8. FEJEZET

Egyik este, úgy január vége felé újra havazni kezdett. Azon az éjszakán a szél is feléledt, s a havazás hóviharba csapott át. Két hosszú napon át fújt a szél, közben sűrű, nehéz pelyhekben hullt a hó. Helyenként tíz láb magas hótorlaszok tornyosultak. Amikor elállt a hóvihar, erős fagy szállt alá a bágyadt kék égből, s hallani lehetett, ahogy a fák recsegtek-ropogtak a lejtőkön. Egyes részein a folyó teljesen befagyott, de a jég alattomos és kiszámíthatatlan volt. Kelsey hírét vette, hogy valahol fent Martinsville-nél egy egész családot nyelt el a jeges áradat, amikor szekérrel megpróbáltak átkelni a folyón.

Az emberek bezárkóztak otthonaikba és ha tehették, ott is maradtak. A domboldalakról nem hallatszott fejszecsattogás, és a farmerek sem terelték már rég ki az állataikat. A hegyeket, a mezőket és a legelőket beborító vastag, fehér hótakarón egyáltalán nem voltak nyomok, csupán néhány magányosan legelésző szarvas vagy kóbor róka tévedt arra nagyritkán. Csak a farkasfalkák csapásai szürkélltek a kemény, szűz hóban.

Ezekben a hetekben Jacob minden nap megpróbált szenet fejteni, de néhány órányi munka után keze elgémberedett, orra és lába átfagyott, nem folytathatta. Kelsey is becsukta a fogadót, és téli álomba merült, mint egy morgós medve. Eliza és az anyja a kunyhójukban maradtak. Kelsey szinte naponta vitt nekik élelmet, és amikor Jacob benézett hozzájuk, búcsúzás előtt mindig gondoskodott arról, hogy legyen elegendő tűzifájuk és vizük odabenn.

A hóvihar után ösvényt kellett vájnia a hóbuckák között egészen a hátsó melléképületig és a folyóig. Aztán egy napon, már február közepe felé, amikor üres zsákjával megjelent a fogadóban, Kelsey egy gyűrött borítékot adott át neki.

- Cunningham hozta ezt a múltkor Wheelingből - mondta -, amikor Ibormannél átkelt a jégen olajért. A postamester adta neki. Neked szól.

Jacob megnézte, néhányszor megforgatta, aztán kabátja zsebébe tömte.

- Nem akarod elolvasni? - tudakolta Kelsey. - Lehet, hogy fontos!

- De igen, uram. - felelt a fiú. - Majd elolvasom. Van még egy kis dolgom odafent.

Aztán a kunyhónál zavartan és pirulva így szólt Elizához:

- Eliza... nem nevet ki, ha kérek valamit?

A pajtában voltak, a lány épp befejezte a fejést, és felállt a fejőszékről.

- Miért nevetnék? - csodálkozott. - Sokkal többel tartozom, mint amit valaha is vissza tudnék fizetni! Miről van szó?

Jacob előhúzta zsebéből a gyűrött levelet.

- Ez nekem jött - mondta -, de... de nem tudok olvasni. Tudja, sosem jártam iskolába. Én csak azt tudom, hogyan kell dolgozni a bányában. Hatéves korom óta ezt csinálom. Maga mindig a Bibliát olvassa, akkor talán ezt a levelet is el tudja olvasni...

- Persze, hogy el tudom olvasni - felelt a lány szolgálatkészen. - Menjünk be, itt nincs elég fény.

- Az édesanyja talán alszik - ellenkezett Jacob. - Ne zavarjuk...!

Eliza huncutul mosolygott, és gyengéden megpaskolta a fiú karját.

- Ugyan, ugyan, ne szégyellje magát! A legtöbb embernek, aki itt nőtt fel, nem volt ideje vagy lehetősége arra, hogy iskolába járjon. De az én anyám tanítónő volt ott keleten, és megtanította nekem a betűket kiskoromban. Armstrong's Millsben, ahol régebben laktunk, ott sem volt iskola. Jöjjön csak, nincs oka a szégyenkezésre! Nagyon sok írni-olvasni tudó férfi nem tudná így megállni a helyét a bányában! Mindannyiunknak vannak erényei és hibái.

Bent a kunyhóban a lány átvette a levelet, és a mennyezetről lelógó olajlámpás alá állt.

- Ezt valóban magának címezték - mondta. A belső szoba ajtaja szélesre volt tárva, hogy a tűz melege eljuthasson a betegágyig. Odabent azonban sötét volt és mély csönd. A lány feltépte a borítékot, s a dőlt kézírással teli papírlapot az olajlámpa fénye felé tartva olvasni kezdett.

- Drága fiam... Azt hiszem, ez a szüleitől jött - kiáltott fel a lány. - Igen, itt áll a végén, hogy „Édesanyád”... Drága fiam, reméljük, hogy az Úr veled van. Mindnyájunknak igen nehéz volt, amikor úgy határoztál, hogy ott maradsz. Nem panaszkodhatunk, bár édesapád egészsége az utóbbi időben nem a legjobb. Azt mondta, írjak neked és mondjam meg, hogy az itteni munka nem olyan, mint amihez ő és a bátyáid hozzá voltak szokva, így tavasszal visszatérünk Wheelingbe, jó volna, ha keresnél munkát és lakhelyet. Semmi szín alatt nem megyünk vissza arra az elátkozott helyre, ahol a tüzes szekér megjelent, de apád azt mondja, biztos abban, hogy más szénpartok is vannak a közelben, ahol tudásának megfelelő munkát kap és megbecsülik. Remélem, megkapod ezt a levelet, drága fiam. Isten veled! Édesanyád.

- Én tudok egy helyet - szólalt meg ekkor az asszony a másik szobában -, hallottam, amint Cunningham egyik nap mesélte Kelseynek, hogy Mr. Woods odaát Poormanben... vagy Elizabeth-townban, ahogy mostanában hívják... szóval Mr. Woods szenet talált a földjén, s azt tervezi, hogy tavasszal elkezdi a kitermelést. Néhány kunyhót fog ott építeni a bányászoknak... Menjen és beszéljen vele!

Aznap este, amikor Jacob hazafelé készülődött, kint a verandán Eliza még megkérdezte tőle:

- Akarja, hogy megtanítsam írni-olvasni? Nem nehéz.

Jacob egy pillanatig meglepetten bámult rá. Aztán kirobbant belőle a nevetés.

- Az volna ám a látvány, ugye? Miss Eliza, a tanítónő!

- Mi olyan mulatságos ebben? - kérdezte a lány rosszalló tekintettel.

- Hej, látnia kellett volna a tanítónőt Durhamben, a falunkban! - kuncogott Jacob. - Vénlány volt, szikár és egyenes, mint aki karót nyelt! Sosem tudtam elmenni az iskolájába, de láttam minden vasárnap a templomban és mindig úgy nézett rám, mintha keresztül akarna döfni a tekintetével. Azt hiszem, még neve sem volt. Ő... csak egy tanítónő volt, ez minden... de maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy tanítónő!

A lány szigorú arcát látva azonban abbahagyta a nevetést.

- No, ha volna olyan szíves megmutatni, hogyan kell olvasni! Meg tudom csinálni! A bányában is sokat tanultam úgy, hogy csak figyeltem...

Jacob még aznap este megkapta az első leckét. Mielőtt Eliza elengedte, fel kellett ismernie nevének minden egyes betűjét. A nyomtatott betűkhöz a Biblia volt a tankönyv, ami pedig a táblát illeti, megtette egy új polcból visszamaradt falap és egy megpörkölt végű faág.

Elég későre járt már, amikor Jacobot hazaengedték. Addig maradt, míg fel nem ismerte azokat a betűket, amire a lány háromszor egymás után rámutatott a Bibliában. Az éjszaka furcsán sötétlett, amikor kiléptek a verandára. Hideg szél fújt az erdős lejtőn. Érezték a fagyot az orrukban, és a leheletük olyan volt, mint a sűrű köd. A fák ágai recsegtek-ropogtak a nagy szélfújásban, és riadt felhőfoszlányok iramodtak szerteszét a csillagfényes égbolton.

- Azt hiszem, megint havazni fog - szólt Jacob, mélyet lélegezve a metszőn hideg levegőből.

- Esni fog - igazította ki a lány. - Figyeljen.... nem hallja a folyót? Ha itt fenn hallani a folyót, mindig eső készül...

És nem tévedett. Mire a fiú átkelt az Indián-zúgón, már eltűntek az égről a csillagok. A sötét szinte selymes volt, a csizmája alatt pedig nem ropogott a hó. Olyan puhának tűnt, mintha vizes homokon járna. Az első esőcseppet akkor érezte meg az arcán, amikor átkelt a hídon a McMahon felett. Alatta a patak néma volt, mint egy hatalmas, sötét takaró alatt dobogó szív.

Egész éjjel esett. Nem erősen, csak halk kaparászása hallatszott a zsindelyen. A hűvös éjszakában dél felől egy lusta szellő a folyó nyers illatát röpítette.

Későn jött a reggel. A kunyhó körül a hó szürke és kásás volt, a patak pedig morajlott, habzott, és a sziklákat verdeste. A part mentén a jég olvadozott, odébb a megduzzadt, mérges és sötét folyam hatalmas jégdarabokat cipelt a hátán. Még akkor is esett, lágyan szitálva, kitartón.

Cunningham egész nap Kelseynél üldögélt és a folyót kémlelte. Ha ez a tél vége, a völgyben lakóknak segítségre lehet szükségük. Előkészítette csónakját és vészhelyzet esetére indián kenuját is, ha gyorsan kell cselekedni az ár ellen. Kelseyvel régi árvizekről beszélgetett, amelyek újra fölelevenedtek benne, aztán időnként az ajtóhoz ment, kinézett, visszajött, újra leült, húzott még egyet az üvegből, és tovább beszélt. Később Kelsey elszunnyadt megszokott karosszékében a kandalló mellett, mire Cunningham abbahagyta a beszédet. Csak üldögélt ott egész nap és egész éjjel. Másnap virradtra H. B. végzett három üveg whiskyvel, és már az ajtóig sem tudott elvánszorogni. Csak lezuhant a padlóra, elaludt, s úgy horkolt, mint egy vadkan. Kint szürkeség borított be mindent.

