3

Richard Hnatt egy bárban üldögélt a P. P. Babaházak Rt. székházának közvetlen közelében, és keserű tequilát kortyolgatott. Táskája mellette hevert az asztalon. Pokoli jól tudta, hogy nincs semmi baj Emily edényeivel; a munkája eladható. A baj az exférjével volt és annak hatalmi pozíciójával.

Mert Barney kihasználta a hatalmát.

Fel kell hívnom Emilyt és elmondani neki, mondta magában Richárd Hnatt. Lassan felállt.

Egy férfi állta el az útját, egy különösen gömbölyded példány, pipaszár lábakon.

– Ki maga? – kérdezte Hnatt.

A férfi fel-le ringatózott előtte, akár egy játékbaba, közben a zsebébe nyúlt, mintha azt az ismerős mikroorganizmust vakargatná, mely parazita hajlammal rendelkezett, és amely túlélte az idő próbáját. Mindenesetre végül egy névjegykártyát húzott elő. – Érdekelnek minket a kerámiái, Mr. Hatt. Natt. Akármennyiért.

– Icholtz – olvasta a kártyát Hnatt; csak a név állt rajt, semmi további infó, még vidfonszám sem. – Most csak minták vannak nálam, de megadom a viszonteladók nevét. Ezek csak...

– Minizésre vannak – bólintott a játékszerű férfi, Mr. Icholtz. – Nekünk pontosan erre van szükségünk. Miniatürizálni akarjuk a kerámiáit, Mr. Hnatt, ugyanis szerintünk az a Mayerson téved... divatosak lesznek, méghozzá igen hamarosan.

Hnatt rámeredt. – Nem a P. P. Babaházak Rt. – től jött, és mégis minizni akar? – Senki más nem minizett. Mindenki tudta, hogy a P. P. Babaházak Rt. – nek monopóliuma van.

Mr. Icholtz leült az asztalhoz a táska mellé, elővette a tárcáját, és kezdte leszámolni a dermákat. – Eleinte igen kis nyilvánosságot fog kapni, de aztán... – Egy rakás barna, ráncos dermát, azaz szarvasgomba-héjat kínált Hnattnak, amely a Szol-rendszer törvényes fizetőeszközeként szolgált: az egyetlen molekula, egy különleges protein-aminosav, melyet nem tudtak hamisítani a Nyomdászok, ezek a Biltongról való életformák, akiket a Terra számos ipartelepén az automata gépsorok helyett alkalmaztak.

– Meg kell beszélnem a feleségemmel – mondta Hnatt.

– Nem maga a cég képviselője?

– D-d-de igen. – Elvette a pénzt.

– A szerződés. – Icholtz előhúzott egy dokumentumot, kiterítette az asztalon, s már nyújtotta is a tollat. – Kizárólagos jogokat ad nekünk.

Richárd Hnatt odahajolt, hogy aláírja, és a szerződésen észrevette Icholtz cégének a nevét. Ét-R Gyártóüzem, Boston. Életében nem hallott róla. Ét-R... emlékeztette valamire, de hogy mire, az nem jutott az eszébe. Csak miután aláírta, és Icholtz letépte az ő példányát, akkor ugrott be.

A Dra-Zs nevű illegális hallucinogén drogra, amit a telepesek használtak a Pisze Pat modellekkel együtt.

Mély nyugtalanság vett rajta erőt. De már túl késő volt visszakozni. Icholtz fogta a táskát, amelynek jogos tulajdonosa immár az Ét-R Gyártóüzem, Boston, USA, Terra volt.

– Hogyan... tudok kapcsolatba lépni magával? – kérdezte Hnatt, amikor Icholtz már lépett el az asztaltól.

Icholtz kurtán elmosolyodott. – Minket nem tud elérni. Ha szükségünk van magára, majd mi jelentkezünk.

* * *

Hogy az ördögbe mondja el Emilynek? Hnatt megszámolta a dermákat, átolvasta a szerződést, és apránként felfogta, Icholtz mennyit is fizetett neki; elmehetnek belőle Emilyvel egy ötnapos vakációra az Antarktiszra, a Terra mágnásai által frekventált pompás, hűvös városok egyikébe, ahol biztosan Leó Bulero, meg a hozzá, hasonlók is töltik a nyarat... És manapság a nyár egész éven át tart.

Vagy vehetik jobb hasznát is, merengett. Ennyi pénzzel bejuthatnak a bolygó legelőkelőbb létesítményébe – már ha akarják. Elrepülhetnek Németországba, és bejelentkezhetnek dr. Willy Denkmal egyik E Terápia klinikájába. Ejha!

Bement a bár vidfülkéjébe, becsukta az ajtót, és tárcsázta Emilyt. Csomagolhatsz. Megyünk Münchenbe. Ööö... – Találomra bemondta az egyik klinika nevét, amelynek a hirdetését exkluzív párizsi magazinokban látta: – Eichenwaldba. Dr. Denkmal...

– Barney elfogadta – vágott közbe Emily.

