17. FEJEZET

Így zajlott Mr. és Mrs. Heatherington élete az Ohio folyó partján, az úr 1835. esztendejében, az alapítója által „Bel Air” névre keresztelt parányi településtől délre. Faházban éltek, akárcsak a többiek, két kezükkel keresték a kenyerüket pirkadattól alkonyatig, maguk termesztették a zöldséget, s maguk vágták a tűzifát. Csirkéket neveltek, tehenet fejtek, dacoltak az időjárással, és családalapításra is gondoltak, mint bárki más, aki ugyanazon a vad vidéken telepedett le.

Egyetlen vagyonuk az akaraterejük és a kitartásuk volt, olyan képességek, melyekkel előbbre jutottak, és ez megkülönböztette őket a legtöbb embertől. Tudták, mit akarnak, és meggyőződéssel hittek abban, hogy a világot Isten teremtette, és minden, amit ő alkotott, az valóban nagyon jó.

Azon az első nyáron Eliza a bányában dolgozott, együtt az urával. Jacob lendítette a csákányt, Eliza pedig lapátolt. Barney, ez a nagy termetű, rőt hajú ember, aki Bell hajóműhelyében dolgozott, egy teljes hétig építette az óriási tartályt a folyóparton, mely nyolclábnyira állt a föld felett és tizenhat, tölgyből faragott oszlop tartotta. Mindegyik vastagabb volt, mint egy ember lába, és mintegy hatlábnyira voltak leverve az agyagba. Barney szabaddá tette a csúszda végét, hogy a szén egyenesen a tartályba potyoghasson, ami kissé lejtett a folyó felé. A legalacsonyabb sarkában volt egy háromszor három láb széles csapóajtó, amihez Barney fémlapokból készült, négyszögletes csövet erősített. Ez forgatható volt, és elég hosszú ahhoz, hogy elérjen akármelyik hajóig, amelyik a kikötőhöz érkezett.

Jacobnak és Elizának ezután még egy napjába tellett, hogy az új tartály oldalába beleégessék a pontos jelzéseket. Jacob felment a bányába, egy vékáskosarat teletöltött szénnel, majd beleöntötte a csúszdába. Harminc kosár tett ki egy tonnát. Jacob százötven véka szenet zúdított le, Eliza ügyelt arra, hogy a számolásban ne legyen hiba. Aztán egyenletesen szétterítette a szenet a tartályban, fogott egy hosszú, fanyelű vasdarabot, izzó szénben felhevítette, és egy-egy rövid vonalat égetett a tartály négy oldalába. Miután leérkezett a következő százötven vékányi, újabb négy vízszintes vonallal jelölte meg a szén szintjét s egy álló vonallal az első tíz tonnát. A második tíz tonnát két álló vonallal jelölte meg, a harmadikat hárommal. A tartályba kicsivel több, mint negyven tonna fért. Hogy ne érjen a szénhez a forró vassal, Eliza úgy két hüvelykkel feljebb tette a jeleket, ami Jacob szerint éppen megfelelő volt arra, hogy egyetlen vevőt se csapjanak be.

John Fink nagyon meglepődött, amikor július közepén visszatért, és meglátta a hatalmas alkotmányt. De még jobban meglepődött, amikor megpillantotta a szénporos, verejtékező Elizát.

- Na, figyeljetek ide, ti ketten! - mondta, mikor a tartály alatt álltak, és Fink gőzösét töltötték fel szénnel. - Ha tudni akarjátok a véleményemet, a bánya teljes egészében férfinak való dolog. De egy nőnek? Nem. Ez egyszerűen nem megy!

Eliza csak mosolygott:

- Kár vitatkozni, Mr. Fink! Ahogy ön is láthatja, megy ez!

- Társak vagyunk - próbálta elmagyarázni Jacob -, társak egy életre!

John megvonta a vállát.

- Várjatok csak, míg el nem mesélem az én Elizámnak - mondta -, nagyon fel lesz háborodva! Lenn New Orleansban a hölgyek hosszú kesztyűt viselnek, hogy még a nap se érinthesse a kezüket...

- Én nem vagyok hölgy, Mr. Fink - vágott közbe Eliza egy éles szemvillanással. - Feleség vagyok!

- No várjunk csak egy pillanatig! - tiltakozott Jacob. - Bizony, hogy hölgy vagy! Annak, hogy valaki hölgy-e avagy nem, semmi köze a munkához!

Eliza meleg pillantással viszonozta a kijelentést, de Fink oda se hederített. Rosszalló tekintettel nézett Elizára.

- Hát persze, hogy feleség vagy. És mi lesz, ha majd anya leszel? Akkor is szenet lapátolsz majd? Talán egy Heatherington csecsemővel a hátadon, mint lenn délen... - fakadt ki hirtelen, és a gőzös fedélzetén álldogáló emberei felé fordult:

- Megrakodtatok?

- Igen, uram! Indulásra készen állunk!

- Akkor gyerünk! Majd találkozunk, ha visszajövök! Elizám akkor majd velem lesz, és biztos vagyok abban, hogy lesz hozzátok egy-két szava!

Ez azonban nem következett be. Még Finkék visszatérése előtt történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket.

Kiderült, hogy a legújabb szénfal, aminek bérletére Jacob a függetlenségét alapozta, pénzt és munkát fektetett bele, bányásznyelven szólva egy „marharépa” volt. A felszínen széles fallal indult, de néhány láb után egy „tölcsérbe” szűkült, ami mélyen benyúlt a föld gyomrába. Jacob tudta, hogy a bányászatban az az igazi siker, ha lejutnak az alul lévő szénrétegekhez. Ehhez azonban emberek és felszerelés kellett. Jacob érezte, hogy nem szívesen venné nyakába egy nagy cég terheit.

Amikor rájött, hogy a szénfal tölcsérbe keskenyül, első gondolata az volt, hogy otthagyja ezt a helyet, és megpróbálkozik a másikkal, ami a saját földjén van. Ez azonban egy új csúszda építését jelentette volna, új kikötőt meg új tartályt: olyan befektetést, aminek költségeit Fink nem lett volna hajlandó megosztani. Tudta, hogy képtelen mindezt tavaszig megcsinálni. A tél már az ajtón kopogtatott, az üzlet ilyenkor lelassul vagy akár még le is áll. Elizával az oldalán a kockázat túl nagy volt. Úgy határozott, kihozza a legjobbat abból, amije van, legalábbis tavaszig.

Ez azt jelentette, hogy egy aknát kellett építenie, hogy meglelje a beszűkülést. A hegy belsejébe szinte nyílegyenesen egy nyolcszor tíz láb széles ér vezetett, ami csak nagyon kicsit emelkedett, így könnyű volt követni. Kivágott néhány közeli fát, feldarabolta a megfelelő méretre, és Eliza segítségével odahúzta őket az akna bejáratához. Ott kifaragta az aládúcolást, hogy jól illeszkedjen, és megint csak Elizával a helyükre emelte. Az első keret elkészülte után, körülbelül két hétig tudták még fejteni a szenet. Azután már nem volt biztonságos mélyebbre ásni a támaszték meghosszabbítása nélkül.

Szeptember második felében az idő még mindig meleg volt, de a lejtőt szegélyező szederbokrok már kezdtek vörösbe fordulni. Sárguló levelek tarkították a nyárfákat, a folyóparton pedig az őszi kikerics lilás foltjai hirdették a nyár végét. Már a cserszömörce levelei is élénkvörös ruhát öltöttek a sziklák tetején, abban az évben túlságosan korán, ami Kelsey szerint azt jelentette, hogy hosszú és kemény tél van készülőben.

Egyik alkalommal, amikor vagy tíz láb mélyen dolgoztak az aknában, Eliza hirtelen elveszítette az eszméletét. Nekiesett a talicskának, s mivel az üres volt, oldalra billent, és Eliza a földre zuhant. Jacob éppen az utolsó két összekötő gerendát illesztette a helyére az aládúcoláshoz, a talicska szokatlan hangjára hátrafordult, s látta, hogy Eliza a földön fekszik. Azonnal a lányhoz rohant.

- Eliza! Eliza! - kiáltotta rémülten.

A lány nem felelt. Lélegzett, de a szeme csukva volt. Az akna gyér fénye szürkére festette az arcát. Jacob felemelte, s kivitte a napfényre. Kora délután volt, a nap még magasan járt. Óvatosan ráfektette a lapos sziklára, amit pihenésre használtak, majd fogott egy kancsót, és vizet loccsantott Eliza arcára. A legördülő vízcseppek hosszú barázdákat mostak a szénporba. Eliza felnyitotta szemeit.

- Eliza! Mi történt?

A lány egy-két pillanatig Jacobra bámult, aztán lassan felült.

- Mi baj, Eliza? - faggatta Jacob kétségbeesetten.

- Jaj, hallgass már - legyintett Eliza -, nincs semmi baj. Csak még nem akartam elmondani...

- Micsodát?

Eliza egyenesen férje szemébe nézett:

- Gyermekünk lesz, Jacob.

Néhány pillanatig csend volt. Hallották, amint a szél susog a fák közt, valahol messze pedig egy kutya csahol.

- Akkor én... - motyogta Jacob a lapos sziklán térdelve, és értetlenül bámult a feleségére -, akkor én...!

Attól a naptól fogva Eliza nem lapátolhatott többé a bányában. Vitatkozott, veszekedett, duzzogott, még sírt is, Jacob azonban hajthatatlan maradt. Dolgozhatott a kertben, a ház körül, de nem a bányában. Néhány hét múltán beletörődött új életmódjába, és más dologba fogott. Összekalapált néhány régi deszkát, amit a viharok és áradások sodortak a füzek alá, és nagy fekete betűkkel rámázolta: SZÉN ELADÓ. A táblát egy oszlopra szögezte a széntartály mellé, eszkábált magának egy padot a tulipánfa árnyékában, és amikor nem akadt jobb dolga, ott üldögélt, oldalán egy vékáskosárral és babaruhát kötött.

George Wheatley volt az, aki elsőként jelent meg az ösvényen.

- Láttam a táblájukat múltkor egy gőzősről, fiatalasszony - mondta. - Vékánként is árulja?

- Igen - felelt Eliza. - Foglaljon helyet!

Wheatley azonban nem ült le.

- Mennyi? - tudakolta.

- Fél dollár egy véka.

- A bányászok nem szeretik vékánként árulni - folytatta Wheatley, kíváncsisággal apró, okos szemében -, hogyhogy maga igen?

- Miért ne árulnám? - felelt vissza mosolyogva Eliza egy másik kérdéssel. - Nem kerül semmibe, hogy itt üldögélek és eladom magának.

- Azt hiszem, igaza van - helyeselt a rőt hajú Wheatley és elment. Fél órán belül egy csézával tért vissza, és tíz véka szenet vett öt dollárért.

- Lehet, hogy kemény telünk lesz az idén - magyarázta -, és ha rádobunk néhány széndarabot a fa tetejére, hosszú ideig meleg marad a tűzhely!

- No meg a szeszfőzdét is melegen tartja - tette hozzá Eliza közömbösen, de szeme huncutul csillogott.

Wheatley meglepetten nézett rá, aztán némi gondolkodás után így szólt:

- Hát igen, igaz. Ha gondolja, esetleg egy keveset...

Elizából kirobbant a nevetés, és hevesen rázta a fejét.

- Te jó ég, dehogy, Mr. Wheatley, nem úgy értettem! Én nem élek vele, és a férjem sem! Csak bolondoztam. Bocsásson meg, kérem! Nem akartam megbántani...

