45. fejezet
Nakamura visszatért a pihenőhöz. Kifogyott az ötletekből. Ez nem jó helyszín ugyan, de még mindig ez tűnt a legjobbnak. Maga elé képzelte a fényes, fehér furgont. Hol parkolna le, hogy lefolytassa a tranzakciót? Nyilván a lehető legtávolabb. Vagyis valahol a parkoló legszélénél. Késő este már egy csomó üres sor van. Az emberek a lehető legközelebb szeretnek parkolni az épületekhez. Miért gyalogolnának feleslegesen?
Odébb hajtott a halványkék autójával. Jól gondolta: a parkoló nyugati széle teljesen kihalt volt. Egymás után húzódtak az üres sorok. A keleti szélénél egyetlen autó állt, az orrával egészen a fák szélénél.
Egy fekete terepjáró, kék rendszámtáblával.
Illinois-i rendszám.
Nakamura tárcsázott.
– Egy másik államba való rendszámtábla után szeretnék érdeklődni.
Statikus zaj hallatszott a vonalban, aztán valaki egy okéval engedélyezte az adatbázishoz való hozzáférést.
Nakamura beolvasta a rendszámot. A füléhez szorította a mobilt, és közben beállt a fekete terepjáró mellé. Toyota volt. Kiszállt, és jól szemügyre vette. Poros volt. Jó pár kilométert megtehetett nyugat felé. Nehezen tudott belátni a belsejébe, mert magasan volt az ablaka, a nő meg nem született túl nagynak. De úgy tűnt, az utasai hosszabb útra indultak. Útitáskák voltak a csomagtartóban. De vajon miért itt parkolnak?
A fákat fürkészve arra jutott, hogy elég jól át lehet vágni közöttük. De vajon minek? Ha valaki bármilyen gyanús tevékenységet akar titokban folytatni, ahhoz épp elég biztonságos egy nagy parkoló egy eldugott zuga is. Nem kell még a fák közé is elbújni. A másik oldalon nem volt semmi. A fák egy idő után megritkultak, és kezdődött a füves elválasztó sáv. Elméletileg akár gyalog is el lehet sétálni a következő pihenőig úgy, hogy végig a füvön halad az ember. Vagy lehet, hogy van közben egy autópálya-fenntartó depó? Nem emlékezett. Valahol lennie kellett egynek. Az ilyen helyekre sosem figyel oda igazán az ember.
A telefon ismét megcsörrent. Ahogy felvette, megszólalt egy hang:
– Az illinois-i járműnyilvántartó szerint ez a rendszám egy fekete Toyota Land Cruiserhez tartozik, Terrence Bramall a tulajdonosa, címként egy chicagói üzleti telephely van megadva. A foglalkozása magánnyomozó.
Sanderson odasétált ahhoz a helyhez, amelyet az akció kiindulópontjaként jelöltek meg, Reacher pedig vele ment. Tudni akarta, hogy még rágja-e a tapaszt. És ha nem, ez jót vagy rosszat jelent-e. Még rágta. Úgy tűnt, jól van. Reacher remélte, hogy nem túl korán ütközik ki rajta a hatás. Sandersonnél volt a Ruger Standard, a .22-es. Benne két golyó. Ennyit volt hajlandó elvenni. Bramallnál a .45-ös Colt, három golyóval. Mackenzie-nél az üres Springfield. Így is jobb a semminél. A hatás kilencven százalékban abból áll, hogy milyen pózt vesz fel az ember.
– Akkor vázolja fel a lehetőségeket! – mondta Reacher.
– Száz dolog is félresikerülhet.
– Azért száz nem. Talán csak pár tucat.
– A Porterfield elleni letartóztatási parancs baromság volt. Szeretném, ha ezt mindenesetre tudná. Csak megpróbálták elhallgattatni.
– Azt akarja, hogy a történet egy részét tudjam, de az egészet ne?
– Szeretném, ha legalább ezt a részét tudná.
– Porterfield miről akart beszélni?
– Olyasvalamiről, amiről nem kellett volna.
– Oké. Akkor most álljon készenlétben. A többit majd elmeséli később. Jól van?
– Eddig igen.
– És ez meddig fog kitartani?
– Most hány óra van?
– Majdnem fél tizenegy.
Sanderson gyors fejszámolást végzett, de nem válaszolt.
Reacher visszasétált, hogy elfoglalja a saját kiinduló pozícióját. De mielőtt odaért volna, Bramall odalépett hozzá a telefonjával, amely zöldesen derengett. Bejövő hívás a West Point-i főigazgató irodájából.
– Magát keresik.
Reacher átvette a telefont.
– Tábornok...
– Őrnagy...
– Jelenleg épp egy manővert hajtunk végre. Két órán belül eldől, hogy sikerrel járunk, vagy sem.
– Akarom tudni a részleteket?
– Valószínűleg nem.
– Milyenek az esélyeik?
– Bizonytalanok. Kérdésesek a bevetés szabályai.
– A nőnek több lelkiismereti aggálya van, mint magának?
