11

Jegyzeteit lapozva Felix Blau kijelentette: – Tizenöt órája egy ENSZ-engedéllyel rendelkező Ét-R hajó landolt a Marson, és kiosztotta az első adagokat a Homokszép Vidék körzet bunkeréinek.

Leó Bulero a képernyő felé hajolt, összefonta kezét. – A Bárányhimlő Telepen is?

Félix kurtán bólintott.

– Akkor mostanra be kellett volna vennie azt az agyrohasztó mocskot – mondta Leó –, és hallanunk kellett volna felőle a műholdrendszeren keresztül.

– Tudatában vagyok.

– William C. Clark még készenlétben áll? – Clark volt a P. P. Babaházak Rt. fő jogi szakértője a Marson.

– Igen – felelte Félix –, de Mayerson vele sem vette fel a kapcsolatot, senkivel sem. – Félrelökte a papírjait. – Pillanatnyilag ennyit tudunk.

– Talán belehalt – vélte Leó. Komor volt, az egész ügy rettentően nyomasztotta. – Talán olyan heves rohamot kapott, hogy...

– Arról is hallanunk kellett volna, mert az ottani három ENSZ-kórház közül valamelyik értesített volna.

– Hol van Palmer Eldritch?

– A szervezetemnek nem sikerült megtudni – válaszolt Félix. – Elhagyta a Lunát és felszívódott. Egyszerűen elvesztettük.

– Odaadnám a jobb karomat, hogy tudjam, mi történik abban a bunkerben, a Bárányhimlő Telepen, ahol Barney van.

– Menjen el a Marsra.

– Azt nem – vágta rá Leó. – Nem hagyom el a P. P. Babaházak épületét, főleg nem azután, ami a Lunán történt velem. Nem tudja bejuttatni egyik emberét, hogy közvetlen nekünk jelentsen?

– Ott van a lány, Anne Hawthorne. De még ő sem jelentkezett. Lehet, hogy én megyek a Marsra. Ha maga nem.

– Én aztán nem – ismételte Leó.

– Nem lesz olcsó – figyelmeztette Félix Blau.

– Naná. Kifizetem. De legalább lesz esélyünk. Jelenleg nem tudunk semmit. – És végünk van, tette hozzá magában. – Csak küldje a számlát.

– Van fogalma róla, mennyibe kerülne magának, ha meghalnék? Ha elkapnának a Marson? A szervezetem...

– Kérem – tiltakozott Leó. – Hallani sem akarok erről. Mi a Mars? Temető, amit Palmer Eldritch ás? Eldritch valószínűleg keresztben lenyelte Barney Mayersont. Jól van, menjen maga, keresse fel a Bárányhimlő Telepet. – Bontotta a vonalat.

Mögötte ült Roni Fugate, a New York-i divatjós, és feszülten figyelt. Nem mulasztott el egy szót sem, gondolta Leó.

– Eleget hallott? – kérdezte durván.

– Ugyanazt csinálja vele, amit ő csinált magával – mondta Roni.

– Kicsoda? Mit?

– Barney félt követni magát, amikor maga eltűnt a Lunán. Most maga fél...

– Csak nem bölcs dolog. – Elhallgatott. – Jól van, túl beijedtem Palmertől, hogy kilépjek az épületből. Eszem ágában sincs a Marsra menni. Tökéletesen igaza van.

– Csakhogy magát senki se rúgja ki érte – mondta halkan Roni. Mint maga Barneyt.

– Magamat rúgom ki. Belül. Fáj.

– De annyira nem, hogy elmenjen a Marsra.

– Jól van! – Vadul rácsapott a vidfonra, és tárcsázta Félix Blaut. Blau, visszaszívom. Magam megyek. Pedig őrültség.

– Őszintén szólva szerintem ezzel pont azt teszi, amit Palmer Eldritch akar. A bátorság...

– Eldritch ereje a drogon keresztül hat – mondta Leó. – Ha nem tudja nekem beadni, semmi gond. Viszek magammal pár testőrt innen, akik majd vigyáznak, hogy ne tudjon nekem beadni egy injekciót, mint legutóbb. Hé, Blau, azért maga is jöjjön, jó? – hátrafordult Ronihoz. – Ez így jó?

– Igen – bólintott a lány.

– Látja? Azt mondja, jó. Szóval velem jön a Marsra, és tudja... fogja a kezem.

– Hát persze, Leó – felelte Félix Blau. – És ha elájul, életre legyezem. Találkozunk az irodájában... – a karórájára pillantott – két óra múlva. Kidolgozzuk a részleteket. Álljon készen egy gyors hajó. És én is hozok pár embert, akikben megbízom.

– Megvan – mondta Leó Roninak, ahogy kikapcsolta a vidfont. – Látja, mire rá nem vett? Megkaparintotta Barney állását, és ha nem térek vissza a Marsról, talán az enyémet is. – A lányra meredt. A nők bármire rá tudják venni az embert, futott át az agyán. Anya, feleség, még alkalmazott is; úgy csavarnak az ujjuk köré, akár a felforrósodott termőműanyagot.

– Valóban ezért csináltam, Mr. Bulero? Komolyan ezt hiszi?

Leó hosszan, keményen megnézte magának. – Igen. Mert a hataloméhsége kielégíthetetlen. Komolyan ezt hiszem.

– Téved.

