5.

Ahogy Hamilton bizonytalanul kilépett az EFI épületéből, egy kis csoport követte halkan, zsebre dugott kézzel, és üres, de jóindulatú arckifejezéssel. Miközben a kocsikulcsát kereste, azok céltudatosan átvágtak a parkolón, egyenesen hozzá.

– Hello – köszönt az egyik.

Fiatalok voltak. Szőke hajuk rövid. Fehér laboratóriumi köpenyt viseltek. Tillingford fiatal, magasan iskolázott alkalmazottai.

– Mit akarnak? – kérdezte Hamilton.

– Már megy? – érdeklődött a vezetőjük.

– Igen.

A csoport megemésztette az információt. A vezető kisvártatva megjegyezte: – De még visszajön.

– Nézzék – kezdte Hamilton, ám a fiatalember a szavába vágott:

– Tillingford felvette – jelentette ki. -Jövő héten munkába áll. Átment a felvételi teszten, és most a laborok körül szaglászik.

– Lehet, hogy átmentem a teszten – ismerte el Hamilton –, de ez még nem jelenti, hogy itt fogok dolgozni. Ami azt illeti…

– Brady vagyok – vágott közbe megint a vezető. – Bob Brady. Talán látott bent. Tillingforddal voltam, amikor maga bejött. – Brady alaposan megnézte magának Hamiltont. – A személyzeti igazgató lehet hogy elégedett, de mi nem. A személyzetit laikusok vezetik. Elvégeznek néhány bürokratikus tesztet, és kész.

– Mi nem vagyunk laikusok – jegyezte meg Brady egyik embere.

– Nézzék – fogott bele megint Hamilton, még reménykedve. – Talán ugyanarra gondolunk. Nem is értettem, hogy maguk hogyan egyezhetnek bele abba a véletlenszerű könyves tesztbe. Nem megfelelő egy jelentkező gyakorlatának és képességének a felmérésére. Az ilyen típusú kutatásnál…

– Ami minket illet – szólt közbe kíméletlenül Brady –, maga pogány, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Márpedig pogányok nem dolgozhatnak az EFI-nél. Megvannak a magunk szakmai elvárásai.

– És maga nem is elég jó – tette hozzá egy másik. – Lássuk az N-rátáját.

– Az N-rátáját – nyújtotta kezét Brady. – Volt mostanában nimbusz-gram-vizsgálata, nem?

– Nem emlékszem – felelte bizonytalanul Hamilton.

– Gondoltam. Nincs N-rátája. – Köpeny zsebéből Brady elővett egy apró lyukkártyát. – Ebbe a csoportba senki sem kerülhet be 4,6 N-ráta alatt. Mellesleg, szerintem maga a 2,0 osztályt sem éri el. Erre mit mond?

– Maga pogány, van mersze bepofátlankodni ide – sziszegte az egyik fiatal technikus.

– Jobban teszi, ha elmegy – javasolta Brady. – És vissza se néz.

– Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint maguknak – védekezett elkeseredetten Hamilton.

– Az istenítélet – töprengett Brady. – Rendezzük ezt egyszer és mindenkorra.

– Rendben – bólintott elégedetten Hamilton. Lehúzta a kabátját, és bedobta a kocsiba. – Bármelyiküket leverem.

Azok rá se hederítettek, körbeállva tanakodtak. Az égen a késő délutáni nap nyugodni készült. Az országúton autók suhantak el. Az EFI épületei higiénikusán csillogtak a sápadt fényben.

– Kezdjük – mondta Brady. Egy díszes öngyújtót vett elő, és ünnepélyesen közelített Hamiltonhoz. – Nyújtsa ki a hüvelykujját.

– A… hüvelykujjamat?

– Tűzpróba – magyarázta Brady, felkattintva az öngyújtót. Sárga láng lobbant. – Mutassa meg a lelkét. Mutassa meg, hogy férfi.

– Férfi vagyok – felelte dühösen Hamilton –, de vesszek meg, ha a tűzbe dugom az ujjam, csak hogy eleget tegyek az infantilis, rituális beavatásuknak. Ebből már a főiskolán kinőttem.

