40. fejezet

A cowboyok már hajnalban fent voltak, a hintaszékben üldögéltek a házuk verandáján, és kávét kortyolgattak egy-egy bádogbögréből. A nap előbukkant a hegyek mögül, és hosszan elnyúló árnyékokat vetett a síkságra. Rose Sanderson még aludt. Nem volt korán kelő. A fentanil gondoskodott róla, hogy ne legyen az. Bramall már fent volt, lezuhanyozott, felöltözött, a haját megfésülte, és a nyakkendőjét is megkötötte. Mackenzie mocorogni kezdett, és felébredt. Volt egy boldog, öntudatlan pillanata, amíg nem emlékezett arra, mi is történt. Aztán minden eszébe jutott, és a legszívesebben újból elaludt volna, másrészt szeretett volna felkelni, hogy tegyen valamit, bármit, ami által úgy tűnik, haladást értek el. Végül az alvásra való késztetés győzedelmeskedett. Épp csak pár perc erejéig. Odakint még úgyis hideg van. A nyár vége, kora hajnal a magas hegyekben.

Egy órával később a cowboyok elsétáltak a behajtó elejéig. Ott vártak, ugyanúgy, mint előző reggel, meg az azelőtti reggel, csakhogy most ketten voltak, nem hárman. Ácsorogtak végtelen türelemmel, nem beszéltek – mintha ők maguk is a tájhoz tartoznának. Rose is ébredezni kezdett a házában. Az éjjeliszekrényre nyúlt. Két tapasz. Még mindig ott voltak. Nagyot fújt, és visszahanyatlott a párnára. Biztonságos lesz felkelni. Bramall kávét főzött a kis konyhában, aztán kiment a verandára, és ott itta meg az utolsó kortyokat. Mackenzie a zuhany alatt állt, és hajat mosott.

Egy órával később a cowboyok még mindig ott várakoztak. A nap magasabbra hágott az égen, és előbukkant a hátuk mögött, a hegygerinc fölött. Fényfoltokat vetített a fákra, ahol a cowboyok még mindig a dílerükre és az adagjukra várakoztak. Elpocsékolt órák. Ez is egy függő életének a része. A fáknak támaszkodtak, és mélyeket szippantottak a lágy, fenyőillatú levegőből. Rose Sanderson közben felöltözött, felvette az ezüstszínű melegítőfelsőt, a fejére húzta a kapucnit. Levágott egy újabb darabka alufóliát, bekente kenőccsel, és az arcára simította. A nappaliban volt, a nyitott ablak mellett állt, készen arra, hogy a megbeszélt helyen legyen. Ahogy Bramall is, ötven méterrel odébb az erdőben. Egy kidőlt fatörzsön üldögélt. Mackenzie is ötven méterrel odébb várakozott, csak a másik irányban. Egy fenyőfa törzsének dőlt, az ágak között átszüremlő napfény a haján játszadozott.

 

 

Egy perc múlva a behajtónál felharsant egy erőlködő motor hangja és a küszködő kerekek csikorgása. A cowboyok félreálltak az útból. A rozoga pickup előbukkant a fák közül. A műanyag tetővel borított csomagtér miatt úgy festett, mint egy teknősbéka. Stackley előrebámult a volán mögül. Nem látta a fekete Toyotát, sem a nagydarab fickót. Sehol senki.

Megállt a kocsival.

A gyíkbőr csizmás férfi odasétált.

Stackley kiszállt.

– Mi a helyzet?

– Tartozol nekünk – felelte a cowboy.

– Miért?

– A nagydarab fickó miatt.

– Elintéztétek?

– Tegnap délután.

– Hogy csináltátok?

– Elcsaltuk az erdőbe, és lelőttük egy puskával.

– Megmutatod?

– Persze – felelte a cowboy. – De egyórányi gyaloglás innen, hegynek felfelé. Nem akartuk, hogy túl hamar rátaláljanak.