Szerencsére az eső elállt, a szél észak-északnyugatira fordult, és elsöpörte a felhőket. Mire megjelent a nap, az ég olyan tiszta lett, mint a vasárnap reggeli templomlépcső, és a fagy ismerős illata terjengett újra a levegőben. A megolvadt hó ismét megfagyott, s a Davis gyerekek a szérűskert udvarán jót csúszkáltak a sikamlós jégen.

A tél búcsúzóban volt. Bár az éjszakák hidegek maradtak, déltájban a nap már elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy a havat kásássá tegye, és a jégcsapokat megizzassza. Nappal a patakok elhordták a megolvadt havat, de éjszakánként a fagy újra jéggel vont be mindent. Aztán március első hetében visszatért az eső, és két nap alatt kimosta a telet a hegyekből. A folyó vize megemelkedett, és elárasztotta a völgy alacsonyabban fekvő részeit, s a meleg, napos délutánokon a halak kiúsztak a sekélyesbe. Megjelentek a fura kis gőzhajók is a folyón, és Kelsey időnként el tudott küldeni néhány kapitányt Jacob széncsúszdájához, hogy újratöltsék a széntartályaikat. Aztán az egyik délután, úgy március vége felé egy nagy, barna vitorlás teherhajó tűnt fel a folyó kanyarulatában. Küszködött a sodrással, de két vitorlája dagadt a keleti széltől, és mindkét oldalán erős férfiak eveztek hosszú lapátjaikkal.

A fák még nem rügyeztek. Jacob, aki éppen a bányában dolgozott, megállt egy pillanatra, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Ahogy a csákányra támaszkodva körbetekintett, pillantása arra a teherhajóra esett, amelyik lassan haladt felfelé a virginiai parton. Olyan volt, mint egy nagy barna csiga, ami a folyó felszínén mászik. Valami fehér sálféle lobogott a hajó orrában, de túl messze volt ahhoz, hogy bármit kivehessen belőle.

Mivel ez volt az elemózsia-készlet feltöltésének a napja Kelsey-nél, Jacob kissé korábban fejezte be a munkát. A kunyhóhoz indult, s közben a part mellett csobbanásra lett figyelmes. A ficánkoló halak némelyike egészen nagy volt. Hirtelen eszébe jutott a szigony, amit a nyílhegyből készített. Bement, előkereste a különös fegyvert, és levitte a partra. A tiszta vízben vagy fél tucat hosszú orrú tűhalat látott, amint lustán sütkéreztek. Egy hatalmas példány kergette a kisebbeket, s lassan siklott a part felé, mint egy nagy hajó, ami a víz alá süllyedve halad előre. Jacob mozdulatlanul állt, kezében a szigonnyal. A nagy hal egyre közelebb úszott, hasa szinte a meder alját súrolta, háta pedig elérte a felszínt. Nem lehetett több, mint nyolc vagy tíz lábnyira a fiútól.

Aztán egyszer csak megállt és vissza akart fordulni. Jacob tudta, elérkezett a pillanat. Karja teljes erejével beledöfte a szigonyt. A sekély víz valósággal kettényílt előtte. A hatalmas tűhal vadul, fröcskölve csapkodott. Az éles acél azonban a földhöz szegezte, és a hosszú kőrisnyél, bár meghajlott a küzdelemben, erősen tartotta. A víz pillanatok alatt vörösre változott a part mentén. Aztán egy idő után az elszánt küzdelem kezdett alábbhagyni, s a fiú ki tudta vonszolni a zsákmányát. Valóban tekintélyes méretű példány volt, úgy öt láb hosszú.

Ott helyben megtisztította, levágta a fejét és lepikkelyezte, ahogyan az apjától látta, amikor évekkel ezelőtt harcsát pucolt Durhamben. Óvatosan, hosszú fehér szeletekben lefejtette a húst a csontokról, majd tiszta ruhába bugyolálta. Harminckét szelet finom fehér halhús lett a zsákmánya!

Ez a munka eddig ismeretlen volt számára, sok idejébe is telt. A nap már régen leáldozott, amikor visszaért a kunyhóhoz. Gyorsan fogott két szép szelet halat, málélisztben megforgatta, és forró zsírban kisütötte. Aztán két jó nagy szem krumplit begurított a hamuba, és ráhúzta a parazsat. Fél óra múlva élete legízletesebb vacsorájának látott neki, erre meg mert volna esküdni.

Odakint már sötét volt, a pislákoló hold épp akkor kapaszkodott a folyó fölé. Mivel a hideg ellenére sem kívánta túl sokáig a kunyhóban tartani a halat, kivett egynéhány szép szeletet a ruhából, besózta, s a polcra tette. A maradékot pedig berakta a zsákba, a batyut a vállára vetette, és elindult Kelseyhez.

A fogadót bevilágította a három gerendára akasztott olajlámpás. Úgy egy tucat férfi iszogatott és beszélgetett odabenn. Bár a folyó vízszintje igen magasan állt, és mindkét dokk jó egy lábnyira a víz alá került, Cunningham beindította a kompot. A favágók és a házalók újra rendszeres esti vendégi lettek a fogadónak. Hébe-hóba betértek wheelingi üzletemberek is, akik el akartak szökni a családjuktól és egy jót mulatni a régi cimborákkal. Jacob egyenesen a söntéshez ment, és kivette a halat a zsákból.

- Ajándékot hoztam magának, Mr. Kelsey - mondta.

A nagy, elhízott ember rábámult.

- Mit mondasz, öcsém? Ajándékot? Nekem? - Óvatosan kibontotta a ruhát. - Hal? Te jó ég, hal! Tűhal, azt mondanám... te fogtad?

- Aha.

- Hú, hát nem csak a szénfejtéshez értesz! Köszönöm, édes öcsém! Miért nem viszed hátra a konyhába a fehérnépnek?! Egyébként Finkék visszajöttek. - tette hozzá. - Üzentek, hogy légy itt holnap délben. Cunningham azt mondta, lehet, hogy átküld egy legényt holnap reggel, ha ma nem jössz. De itt vagy, úgyhogy minden rendben. Még egyszer köszönöm a halat!

Hátul a konyhában Eliza szorgoskodott az ételek körül. Anyja a lócán ült, sápadtan és elgyötörten, vállát sötét gyapjúkendő takarta, pedig elég meleg volt a konyhában. A tűzhelyen sercegő húsra ügyelt.

- Nagyon sok a dolgunk ma este - szólt Eliza. - Behozna egy kis fát és egy-két vödör vizet?

Jacob behordott két ölnyi fát és pár vödör vizet. Megette a vacsorát, amit Eliza eléje rakott, megtöltötte a zsákot elemózsiával, majd a hátsó ajtón át hazaindult. A söntésben hangosan énekeltek, s a nyers, harsány hangok elkísérték egészen az Indián-zúgóig. Onnantól kezdve már semmi sem hallatszott, csupán a folyó halk hömpölygése a füzek mögül.

Másnap a napkorong alig ért az ég tetejére, amikor Jacob megérkezett a fogadóba, de Finkék még nem voltak ott. Cunningham kompja a túlsó parton várakozott reájuk. Jacob leült a kőlépcsőre és várt. Hűvös, de kellemes idő volt, a napsugár úgy tündöklött és szikrázott a rohanó víz felszínén, akár a sodródó arany. Alacsonyan a víz felett vadkacsa rajok tartottak észak felé, átmeneti pihenőhelyet keresve.

Szemben, a virginiai oldalon egy lovas kocsi döcögött lassan, a félig elárasztott úton Wheeling felől. Már messziről is látszott, hogy a szekér ugrál a kátyúkban, s ettől a rajta ülők előre-hátra dülöngéltek.

A kocsi megállt a révnél. Jacob felismerte Cunninghamet, amint felkelt a padról, megragadta a nagy pej kantárját és átvezette a sekély vízen a kompra. Azt is jól látta, hogy két ember a szekérülésen épp Cunninghammel beszélget. A férfin barna hajtókás, szürke városi öltöny, fején szürke keménykalap volt. Az asszony széles kék kalapot viselt, rajta nyalábnyi toll. A komp már majdnem átért, amikor Jacob megismerte őket. John és Eliza Fink ült a kocsin!

Te jó ég! - ámult el, és felkelt a kőlépcsőről. Amikor utoljára látta őket a két uszályon, tengerészsapkát, koszos, vízhatlan kabátot és halászcsizmát viseltek. Első gondolata ez volt: biztosan nagyot arattak, ott lenn, New Orleansban. Aztán Cunningham kikötötte a kompot, óvatosan a partra vezette a lovat és a kocsit. Jacob még mindig ott állt várakozón. A két arc ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékezett, de minden egyébben teljesen megváltoztak.

- Jacob! Hogy megy sorod, öcsém? - köszöntötte John Fink, miközben leugrott a bricskáról és lesegítette a feleségét. - Elvinnéd a jó öreg Susyt hátra, és adnál neki egy kis szénát? A hámmal ne bajlódj, úgyis kimegyünk a bányába délután.

Miután ellátta a lovat, Jacob belépett a fogadóba. A söntésben John Fink már mindenkinek rendelt italt, még a sarokban üldögélő mogorva favágóknak is, akik a bablevesüket szürcsölgették. Amikor Jacob kinyitotta az ajtót, Finkék éppen az ebédet beszélték meg Kelseyvel. Nem kértek a tűhalból, inkább füstölt sertésbordát választottak babbal.

- Arról van szó, Jacob - vigyorgott rá John Fink az asztaltól -, hogy az utóbbi néhány héten semmi mást nem ettünk, csak halat. Néha úgy éreztem, hogy kócsaggá változom. Gyere, ülj le hozzánk! Kelsey, adj ebédet a barátunknak is! Még mindig nem iszol semmi rendeset, csak vizet?

- Meg hólevet - tette hozzá Jacob szárazon. - Meg is kedveltem.