– Nem. De valaki más is utazik a minizésben, nem csak a P. P. Babaházak Rt. – A férfi mámoros hangulatban volt. – Barney ajtót mutatott, és akkor mi van? Ezért az új sorozatért többet is kaphatunk, rengeteget. Fél óra múlva ott vagyok, csak helyet foglalok az egyik TWA expresszjáratra. Gondolj bele: E Terápia mindkettőnknek!

– Most, hogy jobban belegondolok, nem vagyok benne biztos, hogy akarom ezt a gyorsított evolúciót – mondta Emily halkan.

A férfi ettől megtántorodott. – Dehogynem akarod. Úgy értem, megmentheti az életünket, és ha a mienket nem is, a gyerekeinkét... a potenciális gyerekeinkét, ha majd egyszer lesznek. És még ha csak rövid ideig is leszünk ott, és csak keveset fejlődünk, gondold meg, mennyi ajtó megnyílik előttünk! Persona grata leszünk mindenhol. Ismersz személyesen bárkit, akinek E Terápiája volt? A homeolapokban állandóan lehet olvasni erről meg arról, társasági emberekről, de...

– Nem akarok olyan szőrös lenni – felelte Emily. – Nem akarom a fejemet megnagyobbíttatni. Nem. Én nem megyek az Eichenwald Klinikára. – A hangjából tökéletes határozottság érződött; az arca rezzenéstelen volt.

– Akkor megyek magam – mondta Hnatt. Azért annak is lesz gazdasági haszna, végül is ő ül le a vevőkkel. Ráadásul így kétszer annyi ideig maradhat a klinikán, kétszer annyit fejlődhet... feltéve, hogy a kezelés hat. Van, aki nem reagál rá, de ez aligha dr. Denkmal hibája; az evolúcióra való hajlam nem ugyanolyan mértékben öröklődik mindenkire.

Önmagát illetően biztos volt benne, hogy rendkívül jól fog fejlődni, utoléri a nagyágyúkat, néhányukat még le is hagyja, teste nagyobb felületén lesz ott az a sokszor látott bőrkeményedés, amit Emily téves előítélettel „szőr”-nek nevez.

– És én mit csináljak, amíg elvagy? Kerámiázzak? – kérdezte Emily.

– Hát persze. – Mert dőlnek majd a rendelések, különben az Ét-R Gyártóüzem, Boston aligha érdeklődne a minizés iránt. Nyilván megvannak a maguk divatjós prekogjai, mint a P. P. Babaházak Rt. – nek. De aztán eszébe jutott, mit mondott Icholtz: eleinte igen kis nyilvánosságot fog kapni. Ez azt jelentheti, döbbent rá, hogy az új cégnek nincs a telepes holdak és bolygók körül keringő lemezlovas-hálózatuk; a P. P. Babaházak Rt. – től eltérően nekik nincs Allén és Charlott Faine-jük, akiknek kiküldhetnék a hírt.

De a lemezlovas műholdlánc felállítása időbe telik, ez természetes.

Mégsem hagyta nyugodni a dolog. Hirtelen elfogta a pánik: lehet, hogy illegális cég? Talán mint a Dra-Zs-t, az Ét-R-t is betiltották, talán valami veszélyes dologba keveredtem.

– Ét-R – mondta hangosan Emilynek. – Hallottál már róla? – Nem.

Elővette a szerződést, és még egyszer átfutotta. Micsoda zűrzavar, gondolta. Hogyan keveredtem ekkora pácba? Bárcsak az a szemét Mayerson elfogadta volna...

* * *

Délelőtt tízkor ismerős, rettenetes tülkölés rángatta ki Sam Regant álmából, aki egyből az ENSZ-hajót szidta odafent; tudta, hogy a ricsaj szándékos. A Bárányhimlő Telep fölött keringő hajó biztos akart lenni benne, hogy a telepesek – és nem csak az itteni állatok – megkapják a ledobandó csomagokat.

Megkapjuk, morogta Sam Regan, azzal felrántotta szigetelt overalljának cipzárját, felhúzta lábára a hosszú csizmát, majd mogorván és a lehető leglassabban ballagott a rámpa felé.

– Ma korán jött – panaszkodott Tod Morris. – És fogadok, hogy mind minta: cukor meg ételalapanyagok, zsír vagy ilyesmi, és semmi érdekes, mondjuk, édesség.

A rámpa tetején Norman Schein nekivetette vállát a fedélnek, és meglökte; éles, hideg napfény ömlött rájuk, alig győztek pislogni.

Fönt az ENSZ-hajó szikrázott a fekete ég előterében, mintha egy fonálon lengene. Jó pilóta, ha így tud ereszkedni, vélte Tod. Ismeri a Homokszép Vidék körüli terepet. Intett a hajónak, mire újra megszólalt a kürt, rettenetes ricsajjal. Gyorsan a fülére kapta a kezét.

Egy lövedék csúszott ki a hajó aljából, aztán kinyújtotta a stabilizátorait, majd spirálisan ereszkedni kezdett a föld felé.

– Fúúúj – prüszkölt undorral Sam Regan. – Nincs ejtőernyő. Biztos minták. – Elfordult, már csöppet sem érdekelte a dolog.