– Akkor honnan tudjam, hogy tényleg elintéztétek?

– Abból, hogy azt mondjuk.

– Bizonyítékot akarok. Nagyon komoly tiszteletdíj jár érte.

– Két doboz fejenként.

– Két doboz kettőtöknek.

Stackley jól megnézte őket, aztán megjegyezte:

– Tegnap még hárman voltatok.

– A barátunk gyengélkedik.

– Mi a baja?

– Fáj a torka.

– Bizonyítékot akarok a nagydarab fickóról – mondta Stackley. – Üzletet kötöttünk.

A gyíkbőr csizmás a zsebébe nyúlt, és elővett egy vékony kék könyvecskét, ezüstös felirattal az elején. Egy útlevél, talán hároméves, kissé meghajlott, a sarka szamárfüles. Odanyújtotta. Stackley kinyitotta. A nagydarab fickó fotója volt benne. Kőkemény arc. A neve Jack Reacher. Nincs második keresztneve.

– A zsebéből vettük ki – mondta a cowboy. – Ez kevésbé véres, mint megskalpolni.

Stackley zsebre vágta az útlevelet.

– Ezt megtartom szuvenírnek.

– Persze.

– Szép munka volt.

– Igyekeztünk jól vizsgázni.

– De ez most kifog rajtam – mondta Stackley. – Az üzlet nem megy túl jól. Kevés az áru.

– Ez mit jelent?

– Várnotok kell.

– Nem ebben egyeztünk meg.

– Mit akartok, mit tegyek? Mondjak nemet egy másik vevőnek, csak azért, mert ti elvégeztétek a dolgot, de én nem számítottam rá ilyen hamar? Nem tarthattam vissza az árut elméleti alapon.

– Szóval, nem maradt semmid?

– Nem sok.

– Megmutatod?

– Persze. – Stackley nem ellenkezett. A fogyó készlet önmagában is egyfajta reklám. Modern üzleti környezet. Az üzlet lényege manapság a gyorsaság. Az első számú szabály. A csomagtartó felé fordult, hogy kinyissa.

És ekkor szemben találta magát a fickóval, akinek az arcképét az útlevélben látta.

 

 

Reacher előbújt a fák közül, és egy méterrel Stackley háta mögé osont. Könnyedén meg akarta legyinteni a veséje tájékán, de a férfi épp abban a pillanatban fordult a csomagtartó ajtaja felé, úgyhogy inkább gyomortájon ütötte meg, épp csak annyira, hogy összegörnyedjen tőle. Aztán ugyanazzal a kezével a vállánál fogva lenyomta a földre, és átkutatta a zsebeit. Előhalászta az útlevelét az egyik kabátzsebéből, egy kilenc milliméteres pisztolyt a másikból, egy .22-est az egyik csizmája szárából, egy rugós kést a másikból. A kilenc milliméteres egy régi Smith & Wesson volt, 39-es modell, szép, fényesre polírozott famarkolattal. A .22-es egy Ruger, nem épp mellényzsebbe való fegyver, de a csizmaszárban jól elfért. A rugós kés ócskavasnak számított, kínai gyártmány, könnyen meglehet, hogy egy játékgyárban készült.

Stackley dühösen fújtatott és rángatózott, arccal a porban heverve. Reacher úgy gondolta, ez kissé túlzás, hiszen alig ért hozzá. Aztán ellenőrizte a pickup vezetőfülkéjét. A kesztyűtartóban nem volt semmi. A sofőrülés széle alatt azonban volt egy kis tárolóhely, ahol mondjuk tűzoltókészüléket lehetett tartani, de egy másik öregecske, famarkolatú kilenc milliméteres pisztoly lapult benne, egy Springfield P9-es. Ezenkívül nem talált mást, csak egy rakás régi benzinkutas számlát és szendvicsek csomagolópapírjait.

