AZ ÉLET

 

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

 

Az izzadság az arcomról az ölembe csöpögött, amitől a ruháim igen nedvesek és ragadósak lettek. Ott ültem, majd fel-alá járkáltam, s feszülten figyeltem. Közben heves remegés lett rajtam úrrá, csak néztem a kis nyílást, s vártam – végeláthatatlanul. A körmöm a húsomba mélyedt, miközben ökölbe szorítottam a kezemet. Karommal letöröltem forró, nedves arcomat, amelyről ömlött az izzadság. Az izgatottságom elviselhetetlenné vált. Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam a remegést a szorongás szörnyű terhével a vállamon. Hirtelen felpattant a nyílás, és becsusszant a posta. Felkaptam a megrendelt Eagle példányomat, és letéptem róla a csomagolópapírt.

Szenvedéseimnek egy újabb hétre vége!

 

 

D. N. Adams (12 éves), Brentwood, Essex,

1965. január 23.

Eagle és Boys’ World Magazine

***

 

A Szerk. megjegyzése: A hatvanas években a The Eagle egy roppant népszerű angol science fiction magazin volt. Ez a levél az akkor 12 éves Douglas Adams első ismert publikált műve.]

 

 

 

Múltunk hangjai

 

 

 

Halványan emlékszem csak az iskoláséveimre. Az lehetett az, ami a háttérben zajlott, amikor Beatlest próbáltam hallgatni. Amikor a “Can’t Buy Me Love” kijött, tizenkettő voltam. Kisurrantam az iskolából a tízórai szünet alatt, megvettem a lemezt, és betörtem a tanfelügyelőnő szobájába, mert neki volt lemezjátszója. Lejátszottam a lemezt, annyira persze nem hangosan, hogy elcsípjenek, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam, ha a fülemet a hangszóróra tapasztom. Aztán még egyszer meghallgattam a másik fülemmel is. Majd megfordítottam a lemezt, és megismételtem ugyanezt a “You Can’t Do That”-tel. Ez volt az a pillanat, amikor a nevelőtanár rám talált, és büntetésül bezárt egy terembe, bár erre számítottam. Alacsony árnak tűnt ez olyasmiért, amiről most már tudom, hogy igazi művészet.

Akkor persze nem tudtam, hogy ez művészet. Csupán annyit tudtam, hogy a Beatles a legizgalmasabb dolog széles e világegyetemben. Nem mindig volt könnyű ezzel a nézettel együtt élni. Először is harcolni kellett a Stones-rajongókkal, ami korántsem volt egyszerű, mert piszkos módszereket használtak, és az öklük is közelebb volt a földhöz. Aztán harcolni kellett a felnőttekkel, szülőkkel és tanárokkal, akik azt mondták, csak az időmet és a zsebpénzemet vesztegetem a semmire, amit amúgy is elfelejtek már a jövő héten.

Nem nagyon értettem, miért mondják ezt nekem. Énekeltem az iskolai kórusban, és felismertem a harmóniát és a kontrapunktot, s számomra világos volt, hogy a Beatles valami rendkívül értékes dolog. Elképesztő volt, hogy senki más nem hallja: olyan lehetetlen összhangok és szólamok, amit sosem hallottunk még azelőtt popdalokban. A Beatles nyilván csak saját titkos örömére csinálta ezeket, és nekem izgalmasnak tűnt, hogy vannak emberek, akik így is jól érzik magukat.

A másik izgalmas dolog az volt, hogy nem tudtam követni őket. Kijöttek egy új albummal, és az első néhány alkalom után az egész hidegen hagyott és összezavarodtam. Aztán az elmém fokozatosan kezdett megvilágosodni. Arra jöttem rá, hogy azért vagyok összezavarodva, mert olyasmit hallgattam, ami egyszerűen egészen más volt, mint amit bárki valaha is csinált. “Another Girl”, “Good Day Sunshine” és az elképesztő “Drive My Car”. Ezek a számok ma már olyan ismerősek, hogy különleges akaraterőre van szükség, hogy visszaemlékezzem, menynyire idegennek tűntek számomra. A Beatles nem egyszerűen csak dalokat írt, hanem feltalálta magát a médiumot, amiben alkottak.

Sosem láttam őket személyesen. Nehéz elhinni, tudom. Már éltem, amikor a Beatles koncertezett, és mégsem láttam őket személyesen. Erre elég sokat szoktam panaszkodni. Nem szabad velem San Franciscóba menni, mert ragaszkodom ahhoz, hogy megmutassam a Candlestick Parkot, és arról nyafogjak, hogy 1966-ban a Beatles ott koncertezett utoljára, röviddel azelőtt, hogy ráébredtem arra a tényre, hogy a rockkoncertekre effektíve el is lehet menni, még ha az ember Brentwoodban lakik is.

Egyik barátom az iskolában kapott egyszer néhány stúdiójegyet, amivel részt vehettünk volna David Frost műsorának felvételén, de végül mégsem mentünk el. Megnéztem az aznap esti műsort, és a Beatles élőben játszotta benne a “Hey Jude”-ot. Majdnem egy évig beteg voltam miatta. Egy másik nap, amikor történetesen megint nem mentem Londonba, az a nap volt, amikor Savile Row-ban adták a háztetős koncertjüket. Nem tudok – sosem fogok tudni – beszélni erről.

Nos, az évek tovatűntek. A Beatles is tovatűnt. De Paul McCartney egyre csak játszik. Néhány hónapja Robbie McIntosh gitáros hívott fel, és azt kérdezte: “Pár nap múlva a Mean Fiddlerben játszunk, nem akarsz eljönni?”

Nos, ez volt az egyik legostobább kérdés, amit valaha is nekem szegeztek, és azt hiszem, eltartott néhány pillanatig, amíg rájöttem, mire is gondol. A Mean Fiddler, aki nem tudná, egy kocsma Északnyugat-London egyik kevésbé megnyerő részében, aminek van egy hátsó terme, ahol zenekarok szoktak játszani. Nagyjából kétszáz ember fér be.

A mi szó volt az, amely átmenetileg megzavart, mert tudtam, hogy a zenekar, amelyben Robbie jelenleg játszik, Paul McCartneyé, és nem gondoltam, hogy Paul McCartney kocsmákban is játszik. Ha Paul McCartney tényleg játszik kocsmákban, akkor ostobaság volt azt gondolni, hogy nem fogom venni a fáradságot, hogy elmenjek. Elmentem.

Egy kocsmában kétszáz ember előtt Paul McCartney felállt, és olyan dalokat játszott, amelyeket, azt hiszem, még sosem játszott nyilvánosan. A “Here, There and Everywhere”-t és a “Blackbird”-öt, csakhogy kettőt mondjak. Én játszottam a “Blackbird”-öt kocsmákban, az Isten szerelmére. Heteken át gyakoroltam gitáron, amikor az érettségi vizsgára kellett volna tanulnom. Azt hittem, csak hallucinálok.

Két pillanat teljes döbbenet. Az egyik az utolsó ráadás volt, amely egy makulátlan, elsöprő erejű előadása volt – ha hiszik, ha nem – a “Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-nek. (Mindez, tudják, egy kocsmában.) A másik pedig a világ egyik legnagyobb rock and roll nótája, a “Can’t Buy Me Love”, amelyet először guggolva hallgattam, miközben a fülemet a Dansette lemezjátszóra tapasztottam a tanfelügyelőnő szobájában.

Van egy népszerű játék, ami így kezdődik: “Mikor élt volna legszívesebben és miért?” Az itáliai reneszánsz korában? Mozarttal Bécsben? Shakespeare Angliájában? Személy szerint én Bach közelében lettem volna legszívesebben. De van egy nagy gondom ezzel a játékkal, ami nem más, mint hogy ha a történelemben bármikor máskor éltem volna, akkor ki kellett volna hagynom a Beatlest, és őszintén szólva nem hiszem, hogy erre képes lennék. Mozart és Bach és Shakespeare mindig velünk vannak, ám én a Beatlesen nőttem fel, s nem tudom, volt-e még rám bármi ekkora hatással.

Szóval Paul McCartney holnap lesz ötvenéves. Boldog születésnapot, Paul! A világ minden kincséért sem hagytam volna ki.

The London Sunday Times,

1992. június 17.

 

 

 

Brentwood School

 

 

 

Tizenkét teljes évig tanultam a Brentwoodban. És összességében, mégha igaz is rájuk a mondás, hogy egyszer fent, másszor lent, elég jó évek voltak: viszonylag boldog, meglehetősen laza, egy kicsit sportosabb, mint amit akkoriban szerettem volna, de abszolút magas színvonalú (és néha igen különc) oktatással. Valójában csak később döbbentem rá, mennyire jól tanítottak a Brentwoodban – főleg az angolt és a fizikát. (Különös.) Ennek ellenére, számomra az egész tizenkét éves élményt elhomályosítja egy borzalmasan ijesztő eset emléke. A nadrágesetre gondolok. Hadd magyarázzam meg!

Mindig is természetellenesen és nevetségesen magas voltam. Csak hogy egy példát említsek: amikor iskolai kirándulások alkalmával Érdekes és Tanulságos Helyekre mentünk, az osztályfőnök nem azt mondta, hogy: “Találkozunk a toronyóra alatt” vagy “Találkozunk a háborús emlékmű alatt”, hanem ezt: “Találkozunk Adams alatt”. Legalább annyira jól látható voltam, mint bármi más a horizonton, emellett bárhova elhelyezhető. Amikor fizikából meg kellett ismételnünk Galileo kísérletét, miszerint két különböző súlyú test ugyanakkora sebességgel esik le a földre, nekem jutott a feladat, hogy egy krikettlabdát és egy borsószemet leejtsek, mert ez egyszerűbb volt, mint felmenni egy emeleti ablakhoz. Mindig mások fölé tornyosultam. Visszaemlékezve első iskolás éveimre, hétévesen úgy mutatkoztam be egy új fiúnak (Robert Neary), hogy mögé álltam, és – pusztán kísérletezésből – a fejére ejtettem egy krikettlabdát, majd azt mondtam: “Szia, a nevem Adams, téged hogy hívnak?” Biztos vagyok benne, hogy Robert Nearynek ez volt a saját, borzalmasan ijesztő emléke.

Alsóban, ahol a tizenkét évből ötöt töltöttem, mindannyian rövidnadrágban jártunk: nyáron szürke nadrágban blézerrel, télen pedig fekete-fehér pöttyös tweedöltönyben rövidnadrággal.

Persze az embernek minden oka megvan arra, hogy rövidnadrágot hordjon fiatalkorában, még a hideg angol telek közepén is (és akkoriban hidegebb volt, nem igaz?). A Wired magazin szerint 2020 körülig nem várható önfoltozó szövet, de amióta csak lemásztunk a fákról vagy kiemelkedtünk a mocsarakból, amikben ötmillió évvel ezelőtt éltünk, öngyógyító térdünk van.

A rövidnadrágnak tehát van értelme. És bár mindannyiunknak hordania kellett, az én esetemben ez kezdett kissé nevetségessé válni. Nem is az, hogy azokat a fiúkat zavarta volna, akiknek adtam a véleményére, de már a tanárokat is zavarta. Mármint a rövidnadrág viselése. Anyám egyszer arra kérte az igazgatót, hogy tegyenek kivételt az én esetemben, és engedjenek hosszúnadrágot hordani. De Jack Higgs, aki méltányos, de szigorú volt, nemet mondott: már csak hat hónapom volt hátra a felső tagozatig, ahol is a többiekkel együtt hosszúnadrágot hordhatok majd. Várnom kellett.

Végre felsőbe mehettem. És két héttel az első félév kezdete előtt anyám elvitt az iskola egyenruhaboltjába, hogy végre megvegyük a hosszúnadrágos egyenruhát. És mit gondolnak, mi történt? Nem gyártották olyan méretben, ami elég hosszú lett volna nekem. Hadd ismételjem meg, hogy a helyzet teljes iszonyata akkora hatással lehessen Önökre, amekkorával rám volt azon a nyári napon 1964-ben, ott az iskolai üzletben. Nem volt olyan nadrágjuk, ami jó lett volna rám. Külön varratniuk kellett. Ez hat hetet vett igénybe. Hat hetet. Hatból kettő, ahogy olyan körültekintően és gondosan megtanítottak rá minket, az négy. Ami azt jelentette, hogy a következő félév négy teljes hetén át én leszek az egyetlen rövidnadrágos fiú az iskolában. A következő két hétben tudatosan a nagy forgalomban játszottam, óvatlan voltam a késekkel, az állomások peronjain nem álltam félre az ajtókból, de sajnálatos módon üldözött a vak szerencse, és végig kellett csinálnom az egészet: négy hetet a legmélyebb megaláztatásban és szégyenben, amit ember vagy még inkább a világ legkönnyebben megalázható és szégyenbe hozható teremtménye, a hirtelennövésű tizenkét éves fiú csak ismerhet. Mindannyiunknak volt már olyan kínos álma, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy anyaszült meztelenül állunk a főút közepén. Higgyék el, ez rosszabb volt; és nem álmodtam.

A történet itt persze befejeződött, hiszen egy hónappal később megkaptam a hosszúnadrágomat, és újra elfogadott tagja lettem az előkelő emberek társadalmának. De higgyék el, még mindig hordozom magamban a tüskéket, és bár mindent megteszek, hogy tökéletesen uraljam az életemet, például bestsellereket írok és… (nos, nagyjából ennyi, azt hiszem), mégis, ha bármikor alkalmazkodásra képtelen, társadalmilag kirekesztett, lehangolt, púpos, érzelmi nyomoréknak tűnök (itt főleg februári vasárnap délelőttökre gondolok), akkor ez annak a négy hétnek a számlájára írható, amikor is rövidnadrágot kellett viselnem 1964 szeptemberében.

 

 

 

 

Y

 

 

 

A “Miért?”^[iii] az egyetlen olyan kérdés, amely annyira foglalkoztatja az embereket, hogy az angol ábécé egy teljes betűjét elnevezték róla.

Az angol ábécé nem úgy kezdődik, hogy “A B C D What? When? How?”, de úgy fejeződik be, hogy “V W X Why? Z”.

A “Miért?” mindig a legnehezebben megválaszolható kérdés. Az ember tudja, hogy hányadán áll, ha valaki megkérdezi tőle, hogy “Hány óra van?” vagy “Mikor volt az 1006-os csata?” vagy “Hogyan működnek azok a biztonsági övek, amelyek megfeszülnek, ha beletaposol a fékbe, apu?”. A válaszok könnyűek és sorban a következők: “Tizenkilenc óra harmincöt perc”, “Délelőtt negyed tizenegykor”, és “Ne kérdezz hülyeségeket!”.

De ha azt a szót hallja az ember, hogy “Miért?”, tudja, hogy az egyik legmegválaszolhatatlanabb kérdést intézik hozzá, mint például, “Miért születtünk?” vagy “Miért halunk meg?” és “Miért töltjük a kettő között lévő idő nagy részét azzal, hogy forwardolt e-maileket olvasunk?”.

Vagy itt van például ez:

– Lefekszel velem?

– Miért?

Mindössze egyetlen jó válasz született a “Miért?” kérdésre, és lehet, hogy ezt is bele kéne venni az ábécébe. Van neki hely. A “Why?” nem kell, hogy az utolsó szó legyen, hiszen nem is az utolsó betű. Mi lenne, ha az ábécé nem úgy fejeződne be, hogy “V W X Why? Z”, hanem úgy, hogy “V W X Why not?”

Ne kérdezz hülyeségeket!

A Hockney Ábécéje című kötetből (Faber & Faber)

***

 

A The Meaning of Liff^[iv]angol irodalmi házi feladatként kezdődött, amit tizenöt évvel később John Lloyd és jómagam játékká fejlesztettünk. Egy görög kocsmában üldögéltünk néhány barátunkkal, egész délután “most mutasd meg”-et játszottunk, és retzinát ittunk, amíg végül olyan játékot kerestünk, amihez nem kellett annyiszor felállni.

Ez pedig egyszerűen a következő volt (muszáj volt egyszerűnek lennie; a délután túlságosan előrehaladott a bonyolult szabályokhoz): valaki kitalál egy jól ismert, hétköznapi helyzetet, egy másik meg kitalál rá egy szót. Látniuk kellett volna.

Hamarosan rájöttünk, hogy rengeteg olyan élmény és helyzet van, amit mindenki ismer valahonnan, de sosem tudták megfelelően megnevezni egyszerűen azért, mert nem volt rá szó. Olyasmik ezek, mint hogy: “Voltál már olyan helyzetben, hogy…”, vagy “Tudod, mit érez az ember, amikor…”, vagy “Tudod, mindig azt hittem, hogy csak én…”. Csak egy szóra lenne szüksége az embernek, és nevén tudná nevezni a dolgot.

Tehát az a kicsit kellemetlen érzés, amikor olyan székre ülsz, ami még meleg valaki más fenekétől, éppen olyan valós érzés, mint amikor egy felbőszült óriás elefánt ront rád egy bokorból, de ez idáig csak ez utóbbinak volt neve. Mostantól mindkettőnek lesz. Az elsőnek “poplangy”, a másodiknak meg természetesen “félelem”.

Egyre több ilyen szót és helyzetet gyűjtöttünk össze, és lassan rájöttünk, mennyire önkényesen szelektív munka is az Értelmező kéziszótár. Az emberi élmények óriási hányadát egyszerűen figyelembe sem veszi. Mint amikor áll az ember a konyhában és azon gondolkozik, miért is ment ki oda. Ez mindenkivel előfordult már, de mivel nincs – vagy legalábbis eddig nem volt – rá szó, mindenki azt hiszi, hogy ez csak vele történt meg, és éppen ezért ostobább a többi embernél. Ez segít felismerni, hogy mindenki ugyanolyan ostoba, és ha a konyhában állva azon gondolkozunk, miért is indultunk el, az tulajdonképpen “kavintálás”.

Lassanként kisebb halmokban kezdtek felgyűlni John Lloyd alsó fiókjában ezen szavakat tartalmazó kis kártyák, és mindenki, aki hallott róluk, hozzá akarta tenni a saját elképzelését.

A kártyák először akkor láttak napvilágot, amikor John Lloyd összeállította a Nem 1982 naptárat, és feltétlenül akart valamit a lapok aljára tenni (és persze a tetejére, és néhányat a közepére is). Kihúzta a fiókot, kiválasztott vagy egy tucatot az új szavak legjobbjaiból, és betette őket egy Erdőmező kéziszótár című részbe. Hamarosan kiderült, hogy ez a legnépszerűbb a Nem 1982-ben, és ez az apró siker adta az ötletet egy ilyen könyv kiadásához – és íme itt van: a The Meaning of Liff, az emberi viselkedést egy életen át tanulmányozó és leíró munka eredménye.

Pan Promotion News 54

1983. október

 

 

 

Az orrom

 

 

 

Anyámnak hosszú az orra, apámnak meg széles volt, én pedig mindkettőt örököltem, együtt. Nagy. Az egyetlen ember az ismeretségemben, akinek bizonyíthatóan nagyobb az orra az enyémnél, egy tanár volt az alsó tagozatban, apró, kicsi szemmel, alig észrevehető állal és nevetségesen vékony alkattal. Olyan volt, mintha egy flamingót és egy régimódi mezőgazdasági szerszámot kereszteztek volna, aminek köszönhetően oldalszélben meglehetősen bizonytalanul mozgott. Emellett elég sokat bujkált.

