9.

 

A titokzatos hajó – Mérgező gombák – Automatikus fegyverzet – A madárka csontváza – A mumus – A szellemek

Amikor leszállt az est, a Csuka közelebb ment az árnyékok árnyékában a furcsa hajóhoz.

– Különös, nagyon különös az egész... – csóválgatta a fejét Kuvik.

– Ne huhogj! Meg se szólalj! – mordult rá Kullancs.

A Csuka nesztelenül haladt előre, még a lámpái sem égtek. A hold nem világított, a furcsa vízierdő

mégis halvány fényt sugárzott.

– Dobjátok át a csáklyákat – parancsolta halkan Kullancs.

A vastag kötelekre erősített kampók pontosan beletaláltak a hajóba, és a kalózok lélegzetvisszafojtva ugrottak át a fedélzetre. A pisztolyokat, késeket kézben tartották, de senki sem állt ellent.

– Ezek alszanak! – mondta Fókapofa.

– Annál jobb! Váratlanul csapunk rájuk.

Lábujjhegyen osontak, de a padló a legkisebb mozdulatra is recsegett-ropogott. Kinyitották a fedélköz ajtaját, és ekkor váratlanul olyan borzasztó nyögést lehetett hallani, hogy elállt a szívverésük.

– Valaki nyögött – hebegte Kullancs.

– Biztosan az ajtó nyikorgott – vélte Gönc.

– Gyerünk! Előre! Mit gyáváskodtok itt? – unszolta őket Kullancs vacogó fogakkal.

A matrózok elindultak lefelé á szúette lépcsőkön.

– Ki nyúlt az arcomhoz? – kiáltott fel Gönc.

– Jaj, nekem is! Mi lehet ez? – ijedezett Kullancs.

– Biztosan denevérek – nyugtatta őket Géz doktor.

– Rossz jel... Nagyon rossz jel... – sopánkodott Kuvik.

Most már minden matrózra ráragadt a félelem. Remegve, pisztolyukat szorongatva haladtak a sötétben. Csak Fókapofa világított egy reszketeg mécsessel. Így értek a legénység ebédlőjébe, de egy lelket sem láttak. Csak a hajó szüntelen recsegését lehetett hallani. Az asztalokon vagy ötven üres tányér várakozott.

– Nézzük meg a kamrát – javasolta a csalafinta Csalán.

– Úgy van! Végre jóllakhatunk! – derült fel Géz doktor is.

Átmentek egy hosszú folyosón, és kinyitottak egy hosz-szasan nyikorgó ajtót. Nedves, dohos szag töltött be mindent, Öriási pókhálók csüngtek a gerendákról, és egy madzagról pislákoló lámpás fityegett.

– Oda nézzetek! – Mi lehet azokban a zsákokban? – kérdezte Pöre.

– Hűha! Mind gomba! Hű de remek! – ujjongott Fókapofa.

– Nehogy hozzányúljatok! – kiáltott Kullancs.

– Miért ne?

– Mert rá van írva a zsákra. Nem látjátok? "Tilos hozzányúlni! Temetési veszély!"

Dr. Géz kivett a táskájából egy ezüst kiskanalat, belecsúsztatta a zsákba, és a kanál feketébb lett a szénnél.

– Ezek mérges gombák!

– Akkor minek tartják itt?

– Nagyon furcsa. Egyetlen ilyen mérges gomba egy igáslovat is meg tud ölni – felelte Géz.

Kullancs visszament az embereivel a folyosóra. Egyszer csak észrevették, hogy az egyik ajtó lassan kinyílik. Egy óriási páncélvértezet jött ki komótosan, és zörögve, karjait, lábait ritmikusan emelgetve végigment a folyosón.

– Egek! Fussunk a kamrába! – akarta kiabálni Kullancs, de elcsuklott a hangja.

A matrózok egymás hegyén-hátán rohantak az éléstárba, és magukra zárták az ajtót. Rémülten meredtek egymásra, és Gönc felordított:

– Hiányzik Fókafopa! Hova lett Fókapofa?

– Segítséég! – hangzott váratlanul.