Mindegyik technikus felmutatta a hüvelykujját. Brady sorban alájuk tartotta a lángot. Egyikük ujja se perzselődött meg.

– Maga jön – jelentette ki szenteskedőn. – Legyen férfi, Hamilton. Gondoljon arra, hogy maga nem egy sárban dagonyázó állat.

– Menjenek a fenébe! – fakadt ki a férfi. – Vigye innen az öngyújtót!

– Megtagadja, hogy alávesse magát a tűzpróbának? – kérdezte Brady baljós hangon.

Hamilton nagy nehezen odanyújtotta a hüvelykujját. Talán ebben a világban az öngyújtó nem éget. Talán immúnis a tűzre, és nem is tud róla. Talán…

– Á! – üvöltött fel, és elrántotta a kezét.

A technikusok komoran csóválták a fejüket. – Hát ennyi – tette el győzedelmesen az öngyújtót Brady.

Hamilton tehetetlenül szorongatta megégett ujját. – Szadisták! Bálványimádó fanatikusok! A maguk helye a középkorban van. Muzulmánok!

– Ne vigye túlzásba – intette Brady. – Az Egy Igaz Isten egyik Bajnokával beszél.

– És ezt el ne felejtse – tette hozzá az egyik.

– Lehet, hogy maga az Egy Igaz Isten Bajnoka – felelte Hamilton –, én viszont történetesen első osztályú elektronikai szakember vagyok. Ezt gondolja meg.

– Meggondolom – válaszolta Brady nyugodtan.

– Bele tudja dugni az ujját a hegesztő lángjába? Bele tud bújni az izzó kemencébe?

– így is van.

– De mi köze ennek az elektronikához? – meredt rá Hamilton. – Jól van, versenyezzünk. Meglátjuk, mennyit tud.

– Kihívja az Egy Igaz Isten Bajnokát? – hitetlenkedett Brady.

– Ki én.

– De hát… ez nem logikus. Menjen haza, Hamilton. A thalamus beszél magából.

– Na, most beszart, mi?

– Nem győzhet, hát nem érti? Az axióma kimondja, hogy veszít. Nézzük a helyzet premisszáit. A definíció értelmében az Egy Igaz Isten Bajnokának győznie kell, különben az Ő hatalma kérdőjeleződik meg.

– Ne húzza az időt. Maga kérdezhet először. Három-három kérdés az alkalmazott és az elméleti elektronika tárgykörében. Mehet?

– Mehet – adta be a derekát vonakodva Brady. Az események alakulásán elképedt többiek körbefogták őket. – Sajnálom, Hamilton. Nyilván nem érti, mi történik. Egy világitól nem is várok mást, mint ilyen irracionális viselkedést, de maga, aki legalább valamennyire hozzászagolt a tudományhoz…

– A kérdést! – noszogatta Hamilton.

– Ohm törvénye – mondta kapásból Brady.

Hamilton csak pislogott. Mintha azt kérnék, számoljon el tízig. – Ez az első kérdés?

– Ohm törvénye – ismételte Brady, majd ajka némán mozogni kezdett.

– Most mit csinál? – kérdezte gyanakodva Hamilton. – Miért mozog a szája?

– Isteni segítségért imádkozom – felelte Brady.

– Ohm törvénye – kezdte Hamilton. – Egy test ellenállása a rajta áthaladó elektromos áram…

– Valami baj van?

– Zavar. Nem imádkozhatna később?

– Most kell – magyarázta Brady nyomatékosan. – Később semmi haszna.

A férfi rángó ajkát figyelmen kívül hagyva Hamilton megpróbálta folytatni. – Egy test ellenállása a rajta áthaladó elektromos árammal szemben a következőképp írható le. R egyenlő…

– Halljuk – bíztatta Brady.

Különös, holt súly nehezedett Hamilton elméjére. Jelek, számok és egyenletek kavarogtak. Szavak és frázisok röpködtek, mint pillangók, s nem hagyták magukat elkapni. – Az ellenállás egysége – próbálkozott rekedten – a vezető ellenállása, mely…

– Szerintem ez nem Ohm törvénye – ingatta a fejét Brady. A társaihoz fordult. – Szerintetek az?