Én is el akartam bújni. Kisfiúként könyörtelenül csúfoltak az orrom miatt, amíg egy napon véletlenül meg nem láttam a profilomat egy dupla tükörben, és be kellett látnom, hogy tulajdonképpen tényleg elég bizarr. Attól a pillanattól fogva senki sem csúfolt az orrom miatt, helyette elkezdtek könyörtelenül csúfolni az olyan szavak használata miatt, mint a “tulajdonképpen”, és ez a mai napig így maradt.

Az orrom egyik legfurcsább tulajdonsága, hogy nem ereszt át levegőt. Ezt elég nehéz megérteni vagy elhinni. A probléma abból az időből ered, amikor kisfiúként a nagymamám házában éltem. Nagyanyám az Állatvédő Egyesület helyi képviselője volt, így házunk mindig tele volt csúnyán megsérült kutyákkal és macskákkal, néha még borzokkal, menyétekkel és galambokkal is.

Néhányuk fizikailag volt sérült, mások lelkileg, de mindegyikük olyan hatással volt rám, amitől nagymértékben romlott a koncentrációs képességem. Mivel a levegő tele volt állatszőrrel és porral, az orrom állandóan folyt és be volt gyulladva, és tizenöt másodpercenként tüsszentettem. Így minden gondolat, amit nem sikerült tizenöt másodpercen belül megvizsgálnom, továbbfejlesztenem és logikus következtetéssé alakítanom, egy nagy adag váladékkal együtt kényszerűen távozott a fejemből.

Vannak, akik azt mondják, hogy hajlamos vagyok csak aforizmákat írni és ezekben gondolkodni, és ha bármi igazság is rejlik ebben a kritikában, akkor ez a szokásom szinte biztosan a nagymamámmal töltött évek alatt alakult ki.

Nagyanyám házából egy bentlakásos iskolába menekültem, ahol végre, életemben először, tudtam lélegezni. Ez az újszerű, áldott szabadság két csodálatos héten át tartott, amikor is meg kellett tanulnom rögbizni. Életem első meccsének első öt percében sikerült eltörnöm az orromat a saját térdemmel, ami, bár minden kétséget kizáróan egyedülálló teljesítmény volt, ugyanolyan hatással volt rám, mint Rider Haggard regényeiben azok a geológiai kataklizmák a civilizációra: tökéletesen és örökre elvágta tőlem a külső világot.

Az idők során számos fül-orr-gégész specialista fogott bele nagyméretű barlangászati kutatásokba az orrjárataimban, de a legtöbb ilyen próbálkozás vagy kudarcba fulladt, vagy az orromba, és ezek ma már inkább a probléma, nem pedig a megoldás részét képezik.

Az egyetlen dolog, ami igazán visszatartott attól, hogy kipróbáljam a kokaint, az az ijesztő figyelmeztetés volt, miszerint a por kimarja az orrsövényt. Ha úgy gondolnám, hogy a kokain képes lenne utat találni az orrsövényemen keresztül, boldogan szippantanék fel egy egész vödörnyit, hadd marjon. ki annyit, amennyit csak akar. Mindazonáltal megakadályoz ebben az a sajnálatos megfigyelés is, miszerint azok a barátaim, akik már felszippantottak egy vödörnyit, még nálam is rosszabb koncentrációs képességgel rendelkeznek.

Így mostanára nagyjából beletörődtem a ténybe, hogy orrom inkább dekoratív, mint funkcionális. Hasonlóan a Hubble-űrteleszkóphoz, ez is merész mérnöki elképzelés, de tulajdonképpen nem jó semmire, kivéve talán, hogy olcsó poénok forrása lehet.

Esquire

1991 nyara

 

 

 

A könyv, ami megváltoztatott

 

 

 

Cím:

A világtalan órásmester

Szerző:

Richard Dawkins

Mikor olvastad először?

Amikor kiadták. 1990 körül, azt hiszem.

Miért volt akkora hatással rád?

Mert olyan, mintha egy sötét és dohos szobában kitárná az ajtókat és az ablakokat. Az ember rájön, hogy a mindennapok során a félig fel fogott elvek milyen összevisszaságában él, különösen mi, bölcsészek. Úgy-ahogy értjük az evolúciót, de titokban reméljük, hogy ennél azért többről van szó. Néhányunk még abban is hisz, hogy létezik valamilyen isten, aki gondoskodik a dolgokról, ami egy kicsit valószerűtlennek tűnik. Dawkins fényt és friss levegőt hoz, és egyúttal rámutat az evolúció szerkezetének kristálytisztaságára, ami Lélegzetelállító, amikor hirtelen megértjük. És ha ezt nem értjük meg, akkor nem értünk semmit abból, kik vagyunk és honnan jöttünk.

Elolvastad-e újra a könyvet? Ha igen, hányszor?

Igen, egyszer-kétszer. De sokszor belelapoztam.

Ugyanazt érezted, mint az első olvasás alkalmával?

Igen. Az evolúció működése olyannyira ellentétes a világgal kapcsolatos hétköznapi feltételezéseinkkel, hogy megértése minden alkalommal megrázó.

Ajánlanád-e másoknak is, vagy csak saját szórakozásodra tartod alkalmasnak?

Bárkinek és mindenkinek ajánlom egyszerre.

 

 

 

 

 

Maggie és Trudie

 

 

 

Rögtön az elején szeretném leszögezni: semmilyen hivatalos kapcsolatban nem állok a kutyákkal. Nem etetek kutyát, nem élnek az otthonomban, nem ápolom őket, nem keresek helyet nekik, amíg elutazom, nem tetvetlenítem őket, és nem távolíttatom el hirtelen belső szerveiket, ha azok nem tetszenek nekem. Egyszóval: nincs kutyám.

Másrészről egyfajta titkos, jogtalan kapcsolat fűz egy kutyához, jobban mondva kettőhöz. Következésképpen úgy gondolom, hogy nagyjából sejtem, milyen is lehet gazdának lenni.

Ezek a kutyák nem a szomszédban laknak. Mégcsak nem is ugyanabban a – hát igen, utcát akartam mondani, és aztán egy kicsit még ragozni, de térjünk inkább a tárgyra. Az új-mexikóbeli Santa Fében élnek, ami pokol lehet egy kutyának, de tulajdonképpen bármilyen élőlénynek. Ha még soha nem volt és nem töltött el huzamosabb időt az új-mexikói Santa Fében, úgy azt kell mondjam, Ön teljesen bolond. Én magam is teljesen bolond voltam körülbelül egy évvel ezelőttig, amikor is a körülmények sajátos összjátéka folytán – amit hadd ne részletezzek most – kibéreltem egy házat a sivatag szélén, Santa Fe északi részén, hogy egy színdarabot megírjak. Hogy érzékeltessem, milyen hely is Santa Fe, áradozhatnék a sivatagokról, a magaslatokról, a fényről, az ezüst és türkiz ékszerekről, de a legjobb lesz, ha csak megemlítek egy, az albuquerque-i autópályán látható feliratot. Nagy betűkkel az van ráírva: VIHAROS SZÉL, kisebb betűkkel meg: ELŐFORDULHAT.

Sosem találkoztam a szomszédokkal. Fél mérföldre laktak, a következő homokdomb tetején, viszont amint megkezdtem reggeli futásomat, kocogásomat vagy laza sétámat, találkoztam a kutyáikkal, amelyek annyira eszelősen örültek nekem, hogy azon kezdtem gondolkodni, nem hiszik-e, hogy egy előző életünkben már találkoztunk (Shirley MacLaine a környéken lakott, és talán rájuk ragadt néhány furcsa elképzelés csupán amiatt, hogy a közelében voltak).

Maggie-nek és Trudie-nak hívták őket. Trudie kivételesen bolondos kinézetű kutya volt, egy nagy, fekete francia uszkár, aki éppen úgy mozgott, mintha Walt Disney rajzolta volna: egyfajta vánszorgás, amit csak kihangsúlyozott nagy, libegő füle és rövid, tömpe, felnyírt farka. Bundája csupa tömött, fekete, göndör gubancból állt, ami azzal növelte az általános Disney-hatást, hogy úgy tűnt, mintha Trudie tökéletesen mentes lenne mindenféle csintalanságtól. Mindig azt hittem, hogy azt a mozgást, amivel minden reggel tudomásomra hozta találkozásunk kapcsán érzett bolondos örömét, azt “ugrálásnak” hívják, de valójában ez a “pattogás”. (Csak most jöttem rá erre a tévedésemre, így életem egész fejezeteit kell újragondolnom, hogy rájöjjek, milyen zűrzavaroknak voltam oka vagy részese.) A pattogás az, amikor egy kutya egyszerre mind a négy lábával fel-le ugrál. Hadd adjak egy tanácsot: ne hagyják itt ezt az árnyékvilágot anélkül, hogy láttak volna egy nagy, fekete uszkárt a hóban pattogni.

Maggie minden reggel úgy hozta tudomásomra találkozásunk kapcsán érzett bolondos örömét, hogy nyakon harapta Trudie-t. Ugyanezen a módon juttatta kifejezésre, ha izgatott volt egy séta kilátásától, ha élvezett egy tényleges sétát, ha azt akarta, hogy hagyják a házban vagy ha azt, hogy engedjék ki a házból. Egyszóval az életformájává vált Trudie folyamatos és játékos nyakon harapása.

Maggie szép kutya volt. Nem egészen uszkár volt, és ami azt illeti, a fajtájának a neve állandóan ott volt a nyelvemen. Nem ismerem igazán a kutyafajtákat, de Maggie egy egészen klasszikus, egyértelmű fajta volt: egy olyan sima szőrű, fekete-barna, kissé vizslaszerű nagy vadászkopó. Hogy is hívják őket?! Labrador? Spániel? Sarki kutyák? Szamojéd kutyák? Megkérdeztem Michaelt, a filmproducer barátomat, amikor úgy éreztem, eléggé ismerem már ahhoz, hogy a válasz nyilvánvalóságának ellenére bevallhassam neki, hogy nem tudnám biztosan megmondani, milyen fajta is Maggie.

– Maggie – mondta a maga lassú, komoly, vontatott, texasi módján – egy korcs.

Szóval minden reggel útnak indultunk hárman: én, a nagy angol író, Trudie, az uszkár és Maggie, a korcs. Én elfutottamkocogtam-bandukoltam azon a széles, poros ösvényen, ami a vörös homokdombok között kanyargott, Trudie vidáman elugrándozott erre-arra, Maggie pedig boldogan száguldozott belebeleharapva Trudie nyakába. Trudie igencsak jó természetű volt, és elképesztően sokáig bírta ezt, de olykor-olykor váratlanul és látványosan elege lett belőle. Ilyenkor a levegőben hirtelen hátraarcot csinált, szembefordult Maggie-vel, és félreérthetetlenül sokatmondó pillantást vetett rá, amire is Maggie azonnal leült, elkezdte óvatosan harapdálni saját jobb hátsó lábát, mintha nagyon unná Trudie-t.

Aztán újra nekiindultak, és futva, pörögve, bukfencezve, kergetőzve és harapdálózva eltűntek a dűnék közötti csenevész fűben és aljnövényzetben, aztán néha-néha váratlanul és érthetetlen módon megálltak, mintha mindketten egyszerre unták volna meg a dolgot. Ezután egy ideig zavarodottan bámultak a semmibe, majd elölről kezdték az egészet.

Szóval mi is volt nekem a szerepem ebben az egészben? Nos, igazából semmi. Tökéletesen semmibe vettek abban a húszharminc percben. Ami persze abszolút megfelelt nekem, nem bántam. Csak az zavart, hogy minden áldott reggel ott ugattak és kapartak a házamnál, amíg fel nem keltem, és el nem vittem őket sétálni. Ha bármi is megzavarta ezt a szokást, például ha be kellett mennem a városba, vagy programom volt, vagy Angliába kellett repülnöm, vagy valami más, teljesen összetörtek, és egyszerűen nem tudták, mit csináljanak. Annak ellenére, hogy sétáink alkalmával tökéletesen semmibe vettek, képtelenek voltak nélkülem sétálni. Ez feltárta e nem is hozzám tartozó kutyák egyik mély, filozófiai vonását: rájöttek, ott kell lennem ahhoz, hogy képesek legyenek alaposan semmibe venni. Nem vehetsz semmibe valakit, aki nincs ott, mert az nem semmibevétel.

Gondolkodásuk további síkjait értettem meg, amikor Michael barátnője, Victoria elmesélte, hogy amikor egyszer meglátogatott, labdázni próbált Maggie-vel és Trudie-val. A kutyák ültek és faarccal nézték, ahogy a labda felszáll az égbe, leesik és végül továbbgurulva megáll. Azt mondta, neki ez jött át üzenetként: “Nem csináljuk. Mi írókkal lógunk”.

Ami igaz is volt. Egész nap velem lógtak, minden áldott nap. De éppen ahogy az írók, azok a kutyák, akik írókkal lógtak, a tényleges írás részét nem szerették. Tehát egész nap ábrándoztak a lábamnál, félrelökdösték az útból a könyökömet, miközben gépeltem, hogy az ölembe fektethessék a fejüket, és esdeklően néztek fel rám abban a reményben, hogy felállok, és elviszem őket sétálni, és így ők alaposan semmibe tudnak venni.

Aztán este hazamentek valódi otthonukba, hogy megetessék, megitassák és lefektessék őket. Ez számomra tökéletes megoldás volt, hiszen élvezhettem mindazt az örömet, amit társaságuk nyújtott – ami elég jelentős volt – anélkül, hogy bármilyen felelősségem lett volna velük kapcsolatban. Ez hosszú időn keresztül tökéletes megoldás volt, egészen addig, amíg egy fényes kora reggel Maggie fel nem bukkant arra várva, hogy semmibe vehessen – egyedül. Trudie nélkül. Trudie nem volt vele. Meg voltam döbbenve. Nem tudtam, mi történhetett Trudie-val, és lehetőségem sem volt megtudni, hiszen nem az enyém volt. Elütötte egy teherautó? Ott fekszik vérbe fagyva az út mentén? Maggie idegesnek és aggodalmasnak tűnt. Úgy gondoltam, tudja, hol van Trudie és mi történt vele. Legjobb, ha követem, mint Lassie. Felvettem a tornacipőmet és kisiettem. Mérföldeket gyalogoltunk, Trudie-t keresve bejártuk a sivatagot a legkörülményesebb utakon. Végül is rájöttem, hogy Maggie egyáltalán nem Trudie-t kereste, csak engem vett semmibe, amit tovább nehezítettem azzal, hogy végig őt próbáltam követni ahelyett, hogy csak a szokásos reggeli sétámat folytattam volna. Így végül visszatértem a házhoz, Maggie odaült a lábamhoz és búslakodott. Semmit nem tehettem, senkit nem tudtam felhívni, mert Trudie nem hozzám tartozott. Annyit tehettem csak, hogy – akár egy gazda – ültem, és csendben aggódtam. Nem volt étvágyam. Miután Maggie este hazaballagott, nagyon rosszul aludtam.

És másnap reggel ott voltak. Mind a ketten. Ám valami rettenetes történt. Trudie kutyakozmetikában volt. Szőrének nagy részét úgy két milliméteresre lenyírták, néhány kerekre nyírt bóbitával a fején, fülén, lábain és a farkán. Fel voltam háborodva. Abszolút röhejesen nézett ki. Elmentünk sétálni, és komolyan mondom, zavarban voltam. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az én kutyám lett volna.

Néhány nappal később vissza kellett mennem Angliába. Megpróbáltam ezt elmagyarázni a kutyáknak, felkészíteni őket rá, de nem vettek róla tudomást. Elutazásom reggelén látták, hogy táskáimat beteszem a terepjáró csomagtartójába, és megtartva a három lépés távolságot, óriási érdeklődést kezdtek tanúsítani egy másik kutya iránt. Most valóban semmibe vettek. Eléggé furcsán érezve magam hazarepültem.

Hat héttel később visszamentem megírni egy másik darabot. Persze nem mehettem el a kutyákért csak úgy. Helyette a környéken sétáltam, rettenetesen feltűnően viselkedtem, és mindenféle magas hangot adtam ki, amit a kutyák észre szoktak venni. Egyszer csak megértették a jeleket, és versenyt futottak a hóborította sivatagon keresztül, hogy lássanak (éppen január közepe volt). Miután megérkeztek, folytonosan a falakra vetették magukat izgalmukban, de aztán nem tehettünk mást, minthogy élénk, egészséges semmibe vevésbe kezdtünk a havon. Trudie pattogott, Maggie a nyakát harapdálta, így mentünk tovább. És három héttel később újra elmentem. Valamikor idén visszamegyek meglátogatni őket, de rájöttem, hogy én vagyok a Másik Ember. Előbb vagy utóbb szereznem kell egy kutyát magamnak.

Animal Passions (szerk. Alan Coren; Robson Books, 1994. szeptember)

 

 

 

Szabályok

 

 

 

A régi Szovjetunióban az a mondás járta, hogy ami nem tilos, az kötelező; a trükk az volt, hogy az ember tudja, melyik melyik. Nyugaton mi mindig büszkék voltunk arra, hogy a dolgokat egy kissé nyugodtabb és józanabb szempontból látjuk, és megfeledkeztünk róla, hogy a józan ész sokszor önkényes. Ismerni kell a szabályokat. Különösen, ha az ember utazik.

Néhány évvel ezelőtt – nos, tulajdonképpen egészen pontosan meg tudom mondani, hogy 1994 elején – egy kisebb összetűzésem volt a rendőrséggel. Hat hónapos várandós feleségemmel a Westwayen mentünk London központja felé, és a belső sávban előztem. Egyáltalán nem volt vad és meggondolatlan lépés az adott körülmények között, komolyan, csak a közlekedés normális módja; mindenesetre hírtelen azt vettem észre, hogy egy rendőrautó lekapcsolt. Jelezték, hogy kövessem őket le az autópályáról, és – döbbenetemre – álljak meg mögöttük a kanyarban egy Mellékúton, ahol mindannyian kiszállhatunk, és elbeszélgethetünk szörnyű gaztettemről. Meg voltam rémülve. Autók, furgonok, és ami a legrosszabb, fehér teherautók száguldoztak a mellékúton, és biztos vagyok benne, hogy éppen a kanyarban egyikük sem számított parkoló autókra. Bármelyikük könnyedén belefuthatott volna az autóm hátuljába – benne a várandós feleségemmel. Ijesztő és őrült helyzet volt. Próbáltam ezt a rendőrrel is érzékeltetni, aki – mint ez gyakran megesik a rendőrökkel – más állásponton volt.

Az ő álláspontja az volt, hogy a belső sávban előzni mindenképpen veszélyes. Miért? Mert a törvény ezt mondja. De egy be nem látható kanyarban parkolni egy mellékúton nem veszélyes, mivel rendőri utasításra voltam ott – ettől az legális és ennélfogva (és ez volt a nehezen követhető része) biztonságos.

Én a saját álláspontomban elfogadtam, hogy olyan manővert tettem (egészen biztonságosan), ami illegális volt az angol törvények szerint, de jelenlegi helyzetünk – miszerint egy be nem látható kanyarban parkolunk egy nagy forgalmú úton – életveszélyes a világmindenség aktuális fizikai törvényeit figyelembe véve.

A rendőr álláspontja szerint én nem a világmindenségben, hanem Angliában voltam, amire már korábban is többször felhívták a figyelmemet. Feladtam, hogy megnyerjem a vitát, és mindennel egyetértettem, csak hogy mehessünk már.