– Ha nem jövök vissza a Marsról, maga utánam jön? – Várt, de a lány nem válaszolt. Látta az arcán, hogy habozik, erre elnevette magát. – Naná hogy nem.

Roni Fugate mereven mondta: – Vissza kell mennem az irodámba. Új tányérok érkeznek, azokat kell elbírálnom. Modern minták Fokvárosból. – Azzal felkelt és távozott. Leó nézte és arra gondolt: ő az igazi. Nem Palmer Eldritch. Ha visszatérek, ki kell találnom valamit és csöndben megszabadulni tőle. Nem szeretem, ha manipulálnak.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Palmer Eldritch kislány alakban jelent meg – nem is szólva a későbbi kutyáról. Talán nincs is Roni Fugate, csak Eldritch.

A gondolattól megfagyott ereiben a vér.

Amivel itt szemben állunk, gondolta, az nem proxik, idegen lények inváziója a Föld ellen. Nem egy ál-emberi faj légióinak támadása. Nem. Palmer Eldritch az, aki mindenütt jelen van, egyre terebélyesedik, akár a vadul szaporodó gaz. Lehet, hogy túl nagyra nő és szétrobban? Eldritch összes manifesztációja a Terrán, a Lunán és a Marson felpuffad és szétpukkan: pukk, pukk, PUKK! Ahogy Shakespeare mondja, elég egy apró tű a páncél alá, és isten veled, király.

Csakhogy most mi legyen a tű? És hol a védtelen hely, ahová bökjük? Nem tudom se én, se Félix, és ami Barneyt illeti, lefogadom, hogy a leghalványabb sejtelme sincs, hogyan lehet elbánni Eldritchcsel. Raboljuk el Zoét, a ronda, felnőtt lányát? Palmert hidegen hagyná. Hacsak Zoe is nem Palmer, talán nincs is független személyiségű Zoe. És mind így végezzük, ha csak ki nem találjuk, hogyan pusztítsuk el. Replikák, Palmer Eldritch kiterjesztései laknák a három bolygót és a hat holdat. Az az ember egy protoplazma, terjed, szaporodik és osztódik, mindezt a zuzmószármazék, a nem terrai drog, a szörnyű, iszonyatos Ét-R segítségével.

Újra fogta a vidfont, és tárcsázta Allén Faine műholdját. Kissé anyagtalanul és gyengén, de azonnal megjelent első számú lemezlovasának arca. – Igen, Mr. Bulero?

– Biztos benne, hogy Mayerson nem akart kapcsolatba lépni magával? Odaadta neki a kódkönyvet, ugye?

– Oda, de még semmi. A Bárányhimlő Telep minden hívását ellenőrizzük. Láttuk, hogy Eldritch hajója leszállt a bunker közelében, órákkal ezelőtt, láttuk, hogy Eldritch kiszáll és odamegy a bunkerlakókhoz, és bár a kamerák nem mutatták, biztos vagyok benne, hogy akkor megtörtént az első tranzakció. – Majd Faine hozzátette: – És Barney Mayerson is azok között volt, akikkel Eldritch beszélt.

– Azt hiszem, tudom, mi történt – mondta Leó. – Jól van, kösz, Al. Bontotta a vonalat. Barney és a többiek lementek a bunkerbe az Ét-Rrel, gondolta. És azonnal leültek és elrágták, és ott volt a vége, mint nekem a Lunán. A taktikánk szerint Barneynak el kellett rágnia, és ezzel Palmer mocskos műkezére játszottunk. Amint a drog bejutott Barney szervezetébe, a tervünknek lőttek. Mert Eldritch valamiképpen uralja a drog indukálta összes hallucinált világot, tudom – tudom! –, hogy az a görény ott van mindben.

Az Ét-R indukálta fantáziavilágok Palmer Eldritch fejében vannak, ébredt rá. Ahogy személyesen is megtapasztaltam. És az a gond, hogy amint az ember belép az egyikbe, képtelen teljes egészében visszakeveredni; részben ott marad, még ha azt is hiszi, hogy megszabadult. Egyirányú kapu, lehet, hogy én is még mindig benne vagyok.

Bár ez nem látszott valószínűnek. De azt jól mutatja, gondolta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, mint arra Roni Fugate rámutatott. Eléggé (beismerem) ahhoz, hogy otthagyjam Barneyt, ahogy ő engem. Ráadásul Barney használta a prekog képességét, előre látta az egészet, majdnem eddig, ahol most vagyunk, ahonnét én visszanézek. Előre tudta azt, amit nekem tapasztalat alapján kellett megtudnom. Nem csoda, hogy visszakozott.

Ki lesz az áldozat, tette fel a kérdést magának. Én, Barney Mayerson, Félix Blau? Melyikünk olvad el, hogy Palmer felszippanthassa? Mert potenciálisan ezek vagyunk neki: elfogyasztandó étel. A Prox-rendszerből egy orális dolog érkezett vissza, egy hatalmas száj, ami eltátva vár ránk.

Csakhogy Palmer nem kannibál. Mert azt is tudom, hogy nem is ember; Palmer Eldritch bőrében nem ember lakik.

De hogy pontosan mi, arról fogalma sem volt. Annyi minden történhetett a Szol és a Proxima közötti irdatlan térben az oda és a visszaúton. Talán az odaúton történt, morfondírozott; vagy talán az ott öltött tíz év alatt felzabálta a proxikat, tisztára nyalta a tányért, hát visszajött értünk. Pfúj. Megborzongott.