Ájtatosan rázták a fejüket.

– Nekem annyi – hitetlenkedett Hamilton. – Még Ohm törvényét sem tudom.

– Istennek legyen hála – hajtott fejet Brady.

– A pogány lesújtatott – jegyezte meg tudományosan az egyik –, a verseny véget ért.

– Ez nem fair – tiltakozott Hamilton. – Nem felejthetem el Ohm törvényét, ahogy a nevemet se.

– Nézzen szembe a tényekkel – javasolta Brady. – Ismerje be, hogy eretnek, s nem részesül az Úr kegyelméből.

– És én nem kérdezhetek?

Brady megfontolta. – Dehogynem. Rajta. Amit akar.

– Egy elektronsugarat eltérítenek – kezdte Hamilton –, ha áthalad két lemez között, amelyek feszültség alatt állnak. Az elektronokra erő hat, mely befolyásolja mozgásuk irányát. A lemez hossza legyen Ll. A távolság a lemezek közepétől a…

Elhallgatott, mert kicsivel Brady jobb füle fölött egy száj és egy kéz jelent meg a levegőben. A száj Brady fülébe suttogott, a kéz pedig eltűntette a szavakat, így azok nem értek el Hamiltonhoz.

– Ki az? – csattant fel.

– Tessék? – nézett rá ártatlanul Brady, csendre intve a szájat és a kezet.

– Ki kibicei magának? Ki súg?

– Az Úr angyala, ki más? Hamilton feladta. – Ennyi. Maga nyert.

– Folytassa csak – noszogatta Brady. – Azt akarta kérdezni, ki tudom-e számolni a sugár eltérését ezzel a formulával – és tömören felvázolta a számokat, amelyek megfogantak Hamilton agyának mélyén. – Helyes?

– Ez nem tisztességes. Ilyen égbekiáltó, mocskos csalás…

Az angyalszáj elvigyorodott, és valami trágárságot súgott Brady fülébe. Brady engedélyezett magának egy mosolyt. – Nagyon vicces. És nagyon találó.

Ahogy a nagy, vulgáris száj lassan elfakult, Hamilton azt mondta: -Várjon csak! Maradjon még. Beszélgessünk.

A száj maradt. – Mit akar? – kérdezte mennydörgő hangon.

– Már tudja. Most látta a fejemben, nem? A száj lenézően elfintorodott.

– És ha belelát az emberek agyába – folytatta Hamilton –, belelát a szívükbe is.

– Mire megy ki ez az egész? – feszengett Brady. – Ny aggassa a saját angyalát.

– Valaki mondott valami olyasmit – mondta a magáét Hamilton –, hogy a bűnre való vágy ugyanolyan rossz, mint a bűn maga.

– Miről zagyvái? – mérgelődött Brady.

– Az én értelmezésem szerint ez a motiváció pszichológiai problémája. A motiváció az erkölcs központi kérdése, és a ténylegesen elkövetett bűn csupán a gonosz vágy nyílt következménye. A jó és a rossz nem attól függ, hogy mit tesz, hanem hogy mit érez az ember.

– Eddig igaz – értett egyet az angyalszáj.

– Ezek az emberek – mutatott a technikusokra Hamilton – az Egy Igaz Isten Bajnokaiként cselekszenek. Az eretnekség ellen küzdenek. A szívükben azonban gonosz indíték bújik meg. Buzgó tetteik mögött bűnös vágyak kemény magja rejlik.

Brady nagyot nyelt. – Hogy érti?

– Haszonlesésből akarnak engem távol tartani az EFI-től. Féltékenyek rám. Márpedig a féltékenység elfogadhatatlan indíték. Mint hitbuzgó társuk hívom fel erre a figyelmüket – tette hozzá szelíden. – Ez a kötelességem.

– Féltékenység – ismételte az angyal. – Igen, a féltékenység a bűnök közé tartozik. Kivéve abban az értelemben, hogy az Úr egy féltékeny Isten. Mert ekkor a kifejezés annyit jelent, hogy csak Egy Igaz Isten létezik. Bármely más kvázi-isten imádása egyenlő az Ő Természetének megtagadásával, visszatérés az iszlámizmus előtti időkhöz.