Reacher visszalépett oda, ahol Stackley feküdt, és kinyújtott karral tartotta oda a Smitht. Másfél méter magasból kipottyantotta belőle a tárat, ami épp Stackley fejére esett, aki nyikkant egyet. Reacher a pisztolyt is leejtette. Stackley megint nyikkant egyet. Reacher megismételte ugyanezt a Rugerrel is, előbb a tár, aztán a pisztoly, majd következett a Springfield, előbb a tár, aztán a pisztoly. Összesen hat kis nyikkanás.

– Most felállhatsz, Stackley – mondta aztán.

A férfi feltápászkodott, kissé meggörnyedve, kicsit sápadtan. Megrázta a dolog. A sajgó fejét dörzsölgette. Ugyanolyan ősi, állati ösztönök kerítették hatalmába, mint a két cowboyt előző este. Azt hitted, hogy megöltél valakit, aztán egyszer csak felnézel, és szemben találod magad vele. És immár ő uralkodik feletted.

– Nyisd ki a csomagtartót! – mondta Reacher.

A pickup platójára utólag felszerelt tetőrész ajtaja vékony műanyagból volt. Stackley szélesre tárta és kitámasztotta, aztán hátrébb lépett. Reacher félrehúzta a takarót. Egyetlen doboz árválkodott alatta, az is majdnem üresen állt. Három tapasz volt benne, mindegyik külön csomagolva. Csak csúszkáltak ide-oda a nagy, üres dobozban.

Hát ez nem sok.

Reacher odébb lépett.

– Úgy látom, eléggé kimerült a készlet – mondta. – Mi ilyenkor az üzletmenet?

– Sajnálom, öregem – mondta Stackley. – Azt a másik dolgot. Nem volt más választásom. Utasítást kaptam rá. Ne vedd személyes ügynek.

– Ezt majd később megbeszéljük.

– Van egy pasas, és azt kell tennem, amit ő mond. Ő utasított. Nem én akartam. Hinned kell nekem.

– Később.

– Tényleg nem hittem volna, hogy ezek a fickók meg fogják tenni. Azt gondoltam, én csak elindítom a dolgot, hogy legalább annyit mondhassak, én megpróbáltam. Az ő hibájuk az egész.

– Kérdeztem valamit.

– Nem emlékszem, mi volt a kérdés.

– Fogy a készleted. Mi ilyenkor a következő lépés?

Stackley furcsán nézett, mintha beindultak volna a fogaskerekek az agyában. Felfelé pillantott, aztán lefelé. Mintha valami elágazáshoz érkeztek volna a gondolatai, vagy mintha váltania kellene – gondolta Reacher –, egyik pozícióból a másikba. A győzelemről vesztésre, a reményből kétségbeesésbe.

Megadás.

Stackley fújt egy nagyot, aztán megverten felsóhajtott.

– Ha elfogy az áru, elmegyek az újabb adagért.

– Hová?

Stackley egy rövid időre megint elhallgatott.

– Egy ilyen raktárfélébe. Az ember behajt a kocsival, és felsorakozik a többiekkel együtt. Várni kell éjfélig, akkor érkezik a szállítmány.

– Hol van ez a raktár?

Stackley megint hallgatott egy kicsit.

– Van egy külön erre a célra való mobilunk – mondta aztán. – SMS-ben kapunk értesítést.

– Hol van a mobil?

Stackley a csomagtartóra mutatott.

– Hátul, a csomagtartó egyik rekeszében.

– Hozd ide nekem! – mondta Reacher.

Stackley odament, és behajolt a csomagtartóba. Reacher hallotta, ahogy kattan egy zár kallantyúja. Később emlékezett rá, hogy egy töredék-másodpercnyi ideig kaotikus gondolatok kavarogtak a fejében; kicsit olyan volt, mintha az egész élete lepergett volna a szeme előtt, de mégsem az egész élete, csak az utolsó fél percben elkövetett hibák, amiket villámgyorsan megmagyarázott, kielemzett és nevetségessé tett önmaga számára. Szinte komikussá fokozódott a dolog, addig a pontig, amíg gondolatban már látta a saját nevét egy pszichológiai kézikönyv lábjegyzetében, a helytelen előfeltevések témájában, egy híres eset illusztrálásaként, amikor valaki látott valamit a másik tekintetében, és ezt azzal magyarázta, amit ő maga látni szeretett volna, pedig egyáltalán nem azt jelentette.