- Persze, hogy nem - mosolygott Wheatley, s megragadta lova kötőfékét. - Tőlem nem kell elnézést kérnie, asszonyom. Maga finom hölgy, akárhogy is... hej, gyí, te lustaság - rántotta meg a kötőféket. - Viszontlátásra, asszonyom!

A második ember, aki szénért jött, egy Bradford nevű új ember volt, aki két telket vett a folyó partján, éppen Wheatley áruházával szemben. Martinsville-ből jött, ahol bátyja szegkovács volt. Amikor júliusban építkezni kezdett, Bel Air néhány jóérzésű embere, főleg az asszonyok, eléggé fel voltak háborodva, mert ez a most érkezett kopasz nem csinált titkot abból, hogy fogadót épít. Davis még meg is próbálta visszavásárolni tőle a telkeket, húsz dollárral többet kínált értük, mint amennyit Bradford fizetett. De ő csak megrázta a fejét és nevetett, az emberek meg sehogy sem tudták megállítani.

Kis kocsival érkezett, melyet egy öreg öszvér húzott. Tíz vékával vett, akárcsak Wheatley. Felpakolta a szenet, kifizette az öt dollárt, aztán csak állt ott várakozón, mint aki mondani akar valamit.

- Más egyebet, Mr...? - kérdezte Eliza, és újra leült.

- Bradford, asszonyom, Gene Bradford - mondta a férfi, és kopott kalapját hátrébb tolta a feje búbjára. - A szomszédom, ez a Wheatley megemlítette, hogy kegyed már dolgozott fogadóban azelőtt...

Eliza arcáról eltűnt a mosoly. Ültében kiegyenesítette a hátát, az arca szigorú lett.

- Hogy jön ez ide, Mr. Bradford?

- Hát - kereste a kopasz ember a szavakat -, fogadót építek fentebb a folyón, épp Wheatleyvel szemben. A jövő hónapban szándékozom megnyitni, ha Isten is úgy akarja. A feleségem kórházban fekszik, két gyermekünk pedig a nagyanyjuknál van. Segítségre lesz szükségem, asszonyom, és csak kíváncsi voltam...

Eliza szigorú vonásai megenyhültek.

- Teljes állásom van, Mr. Bradford - mondta mosolyogva -, ahogy láthatja...

A férfi bólintott.

- Látom, asszonyom - motyogta -, de gondoltam... talán néhány hétig, míg a feleségem jobban lesz... vagy amíg találok valaki mást... nem olyan nehéz munkára gondoltam, mint a pad-lósikálás vagy bármi hasonló. Csak éppen kiszolgálni a vendégeket... egy olyan kedves mosoly, mint az öné, sokat ér az ilyen üzletben...

- Köszönöm, Mr. Bradford, jólesik, amit mond - felelte komolyan Eliza. - Tényleg. De mint mondtam, a férjem oldalán van a helyem. Azért köszönöm.

- Ne nehezteljen rám, asszonyom! - kérte a férfi. - Nem akartam megbántani. Csak hallottam...

- Nem bántott meg, Mr. Bradford.

Jacob őszinte ámulatára néhány hét leforgása alatt Eliza vállalkozása virágozni kezdett. Jöttek az emberek szárazföldön és vízen, evezős csónakokon vagy kisebb-nagyobb szekerekkel, még olyan messziről is, mint Neffs. A hegyeket ellepték a szüntelenül dolgozó méhek, és rengeteg cserebogár kezdte beásni magát a földbe, ami a farmerek szerint biztos jele volt annak, hogy igen hosszú lesz a tél.

Finkék október harmadik hetében tértek vissza délről. Csak egy rövid látogatásra, mondták, hogy elrendezzék az üzleti ügyeket a wheelingi irodában.

Két nappal azután, hogy a derekasan megrakodott Eliza az árral küszködve elúszott előttük, egy pej ló fényes, sárga bricskát húzott át a McMahon hídján, és megállt a bányászok házánál. Finkék voltak azok. John leszállt, átadta feleségének a gyeplőt, ő meg felsétált a bányába. Mrs. Fink áthajtott a Heatherington-házhoz. Duke, a nagy sárga kutya, ugatva jött elő a pajtából, és Eliza is kilépett a tornácra. Hűvös, tiszta délután volt, elszáradt leveleket repített a lejtőn a nyugati szél. Az égbolt halványkékben úszott, és hideg, csillogó porrá szűrte az áttetsző napfényt.

- Elizám! Hogy vagy? - kiáltotta Mrs. Fink vidáman, amikor leugrott a kocsiról, és a gyeplőt egy fiatal nyárfához kötötte.

Eliza lelépett a verandáról, és lassú léptekkel elindult a vendége felé. Hosszú, barna ruha volt rajta, ami sikertelenül próbálta elrejteni alakját. Mrs. Fink, aki divatos új ruhában, fehér kesztyűben és széles karimájú kalapban érkezett, néhány lépést tett feléje, aztán hirtelen megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

- Ez nem lehet igaz! - mondta meglepetten. - Nem hiszem el!

Összecsapta a kezeit.

- Milyen csodálatos! - kiáltott fel és megölelte Elizát. - Bárcsak nekem és Johnnak is lehetne gyermekünk! De sajnos az orvos szerint ez nem valószínű... óh, Eliza! Lehetek én a keresztanyja? Ugye lehetek!

- Természetesen - felelte mosolyogva Eliza. - Én is gondoltam erre. Jöjjön, üljünk le a verandán!

Később John is megjött a bányából, és így szólt:

- Ezt meg kell ünnepelnünk! Mit szólnátok a holnap estéhez? Elküldök értetek egy bricskát!

- Meg kell kérdeznie Jacobot - tért ki Eliza a válasz elől. - Mostanában nagyon keményen dolgozik. Egyes-egyedül. A múltkor hallottam, hogy magában beszél... - panaszkodott a lány. - Alig várom már, hogy segíthessek újra neki!

Mrs. Fink gyengéden megérintette a vállát.

- Ugyan, ugyan - mondta vigasztalón -, mostantól a gyermek az első, ezt meg kell értened. Elmúlt az az idő, amikor úgy dolgozhattál, mint egy férfi, kedvesem!

Hamarosan Jacob is hazaérkezett. Arca sápadt és beesett volt, haja hosszú, szakálla torzonborz. Johnnak nem nagyon tetszett, amit látott.

- Mi van veled, Jacob? - kérdezte döbbenten. - Hová lett a mosolyod?

Jacob próbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára, de csak grimaszra tellett az erejéből. Felsóhajtott.

- Nem is tudom - mondta. - Talán az a baj, hogy egész nap egyedül vagyok, és ez teljesen remetévé változtatott már. Ne is törődjön ezzel! - tette hozzá. - Hamarosan egy fiú lesz mellettem, és velem lapátol!

Mosolya ezúttal őszinte volt, de Johnt nem győzte meg, és csak csóválta fejét.

- Az még messze van, Jacob barátom - mondta. - Addig találnunk kell melléd egy társat. Van egy ötletem, ami lehet, hogy tetszeni fog neked! Egyébként - váltott témát - mennyi szén is van pontosan abban a nagy tartályban?

- Azt hiszem, tele van...

- Ötven tonna - szólt Eliza.

- Pár nap múlva visszamegyünk délre - mondta Fink -, viszek egy uszályt. Szükségem van hatvan tonnára. Meglesz?

- Igen. Még több is.

- Remek! Lehet, hogy hatvanötöt is fel tudok venni, s talán még tízet a gőzösbe. Meglesz, lássuk csak... a jövő hét közepére? Inkább tőled vinném, Jacob, mert a többi bányám tele van szerződésekkel, és úgy látom, alig győzik a kitermelést...

- Nyolcvan tonnám lesz készen akkorra - ígérte Jacob.

A következő héten már fagy terjengett a levegőben, amikor Jacob lassú, nehéz léptekkel elindult az ösvényen felfelé a bányába. Felette az égbolt szürke volt a folyóról felszálló ködtől, de keleten, a virginiai hegyek felett már tisztán derengett az ég, egy újabb verőfényes nap ígéretével.

Épp hogy felért, és indult be a tárnába az üres talicskával, amikor meghallotta lentről a hajókürtöt. Az Eliza siklott lefelé a folyón, és egy uszályt vontatott. Nyomában a víz ólomszínűre változott.

Jacob lesietett, és ahogy odaért, a gőzös és az uszály a dokkhoz siklott, Finkék pedig a partra léptek.

- Hoztunk neked valamit, Jacob - mondta John titokzatos mosollyal. - Az embereim mindjárt lerakják az uszályról.

A gőzös lassan előreúszott, míg az uszály neki nem ütődött a kikötőnek. Három ember egy keskeny pallót eresztett le, aztán valamit próbáltak kituszkolni az uszály gyomrából. Rá kellett emelniük a pallóra, ahonnan már könnyedén gördült a kikötőre. Jacob azonnal felismerte. Egy csille volt.

- Legutoljára Durhamben láttam ilyet - mosolygott elégedetten. - Az biztos, hogy egyszerűbb bánni vele, mint a talicskával! Vagy nehezebb is - tette hozzá töprengve. - Síneken gurítottuk. Attól tartok, Elizának nehéz lesz...

- Van itt valami más is, ami orvosolja ezt a gondot - vágott közbe Fink, és kezével jelt adott embereinek, akik eltűntek az uszály gyomrában. Nemsokára nagy zaj hallatszott. A dübörgés olyan volt, mintha valaki kalapálásba kezdett volna odalenn: kopp, kopp, kopp, kopp...

Jacob és John Fink egymás mellett álltak a dokknál, Jacob keze a csillén nyugodott. A két Eliza a közelből szemlélte az eseményeket. Azon az ösvényen álltak, mely a kikötőtől a kis ház felé vezetett. Mindnyájan izgatottan várakoztak: Mrs. Fink mosolyogva, fél szemmel a várandós nőt nézte, aki egy nagy barna kendőbe burkolózva állt mellette. John Fink kíváncsian várta, mit szól majd Jacob ahhoz, ami következik.

Aztán hirtelen nagy zűrzavar támadt az uszály gyomrában, a férfiak káromkodtak, valami pedig vadul dobogott, majd a palló pereménél egy fej jelent meg... sötét, nagy, rémült szemekkel, és két hosszú füllel. Rekedt hangon bőgött rájuk: „Iá! Iá! Iá!”

Az állat háta mögött egy jókora csattanás hallatszott, mire a szamár egyetlen hatalmas ugrással a pallón termett, és Jacob arcába ordította: „Iááá”!

- Istenem! - kiáltott Jacob, és kezét kénytelen volt a fülére tapasztani, ijedtében még hátra is hőkölt, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. John csak nevetett és megragadta a haragos állat kötőfékét.

- Jacknek hívják. Öszvér, kétéves, be van tanítva arra, hogy kocsit vagy bármi mást húzzon. Egy pillanat alatt meg fogja tanulni, hogyan kell a csillét húznia neked. Jár hozzá lószerszám is. Ez a mi ajándékunk... Hé, hozzátok ki a lószerszámot is! - kiáltotta oda az embereinek.

Akkorra már Eliza is odaért, arca csupa kacagás volt, ahogy szinte szaladt a nehéz, sötét kendőben, ami úgy repült utána, mint egy hatalmas szárny. Felugrott a mólóra, és megragadta az öszvér kötőfékét.