– De egy bábista végezheti féltékenyen az Úr munkáját – tiltakozott Brady.

– Féltékenyen abban az értelemben, hogy nem végez más munkát, és csak Neki hű – felelte az angyal. – Ez az egyetlen olyan használata a szónak, amely nem foglal magában negatív erkölcsi jelleget. Mondhatjuk, hogy féltékenyen védelmezni az örökségünket. Vagyis hitbuzgó eltökéltséggel őrizni azt, ami a miénk. Ez a hitetlen azonban azt állítja, hogy ti féltékenyek vagytok rá, és úgy érti, hogy meg akarjátok tagadni tőle jogos helyét. Hogy irigységgel, ellenszenvvel és rosszindulattal teli mohóság vezérel benneteket… tehát lényegében nem vagytok hajlandók meghajolni a Kozmikus Felosztás előtt.

– De hát… – csapdosott karjával Brady ostobán.

– A hitetlen helyesen mutat rá, hogy a látszólagos helyes cselekvés, melyet gonosz szándék motivál, valójában nem helyes. Vakbuzgó tetteiteket gonosz kapzsiságotok semmissé teszi. Noha az Egy Igaz Istent akarnátok szolgálni, lelketek tisztátlan.

– Definiáld a „tisztátlan” fogalmát – kérte Brady, de már elkésett. Az ítélet kimondatott. A nap hangtalanul beteges, piszkos sárga ponttá zsugorodott, majd teljesen eltűnt. Száraz, éles szél lebbent az ijedt technikusok körül. Lábuk alatt a föld összeaszott.

– Később könyöröghettek – dörögte az angyal a komor sötétségből. – Rengeteg időtők lesz majd a szokásos csatornákon keresztül.

Az EFI épületei körüli életteli táj egy csapásra csupasz, terméketlen sivataggá lett. Sehol semmi eleven növény. A fák aszott csonkokká száradtak, a fű elfonnyadt. A technikusok zsugorodni kezdtek, míg végül zömök, görnyedt, sötét bőrű, szőrös alakokká csöktek, koszos arcukon és karjukon sebek nyíltak. Kivörösödött szemük megtelt könnyel, ahogy elkeseredetten néztek körbe.

– Elkárhoztunk – hörögte Brady. – Elkárhoztunk!

A technikusokat láthatóan nem óvta többé égi erő. Töpörödött, görnyedt figurákként vánszorogtak céltalanul. A levegőben lebegő porszemcséken át éjszakai sötétség szitáit rájuk. Lábuk előtt a szikkadt földön egy kígyó siklott el, majd mindjárt követte egy skorpió…

– Sajnálom – jegyezte meg Hamilton. – De az igazság nem maradhat titokban.

Brady felnézett rá, szőrös arcában vörös szeme világított a gyűlölettől. Fején és nyakán ragacsos szőrcsomók csüngtek. – Hitetlen – fordított hátat.

– Az erény jutalma saját maga – emlékeztette Hamilton. – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. A sikernél semmi sem sikeresebb.

Odament a kocsijához, beült, bedugta a slusszkulcsot. Ahogy indítani akart, porfelhő lebbent a szélvédőre. A motor köhögött, de nem indult. Nyomogatta a gázt, nem értette, mi a baj. Akkor vette észre a megfakult üléshuzatot. Az élénk színű, minőségi anyag a felismerhetetlenségig elaggott. Szerencsétlenségére a kocsi belül esett az elátkozott területen.

Hamilton kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette a jócskán használt szervizkönyvet. A vastag füzetből azonban hiányzott az autó sematikus rajza; immár közönséges otthoni imádságok voltak benne.

Ebben a miliőben a gépészeti tudást az ima helyettesíti. Maga elé tette a nyitott könyvet, egyesbe tette a sebességváltót, lenyomta a gázpedált, majd felengedte a kuplungot.