Milyen nyomorúságos ma a felszín, gondolta, végignézve a marsi tájon. Minek is jöttünk ide? Mert muszáj volt, kényszerítettek.

Az ENSZ-lövedék már talajt is ért, burka az ütközéstől szétrepedt, a három telepes jól látta a bádogdobozokat. Első látásra úgy kétszázötven kiló só. Sam Regan még jobban elcsüggedt.

– Hé – szólalt meg Schein, aki odabandukolt a lövedékhez, és belekukkantott. – Az hiszem, van itt valami használható.

– Mintha rádió lenne azokban a dobozokban – mondta Tod. – Tranzisztoros rádiók. – Elgondolkodva követte Scheint. – Talán hasznukat vehetjük a modellünkben.

– Az enyémben már van rádió – mondta Schein.

– Hát akkor csinálj az alkatrészeiből egy önvezérlő elektromos fűnyírót – javasolta Tod. – Olyanod még nincs, ugye? – Nagyon jól ismerte Scheinék Pisze Pat modelljét; a két pár, ő meg a felesége és Schein meg a felesége sokat voltak közös fúzióban.

– Stipi-stopi a rádiókra, nekem kellenek – szólt közbe Sam Regan. Az ő modelljében nem volt automata garázsajtó, mint Scheinnél és Tódnál; jócskán mögöttük kullogott. Persze ilyesmit lehet venni is. Csakhogy kifogyott a dermából. Az egész készletét elköltötte arra, amire még égetőbb szüksége volt: egy dílertől jó nagy mennyiség Dra-Zs-t vett, és hogy ne legyen szem előtt, elásta a földbe a közös bunker alsó szintjén az alvókamrája mögött.

Hívő volt, hitt az átváltozás csodájában – a majdnem szent pillanatban, amikor a modell miniatűr műtárgyai már nem csak jelképezik a Földet, de maguk lesznek a Föld. Így ő és a többi hívő, amikor a Dra-Zs segítségével a babavilágban fúzióba lépnek, időn és téren kívül kerülnek. Sok telepes nem volt még hívő; ők a modellekben csak egy olyan világ jelképét látták, amelyet immár nem érhetnek el. De a hitetlenek egyenként megtérnek.

Már most kora reggel arra vágyott, hogy lemenjen, elrágjon egy szelet Dra-Zs-t a készletéből, és csatlakozzon társaihoz a legünnepélyesebb pillanatban, ami csak megadatik nekik.

Azt kérdezte Tódtól és Norm Scheintől: – Nincs valamelyikteknek kedve egy tranzithoz? – Ez volt a részvételre használatos kifejezésük. Megyek vissza. Használhatjuk az én Dra-Zs-mat, megosztom veletek.

Egy ilyen ajánlatot nem lehetett nem megfontolni, Todot és Normot is csábította a dolog. – Ilyen korán? – kérdezett vissza Norm Schein. Most másztunk ki az ágyból. Bár gondolom, úgyse nagyon van mit csinálnunk. – Komoran rugdosta a félautomata homokkotrót, ami napok óta el sem mozdult a bunker bejárata közeléből. Senkinek nem volt ereje, hogy feljöjjön a felszínre és folytassa az egy hónapja elkezdett tisztogatást. – Azért nem helyes – morogta. – A kertünkben kéne dolgoznunk.

– Ja, mert az aztán kert – vigyorgott Sam Regan. – Mi is az az akármi, amit növesztesz? Elnevezted már?

Norm Schein zsebre dugott kézzel odaballagott a homokos, laza, gyér növényzetű talajon a néhai kertjéhez; megállt, végignézett a sorokon, hátha még több is kikelt abból a speciálisan előkészített magból. Egy se kelt ki.

– Nagy levelű fehérrépa – mondta Tod. – Igaz? Így is felismerem a levelét, hogy mutáns.

Norm leszakított egy levelet, megrágta, majd kiköpte; keserű volt és tiszta homok.

Ekkor Helen Morris bukkant elő, és egyből megborzongott a hideg marsi napfényben. – Van egy kérdésem – mondta a három férfinak. – Szerintem egy pszichoanalitikus a Földön ötven dollárt kért egy óráért, Fran meg azt mondja, az csak negyvenöt perc volt. – Elkezdte magyarázni: – Akarunk egy pszichiátert a modellünkbe, és jól akarjuk csinálni, mert eredeti darab, a Földön készítették, onnét hozták ide, ha emlékeztek arra a Bulero-hajóra, ami a múlt héten jött...

– Emlékszünk – felelte savanyúan Norm Schein. Hogy az a Bulero-ügynök micsoda árat kért! És közben egész idő alatt a műholdról Allén és Charlotte Faine a különböző darabokat elemezték, hadd csorogjon a nyáluk.

– Kérdezzük meg Faine-éket – javasolta Helen férje, Tod. – Rádiózzunk fel, ha legközelebb erre jár a műhold. – Az órájára pillantott. Úgy egy óra múlva. Az autentikus darabokról minden információjuk megvan; igazából ezeket az adatokat a baba mellé kellett volna tenniük a dobozba. – Bosszantotta, hiszen az ő dermájából (az övéből és Helenéből) fizettek a pszichiáter apró figurájáért, amihez tartozott ágy, íróasztal, szőnyeg és egy könyvespolcnyi hihetetlenül szépen miniatürizált könyv.