- Jacknek hívják? Ó, milyen gyönyörű állat! - nevetett rá. Az öszvér előrenyújtotta puha, bársonyos orrát, és gyengéden megbökdöste Elizát.

- Tetszem neki! - derült fel Eliza. - Mondani akar valamit nekem!

- Majd mindjárt én mondok neked valamit, fiatalasszony! - szólt közbe Mrs. Fink dúlva-fúlva, amikor utolérte a kikötőnél. - Hát szabad így rohangálni a te állapotodban? Megbotlasz és eleshetsz! Az Isten szerelmére, úgy viselkedsz, mint egy gyermek!

- Ugyan már - búgta Eliza, miközben arcát az öszvér fejéhez dörgölte -, nézzen rá! Mindig is szerettem az öszvéreket. Olyan bölcsen és szeretettel tudnak nézni.

Így került Jack, az öszvér a Heatherington család tulajdonába azon a késő októberi napon, 1835-ben. Egy ideig semmi dolga nem akadt, csupán egész nap legelészett a folyóparton, ahol a tehén és a sárga kutya volt az egyedüli társasága. Aztán novemberben az ifjú James Dunlap összefutott Elizával Wheatley áruházában, és elmondta neki, hogy Kelsey fogadója előtt egy eladó kordé van kirakva. Mivel kora délután volt, Jacob pedig fenn dolgozott a bányában, Eliza hazament, felszerszámozta az öszvért, és kötőféken vezetve az állatot elindult a Whiskey-zúgó mellett fekvő fogadóba.

Nem törődött a kíváncsi pillantásokkal, a gyerekek sikoltozásával, a kutyák csaholásával, ő csak vezette rendületlenül az öszvért a fogadó felé.

Kellemes nap volt a sétához: a levegő ugyan hűvös, de tiszta, az ég vakítóan kék, az út pedig száraz, s körül a hegyek mindenféle színekben pompáztak, a folyó meg csak úgy tündökölt és szikrázott a bágyadt novemberi napfényben. A kordé valóban ott volt, ahogy James mondta. Már messziről látta, hogy ott áll az épület mellett, oldalán egy nagy, otromba táblával: ELADÓ. Takaros kis kétkerekű kocsi volt: az elején deszkaülés, a hátuljában pedig egy vesszőkosár.

Kikötötte az öszvért az egyik oszlophoz, és felsétált a kőlépcsőn. Most először vette észre, hogy hamar elfárad, és nehéznek érzi magát. A nagy ebédlő üres volt, Kelsey pedig a megszokott székében ült a kandalló mellett, és újságot olvasott. A léptek zajára feltekintett, majd amikor meglátta Elizát, azonnal ledobta az újságot, és arcán széles mosollyal a lány elé sietett.

- Eliza! Milyen jó, hogy benéztél! - kiáltott fel. - Hogy megy sorotok? De régen láttalak! Gyere be, ülj le! - Egy pillanatig a lányra bámult, majd halkabban így szólt - Hé... jól látom? Te tényleg?

- Igen - fojtotta belé a szóáradatot Eliza -, de nem ezért vagyok itt...

Be sem fejezhette a mondatát, mert a fogadós elérzékenyült hangja félbeszakította. Még a szeme is könnybe lábadt.

- A legjobbakat, kincsem, a legjobbakat! Nem tudom megállni édes lányom, de úgy érzem magam... mint egy nagyapa! Ülj le, kérlek! Hadd hozzak neked valamit! Egy kis finom almabort? Úgy szeretted régen! Most kaptam Neffsből, különlegesen jó...

Amikor Eliza végre el tudta mondani látogatásának okát, Kelsey égnek emelte kezét:

- Vidd, ha tudod valamire használni, vidd! Valami fickó hagyta itt három hónappal ezelőtt, mert nem volt hely az uszályon. Valahova Missouriba ment. A lovának eltörött a lába, és le kellett lőni... vidd el, drágám, vidd el!

- Mennyi? - érdeklődött Eliza.

Kelsey elborzadva nézett rá.

- Hogyhogy mennyi? Természetesen semennyi! Ajándék az én... szóval... - arca egyre vörösebb lett - a gyermeknek, úgy értem... azt mondod, van egy öszvéred? Hadd lássam...

Kimentek és Kelsey gondosan megvizsgálta az öszvért.

- Nem rossz - mondta -, fiatal állat, jó felépítésű. Szelíd, ahogy látom. De vigyázni kell ezekkel az öszvérekkel, néha átkozottul agyafúrtak. Hadd nézzem csak!

Befogta az öszvért a kocsiba, felkászálódott a bakra, és a gyeplőért nyúlt.

- Gyí, te!

Az öszvér oldalra pillantott Elizára, aztán elindult, és a gyeplőnek engedelmeskedve nyugodtan húzta körbe a kocsit.

- Hóóó!

Az öszvér megállt.

- Gyí, te!

Az öszvér körülnézett, meglátta az ott álldogáló Elizát, és elindult.

- Hóóó!

Az állat újra megállt, és prüszkölt, mint aki unja már ezt az egész képtelenséget. Eliza nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát, olyan mulatságos volt. Kelsey azonban semmit sem vett észre ebből. Leszállt a bakról, és elégedett mosollyal adta át Elizának a gyeplőt.

- Ez tényleg egy jól betanított öszvér - mondta. - Örülök, hogy ezt kaptad ló helyett. Az olyan jó öszvérek, mint ez is itt ni, sokkal nyugodtabbak és megbízhatóbbak a lovaknál. Ez sokat számít a te.... hm... állapotodban!

Visszafelé menet Eliza az újonnan szerzett kocsija bakján ülve újra elhaladt Bel Air házai előtt, meglátta egy pajta előtt álldogálni ugyanazokat a gyerekeket, akik az elébb visongva utána szaladtak.

- Akartok kocsikázni egyet? - kiáltott oda nekik.

Azok egymásra néztek, s már szaladtak is. Öten voltak. A legidősebb tízéves forma lehetett, a legkisebb talán öt.

- Hóóó - mondta Eliza, s az öszvér megállt.

- Ugorjatok fel!

- Mindnyájan? - kérdezte az egyetlen lány.

- Persze. Te is, kis hölgy, ide mellém, a többiek meg hátra.

Felkapaszkodtak, és Eliza befordította az öszvért az első utcába, a folyó felé.

- Futni tud? - kérdezte az egyik fiúcska hátul.

Eliza odasózott a gyeplővel az öszvérnek, mire az ügetésbe kezdett. A kocsi kattogott alattuk, a gyerekek sikoltoztak és kacagtak. Arcok jelentek meg a házak ajtajában.

- Hogy hívnak? - kérdezte Eliza a bakon ülő kislánytól.

- Martha... Martha Huffman, asszonyom... apám a bányában dolgozik ott fenn... Régebben Mr. Heatheringtonnál dolgozott... A két öcsém is itt van, John és Don...

- Kik a többiek, Martha?

- Az a fiú a kockás ingben Sammy Hawkins, a másik, a vörös hajú pedig Timmy McMeechen. Ő még új. A papája Mr. Bradfordnak dolgozik.

Az utca végén, Wheatley áruháza és az új Bradford-féle fogadó között, két kicsi evezős csónak volt kikötve a parton. Eliza megfordította az öszvért, rácsapott a gyeplővel, és máris felfelé döcögtek az utcán, a gyerekek pedig ugyanúgy sikoltoztak és kiáltoztak.

- Hóóó - mondta Eliza az öszvérnek, amint elérték az ösvényt. Az állat megállt.

- No, jobb, ha most leszálltok - szólt Eliza. - Mára elég volt ennyi. Mindenkinek haza kell mennie.

- Köszönjük a kocsikázást, asszonyom - mondta Martha Huffman udvariasan, és néhány fiú is követte a példáját.

Ekkor az egyik kis faházból egy terebélyes asszonyság lépett ki az udvarra, és harsányan üvöltött:

- Martha! Ha nem mondtam már el neked legalább százszor...

Elizát nem igazán érdekelte, mi volt az, amit az asszony százszor elmondott már a rémült kislánynak, utoljára még egyszer rámosolygott a gyerekekre, meglegyintette a gyeplővel az öszvér csontos farát, mire Jack ügetni kezdett a kocsival az ösvényen, át a hídon a rohanó McMahon felett, egészen hazáig.

A megfáradt nap akkor már a hegygerincen pihent a bánya felett, és nyugvóhelyet keresett a félig csupasz fák mögött. A folyó néma volt, a levegő hűvös, s a kék árnyak mögött a fagy illata már elő-elősettenkedett.

Eliza leugrott a bakról és nekilátott, hogy leszerszámozza az öszvért, de hirtelen meggondolta magát. Visszamászott a kocsira, aztán lassan, óvatosan a folyópartra hajtott, majd tovább a tüskés bozótokon és a sűrű bokrokon át, kikerülve a tuskókat és a köveket. Egy nagy tisztásig ment, ahol már júliusban lekaszálták a rétet, hogy legyen mit ennie télen a tehénnek. Hat jókora méretű szénaboglya állt ott, szépen sorba rendezve.

Ahogy odaért az elsőhöz, hirtelen ráeszmélt, hogy nem hozott magával vasvillát. Pár pillanatig gondolkozott, hogy vajon visszasétáljon-e érte vagy sem. „Badarság” -, gondolta, és kezdte puszta kézzel megrakodni a kocsit. Eltartott egy darabig, de azért sikerült körülbelül a szénarakás harmadát a kocsira szuszakolnia. Lesúlyozta rudakkal, hátha feltámad a szél, és mivel már nem volt hová ülnie, kezébe vette a gyeplőt, és az öszvér mellett bandukolva elindult hazafelé.

Az este hűvös árnyai gyorsan ereszkedtek le a völgyre, és Eliza éppen akkor érkezett a folyópartra, amikor Jacob is jött lefelé az ösvényen. A szürkületben alig hitt a szemének, hirtelen megtorpant, egy-két pillanatig hitetlenkedve bámulta őket, aztán meggyorsította lépteit, és ugyanakkor ért a pajtához, mint a szénásszekér.

- Mi az ördög ez? - kérdezte hüledezve.

Eliza, kinek kócos haja szénával volt tele, fáradtan mosolygott az urára.

- Hogy tetszik? Ez az első rakomány a szénánkból, és ha az idő kitart még néhány napig, mindet felhordhatjuk a padlásra, mielőtt jönnek az esők.

18. FEJEZET

A következő néhány nap alatt behordták az összes szénát. Eső nem esett, s az öszvér is kitartóan dolgozott. A padlás megtelt, sőt még a pajtában is csak annyi hely maradt, hogy Jack és a tehén éppen hogy csak elfért benne.

Reggelenként már sűrű dér lepte a földet, a fű pedig keményen ropogott a léptek alatt. Délutánonként vadlibák húztak el magasan a völgy felett délre. Panaszos gágogásukat hallva az utolsó didergő vörös levelek is lehullottak a juharfákról. Aztán az egyik délután nyugat felől szél érkezett, amolyan lusta szél, és lassan felhőkkel borította be az égboltot. Napnyugtakor szitálni kezdett az eső, éjszaka hóvá kristályosodott, és reggelre a világ fehérbe öltözött. A hegyekből lejöttek a szarvasok és lerágták a fűzfaágakat. Jacob elővette az öreg puskát, ami még Eliza anyjáé volt, és kilőtt belőlük egyet a húsáért.

