17. fejezet

Az öregúr az egykori postahivatalban azt mondta, hogy Porterfield egy rönkházban élt a hegyek között, talán harminc kilométerre onnan, az egyik régi ranch területén. Reacher látta ezeket az egyetemen megnézett helyrajzi térképen, a kerítések vonala mögött, amelyek oly finomak voltak, mint az apró vonalkák a százdolláros bankjegyen. Bramall kocsijának GPS-e jelezte ugyan a földutat, de mást nemigen, úgyhogy a kilométerórát figyelték, miközben nyugat felé haladtak, és azt számolták, hány kilométert tettek már meg. A Toyota ugyanolyan rendes és kompakt volt, mint a gazdája. Szinte lebegett a durva felületű úton, és úgy tűnt, mintha meg sem akarna állni.

– Mikor találkozott utoljára személyesen a két nővér? – kérdezte Reacher.

– Hét évvel ezelőtt – felelte Bramall. – Sanderson harmadik külföldi bevetése után. Nem sikerült túl jól a látogatás. Azt hiszem, úgy döntöttek, nem ismétlik meg többet. Ezt követően már csak telefonon beszéltek.

– Sanderson valamikor meg is sebesült.

– Ezt nem tudtam. Mrs. Mackenzie soha nem említette.

– Talán nem is tudott róla. Lehet, hogy a húga el se mondta neki.

– Miért ne mondta volna?

– Ez gyakran előfordul. Bonyolult az ilyen helyzetek érzelmi dinamikája. Talán nem akarta ezzel felzaklatni a családját. Vagy nem akart ettől kevesebbnek tűnni. Vagy gyengének látszani. Lehet, hogy nem akarta, hogy azt higgyék, együttérzésre vagy segítségre vágyik. Netán el akarta kerülni, hogy a fejéhez vágják az „én megmondtam” kezdetű mondatot. A nővére mintha nem szerette volna a hadsereget.

– Mennyire volt súlyos a sérülése?

– Azt nem tudom, csak annyit, hogy Bíborszívet kapott. Bármi lehetett, egy karcolástól egészen az egyik végtagja elvesztéséig. Vagy akár mind a négy is odaveszhetett. Néhányan szörnyen megnyomorodva tértek vissza.

A kilométeróra szerint tizenhárom kilométert tettek meg. Bramall egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán megkérdezte:

– Biztos benne, hogy végig akarja ezt csinálni? Nem látom, miként lehetne ennek jó a végkifejlete. A nő vagy rémes állapotban van, vagy drogos, vagy mindkettő. Lehet, hogy nem is akarja, hogy megtalálják.

– Akkor békén fogom hagyni. Nem az a célom, hogy megmentsem a világot. Csak tudni akarom, mi történt.

Tizenhat kilométernél jártak. Az út mindkét oldalán egyre magasabban futottak a fennsíkok. Az előhegység lejtői lágy hullámokat vetettek a tájon, helyenként nyelvként nyúltak ki a fenyőerdőségek. Az égbolt tágas volt, és hihetetlenül kék: a horizonton zafírszínű, a fejük felett pedig már sötétkékre váltott. Mint egy Kodak fénykép. Mint a végtelen űr legtávolabbi széle. Kezdett feltámadni a szél. A kocsijuk által felvert porfelhőt dél felé sodorta az útról.

– És poszttraumásstressz-szindrómában is szenvedhet – jegyezte meg Bramall. – Gondolom, ezzel mindenki így volt.

– Igen, azt hiszem – bólintott Reacher.

Huszonkét kilométernél jártak. A hegyoldalban élénksárga rezgőnyárfák ragyogtak. Egész erdők, több száz különálló egyedből, amelyek mind összeköttetésben állnak egymással a föld alatt, egyetlen, összefüggő gyökérzetet alkotva. A nyárfaerdő tulajdonképpen egyetlen organizmus, a legnagyobb élőlény a világon.

– A harminc kilométert úgy értette a fickó, hogy magáig a házig, vagy az odavezető behajtó elejéig?