– Te jártál pszichiáterhez a Földön – mondta Helen Norm Scheinnek. – Mennyit kért?

– Hát én jobbára csoportterápiára jártam – felelte Norm. – A Berkeley Állami Mentálhigiéniás Klinikára, ahol a fizetőképesség szerint mérték a tarifát. Pisze Pat és a fiúja meg magánpszichiáterhez járnak. Végigjárta a kertjét, ballagott a tépett levelek között, melyeket kivétel nélkül mikroszkopikus helyi kártevők rágcsáltak meg. Ha csak egyetlen egészséges növényt találna, egyetlen érintetlent, máris helyreállna a lelki egyensúlya. A földi rovarirtók itt egyszerűen nem váltak be, a helyi kártevők zavartalanul nyüzsögtek tovább. Tízezer éve várták türelmesen, hogy valaki idejöjjön és növénytermesztéssel próbálkozzon.

– Jobb, ha megöntözöd – tanácsolta neki Tod.

– Ja – biccentett Norm Schein. Komoran indult a Bárányhimlő Telep vízpumparendszere felé; az immár részben homokkal teli öntözőrendszerhez volt csatlakoztatva, ami a bunker összes kertjét szolgálta. Az öntözés előtt el kéne távolítani a homokot, jutott eszébe. Ha nem indítják be hamarosan a nagy A-osztályú homokkotrót, akkor sem fognak tudni öntözni, ha akarnak, ő meg nem is igen akart.

És mégsem tudott úgy csinálni, mint Sam Regan, hogy csak úgy hátat fordít a felszínnek, lemegy babrálni a modelljével, új elemeket építeni vagy behelyezni, fejleszteni... vagy, ahogy Sam javasolta, elővenni egy szelet jól eldugott Dra-Zs-t, és belemerülni a fúzióba. Feladataink vannak, gondolta.

Azt mondta hát Helennek: – Mondd a feleségemnek, hogy jöjjön fel.

– Ő majd irányítja, merre menjen a homokkotróval, Frannek jó szeme van.

– Majd én szólok neki – ajánlotta Sam Regan, és már indult is lefelé.

– Senki nem jön?

Senki nem ment. Tod és Helen Morris már a saját kertjüket vizsgálták, Norm Schein pedig a ponyvát húzta le a kotróról, hogy be tudja indítani.

Lent Sam Regan felkutatta Fran Scheint; a Pisze Pat modellnél guggolva találta, amit a Morris és a Schein család közösen tartott fenn. Éppen buzgón ügyködött valamin.

Fran fel sem nézve mondta: – Pisze Pat bement a belvárosba vadonatúj felnyitható tetejű Fordjában, leparkolt és pénzt dobott a parkolóórába, és vásárolt, most pedig a pszichiáter várójában olvassa a Fortune-t. De mennyit fizessen? – Felnézett, végigsimított hosszú, sötét haján, és rámosolygott a férfira. Egyértelműen Fran volt a legszebb és legdrámaibb személy a közös bunkerban, gondolta Sam Regan, és nem az első alkalommal.

Azt mondta: – Hogyan tudsz szöszmötölni azzal a modellel anélkül, hogy elrágnál egy kis... – Gyorsan körülnézett, a jelek szerint egyedül voltak. Lehajolt a nőhöz, és halkan folytatta: – Gyere, rágjunk egy kis első osztályú Dra-Zs-t. Csak te meg én, mint a múltkor. Na? Dübörgő szívvel várta a választ; tisztára elgyengült, ha csak eszébe jutott, amikor utoljára egyszerre változtak át.

– Helen Morris mindjárt...

– Nem, a homokkotrót kurblizzák fönt. Jó egy óráig még nem jönnek le. – Megfogta Fran kezét, és talpra segítette. – Ami sima, barna csomagolópapírban érkezik – mondta, miközben kivezette a nőt a folyosóra –, az használni való, nem eltemetni. Idővel megpállik. Elveszti az erejét.

– Márpedig mi sokat fizetünk azért az erőért – jutott eszébe a morbid gondolat. Túl sokat, hogy csak úgy hagyjuk pocsékba menni. Igaz, voltak (no, nem ebben a bunkerban), akik állították, hogy az átváltozáshoz szükséges erő nem a Dra-Zs-ból, hanem a modell pontosságából ered. Ő ezt baromságnak tartotta, de azért voltak a nézetnek hívei. Ahogy sietve beléptek Sam Regan lakrészébe, Fran azt mondta:

– Rágok veled kettesben, Sam, de amíg a Terrán vagyunk, ne csináljunk semmi olyat, amit... tudod, amit nem csinálnánk itt. Úgy értem, az a tény, hogy akkor Pat és Walt vagyunk, és nem pedig önmagunk, még nem jogosít fel semmire. – Figyelmeztetőn meredt a férfira, megróva korábbi viselkedéséért, és hogy a megkérdezése nélkül hozta olyan helyzetbe.