– Ennél kevesebb nem is lehetne neki. De vannak, amiket én nem akarok megtenni. És civilek is vannak velünk.
– Isten hozta a modern hadseregben! Visszajöhetne, és elvégezhetne egy tanfolyamot.
– Sanderson azt mondta, Porterfield letartóztatása baromság volt.
– És magának mi erről a véleménye?
– Gondolom, Sanderson mindenképp ezt mondaná a barátjáról, nem igaz?
– Szerintem is. De úgy tűnik, igazat mond. Az én ottani barátaim is hozzáfértek az aktához, és nincs benne semmi. Kamu az egész. Senki sem ismeri azt a fickót, aki kiadta a letartóztatási parancsot. Utánanéztünk, de az illető, akinek a neve szerepel rajta, csak egy pasas a tengerészgyalogság egészségügyi zászlóaljának a sajtóirodáján.
– Abból, amit Sanderson mondott, úgy tűnik, Porterfield valami igaz ügyért küzdött. Ez esetben sok aktának kell lennie. Munka nélküli veterán volt, akinek mindennap ki kellett cserélnie magán a kötést. Ha egy ilyen fickónak valami nyomja a lelkét, akkor mindenkinek kitálal. Olvasói leveleket irkál az újságoknak, és minden áldott nap felhívja a kongresszusi képviselőjét. Aztán meg a Fehér Házat, a tévés talkshow-kat és minden elképzelhető bűnüldöző szervet. A nevének mindenhol fel kéne bukkannia. Tudni akarom, mi volt ez az ügy. Lehet, hogy Sanderson sosem fogja elmondani.
– És ő hogy van?
– A körülményekhez képest elég jól.
– Rendben van a hozzáállása?
– Milyen értelemben?
– Tud most nyíltan beszélni?
– Persze.
– Elmondom, miért telefonáltam. Találtunk egy utalást egy dokumentumra, egy orvosetikai ügyben. A hadsereg egyik pszichiátere megjelentetett egy tanulmányt, és utána azzal vádolták, hogy nem kendőzte el kellőképpen a szóban forgó páciens személyazonosságát. A tanulmány egy női tisztről szólt, aki súlyos arcsérülést szenvedett egy helyszíni szemle során, ahol nem is kellett volna jelen lennie. Egy másik tisztet helyettesített, puszta szívességből. Neki semmi köze nem volt az akcióhoz. Csak azért tartózkodott ott, mert valami seggfejnek más dolga akadt. Aztán a vizsgálat során kiderült, hogy igencsak dicstelen okokból maradt távol. Miután kitudódtak a dolgok, a pasas öngyilkos lett. Kiderült, hogy egy afgán prostival szórakozott, miközben a hadsereg legszebb női tisztje megnyomorodott miatta. A tanulmány azt taglalta, hogy milyen pszichológiai küzdelem a nőnek, hogy ezek után úgy fogja fel a történteket, hogy kötelességteljesítés közben sérült meg.
– És a nő Rose Sanderson volt?
– Akkor történt, amikor ő még kórházban volt. Utána azt mondta, felzaklatta az, hogy az ügy nyilvánosságra került.
– Nekem ezt nem említette – mondta Reacher.
– Ez is egy tényező, ami belejátszik az összképbe – mondta a tábornok. – Úgy érzi, hogy elárulták.
Tizenegy órakor a garázs még mindig koromsötét és néma volt. Reacher erre számított is. Az elmélete szerint talán húsz perc kell ahhoz, hogy titokban idegyűljenek, aztán éjfélkor beindul a villámgyors akció. Utána ismét beáll a néma csend. Úgyhogy egyelőre nem aggódott. Csak abból lehet baj, ha teljes mértékben tévedett, és valahol egészen máshol van a találkahely, kilométerekkel odébb, és éppen most zajlik az akció. A dílerek vállon veregetik egymást üdvözlésül, aztán szélesre tárják a csomagtartókat, a mohón várakozó üres hellyel.
Ez is elképzelhető.
Tovább várt.
Fél tizenkettőkor még mindig nem történt semmi. Koromsötétség, néma csend. Ez még mindig rendben volt. Továbbra is érthető és logikus, ahogy erre számított is. De érezte, hogy nemsokára történik valami. Közeledett a film csúcsjelenete. Mindjárt kezdődik a tánc. Életében először nagyon odafigyelt arra, hogyan reagál a teste. Érezte, ahogy fokozódik a stressz, illetve az erre adott automatikus reakciók. Valami primitív, ősi biológiai működés a stresszt fókuszálássá, erővé és agresszióvá alakította. Érezte, hogy bizsereg a fejbőre, és mintha elektromos áram futott volna végig a kezén, egészen az ujjai hegyéig. A látása is kiélesedett. Úgy érezte, hogy szinte fizikailag is megnő, keményebb lesz, gyorsabb, erősebb.
Tudta, hogy Sanderson is pontosan ugyanezt érzi. Eltűnődött, milyen lehet ez a fentanillal kombinálva. Remélte, hogy a nő jól van.
Aztán egyszer csak feléjük közeledő fényszórókat látott a szervizúton.