Az állat megnyúzásával sokat bajlódott, de Eliza segített neki még abban is, miként kell szétdarabolni és felfüstölni a télire szánt húst. Amikor a házat építették, a kémény mellett úgy alakítottak ki egy helyet, hogy abban húst lehessen füstölni, de Jacobnak nem volt gyakorlata ebben.

- Vehetnénk egy malacot, hogy máskor is legyen elegendő hús itthon - javasolta Eliza, miután feldarabolták a szarvast. - A füstölt sonka, a szalonna és az oldalas hónapokig eláll - mondta -, és mindig kéznél van. Finomabb is, mint a szarvashús - tette hozzá.

Vacsorára szarvasmájat ettek hagymával. Azután még üldögéltek a lócán, s a tüzet figyelték. Odakünn már hideg volt az éjszaka, a csillagok dideregve gyűltek a hold köré. Jólesett a tűz melegénél beszélgetniük egymással.

- Tudod - folytatta Eliza -, amikor kislány voltam, mi is neveltünk malacokat. Felhizlaltuk a malomból szerzett moslékkal, és télen levágtuk őket. Volt egy füstölőnk, és az mindig tele volt hatalmas oldalszalonnákkal, sonkákkal... Később, amikor már csak anyámmal éltem a Whiskey-zúgónál, gyakran gondoltam vissza vágyakozva azokra a téli napokra, amikor a hátsó udvarban disznót vágtunk. Bőség és a biztonság vett körül minket... igen, éreztem a gondviselést... - Felsóhajtott. - Butaság, tudom, de később is annyira hiányzott... minden, ami a disznóvágással együtt járt... ezek a telek már nem ugyanazok többé.

Hangja elcsuklott, csend borult a házra. Csak a tűz duruzsolt halkan, és a víz bugyogott a teáskannában.

Úgy három héttel később, amikor a hó napközben már lassan olvadásnak indult, de az éjszakák még hidegek maradtak, egy borongós hajnalon Jacob óvatosan kiosont a házból, az ajtó előtt felhúzta nadrágját, csizmáját, télikabátját, csendesen felszerszámozta az öszvért, befogta a kocsiba, és a lehető leghalkabban útnak indult. Hideg szél söpört végig a folyón, s a völgy felett a csillagok reszketve visszahúzódtak a homályba, míg végül egyik sem látszott már. Csak az új nap fagyos, ködös hajnala derengett.

Amikor Eliza felébredt, sápadt fény áradt be az ablakon. Hideg volt. Észrevette, hogy Jacob nincs mellette, de nem törődött ezzel. Valószínűleg éppen tüzet rak a konyhában, gondolta, vagy vizet hoz be.

De amikor kikászálódott az ágyból, rájött, hogy tévedett: a konyhát is üresen találta. A tűzhelyben sem égett a tűz. Kicsit csodálkozott, de hozzálátott a reggeli teendők elvégzéséhez. Kikaparta a parazsat a hamu alól, aprófát vetett rá, és addig fújta, amíg fel nem éledt a láng. Rakott rá pár hasáb fát, aztán vállára terítette a nehéz, fekete gyapjúkendőt, és kinyitotta az ajtót. Hideg szél csapott az arcába. Lenn fehérség gomolygott, a folyó pedig olyan szürke volt, mint az ólom.

Duke, a nagy sárga kutya előmászott a szénából és farkcsóválva köszöntötte. Jacob azonban sehol sem volt. Benézett az istállóba is, de csak az állatok ismerős szaga fogadta. A tehén feléje fordította fejét, és barátságosan bőgött. Hasa hatalmasra kerekedett, hamarosan megellik, gondolta Eliza. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy az öszvér sincs ott, és a lószerszám sem lóg a szögön. Újra kilépett: a kocsi is eltűnt. Különös, gondolta, ez nem vall Jacobra. Miért nem ébresztett fel engem, ha mennie kellett valahova? Miért nem mondta meg?

Maga sem tudta miért, de nagyon elszomorodott. Csak nem az állapotom miatt? - füstölgött magában. - De ez nem ok arra, hogy szó nélkül itt hagyjon!

A tűz mellett álldogálva megpróbálta kitalálni, hova tűnhetett Jacob. Talán rendelt valami felszerelést a bányának, s azt mondták neki, hogy Wheatleynél átveheti, de elfelejtett szólni róla. Igen, ez jellemző lenne rá - próbálta nyugtatgatni magát -, felkelni a sötétben, hazahozni, akármi legyen is az, hogy ne veszítsen a munkaidőből... Igen, ez Jacob.

Megetette a csirkéket is, de az ura még mindig nem volt sehol. A szél elfújta a ködöt, már látszott a nap. Hidegen szikrázott a gerincen a folyó túloldalán, s bronz színét szétterítette a fagyott völgy felett. Sehol sem maradt már hó, s bár a nap sütött, a világ mégis rideg és kopár maradt.

Bement, becsukta az ajtót, készített magának egy csésze forró teát, s a tejre gondolt, ami több mint egy hónapja nem volt a háznál. Levágott egy szelet kenyeret, és duzzogva leült a tűz mellé. Ha csak Wheatleyhez ment, gondolta, már rég visszaért volna. Biztosan Wheelingbe ment! El kellett volna mondania nekem! Én is elmentem volna. Bevásárolhattam volna. Ez nem járja! Miért tette ezt velem?

Ahogy múltak a percek, órák, a keserűség lassan-lassan haraggá változott. Nem tudott tovább nyugodtan üldögélni. Felkelt, fel s alá járkált, s valahányszor elhaladt az ablak előtt, megállt és kinézett a hídra, de semmi mozgást nem látott.

Valamit csinálnia kellett. Újra kiment, felkapta az ásót a fészerben, és nekilátott felásni a patak alatti területet, ahol a következő évben kertet akart csinálni. Ám a föld felső rétege fagyott volt. Erősen rá kellett taposnia, hogy az ásó lapja áthatoljon rajta odáig, ahol már puhább, nedvesebb, sötétbarna réteg következett.

Kifordította a földet, amilyen mélyen csak bele tudta nyomni az ásót. Egy sor, két sor, három sor. Időnként megállt, hogy szusszanjon egyet, és az út felé pillantson, de nem volt mit néznie. Rövidesen sajogni kezdett a háta, keze átfagyott és fájt, de nem adta fel. A harag és a keserűség úgy forrt benne, mint egy túlhevített üst, csak ásott és ásott. A nap egyre magasabban járt. A vízen egy gőzös úszott el, kéménye hosszú fehér csíkot húzott a szürkeségbe. Később valaki még odakiáltott neki egy arra haladó uszályról, aztán teljesen magára maradt.

Az idő egyre csak telt, már dél is elmúlt. Dühe lassan félelemmé változott. Biztosan történt vele valami és most bajban van! Megállt, zihálva lélegzett. Bár hideg volt, izzadság csurgott végig az arcán.

Egész testében reszketett. Az ásó kihullt a kezéből. Botladozva a ház felé indult, de összeesett, nagy nehezen felkelt, majd megint összecsuklott. Arcán érezte a kutya hideg orrát, és nagyon távolról hallotta a nyüszítését, de semmit sem látott, csupán egy szürke, homályos falat.

Amikor magához tért, az ágyon találta magát. Jacob mellette ült, s a kezét szorongatta. Tekintete tele volt aggodalommal.

- Mi... mi történt...? - hebegte Eliza.

- Kint leltem rád a földön - mondta Jacob. - Hogy is dolgozhattál kint a te állapotodban, kedvesem? Rengeteg idő van még arra a kertre!

Eliza felült.

- Hol voltál? Miért nem mondtad el?

Jacob restellkedve vallotta meg eltűnésének okát.

- Meg akartalak lepni - magyarázta vigasztalón. - Emlékszel, mesélted nekem, hogy gyerekkorodban disznót vágtatok, és mennyire hiányzik most neked. No, hát én megkértem Wheatleyt, hogy tartsa nyitva a szemét. Aztán tegnap felküldött egy fiút a bányába azzal az üzenettel, hogy Andrew Woods Elizabethtownban eladja a disznait. Meg akartalak lepni, úgyhogy korán keltem, reméltem, hogy visszaérek, még mielőtt felébredsz. De várnom kellett Woodsra, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a legjobbat válasszuk ki, aztán volt egy embere, aki ott helyben le is vágta... Csak nem tudtam, hogy ilyen sokáig tart megperzselni, lekaparni, megtisztítani és feldarabolni egy disznót, főleg egy hatalmas, 340 font súlyút! Olyan boldog voltam, mint egy gyerek, ahogy hazafelé tartottam, és hoztam neked ezt a sok húst szépen felvágva. Aztán ott találtalak a kertben az arcodat nyalogató, vinnyogó kutyával... Te jó Isten az égben!

Eliza úgy ült az ágyon, bepiszkolódott ruhában, kócos, arcába lógó hajjal, mintha mondani akarna valamit, de nem talált szavakat... Aztán a könnyek lassan peregni kezdtek az arcán.

- Ó, Jacob... - szipogta és szorosan átölelte az ura nyakát -, ó, Jacob, úgy szégyellem magam... úgy viselkedtem, mint egy gyerek...

Jacob is átölelte Elizát.

- No jó, jó, ne sírj hát!

Eliza hirtelen felegyenesedett, sírástól feldagadt szeme már mosolygott, és így szólt:

- Miért ülünk itt? Ott a disznóhús a szekéren, nem igaz? Csináljunk vele gyorsan valamit!

Kiugrott az ágyból, de megtántorodott, és Jacob vállába kapaszkodott támaszért.

- Mi a baj? - kérdezte Jacob kétségbeesve.

Eliza nagyon elsápadt.

- Nem tudom... Megszédültem, azt hiszem... Túl gyorsan keltem fel...

- Van egy ötletem - szólt Jacob. - Kiviszek egy széket neked, jól bebugyolálva ott üldögélsz, és majd mondod, mit csináljak. Gyerünk!

Eliza engedelmesen tűrte, hogy Jacob kisegítse, leültesse, és körbecsavarja egy meleg pokróccal. Egyre csak ezt hajtogatta:

- Ne aggódj... mindjárt elmúlik... tudom, hogy elmúlik...

De nem múlt el. Jacob felvágta a négy oldal szalonnát, megsózta őket és feltette füstölni. Eliza utasításait követve elkészítette a sós levet a pác számára egy nagy teknőben, majd beletett négy sonkát. Megtöltött egy nagy lábast is sós lével, abba a fejet, a lábat és a csülköt rakta pácolódni. Felvágta az oldalast, azt meg felakasztotta a füstre. A tepertőnek valót apróbb kockákra vágta, és egy másik fazékba dobta, hogy kisüsse a zsírját. A szívet és a tüdőt odavetette a kutyának. A májat egy-két fej hagymával és pár szelet szalonnával megpirította vacsorára.

Sötét volt már, mire mindennel végeztek. A levegőből a fagyos szél elűzte a finom sültek illatát. Jacob vizet és tűzifát hordott be, megetette a csirkéket, vetett egy kis szénát a tehénnek meg az öszvérnek, és mikor belépett a házba, így szólt:

- Holnap beviszlek Wheelingbe a doktorhoz!

Eliza azonban hallani sem akart róla.

- Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok beteg! Amellett Isten az, aki gyógyít, az orvosok csak vigasztalják azokat, akik meg vannak ijedve. Különben sem halhat meg addig senki, míg el nem végezte az összes dolgát itt a földön - tette hozzá -, és az enyém még csak most kezdődik. Ne izgasd magad annyira, hanem eredj és hozd be a sót, amit kinn hagytál, mielőtt megnedvesedik...