Nos, még kétórányi független élet, gondolta, plusz a marsi utazás. Talán tíz óra privát élet, aztán... nagyot nyelt. És közben az egész Marson terjed az az iszonyú drog; még elképzelni is rossz a Palmer illuzórikus világaiba zárt emberek számát, az általa szőtt csapdákat! Minek nevezik a buddhisták az ENSZ-ben? Maja. Az illúzió fátyla. Pfúj, gondolta undorodva, és rácsapott az interkomra, hogy kérjen egy gyors hajót az útra. És egy jó pilótát, jutott eszébe, az utóbbi időben túl sok automata leszállás végződött rosszul; nem szándékozom ripityára robbanni a földet éréskor... pláne nem azon a földön.

– Ki a legjobb csillagközi pilótánk? – kérdezte Miss Gleasont.

– Don Davis – felelte gondolkodás nélkül Miss Gleason. – Tökéletes a kartonja a... tudja. A vénuszi utakon. – Nem beszélt nyíltan a Dra-Zs-ról, hátha az interkomot lehallgatják.

Az utazási előkészületek tíz perc múlva nyélbe ültettek.

Leó Bulero hátradőlt a székében, meggyújtotta nagy, zöld Havannalevél szivarját, amit héliummal töltött páratartó tokban tároltak, talán évekig... ahogy leharapta a végét, a szivart száraznak, törékenynek találta; megreccsent a foga alatt. Csalódottnak érezte magát. Olyan jónak látszott, olyan tökéletesnek a héliumos koporsójában. Az ember sose tudhatja, gondolta. Csak ha oda kerül a sor.

Kinyílt az iroda ajtaja. Miss Gleason lépett be, kezében a hajóigénylő papírok.

A papírokat a műkezében fogta; Leó jól látta a nem is álcázott, csillogó fémet, és azonnal felemelte fejét, hogy jobban megnézze a nőt. Neandervölgyi fogak, gondolta, így néztek ki azok az óriási rozsdamentes őrlőfogak. Kétszázezer éves visszafejlődés, förtelmes. És luxvid vagy vidlux vagy milyen szemek, pupilla nélkül, csak a vízszintes hasíték. A chicagói Jensen laboratórium terméke.

– Az isten verje meg magát, Palmer Eldritch.

– Én vagyok a pilóta is – mondta Palmer Eldritch Miss Gleason alakjában. – És gondoltam rá, hogy én fogadom magát a landoláskor. De az már túl sok.

– Adja azt a papírt, hadd írjam alá – nyúlt érte Leó.

Palmer Eldritch meglepődött. – Még mindig el akar utazni a Marsra? – Kifejezetten döbbentnek látszott.

– Hát persze – felelte Leó, és türelmesen várta a papírokat.

* * *

Beveszed az Ét-R-t, és megszabadulsz. Legalábbis a dogmatikus, ájtatos, fanatikus Anne Hawthorne így mondaná. Elkövetni egy bűnt, gondolta Barney Mayerson; ez a rabszolgaság előfeltétele. Mint a bibliai bűnbeesésé. És a kísértés is hasonló.

Csak az hiányzik, hogyan szabadulhatnánk meg. A Proxra kell mennünk érte? Talán még ott sem lehet. Talán sehol az univerzumban.

Anne Hawthorne jelent meg a bunker rádiószobájának ajtajában. Jól vagy?

– Hát persze – felelte Barney. – Tudod, saját magunkat kevertük bele ebbe. Senki nem kényszerített, hogy rágjunk Ét-R-t. – A cigit a padlóra dobta és csizmája orrával kioltotta az életét. – Te meg nem akarod nekem adni a tiédet. – Pedig nem Anne tagadta meg tőle. Palmer Eldritch állt ellen neki a lányon keresztül.

Akkor is elvehetnem tőle, gondolta.

– Ne – mondta a lány. Vagy inkább az a dolog.

– Hé! – kiáltotta Norm Schein a rádiószobából, és értetlenül ugrott fel. – Mit művel, Mayerson? Engedje el...

Erős műkéz ütötte meg; fémujjak mélyedtek a testébe, és ez majdnem elég is volt. A nyakán másztak, a pont felé, ahol a leggyorsabban lehet halált okozni. De ő már megkaparintotta az Ét-R-t, és elengedte a teremtményt.

– Ne vedd be, Barney – mondta halkan a lány. – Túl gyorsan jönne az első adag után. Kérlek.

A férfi válasz nélkül otthagyta, ment a saját lakrésze felé.

– Megtennél valamit nekem? – szólt utána a lány. – Felezzük meg, hadd vegyem be veled. Hogy együtt legyünk.

– Miért?

– Talán segít, ha ott vagyok.

– Egyedül is megy – felelte Barney. Ha odaérek Emilyhez a válás előtt, még mielőtt Richárd Hnatt felbukkan... ahogy először. Csak ott van esélyem. Újra és újra, gondolta. Próbálkozni! Amíg csak nem sikerül.

Bezárta az ajtót.