Stackley egyáltalán nem adta meg magát. Inkább keményen törte a fejét, és megtalálta a kiutat. A mentőötletet. Nem volt akkora tökfej. A fura kis változás a tekintetében azt jelentette, hogy a vesztesből ismét a győztes oldalra került. A kétségbeesésből vissza a reményhez. Reacher teljesen rosszul olvasott a jelekből. Tökéletesen fordítva értelmezte a dolgot. Túl optimistának bizonyult. Túlságosan a helyzet jó oldalára koncentrált, ami a fegyverekkel kapcsolatos előfeltevéseit is félresiklatta. Ösztönösen azt feltételezte, hogy miután elvett egy Springfieldet, egy Smitht meg egy .22-es Rugert egy fickótól, akkor nagyjából végzett. Nem valószínű, hogy több fegyvert tartana magánál. Ezért volt olyan jó móka szétszedni a pisztolyokat, és Stackley fejére potyogtatni a tárakat.

A pszichológiai szakkönyvek ellenben úgy érvelnének, hogy ha valakinek van három pisztolya, annak könnyen lehet négy is. Főleg egy drogkereskedőnek.

Reacher bizony ostoba hibát követett el.

Stackley felegyenesedett, és körülnézett.

Egy pisztolyt tartott a kezében.

A csomagtartó egyik rekeszéből vette elő.

Egy régi .45-ös Colt, kopottas acél, sziklaszilárd. Stackley alig három méterre állt Reachertől. Két és fél, ha lövés előtt kinyújtja a karját. Nehéz lenne ilyen közelről eltéveszteni. Ez a hátránya annak, ha valaki nagydarab. A nagy termet így válik hirtelen evolúciós hátránnyá. Túl nagy a testfelület, ahová célozni lehet.

Reacher Stackley szemét figyelte. Látszott, hogy még mindig nagyon töri a fejét, és mindent mérlegel. Költség, haszon, előny, hátrány. Aztán mintha a játékgépen kijött volna a cseresznyesor. Rövid távon megoldhatja a legsürgetőbb problémát. Hosszú távon jó benyomást tehet Arthur Scorpióra. A főnöke megbízható embernek tartja majd, aki elintézi a rábízott dolgokat. Mindezért nem kell mást tennie, csak meghúznia a ravaszt, itt és most, ebben a pillanatban. Csak egyetlenegyszer. Az egyetlen negatívumot a helyszín jelentette. Nem hagyhat egy hullát egy behajtó elején. El kell vinnie innen, legalább másfél kilométerre az erdőbe. De ezt a cowboyok is megtehetik helyette. Egy ingyentapaszért biztos el is vállalják. Kettőért akár Nebraskáig is elcipelik a holttestet.

– Ne célozz rám a fegyverrel! – szólalt meg Reacher.

– Mi a fenéért ne?

– Komoly hiba lenne.

– Ugyan miért?

Stackley feljebb emelte a Coltot.

Két kézzel tartotta.

Reacher mellkasának a közepére célzott.

Mintha egy fészer ajtajába lőne bele.

– Pontosan miért is lenne ez hiba?

– Csak várj, és meglátod – mondta Reacher. – Ne vedd zokon, semmi személyes ügy.

Stackley feje ebben a pillanatban szétrobbant.

