4.

Marsha Hamilton az ágyban feküdt és aludt. Meleg reggeli napfény csíkja fürdette meztelen vállát, a paplant és a csempés padlót. Jack Hamilton a fürdőszobai tükör előtt állt és borotválkozott, igyekezve megfeledkezni a sérült karjában lüktető fájdalomról. A párás tükörben látszott szappanhabos arca, megszokott ábrázatának torz paródiája.

Mostanra a ház újra nyugodt és rendezett lett. A legtöbb sáskától megszabadultak, csak néha-néha emlékeztette egy-egy száraz kaparászás, hogy maradt még néhány a falakban. Minden normálisnak tűnt. Tejeskocsi zörgött el odakint. Marsha sóhajtott és mocorgott álmában, egyik kezét a paplanra tette. Kint a hátsó tornácon Lompos Lüttyő igencsak szeretett volna bejönni.

Hamilton nagyon gondosan, fegyelmezetten befejezte a borotválkozást, megtisztította a borotvát, kölnit paskolt az arcára és a nyakára, majd tiszta fehér inget keresett. Éjjel álmatlanul hánykolódott, s akkor döntötte el, hogy ezzel a pillanattal kezdi: közvetlen a borotválkozás* után, amikor megmosdott, megfésülködött, felöltözött és teljesen felébredt.

Esetlenül fél térdre ereszkedett, összetette a kezét, lehunyta a szemét, nagy levegőt vett és belefogott:

– Uram – suttogta komoran –, sajnálom, hogy azt tettem szegény Miss Reiss-szel, amit tettem. Szeretném, ha megbocsátanál. Már ha neked is oké.

Kicsit még maradt ebben a pózban, nem tudva, ennyi elegendő-e. Meg hogy helyesen mondta-e. Aztán az alázatos bűnbánatot lassanként szúró düh váltotta fel. Természetellenes, hogy egy érett férfi térdeljen. Nevetséges, felnőtthöz méltatlan… és nincs is hozzászokva. Neheztelve megtoldotta az imát:

– De valljuk be: megérdemelte.

Rekedt suttogása bejárta a házat, Marsha újra sóhajtott, és magzati pozícióba kuporodott. Nemsokára felébred. Odakint Lompos Lüttyő mérgesen kaparta az ajtót, nem értve, miért van zárva.

– Vegyük azt, amit mondott – folytatta Hamilton, gondosan megválogatva a szavait. – Az ilyen attitűd miatt lettek a haláltáborok. Merev, kényszeres személyiség. Az antimacska-elmélet csak egy ugrás az antiszemitizmustól.

Nem érkezett válasz. Várt egyáltalán? Pontosan mit is vár? Nem volt biztos benne. Valamit azért igenis várt. Egy apró jelet.

Talán nem ment át az imája. Utoljára nyolcévesen volt dolga vallással az unalmas vasárnapi iskolában. Az előző éjjel aprólékosan utána olvasott, igazából mégsem tudott meg semmit, csak annyit, hogy ez a téma elég fontos. A megfelelő formulák, a protokoll… Rosszabb, mint egy megbeszélés T.E. Edwards ezredessel.

És valahogy mégis ugyanaz.

Még mindig könyörgő pozitúrában görnyedt, amikor neszt hallott maga mögül. Hátrakapva a fejét egy alakot látott, amint szaporán átvág a nappalin. Egy férfi. Pulóverben és nadrágban. Egy fiatal fekete férfi.

– Maga a jel? – szegezte neki a kérdést Hamilton. A fekete férfi elcsigázott arccal meredt rá.

– Tudja maga, ki vagyok. Az idegenvezető. Én vittem ki magukat a mágnes fölé. Tizenöt órája másra se tudok gondolni.

– Nem a maga hibája – mondta Hamilton. – Maga is lezuhant velünk együtt. – Mereven felállt, és kilépett a fürdőszobából a folyosóra. – Reggelizett már?

– Nem vagyok éhes. – A fekete férfi jól megnézte magának. – Mit csinált éppen? Imádkozott?

– Igen – ismerte el Hamilton.

– Rendszeresen imádkozik?

– Nem. – Kis szünet után hozzátette: – Nyolcéves korom óta egyszer sem imádkoztam.