– Csak egy Isten van – kezdte –, a Második Báb pedig…

A motor felpörgött, a kocsi hangosan megindult. Köhögve, visszagyújtva, de kivánszorgott a parkolóból az utcára. Az elátkozott technikusok körbe-körbe tántorogtak az átok sújtotta területen. Máris nekiálltak megvitatni a megfelelő könyörgéseket, dátumokat és neveket soroltak. Vissza fogják kapni a státusukat, tűnődött Hamilton. Megoldják.

Négy különböző imával jutott vissza Belmontba. Közben elhajtott egy autószerelő-műhely mellett, és arra gondolt, beugrik, de aztán meglátta a táblát:

Nicholton és Fiai Autógyógyászat

Alatta egy kis kirakatban ihlető irodalom, a szlogen: Minden nap és mindenképp a kocsim egyre újabb és újabb.

Az ötödik ima után a motor végre megfelelően üzemelt. Az üléshuzatok is visszanyerték eredeti fényüket, Hamilton pedig némileg az önbizalmát: szorult helyzetből vágta ki magát. Minden világnak megvannak a maga törvényei. Egyszerűen meg kell találni őket.

Közben bealkonyult. A kocsik bekapcsolt reflektorral suhantak az El Caminón. Mögötte San Mateo fényei hunyorogtak a sötétben. Az esti eget baljós felhők takarták el. A lehető legnagyobb elővigyázatossággal manőverezett ki a forgalomból a padkához.

Balra terült el a Kaliforniai Védelmi Laboratórium telepe, de nem volt értelme odamenni. Még a saját világában sem engednék be, most meg Isten tudja, mi történne. Volt egy olyan érzése, hogy csupa rossz. Nagyon-nagyon rossz.

Egy Edwards típusú ember ebben a világban túlnőne mindenen.

Jobbra egy apró, ismerős, kivilágított oázist látott. Sok délutánt elütött a Safe Harborban, szemben a teleppel. A bár kedvelt helye volt a sörivó technikusoknak a forró, nyári napokon.

Hamilton leparkolt, kiszállt és elindult a sötét járdán. Szemerkélő eső kezdett rá, ahogy reménykedve közeledett a Golden Glow pislogó neonreklámjához.

* * *

A bár tele volt vendégekkel és barátságos zsivajjal. Hamilton megállt az ajtóban, és magába szívta az életszagú valóságot. Ez legalább nem változott. Ugyanazok a fekete dzsekis kamionosok görnyedtek sörük fölött a pult végében. Ugyanaz a nagyhangú, fiatal szőke ült a bárszéken: a kötelező kocsmatöltelék, gyanúsan whiskyszínű löttyöt vedelve. A csicsás zenegép dühödten bömbölt a sarokban a fűtőtest mellett, ahol két kopaszodó munkás sakkozott elmerülten.

Hamilton átvágott a tömegen. A pultál közepén, szemben a nagy tükörrel egy ismerős figura ült, söröskorsóját lengetve kiabált egy maroknyi újdonsült haverral.

Perverz öröm öntötte el Hamilton zavart és fáradt elméjét. – Azt hittem, meghaltál, te szemét disznó – bokszolt McFeyffe karjába.

McFeyffe meglepve pördült meg a széken, a sört a kezére loccsantva. – Rohadjak meg, ha ez nem a komcsi haverom. – Boldogan intett a csaposnak. – Egy sört a haveromnak, azistenit!

– Nyugi – szólt rá Hamilton. – Hát nem hallottad?

– Micsodát?

– Ami történt. – Hamilton lerogyott mellé az egyik bárszékre. – Nem vetted észre? Semmi különbséget nem látsz a között, ami volt, és ami van?

– Dehogynem – felelte McFeyffe teljes lelki nyugalommal. Szétnyitotta kabátja hajtókáját: a nyakában ott lógott minden elképzelhető talizmán. Minden helyzetre felkészült. – Huszonnégy órával előtted járok, öregem. Gőzöm sincs, ki ez a „Báb”, vagy hogy honnan ásták elő ezt a giccses arab vallást, de nem aggódom. – Megsimogatta az egyik talizmánt, egy aranymedált, ami egymásba fonódó köröket ábrázolt, melyekbe titokzatos jeleket véstek. – Velem ne szórakozz, mert behívok egy sereg patkányt, és élve megzabálnak.