– Szóval elismered, hogy tényleg a Földre jutunk? – Számtalanszor vitatkoztak már erről, kardinális kérdés volt. Fran hajlott a véleményre, miszerint az átváltozás csak látszat, a telepesek által járulékos tulajdonságok közé sorolható dolog: az érintett helyeknek és tárgyaknak pusztán a külső, nem pedig a lényegi manifesztációja.

– Én azt hiszem – kezdte Fran lassan, közben ujjait kifejtette a férfi ujjai közül, és megállt a lakrész bejáratánál –, hogy akár a képzelet játéka, drog keltette hallucináció, akár valóságos átváltozás a Marsról az egykori Földre egy olyan közeg által, amiről semmit nem tudunk... Megint szigorúan meredt a férfira. – Szerintem tartózkodnunk kéne tőle. Hogy ne szennyezzük be a kommunikáció élményét. – Figyelte, amint a férfi óvatosan elhúzza a fémágyat a faltól, majd egy meghosszabbított kampóval benyúl a feltárult üregbe. – Megtisztító élmény lenne. Elveszítenénk a testünket, testiségünket, ahogy mondják. Helyette elpusztíthatatlan testet öltünk, legalábbis egy időre. Vagy örökre, ha elhisszük, mint ahogy néhányan hiszik, hogy az a test időn és téren kívüli, hogy örök. Te nem értesz egyet, Sam? – sóhajtott.

– Tudom, hogy nem.

– Spiritualitás – mondta a férfi undorral, ahogy kihalászta a csomag Dra-Zs-t az üregből. – Megtagadod a valóságot, és mit kapsz cserébe? Semmit.

Fran közelebb ment, figyelte, hogy bontja ki a csomagot. – Beismerem, hogy nem tudom bebizonyítani, hogy a megtartóztatásért bármit kapnál cserébe. Egyvalamit viszont tudok. Amit te és a többi érzékvadász nem ismer fel, az az, hogy amikor Dra-Zs-t rágunk és elhagyjuk a testünket, meghalunk. És holtunkban elveszítjük... – habozott.

– Mondd ki – unszolta Sam, miközben kibontotta a csomagot, és késével lehasított egy csíkot a barna, durva, növényszerű rostkötegből.

– A bűn súlyát – fejezte be Fran.

Sam Regan felröhögött. – Jól van... legalább ortodox vagy. – Mert a legtöbb telepes egyetértett volna Frannel. – Csakhogy én nem ezért rágom – mondta, s visszahelyezte a csomagot a biztonságos helyre –, én nem akarok semmit elveszteni... én nyerni akarok valamit. – Becsukta a lakrésze ajtaját, majd gyors mozdulatokkal elővette a saját Pisze Pat modelljét, mohó sietséggel leterítette a padlóra, minden tárgyat a helyére rakott benne. – Valamit, amire amúgy nem vagyunk jogosultak – tette hozzá, mintha Fran nem tudná.

Fran férje – vagy az ő felesége vagy mindketten, vagy bárki a bunkerból – bekukkanthat, mialatt ő meg Fran átváltozás alatt lesznek. Testük illő távolságra lesz egymástól, s bármilyen körültekintő is a szemlélő, nem vehet észre semmi helytelent. Törvényi szabályozásra is történt kísérlet, azonban az átváltozás alatti együttlétet nem lehetett bizonyítani, pedig már a Marsot kormányzó ENSZ-hatóságok jogi szakértői és más telepesek is próbálkoztak és felsültek. Az átváltozás során az ember elkövethetett vérfertőzést, gyilkosságot, bármit, ám törvénykezési szempontból puszta fantázia maradt, impotens vágyálom.

Ez az igencsak érdekes tény rég hozzáedzette Samet a Dra-Zs használatához; számára a marsi élet kevés áldásainak egyike volt.

– Szerintem te csábítasz rossz utakra engem – mondta Fran. Engedelmesen leült, de szomorúnak látszott; nagy, sötét szeme hiába próbált megkapaszkodni egy pontban a modell közepén, Pisze Pat irdatlan ruhatárához közel. Szórakozottan babrált egy cobolyprém kabáttal.

A férfi odaadta neki a Dra-Zs felét, a sajátját pedig a szájába kapta és mohón rágni kezdte.

A még mindig gyászos arcot vágó Fran is rágott.

A férfi volt Walt. Volt egy Jaguar XXB sportsiklója, ami óránként simán hozta a tizenötezer mérföldet. Az inge olasz volt, a cipője angol. Kinyitotta a szemét, és tekintetével a kis G. E. – órás tévét kereste az ágya mellett. Automatikusan bekapcsol majd; a nagy hírbohóc, Jim Briskin reggeli show-jára van állítva. Lángvörös parókájában Jim Briskin máris kezdett feltűnni a képernyőn. Walt felült, megérintett egy gombot, amitől az ágya elfordult, a felső része megemelkedett, hogy alkalmazkodjon ülő helyzetéhez, aztán csak hevert és nézte a programot.