A férfi megemésztette az információt. – Bill Laws vagyok. – Kezet ráztak. – Szóval rájött. Mikor?

– Valamikor éjjel és hajnal között.

– Történt valami különös?

Hamilton elmesélte neki a mehet és a sáskákat.

– Nem volt nehéz meglátni az összekötő láncszemet. Hazudtam, ezért megbüntettek. Előtte meg káromoltam Istent, és megbüntettek. Ok és okozat.

– Az imádsággal csak az idejét pocsékolja – közölte Laws kurtán. -Próbáltam. Semmi.

– Miért imádkozott?

Laws a gallérja fölött kilátszó fekete nyakára mutatott. – Tippeljen. Csakhogy a dolgok ennyire azért nem egyszerűek. Soha nem voltak és soha nem is lesznek.

– Ez elég keserűen hangzik – jegyezte meg Hamilton.

– Elég nagy sokk volt. – Laws körbejárt a nappaliban. – Elnézést, hogy csak így magára törtem, de az ajtó nem volt zárva, azt hittem, már fent vannak. Maga elektronikai kutató?

– Igen.

– Üdv, testvér – grimaszolt Laws. – Felsőbb fizikát tanulok. így kaptam ezt az idegenvezetői munkát. Manapság nagy a verseny ezen a téren. – Kisvártatva hozzátette: – Legalábbis így mondják.

– Maga hogyan jött rá?

– Erre? – Laws vállat vont. – Nem volt nehéz. – Zsebéből egy ruhaköteget húzott elő, majd széttekerve egy apró fémszilánkot mutatott fel. – Ezt még a nővéremtől kaptam évekkel ezelőtt, hogy hordjam. -Odadobta Hamiltonnak. A talizmánra vésett, hitet és reményt sugalló szavaikat majdnem teljesen elkoptatták az évek.

– Rajta, használja – bíztatta Laws.

– Használjam? – értetlenkedett Hamilton. – Őszintén szólva ez nem az én asztalom.

– A karjára – intett türelmetlenül Laws. – Most működik. Tegye rá a sebre. Csak előbb vegye le a kötést, jobban hat, ha van fizikai érintkezés. Pontosabban szomszédosság, mert így hívják. Én is így gyógyítottam meg a zúzódásaimat és a töréseimet.

A szkeptikus Hamilton nagyon óvatosan lehámozta magáról a kötés egy részét. A kékes, nedves húst vérszínre festette a reggeli napfény. Egy pillanatig hezitált, majd a hideg fémet rátette a sebre.

– Látja? – mondta neki Laws.

A ronda seb fakulni kezdett. A vörös hús Hamilton szeme láttára halványult rózsaszínné. Majd narancsszín fény futotta be, a heg összezsugorodott, kiszáradt és bezárult. Csupán egy keskeny, fehér, szinte észrevehetetlen vonal maradt a helyén. És a lüktető fájdalom is elszállt.

– Kész is – nyúlt a talizmánért Laws.

– Azelőtt nem hatott?

– Soha. Nagy kamu volt az egész – tette zsebre Laws. – Éjjel pár hajszálat hagyok vízben. Reggelre férgek lesznek belőlük. Kíváncsi rá, mi a diabétesz ellenszere? Egy varangyos béka felét darálja le, keverje össze egy szűz tejével, akassza a nyakába egy régi flanelingben, amit egy tócsában megáztatott.

– Úgy érti, hogy az összes baromság…

– Működik, igen. Ahogy a parasztok mindig is mondták. Mostanáig nem volt igazuk. Most viszont nekünk nincs.

Marsha bukkant fel a hálószoba ajtajában köntösben, haja szerteszét állt, szemét még össze-összehúzta az álom.

– Ó – hökkent meg Lawst látva. – Maga az. Hogy van?

– Jól, köszönöm.

Marsha a szemét dörgölve fordult a férjéhez.

– Hogyan aludtál?

– Aludtam – felelte a férfi, de valami volt a nő hangjában, amitől vissza kellett kérdeznie: – Miért?

– Álmodtál?

Hamilton visszagondolt. Hánykolódott, valami ködös fantáziaképpel is hadakozott, de semmi világos.

– Nemigen.