Ahogy bevette az Ét-R-t, eszébe jutott Leó Bulero. Elmenekültél, Leó. Biztos, mert Palmer Eldritch gyengébb volt nálad. Ezért? Vagy Eldritch egyszerűen engedett a szorításon, hagyott fickándozni? Idejöhetnél és megállíthatnál. Nem, nincs megállás. Még Eldritch is figyelmeztetett Anne Hawthorne-on keresztül; még neki is túl sok volt. És akkor? Olyan messzire mentem, hogy még az ő látóköréből is kikerültem? Ahová már Palmer Eldritch sem jut el, ott semmi sem létezik.

És persze én se juthatok vissza.

Fájt a feje, önkéntelenül is behunyta a szemét. Mintha az agya, mely eleven volt és rémült, fizikailag megmoccant volna. Érezte, hogy reszket. Megváltozott agyműködés, gondolta. Sokk. Sajnálom, kért elnézést szomatikus részétől. Rendben?

– Segítség – mondta hangosan.

– Á, segítség... egy frászt! – csikorogta egy férfihang. – Mi akar, mit csináljak, fogjam a kezét? Nyissa ki a szemét, vagy tűnjön el innét. A Marson töltött idő tönkretette magát, nekem meg elegem van. Gyerünk már!

– Pofa be! – mondta Barney. – Rosszul vagyok, túl messzire mentem. Nem tud mást, csak lehordani engem? – Kinyitotta a szemét, és szembenézett Leóval, aki nagy, zsúfolt íróasztala mögött trónolt. – Idefigyeljen. Ét-R-n vagyok, nem tudom megállítani. Ha nem segít, végem van. – Ahogy a közeli székhez ment, hogy leüljön, lábai úgy hajlottak, mintha el akarnának olvadni.

A szivarozó Leó elgondolkodva méregette. – Ét-R-n van? Most? – haragosnak tűnt. – Az már két éve...

– Be van tiltva?

– Igen. Be van tiltva. Istenemre. Nem is tudom, érdemes-e beszélni magával. Mi maga? Valami szellemkép a múltból?

– Hallotta, mit mondtam: rajta vagyok. – Ökölbe szorította a kezét.

– Jól van, jól van. – Leó dühösen eregette a hatalmas, szürke füstfellegeket. – Csak semmi izgalom. A pokolba, én is előrementem és láttam a jövőt, és nem haltam bele. Az isten szerelmére, maga ráadásul prekog... legalábbis volt. Na mindegy... – hátradőlt a székében, forgott egyet, majd keresztbe tette a lábát. – Láttam az emlékművet, érti? Találja ki, kinek állították. Nekem. – Nézte-nézte Barneyt, majd vállat vont.

– Ebből az időintervallumból az égvilágon semmit nem nyerhetek. A feleségemet akarom. Emilyt. – Nőtt benne a düh, forrt a keserűség. A csalódás epéje.

– Emily. – Leo Bulero biccentett. Majd beleszólt az interkomba. Miss Gleason, kérem, egy darabig ne zavarjanak. – Újra Barney felé fordította a figyelmét; szúrós tekintettel vizsgálgatta. – Azt a Hnatt nevű alakot – így hívták, ugye? – bevitte az ENSZ-rendőrség Eldritch szervezetének többi tagjával együtt. Tudja, Hnatt aláírt egy szerződést Eldritch ügynökének. Nos, választhatott a börtön – jól van, elismerem, hogy tisztességtelen, de ne engem okoljon – vagy az emigráció között. Emigrált.

– És Emily?

– Azzal a kerámiázással? Hogy a fenébe boldogulna azzal a marsi sivatag alatti bunkerban? Természetesen ejtette azt a hülyét. Látja, ha várt volna...

– Maga tényleg Leó Bulero? Vagy Palmer Eldritch? Most még rosszabbul leszek, ugye?

Leó szemöldökét ráncolta. – Palmer Eldritch meghalt.

– De ez akkor sem valóság, csak drogos fantázia. Átváltozás.

– Egy fenét nem valóság – villantotta rá a szemét Leó. – Akkor én mi vagyok? Na idehallgasson – bökött mérgesen Barneyra. – Én teljesen valóságos vagyok. Maga egy istenverte szellemkép a múltból, ahogy mondta is. Hiszen a helyzetet is teljesen fordítva látja! Hallja ezt? – Teljes erejével az asztalra csapott. – A valóság hangja. És mondom, hogy az exfelesége és Hnatt elváltak; tudom, mert Em most nekünk készít kerámiákat minizésre. Éppen múlt csütörtökön járt Roni Fugate-nél. Zsörtölődve szívta a szivart, egyfolytában Barneyt bámulva.

– Akkor csak meg kell keresnem – mondta amaz. – Ilyen egyszerű.

– Ó, igen – bólintott rá Leó. – Csak egyvalami. Mi akar csinálni Roni Fugate-tel? Ugyanis ebben a világban, amit maga a jelek szerint nem tart valósnak, vele él.

– Két év után is? – ámult el Barney.

– Ráadásul Emily tudja, hiszen amióta Ronin keresztül adja el nekünk a kerámiáit, igen közel kerültek egymáshoz, barátnők lettek, még a titkaikat is megosztják. Nézze a dolgot Em szemszögéből. Ha visszafogadja magát, Roni valószínűleg nem fogadja el többé a munkáit. Lefogadom, hogy Em nem vállalja ezt a kockázatot. Ugyanis Roninak abszolút döntési hatalma van, mint magának annak idején.

– Emily sosem helyezné a karrierjét a magánélete elé.