Loccsanás hangja hallatszott, mint amikor egy görögdinnye leesik az asztalról, aztán rögtön utána egy szuperszonikus NATO-lövedék tompa reccsenése a levegőben és egy szinte antik darabnak számító M14-es puska dörrenése. Stackley fejéből nem maradt más, csak vöröses párafelhő és apró kis csontszilánkok, amelyek követték a földre zuhanó testét. Függőlegesen lerogyott, egyetlen szempillantás alatt, mintha valami trükknek köszönhetően eltüntették volna; csak egy kupac ruha, pár végtag és élettelen hústömeg maradt utána. Reacher hátranézett a ház felé, és meglátta Rose Sandersont az ablakban. Onnan célzott. Elég jó lövés, nyugtázta magában Reacher. Száz méterről átlőtt közte meg a két cowboy között, és pont a füle fölött találta el Stackley-t. Mindezt egy olyan puskával, amit a seregben már úgy húsz évvel a nő születése előtt kiszuperáltak.

Figyelemre méltó teljesítmény.

Rose kijött a házból, és feléjük indult, a kapucnit előrehúzva, egyik kezében a puskával. Jobb oldalról Bramall sietett oda, balról Mackenzie. Neki volt a legnehezebb megemésztenie a látványt. Elméleti és gyakorlati szempontból is örülnie kellett volna a végkimenetelnek, sőt talán erkölcsileg is. De egy nagy sebességű puskagolyó által szétrobbantott emberi fej távolról sem elméleti dolog. A vérvörös massza kissé gőzölgött is a hideg hegyi levegőben. Mackenzie elfordult, és a húgára nézett. Ő kész lett volna embereket ölni, én meg nem. Egy dolog ilyesmiről beszélni, és egészen más látni, ahogy megtörténik.

– Köszönöm, őrnagy – szólalt meg Reacher.

– Mennyi anyag volt nála? – kérdezte Rose.

A legfontosabb kérdés.

– Nem sok – felelte Reacher.

– A francba!

Rose megkerülte Stackley holttestét, és benézett a csomagtartóba. Odébb tolta a takarót, és keresgélt egy kicsit. A válla előreesett. Nem igazán lepte meg a dolog, de azért csalódott volt. Egyetlen előre kovácsolt haditerv sem éli túl az első valós találkozást az ellenséggel. Hátranézett Reacherre, mintha azt mondaná: Hát ez a terv elég gyorsan dugába dőlt, nem?

– Hol szokta beszerezni az újabb szállítmányt? – kérdezte.

– Idáig nem jutottunk el a beszélgetésben.

– Arthur Scorpiónál, nem?

– Nem. Scorpio mosodájában nem zajlik kereskedés. Nem szállítanak oda árut, és nem viszik el onnan. Bármit is csinál Scorpio, a távolból irányítja.

– Mit mondott pontosan Stackley?

– Azt, hogy van egy raktár, ahol sorban állva várják az autók, hogy éjfélkor megérkezzen a szállítmány.

– És ez hol van?

– Azt mondta, egy külön erre a célra fenntartott mobilon kap róla SMS-t. Azt mondta, a telefon a csomagtartóban van.

Reacher hallotta a kis kattanásokat, ahogy a rekeszek nyíltak és csukódtak. Talán tizenkettő is volt. Annyi kis tárolóhely, mint egy lakóhajón.

– Itt nincs semmiféle telefon – mondta Rose.

– Nem is volt. Csak félrevezetett. Így akarta megkaparintani a pisztolyt.

– Akkor most honnan tudjuk, hová kell mennünk?

– Nem tudjuk.

Rose csak állt, görnyedten és megverten. Egy drogfüggő, aki épp lelőtte a dílerét. Katasztrófa. Mintha leugrott volna egy magas ház tetejéről. Épp zuhant, miközben rettegve hallgatta, ahogy a fülébe süvít a levegő.

Mindjárt pánikba fog esni.

– Felejtse el a telefont – mondta Reacher. – Az csak trükk volt. Kitalálta. Nem valószínű, hogy így csinálnák. Ha van egy raktár, ami elég nagy ahhoz, hogy több autó behajtson, és sorban állva várakozzon, az nem lehet egy folyton változó hely. Nem lehet az utolsó pillanatban elintézni, hogy hol legyen a találkahely. Állandó és biztos pontnak kell lennie, valami jó rejtett helyen.