Különös kifejezés jelent meg Laws éles metszésű arcán. – Maga álmodott, Mrs. Hamilton? Mit álmodott?

– Nagy őrültséget. Igazából nem is álom volt. Úgy értem, semmi nem történt. Csak… volt.

– Egy helyről?

– Igen, egy helyről. És rólunk.

– Mindnyájunkról? – faggatta mohón Laws. – Mind a nyolcunkról?

– Igen – bólogatott buzgón Marsha. – Ott hevertünk, ahová estünk. A Bevatronban. Mindnyájan. És csak feküdtünk ott. Eszméletlenül. És nem történt semmi. Nem volt idő. Nem volt változás.

– A sarokban nem mozgott valami? – erőltette tovább Laws. – Mondjuk, mentősök?

– Igen, ott voltak. De nem mozogtak. Csak lógtak egy létrán. Mintha odafagytak volna.

– Pedig mozogtak – világosította fel Laws. – Én is ezt álmodtam. Először azt hittem, nem mozognak. De igen, csak nagyon-nagyon lassan.

Kínos csend állt be.

Hamilton újra elgondolkodott, majd azt mondta:

– Most hogy hallom… – vállat vont. – Csak traumás emlék. A sokk pillanata beleégett az agyunkba, sosem tudjuk majd elfelejteni.

– Csakhogy folytatódik – ellenkezett Marsha. – Még mindig ott vagyunk.

– Hol? A Bevatronban?

– Érzem – bólogatott izgatottan a nő. – Hiszem. Hamilton megérezte hangjában a riadalmat, hát témát váltott.

– Meglepetés – mutatta fel gyógyult karját. – Bill épp most művelt csodát.

– Nem én – tiltakozott Laws vehemensen. Sötét szeme keményen szikrázott. – Nem tudok én csodát tenni.

Hamilton zavartan dörgölte a karját.

– A talizmánja viszont igen. Laws újra megnézte a fémdarabot.

– Talán lesüllyedtünk a valódi valóságba. Talán ez az egész mindvégig ott volt, csak a felszín alatt.

Marsha lassan odament a két férfihoz.

– Halottak vagyunk, ugye? – kérdezte rekedten.

– A jelek szerint nem – vélte Hamilton. – Még mindig a kaliforniai Belmontban vagyunk. Csak ez nem ugyanaz a Belmont. Itt-ott megváltozott. Ez-az belekerült. Van itt Valaki.

– Hogyan tovább? – tárta szét a kezét Laws.

– Ne engem kérdezzen. Nem miattam vagyunk itt. Nyilván a bevatroni baleset okozta, bármi is legyen ez.

– Megmondom, mi lesz – szólalt meg Marsha nyugodtan. -Mi?

– Szerzek munkát.

– Milyen munkát? – húzta fel szemöldökét Hamilton.

– Bármilyet. Gépírónő, eladó, telefonközpontos. Hogy legyen mit ennünk, emlékszel?

– Emlékszem-e? Te csak maradj itthon, és porold a kandallópárkányt. Majd én dolgozom. – Rámutatott simára borotvált arcára és tiszta ingére.

– Már fel is készültem.

– De az én hibám, hogy kirúgtak.

– Talán nem is kell többé dolgoznunk – tűnődött Laws. – Csak kinyitjuk a szánkat, és belerepül a mennyei manna.

– Már próbáltam – legyintett Hamilton.

– Igen, én is. Semmi. De van, akinek sikerül. Ki kell dolgoznunk ennek a dinamikáját. Ennek a világnak vagy minek is megvannak a maga törvényei. Mások, mint amiket megszoktunk. Egy-kettőt már meg is tapasztaltunk. A talizmán hat. Ami arra utal, hogy az áldások is hatnak.

– Elgondolkodott. – És talán az átkok is.

– Megváltás – mormolta elkerekedett szemmel Marsha. – Istenem! Csak nem gondoljátok, hogy ez a mennyország?

– Miért ne? – nézett rá a férje. Bement a hálószobába, majd nyakkendőt kötve bukkant elő. – De ezt majd később. Most kimegyek a félszigetre. Pontosan ötven dollárunk maradt a bankban. Nem akarok éhen halni, amíg ezt az imadolgot próbálgatjuk.