– A Van Ness és a Markét sarkán állok San Francisco belvárosában kezdte Briskin kedvesen –, ahol hamarosan láthatjuk az új, izgalmas, Sir Francis Drake épület átadását, mely az első teljesen felszín alatti komforttorony. Az épület felszentelésén itt áll mellettem a balladák elbűvölő asszonya és...

Walt kikapcsolta a tévét, felkelt, mezítláb az ablakhoz ment; felhúzta a rolót, és kinézett a meleg, szikrázó, kora reggeli San Franciscó-i utcákra, dombokra és fehér házakra. Szombat reggel volt, nem kellett dolgoznia menni Palo Altóba az Ampex Corporationbe; helyette – és ez nagyon jól hangzott – randija volt a barátnőjével, Pat Christensennel, aki egy modern kis lakásban lakott a Potrero Hillen.

Mindig szombat volt.

A fürdőszobában vizet fröcskölt az arcára, majd bekente borotvahabbal, és nekilátott borotválkozni. És mialatt a tükörben bámulva magát borotválkozott, észrevett egy cédulát a tükör szélén, a saját keze írásával.

 

EZ EGY ILLÚZIÓ. TE SAM REGAN VAGY, TELEPES A MARSON. JÓL HASZNÁLD KI AZ ÁTVÁLTOZÁSI IDŐT, HAVER. HÍVD FEL PATET, PRONTO!

 

Aláírás: Sam Regan.

Illúzió, gondolta, és a keze megállt a levegőben. Milyen értelemben? Próbált visszaemlékezni: Sam Regan és a Mars, a nyomasztó telepesbunker... igen, homályosan rémlett valami, de távoli volt, zavaros, csöppet se meggyőző. Vállat vont, aztán folytatta a borotválkozást, értetlenül és kicsit lehangoltan. Jól van, tegyük fel, hogy a cédula igazat mond, talán valóban emlékszik arra a másik világra, arra a nyomorúságos féléletre, a kényszerű száműzetésre a szokatlan környezetben.

Miért kéne tönkretennie azt, ami most van? Lekapta a cédulát, összegyűrte és a hulladékcsúszdába dobta. A borotválkozás befejeztével vidfonon felhívta Patet.

– Figyu – mondta egyből a lány, hidegen és elevenen; csillámlott a haja a képernyőn, éppen szárította –, nem akarok találkozni veled, Walt. Kérlek. Mert tudom, mi jár a fejedben, és engem nem érdekel; felfogod ezt? – Szürkés-kékes szeme hidegen csillogott.

– Hm – hümmögött Walt döbbenten. Azon töprengett, mit feleljen erre. – De hát pompás nap van... kimehetnénk a szabadba. Mondjuk a Golden Gate Parkba.

– Túl meleg lesz odakint.

– Dehogyis – ellenkezett Walt bosszúsan. – Csak később. Hé, sétálhatnánk a parton, futhatnánk a hullámokban! Na?

A lány láthatóan megingott. – De az a múltkori beszélgetés...

– Nem volt semmiféle beszélgetés. Egy hete nem láttalak, múlt szombat óta. – A tőle telhető leghatározottabb és meggyőzőbb hangot igyekezett megtalálni. – Ott leszek nálad fél óra múlva, és felveszlek. Húzz fürdőruhát, tudod, a sárgát. A spanyolt, a nyakpántosat.

– Ó, az már tisztára kiment a divatból – felelte a lány megvetően. Van egy új, Svédországból kaptam, még nem láttad. Felveszem azt. Már ha szabad. A lány az A & F-nél nem volt biztos benne, hogy szabad.

– Oké – vágta rá Walt, és letette.

Fél óra múlva Jaguarjával megállt a lány komforttornyának emelt beállóján.

Pat kardigánt és pantallót viselt; a fürdőruha alatta van, magyarázta. Kezében piknikkosárral követte a fiút a parkoló siklóhoz. Csinos volt, izgatottan szaporázott a fiú előtt, szandálja csattogott. Minden úgy alakul, ahogy Walt remélte; végül mégiscsak klassz nap lesz, kezdeti felindulása semmivé foszlott... amiért istennek hála.

– Várj, amíg meglátod a fürdőruhát – mondta a lány, ahogy becsúszott a hajó ülésére, és ölébe tette a kosarat. – Nagyon merész, mintha ott se lenne. Szinte hinned kell, hogy ott van. – Walt beszállt s ő nekidőlt. – Végiggondoltam a múltkori beszélgetésünket... hadd fejezzem be. – Ujját a fiú ajkára téve intette csendre. – Tudom, hogy beszélgettünk, Walt. De tulajdonképpen igazad van, sőt alapjában véve te állsz hozzá helyesen. Igyekeznünk kell annyit kihozni belőle, amennyit csak lehet, így is elég rövid az időnk... legalábbis szerintem. – Halványan elmosolyodott. – Szóval taposs bele, irány az óceán. Szinte pillanatok múlva a part menti parkolóban voltak.