– Maga megtette. Talán Em tanult magától, vette az üzenetet. És különben is, még ha az a Hnatt fickó el is tűnt a képből, miért menne vissza magához? Nagyon sikeres, bolygószerte híres keramikus, csak úgy gyűlik a derma a számláin... akarja tudni az igazat? Bármelyik férfit megkaphatja. Bármikor. Emnek nincs szüksége magára, nézzen szembe ezzel, Barney. És mi a baj Ronival? Őszintén szólva én nem bánnám...

– Szerintem maga Palmer Eldritch – mondta Barney.

– Én? – ütött a mellére Leo. – Barney, én öltem meg Eldritchet, ezért emelték nekem azt az emlékművet. – A hangja halk volt, de mélyen elpirult. – Van rozsdamentes acélfogam? Van műkarom? – Mindkét kezét felemelte. – Van? És a szemem...

Barney az iroda ajtaja felé indult.

– Hová megy? – szólt rá Leó.

– Biztos vagyok benne – mondta Barney, ahogy kinyitotta az ajtót –, hogy ha láthatom Emilyt, akár pár percre is...

– Nem lehet, haver – mondta Leó, és szigorúan rázta a fejét. Barney azt gondolta a folyosón, a liftre várva: talán tényleg Leó volt.

És minden igaz.

Vagyis Palmer Eldritch nélkül nem megyek semmire.

Anne-nek igaza volt, vissza kellett volna adnom neki az adag felét, és akkor együtt próbálkozhattunk volna. Anne, Palmer... egyre megy, mind ugyanaz: a teremtő. Mindenki és minden ő. Minden világ az övé. Mi csak lakunk bennük, és amikor úgy hozza kedve, ő is beköltözik. Megjelenik, szétrúgja a díszletet, kényére-kedvére változtatja a dolgokat. Ha akar, bármelyikünkbe beleköltözhet. Sőt, ha akar mindegyikünkbe. Örök, kívül áll az időn és a szegmensekből összeillesztett mindegyik dimenzión... még olyan világba is beléphet, ahol ő maga halott.

Palmer Eldritch emberként ment a Proxra, és istenként tért vissza.

A liftre várva Barney fennhangon mondta: – Palmer Eldritch, segítsen! Szerezze vissza a feleségemet. – Körülnézett, senki nem hallotta.

Megérkezett a lift. Félresiklott az ajtaja. A liftben négy férfi és két nő várakozott némán.

Mind Palmer Eldritch volt, egyforma férfiak és nők: műkéz, acélfogsor... az ösztövér, beesett arc a Jensen-szemmel.

A hat ember lényegében egyszerre szólalt meg, kis eltéréssel, mintha versenyeztek volna, ki mondja ki elsőként: – Innen nem fog visszajutni a saját világába, Mayerson, ezúttal túl messzire ment, komolyan túladagolta. Figyelmeztettem rá, amikor elvette tőlem a Bárányhimlő Telepen.

– Nem tud nekem segíteni? – kérdezte Barney. – Vissza akarom kapni Emilyt.

– Még mindig nem érti – mondták a Palmer Eldritchek kollektív fejcsóválás közepette; ugyanaz a mozdulat volt, mint az előbb Leóé, ugyanaz a határozott nem. – Már megmondtuk: mivel ez a jövője, már ide van rendelve. Nincs plusz hely a maga számára, egyszerű logika. Kinek ejtsem csapdába Emilyt? Magának? Vagy a legitim Barney Mayersonnak, aki természetesen él? És ne higgye, hogy ő nem próbálta visszaszerezni Emilyt. Nem gondolja – bár a jelek szerint nem –, hogy amint Hnatt elvált, a mostani maga, azonnal lépett? Akkor megtettem érte mindent, amit tudtam. Jó néhány hónapja történt, rögtön miután Richárd Hnatt-tot elvitték a Marsra. Szegény egész úton rúgkapált és tiltakozott. Személy szerint én nem hibáztatom; mocskos dolog volt, amit természetesen Leó vezényelt. És nézze meg magát. – A hat Palmer Eldritch lenézően intett. – Maga egy szellemkép, ahogy Leó mondta, szó szerint átlátok magán. De megmondhatom sokkal pontosabb szóval is, mi maga. – És a hat alak kimondta a nyugodt, szenvtelen ítéletet: – Maga egy kísértet.

Barney rájuk bámult, azok meg higgadtan, nyugodtan vissza.

– Próbálja az életét erre építeni – folytatta Palmer Eldritch. – Megkapta, amit Szent Pál ígér, amiről Anne Hawthorne zagyvált: többé már nem a romlandó, hústestben van... légies testet kapott helyette. Hogy tetszik, Mayerson? – A hangjuk gúnyos volt, de mind a hat arcon részvét tükröződött, részvét csillant bizarr, mechanikus szemükben. – Nem hal meg. Nem eszik, iszik, lélegzik... ha akar, átmehet a falakon, sőt bármilyen anyagi tárgyon. Majd idővel megtanulja. A damaszkuszi úton Pál is hasonló jelenséget látott. Meg még sok egyebet. – Aztán a Palmer Eldritchek hozzátették: – Mint látja, hajlok egyetérteni a korai és az újkeresztény egyház álláspontjával, amit Anne is vall. Sok mindent megmagyaráz.

– És maga, Eldritch? Maga halott, két évvel ezelőtt megölte Leó. – És tudom, hogy ugyanattól szenved, mint én, gondolom; útközben ugyanaz a folyamat fertőzte meg. Túladagolta az Ét-R-t, és most maga se tud visszatérni a saját idejébe és világába.