Annak az oka, hogy elég nemtörődöm módon a belső sávban előztem, történetesen az volt, hogy igencsak megszoktam az egyesült államokbeli közlekedést, ahol mindenki rutinszerűen gyakorolja azt az alkotmányos jogát, miszerint abban a sávban vezessen, ahol csak akar. Az amerikai törvények szerint a belső sávban előzni (ahol a forgalom lehetővé teszi) tökéletesen szabályos, tökéletesen normális és ennélfogva tökéletesen biztonságos.

De elmondom, hogy mi nem az.

Egyszer San Franciscóban az egyetlen üres helyen parkoltam, ami történetesen az út másik oldalán volt. A törvény lecsapott rám.

Tudatában vagyok, mennyire veszélyes manővert hajtottam végre az imént? Egy kicsit meghökkenve néztem a törvényre. Mit csináltam rosszul?

A forgalommal szemben parkoltam, mondta a törvény. Zavartan néztem fel és le az utcán. Milyen forgalom?

Az a forgalom, mondta a törvény, ami itt lenne, ha lenne forgalom.

Ez még nekem is kissé metafizikai volt, így kicsit akadozva elmagyaráztam, hogy Angliában az ember ott parkol, ahol szabad helyet talál, és nem aggodalmaskodunk azon, hogy ez az utca melyik oldalán van. Rémülten rám nézett, mintha szerencsésnek tartana, hogy kiszabadultam egy országból, ahol ilyen vad és őrült módon parkolnak, és haladéktalanul megbüntetett. Teljesen nyilvánvalóan inkább deportált volna, mielőtt felforgató ötleteim káoszt és anarchiát okoznak az utcákon, ahol normális esetben semmi ijesztőbbel nem kell megküzdeni, mint néhány támadó fegyver. Amelyek – mint tudjuk – tökéletesen legálisak az Államokban, és amelyek nélkül szarvascsordák, arrogáns kormányzati tisztviselők és törvényen kívüli brit teaimportőrök ezrei rohannák le őket.

Néhai barátom, Graham Chapman, korunk egyik leghátborzongatóbb sofőrje folyamatosan kihasználta a brit és amerikai közlekedési szokások kölcsönös meg nem értését azzal, hogy mindig két jogosítványt hordott magával: egy britet és egy kaliforniait. Amikor csak megállították az Államokban, felmutatta brit jogosítványát, és ugyanezt fordítva. Azt is mindig hozzátette, hogy éppen a reptérre megy, hogy elhagyja az országot, ami mindig olyan örömteli hírnek bizonyult, hogy a rendőrség megkönnyebbülten felsóhajtott, és búcsút intett neki.

De annak ellenére, hogy nagyon gyakoriak a félreértések az európaiak és az amerikaiak között, nekünk legalább évtizedek óta vannak közös filmjeink és tévénk, amik segítenek hozzászokni egymáshoz. Ezeken a határokon túl azonban semmilyen feltételezéssel nem élhet az ember. Kínában, például, megállították egyszer James Fenton költőt azért, mert lámpa volt a biciklijén. “Mi lenne – kérdezte tőle szigorúan a rendőr –, ha mindenki ezt csinálná?”

Mindazonáltal a különböző országok eltérő szokásaira vonatkozó legkülönösebb példát az unokahúgomtól hallottam, aki néhány évig Tokióban élt, és esküszik, hogy története igaz: egy olyan bírósági ügyről mesélt, amelyben egy sofőrnél – akit azzal vádoltak, hogy felhajtott a járdára, betört egy kirakatüveget és halálra gázolt néhány járókelőt – enyhítő körülményként vették figyelembe azt a tényt, miszerint tökrészeg volt a baleset pillanatában.

Milyen szabályokat kell ismerni, ha az ember egyik országból a másikba utazik? Mik azok, amik az egyik országban kötelezőek a másikban meg tilosak? A józan ész alapján nem derül ki. Nekünk kell elmondanunk egymásnak.

The Independent on Sunday, 2000. január

 

 

 

 

 

Bevezető megjegyzések,
Procol Harum a Barbicanben

 

 

 

Hölgyeim és uraim!

Bárki, aki ismer, tudja, micsoda borzongató érzés számomra, hogy ma este itt lehetek, és bemutathatom ezt a zenekart. Immár harminc éve vagyok nagy rajongója Gary Brookernek és Procol Harumnak, akik egykoron azzal döbbentették meg a világot, hogy hirtelen felbukkantak az abszolút semmiből az egyik valaha készített legsikeresebb számmal. Aztán még inkább megdöbbentették a világot azzal, hogy kiderült, Southendből jöttek, és nem Detroitból, ahogy mindenki gondolta. Aztán még jobban megdöbbentették a világot azzal, hogy teljesen képtelenek voltak kihozni egy albumot a kislemez megjelenésétől számított négy hónapon belül arra hivatkozva, hogy még nem írták meg. És aztán, példátlan marketinges éleselméjűséggel és leleményességgel még le is hagyták az “A Whiter Shade of Pale”-t az albumról. Sosem tettek semmit kiszámíthatóan, ahogy ezt mindenki jól tudja, aki már valaha is megpróbálta az “A Rum Tale” akkordjait követni.

Na most, nekik van egy nagyon-nagyon különleges hatásuk az életemre. Ez egy dal, amit ők írtak, és aminek a címe – gondolom, néhányan már tudják – “Grand Hotel”. Amikor írok, igyekszem valami háttérzenét hallgatni, és ezen esetben a “Grand Hotel”-t tettem be. Ez a dal mindig is érdekelt, mert noha Keith Reid sorai csak erről a gyönyörű hotelról szólnak – az ezüstről, a csillárokról, ilyesmikről –, hirtelen, a dal közepén ott van ez az óriási, zenekari csúcspont, ami a semmiből került oda, és úgy tűnik, nem szól semmiről. Kíváncsi voltam, mi az a hatalmas dolog, ami a háttérben történik. És végül úgy gondoltam, “úgy hangzik, mintha valami bárműsor menne ott. Valami óriási és rendkívüli, mint a, nos, mint a világegyetem vége”.

Szóval innen jött az ötlet a Vendéglő a világ végénhez – a “Grand Hotel”-ből.

Na jól van, ennyi elég is belőlem. Nagyszerű estének nézünk elébe. Nincs még egy olyan zenekar, mint ők. És örömmel mondhatom, hogy ma este a Londoni Szimfonikus Zenekarral játszanak együtt. Kérem, fogadják szeretettel a Londoni Szimfonikus Zenekart, a Kaméleon Művészeti Kórust, a Procol Harumot, a karmestert, a kiváló Nicholas Doddot és az Úriember-Tudós-Zenész és – azt hiszem – most már Ellentengernagy: Gary Brookert. Köszönöm szépen.

A Procol Harum és a Londoni Szimfonikus Zenekar kon

certje

1996. február 9.

 

 

 

 

Katzenjammerkúrák

 

 

 

Mi az, amit terveink szerint mindannyian tenni fogunk jövő szombaton? Nem újévi fogadalmakat, ha legalább félig épeszűek vagyunk. Mindet olyan kínosan hamar megszegjük szilveszter után, hogy kevesen vagyunk, akik azzal akarnák erősíteni kisebbrendűségi érzésüket, hogy újezredévi fogadalmakat tesznek, amiket aztán – relatíve – ezerszer hamarabb szegnek meg, mint máskor.

Sőt – ha egy pillanatra elkalandozhatok (és ha nem akarják, hogy elkalandozzak, akkor lehet, hogy rossz cikket olvasnak) –, mint kiderült, az újévi fogadalmak megszegésének könnyen lehet egy igen nyomós oka, eltekintve az akarat nyilvánvaló és szánalmas gyengeségétől. Ez pedig a következő: nem emlékszünk rájuk. Egyszerű. És amennyiben leírjuk őket, akkor valószínűleg nem emlékszünk arra sem, hova is tettük azt a darab papírt. Különös módon, az a darab papír néha éppen egy évvel később kerül elő, amikor valami olyan után kutat az ember, amire felírhatná a következő évi meddő kísérleteket, hogy új életet kezdjen. És mint kiderült, ez nem véletlen egybeesés.

Mellesleg tényleg én vagyok az egyetlen, aki a “mint kiderült” kifejezést hihetetlenül hasznosnak találja? Lehetőséget ad arra, hogy gyors, tömör és megalapozott kapcsolatot teremtsünk máskülönben véletlenszerűen összefüggéstelen állítások között anélkül, hogy meg kellene magyaráznunk, mire is épül ez a megalapozottság. Remek. Sokkal jobb, mint elődjei: az “olvastam valahol…” vagy a gyáva “azt állítják…”, mivel nemcsak azt sugallja, hogy az éppen fejtegetett városi mitológia akármelyik felületes része tulajdonképpen egy vadonatúj, a tudományt gyökeresen megváltoztató kutatáson alapszik, hanem azt is, hogy ennek a kutatásnak mi magunk is aktív részesei voltunk. De ismét hangsúlyozva: a tényleges megalapozottság legcsekélyebb igénye nélkül. Na mindegy, hol is tartottam?

Úgy tűnik, az agyműködést befolyásolja az alkohol. Nos, mi ezt természetesen jól tudjuk, akik pedig még nem tudják, éppen most jönnek rá. De ennek a befolyásnak különböző fokozatai vannak, és éppen ez a bökkenő. Az agy úgy rendezi az emlékeket, mint egy hologram (mint kiderült). Hogy egy képet feleleveníthessünk, fel kell idéznünk az elraktározás pontos körülményeit. A hologram esetében ezek a fényviszonyok, az agy esetében ez, vagy ez lehet (mint kiderült) az az alkoholmennyiség, ami körülötte lötyög. Azok a dolgok, amik velünk történtek vagy amiket – legnagyobb rémületünkre – mi mondtunk vagy tettünk alkohol hatása alatt, csak akkor jönnek vissza az emlékezetünkbe, amikor ismét pontosan akkora mennyiségű alkohol hatása alatt állunk. Ezek az emlékek tökéletesen kívül esnek normális, józan tudatunk érzékelési tartományán. És ezért van az, hogy egy-két kevéssé szerencsés esti kimaradás után mi leszünk az egyedüliek, akik abszolút érzéketlenek maradunk néhány égbekiáltóan ostoba megjegyzésre, amiket mi tettünk valakire, akinek a véleményére sokat adunk – vagy legalábbis egy keveset. Csak hetek, hónapok vagy jelen szilveszteri esetben például pontosan egy év múlva tér vissza az esemény émelyítő puffanással tudatunkba, és hirtelen rádöbbenünk, miért kerültek az emberek vagy néztek kifejezéstelen tekintettel a szemünkbe oly sokáig. Ez könnyen vezethet egy hangos “Úristen!” felkiáltáshoz és egy gyors, erősebb ital utáni kotorászáshoz, ami a részegség egy újabb szintjét eredményezi, ahol persze újabb sokkok várnak majd felfedezésre.

És ugyanez igaz a visszafelé útra is. Bizonyos emlékek csak azáltal idézhetők fel, ha a kiszáradásnak újból pontosan ugyanazon fokát éljük át, amelyben az esemény eredetileg megtörtént. Ennélfogva az újévi fogadalmak problémája, hogy tulajdonképpen sosem emlékszünk a megtett fogadalmakra, sőt arra sem, hogy hova írtuk fel őket egészen a következő év ugyanazon pillanatáig, amikor aztán iszonytatóan eszünkbe jut, hogy tökéletesen alkalmatlanok vagyunk arra, hogy hét percnél hosszabb időre kitartsunk mellettük.

Tehát mi a megoldás erre a rettenetes, önmagát újratermelő problémára? Nos, nyilvánvalóan szigorú önfegyelem és szerzetesi önmegtartóztatás: párolt zöldségek, tiszta víz, hosszú séták, rendszeres mozgás, korán fekvés, korán kelés és esetleg illatos olajok. De komolyra fordítva a szót, az, amit a legjobban kívánunk újév napján, és aminek végrehajtását elkeseredetten próbáljuk majd felidézni, az egy jó másnaposság elleni kúra, különösen egy olyan, aminek során nem kell a jégen vágott lékbe merülni. A baj csak az, hogy sosem emlékszünk rájuk, amikor kellene, sőt azt sem tudjuk, hol találjuk meg őket. És annak az oka, hogy sosem emlékszünk rájuk, amikor kellene, az az, hogy akkor hallottunk róluk, amikor nem volt rájuk igazán szükségünk, ami nem segítség, éppen a fentebb kifejtettek miatt. Az ember agyát tojássárgájával és tabasco szósszal teli undorító képek lepik el, de igazából nincs olyan jó állapotban, hogy rendszerezhesse a gondolatait. És ezért van sürgősen szükségünk arra, hogy rendszerezzük őket, amíg még van időnk. Ez itten tehát egy felkérés olyan hatékony agyfrissítő módszer iránt szilveszter másnapjára, ami nem tartalmaz tényleges koponyaműtétet. A katzenjammerkúrákat tehát a www.h2g2.com-ra kérem. És különösen boldog és szerencsés következő ezer évet kívánok Önöknek és utódaiknak.

The Independent on Sunday,

1999. december

 

 

Kedvenc italaim

 

 

 

A whiskynek minden formáját szeretem. Szeretem azt a telt arany színt, ahogy az üvegben csillog. Szeretem, ahogy a címkével ellátott üvegek állnak sorban a polcon – a skótszoknyák és skót kardok és a némileg homályos birkák. Szeretem annak a tudatát, hogy ez egy olyan ital, ami – például a warringtoni vodkától eltérően – az előállítás helyének történelmét és kultúráját hordja magában. Különösen szeretem egy malátaszem füstös, tőzeges illatát. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit nem szeretek a whiskyben, hogy a legkisebb kortytól is éles fájdalom nyilall végig a bal szemgolyóm mögül a jobb könyököm csúcsáig és egészen furcsán kezdek járni, másokba beleütközve és a bútorokba belegabalyodva. Ennélfogva megtanultam figyelmemet más italok felé irányítani.

Odavagyok a margaritáért, de ha iszom, mindig ostoba dolgokat kezdek venni. Akármikor margaritát ittam, reggel mindig azzal a rettegő tudattal ébredtem fel, hogy vajon mit találok majd odalent. A legrosszabb egy hat láb hosszú ceruza és egy két láb széles indiai radír volt, amiket New Yorkból hajóztattam át egyetlen meggondolatlan dínomdánom eredményeként. A zavaró az volt a dologban, hogy néhány héttel az eset után érkeztek meg, így egy olyan reggelen találtam meg őket a földszinten, amikor előző este csak egy pohár Chiantit ittam a pizzámhoz.

Éppen ezért, ha New Yorkban járok, ma már Sztolicsnaja vodka-martinit iszom, mivel az olyan előkelő, kifinomult és “nyújorkias” dolog, de legfőképpen képtelenné tesz bármiféle ostobaságra, vagy még inkább akármire, bár hatása alatt esetenként nagyon tájékozottan tudok társalogni a kvantum-kromodinamikáról és a sertéstenyésztésről.

Szeretem a Bloody Maryt, de mindig csak reptéren iszom. Erre nincs különösebb magyarázatom. Még sosem fordult elő, hogy az események normál folyása esetén Bloody Maryt ittam volna, de kerüljek csak egy reptéri előcsarnokba, és máris hanyatt-homlok rohanok a Sztoliért és paradicsomléért – mint patkány a süllyedő hajóról –, és néhány óra múlva a hosszú utazás okozta fáradtságtól berregve érkezem meg úti célomhoz.

Otthon azt szoktam inni, amit a hűtőben elfekve találok, ami általában igencsak kevés. A hűtőmnek van egy különleges tulajdonsága: beteszel egy üveg finom pezsgőt, és amikor visszajössz érte, egy üveg veszedelmesen olcsó fehérbort találsz helyette. Még nem jöttem rá, hogy csinálja, de általában a világ legunalmasabb italával vigasztalom magam, az egyetlennel, amit minden mellékhatás nélkül meg tudok inni: gint tonikkal.

The Independent on Sunday

1990, december

 

 

 

 

Bevezető a rádiójátékhoz

 

 

 

Élvezem ezeket a kis beszélgetéseket a könyvek elején. Ez persze teljes mértékben hazugság. Az történik ugyanis, hogy majd meghalsz, annyira próbálsz befejezni vagy – legalább – elkezdeni egy könyvet, amit hét hónappal ezelőttre ígértél, és erre jön egy fax, hogy nem tudnál-e esetleg még egy rövid kis bevezetőt írni ahhoz a könyvhöz, aminek – határozottan emlékszel – körülbelül 1981-ben odaírtad a végére, hogy “Vége”. Nem kerül majd – ígéri a fax – két percedbe. Átkozottul igaz, nem kerül két percedbe. Valójában úgy tizenhárom órádba kerül majd, és elszalasztasz még egy vacsorát, és a feleséged nem beszél majd veled, és a könyv kezd olyan sokat csúszni, hogy lassan lekésed a kempingezésedet a Pireneusokban, és a feleséged nem beszél majd veled, különösen mivel a kempingezés a te ötleted volt és nem az övé, és ő csak azért megy el, mert te annyira akartad, és most neki egyedül kell végigcsinálnia az egészet, amikor pontosan tudod, mennyire utál kempingezni. (Véletlenül én is tudom. Én találtam ki ezt a részt.)

És aztán még több fax jön még több bevezetőt kérve, jelen esetben a könyvek egy összegyűjtött kiadásához, amelyek közül mindegyikhez írtam már önálló bevezetőt. Egy idő után az jutott eszembe, hogy már annyi bevezetőt írtam, hogy valaki majd egybegyűjti őket, és megkér, hogy írjak hozzá egy bevezetőt. Így még egy vacsorát elszalasztok, és egy könnyűbúvárkodási lehetőséget is az Azori-szigeteknél, és ráeszmélek, hogy a feleségem azért nem beszél velem, mert időközben hozzáment valaki máshoz. (Ezt a részt is én találom ki, legalábbis amenynyire tudom.)

Azokban az időkben, amikor még el tudtam járni vacsorákra, más szóval amikor még csak néhány könyvet írtam, és a bevezetők írása még nem vált teljes munkaidős foglalkozásommá, sok időt takarítottam meg azzal, hogy amikor rájöttem, két barátom még nem ismeri egymást, csak ennyit mondtam: “ő Peter, ő Paula, miért nem mutatkoztok be egymásnak?”. Ez általában fantasztikusan jól működött, és mielőtt föleszméltünk volna, Peter és Paula már boldog pár voltak, és közös síeléseket rendeztek a francia Alpokban a feleségeddel és második férjével.

Szóval, Nyájas Olvasó! Ez a Galaxis útikalauz stopposoknak rádiószövegének jubileumi reprintje. Miért nem mutatkoznak be egymásnak?

Örülök, hogy beszélgethettünk.

 

 

Bevezető a The Original Hitchhiker Scriptshez, 10. jubileumi

kiadás

(Harmony Books, 1995. május)

 

 

***

 

 

Hogy váljunk ígéretes íróból szerzővé?

 

 

 

Először is, vegyük tudomásul, hogy ez nagyon nehéz, és hogy az írás kimerítő és magányos foglalkozás, s hacsak nem hihetetlenül szerencsés az ember, rosszul is fizetik. Nagyon-nagyon-nagyon kell akarni a dolgot. Aztán írni kell valamit. Hacsak nincs kizárólagosan elkötelezve regények írása iránt, javaslom, hogy kezdjen a rádiónak írni. Ide még mindig relatíve könnyű bekerülni, mert olyan rosszul fizetnek. De íróknak nagyszerű médium, mert olyan sok múlik a fantázián.