Aztán John beszámolt a messzi és csodálatos New Orleans-i utazásukról.

- Nem volt sok bajunk lefelé menet - kezdett bele -, igaz, majdnem halálra fagytunk az első néhány éjszakán. Ember, az volt ám a jeges orkánszél! Később meg, lenn a Mississippin találkoztunk egy csapat részeg huligánnal, akik először pénzt követeltek tőlünk, majd amikor rájöttek, hogy az nekünk nincs, Elizával kezdtek el tusakodni. Elő kellett vennem a puskámat, hogy elkergessem őket. Mit ne mondjak, a puska jól jött néhányszor! Az utazás egyedül is elég veszedelmes, hát még egy ilyen szép nővel! Szóval... néha puskával szereztünk vadhúst a parton, ami felüdítő változás volt a sok hal után, mert útközben rengeteget fogtunk....

Később aztán Kelsey, a favágók, Cunningham, sőt még Eliza és az anyja is köréjük gyűltek és figyelték, amint John mesélt a fényűző gőzösökről, a hatalmas birtokokról és palotákról meg a Mississippiről, ami olyan széles, hogy ahhoz képest az Ohio csak egy kis patakocska. Beszélt az alligátorokról, melyek akkorák, mint egy hajó, és a part közelében ólálkodnak, hogy hatalmas állkapcsaikkal elkapják a halászokat... a kígyókról, melyek olyan vastagok, mint az ember lába, és azonnal marnak, ha rájuk tapos valaki... és mesélt a fekete rabszolgákról is, akik a hatalmas birtokokon szinte pőrén dolgoznak, egész éjjel énekelnek, s még asszonyaik is alig viselnek valamit...

Mesélt a csinos francia lányokról New Orleans utcáin... hintókról, amiket aranyozott szerszámos lovak húznak, viszik a gazdag embereket, akik fura ruhákat hordanak... cukorgyárakról, amik éjjel-nappal működnek egész évben, és hozzák a pénzt a világ minden részéből...

Azok számára, akik körben ültek vagy álltak, az egész úgy hangzott, mint egy tündérmese. Akár egész nap elhallgatták volna, olykor-olykor hitetlenkedve csóválták a fejüket, néha hümmögtek vagy felhördültek, mikor milyen fordulatot vett a történet. Egy idő után azonban az étel elfogyott és a mese is véget ért... John Fink felemelte poharát, melyben New Orleansból hozott édes francia bor volt, és így szólt:

- Igyunk a sikerre! Te is, Jacob öcsém! Nem fog megártani. Ide, ide! Új üzleti vállalkozásunk sikerére! Mostantól mi látjuk el a New Orleans-i cukorgyárakat szénnel, Wheelingtownt pedig cukorral! Üdvöz légy jószerencse istennője!

Felálltak, és kiitták egyszerre a bort.

- Most pedig, Jacob öcsém, beszéljünk az üzletről! Mi újság a bányában?

- Hogyhogy mi újság?

- Úgy értem... van elég szén, hogy megtöltsünk egy hajót?

Eliza és az anyja, a favágók, de még maga Kelsey is visszavonult, hadd beszélgessenek.

- Mennyi fér bele? - tudakolta Jacob.

- Háromszáz hordó. Az harminc tonna. Úgy kilencszáz véka - tette hozzá.

- Nos - bökte ki Jacob lassan -, a tonnát értem. Ezt használtuk Durhamben is.

- Szóval?

- Azt hiszem, most rögtön meg tudnék tölteni két folyami teherhajót - szólt Jacob csendesen -, és van egy másik szénfal, tudja - tette hozzá -, mert az első veszélyessé vált, és nem volt segítségem, hogy aládúcoljam. Építettem onnan egy új pasztát is, egyenesen a folyóhoz. Nem kell többé a patakkal bajlódnunk...

John Fink eltátott szájjal, feszülten figyelt.

- Ezt mind megcsináltad? Télvíz idején? - kérdezte hitetlenkedve.

- Aha. Túl hideg volt ahhoz, hogy csak üldögéljek - vigyorgott Jacob. - Valamit csinálnom kellett.

Kelsey visszatért hátulról egy kis bugyellárissal a kezében, és letette az asztalra a Fink házaspár elé.

- Mi ez? - kérdezte John.

- A pénzetek - mondta Kelsey fejével Jacob felé intve. - Ez a fiú itt eladott egy kicsit a szenedből, míg oda voltatok. Sosem számoltam meg, csak őriztem neki, de biztos van vagy ötszáz, ha nem több. Kivettem belőle azt, amivel tartozott az ételért a múlt hónap végéig - tette hozzá Kelsey -, és valamelyik nap kivette a bére egy részét is. Azt hiszem, takarót és téli ruhát vett. A többi mind itt van!

A Fink házaspár összenézett. Eliza mosolygott, John csak a fejét csóválta.

- Jacob Heatherington - mondta őszinte csodálattal a hangjában -, te egy csoda vagy! Lámpással kell az ilyet keresni! Remélem, mindent leírtál egy papírra.

Jacob elpirult.

- Nem, uram, de itt van az egész a fejemben... Csak vegyen elő egy papírlapot és íróeszközt, s egyenként elmondom...

A Fink házaspár és Kelsey rövid pillantást váltott egymással, aztán John Fink odatolta a kis pénzes zsákot a feleségének:

- Te vagy a pénztáros, viseld hát a gondját!

Hosszas keresgélés után Kelsey előhozott egy papírlapot a söntés mögül, egy tintatartót, egy tollat, és mind Eliza Fink elé tette az asztalra. Az asszony halkan sóhajtott, kipróbálta a tollat a papír csücskében, aztán így szólt:

- Kezdhetjük!

Jacob vett egy mély lélegzetet, lehajtotta fejét, szemét behunyta s elkezdte az első hajórakomány szénnel, amit az a fickó, akinek már a nevére sem emlékezett, vitt el Cincinattibe, mielőtt az első hó leesett. Kettőszáznyolcvan dollárt fizetett, amiből ennyi elment az új széncsúszda építésére, annyi ment Kelseynek az ételért, amannyit kivett magának, hogy vegyen pár dolgot, amire szüksége volt... aztán ott volt az első gőzös, ami megállt a dokknál szénért, ennyit vitt és annyit fizetett érte... aztán a hosszú bajuszú kapitány... meg az a másik, aki olyan részeg volt, hogy járni is alig tudott - Eliza Fink feljegyzett mindent, amit Jacob mondott, aztán amikor végül abbahagyta, feltekintett és megkérdezte:

- Még valami?

Jacob átgondolta, aztán megrázta fejét.

- Tudomásom szerint semmi más.

Pár percig Eliza szorgalmasan osztott-szorzott, aztán így szólt:

- Ezek szerint hétszáznyolcvankét dollár van ebben a zsákban.

- Nézzük meg! - javasolta az ura.

Kiürítették a bugyelláris tartalmát az asztalra, és kezdetét vette a számolás. Hétszázhetvenkettő lett a vége.

- Nem jó - mondta Jacob a fejét csóválva -, számolják meg újra!

Úgy tettek. Még mindig csak hétszázhetvenkettő volt.

- Várjunk csak egy pillanatig! - jutott eszébe Jacobnak valami. - Mr. Kelsey, nem kértem magától tíz dollárt aznap, amikor az a prédikátor jött csuromvizesen, miután beleesett a lékbe, és pénzt kért, hogy otthont építhessen árváknak? Úgy gondoltam, ez jó ügyet szolgál...

A fogadós szemei elkerekedtek, miközben Jacobra bámult. Aztán felbődült:

- Istenemre mondom, öcsém, igazad van! Tíz dollárt kértél, és amikor odaadtam, beletetted a prédikátor kalapjába épp itt, a terem közepén, és mindnyájunkat zavarba hoztál! Istenemre, emlékszem! Erősködtél, öcsém, hogy én tizenötöt adjak, hogy ne főzzön le egy magadfajta legény, és mind a többieknek, akik körben álltak, a zsebükbe kellett nyúlniuk. Teremtőm, hogyne emlékeznék! Néhány favágó annyira felbőszült, készek lettek volna kitekerni a nyakadat, mert kicsaltad a dollárokat a zsebükből...! Ha-ha-ha, micsoda nap volt az! Persze, hogy emlékszem, hogy is felejthettem volna el? Aznap tizenöt dolláromban kerültél! Ha!

John Fink a fejét csóválta, s így szólt:

- Jacob, már mondtam neked, de újra mondom: te valamiféle csoda vagy! Úgy dolgozol, mint egy öszvér, úgy gondolkodsz, mint egy üzletember, és legfőképpen: józan vagy és becsületes, mint egy szerzetes. Akkor most, Eliza, számoljuk ki, mennyi ebből a pénzből az övé s mennyi a miénk?

Elizának csak pár percre volt szüksége. Napi fél dollár 126 napra, az 63 dollár, háromszor 20 dollár egy-egy uszályrakomány szénért, az megint 60 dollár... Harminc tonna a gőzősöknek, az még 20 dollár... összesen 143 dollár. Vegyünk el először 18 dollárt, aztán 10-et arra a prédikátorra... az összesen 115 dollár.

- Jacob, gazdag emberré teszel engem - mondta John, miután leszámolta a pénzt -, meg kellene jutalmaznom téged valamivel, az biztos...

- Ugyan - szólt Jacob -, a jutalom itt van a markomban. Olyan sok, hogy nem is tudom, mit kezdjek vele.

John hirtelen csettintett az ujjával.

- Tudom, mit fogok csinálni! - mondta. - Berendezem tisztességesen azt a kunyhót, hogy rendes otthonod legyen! Ajándékként. Akkor talán egy nap meg is nősülhetsz és letelepedhetsz itt. Magadfajta embert igen nehéz találni...

- Erre semmi szükség - tiltakozott Jacob -, van már elég pénzem, hogy vegyek magamnak egy ágyat, egy asztalt és néhány széket. Mire lehetne még szükségem?

Fink azonban nem tágított.

