14.

– El kell kapnunk Miss Reisst – szögezte le Hamilton, ahogy a csoport elfoglalta a nappalit. – És aztán meg kell ölnünk. Gyorsan és véglegesen. Habozás nélkül. Amint fizikailag is el tudjuk érni.

– El fog pusztítani minket – morogta McFeyffe.

– Sokunkat igen, de nem mindenkit.

– Akkor is jobb megpróbálni – vélte Laws.

– Igen – bólintott Hamilton. – Sokkal jobb, mint itt ülni és várni. Ennek a világnak pusztulnia kell.

– Tiltakozik valaki? – nézett körül Arthur Silvester.

– Nem, senki – felelte Marsha.

– És maga, Mrs. Pritchet? – kérdezte Hamilton. – Maga mit mond?

– Persze hogy el kell altatni. Szegény teremtés…

– Szegény?

– Ő mindig is ebben a világban élt. Ebben a szörnyű, eszement világban. Ezt építgette a képzeletében éveken és éveken át. Ragadozó szörnyekkel teli világot.

A bedeszkázott alagsori ajtót bámulva David Pritchet idegesen kérdezte: – Az az izé ugye nem jut fel ide?

– Nem – nyugtatta meg Laws. – Nem tud. Ott fog éhen dögleni. Vagy Miss Reiss-szel együtt pusztul el.

– Akkor megegyeztünk – mondta ki a végső szót Hamilton. – Ez is valami. Ebben a világban már egyikünk se akar maradni.

– Jó, eldöntöttük, mit akarunk csinálni – bólintott Marsha. – De hogyan csináljuk?

– Jó kérdés – mondta Arthur Silvester. – Nem lesz egyszerű.

– De nem is lehetetlen – felelte Hamilton. – Sikerült magával, és sikerült Edith Pritchettel is.

– Megfigyelték, hogy minden alkalommal egyre nehezebben megy? – töprengett Silvester. – Most azt kívánjuk, bárcsak Mrs. Pritchet világában lennénk…

– És amikor ott voltunk, a magáéba kívánkoztunk vissza – fejezte be savanyún McFeyffe.

– Mit akar ezzel mondani? – nézett nyugtalanul a kiszolgált katonára Hamilton.

– Hogy talán ha átjutunk a következőbe, onnan meg ide vágyunk majd vissza.

– A következő a való világ lesz. Előbb-utóbb csak kijutunk ebből a labirintusból.

– De nem most – vélte Marsha. – Nyolcan vagyunk, és még csak három világ volt. Nem öt van még hátra?

– Három fantáziavilágban jártunk. Három zárt világban, amelyek egyáltalán nem érintkeztek a valósággal. Amint bent vagyunk, nincs kiút. Eddig nem volt szerencsénk. – Hamilton elgondolkodott. – De nem hinném, hogy mindegyikünk teljes fantáziavilágban él.

Rövid szünet után Laws szólalt meg: – Maga önelégült szemét.

– Talán igaz.

– Lehet.

– Magát is beleértve.

– Nem, kösz.

– Maga idegbeteg és cinikus, de ugyanakkor realista is – mondta Hamilton. – Mint én. És Marsha. És McFeyffe. És David Pritchet. Szerintem már majdnem kint vagyunk a fantáziavilágokból.

– Hogy érti ezt, Mr. Hamilton? – kérdezte Mrs. Pritchet. – Nem értem.

– Nem is vártam el magától. Nem is kell megértenie.

– Érdekes – ingatta fejét McFeyffe. – Talán igazad van. Majdnem mindenkivel egyetértek, kivéve Marshát. Elnézést, Mrs. Hamilton.

Marsha elsápadt. – Muszáj még most is felhozni?

– Szerintem a tiéd is fantáziavilág.

– Igen. Fantázia – mondta elfehéredett szájjal Marsha. – A ti mocskos fantáziátok…

– Miről beszélnek ezek? – fakadt ki Laws.

– Nem fontos – legyintett Hamilton.

– Talán mégis. Miről van szó?