– Ez Fókapofa! Gyerünk!

Mindnyájan kitódultak a folyosóra, és megdöbbenve látták, hogy a hatalmas vértezet a karjaiban cipeli Fókapofát. Rohantak utána, de hiába. A vértezet hirtelen eltűnt.

– Gyerünk a kapitány kabinjába!

Fönt hamar megtalálták a kabint. Jókora helyiség volt, körös-körül kerek kajütablakokkal. A szoba közepén nagy, kerek cédrusasztal terpeszkedett, rajta nagy váza állt, tele elszáradt virággal. A falnál íróasztal, tintatartójában régen megszáradt tintával. A kandallóban elégett hasábok, a kalitkában kicsi madárcsontváz.

– Nézzük meg a hajónaplót! – mondta Kullancs.

Az asztalon volt egy nagy vörös könyv, tele porral. Kullancs olvasni kezdte:

"A Csöbör hajónaplója. Háromárbocos brigg; építette J, B. Arthur Liverpoolban 5000 fontért és 3 pennyért."

Kullancs lapozott, és sokáig mereven nézett valamit, ami piros ceruzával volt odaírva. Hirtelen nagyot dobbantott, és a könyvet nagy ívben a tengerbe hajította.

– Most meg mit csinál? Miért dobta ki a könyvet? – háborgott Gönc.

– Azért, ami benne volt.

– Mi volt benne?

– Ez: "Hülye, aki olvassa!'

– Akkor jól tette. Csúfolódjék a nénikéjével!

Kullancs gondterhelten leült az egyik székre, azaz leült volna, ha a szék csendes sóhajjal porrá nem változott volna. A kapitány lábai égnek meredtek, akkorát esett.

– Micsoda érzékeny székek ezek! – mondta Gönc.

– Egyáltalán nem tetszik ez a hajó nekem! – közölte Kullancs. Egyszer csak dalolni kezdett a madárka.

– Milyen szépen énekel ez a madár!

– De ez nem madár, csak a csontváza egy madárnak!!

– Jaj nekem! Menjünk innen! – kiáltott Gönc égnek álló hajjal. Erre hirtelen félelmetes kiabálás hallatszott:

– A múú... a mu... mu... mumus!! Kullanccsal az élen mindenki az asztal alá bújt.

Csalán tántorgott be falfehéren, és egy székre rogyott, az meg vele rogyott, és csak kis fűrészporhalom maradt belőle emléknek.

– Ördög és...

Nem hagyták folytatni.

– Az ördögöt is láttad meg a mumust is? – rémüldöztek.

– Annál is rosszabb. Szellemeket láttam!!

– Már csak ez hiányzott! – kiáltott Gönc.

– Butaság! Szellemek nincsenek! – szögezte le Kullancs.

– Nincsenek? Ott esznek az ebédlőben!

– A szellemek nem esznek. És milyenek?

– Fehérek.

– És mit esznek?

– A mérges gombákat...

– Neked lázad van! Te szerencsétlen!

– Persze, mintha maga nem lenne begyulladva!

– Én? Ugyan már! Menjünk az ebédlőbe!

Kullancs lábujjhegyen ment föl a lépcsőkön, és a többiek vonakodva utána. Kanálzörgés hallatszott. Kullancs mindjárt megfordult, és odaszólt Göncnek:

– Nahát! Ottfelejtettem a pipámat! Menjenek csak tovább, mindjárt jövök.

– Hisz ott a pipa a szájában, kedves kapitány úr!

– Akkor a kalapomért megyek vissza.

– Az meg a fején van.

– Hm. Tényleg! Milyen igaza van. A cipőkért kell mennem!

– Már régen megettük.

– Mindegy. Én visszamegyek, akármiért is, de visszamegyek.

– Netán fél?

– Ééén? Ugyan mitől? Na, menjünk!

Kullancs benyitott az ebédlőajtón, és hetykén odaszólt a szellemeknek:

– Jó étvágyat, uraim!