* * *

Hamilton elment a rakétatelep parkolójába a céges Ford kupéjáért. A helyén parkolt: „John W. Hamilton részére”.

Az El Caminón elhagyta Belmontot, s fél órával később belépett San Francisco déli részébe. A Bank of America ottani kirendeltsége előtt az óra fél tizenkettőt mutatott, amikor beállt az EFI személyzetének Cadillacjei és Chryslerjei közé, a csendes kavicsos térre.

Az Elektronikai Fejlesztési Iroda épületei jobbra sorakoztak; fehér betontömbök az egyre terjeszkedő iparváros dombjai előtt. Évekkel ezelőtt, amikor először publikált a felsőbb elektronika témakörében, az EFI el akarta csábítani a Kaliforniai Védelmi Laboratóriumtól. Guy Tillingford, az ország egyik vezető statisztikusa volt a társaság feje, egy briliáns, eredeti elme, ráadásul Hamilton apjának közeli barátja.

Ha itt nem kap munkát, hát sehol. Ami még fontosabb, az EFI jelenleg nem foglalkozott katonai kutatásokkal. Doktor Tillingford részt vett a Felsőbb Tudományok Intézetének megalapításában a Princetonon, majd amikor a csoportot hivatalosan feloszlatták, újra visszatért az általánosabb tudományokhoz. Az EFI-ből került ki néhány azok közül a radikális számítógépek közül, melyeket a nagy elektronikai elmék használtak a nyugati világ intézményeiben és egyetemein.

– Igen, Mr. Hamilton – mondta neki a kis titkár, figyelmesen végigolvasva a papírjait. – Megmondom a Doktornak, hogy itt van. Biztosan örömmel fogadja majd.

Hamilton idegesen járkált fel-alá a váróban, s kezét dörzsölgetve némán imádkozott. Az ima magától jött, most meg sem kellett erőltetnie magát. Az az ötven dollár a bankban nem sokáig élteti a Hamilton családot, még ebben a csodákkal és sáskákkal teli világban sem.

– Jack, fiam – dörrent egy mély hang. Doktor Guy Tillingford lépett ki az irodájából. Ráncos arca örömtől sugárzott, s lendületesen nyújtotta a kezét. – Atyavilág, de örülök, hogy látlak. Mikor találkoztunk? Tíz éve?

– Valahogy úgy – rázta meg a kezét Hamilton. – Jól néz ki, Doktor. Az iroda előtt konzultáns mérnökök és technikusok várakoztak, nagy jövőjű fiatalemberek katonás frizurával, csokornyakkendőben, sima arcukon éber kifejezéssel. Doktor Tillingford rájuk se hederítve átvezette Hamiltont egy sor falemezes ajtón egy belső helyiségbe.

– Itt beszélhetünk – dobta le magát egy fekete bőrfotelbe. – Berendeztettem ezt a pihenőszobát, ahol meditálhatok és szusszanhatok egyet. -Szomorkásan tette hozzá: – Már nem bírom úgy a darálót, mint régen. Naponta többször is visszavonulok ide, hogy kilihegjem magam.

– Otthagytam a céget – csapott a közepébe Hamilton.

– Igen? – Tillingford biccentett. -Jól tetted. Pocsék egy hely. Túl nagy hangsúlyt kapnak a fegyverek. Azok nem tudósok, hanem a kormány bedolgozói.

– Nem én léptem ki. Kirúgtak.

Hamilton pár szóval elmagyarázta a helyzetet.

Tillingford kicsit hallgatott. Elgondolkodva piszkálta a szemfogát, homlokát gondterhelten ráncolta össze.

– Emlékszem Marshára. Édes lány. Mindig szerettem. Manapság meg vannak őrülve ettől a biztonsági kockázattól. Nekünk szerencsére nem kell miatta aggódnunk. Pillanatnyilag nincs szerződésünk a kormánnyal. Ez egy elefántcsonttorony – kuncogott szárazon. – A tiszta kutatás utolsó mentsvára.

– Mit gondol, tudna használni? – kérdezte Hamilton a lehető legközömbösebb hangon.

– Nem látom okát, miért ne. – Tillingford szórakozottan elővett egy apró imamalmot, és elkezdte pörgetni. – Ismerem a munkádat. Ami azt illeti, örültem volna, ha hamarabb megkaplak.

