AZ OROSZLÁN ÉS AZ EGYSZARVÚ

A következő pillanatban rohanó katonák jelentek meg a fák között, először kettesével-hárma­sá­val, aztán már tízen-húszan egy csapatban, végül olyan tömegben, hogy szinte betöltötték az egész erdőt.

Alice egy fa mögé bújt, nehogy eltiporják, onnan figyelt, amíg elha­ladtak mellette.

Soha életében nem látott még katonákat, akik ilyen ingatagon álltak volna a lábukon. Minden­be belebotlottak és felbukfenceztek. Valahányszor elesett egy, őrajta is keresztülbucskázott még néhány, úgyhogy a földet csakhamar kis emberkupacok borították.

Aztán lovasok jöttek. Ők valamivel biztosabban közlekedtek, mint a gyalogosok, de vala­hányszor egy ló megbotlott, a lovasa abban a pilla­natban lezuhant a hátáról. A kavarodás percről percre fokozódott, így Alice igen megörült, mikor végre egy tágasabb tisztásra ért, és ott találta a Fehér Királyt, aki buzgón körmölgetett a jegyzetfüzetébe.

- Elküldtem mindet! - kiáltotta a Király büszkén, mikor meglátta Alice-t. - Nem találkoztál véletlenül katonákkal az utad során, kedves­kém?

- De igen - válaszolta Alice -, azt hiszem, több ezerrel is.

- Négyezer-kettőszázhét a pontos szám - mondta a Király a jegyzet­füzet kimutatásai alapján. - Az összes lovat nem tudtam odaküldeni, mert, tudod, kettőre szükség van a játékban. És a küldöncök se mentek el. Mind a ketten bent vannak a városban. Nézz csak végig az úton, és mondd meg, jönnek-e már. Látsz valakit?

- Senkit - mondta Alice.

- Bárcsak nekem volna ilyen szemem - sóhajtott fel a Király fájdalma­san. - Még Senkit is meglátja! Ráadásul ilyen távolságból! Én bezzeg csak igazi embereket látok meg ebben a világításban!

Alice alig hallotta ezt, mert még mindig az utat fürkészte, egyik kezével a szemét árnyékolva.

- Végre látok valakit! - kiáltott fel hirtelen. - De nagyon lassan köze­ledik… és milyen furcsasá­gokat művel közben! (A küldönc ugyanis föl-le ugrándozott, hajladozott, mint az angolna, és járás közben hatal­mas tenyereit oldalt kiterjesztette, mint két legyezőt.)

- Tudod - mondta a Király -, ő angolszász küldönc, és ezek angol­szász furcsaságok. Csak akkor csinálja őket, ha örül. A neve Szaladár.

- A kedvesemet Sz-szel azért szeretem, mert Szórakoztató - kezdte Alice önkéntelenül. - Sz-szel azért utálom, mert Szörnyeteg. Nem etetem mással, mint… mint… mint Szendviccsel és Szénával. A neve Szaladár, és a háza…

- A háza egy szigeten áll - jegyezte meg a Király, akinek fogalma sem volt róla, hogy bekap­csolódott a játékba, míg Alice azon töprengett, hogy vajon milyen város neve kezdődik Sz-szel. - A másik küldönc neve pedig Cilindrián. Tudod, szükség is van kettőre. Az egyik jön, a másik megy.

- Tessék? - kérdezte Alice.

- Miért mondod, hogy tessék, ha nem adsz semmit? - mondta erre a Király.

- Én csak azt akartam mondani, hogy nem értettem, amit mondott, felség - magyarázta Alice. - Hogyhogy az egyik jön, a másik megy?

- Nem mondtam elég érthetően? - kérdezte a Király türelmetlenül. ­- Szükségem van kettőre, mert állandóan lótni-futni kell. Az egyik lót, a másik fut.

Ebben a pillanatban odaérkezett a küldönc. Alig kapott lélegzetet, úgy lihegett, ezért beszéd helyett csak a kezével hadonászott, és rémületes arcokat vágott a szegény Király felé.

- Ez az ifjú hölgy Sz-szel szeret téged - mondta a Király, mert azt re­mélte, hogy Alice bemu­tatásával el tudja terelni a küldönc figyelmét saját magáról. De hasztalan: az angolszász furcsaságok percről percre gyara­podtak, és a hatalmas szempár vadul forgott üregében.

- Megrémítesz! - kiáltott fel a Király. - Úgy érzem, mindjárt elájulok! Gyorsan egy szendvi­cset!