19. FEJEZET

A tél korán köszöntött be abban az évben, és keményen sújtott le. Karácsonyra vastag hó takarta a mezőket, az árkokban és a szakadékokban felgyülemlett hó akár egy lovat is beboríthatott volna.

A Nagy-folyó lassan visszahúzódott a medrébe, és csak középen maradt belőle egy nyugtalanul lüktető, hullámzó áramlat, amire nagy szárnycsapkodással szálltak le a vadkacsarajok. A partot kemény jég és szikrázó hótakaró fedte, amin néhol feltűntek az éhes rókák árulkodó lábnyomai.

A völgyben csak akkor volt élet, ha egy kis időre előbújt a nap, és csillogással árasztotta el a vidéket. Ilyenkor a hegyek sötétkék árnyékként borultak a lejtőkre, és lenyúltak egészen a folyóig. Az élet visszavonult az otthonokba, és csak a kéményekből felszálló kékes füst - mely olyan egyenes volt, mintha a fagyott eget tartó pillér lenne - jelezte, hogy emberek is élnek arrafelé.

Jacob csupán addig dolgozott a bányában, amíg a nap a hegyoldalt sütötte, és a hideget még el tudta viselni. Nem volt szükség arra, hogy ennél többet robotoljon. A tartály megtelt, és egy másik halom is várakozott a csúszda szájánál. A Fink-féle bánya viszont elhagyatottan tátongott. A Nagy-folyó és az országút szintén halott volt. Csak időnként jött valaki szánon néhány véka szénért, hogy aztán összekeverje fával, és könnyebben győzze le a hideget.

Jacob és Jack, az öszvér nap mint nap hordták a tűzifának valót a hegyoldalról. Jól tudtak együtt dolgozni. Amikor Jacob azt mondta: „Jack, fordulj!”, akkor az állat megfordult és várt, amíg Jacob körbetekerte a kötelet a rönkön, ha így szólt: „Gyerünk, Jack!”, akkor lassan elindult, és levontatta a rönköket a fészerhez, ott megállt és megvárta, míg Jacob kibogozta a fagyott kötelet. Az úton olyan ügyesen lépkedett a hóban, hogy még a köveket és a fatuskókat is botlás nélkül kikerülte. Amikor a hó méteres lett, Jacob leszerelte a kerekeket a szekérről, és átcserélte két szántalpra, amit keményfából hasított ki.

Karácsony napjának reggelén Elizát vastag pokrócba bugyolálta és felhajtottak Martinékhoz a karácsonyi istentiszteletre.

Végig az Indián-zúgó mentén hótorlaszok nehezítették a járást a felfelé vezető ösvényen. Az öszvér néha szügyig süppedt a hóba, aztán valahogy átvergődött a sziklák és a kidőlt fák között. Jacob szinte az egész úton kötőféknél fogva vezette az állatot, s néha erősen tartotta a szánt, hogy fel ne billenjen. De bármilyen lassan és nehezen haladtak is, valahogy megérkeztek. Jacob a pajtába vezette az öszvért, szénát szórt eléje, pokrócot tett a hátára, majd levette feleségét a szánról, és az ölében vitte be a kunyhóba. Eliza tüstént szóvá is tette:

- Először bezzeg Jackkel törődtél, csak azután velem! Te aztán szereted azt az öszvért, igaz?

Arca piros volt a hideg levegőtől, szeme csillogott, vidáman évődött az urával. Jacob válasza azonban komolyan hangzott, és arca is komoly maradt.

- Hát persze, hogy szeretem. Ő nem csak egy igavonó barom. Jó barát!

Eliza nevetett.

- Te buta! Tegyél le! Én is tudok járni, nem csak Jack barátod.

A kunyhó tele volt nagykabátos, csizmás emberrel, sokan álltak, mert nem jutott mindenkinek ülőhely. Cipőjükről a hólé a padlóra csorgott, s a levegő nehéz volt az ázott gyapjú és a füst szagától. Utat nyitottak Elizának, és valaki felkelt a székéről, hogy ő leülhessen. A szertartás végén, amikor a kalap körbejárt, Jacob egy tízdolláros bankót tett bele, és azt mondta, a születendő gyermekért.

Aztán január derekán Eliza, amikor magot szórt a csirkéknek a pajta előtt, elcsúszott a jégen, és nekiesett egy ottfelejtett létrának. Néhány órányi keserves vajúdás után megszületett a gyermek - egy hónappal korábban. Lány volt, és Melindának nevezték el. James Martin keresztelte meg január 23-án Jacob és Eliza háza előtt a folyóparton, ahol Jacob e célra egy kis négyszögletes léket vágott a jégbe. Két nappal később a csecsemő meghalt, s a szülők, de különösen Eliza számára a világ már soha többé nem volt az, mint előtte.

A pici koporsót a kunyhó mögött temették el a hegy lábánál. James Martin Isten kegyelmébe ajánlotta a gyermeket, Jacob pedig egy lapos sziklába véste a kis „Melinda” nevét, amit a sírhant fejéhez állított. A piciny, sötét halom olyan magányosan és elhagyottan feküdt a nagy, fehér, téli világban, hogy a szívük hasadt meg, valahányszor csak reá esett a pillantásuk.

Jacob, hogy elfoglalja magát, hatalmas jégdarabokat vágott ki a folyóból, szánra tette, és megtöltötte velük a jégvermet, amit a fák alatt ásott még ősszel. Eliza egész nap a tűz mellett üldögélt, ölében fonalgombolyagok, amit Martinéktól kapott ajándékba a keresztelő napján, hogy szép, meleg ruhát kössön a babának. A kezében sebesen járt a kötőtű, és amikor elkészült a ruhácskával, kivitte, és a parányi sírra fektette. Akkora már nem maradt hó a hegyeken. Március közepe volt. Lenn a folyóparton rügyeztek a barkák. Uszályok siklottak a széles, megáradt folyón, és gőzösök kürtölték tele a világot.

Egyik este, amikor Jacob hazajött a bányából és leült a vacsoraasztalhoz, Eliza halkan, de nagyon határozottan így szólt:

- Akarok egy másik gyereket, Jacob. Nagyon szeretném...

Egyszer, egy enyhe vasárnap délután, amikor John Fink hazafelé tartott New Orleansba, kikötötte gőzösét a hajóállomásnál. Jacob megkereste és így szólt hozzá:

- Meg kell beszélnünk valamit, John. Azt tervezem, hogy saját bányát nyitok.

- Komolyan beszélsz? - kérdezte Fink meglepve. - Hol?

- Ott fenn - mutatott Jacob a kis háza felett magasodó hegyre -, azon a földön, amit magától veszek meg.

Egy pillanatig csend támadt. A hajó fedélzetén álltak, körülöttük az emberek a gőzös takarításával voltak elfoglalva, vagy szenet rakodtak éppen. Fink értetlenül és döbbenettel nézett Jacobra.

- Körülbelül ezer dollár vár itt magára - folytatta Jacob -, egyik fele az eladott szén magára jutó része, a másik fele pedig az én törlesztésem a földért. Mostantól fogva nem dolgozom magának, John!

Mindezt csendesen, de komoly eltökéltséggel mondta, hiszen előzőleg hetekig latolgattak, alaposan átgondoltak mindent Elizával. Fink most zavartan csóválta a fejét.

- Szomorúan hallom, barátom, nagyon szomorúan - felelte. - Igazán sajnálom.

Aztán elmosolyodott, és nagyot sóhajtva folytatta:

- De megértem. Az igazat megvallva számítottam is erre - tette hozzá kicsit vidámabban. - Te aztán nem vagy szolgalélek, Jacob barátom, de sajnálom, mert jó és becsületes munkaerő voltál, a legjobb, akivel valaha találkoztam. Megértelek, mert magam is épp ilyen vagyok!

Bent a házban Jacob, miután átadta neki a pénzt, így szólt:

- Mostantól nem vagyunk társak többé, de a szén, ami még a tartályban van, a magáé is, John. A barátságunk azonban megmarad továbbra is.

- Erre iszom! - kiáltott Fink.

- Én viszont nagyon sajnálom - mosolygott Eliza, aki az asztalnál ült a könyvelés jegyzeteivel -, de szeszt nem tartunk itthon...

- Semmi baj! - válaszolta Fink. - A jövő szombaton úgyis nagy mulatságot rendezünk a wheelingi fogadóban - magyarázta. - Az én Elizám már most az előkészületekkel van elfoglalva. Számítunk rátok, sőt ragaszkodunk ahhoz, hogy ti is ott legyetek! Pontosan szombat este hét órakor!

A háziasszony tétova arckifejezését látva, gyorsan hozzátette:

- Lesz bőven időtök arra, hogy ellátogassatok néhány gazdag ruhaboltba Wheelingben, és mindent megvegyetek, amire szükségetek van. A feleségem örömmel segít, ebben biztos vagyok.

- Sajnálom - mondta Eliza kertelés nélkül -, de most, hogy saját vállalkozást nyitunk, szükségünk lesz minden fillérre, és a napnak minden egyes percére. Ráadásul nem vagyunk hozzászokva a nagyon zajos élethez...

- Badarság! - vágott közbe Jacob határozottan. - Nagyon köszönjük a meghívást, John, és ott leszünk. Néha kell egy kis kimozdulás. És ez jó alkalom lesz arra is, hogy megismerjenek bennünket, mint új bányatulajdonosokat.

- Ez a beszéd, barátom! - értett egyet Fink. - Ha saját üzletet alapítotok, biztos, hogy nem ártanak az új kapcsolatok a piacon!

Eliza heves tiltakozása ellenére Jacob másnap reggel elvitte feleségét Wheelingbe az öszvér húzta szekéren. Egyesek mosolyogtak, mások tréfás megjegyzéseket tettek, amikor Jacob felhajtott a béristállóhoz Jackkel.

- Öszvéreket is őriznek, vagy csak lovakat? - kérdezte Jacob a szolgálatban lévő öregembertől.

- Uram, napi húsz centért az ördög öreganyját is őrizzük - felelte az aggastyán, aztán az öszvér kötőfékéért nyúlt s így szólt: „Gyerünk, hosszúfülű!”

Jack azonban hátrasunyta fülét, kitátotta a száját, és tiltakozásképpen kivicsorította hatalmas fogait.

- Gyerünk már! - ösztökélte az öreg. - Nem eszlek meg!

Jack megmakacsolta magát, egy tapodtat sem volt hajlandó menni, és csak horkantott mérgesen. A körülöttük állók jót nevettek és epés megjegyzéseket tettek, mire Jacob nyugodtan odalépett az öszvérhez, és rákiáltott az öregemberre:

- Vegye le róla a kezét!

Aztán Jackhez fordult:

- Gyerünk, Jack, ne lopd az időmet! Gyerünk!

Az ott bámészkodók legnagyobb meglepetésére Jack nyugodtan követte gazdáját a pajtába.

Mrs. Fink a férje irodájában várt rájuk. Elvitte Elizát a „Minnie's”-be, ami Cincinattítől északra a legjobb ruhaboltnak számított, míg Jacob a maga útját járta. Három óra múltán, amikor megnyírt szakállal, megborotválva és vadonatúj öltönyében feszítve belépett a „Minnie's”-be, Elizája alig ismert rá, bár ő maga is jó nagy változáson esett át. A poros, munkától elgyötört bányásznő, aki volt, gyönyörű hölggyé változott. Jacob büszkén csillogó szemekkel lépett oda hozzá, meghajolt és bemutatkozott:

- A nevem Jacob Heatherington. Csatlakozhatom a gyönyörű hölgy társaságához?