Megjött a sör, Hamilton mohón belekortyolt. Körülölelte a lárma, a tömeg. Pillanatnyilag ennek is örült; lazított, átengedte magát az általános zsibongásnak. Hiszen amúgy sincs sok választása.

– Hogy hívják a barátodat? – csúszott McFeyffe mellé a markáns arcú kis szőke, és ráborult a férfi vállára. – Cuki.

– El a kezekkel, vagy féreggé változtatlak – tánácsolta neki McFeyffe, bár nem durván.

– Ezzel bánj el, nagyokos – húzta fel a szoknyáját a lány. Apró fehér valami volt a harisnyatartója alá szorítva.

– Mi az? – csodálkozott el McFeyffe.

– Mohamed lábközépcsontja.

– A szentek óvjanak minket – mondta ájtatosan McFeyffe, és belekortyolt a sörébe.

A lány leengedte a szoknyáját. – Nem láttalak már itt? – kérdezte Hamiltont. – Ott dolgozol szemben a bombagyárban, nem?

– Csak dolgoztam.

– A fickó komcsi – kotyogott közbe McFeyffe. – És ateista.

– Komolyan? – húzódott el ijedten a lány.

– Naná – bólintott Hamilton. Most már minden mindegy lett. – Leo-nyid Trockij nagynénje vagyok. Én szültem Sztálint.

Hasába olyan fájdalom nyílalt, hogy kétrét görnyedt, a székről a padlóra zuhant, és csak ült a hasát markolva, vacogó foggal.

– Úgy kell neked – szögezte le McFeyffe, szemernyi sajnálat nélkül.

– Segítsetek – könyörgött Hamilton.

A lány aggódva leguggolt mellé. – Nem szégyelled magad? Hol van a Bajanod?

– Otthon – suttogta a férfi, hamuszürkén a fájdalomtól. A görcs újra elfogta. – Meg fogok halni. A vakbelem.

– Hol van az imamalmod? A kabátzsebedben? – A lány fürgén nekiállt átkutatni a kabátját, apró ujjai csak úgy repdestek.

– Vigye… tek… orvos… hoz

– Hozd rendbe, vagy dobd ki – förmedt a csapos a lányra. – Itt nem halhat meg.

– Van valakinél szenteltvíz? – kiáltotta a lány átható, szoprán hangon. A tömeg felbolydult, s hamarosan egy apró laposüveget adtak előre.

– Azért hagyjon belőle – mondta durcásan egy hang. – A cheyenne-i szenteltvíztartóból való.

A lány lecsavarta a kupakot, a langyos vízből egy keveset az ujjaira csepegtetett, majd azt Hamiltonra locsolta. A fájdalom egyből alábbhagyott. Megkönnyebbülés futott végig megkínzott testén. Kisvártatva a lány segítségével fel is tudott állni.

– Az átoknak annyi – közölte a lány egyszerűen, azzal a szenteltvizet visszaadta a tulajdonosának. – Köszönjük, uram.

– Egy sört ennek az embernek – mondta McFeyffe meg sem fordulva.

– A Báb igaz híve.

A habzó sört hátraadták a tömegbe, Hamilton pedig szánalmasan visszakecmergett a bárszékre. Senki rá se hederített; a lány elment, hogy a szenteltvizes pasit ölelgesse.

– Ez egy őrült világ – nyögte összeszorított foggal.

– Őrült? Francot – felelte McFeyffe. – Mi őrült benne? Egész nap egyszer sem fizettem a sörért. – Meglengette hatalmas talizmánkészletét. -Csak kérnem kell.

– Magyarázd meg. Ez a hely, ez a bár. Isten hogyhogy nem törli el? Ha ez a világ erkölcsi szabályok szerint működik…

– Ez a bár elengedhetetlen az erkölcsi rendhez. Ez a romlottság lefolyója, az aljasság húsosfazeka. Azt hiszed, kárhozat nélkül van üdvözülés? Bűn nélkül van erény? Ez a baj veletek, ateistákkal: nem fogjátok fel, hogyan működik a gonoszság. Élvezd az életet, öreg. Ha a Hűek közé lépsz, nincs mitől félned.