Erre a küldönc (Alice nagy mulatságára) kinyitotta a nyakában függő zsákot, és átadott egy sonkás szendvicset a Királynak, aki mohón bekebe­lezte.

- Még egy szendvicset! - rendelkezett a Király.

- Már csak széna maradt - mondta a küldönc a zsákba kukucskálva.

- Akkor szénát - motyogta a Király elhaló hangon.

Alice örömmel látta, hogy a szénától újból erőre kap.

- Ha az embert ájulás kerülgeti, a szénának nincs párja - jelentette ki a Király.

- Én azt hiszem, a hideg víz jobb - mondta Alice -, vagy a repülősó.

- Nem azt mondtam, hogy nincs jobb - felelte a Király -, csak azt, hogy nincs párja.

Erre már Alice nem tudott mit mondani.

- Kit előztél meg az úton? - kérdezte a Király, miközben újra szénáért nyújtotta a kezét.

- Senkit - felelte a küldönc.

- Helyes - mondta a Király -, ez az ifjú hölgy is látta az előbb köze­ledni. És mivel még nincs itt Senki, aki nálad lassabban jár…

- Megteszem, ami tőlem telik - vágott közbe a küldönc komoran. - ­Biztos vagyok benne, hogy senki nem jár nálam gyorsabban.

- Hát persze, én is erről beszélek - mondta a Király. - Ha gyorsabban járna nálad, akkor előtted ért volna ide. No de mindegy, most, hogy ismét tudsz beszélni, elmondhatod nekünk, mi történik a városban.

- Megsúgom - mondta a küldönc, azzal tölcsért csinált a kezéből, s közel hajolt a Király füléhez. Alice csalódottnak érezte magát, mert ő is szerette volna hallani a híreket. A küldönc azonban suttogás helyett teli torokból ordította: - Megint rákezdték!

- Még hogy megsúgod! - kiáltott fel szegény Király, aki rémületében felugrott és remegett. - Ha ez még egyszer előfordul, én megvajaztatlak! Úgy megrázta a fejemet, mint egy föld­rengés!

„Ahhoz nagyon pici földrengés is elég…” - gondolta Alice, majd fennhangon azt kérdezte:

- Kik kezdték rá megint?

- Hát az Oroszlán meg az Egyszarvú, ki más - mondta a Király.

- Harcolnak a koronáért?

- Persze - mondta a Király -, és az egészben az a vicc, hogy az a korona az enyém. Fussunk, nézzük meg őket. - Azzal útnak eredtek; Alice közben a régi dalt dúdolgatta magában:

Oroszlán és Egyszarvú a koronáért mentek ölre,
Oroszlán az Egyszarvút a városon végigpüfölte.
Kínálták fehér kenyérrel és barnával őket,
sőt tortával, majd kiűzték a verekedőket.

- És… aki… győz… az megkapja… a koronát? - kérdezte Alice a futástól elfúló lélegzettel.

- Jaj, dehogyis! - mondta a Király. - Micsoda ötlet!

- Legyen olyan jó… - zihálta Alice, miközben tovább futottak - áll­junk meg egy kicsit… hogy levegőhöz jussak…

- Én volnék olyan jó - mondta a Király -, csak erőm nincs hozzá. Tudod, a pillanat oly gyorsan szalad el. Ezzel az erővel megpróbálhatnád megállítani a bőszhedt Gyilkanyesszt!

Alice többé nem tudott megszólalni, így némán nyargaltak tovább, míg egyszer csak óriási embertömeget pillantottak meg, melynek köze­pén az Oroszlán és az Egyszarvú verekedett. Olyan porfelhő szállt körü­löttük, hogy Alice először azt sem tudta, ki kicsoda, de aztán hamar fel­ismerte az Egyszarvút a hosszú hegyes szarváról.

Alice-ék oda húzódtak, ahol Cilindrián, a másik küldönc álldogált a küzdőket figyelve, egyik kezében egy csésze teával, a másikban egy szelet vajas kenyérrel.

- Épp most szabadult a börtönből, és mikor bevitték, nem tudta be­fejezni az uzsonnáját - suttogta Alice-nek Szaladár -, odabent meg csak osztrigahéjat kapott, így aztán most nagyon éhes és szomjas. Hát hogy vagy, kedves barátom? - kérdezte aztán, és szeretettel átölelte Cilindrián vállát.

Cilindrián körülnézett, bólintott, aztán harapott egyet a vajas kenyér­ből.