 

 

 

 

Az évszázad lezáratlan ügye

 

 

 

Már csak néhány nap. Úgy gondolom, fontos, hogy az ember ne hagyjon el egy évszázadot, ne lépjen át egy évezredet anélkül, hogy maga mögött ne rakná rendbe a dolgokat, és itt nyilvánvalóan van egy lezáratlan ügy, amit rendezni kell. Javaslom, hogy az internetes társadalom próbálja meg azonosítani ezt a lezáratlan ügyet, vajon nem tudnánk-e ezt magunk között elintézni, hogy aztán mindannyian egy jól végzett század tudatával ünnepelhessük az új évet.

De előbb, néhány szó az okostojásoknak.

Igen, tudom, hogy mindannyian úgy gondolják, hogy az évezred csak jövőre ér véget, de kezdenek igen fárasztóak lenni. Valójában olyan mértékben vágynak valamire, ami miatt a világ többi részét ledorongolhatják, hogy észre sem veszik a lényeget. ENNEK AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SEMMI JELENTŐSÉGE! Ez csupán egy kifogás, hogy felkiálthassunk, hogy “Nahát! Odanézz! Most ugrik át!”, amikor az összes számjegy átfordul.

Milyen egyéb jelentősége is lenne? A tíz (a többszöröseivel együtt) egy önkényes szám. Január elseje egy önkényes dátum. És ha véletlenül arra gondolnak, hogy Krisztus születése egy jelentőségteljes pillanat, csak annyit mondhatunk erre, hogy minden bizonnyal nem időszámítás után 1-ben történt. Vagy 0ban, ha az előző évet annak nevezték (de mint tudjuk, mert az okostojások folyamatosan tudomásunkra hozzák, nem úgy nevezték).

Aztán, mint a történészek (akik egy sokkal érdekesebb társaság az okostojásoknál) elmesélik nekünk, a kalendáriummal annyit játszottak összevissza az idők folyamán, hogy az egész kétszeresen is értelmetlen.

Gondoljanak csak bele: relatíve csak mostanában van pontosan definiált és standardizált időmérésünk az atomórák meg ilyesmik segítségével. És 2000. január 1-jén (amennyiben a világvégét hirdetőknek lehet hinni) minden számítógépes rendszerünk összeomlik, és visszavet minket a kőkorszakba (vagy nem; ez is előfordulhat). Tehát úgy tűnik, hogy december 31. az egyetlen nyugodt és megbízható pont ebben az egész, sajnálatos zűrzavarban, és így talán csak egy kicsit kellene ünnepelnünk. És ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy az évezred (vagy két évezred) végét rosszul tudjuk, mondjuk azt, hogy az őseink tudják rosszul az elejét, és hogy éppen rendbe tettünk egy zűrzavart, mielőtt elkezdenénk a sajátunkat. Mi a fenét számít egyáltalán? Ez csak egy újabb nagy buli.

De először, a Lezáratlan Ügy.

A Lezáratlan Ügy egy különösen jelentéktelen része – ami a minap jutott eszembe, amikor az ötéves lányommal énekeltünk –, a “Dó-Ré-Mi” dal szövege A muzsika hangjaiból. Nem mondanám egyértelműen, hogy egy globális válságról van szó, mindenesetre mindig felkapom rá a fejem, ha hallom, pedig nem lehet olyan nehéz megoldani.

De az. Figyeljenek csak!

A dal minden sora egy szolmizációs hanggal kezdődik, és rögtön megadja a jelentését is: “Dó, ha dúdolsz, így kezdd: dó; Ré, egy régen látott rét” stb. Eddig minden szép és jó. “Mi, mi együtt, ez a mi; Fá, fák fölött az ég.” Remek. Nem mondom azt, hogy tiszta Keats, de kiváló hasonlat, és következetesen működik. De most értünk a célegyenesbe. “Szó, egy kis harang, ha szól.” Igen, remek. “Lá, ez követi a szót…” Micsoda? Hogy ne haragudj? “Lá, ez követi a szót…” Micsoda nevetséges sor az ilyen?

Nos, nyilvánvaló, hogy milyen sor ez. Helykitöltő. Helykitöltő az, amit az író akkor használ, ha nem jut eszébe a megfelelő sor vagy kifejezés, de jobb, ha beír valamit, és aztán később majd visszatér és kijavítja. Így el tudom képzelni, hogy Oscar Hammerstein csak benyomta oda ezt az “ez követi a szót”, és azt gondolta, még alszik rá egyet.

Csakhogy amikor reggel vetett rá még egy pillantást, semmi jobb nem jutott eszébe. És a következő reggelen sem. Ugyan már, biztos azt gondolta, hogy gyerekjáték. Hát nem? “Lá… valami, valami… micsoda?”

Az ember elképzeli, ahogy a próbák feltűnnek a láthatáron. Egyeztetik a dátumokat. Talán azon a napon majd eszébe jut. Talán majd valamelyik szereplő előáll a válasszal. De nem. Senkinek sem jutott eszébe semmi. És egy alapvetően erőltetett helykitöltő maradt a sorban, és most már hivatalosan is része a dalnak, a filmnek és így tovább.

Hogy lehet ez ennyire bonyolult? Mit szólnának például ehhez? “Lá, egy…, egy…” – hát, most semmi nem jut az eszembe, de azt hiszem, hogyha az egész világ összefogna, meg tudnánk csinálni. És úgy gondolom, nem kellene hagynunk elmúlni a századot egy ilyen népszerű és a zűrzavarnak ilyen kínos állapotában lévő dallal.

Más valami? Nos, mit gondolnak Önök? Mik azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban tartozunk magunknak annyival, hogy rendbe tegyük a következő néhány hónapban, mielőtt a számjegyek átfordulnak, és mindannyiunknak lesz egy adag vadonatúj, fényes, huszonegyedik századi problémája, amit megoldhat? Éhező világ? Lord Lucan? Jimmy Hoffa? Hova tegyük a nyolcszámos kazettákat, hogy a huszonegyedik században soha senki ne találja meg őket? Javaslatokat és válaszokat a www.h2g2.com címre legyenek szívesek.

 

 

The Independent on Sunday

1999. november

 

 

 

Az álomcsapat

 

 

 

ÁLOMSZEREPOSZTÁS: Sean Connery mint Isten, John Cleese mint Gábriel arkangyal és Goldie Hawn mint Trudie, Teréz anya húga. Bob Hopkins vendégszereplésével, aki Phil Makepiece detektívfelügyelőt játszaná.

ÁLOMROCKZENEKAR: Első számú álomzenekarom már nem létezik, mivel lelőtték a ritmusgitárosukat. De a basszusgitárosukat megtartanám, mert vitán felül ő a legjobb. Talán vannak sokkal gyúlékonyabb zenészek, de a puszta tehetségben, alkotásban és zenélésben McCartney mindenkin túltesz. Együtt énekelne Gary Brookerrel, a brit rock and roll legnagyobb soul hangjával és legszörnyűbb zongoristájával. Két szólógitáros (felváltva játszhatnának ritmust): Dave Gilmour, akit mindig is szerettem volna együtt hallani Gary Brookerrel, mivel mindketten odavannak a túláradó érzelmekért és a szárnyaló dalszövegekért; és Robbie McIntosh, aki egyszerre nagyszerű blues rocker és elsőrangú akusztikusgitár-gyűjtő. Dobos – Steve Gadd (emlékeznek a “50 Ways”-re?). Mire egy ekkora zenekart összehoz az ember, lassan Ray Cooper mestert is be kell vennie, ütőhangszerre, bár az is elég csábító, hogy azt a hihetetlen női ütőhangszerest vegyük be Van Morrison bandájából, akinek nem tudom a nevét. Vonósok? Rézfúvósok? A Királyi Filharmonikusok? Egy New Orleans-i dzsesszzenekar? Mindehhez még kell Paul “Wix” Wickens, a szintetizátorkirály. És egy nagy teherautó.

ÁLOMSZERETŐ: A Dagenhami Dudás Lányok. Minden tiszteletem és odaadásom az én drága feleségemé, de vannak dolgok, amiket – akármilyen szerető és gyengéd is az ember felesége – csak egy nagy dudás banda tud megadni az embernek.

ÁLOMPROJEKT: Korlátlan pénzügyi erőforrások esetén szívesen kezdenék az ember eredetének, a majomból emberré válásnak a kutatásába. Néhány évvel ezelőtt teljesen lázba hozott a “vízimajom-hipotézis”, az az elképzelés, miszerint átalakuló ősünk egy ideig félig vízi környezetben élt. Sokszor hallottam kinevetni ezt az ötletet, de sosem tudták meggyőzően megcáfolni, és szeretném kideríteni az igazságot, bármi legyen is az.

ÁLOMKARRIER: Zoológus, rockzenész, szoftverrendszertervező.

ÁLOMNYARALÁS: Intenzív könnyűbúvárkodás Ausztráliában, a Nagy-korallzátonyon túl a Korall-tenger – Cod Hole varázslatos tisztaságában, könnyűbúvárkodás cápák és hajóroncsok között; aztán Nyugat-Ausztrália, búvárkodás óriáscápákkal, és végül Cápa-öbölben delfinekkel. Aztán hazafelé megállnék vacsorázni Hongkongban.

ÁLOMOTTHON: Egy nagy, összetákolt valami valahol a tengerparton, talán Észak-Queenslanden, vad környezetben, nagy sávszélességű internetes kapcsolattal. Ezenkívül egy csónak és egy furgon.

ÁLOMKONYHA: Ha azt mondanák, hogy ki kell választanom egy ország konyháját, és aztán életem végéig csak azt ehetem, a japán konyhát választanám.

ÁLOM SZABADNAP: Ez már igazából megvolt. 1968-ban egy barátommal kihagytunk egy napot az iskolából, felmentünk Londonba, délután megnéztük a 2001-et a Cineramában, este pedig Simon and Garfunkelt hallgattuk élőben az Albert Hallban.

The Observer, 1995. március 10.

***

 

Honnan jött az ihlet a könyvéhez?

Azt mondtam magamnak, hogy addig nem ihatok még egy kávét, amíg ki nem találok valamit.

 

 

 

Bevezető humoros könyvekhez, 1. rész

 

 

 

Gyakran kérdezik tőlem, honnan veszem az ötleteimet, néha akár naponta nyolcvanhétszer is. Ez a veszély jól ismert az írók számára, és a kérdésre adandó helyes válaszhoz először is mély levegőt veszünk, lecsillapítjuk a szívverésünket, tudatunkat feltöltjük tavaszi réten nyíló boglárkák és madárcsicsergés békés, nyugodt képeivel, és aztán megpróbálunk így szólni: “Nos, nagyon érdekes, hogy ezt kérdezi…”, mielőtt összeomlanánk, és elkezdenénk megállíthatatlanul nyüszíteni.

Az az igazság, hogy nem tudom, honnan jönnek az ötletek, sőt azt sem, merre is keressem őket. Egyik író sem tudja. Ez mondjuk nem teljesen igaz. Ha a sertések párzási szokásairól írtál könyvet, valószínűleg felszedtél néhány ötletet, amikor esőkabátban kószáltál egy telepen, de ha regényekben utazol, az egyetlen lehetséges válasz az, hogy igyál rengeteg kávét, és szerezz be magadnak egy olyan íróasztalt, amelyik nem dől össze, ha belevered a fejed.

Természetesen túloztam. Ez a munkám. Van néhány konkrét ötlet, amikre pontosan emlékszem, hogy honnan jöttek. Legalábbis azt hiszem, de lehet, hogy csak beképzelem magamnak. Ez is a munkám. Amikor írnom kell valamit, sokszor hallgatom meg ugyanazt a zenét újra meg újra. Persze nem akkor, amikor ténylegesen írok, ahhoz nagy csöndnek kell lennie, hanem amíg hozok még egy bögre kávét, vagy pirítóst készítek, vagy tisztítom a szemüvegemet, vagy festéket keresek a nyomtatóba, vagy kicserélem a húrokat a gitáromon, vagy eltakarítom a kávésbögréket és pirítósmorzsákat az asztalomról, vagy visszavonulok a fürdőszobába gondolkodni egy félórát; egyszóval a nap nagyobbik részében. Az eredmény pedig, hogy sok ötletet merítek dalokból. De legalább egyet-kettőt. Hogy abszolút pontos legyek, tulajdonképpen csak egy ötletet vettem egy dalból, de azért megőrzöm ezt a szokást arra az esetre, ha újra sikerülne, ami nem fog, de sebaj.

Most már legalább tudják, hogy megy ez. Egyszerű, nem igaz?

A Galaxis útikalauz stopposoknakból (összegyűjtött kiadás), DC Comics,

1997. május

 

 

Interjú a Virgin.nettel

 

 

 

Ha valaki tud egy-két dolgot az utazásról, akkor az az a fickó, aki a világegyetem végén hamburgert és sült krumplit evett egy étteremben. Douglas Adams szerzőt új, államokbeli otthonában csíptük el, ahova nemrégiben érkezett a Galaxis útikalauz stopposoknak forgatása miatt.

Mi a legkedvesebb gyerekkori, szünidei emléke?

Gyerekkori szünidőim meglehetősen egyhangúak voltak – a fénypontot egy kéthetes Wight-szigeti nyaralás jelentette hatéves koromban. Emlékszem, egyszer fogtam valamit, amiről meg voltam győződve, hogy lepényhal, bár csak akkora volt, mint egy levélbélyeg, és azonnal megdöglött, amikor megpróbáltam háziállatként megtartani.

Járt azóta ott?

Egyszer visszamentem a Wight-szigetre. Egy hotelben laktam, ahol az volt az esti szórakozás, hogy az étteremben lekapcsolták a lámpákat, és a pázsiton játszadozó borzcsaládot figyelték.

Hol volt először nyaralni a szülei nélkül?

Végigstoppoltam Európán tizennyolc éves koromban.

Merrefelé járt?

Voltam Ausztriában, Olaszországban, Jugoszláviában és Törökországban, ifjúsági szállókban és kempingekben aludtam, és ingyenes sörfőzde-látogatásokkal egészítettem ki az étrendemet. Isztambul különösen gyönyörű volt, de a végén iszonyú ételmérgezést kaptam, és vonattal kellett visszajönnöm Angliába, végig a folyosón aludtam, közvetlenül a vécé mellett. Ó, a régi szép idők…

Volt azóta arra felé?

Egyszer voltam azóta Isztambulban. Ausztráliából repültem hazafelé, amikor váratlanul úgy döntöttem, megállok Isztambulban. De taxival bemenni a városba és egy előkelő hotelben tölteni az éjszakát ahelyett, hogy egy teherautó platóján utaztam volna és egy olcsó panzió eldugott szobájában aludtam volna – az már nem ugyanaz, elvesztette a varázsát. Mászkáltam néhány napot a városban, igyekeztem elkerülni a szőnyegárusokat, aztán feladtam.

Mi a legtávolabbi és legbizarrabb hely, ahova eljutott?

Természetesen a Húsvét-sziget a Föld legtávolabbi helye, arról híres, hogy mindentől messzebb van, mint akármi más. És éppen ezért különös, hogy oda jutottam, teljesen véletlenül, és körülbelül csak egy órára. Egy nagyon fontos dolgot tanultam belőle: nézd meg a jegyedet.

Mikor volt ott és miért?

Santiagóból repültem Sydneybe, és egy kicsit fáradt voltam, miután az előző két hetet oroszlánfókák keresésével töltöttem, és egészen addig nem döbbentem rá a gép úti céljára, amíg a pilóta meg nem említette, hogy akkor nemsokára megkezdődik egyórás pihenőnk a Húsvét-szigeten.

Volt ott egy pár reptéri mikrobusz, ami elvitt minket egy gyors kiruccanásra a legközelebbi szoborhoz, amíg a gépet feltankolták. Hihetetlenül idegesítő volt, mert ha figyeltem volna egy nappal előbb, könnyedén visszaválthattam volna a jegyemet, és maradhattam volna még néhány napot.

Melyik a kedvenc városa? Mi az, ami a leginkább megfogja benne?

A képzeletemben Firenze, de csak a diákkori utazások, a napon fekve eltöltött isteni napok, az olcsó borok és a művészet emléke miatt. A mostanában tett utazások elhomályosítják ezeket a korai emlékeket a dugók és a szmog miatt.

Most azt gondolom, kedvenc városomnak egy egész kis helyet mondanék – Santa Fét, Új-Mexikóban. Szeretem a magas, sivatagi levegőt, a margaritát és a guacamolét, az ezüst övcsatokat és azt az érzést, hogy a kávéházban melletted ülők valószínűleg Nobel-díjasok.

Mikor stoppolt utoljára?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt, a Rodrigez-szigeten, az Indiaióceánon. A stoppolás volt az egyetlen lehetőség a sziget körbeutazására. Nem volt tömegközlekedés, de néhány embernek volt Land Roverje, szóval csak reménykedni kellett, hogy majd arra járnak. Végül, szürkületkor egy erdőben kötöttem ki, rövidnadrágban, de moszkitóriasztó nélkül. Ennek eredményeként életem leggyötrelmesebb éjszakáját kínlódtam végig.

Melyik volt a kedvenc helye az Utoljára látható utazásain?

Madagaszkár – habár valójában ez csak olyan előzmény volt az Utoljára láthatóhoz. Szerettem az erdőket, a makikat és az emberek melegségét.

Mit tart a galaxis legérdekesebb ember alkotta építményének?

A Három-szurdoknál épülő gátat a Jangce folyón. Bár talán a “legérthetetlenebb” megfelelőbb szó volna. A gátak szinte sosem azt csinálják, amit kellene nekik, csak elképzelhetetlen pusztítást hoznak. És mégis még mindig építjük őket, és nem tehetek mást, mint hogy csodálkozom. Meg vagyok róla győződve, hogyha elég messze megyünk vissza az emberi faj történetében, akkor találunk néhány hódgént, amint éppen belopakodnak. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.

Járt már ott?

Amióta az építkezés elkezdődött, nem voltam a Jangcénél. Soha nem akarom látni azt a borzalmat.

S a legérdekesebb természetes építmény?

Egy óriás, kétezer mérföld hosszú hal a Jupiter körüli pályán, egy megbízható beszámoló szerint a Weekly World Newsban. A kép roppant meggyőző volt, és csak azon csodálkozom, hogy jobb hírű lapok, mint a New Scientist vagy akár a The Sun nem álltak elő részletekkel. Meg kellene tudnunk.

Ha olyan helyet kellene megneveznie, ami “úgy néz ki, mintha most ejtették volna le a világűrből”, melyik helyre gondolna?

Fjordlandra, Új-Zéland déli szigetén. Hegyek, vízesések, tavak és jég hihetetlen összevisszasága – azt hiszem, a legkülönlegesebb hely, amit valaha láttam.

Ha most bárhová elmehetne az univerzumban, hova menne, hogy jutna oda, kit és mit vinne magával?

Helyileg, azt hiszem, az Európára, a Jupiter tizenhat holdjának egyikére. A naprendszer egyik legtitokzatosabb égiteste, a science fiction írók nagy kedvence, mivel egyike azon helyeknek, amelyek talán képesek lennének valamilyen életet fenntartani, és vannak bizonyos furcsaságok a szerkezetében, amik vad találgatásokhoz vezettek a bolygó esetleges mesterséges voltáról. Plusz, azokon az éjszakákon, amikor a pályák menti elhelyezkedés megfelelő, biztos remek kilátás nyílik a halra.