- Ide figyelj, Jacob - mondta -, azt mondtad, elég szén van ott ahhoz, hogy megtöltsük a teherhajómat meg hozzá az uszályokat is. Biztos vagy ebben?

- Ha az uszály nem nagyobb azoknál, amiket előzőleg elvitt, és a teherhajójába nem fér több harminc tonnánál, akkor biztos.

- Rendben. Ma kedd van. Pénteken korán reggel itt leszek, hogy felvegyek hetven tonna szenet. A fedélzeten lesz a bútorod, az embereim kipakolják majd neked. Ez az én hálám. És most az üzlet. Két dollárt fizetek neked minden tonna szénért, ami lejön a pasztán. Nem bér, hanem tiszta részesedés. Mit szólsz?

Nem kellett csak egy-két másodperc ahhoz, hogy Jacob átgondolja a dolgot.

- Hogyan tart velem lépést? - kérdezte a homlokát ráncolva. - Ha felhalmozódik a szén, míg hónapokra elmegy...

- Ez hadd legyen az én gondom - szakította félbe Fink. - A te dolgod az, hogy kitermeld a hegyből a szenet, az enyém pedig az, hogy piacra vigyem. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztem, fel kell bérelnünk pár embert, hogy inkább neked segítsenek lépést tartani velem.

- Szeretném én azt látni! - vigyorgott Jacob. - Hacsak azokat a cukorgyárakat, amott lenn, néhány száz mérfölddel közelebb nem költözteti hozzánk!

John Fink állta a szavát. Pénteken reggel, mikor a nap még a virginiai hegyek mögött volt, és aranyát a keleti égboltra szórta, egy nagy teherhajó, oldalán az Eliza felirattal, előúszott a ködből, és egyenesen a széncsúszda alá siklott. Mögötte egy uszály jött lefelé a folyón, s két ember a partra kormányozta.

Eliza Fink elsőként ugrott le a hajóról. Úgy volt öltözve, mint egy férfi, vízhatlan kabátban, lábán tengerészcsizma és erős kord térdnadrág. Széles mosollyal köszöntötte Jacobot, aztán egyenesen a kunyhóba ment, míg mögötte hat ember mindenféle bútort kezdett kihordani a hajóból.

Kitárta annak a két szobának az ajtaját, amit Jacob sosem használt, és elrendezte benne a bútorokat, John Fink pedig, látva Jacob zavart ábrázatát, elnevette magát:

- Ne is figyelj rá! Egy nőt nem lehet sehogy sem megakadályozni abban, hogy úgy rendezzen be egy otthont, ahogy annak szerinte ki kellene néznie. Átrendezhetsz mindent, amit akarsz, ha már elmentünk. Most vigyél magaddal három embert, menjetek fel, és hadd jöjjön a szén!

Négyüknek körülbelül egy óra kellett, hogy lapátjaikkal megtöltsék a teherhajó gyomrát. Aztán az emberek a dokknál elkormányozták az útból a megrakott hajót, és az uszályt tolták a csúszda alá. Újabb óra múlva az is meg volt rakva.

- Maradt még szén? - kérdezte Fink, amikor Jacob visszajött az emberekkel.

- Úgy három vagy négy tonna - felelte Jacob. - Azt hittem kevesebb van fent nekem.

- Ide figyelj, Jacob - szólt Fink -, a múltkor említetted, hogy az első szénfalhoz kellene egy kis alátámasztás, ha folytatni akarjuk a munkát.

- Igen - bólintott Jacob, letörölve arcáról a fekete izzadságot. - Tárnát kell nyitni. Alá kell dúcolni, hogy biztonságos legyen.

- Felbéreltem három embert - folytatta Fink. - Hétfőn reggel itt lesznek és a rendelkezésedre állnak. Én fizetem őket. Te csak mondd meg nekik, mi a dolguk. Rendes emberek mind a hárman. Nem lesz velük bajod.

Ezzel fölugrott a teherhajó fedélzetére, ahol felesége már kezdte kibontani a fehér vitorlákat a két árbocon, és a kormányosok pillanatok alatt ellökték a megrakott hajót a parttól. A friss északkeleti szél belekapaszkodott a vitorlákba, és a rohanó folyam egyre növekvő sebességgel vitte őket lefelé. Az uszály, fedélzetén a két emberrel, követte őket. Kisvártatva eltűntek a rügyüket bontó parti fűzfák mögött.

Lassan lépdelve, gondolataiba merülve Jacob visszabattyogott a kunyhóba, ott hirtelen megállt, mintha a küszöbhöz szegezték volna. Egy rendes konyhát látott, középen asztallal és székekkel, a tűzhely mellett lócával, külön szekrénnyel a tányérok, az edények, és a tepsik számára... a szalmazsák, amin eddig aludt, hiányzott. A pokrócok is. A szobát tisztára seperték.

Zavartan lépett be. A jobb oldali ajtó kitárva, és ugyanígy a konyha mögötti is. Eddig mindkét szoba üres volt. De most a jobbra eső kis szobában egy ágyat talált a sarokban... szépen bevetett faágyat lepedővel, párnával, pokróccal... éjjeliszekrényt... a fal mellett fiókos szekrényt és egy egyszerű ruhásszekrényt, ahová néhány ruhája már szépen be is volt akasztva... bárhova nézett, egy asszony keze nyoma látszott, és ez a kéz a kunyhót újjá varázsolta. Melegség töltötte el. Volt már otthona!

A hátsó nagyszoba, ami olyan hosszú volt, akárcsak a konyha és az ő szobája együtt, úgy nézett ki, mint egy katonai barakk. Négy faágy állt az üres belső falnál, mindegyiken frissen húzott párna és új takaró. Az ágyak között a falon ruhaakasztó, alatta szék. Aztán néhány polc, semmi több.

- A munkásoknak - gondolta Jacob, és a melegség, ami előbb elöntötte, valahogy hirtelen elszállt -, ez csupán egy hálóhely, semmi több. A külön szoba a főnöknek jár...

Hirtelen eszébe jutott, hogy a pénze az ünneplő kabátja zsebében volt, mely a sarokban lógott egy szögön, a fekhelyénél. A szög ott volt, de a kabát nem. Beszaladt a másik szobába, kinyitotta a szekrény ajtaját... benne lógott, szépen felakasztva. A pénz a zsebében volt.

Kivette onnan, és körülnézett. Egy biztonságos helyet keresett, egy igazán biztonságos helyet. Pillantása a konyhapolcon álló kis, üres bödönre esett, amiben egyszer zsírt hozott haza Kelseytől. A fedele is jól záródott. Beletette hát a pénzt a bödönbe, egy madzaggal lekötözte, aztán fogta a fejszét, kifeszítette a szobája és a konyha között az ajtó tokját, beékelte a bödönt két deszka közé, majd a tokot visszakalapálta a helyére. Ha a ház nem ég le, itt biztonságban lesz, bárki jöjjön is lakni a hátsó szobába.

9. FEJEZET

A nap alig kelt fel hétfőn reggel, s ahogyan azt Fink jósolta, három férfi jött lefelé az ösvényen, egy-egy zsákkal a vállukon. Átkeltek a hídon, észrevették Jacobot a kunyhó előtt, és odamentek hozzá.

- A nevem John Wallace - mondta a legidősebb, körülbelül harmincéves, tagbaszakadt, sötét szakállú férfi -, ez pedig az öcsém, Robert. Favágók vagyunk Kirkwood-wayből. Ez a fiatalember pedig Frazier, William Frazier, de mi csak Billnek hívjuk. Pittsburgh-i, most tanulja a szakmát. De jó ember. Kelsey bérelt fel minket egy bizonyos Mr. Fink megbízásából, hogy jöjjünk ide, és segítsünk magának. Nem Jacobnak hívják?

- De, de igen. Jacob Heatherington vagyok. Tegyék le a holmijukat benn, és menjünk!

Az első két nap megállás nélkül vágták a fát, feldarabolták rönkökre, és egy rakásba tették a régi bányánál. Jacob hagyta, hogy úgy csinálják, ahogy akarják, míg ő tovább fejtette a szenet. Aztán a harmadik napon abbahagyta a munkáját, és megmutatta nekik, hogyan kell összeilleszteni a dúcot és hogyan kell biztonságosan megépíteni egy tárnát.

Péntek délre elkészültek a munkával.

- Jacob, te aztán érted a dolgodat - szólt John Wallace. - Öröm volt veled dolgozni. Isten áldjon!

Vállukra vették zsákjaikat, s elmentek. A következő hétfőn azonban visszatértek, ezúttal kétszer annyi málhával, mint előtte.

- Kelsey azt mondta, Mr. Fink szeretné, hogyha építenénk még két kunyhót itt - indokolta John Wallace a visszatérésüket. - Egyet, ami épp olyan, mint ez, meg egy kisebbet neked. Ezt mondta. És azt, hogy te majd megmondod, hogy pontosan hol legyen a helyük. Ellátott minket két hétre elegendő élelemmel, mi meg úgy döntöttünk, Bill lesz köztünk a szakács. Mit szólsz?

- Nekem tökéletesen megfelel - helyeselt Jacob -, amíg ő meg tudja enni a saját főztjét, én sem válogatok!

Aztán egy darabig egyedül járkált fel s alá, majd úgy határozott, hogy az új szálláshelynek éppen itt, a másik mellett kell állnia, míg a kis kunyhó, ami csak az övé lesz, egy kissé lentebb állhatna, közelebb a bányához.

A három férfi még délelőtt munkához látott. A fejszék szüntelen csattogása megtörte az addigi tökéletes csendet. Ám mire leáldozott a nap, a szerszámok mind elnémultak. Jacob is végzett a bányában s hazament. Az olajlámpás már égett a konyhában, az asztalon négy teríték volt, és az egész kunyhót a tűzhelyen párolgó ragu ínycsiklandó illata töltötte be. Bill Frazier büszkén rakta teli egymás után a tányérokat.

- Pennsylvaniai ragu - mondta a többieknek -, és ha valaha ettetek ennél jobbat... akkor nem mondtok igazat!