- Jól érezted magadat a börtönben, kedves barátom? - kérdezősködött tovább Szaladár.

Cilindrián újból körülnézett, és néhány könnycsepp gördült le az arcán, de szólni most sem szólt.

- Beszélj már, hallod-e! - kiáltott rá Szaladár türelmetlenül. De Cilind­rián csak majszolt, és kortyolt egyet a teából.

- Szólalj már meg, hé! - förmedt rá a Király. - Hogy áll a küzdelem?

Cilindrián óriási erőfeszítéssel lenyelt egy nagy falat vajas kenyeret.

- Jól haladnak - fuldokolta -, már mind a ketten körülbelül nyolcvan­hétszer a földre kerültek.

- Akkor azt hiszem, rövidesen hozzák a fehér kenyeret meg a barnát, ugye? - szólt közbe Alice nagy merészen.

- Már itt is van - mondta Cilindrián -, én is abból eszem egy darabot.

A küzdelemben épp szünet állt be: az Oroszlán meg az Egyszarvú lihegve leült a földre, a Király pedig így kiáltott:

- Tíz perc szünet és frissítők! - Szaladár és Cilindrián azonnal munká­hoz látott: tálcákon fehér és barna kenyeret hordtak körül. Alice elvett egy darabot, hogy megkóstolja, de nagyon száraz volt.

- Nem hiszem, hogy ma még verekednének - mondta a Király Cilind­riánnak -, eredj és szólj a dobosoknak, hogy kezdhetik. - Cilindrián el­ugrándozott, mint a szöcske.

Alice egy-két percig némán nézett utána, de hirtelen földerült.

- Nézze! Nézze! - kiáltotta és előremutatott. - Ott rohan a Fehér Királynő! Az erdőből szaladt ki. Hogy ezek a királynők milyen gyorsan tudnak futni!

- Bizonyára valami ellenség van a nyomában - mondta a Király, anél­kül hogy odanézett volna. - Az erdő teli van velük.

- Nem siet a segítségére? - érdeklődött Alice, mert nagyon meglepte ez a nemtörődömség.

- Hasztalan, hasztalan - mondta a Király. - Félelmetes gyorsan szalad. Ezzel az erővel akár megpróbálhatnám megállítani a bőszhedt Gyilka­nyesszt! De egy feljegyzést éppen készíthetek róla, ha gondolod… Ked­ves és szeretetreméltó teremtés - motyogta, miközben kinyitotta jegyzet­füzetét. - Azt, hogy „kedves”, nagy N-nel kell írni?

Ekkor az Egyszarvú lépdelt el mellettük zsebre vágott kézzel.

- Most csúcsformában voltam! - mondta a Királynak, éppen csak oda­pillantva elhaladtában.

- Hát igen, igen… - felelte a Király kissé bátortalanul. - De azért a szarvaddal mégsem kellett volna keresztülszúrnod.

- Nem fájt neki - mondta az Egyszarvú könnyedén, és már ment is tovább, de közben a tekintete Alice-re esett. Azonnal visszafordult, és egy ideig mélységes undorral méregette.

- Hát… ez meg… micsoda? - szólalt meg végül.

- Egy gyerek - felelte Szaladár buzgón, és Alice elé lépett, miközben a kezét amolyan angol­szász furcsaságképpen kiterjesztette felé. - Csak ma találtuk. Épp természetes nagyságú, és legalább kétszer olyan élethű!

- Mindig gondoltam, hogy léteznek mesebeli szörnyek! - mondta az Egyszarvú. - Eleven?

- Tud beszélni - mondta Szaladár ünnepélyesen.

Az Egyszarvú álmatagon Alice-re nézett, és így szólt hozzá:

- Beszélj, gyerek.

Alice szája önkéntelenül mosolyra húzódott, mikor megszólalt:

- Tudod, én meg az egyszarvúakról hittem azt, hogy mesebeli ször­nyek. Egyet sem láttam még soha elevenen.

- No, most, hogy láttuk egymást - mondta az Egyszarvú -, ha te hiszel énbennem, akkor én is hiszek tebenned. Áll az alku?

- Rendben - felelte Alice.

- Rajta, öregem, hozd a szilvatortát! - folytatta az Egyszarvú a Király felé fordulva. - Barna kenyérről hallani sem akarok!

- Hogyne, hogyne - motyogta a Király, és intett Szaladárnak. - Nyisd ki a zsákot! - suttogta. - Gyorsan! De ne azt… az szénával van teli!