– Az az emlékmű igencsak pontatlan – felelte a hat Palmer Eldritch. Mormolásuk olyan volt, akár a távolban zörgő szél. – Az egyik hajóm futólag összecsapott Leóéval a Vénusz közelében. Én az enyémen voltam, illetve úgy volt, hogy rajta leszek, Leó meg az övén. Megbeszélést tartottunk a Vénuszon mi ketten, meg Hepburn-Gilbert, és a visszaúton a Terrára Leó megragadta az alkalmat, hogy megtámadjon. Az emlékművet e feltételezés alapján emelték, köszönhetően Leó erős gazdasági nyomásának, melyet a megfelelő politikai személyekre fejtett ki. Egyszer s mindenkorra bekerült a történelemkönyvekbe.

Egy jól öltözött, menedzserféle fiatalember és egy lány, a jelek szerint titkárnő, közeledett a folyosón; kíváncsian néztek Barneyra és a hat lényre a liftben.

A lények már nem Palmer Eldritch voltak, a változás a szeme előtt történt. Egyik pillanatról a másikra hat individuum, közönséges férfiak és nők lettek. Teljesen heterogének.

Barney Mayerson otthagyta a liftet. Bizonytalan ideig rótta a folyosókat, majd egy rámpán leereszkedett a földszintre, ahol a P. P. Babaházak Rt. címtára volt. Ott kikereste a saját nevét és az irodája számát. Ironikus módon – ez már majdnem túl sok volt neki is – azt a titulust birtokolta, amit nem is olyan régen megpróbált kierőszakolni Leótól; divatjós felügyelő volt, kétségtelenül minden konzultáns főnöke. Szóval ha várt volna...

Azaz Leó minden kétséget kizáróan hazahozta a Marsról. Megmentette a bunkervilágból. Ez pedig sokat sejtetett.

A tervezett pereskedés – vagy valami más taktika – sikeresnek bizonyult. Vagyis fog. Talán hamarosan.

Palmer Eldritch, a lelkek horgásza által kibocsátott hallucinációs köd roppant hatásos volt, de nem tökéletes. Hosszú távon nem. Tehát ha az első adag után nem vett volna be több Ét-R-t...

Talán nem volt véletlen, hogy Anne Hawthorne-nál volt még. Így vették rá, hogy még egyszer gyorsan bevegye. Ha pedig így van, akkor Anne tiltakozása hamis volt, a lány is akarta, hogy bevegye, ő meg, akár az állat egy érthetetlen labirintusban, a megpillantott fény felé törekedett. S egész végig Palmer Eldritch manipulálta.

Vissza pedig nem vezetett út.

Ha hihet Eldritchnek, aki León keresztül beszélt. Meg mindenkin keresztül. De ez a kulcsszó: ha.

Lifttel felment saját irodájának emeletére.

Amikor kinyitotta az irodája ajtaját, az asztalnál ülő férfi felemelte a fejét. – Csukja be. Nincs sok időnk. – A férfi, aki ő maga volt, felállt. Barney jól megnézte, majd reflexszerűen becsukta az ajtót. – Kösz – mondta jövőbeli énje jegesen. – És ne aggódj annyit, hogyan jutsz vissza a saját idődbe, visszajutsz. Palmer Eldritch többnyire nem csinált mást – vagy csinál, ha így jobban tetszik –, mint felszíni változásokat idéz elő: a dolgok úgy jelennek meg, ahogy akarja, de ez nem jelenti, hogy azok is. Követsz?

– Én... a szavadon foglak.

– Tudom, hogy én könnyen beszélek – folytatta a jövőbeli én. Eldritch időnként még mindig megjelenik, néha nyilvánosan, de én tudom, és mindenki, a legócskább homeolapok olvasójáig mindenki tudja, hogy ez már csak szellemkép. Az igazi Palmer Eldritch a Sigma 14-B műholdon sírban fekszik. Ez biztos. A te helyzeted más. Számodra az igazi Palmer Eldritch bármikor megjelenhet, ami neked valóság, az nekem délibáb, és ez lesz igaz, amikor visszatérsz a Marsra. Az eleven Palmer Eldritchcsel fogsz találkozni, és komolyan nem irigyellek érte.

– Csak mondd meg, hogyan jutok vissza.

– Már nem is érdekel Emily?

– Félek. – Érezte, hogy végigperzseli saját tekintete, mely ismeri és érti a jövőt. – Jól van – tört ki –, mit tegyek, játsszam meg magam, hogy lenyűgözzelek? Különben is átlátnál rajtam.

– Ahol Eldritchnek megvan az előnye, hogy mindenkit a hatalmában tart, aki Ét-R-t fogyasztott, ott a drog utáni felépülés rendkívül lassú és fokozatos; egymás utáni szintek, mindegyik fokozatosan kevésbé illuzórikus és sokkal inkább az autentikus valóságra épül, mint az előző. A folyamat néha évekig is eltart. Ha későn is, de ezért tiltotta be az ENSZ és fordult Eldritch ellen; Hepburn-Gilbert először jóváhagyta, mert komolyan hitte, hogy segíti a használót a konkrét valóság mögé behatolni, de aztán nyilvánvaló lett mindenkinek, aki bevette vagy tanúja volt ennek, hogy pontosan az...