Jacob szemrebbenés nélkül fizette ki a számlát. Elizát furdalta a kíváncsiság, és hazafelé menet, amikor kettesben maradtak, még megkérdezte:

- Mennyi pénzünk maradt?

- Úgy hatvan dollár, azt hiszem - jött a felelet.

- Te jó ég! - akadt el Eliza lélegzete -, hogyan fogjuk ennyi pénzből elindítani a bányánkat? Új csúszda, új tartály, új kikötő... Mondtam neked, hogy nem kellene magunkból bolondot csinálni!

- Nyugodj meg! - dorgálta feleségét Jacob. - A Jóisten majd gondoskodik mindenről. Amellett - tette hozzá - már megegyeztem Barneyval. Holnapután leviszi hajón az összes anyagot, és két nap alatt mindent összerak. A csúszda, ami oda kell, fele olyan hosszú lesz, mint a másik, mert a mi bányánk csupán háromszáz lábra van a folyótól. Megegyeztünk, hogy majd csak abból fizetem ki, amit majd az első szénért kapok. Holnap kedd, péntek estére a csúszda és a tartály munkára kész, ehhez mit szólsz? Egyébként - folytatta, miközben az öszvér a Cunningham kompjához vezető úton zötyögött velük - megszerveztem a szombat délutánt. Egy fiú a béristállóból hoz nekünk egy bricskát, és nálunk marad addig, míg éjjel vissza nem térünk. Na, ehhez mit szólsz?

- Jacob Hearherington, te úgy szórod a pénzt, mintha a hegyoldalban nőne! - kiáltott Eliza bosszúsan. - És hogyan vezetünk haza egy lovat az éjszaka kellős közepén?

- Ne félj, épp telihold lesz akkor - csitította asszonyát Jacob. -És majd holdfényben kocsikázunk! - tette hozzá huncutul mosolyogva. - Ami pedig a hegyoldalban termő pénzt illeti, hát eltaláltad! A szénbányászat éppen ilyen.

Három napig Heatheringtonék keményebben dolgoztak, mint valaha: kitisztították az ösvényt a folyóparttól egészen a hegygerincig, ami felett már a szénfal csillogó fekete pereme lógott ki a sziklák közül, fákat vágtak ki, feldarabolták megfelelő hosszúságúakra, és segítettek Barneynak összeszerelni az új tartályt, megépíteni a kikötőt és felállítani az új csúszdát. Mindehhez rengeteg verejték kellett, hajnaltól szürkületig megállás nélkül dolgoztak, ami még belenyúlt a holdfényes éjszakába is.

Pénteken késő este, amikor elkészültek a munkával, Barney ötven dollárt kapott, és beleegyezett, hogy a többire vár még két hétig.

Mindketten holtfáradtak voltak, különösen Eliza. Mindössze pár dollárjuk maradt, de boldognak érezték magukat. Másnap reggel, ahogy fölébredtek, felmentek a saját bányájukba. Jacob nekilátott ellapátolni a földet, a köveket, és egy nyolc láb magas és tizenkét láb széles szénfalra bukkant.

- Úgy látom, lesz itt még több is! - mondta, letörölve arcáról az izzadságot. - De kezdetnek ez is megteszi. Most már saját szenünk van, s csak arra vár, hogy kitermeljük!

Eliza egy lapos sziklán üldögélt, s közben valamit bevésett az egyik kőbe a csákány hegyes végével. Felnézett és mosolygott. Arca elgyötört volt a háromnapi kemény munkától, de a mosolya bizakodással teli.

- Gyere ide! - mondta.

A szikla szegletére mutatott. A következő volt bevésve nagy, durva betűkkel: J E H 6 29 1836.

- Mi ez? - kérdezte Jacob.

- Jacob és Eliza Heatherington, ezernyolcszázharminchat, június huszonkilencedike! Ez az a nap, amikor megnyitottuk a saját bányánkat!

Ott álltak a lapos sziklán, magasan a folyó felett, és ragyogó szemmel nézték egymást. Lágy nyári szellő suhant felfelé a lejtőn, a vadvirágok mézillatát és az alattuk hömpölygő folyó távoli morajlását hozta magával. Az egész világot köröttük tündöklően fényesnek és rendíthetetlenül ragyogónak látták a felkelő nap arany sugaraiban.

20. FEJEZET

Délután hatalmas porfelhőt kavarva feltűnt a kocsiúton a wheelingi béristállóból kivett bricska. Két hete egy csepp eső sem esett, a kukorica már kókadozott a tikkasztó forróságban.

Takaros kis bricska volt, fényes sárga, melyet egy hatalmas herélt pej húzott, és egy fiatal lovászfiú hajtott. Eliza elővette újonnan vásárolt divatos ruháját, és vonakodva bár, de nekifogott átöltözni. Titokban abban reménykedett, hogy a bricska nem érkezik meg, és akkor nem kell elmenniük. A kocsi azonban megérkezett. Jacob elmondta a fiúnak, mi a dolga, mit hol talál, amíg rájuk vár, hol van az ennivaló, aztán ő is felöltötte új öltönyét. Fél órával később felsegítette Elizát a kocsiba, adott még néhány utasítást a legénynek, aztán megragadta a gyeplőt, és utolsó dollárjukkal a zsebükben elindultak Wheelingbe.

Amikor elhaladtak az új házak előtt, Mrs. Hawkins néhány asszonnyal éppen a frissen mosott ruhákat teregette ki száradni. Jacob üdvözlésképpen kalapjához emelte ujját, Eliza pedig integetett, de azok csak álldogáltak zavartan, és bámultak rájuk. Az ifjabb Davis és John Rodefer a kukoricamezőket szemlélték az út szélén. Ők is csak nézték a bricskát, nem ismerték meg Jacobot az elegáns öltönyében mindaddig, amíg oda nem ért hozzájuk, és meg nem állította a kocsit.

- Eliza - fordult a feleségéhez -, szeretném, ha megismerkednél szomszédainkkal, Mr. Davisszel és Mr. Rodeferrel. Uraim, bemutatom Elizát, a feleségemet.

A két férfi zavarban volt, és hamarjában nem tudták, mit is mondjanak, így a szárazságra kezdtek el panaszkodni.

- Remélem, hamarosan kapunk egy kis esőt - mondta Eliza együttérzőn, Jacob pedig hozzátette:

- Adják át üdvözletünket az ifiasszonyoknak! - aztán fogta a gyeplőt, mire a pej nagyot rántott a kocsin, vágtába kezdett, s hatalmas porfelhővel terítette be az ott állókat.

- Lehet, hogy nem szép tőlem - ismerte be Eliza derűsen -, de nem bánom, hogy ellepte őket a por.

Amikor megérkeztek, a nap még mindig magasan járt a fákkal borított hegygerinc felett, és egy simogató szellő a frissen kaszált széna illatát hozta le a völgybe.

A béristálló a fogadó tőszomszédságában volt, ahol a vendégek már javában gyülekeztek a hatalmas verandán. John Fink divatos kapitányi egyenruhájában feszített, és eléjük ment, hogy fogadja őket.

- Hölgyeim és uraim - mondta fennhangon -, szeretném, ha megismerkednének kedves barátaimmal, Mr. és Mrs. Jacob Heatheringtonnal. Azt javaslom, figyeljenek oda erre a ragyogó fiatal párra - tette hozzá -, mert eljön még az a nap, amikor tevékeny és kimagasló szerepet fognak játszani az Ohio völgyének üzleti életében! Hölgyeim és uraim: Jacob és Eliza Heatherington!

Később az összejövetel alatt egy idősebb, őszülő halántékú és szakállú úr Jacobhoz fordult:

- Észrevettem, hogy nem iszik, fiatalember.

- Úgy van, nem iszom - felelte Jacob kurtán.

A magas úriember helyeslőn bólintott.

- Nagyon dicséretes - mondta -, országunkat tiszta fejű, józan és keményen dolgozó emberek építették hajdanán. Sajnálattal tapasztalom, hogy az ifjú nemzedék, persze csak általában véve, egyre inkább behódol az európai gyengeségeknek és léhaságoknak. Az italozás az egyik legegészségtelenebb szokás, mely gátolja az elme hatalmát, és így családok, társadalmak és nemzetek bukását okozza. Jól tudom, hogy egy bányát üzemeltet?

- Igen, uram.

- Nevem Hiram Caroter - mondta az idősebb úriember. - Mint bizonyára tudja, épp most indítottam be egy üveggyárat, és első osztályú feketeszenet keresek, amivel a kemencémet fűthetem. Heti két tonnára van szükségem. Eddig csak Pennsylvaniában találtam megfelelő minőségűt, de mostanában a szállítóm ragaszkodik ahhoz, hogy egyszerre egy teljes rakományt vásároljak, ami körülbelül nyolcvan tonna. Nem lenne baj, csak sok helyet foglal, és túl sokáig fekszik felhasználatlanul, így az eső meg a szél tekintélyes károkat okoz benne. Hajlandó vagyok a legmagasabb árat fizetni a jó minőségű szénért, ha az ön bányájában van ilyen. A szállítást a saját embereimmel biztosítom. Hol van a bányája?

- A folyó másik oldalán, uram. Úgy másfél mérföldre lefelé a komptól. Az út éppen az én széntöltő állomásomnál ér véget - nyugtatta meg Jacob.

- Remek - bólintott beleegyezése jeléül Hiram Caroter. - Hajlandó vagyok tizenhat dollárt fizetni tonnánként. Elküldök majd valakit szénmintáért, és ha a minőség kielégítő, aláírhatunk egy öt évre szóló szerződést heti két tonnára, ha önnek ez megfelel.

Jacob egyenesen a szemébe nézett.

- Van az én szavam is olyan jó, mint bármiféle papiros, uram - mondta -, és az öné is, ebben biztos vagyok. A szenem pedig kiváló. Tudom, mert hat éves korom óta szénnel foglalkozom, az angliai Durhamben kezdtem. Ott pedig igazán jó szén van. Első osztályúnak mondják, de ez még annál is jobb. Bármikor meggyőződhet róla!

- Rendben, fiatalember - szólt Hiram Caroter mosolyogva. - Megbízom a szavában.

Zsebébe nyúlt, és előhúzott egy bankjegyet. Megnézte, majd átadta Jacobnak.

- Itt van száz dollár előlegnek. Abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy a bányája valahol a Davis-farm alatt van. Az én kocsim lesz az első hétfőn reggel!

Aztán megismételte:

- Az első hétfőn reggel!

Megfordult és elsétált, Jacob pedig ott maradt egy ropogós százdolláros bankóval a kezében.

Eliza „szerencsepénznek” nevezte, és elrejtette a bankót vészhelyzet esetére. Aztán vasárnap reggel, ahelyett, hogy templomba mentek volna, mindketten felmentek a bányába. Két tonna szénnek kellett készen állnia hétfő reggelre.

A munka lassan haladt. Először a köveket kellett az útból eltakarítani. Jacob a csákánnyal igyekezett, Eliza pedig lapátolt. Déltájban még alig fél tonna állt csak felhalmozva a csúszda szájánál, amit Jacob egyszerűen csak „tölcsérnek” nevezett.

Eliza hazament, és hozott egy kis pörköltmaradékot ebédre.

