14.
Fel a lábakkal! – Menetelő kövek – A szörnyűséges barlang – Az óriás pók – A kincs
Hosszú időn át meneteltek ide-oda, figyelmesen vizsgálva a földet. Amikor végre kijutottak a bozótból, fenyegető hangot hallottak: – Le a kezekkel! Mindenki gyorsan leeresztette a kezét.
– Fel a lábakkal! – hangzott újból, rettenetesen. Mindenki ijedten felemelte a lábát, amitől persze orra estek.
– Egy moccanást sem, vagy lövök!
Már két óra is eltelt, és a matrózok nagyon belefáradtak abba, hogy égnek tartsák a lábukat.
– Ki lehet az? – suttogta Kullancs sápadtan a félelemtől.
– Szerintem az a papagáj ott a fán!
– Gyerünk előre, gyáva banda! Így bedőlni egy papagájnak! Nem szégyellitek magatokat! – hőbör– gött Kullancs, mintha bizony ő kivétel lett volna.
Lassan sikerült életre paskolni elzsibbadt lábaikat, és elindultak. A bárkához érkezve leültek a kövekre, és evéshez készülődtek, amikor Kullancs vacogó fogakkal közölte:
– Ezek a kövek mozognak!
– Tényleg! És a tenger felé mennek!
– Csak nem földrengés?
Pár matróz beleesett a tengerbe.
– Ezeknek a köveknek lábuk van! – kiáltott Fókapofa.
– Persze, hiszen teknősbékák! – kiáltott Kullancs. Többen rohanni kezdtek, és felmásztak a közeli
fákra.
– Segítség, teknősbékák! – kiabáltak összevissza.
– Gyertek le, tökfejűek! Nem csípnek! – mondta Kullancs.
A kalózok összeszedtek vagy száz teknősbékát, és Mo Csing remek levest csinált belőlük. Kullancs megkérdezte a mórt:
– Tudod, merre van a kincs?
– Egy hegyen, aminek kéménye is van.
– A térkép mondja?
– A térkép is meg én is.
– Akkor gyerünk! Indulás!
Elöl ment Kullancs, utána a többiek. Pár lépés után azonban Kullancs észrevette, hogy egyedül maradt. Hátranézett, hát látja, hogy az emberei a földön vonszolják magukat.
– Mi van már megint?
– Teknősbéka-betegség, uram felelte Géz doktor, szintén négykézláb.
– És miért van ez nekik?
– Mert teleették magukat teknőslevessel.
– És mitől gyógyulnak meg?
– Zöld salátától meg petrezselyemtől.
De Kullancs már nem veszíthetett több időt. Megparancsolta, hogy üljenek a teknősökre, és fogják őket ügetésre. A kalózok ágakkal, vesszőkkel igyekeztek mozgásra bírni a kényelmes állatokat. Délben megkérdezte Kullancs:
– Milyen sebességgel haladunk?
– Három perc óránként.
– És mikor érkezünk a hegyre?
– Három év múlva.
– Teknősökről leszállni! – fújtatott Kullancs.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Gönc, és merő utánzási vágyból behúzta a fejét az ingébe, mintha teknősbéka volna.
– Legjobb lesz, ha alszunk egyet, azaz sziesztázunk! – javasolta doktor Géz,
A matrózok parancsra sem várva, azonnal horkolni kezdtek. Lement a nap, lement a hold, lementek a csillagok, az üstökösök, de ők csak aludtak tovább, mint a bunda. Négy nap múlva elkiáltotta magát Kullancs:
– Ébredjetek, lajhárok! Indulás! Gyerünk, gyerünk!
A betegség elmúlt a negyedik ostorpattogásra. Újra sorba álltak, még ha nehezen is, és végre eljutottak egy hegy aljába.
– A hegy! – ujjongott Kullancs.
A kalózok libasorban, elindultak felfelé, de egyszer csak nagy kő– meg lángeső támadt.
– Nézzétek, füst jön ki a hegy kéményéből! – ámult Fókapofa.
– Persze, mert tűzhányó, és az nem a kéménye, hanem a krátere.
– Elő az esernyőkkel! – rendelkezett Kullancs.
Az emberek kinyitották az esernyőket, és a kövek visszapattantak róluk. Kivéve egyet, amelyik éppen Kuvik fejére esett.
– Vissza! – hangzott most fentről.
– Biztosan megint egy papagáj! Ne törődjetek vele! – mondta Kullancs.
Az emberek folytatták útjukat. Egyszer csak egy jókora sziklatömb gurult lefelé a hegyről, és simára vasalt két matrózt, akik Kuvik mellett álltak.
– A mindenségit a papagájnak!
Hirtelen megjelent egy hosszú szakállú emberke, aki óriás ugrással eltűnt az egyik barlangban.
– Az a kincses barlang! – kiáltott fel a mór.
– Hurrááá! – üvöltöztek a kalózok.
– Ki megy be elsőnek?
– A legbátrabb – jelentette ki Kullancs.