– Egyre melegebb lesz – mondta Pat komolyan. – Minden nap melegebb. Nem? Végül ki se lehet majd bírni. – Lehúzta a kardigánját, majd a hajó ülésén fészkelődve kibújt a pantallóból. – De azt már nem éljük meg... Még ötven év, és már ki sem lehet menni délután. Ahogy a mondás tartja: csak a veszett kutyák meg az angolok mennek ki a déli napra. Mi ott még nem tartunk. – Kinyitotta az ajtót, és fürdőruhásan kiszállt. És igaza volt: hinni kellett a fürdőruhában, hogy egyáltalán látni vélje az ember. Ami mindkettejüknek tökéletesen megfelelt.

A fiú meg a lány együtt caplattak a nedves homokban, nézegették a medúzákat, kagylókat és köveket, a tengerből partra mosott hordalékot.

– Milyen évet is írunk? – kérdezte tőle hirtelen Pat, megtorpanva. Kibontott hajába belekapott a szél, sárga felhőként emelkedett meg, fényesen, rikítón és teljesen tisztán, minden fonat külön-külön lebbent.

– Hát szerintem... – kezdte Walt, aztán nem jutott eszébe, hiába töprengett. – A francba! – morogta mérgesen.

– Mindegy, nem érdekes. – A lány a karjába fűzte a karját, és továbbindultak. – Nézd, ott van egy félreeső hely, a sziklák mögött. – Felgyorsított, teste fodrozódott, ahogy erős kis izmai nekifeszültek a szélnek, a homoknak és a rég elveszett világ ismerős gravitációjának. – Én vagyok... hogy is hívják... Fran? – kérdezte hirtelen. A sziklák mellett ment, tajték és víz borította be a lábát, a bokáját; felkacagott, ugrott egyet, megborzongott a hidegtől. – Vagy én vagyok Patrícia Christensen? – Mindkét kezével a hajába túrt. – Szőke a hajam, úgyhogy Pat vagyok. Pisze Pat. – Eltűnt a sziklák mögött; Walt gyorsan követte, szinte négykézláb. – Fran voltam – szólt hátra a lány a válla fölött –, de ez most nem érdekes. Lehettem volna bárki, Fran vagy Helen. Vagy Mary. Akkor sem számítana, igaz?

– Nem igaz – ellenkezett a fiú, végre beérve a lányt. Lihegve mondta: – Igenis fontos, hogy te Fran vagy. Lényegében.

– ”Lényegében”. – A lány elheveredett a homokon, a könyökére támaszkodott, és egy éles fekete kővel rajzolni kezdett, szertelen mozdulatokkal, mély árkokat húzva a homokba; aztán egyből el is dobta a követ, és felült, szemben az óceánnal. – De a járulékos tulajdonságaim... mind Paté. – Két kezével alulról megfogta a mellét, erőtlenül megemelte, arcán értetlen kifejezés. – Ez Paté. Nem az enyém. Az enyém kisebb. Emlékszem.

A férfi leült mellé, nem szólt semmit.

– Itt vagyunk – folytatta a lány –, hogy megtegyük, amit nem tudunk megtenni a bunkerban. Ahol romlott testünket hagytuk. Amíg a modellünket jó állapotban tartjuk, mi... – Az óceánra mutatott, majd hitetlenkedve megint megérintette magát. – Ez nem pusztulhat el, igaz? Halhatatlanok vagyunk. – Azzal visszafeküdt, végignyúlt a homokon, lehunyta a szemét, egyik karját az arcára tette. – És mert itt vagyunk, és megtehetjük azt, amit a bunkerban nem, a te elméleted szerint meg is kell tennünk. Ki kell használnunk a lehetőséget.

A fiú odahajolt és szájon csókolta.

Fejében egy hang ekkor azt mondta: „De ezt bármikor megtehetem.” És testében egy idegen erő jelenlétét érezte. Felült, elhúzódott a lánytól. „Végül is az én feleségem” – gondolta Norm Schein. Erre felnevetett.

„Ki mondta, hogy használhatod a modellemet? – gondolta Sam Regan dühösen. – Ki a szobámból! És lefogadom, hogy az én Dra-Zs-mal.”

„Te ajánlottad fel – felelt agyának-testének társlakója. – Én csak a szavadon fogtalak.”

„Én is itt vagyok – gondolta Tod Morris. – Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre...”

„Téged senki nem kérdezett – gondolta Norm Schein mérgesen. – Sőt arra se kért senki, hogy gyere. Miért nem mész fel és vacakolsz azzal a lepusztult, semmit érő kerteddel?”

Tod Morris nyugodtan gondolta: „Én Sammel vagyok. Csak itt tudom csinálni ezt.” Akaratereje összekapcsolódott Samével; Walt újra a fekvő lány fölé hajolt; újra szájon csókolta, ezúttal erősen, növekvő ingerültséggel.

Pat behunyt szemmel, mély hangon megszólalt: – Én is itt vagyok. Helen. – Majd hozzátette: – És Mary is. De mi nem a te Dra-Zs-dat használjuk, Sam, a magunkéból hoztunk át. – Azzal átölelte, ahogy a Pisze Pat három lakója uniszónóba kapcsolódott a vállalkozáshoz. Meglepetésében Sam Regan megszakította a kapcsolatot Tod Morrisszal, helyette besegített Norm Scheinnek, és Walt megint elhúzódott Pisze Pattól.