Hamilton elképedve, a hitetlenségtől hipnotizálva meredt Tillingford forgó imamalmára.

– Na persze itt vannak a szokásos kérdések – folytatta Tillingford. -A rutineljárás. De nyomtatványokkal nem kell vesződnöd. Elintézzük most szóban. Ugye nem vagy iszákos?

Hamiltonnak leesett az álla. – Iszákos?

– Marsha ügye jelent némi problémát. Persze nem a biztonsági oldalára gondolok… de azért meg kell kérdeznem, és arra kérlek, Jack, válaszolj őszintén. -Tillingford előhúzott egy fekete kötésű könyvet a zsebéből, melyen arany betűkkel az állt: A Második Báb Bajanja, és Hamiltonnak nyújtotta. – A főiskolán, amikor ti ketten radikális csoportokkal keveredtetek, gyakoroltátok a, hm, hogy is mondjam, „szabad szerelmet”?

Hamilton nem felelt. Kábán, némán fogta a könyvet, amely még őrizte Tillingford testének melegét. Az EFI két fiatal alkalmazottja lépett halkan a szobába, és tiszteletteljesen figyeltek. Hosszú laboratóriumi köpenyt viseltek, furcsán ünnepélyesnek és engedelmesnek tűntek. Gondosan nyírt fejük Hamiltont fiatal szerzetesekre emlékeztette… Különös, hogy csak most figyelt fel rá, hogy ez a népszerű rövid frizura mennyire hasonlít a vallási rendek ősi aszketikus gyakorlatához. Ez a két alak kétségtelenül tipikus fiatal fizikuspalánta, de akkor hol a megszokott pimaszságuk?

– És ha már itt tartunk – folytatta Tillingford –, még valamit meg kell kérdeznem. Jack, fiam, fogd a Bajant, és felelj őszintén. Megtaláltad az áldott megváltáshoz vezető Egyetlen Igaz Kaput?

Minden szem őrá tapadt. Hamilton nagyot nyelt, és céklavörösre pirulva, zavartan állt. – Azt hiszem, majd máskor visszajövök, Doktor – nyögte ki végül.

Tillingford aggódó arccal vette le a szemüvegét, és jól megnézte magának a férfit. – Jól érzed magad, Jack?

– Nagy feszültségben élek. Elvesztettem az állásomat… – elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: – Meg ilyenek. Tegnap Marshával balesetet szenvedtünk. Az új deflektor meghibásodott a Bevatronban, és keménysugárzás ért minket.

– Á, igen, hallottam róla. Szerencsére senki nem halt meg.

– Az a nyolc ember biztos találkozott a Prófétával – szólt közbe az egyik aszkéta technikus. – Nagy esés volt.

– Tudna ajánlani egy jó pszichiátert, Doktor? – kérdezte Hamilton rekedten.

Az idős tudós arca hitetlenkedve megüvegesedett. – Hogy mit? Megbolondultál, fiam?

– A jelek szerint igen.

– Ezt majd megbeszéljük – zárta le a témát Tillingford tompa hangon. Türelmetlenül kihessegette a két technikust a szobából. – Menjenek a mecsetbe. Meditáljanak, amíg nem hívatom magukat.

Még egyszer jól megnézték maguknak Hamiltont, majd távoztak.

– Meséld el – szólalt meg aztán Tillingford. – A barátod vagyok. Ismertem apádat, Jack. Nagy fizikus volt. Kevesen érnek fel hozzá. Mindig is hittem benned. Természetesen csalódott voltam, amikor a Kaliforniai Védelmi Laborhoz mentél. De hát a Kozmikus Akarat előtt muszáj meghajolnunk.

– Kérdezhetek én is? – Hideg verejték folyt le Hamilton nyakán, be a fehér gallérja alá. – Ez a hely még mindig tudományos intézmény, ugye?

– Még mindig? – Tillingford értetlenül vette ki a Bajant Hamilton élettelen ujjai közül. – Nem értem a kérdés lényegét, fiam. Pontosítsd.

– Átfogalmazom. El voltam vágva a világtól. Annyira belemerültem a saját munkámba, hogy nem figyeltem, mi történik máshol. És halvány fogalmam sincs, mit értek el más területeken. Röviden ismertetné velem a dolgokat? Hogy teljes képet kapjak?