– De hol?

– Merre lehet a fickó rendes telefonja? – szólt közbe Bramall.

Lehajolt – furcsán hatott a kis, rendesen öltözött figura a véres jelenet kellős közepén –, és átkutatta Stackley gyűrött zsebeit. Előkerült egy Samsung okostelefon, nagyjából akkora, mint egy kartonált könyv. A kijelzője betört. Jelszó nem kellett hozzá. Bramall az ujjaival érintgette és simítgatta.

– Három nappal ezelőtt vette át Billy helyét – állapította meg. – Nyilván fel kellett vennie új árut.

Nem voltak sem három nappal ezelőtt érkezett SMS-ek, sem e-mailek. Volt viszont egy hangpostaüzenet. Bramall lehallgatta, és közben a többieknek is tolmácsolta:

– Van egy szervizút, amely egy fedett garázshoz vezet. Hóekéket és más téli felszereléseket tárolnak benne, de van még bőven hely másra is. Az ajtónál lesz egy őr.

– És ez hol van? – kérdezte Reacher.

– Azt nem mondták.

– Közölniük kellett vele. Stackley új volt.

– De nem mondták. Talán egy olyan hely, amit már ismert. Lehet, hogy korábban már nagyjából elmondták neki, hol kell keresnie.

– Ki hagyta az üzenetet?

– Úgy hangzik, mintha a szállításért felelős főmufti lenne.

– Megvan a körzetszám, ahonnan a hangpostaüzenet érkezett?

– Ismeretlen számnak mutatja.

– Hát ez pompás!

Rose Sanderson visszament a csomagtartóhoz. Behajolt, és kivette a három tapaszt. Adott egyet-egyet a két cowboynak. A régi szép idők kedvéért, gondolta Reacher. Búcsúajándék. És úgy cselekedett, ahogy jó tiszthez illik. Mindig gondoskodj róla, hogy az embereid rendben legyenek. Egyet megtartott magának. Kivett egy másikat a zsebéből. A tegnap vásárolt utolsó darab. Egymás mellé fogta a kettőt, aztán legyezőszerűen széttárta őket, mintha kártyalapok lennének. Megszámolta. Egy, kettő. Aztán még egyszer, hátha valami csodának köszönhetően változott volna valami. Egy, kettő. Aztán megszállottan ismét megszámolta. Ugyanarra az eredményre jutott.

– Ez nem túl jó – mondta.

– Meddig lesz elég? – kérdezte Reacher.

– Ma estére már rosszul leszek.

– Hol találhatunk vajon hóekéket?

– Most viccel? Mindenfelé. Billynek is volt egy.

– A házánál. Én a nagy gépekre gondolok, amiket egy fedett garázsban tárolhatnak.

– Egy reptérnél? – szólt közbe Bramall. – Mondjuk Denverben.

Reacher nem felelt semmit.

Aztán azt mondta:

– Szóval három nappal ezelőtt.

Átlépett a vérző testen, és behajolt a pickup csomagtartójába. Szendvicsek csomagolópapírjai, benzinkutas nyugták. A papírokat a sofőrülésre dobta, a benzinkutas számlákat pedig az anyósülésre rakosgatta. Alaposan körülnézett a padlón, és kiürítette az ajtó oldalzsebeit is.

– Hányadika is volt három nappal ezelőtt?

Mackenzie megmondta neki. Reacher válogatott a vékony kis papírfecnik között, és ellenőrizte a dátumokat. Némelyik egyéves is volt. Akadt olyan, amelyiknek a papírja már megsárgult, és töredezetté vált. Rájött, hogy a frissebb papírokat érdemes előbb megnéznie.

– Hadd segítsek! – lépett oda Bramall.