Marsha a férjére nézett. – Nem félek kiteregetni mások előtt. McFeyffe már amúgy is elkezdte.

– Nincs választásunk – érvelt józanul McFeyffe. – Az életünk múlhat rajta.

– Marshát azzal vádolták, hogy kommunista – magyarázta Hamilton a többieknek. – McFeyffe szedte össze a vádakat. Természetesen teljességgel abszurd az egész.

Laws elgondolkodott.

– Ez komoly lehet. Nem szívesen kerülnék át egy olyan világba.

– Nem fog – biztosította Hamilton.

Hideg, keserű grimasz terült el Laws sötét arcán. – Egyszer már cserbenhagyott, Jack.

– Sajnálom.

– Nem, valószínűleg igaza volt. Nem sokáig bírtam volna az illatos szappant. Csak… – vállat vont. – Most óriásit téved. Amíg ebből ki nem keveredünk… – elhallgatott. – Felejtsük el a múltat, törődjünk a jelennel. Van belőle elég.

– Még valami – szólt közbe Hamilton. – Aztán elfelejthetjük.

– Mi lenne az?

– Kösz, hogy felhúzott a lépcsőn. Laws arcán mosoly suhant át.

– Rendben. Olyan kicsinek és szomorúnak látszott ott kuporogva. Azt hiszem, akkor is lementem volna magáért, ha nem tudok visszajönni. Maga nagyon kevés volt ott a lépcsőn. Főleg ahhoz, amit az alján láttam.

* * *

Marsha elindult a konyhába.

– Teszek fel még kávét. Kér valaki enni?

– Farkaséhes vagyok – vágta rá Laws. – Egyenesen San Joséból jövök.

– Mi lett a szappangyár helyén? – kérdezte tőle Hamilton, ahogy követték Marshát.

– Nem tudtam rájönni. Valami gyár, ami eszközöket készít. Csipeszeket, ollókat, olyan sebészcuccokat. Párat megnéztem közelebbről, de nem értettem semmit.

– Nincs ilyen?

– A való világban nincs. Miss Reiss talán messziről látott ilyet. És nem értette, mi lehet.

– Kínzóeszközök – tippelt Hamilton.

– Nagyon valószínű. Én persze azonnal felpattantam egy buszra, és elhúztam.

Marsha egy kis sámlin állva kinyitotta a mosogató fölötti szekrényt. -Barackbefőtt?

– Jöhet – bólintott Laws. – Bármi, amit talál.

Marsha benyúlt a szekrénybe, a konzerv pedig leesett a polcról, le a földre, és hangos reccsenéssel landolt a nő lábfején. Marsha lélegzete is elakadt a fájdalomtól, ahogy odébb ugrott. Ekkor egy másik konzerv is eldőlt, egy pillanatra megállt a polc szélén, majd függőlegesen lezuhant. Marsha épp hogy el tudott hajolni.

– Csukd be! – parancsolt rá Hamilton élesen, azzal odalépett, és a sámli nélkül csak úgy felnyúlt és becsapta az ajtót. A konzervdobozok hangos dörömböléssel zuhantak neki. A hang egy pillanatig tartott, majd csend lett.

– Véletlen – mondta könnyedén Mrs. Pritchet.

– Nézzük racionálisan – javasolta Laws. – Mindennap történik ilyesmi.

– Csakhogy ez nem a normális világ – mutatott rá Arthur Silvester. -Ez Miss Reiss világa.

– És ha ez Miss Reiss-szel történne, ő nem tekintené véletlennek -értett egyet Hamilton.

– Vagyis szándékos volt? – dajkálta Marsha a sérült lábát. – Az a konzerv…

Hamilton felkapta a dobozt, és a falra szerelt nyitóhoz ment vele.

– Óvatosnak kell lennünk. Mostantól kezdve ki vagyunk téve a véletleneknek. Nagyon is.