Az építkezést a kisebb kunyhóval kezdték, s mire Finkék visszatértek az Eliza fedélzetén, a falak már álltak, sőt a tetőszerkezet egy részét is összeácsolták. Április dereka volt. Kék és sárga vadvirágok bújtak meg a fák alatt, és a szellő bimbózó juharfák édes illatát repítette szerteszét. Finkék kirakták Wheelingben a rakományt, megnézték a munkát, kifizették az embereket, kifizették Jacob részét is a szénből, aztán megrakodtak, és elmentek.

De mielőtt elindultak, Fink így szólt:

- Jacob, te vagy a legjobb munkás, akit valaha láttam, de egy ember mégis csupán egy ember. Gyorsan nő a szén kereslete, és ha lépést akarunk tartani ezzel, fel kell vennünk még embereket. Van egy barátom Wheelingben, aki nyitva tartja majd a szemét, és ha talál valakit, aki szerinte megfelel a munkára, ide küldi, hogy a segítségedre legyen.

- No - mondta John Wallace, miután Finkék elmentek -, remélem, nem fogod ezentúl egyedül csákányozni a sziklákat! Biztosan nagyon magányos munka.

- Szeretek egyedül dolgozni - felelte Jacob. - Az igazat megvallva, inkább dolgozom egymagam, minthogy a nyakamba varrjanak valakit, aki csak púp a hátamon.

- Pontosan tudom, mire gondolsz - bólintott a szakállas ács -, sokfélék az emberek. De bárhogy is van, Mr. Fink igazat mond, Jacob. Egy bányába bányászok kellenek, hogy az termelhessen. Egy ember nem boldogul egymaga! Meg aztán az öcsémmel mi is keresünk egy helyet, ahol felhúzhatnánk magunknak pár kunyhót. A családom egy patkánylyukban él fent Kirkwoodban, és már fáraszt, hogy csak néhanapján látom őket. Ha tudsz eladó földet a környéken, szólj nekem, hallod-e? Ez itt épp megfelelő hely ácsoknak, mert a bányának is mindig szüksége lesz fára, és idővel újabb bányászok költöznek ide, új kunyhók kellenek...

Jacob egyáltalán nem örült John Wallace jóslatainak, és mindig csak a fejét rázta, amikor ez szóba került. De Johnnak lett igaza, és tizenegy hónap múlva, amikor az ifjabb Davis kijelölte a „Bel Air” nevű jövendőbeli város első utcájának a helyét a mocsaras legelőn, a Wallace testvérek és Frazier voltak azok, akik megvették az első három telket a McMahon túlpartján, darabját harminc dollárért. Borsos ár volt ez egy kétszáz négyzetlábnyi földdarabért, mely a semmi közepén állt. Akkorra már azonban hat vagy tíz ember is dolgozott Fink szénbányájában, attól függően, mekkora volt a jövés-menés a léhűtők között.

Amikor 1833-ban John Fink és felesége harmadjára tértek vissza New Orleansból, nem az Eliza teherhajón érkeztek, hanem az ugyanezt a nevet viselő nagygőzös fedélzetén álltak büszkén, ami egy használt, kétkerekes hajó volt ugyan, de majdhogynem nyolcvan tonna rakományt tudott befogadni. Alig két hét alatt tette meg az utat le New Orleansig úgy, hogy hónap végéig vissza is ért. Szénre pedig, amivel megtöltik a hajó gyomrát, mindig szüksége volt... Többre, mint amit Jacob egymaga ki tudott fejteni a hegyoldalból. Fink wheelingi irodájában folyamatosan embereket toboroztak, jókat és rosszakat, mindenfélét, s Jacobhoz küldték, hogy főjön miattuk az ő feje. És valóban, főtt is rendesen.

Legtöbbjük csavargó volt. Csupán pár napig voltak hajlandók dolgozni, és mihelyt egy kis pénzt kerestek, továbbálltak. Mások családjukkal együtt jöttek keletről, letelepedésre alkalmas helyet kerestek, de kevés volt a pénzük, ezért más munka után néztek. Ezek voltak a jobbak. De egyikük sem azzal a céllal jött, hogy itt marad. Sokat beszéltek, lassan dolgoztak és keveset teljesítettek.

Augusztusra Jacobnál betelt a pohár, és amikor Fink megjelent, így szólt:

- Beszélnem kell magával...

A dokknál álltak. Várták, hogy az emberek belapátolják a szenet a gőzös tartályába. Meleg nap volt, kora délután, bolyhos felhők úsztak az égbolt kékjén.

- Nekem is veled - válaszolta Fink. - Üzlettársammá akarlak tenni, Jacob.

- Hogyhogy? - bámult rá Jacob gyanakodva.

- Elmondom, hogyan lesz. A szén árából, amit New Orleansban kapok, levonjuk az összes költséget. Az emberek bérét, a fa árát, meg minden mást, ami esetleg felmerül. Ami marad, azt háromfelé osztjuk. Egy rész megy a bánya tulajdonosának. Ez én vagyok. Egy rész megy a szállításra, és a harmadik rész a tied a bánya vezetéséért. Mit szólsz?

- Nem is tudom - motyogta Jacob zavartan. - Rendben van, azt hiszem... ha úgy gondolja... megpróbálhatjuk...

Fink benyúlt kabátja zsebébe és előhúzott egy kis kecskebőr erszényt.

- Kezdetnek itt van kétszáz dollár - mondta, - hogy kifizesd az embereket, és minden mást, ami felmerül. Ami hiányzik ebből a pénzből, azt kipótolom abból, amit a szénért kapok. A maradék egyharmada a tiéd. Érted?

- Azt hiszem, igen - bólintott Jacob, és nyelt egy nagyot. Amit mondani akart, az a torkában ragadt. Nem volt ínyére a dolog.

- A bánya műveléséhez - mondta - bányászok kellenek, vagy legalábbis olyan emberek, akik hajlandóak kitanulni a szakmát és hajlandóak keményen dolgozni. Ezekkel a semmirekellő léhűtőkkel, akiket Wheelingből küldenek nekem napi ötven centért, nem érdemes bajlódni!

Mondandója végén már szinte mérgesnek tűnt a hangja. Fink, fél lábbal az Eliza fedélzetéről, kissé meglepve fordult vissza:

- Mondtam a wheelingieknek, hogy bányászokat keressenek, és ajánljanak nekik napi egy dollárt, ha olyannak bizonyulnak, amilyenekre neked szükséged van. Ez időbe telik - tette hozzá derűsen -, de előbb-utóbb, hidd el, találunk olyanokat, akikkel együtt tudsz dolgozni. Addig próbáld meg kitanítani az ügyesebbjét, és szabadulj meg a jöttmentektől!

Az utolsó tanácsot nem volt túl könnyű teljesíteni. Némely naplopó egyszerűen fogta a cókmókját és odébbállt, amikor megmondták neki, hogy dolgozni kell. Két alkalommal Jacobnak ölre kellett mennie, hogy tekintélyét érvényesítse. Egyszer leütötte egy részeg virginiai, és azt üvöltözte, hogy neki egy zöldfülű ne parancsolgasson. Egy Massuil nevű alacsony, sötét bőrű fickó volt az, aki véget vetett a verekedésnek: fogott egy lapátot és fejbe kólintotta a részeget. Aztán nem akart tágítani attól, hogy a férfit rá kell kötözni egy farönkre, és leúsztatni a folyón egyenesen a pokolba, ahová való. Ez a James Massuil, egy portugál kalóz fiának mondta magát, ő lett az első, aki hajlandó volt kitanulni a szakmát, és letelepedni a bányánál. A második egy tizenhét éves forma, Pittsburgh mellett élő farmer fia, aki megszökött a szomszéd lányával, hogy a lány fivérei agyon ne lőjék. James Dunlap-nek hívták. Tizenöt éves asszonyát Kelseynél hagyta, hogy takarítson, végezze a pajta körüli teendőket, és segítsen Elizának a konyhán.

Eliza anyja nem tudott már dolgozni. Pihennie kell, mondta az orvos, és Kelsey ragaszkodott ahhoz, hogy az asszony maradjon otthon és vigyázzon magára. Eliza el tudta látni a konyha körüli teendőket James kedvesének, Louise-nak a segítségével, aki, mint kiderült, még meg sem esküdött a fiúval, aki megszöktette.

Ezt Louise vallotta be Elizának egy esős szeptemberi napon Kelsey fogadójának a konyhájában. Még aznap, amikor munka után az ifjú James Dunlap eljött meglátogatni a párját, Eliza azt üzente Jacobnak, hogy legyen a kunyhónál vasárnap mindjárt napfelkelte után templomhoz öltözve, és hozza magával Dunlapet is.

- Meg kell esküdnötök! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Eliza a pajtában Jamesnek. Arca kemény lett, mint a kő, kék szeme szikrázott. - És ha nem jössz el, James Dunlap – szavai pattogtak, mint az ostor -, akár soha többé ne is gyere, mert Louise a barátom, és nem tűröm, hogy ilyen szégyenben hagyd!

Jacob jóízűt kacagott másnap reggel, amikor Dunlap elvörösödve és hebegve, mint egy iskolás fiú, átadta neki Eliza üzenetét.

- Papot hoz a fogadóba? - tudakolta Massuil némi áhítattal. - Talál itt a környéken?

- Nincs szükségünk papra - vágta rá Dunlap, ingerülten. - Megteszi egy prédikátor is. Az meg van egy fent Rock Hillben.

- Megfutamodsz? - kérdezte Massuil gúnnyal vegyes részvéttel a hangjában.

Dunlap úgy nézett, mint egy ökör, amikor a pajta nyitott ajtaját bámulja, és próbálja eldönteni, bemenjen-e vagy elfusson. Jacob azonban nem hagyott neki időt a választáshoz.

- Ott lesz, és elveszi a lányt - mondta határozottan -, mert rendes embernek azt kell cselekednie, ami helyénvaló.

Hát ennyi. James Dunlap vett egy mély lélegzetet, és szó nélkül munkához látott. Egész nap alig szólt. Másnap vasárnap volt.