- Nem éppen vasárnapi ebéd - mondta bocsánatkérőn -, de tegnap éjjel elég sok finomságot ettünk. Vacsorára majd sült hal lesz zöldbabbal és retekkel. Képzeld, minden zöldség a saját kertünkből való! A halat most találtam a horgon, amit tegnap vetettem be a mólónál, egy kis szalonnadarabkával a végén.

Amint ott ültek és eszegettek a sziklaperem árnyékában, Jacob így szólt:

- Érdekes volt a tegnap este. Fárasztó, de érdekes, nem?

- Nem élnék úgy, mint azok az emberek, még egymillió dollárért se - csóválta a fejét Eliza.

- Ha egymillió dollárod volna, muszáj lenne úgy élned - mondta Jacob félig komolyan, félig tréfálkozva. - Ez a felső tízezer!

- De nem nekem - vitatkozott vele Eliza -, én nekik hagyom az ilyen életet!

Amint befejezték az evést, sietve visszatértek a munkához. A szénfal Jacob erős csákányütései alatt hamar leomlott, Eliza így máris átlapátolhatta a tölcsérhez a göröngyöket. A nap erősen sütött, és a folyó, mint ezernyi apró darabra összetört üveglap, szikrázva csillogott alattuk. A lapát egyszer csak megállt Eliza kezében. Ahogy lepillantott a fák zöld koronája között, szeme mozgást észlelt. A lombokon keresztül látható útszakaszon két embert vett észre, akik lassan közeledtek a házuk felé. Ünneplőbe voltak öltözve, az egyikőjük férfi volt, a társa nő. Néhány pillanat múlva eltűntek a fák mögött.

- Jön valaki - mondta Jacobnak. - Lemegyek, megnézem, mit akarnak. Egy szempillantás múlva itt vagyok.

Miközben sietett lefelé az ösvényen, hallotta a kutya ugatását, és amikor kilépett a fák közül a kis pataknál, a látogatók már ott álltak a kis háznál, és Duke dühödten ugatta őket.

- Duke! - szólt rá a kutyára Eliza.

A látogatók a hang felé fordultak, és ekkor Eliza is megismerte őket.

- Nahát! Mr. és Mrs. Hawkins! - köszöntötte őket a váratlan látogatás miatt kissé meglepődve. - Micsoda megtiszteltetés! Bocsássák meg az öltözékem, de éppen segítettem az uramnak a bányában... Kérem, jöjjenek be! Jacob sajnálni fogja, hogy nem találkozik magukkal, de van egy sürgős megrendelése holnap reggelre, és akár vasárnap van, akár nem, dolgoznia kell. A Jóisten majd megbocsátja neki, ebben biztos vagyok. Kérem, kerüljenek beljebb! Megkínálhatom önöket valamivel? Talán egy csésze teával? Vagy forrásvizet inkább? Nekünk van a legjobb vizünk, amit valaha is kóstoltak...

Csevegett, hogy leplezze zavarát amiatt, hogy ilyen szénporosan látják. Richard Hawkins felment a bányába, míg felesége leült a verandán, és beszélni kezdett a szárazságról, a most érkezett emberekről, akik telket vásároltak az „új utcában” és hamarosan építkezni fognak, végül pedig Fink estélyére terelte a szót, és alig várta, hogy megtudjon minden apró részletet. Fink kapitány fontos személy, mondogatta, nagyvilági ember, és amikor ő estélyt rendez, biztosan sokféle neves ember egybegyűlik nála!

Kis idő múltán Hawkins újra lejött, megrázta fejét és így szólt:

- Asszonyom, az ön férje megháborodott. Ahelyett, hogy egyszerűen megmondaná annak az embernek Wheelingben, hogy szerdán jöjjön a szénért, megígéri, hogy hétfőre meglesz, és majdnem megöli magát, hogy állja a szavát. Vagy milliomosként hal meg, vagy a bolondokházában végzi!

- Azon leszek - szólt Eliza büszke mosollyal -, hogy inkább az első jóslata teljesüljön, Mr. Hawkins. Megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek neki. Jacob szereti állni a szavát.

Mihelyt Hawkinsék elmentek, Eliza visszament a bányába, hogy tovább lapátolja a szenet. A munka azonban lelassult, mert omladékos agyagpala és homokkő törmeléke hullott újra és újra fentről, s ezt mind el kellett takarítani.

- Egy új bánya feltárása mindig fáradságos munka - magyarázta szakértelemmel Jacob -, amíg be nem vájsz legalább nyolc lábnyira a hegy gyomrába, és fel nem állítod az első dúcot. De szeretném, ha te hazamennél, kedvesem. Majd én befejezem.

Eliza azonban maradt. A nap lassan leáldozott, és szürkület borult a nagy völgyre. Dolgoztak, míg be nem sötétedett, és fel nem jött a hold, aztán folytatták a holdfényben. Eliza időnkét hallotta, hogy korog a gyomra. Mindketten éhesek voltak. Jacob azonban tovább csákányozott, Eliza pedig tovább lapátolta a szenet férje lába alól.

Végül tekintélyes fekete szénhalom állt a csúszda torkánál. Jacob lerakta a csákányt, és felsóhajtott:

- Azt hiszem, ennyi elég lesz!

Fogalmuk sem volt arról, mennyi lehet az idő, de az elkeskenyült hold már félúton járt a csillagos égbolton, és derengő ezüstös fényt szitált a völgyre. Egymásra néztek a szürkületben, és csak most vették észre, milyen rettenetesen festenek mind a ketten. Nevetésben törtek ki.

- Úgy nézel ki, mint egy kormos arcú kéményseprő! - nevetett Eliza.

- Te is elég ijesztő vagy! - viszonozta Jacob a bókot. - Még egy boszorkány is megijedne tőled!

Valahol a fejük felett egy bagoly hangos huhogásba kezdett. Eliza megborzongott:

- Siessünk, mert még a bagoly is azt hiszi, hogy boszorkány vagyok!

Lefelé menet a fák alatt Jacob megfogta a kezét, hogy vezesse a sötétségben. Eliza keze jéghideg volt.

- Eliza... jól vagy?

- Kicsit szédülök... - felelte Eliza. - Hadd kapaszkodjam beléd egy pillanatra...

Előrehajolt, Jacob a karjában tartotta. A fák alatt sűrű volt a sötétség. Csak a fogyó hold világított felettük, de fénye a lombokon nem tudott áttörni. Jacob nem láthatta felesége arcát. Az ösvény keskeny volt, lehetetlen volt egymás mellett haladni.

- Túlságosan keményen dolgoztál, biztosan kimerültél -mondta Jacob. - Haza kellett volna kergesselek. Gyere, viszlek egy kicsit! Nem vagy olyan nehéz...

- Butaság - utasította vissza Eliza. - Megy egyedül is.

Jacob hagyta, hogy felesége menjen elöl, ő meg szorosan mögötte maradt, hogy elkaphassa, ha netán megbotlik. De Eliza nem botlott meg. Otthon egyenesen a belső szobába ment, át sem öltözött, ledőlt az ágyra. Fogai vacogtak, teste jéghideg volt.

Jacob meleg pokrócot terített rá, felélesztette a tüzet a konyhai tűzhelyben, és készített neki egy csésze forró teát. Amikor visszatért a teával, Elizát már elnyomta az álom.

Másnap reggel, röviddel napfelkelte után két igásló húzott egy nehéz szekeret a wheelingi úton, és nagy zörgéssel, dobogással közeledett. Eliza még aludt.

- Mennyit tudsz felrakni rá? - kérdezte Jacob a magas, szőke fiút, aki a kocsit vezette.

- Egy egész tonnát - mondta. - Itt az írás meg a pénz. Van mérlege?

- Nincs - rázta fejét Jacob -, és a tartályom is vadonatúj, még nem volt időm bejelölni. Tudod, mit? - mondta egy-két pillanatnyi gondolkodás után -, töltsük meg a kocsit, aztán Mr. Caroter majd leméreti.

- Nekem megfelel - mondta a legény.

Jacob az új széncsúszda tölcsérét elfordította a tartálytól a szekérhez.

- Most maradj itt! - mondta a legénynek. - Én felmegyek, és elkezdem lapátolni a szenet lefelé. Zajos lesz - figyelmeztetett. - Jobb, ha erősen tartod a lovaidat.

- Hozzá vannak szokva a lármához - jött a felelet.

- Fogd azt az lapátot - utasította Jacob a fiatal fickót -, menj fel a kocsiba, és egyengesd közben a szenet, hogy ne halmozódjon fel középen! De ne állj a csúszda alá!

- Ne aggódjon, uram! - felelte nyugodtan a legény. - Több mint egy éve hordom már a szenet Mr. Caroternek. Tudom, mi a dolgom.

- No - mondta Jacob rámosolyogva -, ha tudod a dolgod, az remek! De amikor megtelt a kocsi, ints nekem, rendben? Máskülönben nem fogom tudni, mikor álljak le.

A legénynek igaza volt, Hiram Caroter hatalmas lovai hozzá voltak szokva a zajhoz. Nyugodtak álldogáltak, míg a szén zörögve, csattogva zúdult lefelé a csúszdán, bele a szekérbe. A halom több mint fele lejutott már, amikor a legény integetni kezdett, hogy megtelt. Mire Jacob leért, a szekér már megfordult, és indulásra készen állt.

- Azt hiszem, bőven megvan az egy tonna - mondta a legény -, a kocsi mércéje majd megmondja. Megkapta a pénzt, igaz? A borítékban volt!

- Igen - mondta Jacob, és kihúzta inge zsebéből a gyűrött borítékot. Belenézett. - Tizenhat dollár.

- Rendben - mondta a legény a kocsiról, miközben a gyeplőért nyúlt. - Holnap jövök a második rakományért. Délután sódert kell szállítanom Mr. Caroternek. - Hóóó! Gyí, te! - és a lovak nekifeszültek a hámnak, a szekér elindult.

Amikor Jacob visszatért a házhoz, felesége már kint ült a verandán.

- Felébredtél? Hogy érzed magad?

- Fel kellett ébrednem erre a szörnyű ricsajra... - felelte Eliza szárazon. - Nagyon sajnálom a tegnap estét...

- Tessék - szakította félbe Jacob, átnyújtva a pénzt -, itt a tizenhat dollár. És többet nem dolgozhatsz ott fenn, remélem, értjük egymást? A következő tonna holnap esedékes, és egyedül is megbirkózom vele.

- Van valami, amivel nekem is egymagamnak kell megbirkóznom... - vágott vissza Eliza tréfásan, de arca komoly maradt. - Végre újra gyermeket várok, Jacob!

Öt hónap múlva, 1836. december 21-én, csupán három nappal karácsony előtt egészséges fiúgyermekük született. Bár soha nem jött el meglátogatni az unokáját, Jacob apja után a John nevet kapta. A kis John boldog csecsemő volt, aki nagyokat aludt vagy vidáman gőgicsélt egész nap. James Martin azt mondta, azért ilyen nyugodt, mert a győzelem napján született, azon a napon, amikor a fény győzelmet aratott a sötétség felett, az élet a halál felett.

Rá három hónapra, 1837 márciusának vége felé, egy jóképű, fiatalember lovagolt fel a házukhoz egy pej kanca nyergében. Eliza azt gondolta, valaki Wheelingből szenet akar venni. Akkorra a Heatherington-féle bánya Hiram Caroter mellett már rendszeresen ellátott egy másik ügyfelet is: egy Fulton nevű hajótulajdonost, aki megjelenésekor így kezdte:

- Kiváló minőségű szénre van szükségem, hallja-e, bányász uram? Wheelingben azt hallottam, hogy magának van ilyen. Hadd lássam!