Laws belekóstolt a barackbefőttbe, majd fintorogva letette a dobozt a szárítóra. – Értem, mire gondol. Hamilton is óvatosan belekóstolt. A konzervétel szokásos ízetlensége helyett nyelvét fanyar, fémes aroma csavarta meg, amitől öklendezni kezdett. Gyorsan a mosogatóba köpte, ami a szájában volt.

– Savas – köhögte.

– Méreg – mondta nyugodtan Laws. – Erre is vigyáznunk kell.

– Talán leltározzunk – vetette fel Mrs. Pritchet. – Nem ártana kiderítenünk, hogyan viselkednek itt a dolgok.

– Jó ötlet – értett egyet borzongva Marsha. – Így nem érhet meglepetés. – Fájdalmas arccal visszavette cipőjét, és odabicegett a férjéhez. – Ha minden önálló életet él, ráadásul minden gonosz és ártalmas…

Éppen visszaindultak a folyosón, amikor a nappaliban kihunyt a fény, és a helyiség szuroksötét lett.

– Íme egy újabb véletlen – mondta Hamilton. – Kiégett a körte. Ki jelentkezik, hogy bemegy és kicseréli?

Senki.

– Akkor hagyjuk. Nem éri meg. Majd holnap, világosban megcsinálom.

– Mi lesz, ha mind kiég? – mondta ki hangosan Marsha.

– Jó kérdés. Nem tudom a választ. Akkor, gondolom, nekiállunk gyertyát keresni. Független fényforrásokat, zseblámpát, öngyújtót.

– Szegény őrült nő – mormolta Marsha. – Gondoljanak bele: ahányszor csak valamiért elalszik a villany, ő ül a sötétben és várja, hogy érte jöjjön egy szörny. Mindvégig abban a hitben élve, hogy ez egy aprólékosan kidolgozott terv része.

– Ahogy most mi – jegyezte meg McFeyffe keserűen.

– De hát az is – mondta Laws. – Ez az ő világa. Itt, ahol kiégett a körte.

A sötét nappaliban megcsörrent a telefon.

– Ez is – bólintott Hamilton. – Maguk szerint mire gondol, amikor cseng a telefon? Jobb, ha előre kitaláljuk. Mit jelent a telefoncsörgés egy paranoiásnak?

– Gondolom, ez a paranoia típusától függ – vélte a felesége.

– Ebben az esetben nyilván azzal próbálják becsalogatni a sötét szobába. Úgyhogy nem megyünk.

Vártak. A telefon hamarosan elhallgatott. Mind a heten fellélegeztek.

– Maradjunk a konyhában – fordult vissza Laws. – Az nem ártalmas. Kellemes hely.

– Olyan erődféle – mondta Hamilton cinikusan.

Amikor Marsha be akarta tenni a másik konzervet a hűtőbe, nem tudta kinyitni az ajtót. Csak fogta a konzervet, és bután rángatta az ajtót, míg a férje oda nem ment.

– Csak az idegesség – mormolta a nő. – Biztos semmi baja. Mindig nehezen nyílt.

– Valaki használta a pirítót? – kérdezte Mrs. Pritchet. A kis konyhaasztalon halkan zümmögött a kenyérpirító. – Forró, mint a kazán.

Hamilton odament és megnézte. Egy darabig hiába küzdött a kapcsolójával, aztán feladta, és kirántotta a zsinórt a konnektorból. A pirító fűtőszála elsötétedett.

– Miben bízhatunk? – kérdezte Mrs. Pritchet ijedten.

– Semmiben – felelte Hamilton.

– Ez olyan… bizarr – csóválta a fejét Marsha.

Laws elgondolkodva nyitotta ki a mosogató melletti fiókot. – Valamivel meg kell védenünk magunk. – Átnézte az evőeszközöket, és meg is találta, amit keresett: egy nehéz nyelű acélkést. Ujjai már nyúltak felé, amikor Hamilton elrántotta a kezét.

– Óvatosan! Emlékezzen, mi történt a konzervvel.

– De erre szükségünk van – bosszankodott Laws. Felkapta a kést. -Nekem is kell valami. Magának ott az a rohadt pisztoly. Úgy dudorodik a hóna alatt, mint egy tégla.