Mihelyt a nap felkelt, Jacob a barátja vállára tette kezét, és elindult vele a híd felé, aztán tovább az ösvényen, mialatt Massuil szótlan csodálattal bámult utánuk.

Meglepetésükre Eliza nem a Rock Hillen álló templomba vezette őket. Ehelyett Louise kezét fogva felment egy keskeny csapáson a gerincre, aztán végig a legelő széléig, onnan egészen az erdőig, majd belépett a gesztenyefaligetbe.

Szeptember vége felé járt. A juharfák levelei aranyszínűvé változtak, a gesztenyefák bronza finoman fénylett a szikrázó napfényben. Egy sólyompár körözött a kék égen, egyre magasabbra, mígnem eltűntek valahol az örökkévalóságban. Meleg, békés nyugalom honolt a hegyeken, az elmúlt nyár emlékét idéző csend. A búcsúzó nyár készült arra, hogy az érkező ősz arató keze nyomán csendesen tovatűnjön.

A gesztenyefaligeten egy keskeny ösvény vezetett át az Indiánzúgó forrása feletti lankás domboldalra. Úgy száz lábnyira a pataktól fakunyhó állt, mellette pajta és fészer. A ház mögött egy holdnyi bekerített földterület. Egy parcella érett kukorica, mely lágyan susogott a szélben, egy ágyás káposzta, konyhakert és egy virágágy, kék, piros és sárga virágokkal. Körülbelül két tucat birka és néhány szarvasmarha legelészett a legelőn.

Eliza a kunyhóhoz vitte őket. Éppen be akart kopogni, amikor egy magas, szakállas ember jelent meg az ajtóban, meleg, kedves tekintettel nézve rájuk.

- Isten hozott, Eliza gyermekem! Kérlek, fáradjatok be! - mondta a férfi. - Azt hiszem, ez a mi ifjú párunk, akik az Úr áldását akarják kérni...

- Ő Louise - mutatta be a lányt Eliza -, és itt a vőlegénye, James Dunlap. Ő pedig Jacob Heatherington, a szénbánya főnöke. Ő lesz a tanú...

- Fáradjanak be, kérem! - szólt a szakállas ember. - A vőlegény és a menyasszony az asztal elé, kérem! Így jó lesz. Ti ketten mögéjük, kérlek... Nancy! A zsoltárral kezdjük!

A szoba homályos szegletében, a tűzhely mellett egy sötét ruhába öltözött nő állt fel a lócáról. Magas, derék asszony volt, haja a tarkóján kontyba csavarva. Szigorú arccal és szinte mozdulatlan ajkakkal, erős és átható hangján elkezdte énekelni a zsoltárt:

- „Urunk, Jézus, fordulj hozzánk, Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk!”

A férfi az asztal mögé lépett, mély hangja kellemesen olvadt egybe az asszonyéval. Egy aranyozott, fekete könyv volt előtte. A Biblia.

Eliza finom szopránja félénken követte őket a zsoltár éneklésében. A második sor után Jacob is énekelni kezdett, amitől a lány boldog meghatottsággal pillantott rá.

- Imádkozzunk! - szólt a nagy ember, miután a zsoltárnak a végére értek. Lehajtotta fejét.

- Uram, te megteremtetted a férfit és a nőt szent céljaidra. Ezért most alázatosan könyörgünk tehozzád, mindannyiunk Atyjához, hogy áldd meg ezt az ifjú férfit és ifjú nőt, hogy hosszú és boldog életük legyen, hogy Téged dicsőíthessenek minden cselekedetükkel. Ámen.

Aztán felvette a Bibliát, és az előtte álló két zavart, sápadt fiatal elé tartotta:

- Tegyétek a kezeteket a Szentírásra! - parancsolta. Azok remegő kézzel engedelmeskedtek.

- James, őszinte szívvel akarod-e az itt jelenlévő Luise-t nőül venni, hogy hites feleséged legyen, míg a halál tőle el nem választ?

- I... igen, uram... - hebegte Dunlap verejtékező homlokkal abban a szűk ingben, amit Massuiltól kapott kölcsön erre az alkalomra.

- Louise, őszinte szívvel akarsz-e hozzámenni ehhez a férfiúhoz, hogy hites urad legyen, míg a halál tőle el nem választ?

A lány nyelve azonban nem forgott, és Elizának meg kellett böknie hátulról, hogy kicsikarja belőle a szavakat.

- I... igen, persze... hogyne!

- A mi Urunk nevében ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítlak benneteket - szólt zengő hangon a férfi. - Isten áldjon meg mindnyájatokat, és legyen veletek mindörökkön örökké!

- Van egy dollárja? - súgta Eliza Jacobnak. A fiú a zsebébe nyúlt, kotorászott egy darabig, míg meglelte. Előrelépett és odanyújtotta a testes embernek.

- Nagyon köszönjük, tisztelendő úr - mondta.

- Köszönöm, fiatalember - mondta a férfi, s elvette a pénzt. - De nem vagyok tiszteletes, csupán Isten szegény szolgája.

Majd az ifjú párhoz fordult, akik még mindig ott álltak megdermedve, mintha a földbe gyökerezett volna a lábuk.

- Ti ketten adjátok meg amott a feleségemnek, Nancynek a neveteket, szüleitek nevét, a születésetek időpontját és helyét, ha egyáltalán tudjátok, hogy elkészíthesse az írást! És örvendezzetek - tette hozzá a szakálla alatt mosolyogva -, már nem éltek bűnben.

- Ámen! - mondta hátul az asszony hangosan. - Ámen!

- Észrevettem, hogy ismeri a zsoltárt - mondta Eliza lefelé menet Jacobnak. - Hol tanulta?

- Természetesen a templomban - felelte az. - Még Durhamben.

- Miféle templom volt az?

- Metodista.

- Óh... nem hiszem, hogy van ilyesmi errefelé.

- Ha jól tudom, most már van egy Wheelingben - mondta Jacob, miközben felemelt egy Eliza útját keresztező ágat, és ledobta a lejtőn. - Ideérkezésünk után vasárnaponként feljártunk a Rock Hill-i templomba - tette hozzá -, az anyám ragaszkodott hozzá. De az emberek valahogy kevélyek voltak... mi meg túlságosan újak... talán mások is, mint ők...

- Tudom. Ott fenn a farmerek régi telepesek. Nem igazán szeretik az újonnan jötteket, és... sok mindenben maradiak, mint például... miféle munkát szabad egy nőnek végezni és milyet nem, hogy megéljen...

Aztán kis idő múlva így folytatta:

- Úgy gondolják, hogy egy nő állhat térdig egy trágyagödörben, és lapátolhatja a bűzlő trágyát egész álló nap, mégis nő marad... de ebédlőt takarítani és a vendégeket kiszolgálni az asztalnál mocskos dolog... erkölcstelen vagy ilyesmi! Miért?

- Nem tudom - hárította el a kérdést Jacob. - A munka az munka, s hogy jól csinálja az ember vagy sem, nekem ez az egyetlen mérce. Végezzék azt akár irodában, konyhában, disznóólban vagy száz lábnyira a föld alatt... kit érdekel?

- Én is így érzem - szólt a lány -, de vannak mások... - Elnémult, és a befejezetlen mondat úgy lebegett a levegőben, mint a fáról letépett pókháló ezüstös fonala. Jacob várt néhány pillanatig, majd a maga szájíze szerint fejezte be:

- Mondja meg nekik, hogy fogjanak egy követ és ugorjanak a folyóba!

Jutalma egy erőtlen mosoly és egy hálás pillantás volt, és az, hogy utána hosszú, szótlan séta következett a fogadóig.

Kelsey aznap egymaga felelt a konyháért. Nem volt templomba járó, de mindenki tudta, hogy vasárnap soha nem szolgál fel szeszt, így az emberek békén hagyták vasárnaponként, kivéve, ha valaki enni akart. Eliza megállt a fogadónál, bement az anyjáért. A sült hús illatát már a zárt ajtón keresztül is érezni lehetett.

Kelsey hat személyre terítette meg az asztalt az üres ebédlőben, gyertyákkal, porcelánnal és ezüsttel. Eliza anyját az asztalfőhöz kísérte, maga pedig a másik végére ült, mintha ők volnának az ara apja és anyja, egy vidéki földesúr és úrnője.

Az ifjú pár igencsak meg volt lepve, de éhségük nagyobbnak bizonyult félénkségüknél, így mihelyt elmondták az asztali áldást, nekiestek a sült húsnak. Az asztalfőn ülő sápadt, beteg asszony minduntalan elérzékenyült, s amikor Kelsey köszöntőre emelte kristálypoharát, csillogó könnycsepp gördült beesett szeméből.

- Kívánok nektek hosszú, boldog életet! Igyunk a jövőtökre! Kívánom... - szeme az ifjú párról a szemben ülő sápadt asszonyra tévedt -, kívánom, hogy igaz legyen... ami annak tűnik...

Hangja cserbenhagyta, elcsuklott a feltörő érzelemtől. Kiitta a borát, letette a poharat és vett egy mély lélegzetet:

- Louise, James, itt maradhattok a kisszobában hátul, amíg fel tudjátok építeni a saját kunyhótokat. Egy külön szobában lakni mégis jobb, ha szükségszállás is, mint együtt mindenféle férfiakkal... az nem nőnek való élet. A fiatalembernek sem árt meg, ha reggelente innen sétál fel a bányába.

A varázs egyszeriben megtört, és az elharapott szavakon senki nem töprengett tovább. Később azonban, amikor Eliza kiment a pajtába felnyergelni anyjának az egyik lovat, hogy ne kelljen gyalogosan felmennie az ösvényen, Jacob követte, hogy segítsen neki:

- Mire gondolt Kelsey? Azt kívánja, bárcsak igaz lenne, ami annak tűnik?

- Anyám és ő egyszer jegyben jártak, nagyon régen, még Philadelphiában. Aztán történt valami, nem igazán tudom, mi… de bárcsak ne történt volna... ő több nekem, mint apa...