– Te opportunista.

– Naná.

– Szóval Isten engedi, hogy itt vedelj és fogdosd ezeket a nőket. Káromkodsz, hazudsz, azt csinálsz, amihez kedved szottyan?

– Tudom, mit szabad – hunyorgott ravaszul McFeyffe. – Tudom, mi a fontos. Láss és tanulj. Figyeld meg, mi folyik.

A bár falára a tükör mellé kitettek egy mottót: Mit szólna a Próféta, ha egy ilyen helyen találna téged?

– Megmondom én, mit szólna – mondta McFeyffe. – Azt mondaná: „Ide eggyel nekem is, fiúk.” Egyszerű fickó az, nem olyan, mint te, Tojásfej Professzor.

Hamilton reménykedve várt, de nem hulltak az égből mérgező viperák. McFeyffe magabiztosan, önelégülten itta a sörét.

– Azt hiszem, én kívülálló vagyok – ingatta a fejét Hamilton. – Ha ezt én mondom, már holtan feküdnék.

– Hát állj közénk.

– Hogyan?

Szinte megbénította az, hogy ez mennyire nem tisztességes, alapjaiban mennyire rossz. A világot, amit McFeyffe tökéletesen értett, ő egy igazságos univerzum paródiájának látta. Neki épp csak fel-felsejlett a séma a ködben, a zűrzavarban, ami a Bevatron-baleset óta körbevette. Semmivé lettek az értékek, melyek az ő világát alkották, az erkölcsi bizonyosságok, amelyek megalapozták a létét, amióta csak az eszét tudta, s helyüket durva, törzsi düh vette át a kívülállók iránt, egy archaikus rendszer, amely… honnan jött?

Remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és megkereste a lapot, amit Tilling-fordtól kapott. Azon állt a név: a Próféta. A központ a Második Báb Sírboltja, ennek a nem nyugati kultusznak a forrása, amely valahogy beszivárgott és elnyelte az ismert világot. Mindig is létezett Horace Clamp? Egy hete, pár napja még nem volt Második Báb, az Egy Igaz Isten Prófétája a Wyoming állambeli Cheyenne-ben. Vagy…

McFeyffe odahajolt megnézni a papírt. Az arca elsötétedett, a hetven-kedő kedv tovatűnt, józan, kemény és ellenséges kifejezést öltött. – Az meg micsoda?

– Azt mondták, őt keressem.

– Nem, nem. – McFeyffe odakapott, és elvette a papírt. – Szabadulj meg ettől. – A hangja remegett. – Ne is törődj vele.

Hamilton visszavette tőle a papírt. Erre McFeyffe megragadta a vállát, vastag ujjai belemélyedtek Hamilton húsába. Hamilton alatt megingott a szék. McFeyffe nagydarab teste már rá is zuhant, aztán nekiálltak birkózni, lihegve és izzadva próbálták megkaparintani a papírt.

– Ebben a bárban nincs dzsihád! – ugrott ki a pult mögül a csapos. -Kint verekedjenek!

McFeyffe bizonytalanul feltápászkodott. – Szabadulj meg tőle – tanácsolta Hamiltonnak, ahogy a ruháját igazgatta. Az arca még mindig merev volt, mély nyugtalanság torzította el.

– Mi a baj? – ült vissza ismét Hamilton. Megfogta a sörét, és a szájához emelte. Valami történt McFeyffe kemény fejében, de nem tudta, mi.

Ebben a pillanatban előkerült a kis szőke kocsmatöltelék. Egy ösztövér, gyászos figura volt vele. Bill Laws, pohárral a kezében. Siralmasan biccentett a két férfinak. – Napot. Hagyjuk a verekedést. Mi itt mind barátok vagyunk.

McFeyffe a pultra meredt. – Hát ha meggondoljuk, jobb is – mondta, de nem fejtette ki bővebben.

* * *