A kés egy pillanatig nyugton hevert a tenyerén, majd határozottan megpördült, egyenesen a fekete férfi hasára szegeződött, és meglódult. Laws fürgén elhajolt. A kés belefúródott a mosogató deszkájába. Laws villámgyorsan felemelte a lábát, és nehéz bakancsával rátaposott a késre. A nyél fémes csilingelőssel letört, csak a penge vége meredt ki a fából, ahonnan nem tudott kiszabadulni, hiába vergődött.

– Látja? – mondta neki szárazon Hamilton.

Mrs. Pritchet szinte lerogyott az egyik székre. – Istenem. Mit tegyünk? – A hangja nyögésbe fulladt. Marsha fogott egy poharat a szárítóról, és a csap alá tartotta.

– Adok egy pohár vizet, Mrs. Pritchet.

De a csapból nem víz folyt, hanem meleg, sűrű, vörös vér.

– A ház – zárta el a csapot Marsha. A fehér zománc mosogatóban az ocsmány vértócsa bugyogva, nehézkesen csöpögött le. – Maga a ház kelt életre.

– Ahogy mondod – nézett rá Hamilton. – És mi benne vagyunk.

* * *

– Azt hiszem, mind egyetértünk abban, hogy ki kell jutnunk a házból – mondta Arthur Silvester. – A kérdés csak az: hogyan?

Hamilton a hátsó ajtóhoz ment, hogy elhúzza a tolózárat. Minden erejét beleadta, ám az meg se moccant.

– Hát nem erre.

– Az is mindig beragad – mondta Marsha. – Próbálkozzunk az utca felé.

– Ahhoz át kell mennünk a nappalin – emlékeztette Laws. -Van jobb ötlete?

– Nincs. Csak annyi, hogy bármit is csinálunk, csináljuk minél gyorsabban.

Libasorban, óvatosan elindultak a sötét folyosón a szurokfekete folt felé, ami valaha a nappali volt. Hamilton vezette a menetet; valamicske bátorságot merített a tudatból, hogy végül is ez az ő háza. Talán – bár ez halovány remény volt – számíthat némi kivételezésre.

A folyosón a kéménykürtőből ritmikus zihálás szűrődött ki. Hamilton megállt hallgatózni. A kiáradó levegőnek meleg szaga volt! Nem a mesterséges szerkezet halott, állott levegője, hanem egy élő organizmus saját, testmeleg lélegzete. Az alagsorban lélegzett a kazán. A levegő kibe mozgott, ahogy a házlény lélegzett.

– Hím vagy nőstény? – tette fel a kérdést Marsha.

– Hím – felelte McFeyffe. – Miss Reiss fél a férfiaktól.

A kigomolygó levegőn halványan szivarfüst, állott sör és férfias verejték szaga érződött. A durva szagok, melyekkel Miss Reiss buszon, liftben vagy étteremben találkozhatott. A középkorú férfiak éles, fokhagymaszerű szaga.

– Biztos ilyen a barátjának a szaga, amikor beleszagol a nyakába -vélte Hamilton.

Marsha megborzongott. – És mindenhol ezt érzi.

Eddigre a ház elektromos hálózata már biztosan átalakult idegrendszerré, amely a házlény idegi impulzusait szállítja. Miért is ne? Vére a vízcsövekben kering, a kémény kürtőn át jut el a levegő a tüdejéhez az alagsorba. A nappali ablakán keresztül Hamilton ki tudta venni a borostyánindákat, melyeket Marsha úgy irányítgatott, hogy kapaszkodjanak fel a tetőre. Az éjszaka sötétjében a borostyán nem zöld volt: tompabarna.

Mint a haj. Egy középkorú üzletember sűrű, korpás haja. A szél kissé lengette az indákat, s a baljós borzongás port rázott le róluk a gyepre.

Hamilton lába alatt megmoccant a padló. Először észre sem vette, csak amikor Mrs. Pritchet elkezdett jajveszékelni, akkor figyelt fel a gyenge hullámzásra.