– Vagyis még az első adagból sem épültem fel.

– Nem, sosem jutottál vissza a színtiszta valósághoz. Ahhoz még huszonnégy órányi önmegtartóztatás kellett volna. Akkor a közönséges anyagra vetített Eldritch-szellemképek teljesen kikopnak, te pedig szabad lettél volna. De Eldritch rávett a második, erősebb adagra, tudta, hogy azért küldtek a Marsra, hogy ellene tegyél valamit, bár fogalma sem volt, hogy mit. Félt tőled.

Furcsa volt ezt hallani, hamisan csengett. Eldritch, aki annyi mindent tehetett és tett is... igaz, hogy látta a jövőbeli emlékművet, tudta, hogy valamiképpen mégis meg fogják ölni.

Hirtelen kitárult az iroda ajtaja.

Roni Fugate nézett be és meglátta kettejüket. Meg sem tudott szólalni, csak bámult leesett állal. Végül nagy nehezen kinyögte: – Egy szellemkép! Azt hiszem, az, amelyik áll, a hozzám közelebbi. – Remegve belépett az irodába, becsukta maga után az ajtót.

– Így van – mondta Barney jövőbeli énje, élesen szemmel tartva a lányt. – Letesztelheted: dugd át rajta a kezed.

A lány megtette, Barney Mayerson látta, hogy a lány keze átmegy a testén és eltűnik. – Már láttam szellemképet – mondta a lány, visszahúzva a kezét. Kicsit már összeszedte magát. – De a tiédet még nem, drágám. Mindenki, aki bevette azt a rettenetet, előbb-utóbb szellemkép lett, de mostanában ez egyre ritkább. Úgy egy éve még mindenhol látni lehetett őket, amerre csak fordult az ember. – Hozzátette: – Végül Hepburn-Gilbert is meglátta önmagát. Meg is érdemelte.

– Tudod, hogy Eldritch hatalma alatt áll – mondta jövőbeli énje Roninak –, még ha nekünk az a férfi halott is. Szóval óvatosnak kell lennünk. Eldritch bármikor elkezdheti manipulálni az érzékeit, és akkor nem lesz választása, aszerint kell cselekednie.

Roni Barneyhoz fordult. – Mit tehetünk érted?

– Vissza akar jutni a Marsra – felelt helyette jövőbeli énje. – Egy roppant bonyolult tervet eszeltek ki, hogy Eldritchet a bolygóközi bíróság segítségével elpusztítsák. Ehhez be kell vennie egy Ióról származó, epilepsziát előidéző anyagot, a KV-7-et. Vagy már erre sem emlékszel?

– De az ügy nem is került bíróságra – mondta Roni. – Peren kívül megállapodtak. A vádat ejtették.

– Visszavihetünk a Marsra a P. P. Babaházak Rt. egyik hajóján – mondta jövőbeli énje Barneynak. – De azzal nem érsz el semmit, mert Eldritch nem csak hogy követne és veled lenne egész úton, ráadásul ott várna megérkezéskor... ez a kedvenc szórakozása. Ne felejtsd el, hogy egy szellemkép bárhová eljuthat, nem köti sem az idő, sem a tér. Ezért szellemkép, ezért és mert nincs anyagcseréje, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy általában használjuk a szót. Furcsa módon a gravitáció hat rá. Újabban több tanulmány is foglalkozott a kérdéssel, de egyelőre nem sok minden derült ki. – Jelentőségteljesen hozzátette: Főleg a kapcsolódó kérdéssel foglalkoztak: hogyan lehet egy szellemképet a saját téridejébe visszaküldeni... elűzni.

– Ennyire meg akartok szabadulni tőlem? – kérdezte Barney. Csontjait hideg járta át.

– Hát persze – felelte nyugodtan jövőbeli énje. – Ahogy te is ennyire vissza akarsz jutni. Már tudod, hogy hibáztál, tudod, hogy... – Ronira pillantott és azonnal elharapta. Nem akart a lány előtt Emilyről beszélni.

– Folytattak kísérleteket magasfeszültségű, alacsony amperszámú elektrosokkal – mondta Roni. – És mágneses mezőkkel. A Columbia University...

– A legtöbbet a Nyugati Parton, a Cal fizikai részlegében érték el – vágott közbe a jövőbeli én. – A szellemképet bétarészecskékkel bombázzák, ezzel szétporlasztva a proteinbázist, ami ahhoz szükséges, hogy...

– Jól van, megyek már – mondta Barney. – Meglátogatom a Cal fizikai részlegét, meglátjuk, mit tudnak csinálni. – Teljes vereség, még saját maga is cserbenhagyta, gondolta vad, tehetetlen dühvel. Jézusom!

– Ez fura – mondta Roni.

– Micsoda? – kérdezte a jövőbeli én. Hátradőlt a székben, s karját összefonva nézett a lányra.

– Amit a Cal-ról mondasz – felelte Roni. – Amennyire én tudom, ott egyáltalán nem kísérleteztek szellemképekkel. – Odasúgta Barneynak. – Kérd meg, hogy mutassa meg mindkét kezét.

– A kezedet – mondta Barney, de az ülő alak alattomos átváltozása máris megkezdődött, főleg az állán látszott, a jellegzetes dudort azonnal felismerte. – Hagyjuk – mondta rekedten. Zúgott a feje.