Valaki kijött, és a lány nem fejezte be. A súlyos léptek megálltak a pajta ajtajánál. Kelsey állt ott, és hunyorgott a fák közé bekúszó erőtlen őszi napfénytől.

- Jacob? Bent vagy?

- Igen.

- Valamit elfelejtettem közölni veled, öcsém - mondta -, az egyik fivéred itt járt, és téged keresett. Visszajöttek Galenából s az öreg Chuck Poorman özvegyétől bérelnek egy kunyhót odaát Poormanben. Úgy értem, Elizabethtownban, ahogy ma nevezik Andrew Wood elhunyt felesége után, legyen áldott az emléke...

10. FEJEZET

A nap útja még mindig felfelé ívelt, amikor Jacob a folyó mentén haladva elérte Elizabethtown első házát. Egy öregasszony épp krumplit ásott ki a kertben. Odament hozzá, és megkérdezte, hol találja Chuck Poorman özvegyét. A nénike rekedt hangon felelte:

- Már meg is találtad, édes fiam. Én vagyok az. És ha a családodat keresed, megleled őket feljebb, a lejtőn. Látod amott azt az öreg kunyhót a fák alatt? A temető alatt? Mi ketten építettük azt Mr. Poormannel nagyon-nagyon régen, amikor még tizennyolc éves voltam. Jó kis ház, annyit mondhatok. Ez volt az első, amit ezen a lejtőn építettek, ezért nagyon sokáig Poormannek hívták ezt a helyet a férjem és magam után. Hát igen. De az emberek gyorsan felejtenek és hálátlanok, úgy ám! Nemrég az a zöldfülű Wood, aki csak most költözött ide, Elizabethtownra változtatta a nevet, mert azt hiszi neki mindent szabad csak azért, mert pénze van, nekem meg nincs...

Az öregasszony ezzel visszatért a munkához, és még akkor is dolgozott, amikor Jacob már félúton járt a fák alatt megbúvó öreg kunyhó felé. Jóleső izgatottságot érzett belül, gyöngyöző örömöt, kedves, meleg várakozást, hogy újra láthatja a családját. Fivéreit, nővéreit, anyját és apját... Majdnem egy év telt el azóta, hogy elmentek, és hirtelen rájött, mennyire hiányoztak neki. Nagyszerű volna újra együtt lenni! Talán még együtt is dolgozhatnának, mint azelőtt! Abban a bányában bőséggel van hely jó munkásoknak, és rengeteg pénz jutna mindenkinek... Talán mindnyájan üzlettársakká válhatnának egyszer, saját földet vásárolhatnának, aztán egy nap saját bányájuk lehetne!

Olyan gyorsan kapaszkodott felfelé, hogy kifulladt, mire elérte a tölgyek között megbúvó öreg tanya füves udvarát. Mindannyian kint üldögéltek a verandán. Egy kislány felpattant közülük, tett néhány gyors lépést feléje... Elizabeth volt, a kicsi Elizabeth...! Aztán anyja éles hangját hallotta. Azt nem értette ugyan, hogy mit mondott, de úgy pattogott az a hang, mint az ostor, s a kis Elizabeth ettől kővé dermedt a lépcső tetején, nem moccant, nem futott hozzá, csak nézett tágra kerekedett szemeivel... Aztán hátat fordított, és visszarohant a hosszú lócához, leült Ed mellé, aki valami különös ok miatt ugyanolyan rémült kifejezéssel ült ott, mint a kishúga. A látványtól olyan érzése támadt, mintha egy jeges kéz markolt volna a szívébe. Mi történt? Mi folyik itt?

Sietve átment az udvaron a lépcsőig. Szíve hevesen vert. Talán csak attól, hogy ennyire igyekezett felfelé, talán valami mástól is. Amikor felért, még egy kicsit kapkodva a levegőt, így szólt:

- Apám... anyám... és ti mindannyian... Nagyon örülök, hogy láthatlak benneteket...

Valaki hiányzott. Végignézett az arcokon, és megkérdezte:

- Hol van Jane?

- Hozzáment Tomhoz! - bökte ki Elizabeth. - Ő...

- Jane is elhagyta a családunkat - szakította félbe Jacob anyja a kis Elizabethet. - Ahogyan te is. Az ember sohasem tudhatja, mi lesz a gyerekéből - tette hozzá keserű, vádló hangon. - Van, aki annyira önfejű, hogy úgy dobja el a szüleit, mint valami használt tárgyat, amire nincs szüksége többé.

Szavait csend követte. Jacob apja a falnak támaszkodott és csak nézte a langyos szeptemberi estét. A gyerekek a veranda padlóját borító kifakult szőnyeg virágmintájára szegezték a tekintetüket.

- Bejöhetek? - kérdezte Jacob a lépcső aljában, és a torka egyszeriben úgy kiszáradt, hogy alig tudta kiejteni a szavakat.

- Természetesen - felelte az apja -, van hely ezen a padon éppen elég. Kíváncsi vagyok, hány gyerekük volt Poormanéknek, hogy ekkora padra volt szükségük.

- Én csak azt tudom - tette hozzá az anyja fagyosan -, hogy a szegény pára ott lenn egyes egyedül él a házában. Nincs senki, akihez szólhatna.

Jacob felsétált a lépcsőn és leült a pad végére, Elizabeth mellé.

- Hogy vagy, húgocskám? - kérdezte halkan. - Nem is vagy már olyan kicsi, hallod-e? Vagy hat hüvelyknyit nőttél, talán többet is!

Elizabeth boldog, hálás mosollyal tekintett rá, aztán arcocskája újra kővé meredt, ahogy anyjára pillantott. John erőtlen mosollyal bátyja felé biccentett. Így tett Rebecca és Ed is. A többiek csak ültek ott komoran, a padlót bámulva.

- Nos, azt hallottam, hogy még mindig Finknek dolgozol - törte meg a csendet az apja.

- Igen - felelte Jacob buzgón -, de most már üzlettársak vagyunk... és úgy gondoltam, nagyszerű lenne, ha...

- Elszegődtünk ehhez a MacKee nevű hajóácshoz, mert szénbányát nyitott odaát Kirkwoodban - szakította félbe hűvösen az apja. - Van ott egy jó szénfal a felszínen, de biztos vagyok benne, hogy találunk jobbat is, ami közelebb van a folyóhoz. Addig John és Ralph a dokkoknál dolgozik MacKee-nek, hogy a családnak legyen mit ennie...

- Jó fiúk - jegyezte meg Jacob anyja élesen. - Ők tudják, mi a kötelességük a családdal szemben.

A beszélgetés elakadt, és nem is indult újra. Némán ültek a hosszú lócán, míg rájuk borult az est.

- Jobb, ha megyek - szólt Jacob egy idő múlva, és mintha valami a torkát fojtogatta volna -, hamarosan besötétedik...

- Egyre rövidebbek a nappalok - jelentette ki az apja érzéketlenül.

- Ahogy az életünk is, a Jóisten akaratából - tette hozzá sóhajtva az anyja.

- Jó éjszakát!

- Jó éjszakát...

- Jó éjszakát... jó éjszakát... jó éjszakát... - visszhangozták testvérei tompán, gépiesen.

Ahogy a lejtőn haladt lefelé, különös űrt érzett a lelkében, mintha örökre elvesztett volna valamit, amire soha többé nem tud már rátalálni, mert hogyan is találhatna meg az ember olyasmit, amiről nem tudja, hogy létezett-e egyáltalán?

11. FEJEZET

- Hallod-e, Jacob - szólt a portugál fickó az ötödik napon, amikor a sötétben lefelé jöttek a bányából -, ha meg akarod ölni magad, az a te dolgod, de én sokáig akarok élni! Úgyhogy vagy lassabban dolgozunk holnaptól, vagy kilépek! Úgy ám!

- No - felelte Jacob, és a másik nem igazán tudta, hogy mosolyog-e, vagy a homlokát ráncolja. - Mondok én neked valamit. Te is a magad útját járod, én is a magamét. Érthető, nem? Ha akarod, csak hagyj itt és nincs harag! Szeretek egyedül dolgozni, egyedül élni és egyedül meghalni.

Október első hetében az Eliza újra arra járt, felvett egy rakomány szenet, és elment. Jacob részesedése az utolsó szállítmányból már 372 dollárra rúgott.

- Elégedett vagy? - tudakolta Fink.

A fiú vállat vont:

- Miért ne lennék? Ha így haladunk, hamarosan saját földet vásárolhatok, és saját bányát nyithatok. Akkor végre majd egyedül fogok dolgozni a saját tempómban, és nem kell elviselnem azt a sok semmirekellő csavargót, akit a maga wheelingi irodája rám szabadít.

Fink Jacob arcát fürkészte.

- Komolyan saját földet akarsz venni?

A fiú megint vállat vont:

- Egy napon. De ne féljen, időben szólok majd.

Mosolygott, és Fink visszamosolygott rá.

- El is várom!

Amikor legközelebb Fink a feleségével újra partra szállt, már november vége felé járt, és esett. Erezhető volt a feszültség köztük. Jacob behívta őket a kunyhóba. Ezúttal 340 dollárt kapott. Miután elrendezték az üzleti dolgokat, Eliza Fink körbenézett a kunyhóban és megjegyezte:

- Szép lett az otthona, Jacob. Szereti?

- Bizony szeretem, asszonyom - válaszolta a fiú.

- Örülök, hogy megépítettük neked - mondta John félre nem érthető célzással. - Megérdemled, Jacob. Jó ember vagy. Olyan, akiben meg lehet bízni. Kevés az ilyen...!

Aztán hirtelen felkelt az asztaltól, az ablakhoz lépett, kinézett az esőbe, és így szólt:

- Úgy döntöttem, idén már nem jövök vissza. Sokkal több pénzt kereshetek azzal, ha cukrot és melaszt szállítok fel St. Louisba, ott megrakom a hajót prémmel és bőrrel, aztán eladom New Orleansban, ahol a szőrme ára magas. Szerintem hatszor is fordulhatnék a télen New Orleans és St. Louise között. Úgy tudom, hogy a Mississippi nem fagy be.