Az interjút készítette: Claire Smith,

Virgin.net, Ltd., 1999. szeptember 22.

 

 

Rájalovaglás

 

 

 

Minden ország olyan, mint egy különleges embertípus. Amerika olyan, mint egy hadviselő kamasz fiú, Kanada, mint egy intelligens, harmincöt éves asszony. Ausztrália olyan, mint Jack Nicholson. Odamegy egészen közel hozzád, és vadul az arcodba nevet, meglehetősen félelmetes és rokonszenves módon. Valójában nem is annyira ország, mint inkább egy félőrült civilizáció egyfajta vékony kérge a mérhetetlen, nyers vadság felszínén megszilárdulva, tele hőséggel, porral és szökdécselő dolgokkal.

A legtöbb ausztrál, ha az ember azt mondja nekik, hogy szereti az országukat, szárazon felnevet, és azt mondja: “Hát, ez az egyetlen hely maradt, nem igaz?”, ami az a fajta ijesztő megjegyzés, amit az ausztrálok általában mondogatni szoktak. Nem tudja az ember pontosan, mit is értenek rajta, de ijesztő a dolog, hátha igazuk van.

Már csak az a tudat, hogy valahol a világ másik felén, ahol nem látjuk, ott rejtőzik ez az ország, elég felkavaró, és én mindig kifogásokat kerestem, hogy oda mehessek, még ha csak egy pillantást vethettem is rá. Véletlenül szeretem is. Legnagyobb részét még nem is láttam, de van egy hely, ahova régóta vissza akarok menni, mivel van ott egy apró, bosszantóan lezáratlan ügyem.

És alig néhány hete váratlanul megtaláltam a kifogást, amit kerestem.

Éppen Angliában voltam. Tudom, hogy Angliában voltam, mert sáros földön és vizes takaró alatt ültem az esőben, és valamilyen kibaszott zenekart hallgattam, amelyik egy piros sátorszerűségben amerikai filmslágereket játszott. Van még egy hely a világon, ahol emberek ilyet csinálnak? Akárhol? Csinálnák ezt Olaszországban? Csinálnák ezt Tierra del Fuegóban? Csinálnák ezt a Baffin-szigeten? Nem. Még Japánban, ahol pedig nemzeti időtöltés késsel kiszaggatni a saját beleiket, sem lépnék át ezt a határt.

Az eső zúgása és a trombitaszó közepette szóba elegyedtem egy megnyerőnek tűnő fickóval, akiről kiderült, hogy a húgom közvetlen szomszédja odafent Warwickshire-ben, ahova ez a felázott föld is tartozott. Martin Pembertonnak hívták, s feltalálóként és tervezőként dolgozott. Feltalált vagy tervezett dolgai között, mint mondta, volt egy-két nélkülözhetetlen metróalkatrész, egy fantasztikus, új típusú, gondolkodó kenyérpirító és egy Sub Bug is.

Udvariasan megkérdeztem, mi az a Sub Bug.

A Sub Bug, magyarázta, egy sugárhajtású, víz alatti, mopedszerű dolog. Egy kicsit olyan, mint egy delfin elülső fele. Az ember megfogja a végét, és az tíz méter mélységig lehúz a tengerbe. Emlékszem arra a részre a Tűzgolyó című filmben? Egy kicsit olyasmi, mint azok a dolgok. Korallzátonyok tanulmányozására kiváló.

Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan ezt mondta-e. Talán mondott olyasmit is, hogy “azúrkék tenger” és “áttetsző mélységek”. Lehet, hogy nem, de ilyen kép alakult ki bennem, ahogy ott ültem a tomboló viharban, és néztem, ahogy egy elszabadult esernyő tovabukfencezik a zenekar mellett.

Ki kellett próbálnom egyet. Ezt Martinnak is megmondtam. Talán még birkóztam is vele a földön, és a légcsövére is térdeltem, őszintén szólva egy kicsit minden olyan homályos volt, mindenesetre azt mondta, örömmel megengedi, hogy kipróbáljam. A kérdés csak az volt, hol. Bárhol kipróbálhattam volna, akár a helyi uszodában is. Nem. A trükk az volt, hogy Ausztráliába menjek kipróbálni, a Nagy-korallzátonyra. De kellett valami indok, ha rá akartam venni valami szerencsétlen magazint, hogy fizesse ki az utamat, ami – higgyék el – az utazás egyetlen módja.

Aztán eszembe jutott az ausztráliai befejezetlen ügyem.

Van egy sziget a Pünkösd-szigetcsoportban, a zátony déli részén, ahol egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt rövid időt töltöttem. Elég borzasztó hely volt, a neve Hayman-sziget. A terület maga gyönyörű volt, de a nyaralóhely, amit ráépítettek, az nem, és én véletlenül kerültem oda, kimerülve, egy írói körút végén. Utáltam. Az ismertetőt teletömték olyan szavakkal, mint “nemzetközi” és “pompás” és “előkelő”, és mindez a pálmafákból áradó muzakot és alkalmi álarcosbálokat jelentett minden este. Nappal egy medence melletti asztalnál ültem tequilától elázva, és a szomszédos asztaloknál folyó beszélgetéseket hallgattam, melyekben többnyire nehéz rakományú járművek közlekedési baleseteiről volt szó. Esténként bizonytalanul visszavonultam a szobámba, hogy elkerüljem a megőrült, részeg ausztrálok látványát, akik fűszoknyában vagy cowboykalapban, vagy akármiben, ami az aznap esti aktuális téma volt, végigtombolták az éjszakát, miközben én a Mad Maxet néztem videón. Erre is jellemző volt a sok közlekedési baleset, melyek közül számtalanban nehéz rakományú jármű is szerepelt. Egyszerűen nem találtam semmit, amit olvashattam volna. A hotel boltjában két tűrhető könyv volt – mind a kettőt én írtam.

Egyetlen alkalommal beszélgettem egy ausztrál párral a parton. Így szóltam: “Helló, a nevem Douglas, nem utálják a muzakot?” Azt válaszolták, hogy nem, ami azt illeti. Úgy gondolták, hogy nagyon finom, nemzetközi és előkelő. Egy birkafarmon éltek Brisbane-től 850 kilométerre nyugatra, ahol az égvilágon semmit sem hallanak. Azt mondtam, az bizonyára nagyon szép hely, mire ők, hogy inkább unalmas egy idő után, és hogy egy kis lágy muzak gyógyír a számukra. Nem kívántak egyetérteni velem abban, hogy az olyan, mintha löncshúskonzervet tömnének az ember fülébe egész nap, és egy idő után beszélgetésünk elhalt.

Elmenekültem a Hayman-szigetről, és egy könnyűbúvárcsónakon kötöttem ki a Hook zátonynál, ahol életem legjobb hetét töltöttem korallokat tanulmányozva, s különböző halakkal, delfinekkel, cápákkal, sőt egy bálnával is búvárkodtam.

Csak azután hallottam, miután elhagytam a Hayman-szigetet, hogy valami igazán fontosat elmulasztottam. Egy kis öböl bújt meg a sziget másik oldalán, a Mantarája-öböl, ami tele volt – ki nem találják – mantarájákkal: óriási, méltóságteljes, víz alatt repülő szőnyegekkel, a világ egyik legszebb állataival. A fickó, aki ezt elmondta, azt is hozzátette, hogy olyan szelíd és jóindulatú teremtmények, hogy azt is megengedik, hogy az ember a víz alatt a hátukon lovagoljon.

És én ezt kihagytam. Tíz évig rágódtam emiatt.

Időközben azt is hallottam, hogy maga a Hayman-sziget a felismerhetetlenségig megváltozott. Felvásárolta az Ansett ausztrál légitársaság, akik tömérdek pénzt költöttek arra, hogy muzak áradjon a pálmafákból, és a nyaralóhelyet olyan hellyé változtassák, ami nemcsak nemzetközi és pompás és előkelő és így tovább, hanem lélegzetelállítóan drága és – minden jel szerint – nagyon kellemes is.

Na, itt fordul meg a történet, gondoltam én. Írok egy cikket arról, hogy milyen Sub Buggal kimenni a Hayman-szigetre, találkozni egy barátságos mantarájával, és gyakorlatilag egy összehasonlító próbautat tenni.

Na már most, minden értelmes és racionális ember azt mondhatná, hogy ez egy teljesen hülye ötlet volt, és valóban, sokan ezt is mondták. Ennek ellenére ez az a cikk: összehasonlító próbaút egy víz alatti propeller meghajtású, kék és sárga, egyszemélyes Sub Bug és egy óriás mantarája között.

Sikerült vajon? Lehet egy tippjük.

Az ötlet teljesen fatális irrealitása akkor hasított belém élesen, amikor a Sub Bug óriási, ezüstösen csillogó, negyvenkilós dobozát néztük a Hamilton-sziget repülőterén, ahogy keresztülgurítják a kifutópályán. Rádöbbentem, hogy óriási különbség van aközött, hogy Angliában azt mondom az embereknek, hogy elmegyek Ausztráliába összehasonlító próbautat tenni egy Sub Bug és egy mantarája között, vagy hogy Ausztráliában azt mondom az embereknek, hogy jöttem összehasonlító próbautat csinálni stb. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy különösen idióta angol, akit mindenki utálni fog és meg fog vetni, és mutogatni fog rá, és mulatni fog rajta és kigúnyolja.

Jane, a feleségem, nyugodtan elmagyarázta nekem, hogy mindig teljesen paranoiás leszek, amikor elfáradok a hosszú repülőutaktól, szóval miért nem iszom valamit, és nyugszom meg.

A Hamilton-sziget tökéletes példája annak, hogy mit nem szabad csinálni egy gyönyörű, trópusi szigettel a világ egyik legnagyobb természeti csodájának határán, mégpedig ráépíteni egy förtelmes, sokemeletes, ócska épületet, és sört és pólókat és képeslapokat árulni, amik azt mutatják, milyen szép is volt minden, mielőtt a képeslapboltok megnyíltak. Mindenesetre csak néhány percet leszünk ott. A Sun Goddess ott várt ránk a reptér mellett a mólón, egy olyan elbűvölő, csillogó, fehér hajó, amin James Bond mindig rettenetesen sok időt tölt – figyelembe véve, hogy ő tulajdonképpen egy köztisztviselő. Azért üzemeltették, hogy a Hayman-szigetre igyekvő vendégeket átvigye, és ez volt az első jele annak, hogy a hely mennyire megváltozott.

Szívélyesen felvezettek minket a fedélzetre. A legénység egyik tagja pezsgővel kínált, míg egy másik őrt állt a légkondicionált belső részbe vezető üveg tolóajtóknál.

Az volt a dolga, hogy kinyissa nekünk az ajtókat. Elmondta, hogy ez azért vált szükségszerűvé, mert az ajtók sajnálatos módon nem nyílnak ki automatikusan, amikor az ember odaér, és néhány japán vendég percekig állt előttük, növekvő zavarban és rémületben, amíg valaki kézzel ki nem nyitotta nekik.

Az út – a tűző napon erőtlenül siklani a sötét és csillogó tengeren – körülbelül egy óráig tartott. Néhány kisebb, buján zöld sziget úszott el a távolban. Néztem, ahogy a hajó mögött a víz hullámokat vet, szürcsölgettem a pezsgőmet, és egy régi hídra gondoltam, amit Sturminster Newtonban láttam, Dorsetben.

Még mindig rajta van az az öntöttvas felirat, ami mindenkit figyelmeztet, hogy a híd bármilyen formában való rongálása deportálást von maga után. Ausztráliába. Na most, Sturminster Newton egy kedves kis város, de azért megdöbbent, hogy a híd még mindig áll.

Jane, aki sokkal jobban tud útikönyveket olvasni, mint én (én mindig a visszaúton olvasom őket, hogy lássam, mit hagytam ki, és ez gyakran egészen sokkoló), felfedezett valami csodálatosat a könyvben, amit olvasott. Tudtam-e, kérdezte, hogy Brisbane-t eredetileg fegyenctelepként alapították azoknak az elítélteknek, akik Ausztráliába érkezésük után újabb bűntettet követtek el?

Jó félórán át elcsemegézgettem ezen az egyetlen információmorzsán. Csodálatos volt. Ott ültünk mi, britek, szegény, szürke, elázott teremtmények, összegyűltünk a mi szürke, északi egünk alatt, ami úgy szivárog, mint egy avas konyharuha, és szorgalmasan küldtük azokat, akiket keményen meg akartunk büntetni, a Tasmán-tenger partjára, a Nagy-korallzátony déli részéhez, ülni a vakító napfényben és esetleg szörfözni egy kicsit. Nem csoda, ha az ausztráloknak van egy sajátos mosolyuk, amit külön a briteknek tartanak fent.

A tengerről a Hayman-sziget lakatlannak tűnt, csak egy nagy, zöld hegy a sötétkék tengerben, sápadt partrészekkel szegélyezve. Csak egészen közelről lehetett észrevenni a pálmafák alatt megbújó hosszú, lapos hotelt. Szinte sehonnan sincs rá jó rálátás, hiszen gyakorlatilag elárasztják az óriási, buja cserepes növények. Ott kígyózik a zöldben: oszlopok, szökőkutak, árnyékos terek, napozók, diszkrét kis üzletek, sokkolóan drága apróságokkal a tervező címkéjével, amit aztán gondosan el kell távolítanod, és nagy medencékkel.

Mesébe illő volt. Azonnal beleszerettünk. Pontosan az a fajta hely volt, amiért húsz évvel ezelőtt mindenkit megvetettem volna, ha odamegy. Az egyik legnagyszerűbb dolog az öregedésben és az ingyenes potyanyaralásokban való részesedésben, hogy olyan dolgokat csinálhat az ember, amiért régebben megvetett másokat: olyan napszemüvegben ülni a napozón, ami körülbelül egyéves ösztöndíj összegébe került, groteszk élvezeteket rendelni a szobaszerviztől, hagyni, hogy a készséges személyzet kényeztesse és kiszolgálja az embert, akik – és most figyeljenek, ez egy nagyon fontos és jelentős része annak, ami a Hayman-szigeten történik az emberrel – nemcsak azt mondják, “Semmiség”, amikor az ember megköszöni nekik, hogy újratöltötték a pezsgőspoharát, hanem azt mondják, “Semmiség az egész“. Komolyan és őszintén akarják, hogy úgy érezze magát az ember, pontosabban én, nem ám akármelyik kövér fószer, aki itt fekszik szalmakalapban, hanem én, személyesen, hogy nincs semmi ezen a legeslegjobb világon, ahova eljöttél, ami miatt aggódnom kellene bármilyen formában, egyáltalán. Tényleg. Tényleg. Még csak meg sem vetünk. Tényleg. Semmiség az egész.

Bárcsak igaz lenne. De aggódhatok a Sub Bugom miatt, természetesen. Ez az óriási dolog, amit tízszer messzebb cipeltem, mint Mózes vezette Izrael gyermekeit, csak azért, hogy összehasonlítsam egy mantarájával mint víz alatti közlekedési eszközt. Szép csendesen lehozták a hajóról az óriási, ezüstszínű dobozában, és betették a búvárközpontba, ahol senki sem láthatja meg vagy jöhet rá a céljára.

Megszólalt a telefon a szobánkban. A szoba – véletlenül roppant kellemes volt. Biztosan odáig vannak, hogy hallhassák, milyen volt a szoba, hiszen az Önök költségén tartózkodtunk ott. Nem volt hatalmas, de nagyon kényelmes és napos és kaliforniai pasztellképekkel ízlésesen díszített. Kedvenc helyünk a tengerre néző erkély volt, mivel elektromos gombbal állítható volt a napellenzője. A gombnak két állása volt. Állíthattuk AUTOMATÁ-ra, amikor is a napellenző automatikusan lejjebb süllyedt, ha megjelent a nap, vagy állíthattuk KNÉZIVEZÉRLÉS-re (sic!) is, amely esetben – feltehetően egy nagydarab, szekrényvállú sportriporter kezelte a dolgot. Ezt borzasztóan szórakoztatónak találtuk. Csak nevettünk és nevettünk és nevettünk, és ittunk még egy üveg pezsgőt, és aztán tovább nevettünk, és aztán megszólalt a telefon.

– Nálunk van a Sub Bug – mondta egy hang.

– Ó, igen – mondtam én. – Igen, a… ööö…, a Sub Bug. Nagyon köszönöm. Rendben van ez így?

– Semmiség az egész – mondta a hang. – Ó. Rendben.

– Tehát ha úgy gondolja, jöjjön ki reggel a búvárközpontba. Leellenőrizhetjük, megnézhetjük, hogyan működik, van-e valamire szüksége, kivihetné egy körre, amit csak szeretne. Mindent tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk.

– Ó. Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Semmiség az egész.

A hang nagyon barátságos és biztató volt. Az utazás okozta paranoiám egy kicsit alábbhagyott. Lementünk vacsorázni.

 

 

 

Az üdülőben négy étterem volt, és mi a keleti-tengeri éttermet választottuk. A tenger gyümölcsei Ausztráliában jórészt barramundiból, Morton-öbölbeli bogarakból és minden másból álltak.

– A Morton-öbölbeli bogarak – mondta mosolygó kínai pincérnőnk – olyanok, mint a homárok, csak ekkorák. – És két mutatóujjával jelezte a körülbelül nyolc centi nagyságot. – Betörjük a fejüket. Van nagyon finom. Kedvelni fog.

Annyira azért nem kedveltük. Az étterem nagyon ízlésesen, japán stílusban, feketével és fehérrel volt díszítve, de a vacsora jobban nézett ki, mint amilyen az íze volt, és muzakot játszottak hozzá. Egy pillanatra megéreztem a régi, természetes Hayman-sziget szellemét, ahogy keresztüllopódzik új, elbűvölő, ízléses otthonán. A másik három étterem polinéz, olasz és francia volt, ez utóbbi a La Fontaine, a legdrágább, amit utolsó esténkre tartogattunk a négyből, bár gyötrő kétségeink voltak ezzel kapcsolatban. Általában szeretem a helyi konyhát, hacsak nem vagyok Walesben, és a francia konyhaművészet áttelepítésének a gondolata nem töltött el bizalommal. Mindenesetre nyitott akartam lenni, mivel tény, hogy életem egyik legjobb vacsorája párolt rák és chateaubriand-zebu volt, amit egy francia iskolán felnőtt szakács tálalt fel Madagaszkár déli részén. De akkor a franciák uralták Madagaszkárt hetvenöt éven át, s a konyhaművészet gazdag örökségét és borzalmas bürokráciát hagyományoztak rájuk. Elhatároztuk, hogy aznap este legalább benézünk a La Fontaine-be. Ahogy arrafelé vettük az utunkat, gyönyörűen lefektetett szőnyegek hektárjain sétáltunk keresztül, hangversenyzongorák, csillárok és XVI. Lajos korabeli bútor utánzatok mellett haladtunk el. Azt vettem észre, hogy a fejemben lázasan kutatok valami emlék után, bármilyen apró legyen is, amit arról hallhattam, hogy valamilyen tizennyolcadik századi francia szakadár udvart alapítottak itt, a Nagy-korallzátonynál. Megkérdeztem Jane-t, aki történész, és biztosított róla, hogy rendkívül ostoba vagyok, és így el is mentünk aludni.

Másnap reggel, igazából minden reggel, hajszálpontosan hét harminckor ébredtünk, egy sirály jóvoltából, ami letelepedett az erkélyünkre, és előadta szokásos, kora reggeli, ébresztő rikoltozását. Reggeli után kimentünk a búvárközpontba, ami körülbelül fél mérföldre volt a hoteltől, és találkoztunk Ian Greennel.