Jövőbeli énje gúnyolódva mondta: – Isten segít azokon, akik segítenek magukon, Mayerson. Tényleg azt hiszi, hogy van értelme megálmodni embereket, hátha valaki megsajnálja magát? A pokolba, én sajnálom magát, megmondtam, hogy ne vegye be a második adagot. Elengedném, ha tudnám, hogy hogyan, márpedig én többet tudok erről a szerről, mint bárki.

– Mi lesz vele? – kérdezte Roni a jövőbeli ént, aki már nem volt jövőbeli én, a metamorfózis beteljesedett, a magas és beesett arcú Palmer Eldritch ült a székben enyhén hintázva; egy hatalmas adag időtlen pókháló, fennhéjázó gesztusként félig emberi alakban. – Te jó isten, így fog kóborolni örökké?

– Jó kérdés – mondta Palmer Eldritch ünnepélyesen. – Bárcsak tudnám, magam miatt és miatta. Én már sokkal mélyebben vagyok nála, ne felejtse. – Barneyhoz fordult. – Érti, ugye, hogy magának már nem szükséges visszanyerni a normális Gestaltot, lehet kő, fa, légtaxi vagy az antitermál ernyő egy darabkája. Én már voltam mindez és még sokkal több. Ha élettelen dologgá változik, mondjuk, egy vén fatuskóvá, nem lesz tudatában az idő múlásának. Érdekes megoldás olyasvalakinek, aki menekülni akar a szellemkép-léttől. Én nem akarok. – A hangja elmélyült. – Mert számomra a saját téridőmbe való visszatérés Leó Bulero uszítása miatt a halált jelenti. Ellenkezőleg, én csak ebben az állapotban tudok élni. De maga... – halvány mosollyal intett. – Legyen kő, Mayerson. Várja ki, amíg a drog elmúlik, akármeddig is tart. Tíz év, száz. Egymillió. Vagy legyen kövület egy múzeumban. – A tekintete szelíd volt.

Egy idő múlva Roni szólalt meg: – Talán igaza van, Barney.

Barney az íróasztalhoz ment, felvett egy üveg papírnehezéket, majd letette.

– Mi nem érinthetjük meg – figyelte meg Roni –, de ő...

– A szellemkép azon képessége, hogy manipulálni tudja a tárgyakat – magyarázta Palmer Eldritch –, azt mutatja, hogy valóban jelen van, nem csak kivetülés. Emlékezzen a Poltergeist-jelenségre... a kopogószellemek is képesek voltak tárgyakat mozgatni, pedig nekik sem volt testük.

Az iroda falán megcsillant egy plakett; Emily kapta három évvel Barney ideje előtt, egy show-ban bemutatott kerámiájáért. Itt volt, megtartotta.

– Az a plakett akarok lenni – döntött Barney. Rézből és keményfából készült, valószínűleg mahagóniból; tartós, ráadásul most már tudta, hogy jövőbeli énje sosem válik meg tőle. A falhoz indult, kíváncsi volt, milyen lesz, amikor megszűnik embernek lenni, és egy falon lógó fa-réz tárggyá lesz.

– Akarja, hogy segítsek? – kérdezte Palmer Eldritch.

– Igen.

Valami erő felkapta. Kinyújtotta a kezét, hogy kitámassza magát, aztán zuhant, egy szűkülő, végtelen alagútban ereszkedett, érezte, ahogy a falak egyre szorulnak körülötte, és tudta, hogy rosszul ítélte meg a dolgot. Palmer Eldritch megint csak gyűrűket gondolt köré, demonstrálta az erejét mindenki fölött, aki Ét-R-t rág; Eldritch csinált valamit, és ő még azt sem tudta, mit, de biztosan nem azt, amit mondott. Nem azt, amit megígért.

– Az isten verje meg, Eldritch! – mondta Barney, de nem hallotta a saját hangját, nem hallott semmit. Egyre csak ereszkedett, súlytalanul, már szellemkép sem volt, a gravitáció sem hatott rá, az is elmúlt.

Hagyjon meg nekem valamit, Palmer, fohászkodott magában. Kérem. Ez az ima már elhangzott és nem talált meghallgatásra, értette meg; Palmer Eldritch már réges-rég cselekedett – túl késő volt, mindig is az volt. Akkor beperelem, gondolta Barney; valahogy visszajutok a Marsra, beveszem a mérget, és életem hátralévő részében a bolygóközi bíróságon harcolok vele... és nyerek. Nem Leóért meg a P. P. Babaházakért, hanem magamért.

Ekkor nevetést hallott. Palmer Eldritch nevetését. De honnan...?

Önmagából.

Lenézett a kezeire, jól látta a balt: rózsaszín, sápadt, a húst bőr és apró, szinte láthatatlan szőrszálak fedték; no és a jobb: fényes, izzó, makulátlan gépi tökély, az eredetihez képest határtalanul felsőbbrendű kar.

Immár tudta, mit tettek vele. Óriási átváltozás – legalábbis az ő szemszögéből – ment végbe, valószínűleg egész eddig minden emiatt történt.

Leó Bulero engem fog megölni, jött rá. Rólam fog szólni az emlékmű.

Én vagyok Palmer Eldritch.

Arra azért kíváncsi lennék, gondolta, miközben a környezete megszilárdult és kitisztult, ő hogyan jön ki Emilyvel.

Remélem, hogy pocsékul.