– Azt hiszem, a behajtó elejéig – mondta Reacher. – Billy házáig is így adta meg a távolságot. Csak egy kicsit alábecsülte. Úgy húsz százalékkal kevesebbet mondott.

– Akkor az is lehet, hogy ha ő harminc kilométert mond, az valójában negyven.

– Vagy talán néha hosszabbra becsüli a távolságokat. Lehet, hogy úgy általában pontatlan, akár pluszban, akár mínuszban. Így meglehet, hogy ha harminc kilométert mond, az valójában csak huszonöt. Vagyis összesen nagyjából tizenöt kilométeres hibahatárral kell számolnunk.

– Akkor az lenne a logikus, ha lekanyarodnánk az első szembejövő leágazásnál. Nem valószínű, hogy egy tizenöt kilométeres szakaszon két leágazás is lenne. Ez itt Wyoming. Tehát az első a miénk, akármilyen távolságra is van.

– Nem rossz, ahhoz képest, hogy FBI-os – jegyezte meg Reacher.

A leágazás pontosan a tizenöt kilométeres szakasz közepén volt, harminc kilométerre a régi postahivataltól. Egy pont az öregúrnak. Jobbra kellett lekanyarodni a földútról, áthajtani egy magas ranchkapun, amely fölé a birtok nevét is kiírták, de a betűk úgy lekoptak, hogy Reacher nem tudta kisilabizálni. Az út egyenesen északnak futott majdnem másfél kilométeren át, aztán emelkedni kezdett, nyugatnak fordult, és láthatatlan végcélja felé futva eltűnt a fák között.

Bramall leállította a motort.

– Számomra ez egy teljesen átlagos helyzet. Házak százaihoz megyek ilyenformán. Néha ordítoznak, néha van kutya, de még soha senki nem lőtt rám. Meg kéne beszélnünk, maga szerint mennyire rontja az esélyeimet, ha itt ül mellettem a kocsiban.

– Azt akarja, hogy szálljak ki, és gyalog menjek tovább? – kérdezte Reacher. – Úgy nagyobb biztonságban érezné magát?

– Ez egy taktikai kérdés. A legrosszabb esetben Billy elfoglalta Porterfield házát, ahogy az üzletét is, és most itt van. Végül is a másik házban nem találtuk meg.

– Miért akarna két házat?

– Vannak ilyen emberek. Sok embernek van kettő is.

– De nem egymástól harminc kilométerre. Mondjuk, van egy tóparti nyaralójuk.

– Porterfieldnek nem voltak rokonai és örökösei. Miért ne foglalná el Billy a házát?

– Az nem számít. Ahogy az sem, hogy most itt van-e. Nem kapta meg a hangpostaüzenetet. Halványlila gőze sincs, hogy én ki vagyok. Azt fogja hinni, hogy mormon hittérítők vagyunk.

– Maga nem épp úgy van öltözve, mint a mormonok.

– Akkor maga megy, és bekopog az ajtón. Ha Billy itt van, mondja azt neki, hogy mormon, aki egész véletlenül hóekékkel is foglalkozik, és arról szeretne beszélni vele, hogy miként biztosíthatná be magát a globális felmelegedéssel szemben.

Bramall továbbindult. Az út még nyolc kilométeren át kanyargott az erdős hegyoldalban. Végig durva felületű és mélyen barázdált volt, simára kopott kavicsokkal, helyenként akkora lapos kövekkel, mint egy asztal lapja. A Land Crusier ide-oda dülöngélt, de állta a sarat, egészen az utolsó kanyarig. Ezután hirtelen éles emelkedő következett, és egy stadion méretű, fákkal benőtt kis fennsíkra lyukadtak ki. Úgy a harmadánál egy kis tisztás terült el, egy házzal. Hosszúkás rönkház volt, körben széles veranda húzódott, körülötte úgy-ahogy rendben tartott egyholdnyi földterület kapott helyet, és egy jelképes kerítés. Az oszlopai és a keresztrácsai meggörbültek és megszürkültek az időjárás viszontagságaitól. Bramall behajtott, és leparkolt, tisztes távolságra a háztól. A veranda bejáratán régi rendőrségi szalag foszlányai lógtak, mintha valamikor lezárták volna a házat.