A kalózok a kínait lökdöstek befelé, de az megfeszítette magát, és sehogy sem akart menni. Végül is toporzékolva, tiltakozva eltűnt a barlang szájában.
– Ez aztán a bátorság! – ismerte el Fókapofa.
– Ki megy be utána?
– Menjünk mindnyájan egyszerre.
Betolongtak mind egyszerre, de azonnal gurultak is már lefelé egy vég nélküli, meredek lejtőn. Végül is egy hatalmas teremben értek földet.
– Eltört valakinek valamije?
– Igen. Nekem a pipám... – óbégatott Fókapofa.
– Elő a fáklyákkal!
Kijárat nélküli, óriási barlang volt. A földön szanaszét csőntok és koponyák hevertek.
– Nono! Mi haza akarunk menni! – sápadoztak a kalózok.
– Mit rémüldöztök, hiszen ezek csirkecsontok! – mondta Kullancs.
– És... és azok a koponyák?
– Csak álkoponyák. Nem harapnak, ne féljetek! A mór elővette a térképet, és nagyot üvöltött:
– Jó helyen vagyunk!! Ez a pókok barlangja. Itt a kincs!!
– Hol van? Merre? – kiabáltak egyszerre az emberek.
– Ott a kő alatt.
Közösen nekiálltak, és nagy erőfeszítéssel sikerült egy pirinyót odébbtolni a követ.
– Várjatok, ezt meg kellene gondolni. Ki tudja, mi van alatta... – idegeskedett körülöttük Kuvik.
– Ne jajveszékelj már, mert belekalapállak a földbe! – kiáltott rá Kullancs, de ebben a pillanatban szörnyűt ordítottak a kalózok:
– Csörgőkígyók!!
Ezernyi kígyó, béka bújt elő a szikla alól nyelvüket öltögetve és mérget köpködve. Szerencsére Spulni szabó nem vesztette el a fejét. Azonmód elővett egy hatalmas ollót, és egyenként nyesegetni kezdte a kígyók fejét. Egyszer csak a mór a földre mutatott. – Itt ássatok!
A kalózok pontosan ott ástak. Körülbelül ötméteres lyukat csináltak már, de a kincs nem tűnt elő. Egyszerre csak elfehéredett Kullancs.
– Hol van Csutka hadnagy?
– Az előbb még itt volt – felelte Gönc. Keresték mindenfelé, de nem találták.
– Pedig milyen fiatal volt! Szegényke!
A kalózok tovább ástak. Csak néha álltak meg letörölni az izzadságot a homlokukról.
– Hol van Gönc? – kérdezte most ijedten Kullancs. – Ő is eltűnt!
– Ugye megmondtam előre! – jajongott Kuvik.
Az emberek elsiratták Csutkát, aztán tovább folytatták az ásást már csak azért is, hogy ne legyen idejük félni.
– Szerintem lassan a föld közepéhez érünk! – lihegett Kullancs. A matrózok leültek egy kicsit pihenni.
– Egek! Nem látom Fókapofát! Hol van Fókapofa? – kérdezte ijedten Fókapofa.
– Te őrült! Hisz itt vagy!!
– Hű, de megijedtem! Azt hittem, nem vagyok.
Most váratlanul Mo Csing kezdett el kapálódzva a levegőbe emelkedni.
– Segítség! Visznek... Megyek!...
– Hová mész?
– Nem tudom. Majd ílok, ha megélkeztem...
Egy förtelmes óriáspók vitte magával a kínait a magasba. Nagyobb volt, mint egy ökör, és olyan vastag selyemszálon függött, mint egy hajókötél. Kullancs egy nagy ugrással belecsimpaszkodott Mo Csing copfjába, de a pók: oda se neki. Zavartalanul cipelte felfelé mind a két embert.
– Viszik a Kullancsot! – kiabált a mór, és megragadta a kapitány falábát.
– Viszik a mórt! – kiáltott Kuki, belekapaszkodva a mór lábába.
A többiek is mind egymás lábába kapaszkodtak, de a pókszörnyeteg nyugodtan haladt felfelé. Már több mint tíz ordítozó matróz csüngött rajta. Doktor Géz elővette a puskáját, és a pókra lőtt, mire az eleresztette a kínait, és az egész kalózfüzér lepottyant. Sőt, furcsa visítással, maga a pók is. A doktor még egyszer belelőtt, és végre csend lett.
Folytatták az ásást, míg végre valami kongó hangot hallottak az ásó nyomán.
– Egy ládaaa! – üvöltött boldogan Gönc.
A matrózok kiszedték a lyukból, és körbeállták. Nehezen sikerült kinyitni a fedelét. Fókapofa izgatottan belenézett. Egy rugóra szerelt faököl hatalmasat csapott az orrára.
– Tovább! Tovább! Ássatok tovább!
A matrózok megcsappant lelkesedéssel folytatták a munkát, és egyszer csak előtűnt egy másik koffer. Kinyitották, és Fókapofa megint kapott a képébe.