Ian telefonált előző reggel. Ő felelt minden búvárcuccért Haymanon, és nehezen lehetett volna nála segítőkészebb és barátságosabb fickót elképzelni. Megkaptuk a kicsomagolt Sub Bugot, és megvizsgáltuk a csillogó napsütésben.

Ahogy mondtam, olyan alakja van, mint egy delfin elülső felének. A teste kék és az eleje felé van két sárga uszony rajta, mindkét oldalán egy-egy, amivel néhány foknyit lehet mozgatni a Sub Bugot felfelé és lefelé. A végén van két nagy kapaszkodó, amibe fogódzkodik az ember, ahogy a Sub Bug húzza a vízben. Az ujjainál van néhány gomb, amivel működtethető és ellenőrizhető a lejtése és emelkedése. Belül van egy sűrített levegővel töltött henger – egy sima könnyűbúvárhenger –, ez adja az energiát a két propeller megforgatásához, ami előre viszi a Bugot, és emellett egy rugalmas csövön keresztül levegőt vezet le a szabadon lebegő légzőfejbe. A légzőfej az, amit a szájában tart az ember búvárkodás közben, és azon keresztül vesz levegőt. A lényeg ebben a megoldásban az, hogy csak maszkra és uszonyokra van szükség, nem kell külön légzőkészüléket cipelnie az embernek a hátán, mert a levegőt közvetlenül a Sub Bugból kapja. A Bugot úgy tervezték, hogy csak bizonyos mélységig lehet lemenni vele, annál lejjebb nem működik. Egyébként a maximális mélység harminc láb.

Ian kapott egy csomó faxot Martin Pembertontól arról, hogyan használja a gépet, és elég magabiztos volt ezzel kapcsolatban.

– Semmiség az egész – mondta és megkérdezte, mit terveztem. Mondtam, hogy ki lehetne vinni esetleg egy kisebb, helyi próbára, mielőtt kivisszük a mély vízbe. – Semmiség – mondta.

Mondtam, hogy utána esetleg elvihetnénk a rendes búvárkirándulásra, ami másnap reggel indult a szigetről.

– Semmiség – mondta.

– Tehát akkor először kipróbálom egy kicsit, hozzászokom, és körbeúszom vele a zátonyt.

– Semmiség – mondta.

– És aztán… ööö… – mondtam –, a cikk miatt, amit meg kell írnom, ami egyébként egyfajta összehasonlító próbaút, ugyanezt ki szeretném próbálni egy mantaráján.

– Semmi esetre sem – mondta. – Egyáltalán szó sem lehet róla.

 

 

 

Azt hiszem, ezt előre kellett volna látnom.

Vagy talán jobb is, hogy nem láttam előre. Ha láttam volna, nem álltam volna ott félig vizes ruhában bámulva a Tasmántengert, és azt gondolva, “Ó, a francba”. Az islingtoni irodámban ültem volna hasztalan, és azon morfondíroztam volna, vajon “dolgoztam-e” már eleget ahhoz, hogy megérdemeljek egy süteményt.

Az ábra nagyon egyszerű” volt. Mivel már két évet dolgoztam ökológiai projekteken, a legelső dolog, amit észre kellett volna vennem, hogy nem bántom az állatokat. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor először hallottam róla, még rendben volt, ha az ember megpróbált felülni egy mantarájára, de ma már nincs. Ki van zárva. Nem nyúlunk a zátonyhoz. Nem veszünk el semmit. Se kagylót, se korallt. Nem fogdossuk a halakat, esetleg néhányat, amelyeket lehet etetni. És semmi esetre sem próbálunk meg mantarájákon lovagolni.

– Egyébként szinte semmi esélye nem lenne a közelükbe menni – mondta Ian. – Nagyon félénk teremtmények. Gondolom, régebben egy-két fickónak sikerült lovagolnia rajtuk, de képzelem, milyen nehezen. Ám ma már ezt egyszerűen nem engedhetjük meg.

– Nem – feleltem eléggé zavarban. – Higgye el, megértem. Csak nem gondoltam bele igazán, azt hiszem.

– De elszórakozhatunk kicsit a Sub Buggal – mondta Ian. Semmiség. Csinálhatunk néhány képet is. Pokolian jó az a gép, ami magánál van.

 

 

 

Most megint egy elég zavarba ejtő részhez értünk a történetben, amiről egészen eddig mélyen hallgattam. Néhány nagyon kedves ember a Nikonnál, Angliában kölcsönadott nekem erre az útra egy vadonatúj nikonos AF SR víz alatti, automata fényképezőgépet, ami úgy 15 000 font értékű, és a világ legszexisebb, legkívánatosabb és legmesésebb fényképezőgép-felszerelése. Ez a fényképezőgép egyszerűen csodálatos, briliáns technológiával készült. Tényleg. Ha az ember akar készíteni egy víz alatti felvételt, ez tökéletes hozzá. Bámulatba ejtő egy gép. Hogy miért mondom el ezt így? Nos, sokat dolgozom számítógéppel, és mivel megszoktam a Macintosht, szinte sosem veszem a fáradságot, hogy elolvassam a használati utasítást ezért arra sem vettem igazán a fáradságot, hogy elolvassam a fényképezőgép használati utasítását.

Erre akkor döbbentem rá, amikor visszakaptam a filmeket. Kérem – én igazán nem akarok semmi mást mondani, mint hogy nagyon szépen köszönöm, Nikon. Igazán félelmetes fényképezőgép, és remélem egy nap majd újra kölcsönkérhetem. Többet nem említem a fényképezőgépet ebben a cikkben.

Kivittünk egy gumicsónakot egy tízpercnyire lévő, apró, lakatlan szigetre. Ian és én egy boldog órát töltöttünk azzal, hogy a Buggal körbehócikáztunk. Megküzdöttünk néhány problémával – homokszem egy szelepben, és így tovább. Rájöttünk, hogy nagyon sekély vízben, ha ár ellen kell dolgoznia, a Bug nem megy túl jól. Nos, holnap majd mélyebbre visszük. Jane a strandon napozott és olvasott. Egy idő után beszálltunk a csónakba, és visszamentünk Haymanra. Nem olyan érdekes történet, azt hiszem, csak azért említettem, mert olyan élénken emlékszem rá, és néha érzem ezt a hiányosságát egy-két helynek, például Islingtonnak, hogy nincs egy apró sziget a közelben, ahol a délutánt azzal lehet tölteni, hogy egy Sub Buggal körbe hócikázunk. Csak egy csipkelődő gondolat, nem más. Még egy rendes hidunk sincs, amit megrongálhatnánk.

 

 

 

Másnap reggel körülbelül tízen voltunk a búvárcsónakban. A hotel olyan hatalmas és átláthatatlan volt, hogy nem túl gyakran futott össze az ember a többi vendéggel, de érdekes volt észrevenni, hogy mennyi köztük a japán. Nemcsak hogy japánok, hanem olyan japánok, akik sűrűn fogták meg egymás kezét és néztek egymás szemébe. Hayman, mint rájöttünk, a japánok kedvelt úti célja volt a mézeshetek eltöltésére.

A Sub Bugot a csónak végére erősítették, és én úgy ültem, hogy szemmel tarthassam, amíg a zátonyig tartó egyórás utat megtesszük. A Korallzátony szigetei közül jóformán egyik sincs magán a zátonyon, kivéve a Heron-szigetet. Csak csónakkal lehet odajutni. Nagyon izgatott voltam. Eltekintve néhány medencékben folytatott emlékeztető merüléstől, évek óta ez volt az első rendes könnyűbúvárkodásom, és véleményem szerint a búvárkodás a repüléshez legközelebb álló dolog. És aki hat láb öt hüvelyk magas és kevésbé légies, mint mondjuk – véletlenszerűen kiválasztva egy nevet – Wales hercege, annak a súlytalanság érzése eksztázisszerű. Ráadásul a visszaúton általában hányni szoktam, ami kiváló étvágygerjesztő.

Elértük a zátonyt, lehorgonyoztunk, felvettük a búvárruhánkat, és felkészültünk a merülésre. Apály esetén a zátony többnyire megtöri a víz felszínét. Még sétálni is lehet rajta, bár ezt most nem javasolják az esetleges rongálódás miatt. De a zátonynál való merülés még magas vízállásnál sem nehézbúvárkodás jellegű. A látnivaló legnagyobb része a felső tíz méteren helyezkedik el, és nemigen van miért húsz méternél mélyebbre merülni. A legnagyobb mélység, ahova egy sportbúvár merülhet, harminc méter, de tényleg nincs igazán értelme. Olyan mélységben már inkább csak csupasz sziklák vannak, mint korallok és Boyle törvénye értelmében odalenn gyorsabban fogy a levegő. És a felszínen is hosszabb ideig kell tartózkodni két merülés között, ha nem akar az ember keszonbetegséget kapni. A Sub Bug biztonságos, maximum tízméteres mélységben tart.

Először egy sima merülést akartam végrehajtani, hogy egy kicsit belejöjjek. Kettesével felcsatoltuk a maszkunkat és a légzőfejünket, megtettük a Nagy Lépést a csónak hátsó részében lévő merülőpontról, és buborékkitörés közepette elmerültünk a vízben. Egy lehorgonyzott búvárcsónak mindig nagy feltűnést kelt a halak körében, mivel – általában helyesen – élelmet remélnek. Szerencsés esetben láthatunk maori ajakoshalakat, amelyek Samsonite bőrönd nagyságú, különösen halvány, olajzöld teremtmények. Nagy, kiugró szájuk és széles, előreugró homlokuk van, de a maori név oka – bármely ausztrál védekezően biztosítaná róla az embert – valami kis festékfolt a homlokukon. Az ausztrálok már nem rasszisták.

Csak néhány ajakoshal volt a csónak körül, és én elkövettem azt a hibát, hogy közéjük és a csónakról vízbe dobott kenyér közé kerültem. Az állatok kedélyesen elsuhantak mellettem, hogy megszerezzék az eledelt.

A csónak mögötti hatalmas térben és fényben lesüllyedtem a zátonyra, és hagytam magam sodródni körülötte egy kicsit, hogy újra hozzászokjak a víz alatti körülményekhez, aztán felmentem a csónakhoz, hogy lehámozzam magamról a palackokat és összeszedjem a Sub Bugot. Iannal együtt beleeresztettük a vízbe. Elhelyezkedtem a gép mögött és elindítottam. A könynyűbúvárkodás egy különös jellemzője, hogy az ember a ruhát és a felszerelést iszonyúan nehéznek, ormótlannak és esetlennek érzi a szárazon – ez az, ami sokszor elriasztja a búvárkodáshoz amúgy kedvet érzőket –, de amint lemerül a víz alá, minden olyan simán és könnyen megy, csak az a trükk, hogy a lehető legkevésbé erőltesse meg magát az ember a minél kevesebb oxigénfelhasználás érdekében. Definíciószerűen ez a létező legkevésbé aerobikos sport. Nem lesz tőle fitt az ember.

Először nagyon csalódott voltam, hogy a Sub Bug nem húz gyorsabban, mint ahogy úszni tudok. Finoman haladtunk lefelé, de amint újra hozzászoktam a lassúsághoz, ahogy minden történik a víz alatt, kezdtem élvezni a hosszú, lassú, balettszerű köröket. Teljesen kinyújtóztam a gép mögött ahelyett, hogy a rendes pozícióban úsztam volna az oldalamhoz vagy a mellemhez szorított karokkal. A zátony körvonalának követése olyan volt, mintha hiperlassan síeltem volna – ez szinte már egy zen-gondolat. Roppantul élveztem, bár tizenöt percnyi kísérletezés után kezdtem úgy érezni, hogy kimerítettem a lehetőségeket, és vártam, hogy ismét saját erőmből úszhassak. Azt hiszem, talán ez a legtökéletesebb szerkezet azoknak, akik ki akarják próbálni a búvárkodást, de nem akarnak bajlódni azzal, hogy megtanulják használni a felhajtódzsekiket, és így tovább.

Visszatértem a csónakhoz, és kiemeltük a gépet a vízből. Nos, kipróbáltam a Sub Bugot. De ebéd közben végig abszurd összehasonlító próbaúttervem teljes összeomlásán rágódtam. Gondolataimat végül megosztottam Iannal és Jane-nel is.

– Azt hiszem, az összehasonlító próbautat elméleti alapon kell végiggondolnunk – mondtam. – És ki kell osztanunk néhány pontot. Nyilvánvalóan a Sub Bug nyer pár pontot azzal, hogy bizonyos mértékig szállítható. Felteheted egy repülőre, amit viszont nem tennél meg egy mantarájával, legalábbis azzal nem, amelyiket szereted, és azt gondolom, elméleti síkon minden mantaráját szeretjük, ugye? A mantarája várhatóan gyorsabb és fordulékonyabb, és nem kell rajta húszpercenként újratölteni a tankot. De a legtöbb pont azért illeti meg a Sub Bugot, mert ténylegesen ráülhetsz. Úgy gondolom, ennek sokat kell érnie, ha közlekedési eszközként beszélünk róla. De járjuk még egyszer körbe az egészet. Az ok, amiért ténylegesen nem lehet lovagolni egy mantaráján, erősen ökológiai kérdés, és tisztán ökológiai kritériumok alapján a mantarája fényes győzelmet arat. Sőt minden olyan közlekedési eszköz, amelyet effektíve nem lehet használni, jelentős ökológiai haszon, nem gondoljátok?

Ian egyetértően bólogatott.

– Most már tovább olvashatom a könyvemet? – kérdezte Jane.

 

 

 

A délutáni merülésnél Ian azt mondta, másfelé akar elvinni a csónaktól. Megkérdeztem, miért, mire ő csak nézett semmitmondóan. Követtem a vízbe, és lassan a zátony egy új része felé vettük utunkat. Amikor elértük, a zátony sík teteje úgy négy lábbal volt a víz szintje alatt, és a napfény halványan játszadozott az agykorallok, az agancskorallok, a vízipáfrányok és a szellőrózsák különleges alakján és színein. Amit a víz alatt lát az ember, gyakran csak a víz feletti dolgok eltúlzott paródiájának tűnik. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt először merültem le a Korallzátonynál, azt gondoltam, ez az a sok vacak, amit az emberek a kandallópárkányukra tettek az ötvenes években. Eltartott egy ideig, mire megszabadultam attól az érzéstől, hogy a zátony egy giccslerakat.

Egy csomó halnak sosem tanultam meg a nevét. Mindig magoltam őket a hajón, aztán egy héttel később elfelejtettem. De a formák és a mozgás lélegzetelállító változatosságának vizsgálata órákig magával tudott ragadni, vagy tudott volna, ha az oxigén engedi. Ha nem volnék ateista, azt hiszem, katolikusnak kellene lennem, mert ha nem a természetes szelekció erői formálták a halakat, akkor minden bizonnyal egy olasz volt.

Lassan haladtam előre a sekély vízben. Néhány lábbal előttem a zátony széles völggyé tágult. A völgy alja széles, sötét és lapos volt. Ian errefelé irányította a figyelmemet. Nem tudtam, miért. Olyan helynek tűnt az egész, ahonnan hiányoznak az érdekes korallok. És aztán, ahogy néztem, a völgy egész fekete alja lassan felemelkedett, és elkezdett finoman az ellenkező irányba siklani. Ahogy mozgott, a széle fodrozódott, és láthattam, hogy az alja tiszta fehér. Megdermedtem a felismeréstől, hogy amit nézek, az egy nyolc láb széles, hatalmas mantarája.

Egy nagy lendületű széles fordulattal eltűnt a mélyebb vizekben. Úgy tűnt, lélegzetelállítóan lassan mozog, és el voltam szánva, hogy követem. Lejjebb mentem a zátony oldalán. Ian intett, hogy ne ijesszem meg, csak lassan mozogjak. Hamar rájöttem, hogy a mérete megtévesztő, és sokkal fürgébben mozog, mint gondoltam. Újra feltűnt a zátony szélénél, és most jobban láthattam az alakját. Durván gyémánt formája volt. A farka nem volt hosszú, mint egy közönséges mérges rájáé. A legkülönösebb a feje volt. Ott, ahol az ember a fejét várta, inkább olyan volt, mintha egy részt kiharaptak volna belőle. A két legelső pontból – a harapás külső széleiből, ha értik, mire gondolok – két szarv állt ki, lefelé hajolva. És mindegyik szarv végén volt egy nagy fekete szem.

Ahogy mozgott, csillogó és hullámzó szárnyakkal hajtva magát a vízen keresztül, úgy éreztem, a leggyönyörűbb, legistenibb dolgot figyelem, amit csak valaha láttam. Néhányan úgy írták le őket, mint élő lopakodó bombázókat, de ez túl gonosz kép ahhoz, hogy ilyen fenséges, könnyed és jóindulatú teremtményekre lehessen vonatkoztatni.

Követtem, ahogy a zátony külső felén úszott. Nem tudtam elég jól és gyorsan követni, de olyan széles fordulatokat tett, hogy relatíve csak kis távolságokat kellett megtennem, hogy ne veszítsem szem elől. Kétszer vagy talán háromszor is körbeúszta a zátonyt, aztán végül eltűnt, és azt hittem, végleg elveszítettem. Megálltam és körülnéztem. Nem. Egyértelműen elment. Elszomorodtam, de a gyönyörűségtől, hogy mit láttam, felderültem. Aztán észrevettem egy árnyékot, ami a tengerfenéken, látómezőm perifériáján mozgott. Felnéztem, s elállt a lélegzetem attól, amit aztán láttam.

A mantarája ott lebegett a zátony tetején, éppen felettem, csak most még két másik úszott a nyomában. A három hatalmas teremtmény együtt, egy vonal tökéletes, hullámzó harmóniájában, mintha valami láthatatlan hullámvasút pályáját követték volna, gyorsítottak és lassítottak, amíg végül belevesztek a víz sötétlő mélységébe.

Aznap este nagyon csendes voltam, amikor a Sub Bugot visszapakoltuk ezüstszínű dobozába. Megköszöntem Iannak, hogy megtaláltuk a mantaráját. Mondtam neki, tényleg megértettem, hogy nem szabad lovagolni rajtuk.

– Ó, semmiség, barátom – mondta ő. – Semmiség az egész.

 

 

1992

 

 

Kik a kedvenc írói?

Charles Dickens, Jane Austen, Kurt Vonnegut, P. G.Wodehouse, Ruth Rendeli.

 

 

Naplemente Blandingsben

 

 

 

Ez P. G. Wodehouse utolsó – befejezetlen – könyve. Nemcsak abban az értelemben befejezetlen, hogy azok számára, akik szerették őt és műveit, hirtelen, szívfacsaróan véget ért a közepén, de abban a fontosabb értelemben is, hogy maga a szöveg szintén befejezetlen. Wodehouse számára az első vázlat a történet alapvető elemeinek rendszerezéséről szólt – a cselekmény szerkezetét, szereplőit és jövés-menéseit, a hegyeket, amelyeket megmásztak és a sziklákat, amelyekről leestek. Az írás következő szakasza – a könyörtelen javítás, csiszolás és finomítás – tette munkáit valóságos nyelvi csodákká. Amikor könyvet írt, a lapokat hullámvonalban kitűzte a dolgozószobája falára. Azokat az oldalakat, amelyeket jónak érzett, magasabbra tűzte, amelyek pedig további munkát igényeltek, alacsonyabbra kerültek. Az volt a célja, hogy a teljes kézirat képmagasságba kerüljön, mielőtt leadja. A Naplemente Blandingsben nagy részét valószínűleg még mindig takarják a széktámlák. Folyamatban lévő munka volt. Számos sora inkább csak helykitöltő egy későbbi változat számára – a káprázatos képek és hasonlatok számára, amelyek az oldalakat a plafonig repítenék.