– Nem ez volt a tetthely – mondta Bramall. – A fickó az erdőben halt meg.

– Az erdőben találták meg a holttestét. Lehet, hogy a seriff másképp gondolta. Tudjuk, hogy a házat is átkutatták. Találtak egy kocsit, amiben rengeteg kilométer volt, és tízezer dollárt a szekrényben eldugva.

– Hol lehet most Billy?

– Miért aggódik miatta?

– Nem aggódom. De magának nem ártana így tennie. Scorpio megbízta, hogy ölje meg magát.

– Billy nincs itt. Ugyan mekkora lenne ennek az esélye? Különben is, még nem hallgatta le az üzenetet. Nem tudja, hogy Scorpio megadta nekem Porterfield nevét. Akkor minek jönne ide, Porterfield házához? Annak mekkora volt az esélye, hogy mi rátaláljunk? Ki tudhatta azt, hogy az öreg a postahivatalban ilyen jól meg tudja tippelni a távolságokat? Billy valahol egészen máshol jár, és ez a ház üres.

– Oké – bólintott Bramall.

Kiszállt a kocsiból, és határozott léptekkel az ajtóhoz ment, hogy bekopogjon.

Reacher ezt végig nyomon követte, aztán a férfi hangját is hallotta, hangosan és tisztán szólt. A távolság miatt kissé később észlelte, ezért úgy hatott, mint egy elcsúszott hangsáv egy filmen.

Látta, hogy Bramall udvariasan kicsit hátrébb lép.

Senki nem jött ajtót nyitni.

Sehol semmi mozgás.

Bramall újból kopogtatott.

Semmi reakció.

Visszasétált, beült a kocsiba, és azt mondta:

– Ez a ház üres.

– Mit gondol, bemenjünk?

– Zárva van.

– Betörhetnénk az egyik ablakot.

– Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy jogi szempontból jelenleg a megye tulajdonában van-e a ház. Lehet, hogy hivatalosan így van, a be nem fizetett adók miatt. És ha betörünk egy ingatlanba, ami a megye tulajdonában áll, az elég merész húzás. Nem szállhatunk szembe a városházával.

– Mondjuk azt, hogy gyanús szagot érzett odabentről, vagy azt hitte, hogy zajt hall, teszem azt egy kétségbeesett kiáltást. Ez igazolná az engedély nélküli behatolást. Tapasztalt bármi ilyesmit?

– Nem.

– Már visszavonult. Nem kell ragaszkodnia az FBI-os marhaságokhoz.

– És mi lenne, ha a gyalogsági megközelítést alkalmaznánk? Felgyújtanánk a házat?

– Nem, az a tengerészgyalogság módszere. Mi alaposan felderítenénk a házat kívülről, és mit ad isten, óriási szerencsénk lenne, és felfedeznénk, hogy az egyik ablaküveget ismeretlenek már korábban betörték, talán jó régen, de az is lehet, hogy csak mostanában. És ha ez így van, az okot adna arra az észszerű feltételezésre, hogy vészhelyzet állhatott fenn odabent, ami feljogosít bennünket arra, hogy jól körülnézzünk a házban. Nem hinném, hogy a Legfelsőbb Bíróság ebbe bele tudna kötni.

– Már korábban betörték, talán jó régen, talán csak mostanában?

– Ha esetleg hall majd valami zajt, az amiatt lesz, mert rálépek a korábban betört ablak üvegszilánkjaira, amik ott hevernek a verandán, az ismeretlen korábbi incidens óta. Ezt könnyű összetéveszteni egy frissen betörő ablak hangjával. Gyakran előfordul az ilyesmi.

– Ez az FBI-nál is bevett trükk. Azért nem csak a marhaságok jellemzők ránk.

– Jártak hozzánk a maguk emberei tréninget tartani.

– És maguktól is jöttek hozzánk.

– Akkor most megyek, és alaposan körülnézek – mondta Reacher, majd kiszállt a kocsiból.