– A teljes képet – ismételte bólogatva Tillingford – nagyon gyakran szem elől tévesztjük. Ez a baj a túlspecializálással. Én se tudok sokat mondani. Az EFI munkája elég jól körvonalazott, sőt, mondhatnám, előírt. Ti fegyvereket fejlesztetek a hitetlenek ellen, ez egyszerű és nyilvánvaló, igaz? Szigorú alkalmazott tudomány, igaz?

– Igaz.

– Mi itt egy örök és alapvető problémán dolgozunk: a kommunikáción. Az a munkánk, és nem kis feladat, hogy biztosítsuk a kommunikáció alapvető elektronikus szerkezetét. Vannak elektronikus szakembereink, mint amilyen te is vagy. Vannak príma szemantikusaink. Vannak nagyon jó kutató pszichológusaink. így együtt alkotunk csapatot, hogy megbirkózzunk az ember létezésének eme alapproblémájával: jól működő kapcsolatot fenntartani Föld és Ég között.

Doktor Tillingford kis szünet után így folytatta:

– Noha ezt már tudod, azért hadd ismételjem át. A régi időkben, mielőtt a kommunikációt aprólékos tudományos elemzésnek vetették volna alá, különböző véletlenszerű rendszerek léteztek. Például a tűzáldozat, amikor is úgy próbálták magukra vonni Isten figyelmét, hogy az orrát és az ínyét csiklandozták. Nagyon durva, nagyon nem tudományos. A tanulatlanok ma is hangosan imádkoznak, zsoltárokat énekelnek. Hát csak énekeljenek és kántáljanak. – Megnyomott egy gombot, mire az egyik fal áttetszővé vált. Hamilton jól felszerelt laboratóriumokat látott mögöttük, melyek gyűrű alakban övezték Tillingford irodáját: emberek és gépek sora, a legfejlettebb gépek és legjobb emberek.

– Norbert Wiener – mondta Tillingford. – Emlékszel, mi mindent elért a kibernetikában. És ami még fontosabb, Enrico Destini eredményei a teofónia terén.

– Az micsoda?

– Te lennél a szakember, fiam – húzta fel a szemöldökét Tillingford. – Hát a kommunikáció Isten és ember között, mi más. Wiener munkáját, valamint Shannon és Weaver felbecsülhetetlen anyagát felhasználva Destini 1946-ban megépítette az első használható kommunikációs rendszert Föld és Ég között. Na persze hasznát vette annak a rengeteg felszerelésnek, ami a pogány hordák, a Wotan-imádó, Tölgyfa-magasztaló hunok elleni háborúból maradt.

– A… nácikra gondol?

– Igen, hallottam már ezt a kifejezést. Szociológiai zsargon, nemde? És ott van az Antibáb, a Prófétatagadó. Állítólag még mindig él. Argentínában bujkál. Megtalálta az örök élet elixírjét, vagy micsodát. 1939-ben lepaktált az ördöggel, emlékszel? Vagy az még a te időd előtt volt? De akkor is tudnod kell róla, hiszen történelem.

– Tudok – felelte Hamilton tompán.

– És még így is voltak, akik nem akarták látni, ami az orruk előtt volt. Néha úgy érzem, a Hűek megérdemlik, hogy megalázzák őket. Itt-ott felrobban egy hidrogénbomba, és az ateizmus erős hulláma, amit nem lehet eltaposni…

– Mit csinálnak más területeken? – vágott közbe Hamilton. – A fizikában. Mi történik a fizikában?

– A fizika lezárt téma – közölte Tillingford. – Az univerzumról lényegében mindent tudunk. Már évszázadok óta. A fizika a mérnöki munka absztrakt ága.

– És a mérnökök?

Tillingford válaszul odalökte neki az Alkalmazott Tudományok Folyóiratának 1959. évi novemberi számát. – A vezércikk árulkodó, azt hiszem. Az a Hirschbein briliáns egy elme.

A vezércikk a Tartályszerkesztés problémáinak elméleti aspektusai címet viselte. Alatta az alcím: Hogyan biztosítsunk állandó kegyelmet minden nagyobb lakossági központnak.