Lehajolt, tenyerével megérintette a csempét. Meleg volt, akár az emberi test.

A falak is melegek voltak. És már nem kemények. A festék, tapéta, vakolat és fa szilárd felszíne helyett valami puhát érzett, ami kicsit engedett ujja nyomásának.

– Menjünk – noszogatta Laws. – Ne álljunk meg.

Óvatosan, akár a csapdába esett állatok, beóvakodtak a sötét nappaliba. Talpuk alatt a szőnyeg nyugtalanul mocorgottt. Minden oldalról hallották az izgatott jelenlétet, ahogy fodrozott és hánykolódott, küszködve próbált életre kelni.

Sokáig tartott, mire átvágtak a nappalin. Körülöttük a lámpák és a könyvek mogorván neszeztek. Mrs. Pritchet hirtelen rémülten felsikol-tott: a televízió zsinórja a bokájára tekeredett. Bill Laws gyors csuklómozdulattal kitépte a zsinórt, és kiszabadította az asszonyt. Mögöttük a megcsonkított zsinór dühödten csapdosott.

– Majdnem ott vagyunk – szólt hátra Hamilton. Már látta a bejárati ajtót és a kilincset. Már nyúlt is érte. Magában imádkozva közelített hozzá: három lépés, két lépés, egy…

Mintha dombnak felfelé mászott volna.

Elképedve húzta vissza a kezét. Ferde emelkedőn állt, és már kezdett is lecsúszni. Hirtelen felbukott és elesett. Csapdosva próbált felállni. Mind a heten visszacsúsztak, visszagurultak a nappali közepére, egészen ki a folyosóig. A folyosó is szuroksötét volt. Már a konyhában sem égett a villany. Csak a csillagok hunyorogtak az ablakon túl; aprócska fénypöttyök messze-messze.

– A szőnyeg volt – suttogta Bill Laws tompa, hitetlenkedő hangon. -Visszarántott bennünket.

Alattuk a szőnyeg vadul rángatózott. Meleg, szivacsos felszíne már kezdett nedvesedni. Hamilton felbukott, nekiesett a falnak… és visszahőkölt. A falat sűrű, nedves réteg borította, maró nyalka.

A házlény enni készült.

Hamilton a fal mellett próbált elaraszolni a szőnyeg mellett. A szőnyeg sarka utána tapogatózott, ahogy a férfi izzadva-reszketve a bejárati ajtó felé oldalazott. Egy lépés. Kettő. Három. Mögötte a többiek árnyát látta… valaki hiányzott.

– Hol van Edith Pritchet?

– Eltűnt – felelte Marsha. – Visszagurult a… folyosóra.

– A torkába – helyesbített Laws hangja.

– Mi meg a szájában vagyunk – mondta David Pritchet erőtlenül.

A teremtmény szájának meleg, nedves húsa ott hullámzott Hamilton körül. Ahogy hozzáért, a férfi undorodva megborzongott; újra előrebukdácsolt, és a kilincs felé nyúlt, a fénylő kis fémgömbre koncentrálva. Ezúttal sikerült megragadnia, és egy erős rántással feltépte az ajtót. Mögötte az alakok felsóhajtottak, ahogy az éjszaka hirtelen láthatóvá vált. A csillagok, az utca, a sötét házak szemben, a szélben hajladozó fák… és a hideg, éles levegő.

Ennyi volt. A négyzetes nyílás figyelmeztetés nélkül elkezdett zsugorodni. Az ajtónyílást összenyomták a falak. Csupán egy vékony rés maradt; a falak ajkakként összeértek, hogy azt is kizárják a létezésből.

Mögülük a teremtmény fokhagymás, avas lélegzete gomolygott ki a folyosóról. A nyelve mohón fodrozott. A falak nyálat izzadtak. A Hamilton körüli homályban emberi hangok visítottak reményvesztett rémülettel. Rájuk se hederítve bepréselte kezét a szűkülő résbe, a korábbi ajtóba. Alatta a padló emelkedni kezdett. A plafon pedig lassan, de megállíthatatlanul ereszkedett. A kettő ritmikusan, precízen közeledett egymáshoz; hamarosan összeérnek.