Szaladár elővett egy hatalmas tortát a zsákból, és Alice-nek adta, hogy tartsa addig, amíg tálcát és kést vesz elő. Hogy hogyan fért el ennyi min­den abban a kis zsákban, azt Alice nem tudta volna megmondani. Olyan volt az egész, mint valami bűvészmutatvány.

Eközben hozzájuk lépett az Oroszlán. Nagyon álmosnak, fáradtnak látszott, a szeme félig lecsukódott.

- Hát ez meg mi? - kérdezte, és lustán pislogva Alice-re nézett. A hang­ja mélyen zengett, mint egy hatalmas harang.

- No mit gondolsz? - kiáltotta az Egyszarvú lelkesen. - Soha nem fo­god kitalálni! Én se tudtam.

Az Oroszlán elcsigázott pillantást vetett Alice-re.

- Mi vagy: személy… tárgy… vagy fogalom? - kérdezte, minden szónál ásítva egyet.

- Ez egy mesebeli szörnyeteg! - vágta ki az Egyszarvú, még mielőtt Alice válaszolhatott volna.

- Akkor kínáld körbe a tortát, szörnyeteg - mondta az Oroszlán, azzal lefeküdt, és állát a mancsára fektette. - Üljetek le ti is - ez a Királynak és az Egyszarvúnak szólt -, és ne legyen suskus azzal a tortával!

A Királynak meglehetősen kényelmetlen volt a két hatalmas állat közé ülnie, de másutt nem akadt hely számára.

- Mekkorát verekedhetnénk most a koronáért - jegyezte meg az Egy­szarvú, és sandán a koronára nézett, amely kis híján leesett a Király resz­kető fejéről.

- Könnyűszerrel legyőznélek - mondta az Oroszlán.

- Én nem vagyok abban olyan biztos - válaszolta az Egyszarvú.

- Hiszen végigpüföltelek a városon, te naposcsibe! - ordított az Orosz­lán dühösen, és beszéd közben már félig fölemelkedett.

Itt közbevágott a Király, hogy elejét vegye a veszekedésnek. Nagyon megszeppent, a hangja csak úgy reszketett:

- Végig a városon? - kérdezte. - Az jó hosszú út. És a régi híd felé püfölted vagy a vásártér felé? Megjegyzem, a kilátás a régi hídról szebb.

- Nem is tudom - morogta az Oroszlán, miközben visszafeküdt a földre. - Nagy volt a por, nem láttam semmit. Hanem az a szörnyeteg meddig elpiszmog a tortával!

Alice egy kis patak partján ülve ölébe vette a nagy tálcát, és szorgalma­san szeletelt.

- Ez igen durva sértés - mondta feleletképp az Oroszlánnak (azt, hogy szörnyetegnek szólítják, már egészen megszokta). - Már rengeteg szeletet levágtam, de mindig újból összeragadnak!

- Nem értesz a tükörtortákhoz - jegyezte meg az Egyszarvú. - Előbb oszd szét, azután szele­teld.

Ez ostobaságnak hangzott, de Alice engedelmesen fölkelt, és körbe­hordta a tálcát, s lám, a torta szétvált három darabra.

- No most vágd fel - mondta az Oroszlán, mikor Alice visszament az üres tálcával a helyére.

- Hohó, ez így nincs rendjén! - kiáltott fel az Egyszarvú, míg Alice tanácstalanul ült a késsel a kezében, és azon törte a fejét, hogy vajon ho­gyan is lásson hozzá. - A szörnyeteg kétszer akkora darabot adott az Oroszlánnak, mint nekem!

- Magának viszont nem tartott meg semmit - mondta az Oroszlán. ­- Szereted a szilvatortát, szörnyeteg?

De mielőtt Alice válaszolhatott volna, rákezdték a dobosok.

Hogy honnan jön a lárma, azt nem tudta megállapítani; teli volt vele a levegő, át- meg átdübörgött a fején, úgy érezte, mindjárt megsüketül. Talpra szökkent, rémülten átugrott a patakon, még volt annyi ideje, hogy meglássa, amint az Egyszarvú és az Oroszlán fölkel nagy dühösen, amiért megzavarták a lakomájukat, aztán térdre esett, mindkét kezét a fülére szorította, hogy kirekessze a borzalmas hangzavart, de hiába.

- Hát ha ez se űzi ki őket a városból - gondolta -, akkor semmi!