– „Kegyelmet”? – olvasta Hamilton elhaló hangon.

– A mérnökök fő feladata – magyarázta Tillingford –, hogy kegyelmet szállítsanak minden bábista kommunának szerte a világon. Bizonyos értelemben ez analóg a mi problémánkkal, hogy miképpen tartsuk nyitva a kommunikációs csatornákat.

– És nem is csinálnak mást?

– Nos, állandóan újabb mecseteket, templomokat és oltárokat kell építeni. Az Úr szigorú felügyelő, tudod, nagyon pontosan megmondja, mit akar. Kettőnk közt legyen mondva, nem irigylem azokat a fickókat. Egy hiba és puff!

– Puff?

– Villámcsapás.

– Hát persze.

– így aztán az okosabbak közül kevesen mennek mérnöknek. Túl nagy a halálozási arány. – Tillingford apai aggodalommal tanulmányozta Hamiltont. – Fiam, ugye látod, hogy nagyon is jó területen dolgozol?

– Ebben soha nem is kételkedtem – felelte Hamilton rekedten. – Csak kíváncsi voltam, mi történik máshol.

– Az erkölcsi státusoddal elégedett vagyok – mondta neki Tillingford.

– Tudom, hogy jó, tiszta, istenfélő családból származol. Apád volt a megtestesül becsületesség és alázat. Időnként hallok felőle.

– Igen? – nyögte Hamilton.

– Egész jól elvan. Persze hiányzol neki. – Tillingford a belső telefonra mutatott az asztalán. – Beszélhetsz vele, ha akarsz.

– Nem – lépett hátra Hamilton. – Még nem tettem túl magam a baleseten. Nem bírnám elviselni.

– Ahogy gondolod. – Tillingford barátian átölelte a vállát. – Megnézed a laborokat? Meg kell mondanom, van néhány remek berendezésünk. – Suttogóra vette a hangját: – Na persze jó sokat kellett érte imádkozni. A te régi munkahelyeden is kajabáltak érte, ne félj.

– De maguk kapták meg.

– Ó igen. Végül is mi állítottuk fel a kommunikációs vonalakat.

– Tillingford mosolyogva, kaján kacsintással kormányozta az ajtó felé.

– Átadlak a személyzeti igazgatónak, a többi az ő dolga.

* * *

A személyzeti igazgató pirospozsgás, simára borotvált arcú férfi volt, aki vidáman nézte Hamiltont, miközben az íróasztala fiókjában nyomtatványokat keresett. – Boldogan elfogadjuk a jelentkezését, Mr. Hamilton. Az EFI-nek szüksége van ilyen tapasztalt emberekre. Ráadásul, ha a Doktor személyesen ismeri magát…

– Azonnal állítsa be – utasította Tillingford. – Hagyjuk a bürokratikus hóhányást, jöjjön egyből a kvalifikációs teszt.

– Igenis – vette elő az igazgató a saját Baján példányát. Letette az asztalra, behunyt szemmel belelapozott, és találomra felütötte. Tillingford áthajolt a válla felett, és a két férfi halkan megtárgyalta az adott szakaszt.

– Remek – egyenesedett ki elégedetten Tillingford. – Egyértelmű igen.

– Az bizony – értett egyet az igazgató, majd Hamiltonhoz fordult. -Talán érdekli, hogy ez a legegyértelműbb igen ebben az évben. – Gyorsan, de érthetően olvasta: – 1931-es Látomás, 6. fejezet, 14. vers, első sor: „Igen, az Igaz Hit megolvasztja a bátorságot a hitetlenben, mert aki ismeri Isten haragját, az tudja, hogyan töltse meg az agyagedényt.” -Becsukta és visszatette a fiókba a Bajant. Mindkét férfi kedvesen nézett Hamiltonra, sugárzott róluk a jóakarat és a szakmai elégedettség.

Hamilton kába volt, nemigen tudta, mit is gondoljon, hát megragadta azt a vékony, tiszta szálat, ami idevezette: – Kérdezhetek a fizetésről? -Aztán megpróbálta viccre venni: – Vagy ez túl üzleti?

– Fizetésről? – néztek rá értetlenül.