– Ez rág! – kapott levegő után Marsha a férje mögött a sötétben.

Hamilton minden erejét beleadva rúgott egyet, majd vállát nekifeszítette az ajtónak, ujjaival a puha húst kaparta. Szövetcafatok maradtak a kezében, mire még jobban nekiesett.

– Segítsenek! – kiáltotta a körülötte kepesztető alakoknak. Bill Laws és Charley McFeyffe kiemelkedett a nyálrétegből, és nekiestek az ajtónak. Egy nyílás vált láthatóvá. Marsha és David Pritchet segítségével sikerült kör alakú lyukat vájniuk a húsba.

– Kifelé – lökte át a feleségét Hamilton. Az asszony elterült a tornácon. – Most maga – mondta Silvesternek. Az öreget is átlökték, aztán jött Laws, majd McFeyffe. Hamilton hiába meresztette a szemét, bent már nem látott mást, csak David Pritchetet. A plafon és a padló már-már összeért, nem volt idő.

– Gyerünk már – mordult a fiúra, és átlökte a lüktető résen. Aztán borzongva átpréselte magát is. Odabent, a teremtmény szájában hangos reccsenéssel összeért a plafon és a padló. A hang újra és újra ismétlődött.

A házlény Mrs. Pritchetet rágcsálta, akinek nem sikerült kijutni.

A csoport életben maradt tagjai összegyűltek az udvaron, biztonságos távolságban a háztól. Szótlanul figyelték a ritmikusan összehúzódó és kitáguló lényt. Emésztett. A mozgás végül lassan abbamaradt. Egy utolsó görcsös rángás még átfutott rajta, majd lenyugodott.

A redőnyök tompa kerregéssel lecsúsztak.

– Elaludt – mondta ki Marsha.

Hamilton fején átsuhant a gondolat, mit szólnak majd a szemetesek, ha ideérnek. Takaros kis csontkupac hever majd a hátsó tornácon, fénylő halom, melyet szakértő módon lerágtak, elszopogattak és kiköptek. Csontok, meg talán pár gomb.

– Ennyi – jegyezte meg Laws.

Hamilton elindult a kocsi felé. – Igazi öröm lesz megölni.

– Ne kocsival – szólt utána Laws. – Nem bízhatunk benne. Hamilton megtorpant.

– Akkor gyalog megyünk el hozzá. Megpróbálom kicsalni. Ha kint el tudnánk kapni…

– Valószínűleg már kint is van – szólalt meg Marsha. – Ez ellene is dolgozik. Talán már nem is él. Talán a saját lakása falta fel, amint belépett.

– Még él, különben nem lennénk itt – szögezte le Laws.

A garázs melletti sötétségből egy karcsú alak lépett elő. – így igaz -mondta halk, színtelen hangon. Ismerős hangon. – Még élek.

* * *

Kabátja zsebéből Hamilton előhúzta a pisztolyt. Ahogy ujja a biztosítózár után tapogatott, bizarr dologra döbbent rá. Még életében nem használt fegyvert; sőt még nem is látott. A való világban nem volt.45-öse. A pisztoly Miss Reiss világában jelent meg; ebben a vad, patologikus fantáziában a fegyver személyiségének és létezésének részét alkotta.

– Megmenekült? – kérdezte Miss Reisstől Laws.

– Volt annyi eszem, hogy nem mentem fel a lakásba – érkezett a válasz. – Megértettem, mi terveznek velem, amint ráléptem a hallban a szőnyegre. – Hangjában a győzelem tébolya csengett. – Nem olyan okosak maguk, mint hiszik.

– Istenem, de hát mi nem… – próbálkozott Marsha.

– Meg akarnak ölni, nem igaz? Mind, az egész csoport. Már jó ideje szövetkeznek ellenem.

– így van – ismerte be hirtelen Laws. – Ez az igazság.