Megfordult és Jacobra nézett, aki még mindig csendben ült az asztalnál Eliza mellett. Úgy tűnt, az asszony zavarban van, a padlót bámulta.

- Nos, Jacob, mit szólsz?

- Sok szerencsét!

Az asszony felnézett, és tekintete találkozott az uráéval. A férfi idegesen megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, nem értettél meg egészen - mondta. - Nem viszek több szenet, legalábbis tavaszig nem.

- Értem én - bólintott Jacob. - Hogyan is vihetne, ha nem jár erre?

Fink újra megköszörülte a torkát.

- De gondoskodom arról, hogy találjak valakit, aki felvásárolja a szenet, ne aggódj!

- Nem aggódom én - nézett rá Jacob meglepve -, miért aggódnék? Az itteni szén első osztályú. Ha magának nincs rá szüksége, majd elviszi más. Kiveszem a részem, és megtartom a többit, amíg visszajön...

A Fink házaspár újra pillantást váltott.

- Mondd meg neki, mit határoztunk! - sürgette Eliza Fink az urát.

A férfi visszajött az ablaktól, és Jacob vállára tette a kezét.

- Jacob, barátom - szólt ünnepélyesen -, te kivételes ember vagy. Nemcsak jó munkás, becsületes üzlettárs, de jó barát is. Úgy határoztunk, hogy teljes jogú üzlettársnak teszünk meg a bányában.

Egy pillanatra megállt, aztán a szavakat óvatosan latolgatva így szólt:

- Fele-fele. Mindenért te felelsz, állsz minden költséget, levonsz minden egyes pennyt, amit a szénért kapott pénzből elköltesz, és ami marad, annak a fele a tiéd, a fele pedig az enyém. Amikor visszatérek, elszámolunk. Mit szólsz?

Jacob nem mutatott elragadtatást, de méltatlankodás sem látszott rajta. Csak ült ott, bólintott, és így szólt:

- Nekem megfelel, ha magának jó!

Mikor az Eliza eltűnt a folyó kanyarulatában, Jacob az egyetlen fizetett munkásához, James Massuilhoz fordult:

- Mass, mára szabadnapot kapsz, azt csinálsz, amit akarsz. Én bemegyek a városba...

- Veled mehetek?

- Miért is ne?

Dél felé járt, amikor Cunningham átvitte őket a folyón. Az eső éppen elállt, de a fellegek még mindig súlyosan hömpölyögtek a völgy felett, mint holmi tömött dunnák, melyek fennakadtak a fák koronáján és a sziklás hegygerincen. A folyó sötét volt és mogorva, a hűvös északi szél felkorbácsolta a hullámokat.

Amikor visszatértek, megint esett, hideg és barátságtalan permet homályosította el a világot. Mindketten eláztak, akár a hajtásból visszatért vadászkutyák, s ahogy partra szálltak, betértek Kelsey fogadójába, hogy megszárítkozzanak, és egyenek egy-két falatot. Csupán négy hangoskodó, csuromvizes favágó téblábolt a kocsmában, Kelsey a szokott helyén üldögélt a söntésben, Louise pedig ki-be szaladgált a konyha és az ebédlő között.

- Mi lett Jamesszel? - kérdezte Massuil a lányt. - Nem jött egész héten!

- Mostanában Mr. Kelseynek dolgozik - suttogta Louise -, tűzifának valót vág ki télire... ugyanannyit kap, egy dollárt egy napra...

Jacob benézett a konyhába, de Eliza nem volt ott.

- Mr. Kelsey felküldte, hogy az anyjával legyen - mondta Louise -, kettőnknek nem volt itt elég tennivaló.

- Finktől tudom, hogy teljes jogú társává tett - mondta később Kelsey Jacobnak. - Szerintem ez volt a legokosabb dolog, amit tehetett. Én is segíthetek neked vevőket szerezni a szénre, ha akarod.

- Igazán lekötelezne - felelte Jacob. - Minél több a vevő, annál jobb az ár!

- Gondolsz valakire?

- Már beszéltem pár emberrel lenn a dokkoknál. A gőzösöknek mindig szükségük van szénre, és úgy tudom nincs sok bánya errefelé. Legalábbis innen lefelé egy sem... Épp most találtam egy festőt Wheelingben, aki csinál nekem két nagy táblát, az egyik a parton lesz, szemben a dokkokkal, és ez áll majd rajta: Gőzösök! Kiváló szén kapható két mérfölddel lejjebb! A másik a mi dokkunk mellé kerül, és annyi áll majd rajta, hogy: Első osztályú szén eladó! Minden egyes betű két láb hosszú lesz és vastag, mint a karom, hogy a kapitányok már messziről elolvashassák.

Kelsey ránézett, és kisvártatva így szólt:

- Öcsém, amikor először megláttalak, azt mondtam, ez a fickó még viszi valamire! Megvan hozzá a maga esze. Azt hiszem, igazam volt.

Három nappal később Jacob visszament Wheelingbe, de félúton, amikor átkelt a révvel, így szólt Cunninghamhez:

- H. B., ne várjon meg! Valahogy csak visszajutok majd a vízen, mert amit hozok, az olyan nagy lesz, hogy nem a hátamon cipelem ám!

Úgy két órával később látták, hogy Jacob úszik lefelé egy öreg csónakban, amit három dollárért vett, és tényleg volt előtte valami nagy. Integetett, Cunningham és James Dunlap visszaintegettek a partról, ahol ládákat és hordókat pakoltak ki Kelseynek. Később valaki azt mesélte a fogadóban, hogy pont szemben a dokkokkal máris áll egy hatalmas, új tábla, amire az van írva, hogy két mérfölddel lentebb szén kapható. Kelsey csettintett az ujjával, és azt mondta:

- Hej, ez a fickó! Ember a talpán, én mondom nektek!

Akkorra már lenn a folyóparton, a révnél óriási fekete betűkkel egy másik hatalmas tölgyfa oszlopra szögezett tábla is hirdette az eladó szenet.

Két nappal később, kora délután egy nagy, fehér, emeletes hajó úszott lefelé a folyón. December első napján az idő száraz volt és hideg. A bánya körül a lejtőn csupán néhány tölgyfán maradt még pár megbarnult levél. A hatalmas gőzös lelassított a folyó közepén, és orrát a part felé fordította. Megfújta a kürtöt.

Jacob és a portugál fickó még javában dolgoztak, amikor meghallották a kürtöt. Massuil vette észre elsőként a nagy gőzhajót.

- Hé, Jacob! Nézd csak, mi jön itten!

Jacob lesietett a lejtőn. Épp akkor ért a dokkhoz, amikor a Washington horgonyt vetett, és három matróz hosszú kötelekkel a partra ugrott, hogy a nagy kétszintes hajót közelebb vontassák a parthoz, a csúszda alá. A fedélzeten utasok bámészkodtak, a férfiak szőrmebundában, a nők cifra ruhákban, és kíváncsian figyelték a műveletet.

- A nevem Henry Shreeve kapitány! - kiáltotta a termetes, ősz hajú, fehér szakállú, aranysujtásos egyenruhába öltözött férfi a hajóhídról. - Hat tonna első osztályú szénre van szükségem. Mit kér érte?

- Tizenöt tonnánként! - kiabálta vissza Jacob.

- Van csurgód a csúszdához?

Jacobnak tátva maradt a szája.

- Miféle csurgó, uram?

- Az ördögbe! - mordult fel Shreeve kapitány a parancsnoki hídon. - Ti szárazföldi patkányok nem tudjátok megkülönböztetni a fejet a lábtól! Jennings! Doudley! Hozzátok ki azt az istenverte csurgót a középső fedélzetről, de sietve ám! Csak az időnket vesztegetjük!

Két embere már hozta is szaporán a csurgót, mely úgy nézett ki, mint egy furcsa, hosszú fémcső, ami az egyik végén kiszélesedett, mint egy tölcsér, a másikon pedig szűk volt, mint a madár csőre. A tölcsérszerű végét pillanatok alatt a csúszdához illesztették, a másik vége pedig eltűnt egy lyukban a fedélzet alatt.

- Hadd jöjjön! - rendelkezett a kapitány.

Jacob felemelte a kezét, mire fent a bányában Massuil kezdte rálapátolni a halomba rakott szenet a csúszdára. Hamarosan nagy robajjal ömlött a csurgóba, amitől a szerkezet csattogott, rázkódott, zakatolt. Valaki lent kiáltott:

- Állítsd meg!

Jacob intett, s a zaj megszűnt. A két ember kihúzta a tölcsér csőrét, és átvitte a következő nyíláshoz, de közben néhány szem fekete szén a tiszta fedélzetre pottyant.

- Mondtam már, hogy rázzátok meg egy kicsit, amikor kiveszitek, ti ostoba fajankók! - üvöltötte posztjáról a kapitány. - A rakodás után öt perccel pedig ragyogjon a fedélzet is úgy, mint a tükör! Megértettétek? Te ott fent, küldd már azt a szenet, nem kirándulni jöttünk!

Miután a második tartály is megtelt, az emberek kimosták a csurgót a vízben, és visszavitték a hajó gyomrába. A kapitány kilencven dollárt fizetett Jacobnak, és így szólt:

- Mindegyik tartályba három tonna szén fér, két üres tartályt töltöttünk meg, az hat tonna. Jó minőségű, azt innen is láttam. Szépen fénylik. Sosem veszek olyan szenet, ami nem fénylik. De legközelebb legyen saját csurgód, érted? Az enyémet csak vészhelyzetben használom. Legközelebb, amikor meghallod a kürtömet, gondoskodj arról, hogy a csurgó felszerelve várjon. Nem szeretem az időt fecsérelni. Megértettél?

- Igen, uram.

Jacob még aznap újra elment Wheelingbe, és Bell hajóépítő telepén rendelt a széncsúszdájához egy csurgót. Egy héttel később James Massuillal különös szerkezetet vonszoltak haza a csónakjukban. Mire végre felszerelték a tölcsért úgy, ahogy azt Bell mondta, kezük meggémberedett a hidegtől. Két nappal később havazni kezdett.

12. FEJEZET