Végül négyfelé osztották a rengeteg papírfecnit. Megálltak a pickup orránál, és a hüvelykujjukat nyalogatva átnyálazták a papírkupacokat, ahogy a pénztárosok számolják a bankjegyeket.

– Itt van egy három nappal ezelőtti, esti – szólalt meg Mackenzie. – De ez nem benzinkútról való. Azt hiszem, egy bisztró vagy étterem lehet.

– Itt van egy benzinkutas – mondta Bramall. – Három nappal ezelőtti, ez is esti.

Becsúsztatták őket az ablaktörlő lapátja alá, mint egy parkolócédulát. Aztán átfutották a többi számlát is. Több érdekeset nem találtak.

– Oké – bólintott Reacher. – Akkor nézzük meg ezeket alaposabban!

A bisztróból származó számla tizenhárom dollárról és pár centről szólt, készpénzben fizettek, este 10.57-kor, három nappal korábban. A benzinkutas számlán negyven dollár állt. Stackley valószínűleg előre fizetett készpénzben, aztán tankolt. Két húszdollárost tett le a koszos pultra. Ugyanazon az estén, 11.23-kor.

– Későn megvacsorázott, tizenegyre végzett – mondta Reacher. – Húsz percet vezetett, aztán megállt tankolni. Fél tizenkettőre ezzel is végzett. Aztán elhajtott a titkos raktárig, és várta, hogy éjfél legyen.

A benzinkutas számlán Exxon Mobil felirat állt, de cím nem volt megadva, csak a körzet kódja. A bisztró a Klinger’s névre hallgatott, és feltüntették a telefonszámát is. A körzetszám 605-ös.

– Ez Dél-Dakota – állapította meg Bramall.

Elsétált a szakadék széléig, ahol jobb volt a térerő, és felhívta a bisztrót. Aztán visszament, és azt mondta:

– Egy kis családi bisztró egy négysávos országút mellett, Rapid City határa után, az észak felé kivezető út mentén.

 

 

Mackenzie, Bramall és Sanderson elmentek, hogy bepakolják a holmijukat a Toyotába. Reacher fogkeféje már a zsebében lapult, az útlevele is visszakerült a helyére. Megkereste Stackley Coltját, és összeszedte a másik három szétszedett pisztolyt is. Szólt a cowboyoknak, hogy rakják be a holttestet a csomagtartóba, és vigyék el egy távoli helyre. Esetleg egy elhagyatott ranchra. Álljanak be vele egy fészerbe, és hagyják ott. Elképzelte, mi marad Stackley-ből tíz év múlva: összeszáradt és mumifikálódott holttest, véletlenül fedezik majd fel a feje maradványait egy üres fentaniltapaszos dobozban. Ez mindent elmond majd. Egy döglött akta, egy megoldatlan ügy, amely örökre az is marad.

A cowboyok elhajtottak, és a történtekről a kavicsos ösvényre hullt véren, az apró csontszilánkokon és agyvelődarabkákon kívül semmi más nem tanúskodott. Reacher úgy gondolta, egy órával azután, hogy a tisztás elcsendesedik, a nyomok is eltűnnek majd. Száz más állatfaj, és a szájukat nyalogatva állnak sorban.

Bramall a Toyotával a ház elé hajtott. A két nő beült hátulra. Mackenzie betette az útitáskáját a csomagtartóba, Bramallé mellé. Sanderson nem vitt magával mást, csak egy nagyobbfajta vászonszatyrot. Körülnézett. A Toyota színezett ablaküvege máris elválasztotta attól a helytől, amely három éven át az otthona volt. Nem mintha érdekelte volna. Nem volt miért itt maradnia. A díler nem fog hamarosan erre járni, az biztos.

Hátradőlt, és mereven előrebámult. Kissé kapkodva szedte a levegőt.

Reacher beült előre, Bramall mellé, aki sebességbe tette a kocsit, és elindult a behajtón. Hat kilométer következett a kiálló gyökereken és köveken, aztán a földút.