– Tudtam – nevetett fel Miss Reiss éles, fémes hangon. – És már nem félnek előállni vele, ugye?

– Természetes, hogy meg akarjuk ölni magát, Miss Reiss – mondta neki Hamilton. – Csakhogy nem tudjuk. Ebben az őrült világban nincs egyetlen emberi lény, aki ártani tudna magának. Ezek a szörnyűségek, amiket maga megálmodott, ezek azok, amik…

– De hát maguk nem emberek – szakította félbe Miss Reiss.

– Hogyan mondta? – meredt rá Arthur Silvester.

– Hát persze hogy nem. Már akkor tudtam, amikor először megláttam magukat ott a Bevatronban. Ezért élték túl a zuhanást.

Leplezetlen próbálkozás volt, így akartak megölni. De nem haltam meg – mosolyodon el Miss Reiss. – Vannak saját tartalékaim. – Ha nem emberek vagyunk – mondta lassan Hamilton –, akkor micsodák?

Ebben a pillanatban Bill Laws megmoccant. Felröppent a harmatos fűből, és egyenesen Joan Reiss apró, vékony alakja fele suhant. Poros, pergamenszerű szárnyak csapdostak és surrogtak az éjszakai sötétben. Tökéletesen célzott, már elkapta a nőt, akinek se mozdulni, se kiáltani

nem maradt ideje.

Ami embernek tetszett, arról kiderült, hogy ízeltlábú, kitinpáncélos lény, mely zizegve fonta körbe Miss Reiss erőtlenül tiltakozó testét. Az állat megnyúlt hátsó fertálya megrándult; erősen beledöfött a nőbe, és mérges farkát egy darabig bent tartotta a testében, majd visszahúzta. A teremtmény hadonászó karmai lassan elengedték a nő testét. Miss Reiss megingott, négy kézlábra zuhant, majd lihegve elterült a nedves fűben.

– Elmászik – figyelmeztetett Arthur Silvester. Odaszaladt, ráugrott a zsugorodó testre, és felfordította. Szapora mozdulatokkal gyorsan kötő cementet spriccelt a nő csontos dereka köré, s körbe-körbe forgatva vastag, eltéphetetlen hálót szőtt köréje. Amikor végzett, a hosszúkás rovar, a néhai Bill Laws karmaiba kapta a testet, és tartotta az erőtlenül remegő gubót, míg Silvester szőtt egy hosszú szálat, amit átvetett egy ágon. Joan Reiss félig megbénított teste a következő pillanatban fejjel lefelé lógott egy gumiszerű hálóból, üveges szemmel, félig nyitott szájjal, s enyhén lengette az éji szél.

– Ez majd megfékezi – mondta elégedetten Hamilton.

– Örülök, hogy életben maradt – mondta Marsha élénken. – Van időnk. Nem tehet semmit.

– Előbb-utóbb úgyis meg kell ölnünk – szögezte le McFeyffe. – Miután kiélvezkedtük magunkat.

– Megölte az anyámat – szólalt meg David Pritchet halk, reszketeg hangon. Mielőtt elkaphatták volna, odafutott, lekuporodott és felugrott a gubóhoz. Kidugta csápját, félretolta a gubó szálait, széttépte a nő ruháját, és belevájta csápját a sápadt húsba. Mohón csapolta meg a nő testnedveit. Aztán visszapottyant a földre, kövéren és kábán. Szottyadt, kiszáradt testhüvely maradt utána a gubóban.

A hüvely még élt, bár nyilvánvalóan haldoklott. Fájdalomtól elhomályosult szemek bámultak rájuk vakon. Joan Reiss már nem volt tudatánál, személyiségének csak hamvadó parazsa maradt. A csoport feszülten figyelte, tudván, hogy agóniájának utolsó pillanatait látják.

– Megérdemelte – jelentette ki Hamilton habozva. Most, hogy a feladatot teljesítették, rátörtek a kétségek.

Mellette a magas, kitines rovar, a néhai Bill Laws egyetértőn bólogatott.

