28.

AZ ELLENŐRZÉS

Attól a naptól kezdve a házfőnök, aki komolyabb volt, mint egy fogfájás, nem korholta többé Béni testvért, ha elaludt imádkozás közben, sőt ő maga is elbóbiskolt néha a hajnali imákon. Máskor, meg mikor senki sem látta, szintén rohangászott kicsit a folyosókon, egyszer ebéd közben egy szöcskét engedett szabadon, és az éppen Ezékiel testvér tányérjába pottyant. Senki nem sejtette, hogy Nicanor atya volt a tettes, ő meg belesüppedt a csuhájába. Az egerek is megint annyira elszemtelenedtek, hogy az éléskamrában éppolyan szabadon közlekedtek, mint az orgonasípokban. Ráadásul a szerzetesek zokniban aludtak, ami pedig szigorúan tiltva volt. Mindaddig, amíg egy felülvizsgáló atya, tudomást szerezve mindezekről, egy szép napon váratlanul meg nem jelent a kolostorban. Csöngetett egyszer-kétszer, de senki nem jött ajtót nyitni, újból megrántotta a csengőt, erre a kötél a kezében maradt.

– Micsoda kolostor!

Bemászott egy ablakon, és ott találta Mamerto testvért, aki a cicával játszott. Ingerülten mondta neki:

– Miért nem nyitottad ki az ajtót, testvérem?

– Tessék? Süket vagyok...

Az ellenőr atya elpirult, amiért ennyire zord volt, és a templomba ment. A barátokat imádkozás közben találta, és jólesett neki ezt a rendkívüli odaadást látni. Aztán egy-két óra múlva rájött a horkolásokat hallva, hogy mindenki alszik. Köhintett egy párat, mire a barátok ijedten felébredtek, zajosan leejtve könyveiket.

– Aluszikálunk, aluszikálunk?

– Ö, igen, és azt álmodtuk, az égben vagyunk!

Kissé megzavarta az ellenőrt, hogy ez a válasz őszintének hangzott. Odament Szent Ferenc szobrához imádkozni, és hirtelen azt hitte, mosolyogni látja a szentet.

– Ügy látszik, már én is álmodom! – hökkent meg.

Az ebédlőben a barátokkal együtt ült asztalhoz, és sorban megkóstolta Carmelo testvér csokoládéját, Ezékiel testvér mézét, Silvino barát borát, és minden nagyon ízlett neki.

– Nagyon ízletes minden. Látom, hogy kevés bűnbánatot tartotok.

Elszégyellték magukat a szerzetesek. Aztán hozta Ferke testvér a méregerős kolbászos babfőzeléket. Az ellenőr megkóstolta, és hápogni is alig tudott tőle.

– Testvérek, aki ebből enni képes, megérdemli az eget!

A szerzetesek szó nélkül bekebeleztek személyenként négy tányérral.

Épülhetett az ellenőr atya, látva a barátok áldozatvállalását. Ezek után felment a cellákat megszemlélni.

29. A HARANG

Mikor meglátta Olegario testvér cellájában a rengeteg papírmadárkát és Procopio testvér gyíkocs– káit, és Jeremiás testvért végigcsúszkálni a folyosón, nagyon megharagudott.

De akkor gurult igazán dühbe, amikor egy szamarat talált az egyik ágyban, méghozzá zokniban. Összehívta az egész közösséget, és a barátok reszketve várták a Nagy Szidást.

Az ellenőr a szakállát simogatva, a fülét vakargatva erősen gondolkodott. Nem tudta, mit csináljon. Micsoda kolostor ezt?! Csupa szaladozás, horkolás, bogarak itt, nevetések ott, még Szent Ferenc is mosolyogni látszott!

Volt a torony alatt egy nagyon súlyos harang, talán még a mórok idejéből. Amikor az ellenőr atya elgondolkodva arrafelé sétált, azon törve a fejét, milyen büntetést mérjen a szerzetesekre, felpillantott a kb. 30 méter magas toronyra, és a homlokára csapott.

Sisebuto testvér volt az első, aki megértette a gondolatait, és már ment is a kút köteléért. Erre Ezékiel is elindult az emelőcsigáért.

Már csak attól, hogy ezt felhozták a pincéből, a két barátnak megrándult a dereka.

Mikor a csiga fenn volt a toronyban, és a kötél rá volt kötözve a harangra, az ellenőrző atya így szólt:

– Kedves testvérek, gyürkőzzetek neki, mert itt akad munka mindenkinek!

– Nekem meg van fagyva a nagyujjam – mondta Minimum barát.

– Nekem megrándult a nyakam – mondta Lőrinc testvér.