Egyébként megtalálják itt Wodehouse hatalmas tehetségének nyomait? Nos, hogy őszinték legyünk, nem. Nemcsak azért, mert ez folyamatban lévő munka, hanem azért is, mert Wodehouse a könyv írásakor – ne szépítsük – kilencvenhárom éves volt. Abban a korban járt, amikor, azt hiszem, az embernek joga van ahhoz, hogy legjobb munkái már mögötte legyenek. Bizonyos értelemben Wodehouse-t arra ítélte fantasztikusan hosszú élete (abban az évben született, amikor Darwin meghalt, és még javában dolgozott azután, hogy a Beatles feloszlott), hogy végül Pierre Menard-t játsszon saját Cervanteséhez. (Ezt nem fogom most lábjegyzetelni. Ha nem tudják, miről beszélek, olvassák el Jorge Luis Borges Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című rövid történetét. Mindössze hat oldal, és képeslapot fognak nekem küldeni, hogy megköszönjék, hogy felhívtam rá a figyelmüket.) De az ember el akarja olvasni a Naplementét a teljesség kedvéért és azért a befejezetlenségéből fakadó érzésért, hogy hirtelen és váratlanul közel kerülhet az éppen dolgozó Mesterhez – egy kicsit olyan, mint látni, ahogy festékesedényeket és állványokat cipelnek ki-be a Sixtus-kápolnába.

Mester? Hatalmas tehetség? Ó, igen. Az angol nyelv egyik legnagyobb öröme az a tény, hogy az egyik legnagyszerűbb használója, minden idők és tabellák egyik legelső helyezettje, igazi mókamester volt. Bár ennek talán nem is kéne olyan meglepőnek lennie. Ki más lenne még ott? Austen, természetesen, Dickens és Chaucer. Az egyetlen, aki képtelen volt, hogy tréfával mentse az irháját, Shakespeare.

Ugyan már, legyünk egy pillanatra őszinték és merészek. Nincs rosszabb, mint egy bizonyos típusú angol színész, ahogy hősiesen próbál ripacskodni mondjuk Dogberryként a Sok hűhóban. Reménytelen. Még fátylat is boríthatunk az egész görcsös ügyre azzal, hogy a komikai eszközt, amit alkalmaz, malapropizmusnak nevezzük – Sheridan karaktere, Mrs. Malaprop után, aki ugyanezt teszi A riválisokban, csak tréfásan. És nincs értelme azt mondani, hogy ehhez bármi köze lenne annak, hogy Shakespeare a tizenhatodik században írt. Mi a különbség? Chaucernek nem okozott gondot, hogy pokolian vicces legyen valamikor a tizennegyedik században, amikor a helyesírás még szörnyűbb volt.

Talán amiatt határoztunk úgy, hogy a humorérzék nem számít, hogy legnagyobb írózsenink képtelen volt vicces lenni. Ami elég kemény Wodehouse-ra nézve (nem mintha érdekelte volna), hiszen minden zsenialitása abból állt, hogy vicces volt, és olyan szellemesen volt vicces, hogy beárnyékolta a puszta költészetet. Az a pontosság, amivel egy szó minden vonatkozását egyszerre használta – a jelentését, a hangszínét, a ritmusát, a kapcsolódó kifejezések sokaságát és zamatát –, Keatset elismerő füttyentésre késztetné. Keats büszke lett volna rá, ha ő írta volna, hogy “a mosoly elenyészett az arcáról, mint borotvapengéről a lehelet”, vagy hogy Honoria Glossop nevetése úgy hangzott, mint “lovasság az ólomhídon”. S ha már itt tartunk, Shakespeare, amikor azt írta, hogy “Egy ember mosolyoghat, mosolyoghat és mégis lehet gazember”, legalább annyira le lehetett volna nyűgözve attól, hogy “Sokszor egy ember tisztességesnek néz ki, és mégis, kérésre képes elbújni egy csigalépcső mögött”.

Amit Wodehouse ír, az tisztán a szavak muzsikája. Cseppet sem számít, hogy végtelen variációkat írt olyan témákra, mint egy közönséges emberrablás, gőgös komornyikok és kicsinyes csalások. Ő az angol nyelv legnagyobb zenésze, és hasonló anyagok variációit kutatják a zenészek is egész nap. Sőt számomra úgy tűnik, hogy amiről szól, az fantasztikusan érdektelen. A szépségnek nem kell szólnia semmiről. Miről szól egy váza? Miről szól egy naplemente vagy egy virág? Miről szól, ha már itt tartunk, Mozart huszonharmadik zongoraversenye? Azt mondják, hogy minden művészet a zene állapota felé tart, és a zene nem szól semmiről – hacsak nem egy kevésbé jó zene. A filmzenék szólnak valamiről. A “The Dam Busters’ March” szól valamiről. Ugyanakkor egy Bach-fúga csupán forma, szépség és játékosság, és nem vagyok benne biztos, hogy az emberi művészet és teljesítmény viszonylatában túl sok minden lenne Bachon túl. Talán a fény kvantum-elektrodinamikus elmélete. Talán az “Uncle Fred Flits By”, nem tudom.

Evelyn Waugh, azt hiszem, a bűnbeesés előtti Édenhez hasonlította Wodehouse világát, és az igaz, hogy a Blandingsben Plumnak – ha szabad így szólítanom – sikerült létrehoznia és fenntartania egy tökéletesen ártatlan és üdvös Paradicsomot; megoldott egy problémát, amibe – talán emlékeznek rá – közismerten beletört Milton bicskája, aki talán túlságosan is igyekezett. Mint Milton, Wodehouse is Paradicsomán kívülre nyúlt olyan metaforákért, amelyek valóságossá teszik azt olvasói számára. De míg Milton – eléggé érthetetlen módon – a~ istenek és hősök klasszikus világába nyúlt a képeiért (mint egy tévés író, aki mindig csak más tévés műsorokból veszi referenciáit), addig Wodehouse üdítően valós. “A nő alaposan megvizsgálta a páncélszekrényt, s közben enyhén lihegett, mint egy meleg sajtos pirítós, közvetlenül az izgalom tetőfokának küszöbén.” “A herceg bajusza úgy emelkedett és süllyedt, mint hínár az árapálykor.” Ha metaforákról van szó (jól van, hasonlatokról, ha ragaszkodnak hozzá), nem vitatkozunk a Mesterrel. Természetesen Wodehouse sosem fárasztotta magát azzal, hogy szentesítse Isten útjait az Emberhez, hanem csak azzal, hogy az Embert – alkalmanként néhány órára – kiolthatatlanul boldoggá tette.

Wodehouse jobb lenne, mint Milton? Persze ez egy abszurd összehasonlítás, de én tudom, melyiküket tartanám bent a léghajó kosarában, és nemcsak a szórakozás, hanem a művészet kedvéért is.

Mi, Wodehouse-rajongók nagyon szeretjük felhívni egymást új felfedezésekkel. De lehet, hogy nem használunk ennek a nagyszerű embernek, amikor társaságban előráncigáljuk kedvenc idézeteinket, mint például “jégfoltok jelentek meg a komornyik felső lejtőin”, vagy “mint annyi igaz amerikai, ő is fiatalon nősült, majd folyamatosan újranősült az egyik szőkétől a másikhoz ugrálva, mint az Alpok zergéje, kőszirtről kőszirtre szökellve” vagy (megint az én) jelenlegi kedvencem, “bűntudattal terhelten pördült meg, mint egy táncos, akit rajtakaptak, hogy vizezi a macska tejét”, hiszen bár kimondhatatlanul csodálatosak, önmagukban kicsit olyanok, mint egy kitömött hal a kandallópárkányon. Menet közben kell látnia őket az embernek, hogy teljes legyen a hatás. Nem sok minden van Freddie Threepwood különálló sorában, “Van ebben a zsákban néhány egyszerű patkány”, ami arra utalna, hogy amikor a szövegben olvassa az ember, az angol irodalom egyik legmagasztosabb pillanatát éli át.

Shakespeare? Milton? Keats? Hogyan említhetem a Gyöngyök, lányok és Monty Bodkin és A disznóknak szárnyaik vannak szerzőjét egy lapon ezekkel az emberekkel? Ez az ember egyszerűen komolytalan!

Nem kell komolynak lennie. Sokkal jobb annál. Ott van az emberi elme által elérhető dolgok sztratoszférájában, tragédiák és fárasztó gondolatok felett, ahol Bachot, Mozartot, Einsteint, Feynmant és Louis Armstrongot is találjuk, a tiszta, kreatív játékosság birodalmában.

 

 

Bevezető a Naplemente Blandingsben című kötethez (Penguin Books).

 

 

Tea

 

 

 

Egy-két amerikai megkérdezett, miért vannak az angolok annyira oda a teáért, amit ők sosem tartottak túl jó italnak. Hogy megértse az ember, megfelelően kell elkészíteni a teát.

Van egy nagyon egyszerű alapelve a teakészítésnek, és ez a következő: hogy a tea megfelelő ízét elérjük, forrásban lévő (nem pedig forró) víznek kell érnie a tealeveleket. Ha csak forró, akkor a tea ízetlen lesz. Ezért nekünk, angoloknak megvan az a furcsa szokásunk, hogy először felmelegítjük a teáskancsót (hogy a forrásban lévő víz nehogy túl hamar lehűljön a kancsóban). És ezért az az amerikai szokás, miszerint hoznak egy teásbögrét, egy teafiltert és egy kancsó forró vizet az asztalhoz, csupán arra jó, hogy egy csésze híg, halovány, vízízű teát készítsünk, amit ép ésszel senki sem kívánna meginni. Az amerikaiak mind értetlenkednek, hogy miért csinálnak ekkora ügyet a teából az angolok, mivel az amerikaiak MÉG SOSEM ITTAK JÓ TEÁT. Ezért nem értik. Valójában az az igazság, hogy az angolok többsége sem tudja már, hogyan kell teát készíteni, és a legtöbb ember olcsó instant kávét iszik helyette, ami elég sajnálatos, és azt a benyomást kelti az amerikaiakban, hogy az angoloknak többnyire fogalmuk sincs a forró stimulánsokról.

Így a legjobb tanács, amit az Angliába érkező amerikaiaknak adhatok, az a következő: menjenek el a Marks & Spencerbe, és vegyenek egy doboz Earl Grey teát. Menjenek vissza a szállásukra, és forraljanak fel egy kancsónyi vizet. Amíg a víz felforr, nyissák ki a lezárt dobozt és szagolgassák. Óvatosan – lehet, hogy egy kicsit szédülni fognak, de ez persze tökéletesen legális. Amikor a víz felforrt, öntsenek egy kicsit a kannába, forgassák körbe és öntsék ki belőle. Tegyenek egy pár (vagy három, a kanna méretétől függően) teafiltert a kannába. (Ha nagyon igyekeznék Önöket a tisztességesség útján vezetni, azt mondanám, hogy inkább teafüvet használjanak filter helyett, de nézzük most a dolgot csak ilyen egyszerűen.) Forralják fel újra a vizet, majd öntsék a forrásban lévő vizet a kannába, amilyen gyorsan csak tudják. Hagyják állni két-három percig, utána öntsenek ki belőle egy csészébe. Néhányan azt mondják, hogy az Earl Greyt nem szabad tejjel inni, csak egy szelet citrommal. Ne törődjenek velük. Én szeretem tejjel. Ha úgy gondolják, hogy szeretni fogják tejjel, akkor talán az a legjobb, ha tesznek egy kis tejet a csésze aljára, mielőtt beleöntik a teát.^[v] Ha a tejet egy csésze forró teába öntik, felforralják a tejet. Ha úgy gondolják, hogy szívesebben isszák egy szelet citrommal, nos, akkor tegyenek bele egy szelet citromot.

Igyák meg. Néhány perc múltán rájönnek majd, hogy ahova megérkeztek végül is mégsem olyan őrülten különös.

 

 

1999. május 12.

 

 

 

Az orrszarvúmászás

 

 

 

Az egyenlítői hőség óriási hullámokban verődik vissza az aszfaltról. Most van a rövid esős évszak Kenyában, de a nap perceken belül elpárologtatja a reggeli nyirkosságot. Naptejben úszom, az út beleveszik a hőségtől vibráló messzeségbe, és a lábam szépen hozzászokik az egészhez. Végig az úton, előttem és mögöttem gyalogosok mennek, néhányan erőteljesen lépkedve, mások mintha csak baktatnának, de valójában mindenki ugyanolyan sebességgel halad. Egyikük egy nagy, szürke, szobrászalkotást visel, egy fémkeretre kifeszített, festett, szövött, rugalmas anyagot. Egy nagy szarv himbálózik az elején. A dolog egy orrszarvú-groteszk, de meglepően szép karikatúrája, ami élénk, gyors lépésekkel halad előre. Tűz a nap. Rozoga teherautók húznak el mellettünk veszélyesen. A sofőrök kiabálnak, és vigyorognak az orrszarvúnkra. Amikor olyan teherautók mellett megyünk el – mint ahogy már sokszor megtörtént –, amelyek egyértelműen éppen most fordultak fel és döglöttek le az út mellett, elgondolkozunk, vajon van-e bármi közük hozzánk.

A többiek már néhány napja gyalogolnak, Mombasa partjáról végig a főúton Voi kamionos megállójáig, a világmindenség helyi központjáig. Itt csatlakoztam hozzájuk tegnap este, Land Roverrel érkezve Nairobiból a húgommal, Jane-nel, akinek volt egy kis munkája az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezeténél, aminek támogatására érkeztünk mindannyian. Innen az aszfaltutat követjük, amint fokozatosan eltűnik a tanzániai határ irányában.

A határon túl fekszik a Kilimandzsáró, a világ legmagasabb hegye. Az expedíció tagjai – egy csapat angol, akik naponta mérföldeket gyalogolnak a déli napsütésben, és váltogatva viselnek egy orrszarvújelmezt – a Kilimandzsáró csúcsára készülnek felmászni. A lúzerek már rég bedobták a törülközőt.

Mi ez az egész – gondolhatják – “a világ legmagasabb hegyével”? Az Everest bizonyára megérdemel legalább egy tiszteletteljes említést ebben a kategóriában? Nos, minden a nézőponttól függ. Természetesen az Everest magabiztos 8848 méterrel magaslik a tengerszint fölé, ami – a maga módján – lenyűgöző. De ha az ember meg akarja mászni az Everestet, valószínűleg valahol a Himalájában kezdi, amennyiben megbízható vezetője van. A Himalájában bárhonnan egészen magasról indulhat, így az Everest tényleges csúcsáig tartó utolsó szakasz megtétele ahogy néhányan mondják – csak egy elegáns kocogás. Manapság, hogy érdekes legyen, oxigénpalack nélkül vagy alsónadrágban, vagy kézen állva csinálják.

De a Kilimandzsáró nem egy hatalmas kiemelkedés része, mint az Everest. Sokáig tartott, amíg sikerült rájönniük, hogy a Himalája melyik része is a legmagasabb valójában, és végül a felfedezés – ha jól emlékszem – egy londoni íróasztalon történt. A Kilimandzsárónál nem voltak ilyen problémák. Vulkanikus eredetű, és önmagában áll, néhány vacak kis dombbal körülvéve. Amikor az ember a horizonton a zavaros felhők között kutatva végre megpillantja a Killit, megfagy benne a vér. “Ó mondja –, úgy érti, túl a felhőkön.” Az ember feje teljesen hátrahanyatlik. “Uramisten…” Az aljától a tetejéig ez a világ legmagasabb hegye. És persze pokoli dolog orrszarvújelmezben felmászni rá. Ezt az őrült ötletet az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezet alapítói, David Stirling és Johnny Roberts vetették fel nekem hónapokkal ezelőtt, és elsőre nem jöttem rá, hogy komolyan gondolják. Egy darabig lelkesen beszéltek arról, hogy már szereztek egy többrészes orrszarvújelmezt, amit Ralph Steadman tervezett egy operához, és hogy éppen ez az, amiben a Kilimandzsáró megmászását végig kell csinálni. Már használták a New York-i maratonon is, mondta David megerősítésképpen. “Óriási hatása lesz – mondták –, hidd el. Komolyan.”

Kezdtem belátni ennek igaz voltát, és talán most jó lenne elmagyarázni, mi ennek az egész expedíciónak a célja. Valójában nem az, hogy az orrszarvúk védelmére közvetlenül pénzt szerezzünk. Az orrszarvúk, amelyek régebben megszámlálhatatlanul sokan éltek Észak-Afrika síkságain, most rettenetesen ritkák, de Kenyában éppen annyira védettek, mint amennyire bárhol máshol lehetnének Afrikában. Richard Leakey Kenyai Vadvilág Szervezete nyolcezer jól kiképzett, jól felszerelt, jól felfegyverzett s igencsak elszánt katonából áll, akik félelmetes erőt képviselnek. Egyes ellenfelek szerint túl félelmetest. Kenyában az orvvadászat – hivatalosan – “többé már nem probléma”. De a vadvédelem szüntelen munkát igénylő dolog, és felismertük, hogy ha csak úgy berontunk Afrikába, és azt mondjuk a helyieknek, hogy ne tegyék ugyanazt a vadvilágukkal, mint amit mi tettünk a miénkkel, és hogy mi azért vagyunk ott, hogy ezt ellenőrizzük, az egy olyan hozzáállás, ami – finoman szólva – hagy némi kívánnivalót maga után.

Azokra a közösségekre, amelyek a nagy nemzeti parkok határain élnek, nehéz idők járnak. Szegények és alultápláltak, a földjeiket a parkok elzárták, és amikor egy oroszlán vagy egy elefánt időről időre kitör a parkból, ők azok, akik megsínylik. A Föld genetikai sokszínűségének megőrzéséről szóló érvek egy kicsit elvontnak tűnhetnek olyasvalaki számára, aki éppen most vesztette el a termést, ami családja etetéséhez kellett volna, vagy rosszabb esetben éppen egy családtagját vesztette el. Hosszú távon a természetvédelem nem kényszeríthető ki kívülről, a helyiek szükségleteit semmibe véve. Ha valaki gondoskodni tud a vadvilágról, akkor azok végső soron a helyiek – de valakinek gondoskodnia kell őróluk is.

Egy út végigvisz bennünket a keleti és nyugati Tsavo nagy nemzeti parkjai mellett és néha keresztül rajtuk, és mi azokhoz az emberekhez jöttünk látogatóba és segíteni, akik ezeken a peremterületeken élnek. A 100 ezer fontot, amit a gyaloglásból szerezni reméltünk, iskolai osztálytermek építésére, könyvtárak ellátására és más közösségi munkákra szánjuk. Meg akartuk értetni velük, hogy bármilyen problémát is jelent számukra a vadvilág, az egyben a javukat is szolgálja.