– Igen, arról – mondta Hamilton. Kezdte elfogni a hisztéria. – Tudják, amit a könyvelés kéthetente kioszt, A munka ösztönzésére. -

– Az IBM-es emberekkel egyetemben tíznaponta kap díjazást – felelte Tillingford méltóságteljesen –, ahogy az itt szokás. – A személyzeti igazgatóhoz fordult. – Mi is a pontos szám? Mindig elfelejtem.

– Megkérdezem a könyvelőtől. – A személyzeti igazgató kiment, majd szinte azonnal jött is vissza. – Négy-A minősítéssel indul. Fél éven belül továbblép és Öt-A lesz. Hogy tetszik? Nem rossz egy harminckét éves fiatalembernek.

– Mit jelent a Négy-A?

Meglepett csend állt be. A személyzeti igazgató Tillingfordra pillantott, megnyalta az ajkát, és utána válaszolt. – Az IBM vezeti a Tartozások és Költségek Könyvét. A Kozmikus Főkönyvet. Tudja, a Bűnök és Erények Nagy Megváltoztathatatlan Tekercsét. Az EFI az Úrnak dolgozik, ergo maga is az Úr szolgája lesz. Tíznaponta kap négy kreditet, azaz négy egységet a megváltáshoz. A részletekkel az IBM foglalkozik, végül is ezért vannak. Minden stimmelt. Hamilton nagy levegőt vett.

– Rendben. Csak elfelejtettem, elnézést. De akkor miből fogunk élni Marshával? – kérdezte Tillingfordtól. – Fizetnünk kell a számlákat, ennünk kell.

– Mint az Úr szolgájának, a szükségleteidről gondoskodni fognak -jelentette ki kereken Tillingford. – Van Bajanod?

– V-van.

– Figyelj rá, hogy a hited meg ne inogjon. Úgy saccolnám, hogy a te erkölcsi kalibereddel és ilyen munkával hetente kéne imádkozni legalább… – magában számolt – hetente úgy négyszázat. Szerinted, Érnie?

A személyzeti igazgató egyetértőén bólogatott.

– Legalább.

– Még valami – szólalt meg Hamilton, ahogy Doktor Tillingford, miután az ügy kedvére rendeződött, fürgén elindult. – Korábban kérdeztem, hogy egy pszichiátert…

– Fiam – torpant meg Tillingford. – Ezt illetően egyvalamit akarok mondani. A te életed, úgy alakítod, ahogy kedved tartja. Nem akarom megmondani, hogy mit csinálj vagy mire gondolj. A szellemi életed szigorúan a te és az Egy Igaz Isten ügye. De ha sarlatánokkal akarsz konzultálni…

– Sarlatánokkal? – ismételte Hamilton elhaló hangon.

– Azok már-már őrültek. A laikusoknak való. Hallottam, hogy a tanulatlanok tömegével járnak pszichiáterhez. Olvastam a statisztikákat. Sajnálatosan mutatja, mennyire félreinformált a közvélemény. Ezt a kedvedért teszem. – Kabátzsebéből elővett egy noteszt, és lefirkantott valamit. – Ez az egyetlen helyes út. Ha mostanra nem találtál rá, úgyis hiába, de arra utasítottak bennünket, hogy ne hagyjunk fel a próbálkozással. Végül is az örökkévalóság elég hosszú idő.

A papíron ez állt: Horace Clamp Próféta. A Második Bab Sírboltja. Cheyenne, Wyoming.

– Pontosan – mondta Tillingford. – Egészen a legmagasabb körökbe. Meglep? Most már látod, mennyire szívemen viselem a boldogulásodat, fiam.

– Köszönöm – felelte Hamilton, és szórakozottan zsebre dugta a lapot.

– Ha maga mondja.

– Mondom bizony – erősítette meg Tillingford magabiztosan.

– A Második Bábizmus az egyetlen Igaz Hit, fiam. A Paradicsom elnyerésének egyetlen garanciája. Horace Clampen keresztül egyenesen Isten szól hozzánk. A holnapi napot vedd ki, és menj el hozzá, majd utána kezded a munkát, nem nagy gond. Ha valaki megmentheti halhatatlan lelkedet az Örök Kárhozat tüzétől, hát az Horace Clamp Próféta.

* * *