– Nekem mumpszom van, sajnos – vetette közbe egy másik.

– Nekem meg vitustáncom...

– Csak húzzátok, húzzátok! Ez mindent meggyógyít! A szerzetesek nekiestek a kötélnek, de minden eredmény nélkül.

– Miért nem hozzuk ide a szamarat? – javasolta Procopio.

– Ügy van, úgysem tesz napok óta semmit! No, meg ő csinálta a legtöbb bajt a kolostorban...

Könyörgéssel és lökdösődéssel sikerült Csutakot a kötél egyik végéhez kötni. A berendezés recsegett, és a harang méltóságteljesen emelkedni kezdett.

– Remek! Tovább, tovább! Én is segítek! – kiabált az ellenőr.

Már egészen kevés maradt hátra, és a harang felért volna a helyére, ha Béni barát nem éppen akkor jön ki az ebéd utáni gyümölcsöt eszegetve, és meg nem áll, hogy nyitott szájjal gyönyörködjön benne, milyen szépen halad felfelé az az acélóriás. Öntudatlanul eldobta a banánhéjat közben, az ellenőrző atya rálépett, egyensúlyát vesztette, és a húsz szerzetes úgy lökte földre egymást, szépen sorban, mintha dominók lettek volna. A harang visszazuhant, és zuhanása a magasba rántotta a kötélbe kapaszkodó barátokat, mind. Különböző magasságokban csüggtek, a levegőben kapálódzva, visítozva, ordítozva és a kötél végén Csutak, hisztérikusan üvöltve.

Béni barát a fejét fogta rémületében, és nem tudta, mihez kezdjen. Rohant a konyhakésért, megélesítette, és nyissz! – egyetlen mozdulattal levágta a harangot a kötélről. Másodperc alatt zajlott le az egész. A szamár meg a szerzetesek nagy összevisszaságban földet értek, Béni barát meg, hozzánőve ijedtében a kötél másik végéhez, felrepült a harangtoronyba, és ott maradt a csigán csüngve.

A szerzetesek nyögve tapogatták zúzódásaikat, töréseiket, ficamjaikat, aztán megpróbáltak felállni. Az egyetlen, aki sértetlenül került ki az egészből, az az ellenőr atya volt. Egészen meglepődött, hogy mindene épen maradt.

Még jobban meglepődött viszont azon, hogy a földre potyogott szerzetesek majd meghaltak a nevetéstől. Jól sikerült tréfának fogták fel az egészet, és arcukon öröm látszott fájdalom vagy bosszankodás helyett.

– Ö, jaj! Én voltam a hibás! – ismételgette az ellenőr.

– Átkozott megcsúszás...

– Semmi baj! – nyugtatta Nicanor atya, akinek pedig a lába tört, és már el is kérte Olegario testvér botját.

– Így legalább két hónapig ágyban lehetek.

Az ellenőr atya Szent Ferenchez ment elbúcsúzni, akinek most nagyon komoly volt az arca. Az atya nagy bűntudattal imádkozott az oltár előtt:

– Milyen szűkagyú voltam! Most már tudom, hogy a vidámság meg az Önmegtartóztatás, a vezeklés jól megférnek egymással!

És akkor – talán álmodik megint? – észrevette, hogy Szent Ferenc elmosolyodott. Igen-igen! Nagy, széles mosollyal és vidám szemmel nézett le rá. Erre ő zavartan felállt, hátrálva kiment, és hirtelen úgy elrohant, hogy még csak el sem búcsúzhattak tőle. Nagyon bántotta, hogy rosszat gondolt ezekről a jóságos szerzetesekről. Amikor megérkezett a saját kolostorába, mindjárt a Főgyűlésre ment. Itt a legöregebb aggok üléseztek nagyon-nagyon komolyan, hosszú fehér szakállukat simogatva. Az ellenőr atya elébük sietett, és: puff, úgy megbotlott a két lépcsőfokon, hogy teljes hosszában végigvágódott, és hasmánt ért a tisztelt ülés elé.

Az aggok, mikor látták, hogy a szerzetes nem ütötte meg magát, hangos nevetésre fakadtak, és megfeledkezve a jelentésről, amit az ellenőrzésről vártak, megjegyezték:

– Meg kell csináltatnunk azt a lépcsőt már...

Az ellenőr atya meg boldogan, hogy megmentette Szent Ferenc kolostorát, csak mosolygott magában:

"Hát még ha tudnák, hogy készakarva csináltam!"

HU ISSN 0324-3222 ISBN 963 11 6502 7 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0381) Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Gáspár Imre Műszaki szerkesztő: Kardos Gábor Terjedelem: 11,16 (A/5) ív IF 6305