- Szolgálja ki magát - felelte Jacob keserűen. Aznap különösen rossz hangulatban volt. Nedves volt a tél, sokat esett és alig fagyott. Eliza is gyakran betegeskedett, nem volt jég, amivel feltölthették volna a vermet, és mindennek a tetejébe víz tört fel a sziklák alól, közvetlenül a bánya felett. Az öszvér segítségével éppen fel akart vinni pár csövet, amit Wheelingből hozott, hogy elvezesse a vizet az aknából, amikor megérkezett az uszály.

A hajós a partra lépett, felmászott a létrán a tartály tetejére, megvizsgálta a szenet, majd lejött.

- A nevem Fulton - szólt -, Thaddeus J. Fulton. Húsz tonna kellene ebből a szénből, hogy Cincinattibe szállítsam. Húsz tonna, se több, se kevesebb. Három hét múlva megint eljövök újabb húsz tonnáért, világos? És ezentúl minden harmadik héten ugyanennyiért. Teljes árat fizetek: tizenhat ötvenet tonnánként. De itt kell lennie minden harmadik héten pontosan. Megegyeztünk?

- Megegyeztünk - bólintott Jacob.

- Férfiúi becsületszavára?

- Az én becsületszavamra.

Az ember elmosolyodott.

- Megbízom magában, bányász! Hogy hívják?

- Heatherington. Jacob Heatherington. No, de akkor induljon, nem érek rá egész nap. Víz tört fel odafenn a tárnám közepén, és valamit csinálnom kell vele...

És úgy is lett. Hetente két tonna Hiram Caroternek, háromhetente pedig húsz tonna Thaddeus J. Fultonnak. Abban a saras, latyakos télben, mely nagyon hátráltatta, ez volt a legtöbb, amit Jacob még kibírt. Így amikor Eliza megpillantotta a közeledő újabb lovast, arra készült, hogy megmondja neki, menjen a Fink-féle bányába, mert jelenleg nincs elég szenük.

Aznap is esett, és az út csupa sár volt. A mezőket víz borította, és a McMahon túlpartján Bel Air „utcái” ingovánnyá változtak. Dél felé járt. A szél messzire elkerülte ezt a szomorú vidéket, és az alacsonyan ülő, szürke felhők fennakadtak a fák csúcsain. Hideg, egyhangú, szitáló eső pergett ki belőlük, mintha vékony szürke fonalak lógtak volna le az égből. Mindenhonnan csöpögött a víz, a fákról is, az ereszről is. Eliza a tűz mellett üldögélt a nyitott ajtónál, s nézte az ázott barkákat a megáradt folyó partján, miközben a kis Johnt szoptatta. Ekkor a nagy sárga kutya a fészer mellett hirtelen dühödt morgásba kezdett. Eliza karján a gyermekkel az ajtóhoz ment, és meglátta a lovast, aki a permetező esőben a ház felé tartott. Sötét viaszosvászon köpönyeget viselt csuklyával, olyat, amilyet a matrózok hordanak. A köpeny egészen a csizmája hegyéig ért. Fellovagolt a házig, ott megállította a lovát. A kutya dühösen morgott tovább, pedig Eliza már a nyitott ajtóban állt.

- Eliza? - kérdezte jó hangosan a férfi, hogy túlharsogja a kutya acsarkodását.

- Hallgass, Duke! - szidta az ajtóban álló asszony az állatot. Aztán a hirtelen beállt csendben, halkabban így szólt:

- Az a nevem.

- Alexander vagyok - mondta a fiatalember a lóról. - Alexander Armstrong, a fivéred.

Hangjától a kutya újra csaholni kezdett, és Elizának ismét le kellett csendesítenie. Aztán visszafordult a férfihoz:

- Kerülj beljebb, Alexander! Először vidd a lovadat az istállóba - tette hozzá -, és ne törődj a kutyával! Duke a neve.

A vendég leszállt a lováról, és csettintett az ujjaival:

- Duke!

A kutya kicsit megcsóválta a farkát, de a szeme továbbra is éber maradt.

- Volt egy ilyen nevű kutyánk gyerekkorunkban - mondta a férfi.

- Tudom - felelte Eliza, és bement a házba. Belefektette a csecsemőt a bölcsőbe, leült a tűz mellé és várt.

Nemsokára a vendég is bejött, levette a köpenyét, és felakasztotta száradni a kémény mellett lévő szögre.

- Ülj le, Alexander!

A magas, sötét hajú fiatalember azonban csak állt, és nézte a bölcsőben fekvő gyermeket.

- Hogy hívják?

- John. Ülj le, kérlek!

A férfi leült az asztal melletti székre. Csizmája és lovaglóöltönye elsőrangú volt.

- Hogy megy sorod? - kérdezte.

- Nagyon jól, köszönöm.

- Hol a férjed?

- Fent a bányában.

- Úgy tudom, saját bányája van.

- Igen.

- Szeretném megismerni.

Az asszony gondolkodott egy pillanatig, aztán felkelt, kiment a vendég mellett a verandára, fogta a gerendán lógó vasrudat, és elkezdte ütni vele a mellette lévő nagy, vasból készült háromszöget. A hangos, csilingelő lárma betöltötte a völgyet, és visszaverődött a körülöttük magasodó hegyekről.

- Iá! Iá! - érkezett fentről a különös válasz, mire az asszony felakasztotta a vasrudat a helyére, és visszatért a vendégéhez.

- Lejön - mondta.

- Csak nem ő volt, aki válaszolt - kérdezte a férfi nevetve, de az asszony arca komor maradt.

- Az Jack volt, az öszvér - felelte. - A férjemet Jacobnak hívják. Jacob Heatheringtonnak.

A vendég felsóhajtott:

- Nem nevetsz többé - mondta merengve, az emlékei között kutatva. - Mi történt veled, Eliza? Hová lett a gondtalan nevetés, amire olyan jól emlékszem?

Az asszony egyenesen a szemébe nézett:

- Hol voltál, amikor anyát eltemettük? Hol voltál, Alexander? És amikor beteg volt? Amikor szenvedett? Hol voltál?

A fiatalember lehajtotta a fejét.

- Nem tudtam róla - suttogta. - Senki sem mondta el nekem...

Hallgatás telepedett közéjük, súlyosan, vádlón, szinte elviselhetetlenül. Csak az hallatszott, hogy az eső kalapálja a zsindelyt. A csecsemő halkan gügyögött a bölcsőben.

- Nagyon fáj ez nekem - szólalt meg egy idő után a fiatalember, és hangja őszinte volt -, de ezen már nem tudok változtatni. Valaha mi is közel álltunk egymáshoz, te és én, emlékszel? Régen volt, az biztos. De...

Hangja elcsuklott. Mély lélegzetet vett, és csizmája orrát nézegetve folytatta:

- Jogosan haragszol, tudom. De... nem feledhetnénk el egyszerűen a múltat, és folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk? Nem az én hibám volt, nem is a tiéd, hogy elválasztottak minket. A papa sohasem akarta azt, hogy így legyen. Anyánk volt az, aki...

- Hagyd abba, Alexander! - szakította félbe hirtelen Eliza. - Nincs értelme erről beszélni többé. Persze, hogy még mindig testvérek vagyunk. Ezt semmi sem változtathatja meg. Minden kettőnkön múlik, igaz? Miért nem mondjuk ezt: egyikünk hosszú-hosszú utat tett meg. Te vagy én, vagy talán mindketten? Nos, itt vagy újra, Alexander, és ez az, ami számít.

A fiatalember világoskék szeme sarkában könnycsepp jelent meg, felállt a nyikorgó székből, odament a húgához, és megcsókolta a homlokát.

- Ó, Alexander, Alexander... - suttogta Eliza, és mindkét karját bátyja nyaka köré fonta.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, a küszöbön Jacob állt csuromvizesen, koszos bányászsapkáját most is fél szemére húzta. Állt egy pillanatig félig tátott szájjal, értetlenül, és a szeme vészjóslón villogott.

- Teringettét! - mordult rájuk a szobába lépve.

Eliza levette a karját bátyja nyakáról. A fiatalember kiegyenesedett, és az ajtó felé fordult. Egy fejjel magasabb volt, mint Jacob. Jobbját nyújtva, nyugodt hangon így szólt:

- Örülök, hogy megismerhetlek, Jacob.

Jacob nem mozdult, a férfit bámulta, aki épp az imént csókolta meg a feleségét, s valami csúnyát készült mondani, de Eliza gyorsan elejét vette a félreértésnek.

- Ez itt a bátyám, Alexander - mondta halkan, nehogy felébressze a gyermeket. - Mikor utolszor láttam, kisfiú volt még. Most nézd meg!

Jacob felmordult:

- Még szerencse! - mondta zavart mosollyal koszos arcán. - Már majdnem kiütöttem a fogait, mert megcsókolt téged.

Aztán kezet ráztak, s így szólt a sógorához:

- Örvendek, Alexander. Eliza gyakran mesél rólad. Mi szél hozott erre mifelénk?

- Csak látni akartam a kishúgomat - ismerte el Alexander -, és természetesen azért, hogy téged is megismerjelek.

- No, akkor foglalj helyet! - mutatott Jacob a székek felé. - Eliza, tégy valami ételt az asztalra, míg én megmosakszom! Így mégsem ülhetek közétek.

Levett a kampóról egy törülközőt, és kiment. Eliza felkelt a lócáról és a tűzhelyhez lépett.

- Velem igazán ne legyen gondod! - szólt a bátyja. - Tisztességesen bereggeliztem, ahol megszálltam éjszakára. Ott mondták el, hogyan talállak meg.

- Nem jelent gondot - mondta Eliza -, egyébként Jacob is éhes, neki is kell ebédet adnom. A pörkölt kész, csak meg kell egy kicsit melegíteni.

- Nyúl?

- Nem. A férjem nem vadász. Báránynyak. Wheatleytől kaptam szénért cserébe.

- Látom, manapság a szén olyan, mint a pénz - jegyezte meg Alexander. - Nyitnak egy pár szénfejtőt felettünk is, persze csak a környéket tudják ellátni, mert nincs semmi, amivel elszállíthatnák. A papa azon gondolkodik, hogy a malmot átállítja vízről szénre, de én ellenzem ezt. Mihelyt út épül a folyóig, a szén ára fel fog menni, meglásd. A víz ingyen van...

- Mennyiért árulják a szenet odafenn? - kérdezte Eliza, miközben megpiszkálta a tüzet a lábas alatt.

- Vékája tíz cent. Néha nyolc. Attól függ. Ti mennyit kaptok érte itt a folyó mellett?

- Ötvenet.

Alexander bólintott.

- Azt mondom én neked, kishúgom, egy nap valaki majd rájön, hogyan szállíthatja fel innen a szenet, és egy vagyont fog keresni vele. Úgy tudom, odaát Angliában szénnel fűtött gőzgépeket használnak arra, hogy egymáshoz kapcsolt kocsikat húzzanak vassíneken. Vasútnak nevezik. Valaki, aki nemrég jött keletről, azt mondta nekem, hogy már építik azokat a síneket New Yorktól Philadelphiáig és innen Pittsburghig. Erről aztán érdemes gondolkodni...

21. FEJEZET