– Naná hogy meg. – Hangja vékony, reszelős zümmögés volt. – Nézzék, mit tett Edith Pritchettel.

– Jó lesz végre kikerülni ebből a világból – sóhajtott Marsha. – Visz-sza a miénkbe.

– És a saját alakunkba – tette hozzá Hamilton nyugtalanul pillantva Arthur Silvesterre.

– Hogy érti? – kérdezte Laws.

– Nem érti – mondta neki Silvester, hűvös derűvel. – Ez a mi alakunk, Hamilton. Csak eddig még nem bukkant elő. Legalábbis egy általunk látható síkon.

Laws keserűen felnevetett:

– Hallgassuk. Hallgassuk, mit gondol. Hamilton, maga érdekes egy állat.

– Talán ki kéne várnunk, még mit gondol – vetette fel Silvester.

– Figyeljük tovább – értett egyet Laws. – Menjünk közel, hogy halljuk, mi mondanivalója lehet még. Mit tud csinálni.

Hamilton elszörnyedve mondta:

– Öljük meg és vessünk véget ennek… Maguk is részei az őrületének, és nem is tudják.

– Nézzük, milyen gyorsan fut – közelített hozzá Silvester.

– Ide ne jöjjön – nyúlt a fegyveréért Hamilton.

– És a feleségét is – folytatta Silvester. – Kapjuk el őt is.

– Hadd én! – lihegte David Pritchet. – Én akarom. Lefoghatják, ha akarják, hogy ne…

A gubójában lógva Miss Reiss csendben kimúlt. És a világ körülötte egyetlen hang nélkül véletlen részecskeárammá omlott.

Hamilton a megkönnyebbüléstől elgyengülten húzta magához felesége homályos alakját. – Hála Istennek. Kijutottunk.

Marsha erősen szorította. – Épp időben, ugye?

Árnyak kavarogtak körülöttük. Hamilton türelmesen várt. Fájdalom vár rájuk, amikor kibukkannak a Bevatron romokkal teli betonpadlójára. Mindegyikük megsérült, a szenvedés és a lassú felépülés időszaka áll előttük, hosszú, üres napok a kórházban. De megéri. Meg bizony.

Az árnyak tisztultak. Nem a Bevatronban voltak.

– Kezdődik elölről – nyögött fel McFeyffe. Feltápászkodott a harmatos fűről, és a tornác korlátjára támaszkodva megállt.

– De ez nem lehet – hitetlenkedett Hamilton. – Már nem maradt egy sem. Mindet megjártuk.

– Tévedsz. Sajnálom, Jack. De megmondtam. Figyelmeztettelek a feleségedre, de nem hallgattál rám.

Hamilton háza előtt egy baljós, fekete kocsi parkolt a padkánál. Az ajtót kilökték, s a hátsó ülésről hatalmas, totyogó alak kászálódott ki, majd sebesen átrobogott a sötét udvaron, egyenesen Hamiltonhoz. Mögötte nagydarab, komor férfiak álltak, felöltőben és kalapban, kezüket fenyegetően zsebre dugva.

Hamilton először fel sem ismerte őket. A férfi arca tésztás massza volt, melyet tovább rontott a gyenge áll és a ronda kis disznószem, ami szinte elveszett a kövér redők között. Ujjai, melyek megragadták Hamilton karját, vastag hurkák voltak. Avas, de drága kölni illata áradt belőle… és a vér szaga.

– Miért nem jöttél ma dolgozni, fiam? – kérdezte a nagydarab férfi. -Sajnállak, Jack. Ismertem az apádat.

– Hallottunk a piknikről – tette hozzá egyik gengsztere.

– Tillingford, maga az? – nézett rá Hamilton kábán.

Doktor Guy Tillingford, a kövér, vérrel bekent tőkés ronda vigyorral megfordult, és elballagott a Cadillacje felé. – Hozzátok – parancsolta a bandájának. – Vissza kell mennem az Epidemikus Fejlesztési Irodába. Ki akarunk próbálni egy új baktérium-mérget. Tökéletes próbaalany lesz.

* * *