Az óceán hullámai nyalogatták a lábukat, ahogy szótlanul feküdtek a parton; két ember, akik hat egyén lényegét foglalták magukban. Hat a kettőben, gondolta Sam Regan. A megismételt misztérium. Hogyan lehetséges? Megint a régi kérdés. De engem igazából csak az érdekel, hogy az én Dra-Zs-mat használják-e. Lefogadom, hogy igen, akármit is mondanak, nem hiszek nekik.

Pisze Pat felállt és azt mondta: – Hát úgy látom, akár úszhatok is, itt nem történik semmi érdekes. – Belegázolt a vízbe, és eltempózott; ők meg ültek abban az egy testben, és nézték.

„Elszalasztottuk a lehetőséget” – gondolta Tod Morris savanyúan.

„Az én hibám” – ismerte el Sam. Ő meg Tod együttes erővel felálltak, tettek pár lépést a lány után, majd a bokáig érő vízben megálltak.

Sam Regan máris érezte, hogy múlik a drog hatása, s a felismeréstől elfogta a gyengeség, a félelem és az undor. Ilyen rohadt gyorsan, mondta magában. Mindennek vége, vissza a bunkerba, a gödörbe, ahol a nap elől bujdokolva tekergünk meg vonaglunk, akár a férgek egy papírzacskóban. Sápadtan, fehéren és ocsmányan. Megborzongott.

...Megborzongott és újra a fülkéjében találta magát, ott a parányi ágy, a mosdóállvány, az íróasztal, a tűzhely... és az ernyedt, tunya testek, Tod és Helen Morris, Fran és Norm Schein, és saját felesége, Mary üres burka; élettelen tekintetüket látva undorral elfordult.

Középütt a padlón ott volt a modell. Lenézve megpillantotta a két babát, Waltot és Patet az óceán partján, a leparkolt Jaguar mellett. Pisze Paten bizony ott volt a majdnem láthatatlan svéd fürdőruha, mellettük meg az apró piknikkosár.

És a modell mellett egy közönséges barna papírzacskó hevert, amiben a Dra-Zs volt; így öten elrágták az egész készletet, és miközben nézte – akarata ellenére –, látta az ernyedt, öntudatlan szájakból szivárgó fényes, barna sziruppatakocskát.

Vele szemben Fran Schein mocorogni kezdett, kinyitotta a szemét, felnyögött; tekintete Sam Reganra fókuszált, elgyötörtén sóhajtott.

– Rajtakaptak – mondta a férfi.

– Túl sokáig húztuk. – Bizonytalanul felállt, megingott, majdnem elesett; Sam máris ott termett, elkapta. – Igazad volt, azonnal neki kellett volna látnunk, ha már elhatároztuk. Csak... – Fran kicsit pihent a férfi karjában. – Szeretem az előkészületeket. Sétálni a parton, megmutatni neked a fürdőruhát, ami nem is fürdőruha. – Halványan elmosolyodott.

– Pár percig még biztos odaát lesznek – mondta Sam.

Fran szeme elkerekedett. – Igen, igazad van. – Kisiklott a karjából, az ajtóhoz. Kinyitotta, eltűnt a folyosón. – A mi lakrészünkben – szólt vissza. – Siess!

A férfi örömmel követte. Olyan mulatságos volt, szinte fojtogatta a nevetés. Előtte a nő a bunker másik szintjére sietett fel a rámpán; Sam utolérte, épp akkora kapta el, amikor elérték az ő lakrészüket. Osszekapaszkodva estek be, vihogva és küszködve gurultak a kemény fémpadlón, neki a falnak.

Végül is győztünk, gondolta, ahogy ügyesen, egyetlen mozdulatsorban kikapcsolta a nő melltartóját, kigombolta a blúzát, lehúzta a cipzárt a szoknyáján, és levette a nem fűzős, papucsszerű cipőt. Mindenütt egyszerre dolgozott, és Fran újra sóhajtott; ezúttal nem elgyötörtén.

– Azért az ajtót bezárom. – A férfi felkelt, az ajtóhoz sietett, bezárta és ráhúzta a biztonsági reteszt is. Ezalatt Fran az alsóneműjével küzdött.

– Gyere, ne csak nézz – unszolta. Gyorsan egy halomba hányta, a cipőt a tetejére nehezéknek.

A férfi visszaereszkedett mellé, s a nő gyors, ügyes ujjai máris megtalálták; sötét szeme lángra gyúlt, úgy dolgozott rajta a férfi nagy örömére.

És éppen itt, nyomasztó otthonukban a Marson. És mégis... a régi módszerrel csinálták, az egyetlen módszerrel: az óvatos dílerektől szerzett drog segítségével. A Dra-Zs tette ezt lehetővé; továbbra is szükségük lesz rá. Egyáltalán nem szabadok.

Ahogy Fran lába átkulcsolta a derekát, Sam Regan azt gondolta: És nem is akarunk szabadok lenni. Éppen ellenkezőleg. Keze levándorolt a nő lapos, reszkető hasára, és arra gondolt: Még többel is elbírnánk.