A szellemek rá se hederítettek, zavartalanul ettek tovább. Körülbelül ötven szellem emelgette egyszerre a kanalat, és jókora adag gomba volt a tányérjukon. Úgy másfél méter magasak lehettek, a fejük csücskös volt és a szemük kerek. A testük fagylalttölcsérhez hasonlított, és fehéren rezgett, mint a kocsonya.

– Hű de csúnyák! – kiáltott fel Kullancs.

– És milyen neveletlenek! – fintorgott Gönc. Kullancs nagy kört írt le a kalapjával, és megismételte:

– Jó étvágyat, uraim!

A szellemek meg oda se neki, ütemesen ettek tovább.

– Ezek olyan süketek, mint egy kofferbe zárt hal – mondta Gönc.

– Jó étvágyat kívánunk!! – ordította Kullancs az ebédlő közepéről.

– Köszönjük! – felelték egyszerűen a szellemek, és folytatták az evést.

Hegyesen végződő, rövid kezük volt, ujjak nélkül. Nem használtak szalvétát, és a puhány testükbe törölték a zsíros mancsukat.

– Micsoda disznók! – morogta Gönc.

Az egyik bajuszos, sárga szellem, aki biztosan a főnökük volt, erre mintha kicsit összeráncolta volna a képét. Csalán lopva belecsípett, hogy lássa, üres-e belül, és erre váratlanul az összes szellem ugrálni meg huhogni kezdett:

– Huhúú, huhúúú, huhúúú! – és így tovább.

Kullancs úgy megijedt, hogy azt sem tudta, melyik lábával kezdje a rohanást. Az emberek egymást tiporva tolongtak utána, és a fedélzeten remegve bújtak az árbocok mögé.

– Ehhez mit szóltok? Vannak vagy nincsenek szellemek, mi?

– Jó. De nem csinálnak semmit – felelte Kullancs feszengve.

Abban a pillanatban megjelentek a szellemek, tülekedve himbálták csúf testüket, és vastag láncokon nehéz vasgolyókat vonszoltak maguk után.

– Mintha fegyencek lennének! – vacogott Csutka.

A szellemek csapkodni kezdtek a láncokkal, úgy, hogy a golyók egyre nagyobb erővel süvítettek körülöttük.

– Elő a kardokkal! – üvöltött Kullancs.

A matrózok kirántották kardjaikat, és fortélyos kétkezes vívásba kezdtek, de a szúrások meg sem kottyantak a rezgő testű kísérteteknek. Csak akkor omlottak össze, ha sikerült a szemük közé döfni, vagy ha a lánc fölött sikerült a farkukat levágni. De ez nagyon nehéz volt, mert állandóan mozogtak, és úgy hadonásztak a láncaikkal, mint ha ostorokat pattogtatnának.

– Elessz el! Elessz el, nem hallod? Jaj, mamám! A copfom! – hallatszott ekkor.

Az egyik kísértet elkapta a kínai copfját, és maga után vonszolta a fedélzetpadlón. Kullancs nagyot rúgott a szellem hátsójába, és egy cseles mozdulattal a tengerbe lökte. "Glu-glu-glu" – hallatszott, ahogy süllyedt a vízben.

Több mint egy óráig tartott a harc. A kalózok teste már tele volt óriási foltokkal, némelyeknek még a lábuk is eltört a kísértetek ütéseitől. Kb. harminc legyőzött kísértet feküdt a fedélzeten, egypáran meg felrepültek a keresztrudakra. Az egyik beleharapott Géz doktor karjába, mire ez a táskájával akkorát ütött a fejére, hogy összecsukódott, mint egy harmonika. Gönc elhagyta a kardját, úgyhogy csak orrával tudott harcolni. Hatalmas orrdöfései sikeresen ritkították az ellenfelet.

– Mamááám! Visznek! Segítség! – hallatszott ismét Mo Csing visítása.

Két szellem felrepült vele a sudárvitorla tetejére. Kullancs hozatott hamar egy lepedőt, amit kifeszítettek alatta. A matrózok buzgón szorították a lepedő csücskeit, de amikor a kísértetek ledobták a szegény kínait, a lepedő szétrepedt, és Mo Csingnak "lettentő nagy dudol" nőtt a feje búbjára.