Ahogy az aznapi első falunkat elértük, az orrszarvú, Todd Jonesszal a belsejében legelöl haladt. Minden gyalogló kivette a részét a cipelésben egy-egy órára, és az ember a mozgása alapján hamar megtanulta, hogy ki van benne. Ha az orrszarvú őgyelgett, akkor Giles volt benne. Giles egy ex-gordonstouni Hugh Grant-hasonmás volt, aki az elmúlt pár évet azzal töltötte, hogy majdnem egész Afrikát végigstoppolta a saját ejtőernyőjével. Az volt a technikája, hogy ezzel az ejtőernyővel felbukkant repülőtereken, keresett valakit, aki nagyjából arrafele repült, amerre menni akart, felkéredzkedett, és ha a repülő odaért, egyszerűen kiugrott a gépből. Jelenlegi barátnője egy szupermodell volt, aki néhány havonta felkereste, ahol éppen volt, aztán (itt csak tippelek) megfürdette, és felküldette a hotelszobájába.

Ha az orrszarvú derűsen poroszkálgatott, akkor Tom volt benne. Tom egy magas, Wodehouse-szerű férfi volt, Afrikához pontosan alkalmatlan fizimiskával. A földbirtokos nemesség tagjának barátságos arckifejezésével rendelkezett, és amikor megkérdeztem, hol él, bizonytalanul azt felelte: “Shropshire-ben”.

Ha az orrszarvú serényen járt-kelt, akkor Todd volt benne. Todd nem egy őrült angol volt, mert walesi volt. Ő felelt az orrszarvújelmezért, eredetileg ő viselte az operában, ahová tervezték, s amiben iszonyatosan nehéz szopránénekeseket kellett cipelnie a hátán. Elmesélte, hogy eredetileg állatorvos akart lenni, de aztán ehelyett állatok utódaként végezte. Ha az ember lát egy filmet, egy tévéműsort vagy egy reklámot, amiben valaki állatnak van beöltözve, akkor az valószínűleg Todd. “Játszottam Az oroszlán, a boszorkány és a szekrényben – mesélte. Találd ki – tette hozzá –, melyik voltam én!” Egyik este mutatott néhány fényképet a családjáról. Volt egy gyönyörű kép a feleségéről, egy a lányáról, egy édes kép a csecsemő fiáról, és volt egy magáról Toddról is. Todd – nagyon meggyőzően – világoskék kentaurként szerepelt a fotón.

Miközben Todd-orrszarvú járt-kelt, hirtelen gyerekek óriási tömege tört be az útra előttünk, és “Orrszarvú! Orrszarvú! Orrszarvú!” kiáltással énekelve és táncolva sietett felénk. Gyorsan körülvettek bennünket, és végigkísértek az utolsó pár száz méteren egészen odáig, ahol fogadásunkat előkészítették a falu főterén. Az egész falu előkerült, hogy hatalmas lelkesedéssel üdvözöljön bennünket. Ültünk a melegben, lihegtünk, és palackos vízzel mostuk le magunkat, és néztük, ahogy a falusi gyerekek egy táncot és egy kóruséneket adtak elő, ami – őszintén szólva – bámulatos volt. Amikor gyerekekről beszélek, nemcsak hétévesekre gondolok, hanem a tizenhét évesekre is. Különös, hogy már nincs megfelelő szavunk, ami a teljes korosztályt lefedné. “Ifjoncok”? Leereszkedő. “Srácok”? Nem. “Fiatalkorúak”? Úgy hangzik, mintha éppen most törtek volna be egy áruházba, és loptak volna el valamit. Akkor már inkább gyerekek. A gyerekek írtak egy dalt az orrszarvúakról, amit aztán elénekeltek nekünk. A háttérben Giles csendben átvette az orrszarvújelmezt Toddtól, és egy kis idő után csatlakozott a tánchoz, vánszorogva és himbálózva, kergetőzve és a gyerekekkel játszva, mielőtt beugrott volna egy fa mögé egy villámcigire. Aztán valamivel kisebb lelkesedéssel beszédek sorozatát ültük végig, amiket néhány, időközben felbukkant helyi méltóság tartott. Akármerre mentünk, mindenhol akadtak helyi méltóságok, akik odavoltak azért, hogy velünk egy társaságban lássák őket.

Fokozatosan kezdett derengeni nekem az egész orrszarvújelmez lényege. Az orrszarvú érkezése és az orrszarvúmászó csapat olyasmi volt, amit a falu hónapok óta várt és készült rá. Ez volt az év legnagyobb eseménye, egy karnevál, egy fesztivál, egy ünnep. Hogy meglátogatta őket egy orrszarvú, éveken át emlékezetes eseménye lesz a falusiaknak, különösen a gyerekeknek, és sosem lett volna az, ha egy csapat kalapos angol ficsúr látogatta volna meg őket.

Aztán elvittek minket megnézni az iskolát. Mint a legtöbb iskola, ezt is salakbetonból építették, és ez is csak félig volt készen. Az ajtók és ablakok üres lyukakként tátongtak, a bútorzat rozoga padokból és néhány kecskelábú asztalból állt, és ezekre a gyerekek rajzolta vadvilág képeinek tucatjait fektették, amelyeket nekünk kellett kiértékelnünk és díjaznunk. A díjak orrszarvúmászós sildes sapkák voltak, és bárki nyerte is a díjat, biztosítanunk kellett, hogy a falu minden tagja kapjon egy sapkát. És amint megkapjuk a szponzori pénzt, be tudjuk majd fejezni számukra az osztályterem épületét.

Amikor végre elindultunk, a gyerekek velünk táncoltak néhány mérföldön keresztül, nevetve és kitalált dalokat énekelve – az egyikük elkezdte, a többiek meg hamar ráéreztek és bekapcsolódtak.

Ez a leírás kicsit avíttnak tűnik, igaz? Az egész olyan naiv és szentimentális, arról beszélni, hogy gyerekek együtt nevettek és táncoltak és énekeltek, amikor mindannyian pontosan tudjuk, hogy a gyerekek a valóságban nem csinálnak mást, mint morognak és drogoznak. De ezek a gyerekek/srácok/fiatalok, és mindegyikük, akikkel utunk során találkoztunk, olyan módon voltak boldogok, ami bennünket, nyugatiakat, majdhogynem zavarba ejtett.

Az utolsó gyerek is elmaradt tőlünk. Tábori Land Roverünk kólát és fantát osztogatva lassan halad. Jim, a fotósunk, a csomagtartóban ül, és minket fényképez Canon EOS1-es gépével, amire azóta vágyom, hogy először megláttam. Keis, holland videokamerásunk, vállára veszi pehelysúlyú Sony háromchippes berendezését, és végigpásztázza a gyaloglók sorát. Kíváncsi vagyok, hogy bárhol nyugaton találna-e száz gyereket, aki így énekel és táncol.

Másnap kerültem először sorra az orrszarvújelmez viselésében. Túl nagy voltam hozzá, és a lábam abszurd módon kilógott az alján, így úgy néztem ki, mint egy óriási garnélarák. Belül a hőség, az áporodott izzadtság és a régi Dettol szaga majdhogynem kibírhatatlan volt, amíg bele nem jöttem egy kicsit a dologba. Todd végig ott sétált mellettem, elszántan folytatva velem a beszélgetést. Egy idő után rájöttem, hogy azért figyel, nehogy elájuljak. Todd jó ember, és én nagyon szeretem. Vigyáz az emberekre, és még jobban vigyáz szeretett orrszarvújelmezére.

Megálltam egy pillanatra, hogy egy kis vizet locsoljak az arcomra, és megpillantottam magam a Land Rover ablakában. Elképzelhetetlenül hülyén néztem ki, és azon gondolkodtam, hogy van valami nagyon furcsa ebben a szponzorált gyaloglási témában. Mindig nemes célokért folyik: rákkutatás, az éhínség enyhítése, a vadvilág védelme és így tovább, de az alku valahogy így néz ki: “Oké, pénzt akartok gyűjteni erre a létfontosságú célra, és értem, hogy ez egy fontos és kritikus dolog, és hogy életek vagy talán egész fajok forognak kockán, és valamit sürgősen tenni kell, de, nos… nem tudom… mondok valamit csináljatok valami igazán értelmetlen, ostoba és talán kicsit veszélyes dolgot, akkor adok pénzt.”

Csak egy hetet voltam a gyalogláson. Nem másztam meg a Kilimandzsárót, bár láthattam. Nagyon sajnáltam, hogy nem jutottam fel rá, bár látva a hegyet, be kell vallanom, nem sajnáltam olyan nagyon. Láttam egy orrszarvút, csak egy pillanatra, abból a több ezerből, ami régebben ezen a területen kóborolt, és azon gondolkoztam, egyáltalán megérthető-e, hogy nincs minden rendben ezzel a világgal. Az emberek úgy egymillió éve élnek ezen a bolygón, és ezalatt az idő alatt mindenféle, életünket fenyegető veszedelemmel szembenéztünk: éhínség, pestis, háború, AIDS. Az orrszarvúak negyvenmillió éve élnek itt, és egyetlen fenyegető veszedelem, az ember a kihalás szélére sodorta őket. Nem mi vagyunk az egyetlen faj, amely pusztulást hozott a világ többi részének, és dicséretünkre legyen mondva, mi vagyunk az egyetlenek, akik tudatában vannak viselkedésük következményeinek, és megpróbálunk valamit tenni ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor viszont, morfondírozok, miközben a jelmezt visszacserélem egy kényelmes gyaloglóhelyzetre, és előresandítok a himbálózó műanyag szarvra, elég furcsa módon csináljuk.

Esquire,

1995. március

 

 

Csak gyerekeknek

 

 

 

Az embernek tudnia kell, mi a különbség a péntek (Friday) és a tükörtojás (fried egg) között. A különbség apró, de lényeges. A péntek a hét végén jön, a tükörtojás meg a tyúk végén. Mint a legtöbb dolog, persze, ez sem ilyen egyszerű. A tükörtojás addig nem egészen tükörtojás, amíg serpenyőbe nem teszik és meg nem sütik. Ezt persze nem tenné az ember a péntekkel, bár tehetné pénteken. Lehet még tükörtojást sütni csütörtökön vagy gázrezsón. Az egész nagyon bonyolult, de van egyfajta értelme, ha egy kicsit utánagondol az ember.

Ugyancsak jó tudni, mi a különbség a gyík (lizard) és a hóvihar (blizzard) között. Ez jóval könnyebb. Bár a két dolog nagyon hasonlóan hangzik, a világ olyan különböző pontjain találhatók, hogy nagyon egyszerű dolog megkülönböztetni őket. Ha az ember valahol a sarkkörön túl van, akkor valószínűleg, amit lát, az egy hóvihar, míg ha egy forró és száraz helyen van, mint amilyen Madagaszkár vagy Mexikó, akkor az inkább egy gyík lesz.

Ez az állat egy makimajom. Nagyon sok fajta maki létezik, és majdnem mind Madagaszkáron él. Madagaszkár egy sziget egy nagyon nagy sziget: sokkalta nagyobb, mint a sapkátok, de nem olyan nagy, mint a Hold.

A Hold sokkal nagyobb, mint amilyennek látszik. Ezt érdemes megjegyezni, mert legközelebb majd, amikor a Holdat nézitek, mély és titokzatos hangon mondhatjátok “a Hold sooookkal nagyobb, mint amilyennek látszik”, és majd tudni fogják, hogy bölcs emberek vagytok, akik már nagyon sokat gondolkoztak erről.

Ez a makimajom speciel egy gyűrűs farkú maki. Senki sem tudja, hogy miért hívják így, és több tudósnemzedék állt már értetlenül a probléma előtt. Egy nap majd egy valóban nagyon bölcs ember valószínűleg kitalálja, miért is hívják gyűrűs farkú makinak. Ha ez az ember kivételesen bölcs, akkor majd csak a nagyon közeli barátainak fogja elmondani, titokban, mert különben mindenki tudni fogja, és akkor senki sem fog emlékezni, milyen bölcs is volt ez az első személy, aki kitalálta a dolgot.

Itt van még két dolog, ami között tudni kell különbséget tenni: út (road) és kék festék (woad). Az egyik az, amin az ember a kocsival megy, a másik pedig egyfajta kék testfesték, amelyet brit emberek kétezer évvel ezelőtt viseltek ruha helyett. Általában elég könnyű megkülönböztetni a kettőt, ám ha egy kicsit is bajban vagytok az r betűvel, az szörnyű félreértésekhez vezethet: képzeljétek el, amint egy keskeny kék sávon próbáltok biciklizni, vagy ha egy egész utcát fel kellene ásnotok, csak hogy legyen mit viselnetek, már ha szeretnétek az estét druidákkal tölteni.

A druidák több ezer évvel ezelőtt éltek. Hosszú, fehér köpenyekben jártak, és nagyon határozott véleményük volt arról, milyen csodálatos dolog is a Nap. Tudjátok, mi az a vélemény? Szerintem valakinek a családotokban biztos van ilyen, szóval kérdezzétek meg őt erről. Nagyon könnyű úgy barátkozni, ha valakit a véleményéről kérdeztek. Az is működhet, ha ti mondjátok el a véleményeteket, de akkor nem mindig megy olyan könnyen.

Manapság már a legtöbb ember tudja, milyen csodálatos dolog is a Nap, ezért már nem sok druida él köztünk, de még mindig van egy-kettő, ha néha kimenne a fejünkből. Ha találtok valakit, akinek hosszú, fehér köpenye van, és sokat beszél a Napról, akkor lehet, hogy találtatok egy druidát. Ha kiderül róla, hogy már vagy kétezer éves, akkor biztosan az.

Ha a talált személynek egy kicsivel rövidebb fehér köpenye van, elöl végig gombokkal, akkor lehet, hogy az egy csillagász, és nem egy druida. Ha tényleg csillagász, akkor az egyik dolog, amit megkérdezhettek tőle, hogy milyen messze van a Nap. A válasz valószínűleg nagyon meg fog döbbenteni benneteket. Ha nem, akkor mondjátok meg neki, hogy azt üzenem, nem magyarázta el elég jól. Miután elmondta, milyen messze van a Nap, kérdezzétek meg, milyen messze van néhány csillag. Ettől tényleg meg fogtok lepődni. Ha nem találtok magatoktól egy csillagászt, kérjétek meg anyut és aput, hogy keressenek nektek egyet. Nem mindegyik visel fehér köpenyt, s ez az egyik dolog, ami miatt néha nehéz őket megtalálni. Van, amelyik farmert visel vagy akár öltönyt.

Amikor azt mondjuk valamire, hogy döbbenetes (startling), az azt jelenti, hogy nagyon meglepődünk tőle. Amikor azt mondjuk valamire, hogy seregély (starling), az azt jelenti, hogy az egy költöző madár. A “madár” olyan szó, amit gyakran használunk, ezért ilyen könnyű kimondani. A legtöbb szót, amit gyakran használunk, mint a ház vagy kocsi, vagy fa, könnyű kimondani. A költöző olyan szó, amit közel sem használunk olyan gyakran, és kimondása közben néha olyan érzésünk van, mintha görcs állt volna az arcunkba. Ha a madarakat “költözőknek” hívnánk, nem pedig “madaraknak”, akkor valószínűleg közel sem beszélnénk róluk olyan gyakran. Mindig mondanánk, hogy “Nézd, ott egy kutya!” vagy “Ott egy cica!”, de ha arra repülne egy költöző madár, akkor valószínűleg azt mondanánk, “Van már öt óra?”, és még csak meg sem említenénk, akár milyen klassz is lenne.

De a költöző nem azt jelenti, hogy görcs állt az arcunkba, akármennyire is úgy tűnik. Azt jelenti, hogy valami az év egy részét egy országban tölti, más részét pedig másikban.

 

 

V. brandenburgi verseny

 

 

 

Bármilyen messzire jutunk is el a felfedezésben vagy megértésben, úgy tűnik, Bach nyomait már ott találjuk. Amikor különös matematikai képződmények képeit látjuk a természet lelkében bujkálni – fraktáltájképeket, a Mandelbrot-halmaz végtelenül kibomló Paisley-örveit, a Fibonacci-sorozatot, amivel a növény szárán nyíló levélmintát írhatjuk le, a különös attraktort, ami a káosz szívében dobog –, mindig Bach szédítő, komplex spiráljai juthatnak eszünkbe.

Néhányan azt mondják, hogy matematikai komplexitása érzelemmentessé teszi Bachot. Én éppen az ellenkezőjét gondolom. Ahogy egy Bach-polifóniában a részek kölcsönös egymásra hatását figyelem, a zene minden egyes alkotóeleme különböző érzéseket kelt bennem, majd egy folyamatosan összefonódó érzelmi hullámvasútmenetre viszi őket. Az egyik rész csendesen énekel magában, a másik frissítően tombol, a harmadik a sarokban zokog, a negyedik pedig táncol. Viták törnek ki, hahotázás, őrjöngés hallatszik. Majd helyreáll a béke. A részek a végsőkig különbözőek lehetnek, és láthatatlanul mégis egymáshoz tartoznak. Érzelmileg olyan bonyolult, mint egy család.

És most, hogy már felfedeztük, hogy minden egyes külön gondolat más-más résznek a családtagja, amelyek elkülönülve, de együtt munkálkodnak azon, hogy létrehozzák azt a pillanatnyi csodát, amit öntudatnak nevezünk, úgy tűnik, hogy Bach már megint előttünk járt.

 

 

 

Amikor az V. brandenburgi hangversenyt hallgatja az ember, nincs szüksége zenészre, hogy megállapítsa, valami új és egészen szokatlan történik. Még kétszázhetven évvel azután is, hogy vadonatúj volt, hallható az ereje teljében lévő mester félreérthetetlen, lüktető energiája, amint abszolút magabiztossággal valami vad és merész művet alkot. Amikor Bach ezt szerezte, a brácsa helyett – amin a zenekarokban általában játszani szokott – a csembaló mellé ült. Életének boldog és termékeny időszaka volt ez, amikor is végre néhány jó zenész vette körül. A csembaló hagyományosan támogató szerepet játszott egy ilyen együttesben, de nem ebben. Bach szárnyalt.

Ahogy az ember az első tételt hallgatja, valami furcsa, új és rémisztő dolog szól, amint önmagának ad életet. Egy hatalmas motor ez, vagy akár egy csodás ló, herkulesi feladatra felkészítve, körülvéve segítők hadával (az ember nem tudja megállni, hogy össze ne zagyváljon metaforákat, amikor a nyelv megpróbál lépést tartani a zenével), akik ott okvetetlenkedtek körülötte. Hallja, amint ott toporog, üget, itt-ott vágtázik egyet, majd egy kicsit játékossá válik, aztán egy próbafutást csinál, amint segítői lélegzet-visszafojtva folyamatosan biztatják. Ismét megtorpan, majd csinál még egy gyors kört… és aztán a többi hangszer elnémul. Ott áll szabadon és egyedül, a földet kapálva, mélyeket fújtatva, erőt gyűjtve, hogy előrelendüljön…

Aztán nekiiramodik – futva… száguldva… repülve… mászva… kúszva… törtetve… zihálva… kígyózva… csapkodva… a földön dobogva… dobbantva… dobogva… majd hirtelen vágtatva, elkeseredetten vágtatva előre, és aztán a basszus egy utolsó, váratlan emelésével újra hazaér, és szabad lesz – a fő dallam diadalmasan tör előre, mindenhol elfojtja a sírást és táncolást (azaz a második és harmadik tételben).

A brandenburgi darabok ismerős jellege nem szabad, hogy elhomályosítsa jelentőségüket. Meg vagyok róla győződve, hogy Bach a legnagyobb zseni, aki valaha köztünk sétált, és a brandenburgi hangversenyeket akkor írta, amikor boldog volt.

 

 

Penguin Classics 27. kötet:

Bach – V. és VI. brandenburgi verseny, A-moll hegedűverseny

(Az Angol Kamarazenekart vezényli: Benjamin Britten)