A TÜKÖRROVAROK

Első dolga természetesen az volt, hogy szemügyre vegye a vidéket, ame­lyen át kellett utaznia. „Olyan ez, mint amikor földrajzot tanul az ember - gondolta Alice, miközben lábujjhegyre állt, hogy messzebbre ellásson. - Főbb folyók… nincsenek. Főbb magaslatok… az egyetlennek én állok a tetején, de nem hinném, hogy volna neve. Főbb városok… nicsak, hát azok a mézet gyűjtő alakok mik lehetnek vajon odalent? Méhek semmiképpen, hiszen egy kilométer távolságból, ugyebár, a méheket nem lehet észrevenni…”

Alice néhány percig némán állt, és figyelte az egyiket, amint a virágok közt nyüzsgött, és ormányát szirmaik közé dugta. „Épp úgy szorgos­kodik, mint egy igazi méh” - gondolta.

Ez a lény azonban mégsem igazi méh volt, hanem - mint Alice nagy megdöbbenéssel fölismerte - egy elefánt. „Milyen óriási virágok lehet­nek azok! - jutott eszébe. - Mintha tető nélküli házak volnának, hosszú szárakon… és mennyi méz teremhet bennük! Azt hiszem, oda is me­gyek, és… De nem, most mégsem megyek - kapott észbe hirtelen, mikor már éppen indult volna lefelé a domboldalon, és nyomban meg is próbált valami mentséget találni, amiért elbátortalanodott. - Nem volna okos dolog lemenni közéjük egy hosszú gally nélkül, amivel elhessegethetném őket… Micsoda móka volna, ha megkérdezné valaki, kellemes volt-e a séta, mire azt felelném: Ó, nagyon kellemes (itt következne kedvenc mozdulata, a fej félre­biccen­tése), csak épp nagy volt a por meg a hőség, és az elefántok rémesen szemtelenek!”

- Azt hiszem, a másik oldalon megyek le - mondta kis szünet után -, és az elefántokat majd később látogatom meg. Különben is alig várom már, hogy a harmadik mezőre érjek!

Ezzel a kifogással aztán lefutott a domboldalon, és átugrotta a hat kis patak közül az elsőt.

- Kérem a jegyeket! - mondta az Ellenőr, és bedugta fejét az ablakon. Mindenki előhúzta a jegyét, melyek majdnem akkorák voltak, mint ma­guk az utasok, szinte betöltötték a fülkét.

- Gyerünk! Mutasd a jegyeket, te gyerek! - folytatta az Ellenőr, és mérgesen Alice-re nézett. És utána sok hang szólalt meg egyszerre („Mint egy kórus” - gondolta Alice):

- Ne várakoztasd, te gyerek! Az ideje ezer fontot ér percenként!

- Attól tartok, nincs jegyem - mondta Alice ijedten -, ahonnan jövök, ott nem volt pénztár.

Erre megint felhangzott a kórus:

- Ahonnan jön, ott nem volt hely pénztárnak. Ott a föld ezer fontot ér négyzetcentiméteren­ként!

- Ne keress kifogásokat - mondta az Ellenőr -, a mozdonyvezetőnél kellett volna megvenned a jegyet.

És újra fölhangzott a kórus:

- Annál, aki a mozdonyt vezeti? Hát hogyne, hiszen csak a füstből ezer fontot ér egy pamacs!

Alice ezt gondolta: „A beszédnek itt nincs értelme.” A hangok ekkor nem csendültek fel, mivel nem szólalt meg, hanem - Alice nagy meglepe­tésére - kórusban azt gondolták (remélem, tudod, mit jelent kórusban gon­dolkodni, mert nekem, megvallom, fogalmam sincs): „Jobb is, ha nem szól semmit. A beszéd szavanként ezer fontot ér!”

„Ma éjjel ezer fontról fogok álmodni - gondolta Alice. - Ez biztos!”

Az Ellenőr egész idő alatt őt nézte, előbb egy látcsövön, aztán egy mikroszkópon, végül egy monoklin át. Végül így szólt:

- Nem is jó irányba utazol. - Azzal felhúzta az ablakot, és elment.

- Egy ilyen kicsi gyereknek - mondta a szemközt ülő úr (aki fehér papírból készült ruhát viselt) - igazán tudnia kéne, hová akar utazni, még akkor is, ha a saját nevét se tudja!

Egy kecskebak, aki a fehér ruhás úr mellett ült, lehunyta a szemét, és fennhangon így szólt:

- Illenék tudnia az utat a pénztárhoz, még akkor is, ha a betűket nem ismeri!

A Kecskebak mellett egy Bogár ült (fura népség gyűlt össze ebben a fülkében, mondhatom), és mivel úgy látszott, az a szabály, hogy fel­váltva szólalnak meg, ő folytatta, imigyen:

- Poggyászként kellene innen visszaküldeni!

Alice nem látta, hogy a Bogár mellett ki ül, de egy rekedtes hang volt a következő:

- Mozdonyt kéne cserélni… - de aztán elfulladt a hangja, és félbe­hagyta mondókáját.

„Úgy dörmög, mint egy medve” - gondolta Alice. Ekkor közvetlenül a füle mellett egy incifinci hangocska azt mondta:

- Ebből akár szóviccet is csinálhatnál, valahogy így: rossz a medve kedve, mert be van rekedve.

Most igen gyöngéd hangot hallott a távolból:

- Rá kéne írni: „Törékeny küldemény, tartalma hölgyemény.”

Ezután újabb és újabb hangok következtek („Mennyien vannak ebben a fülkében!” - gondolta Alice):

- Postán kéne visszaküldeni…

- Inkább táviratilag, hiszen olyan kurta…

- Innen neki kéne továbbhúznia a vonatot… - és így tovább.

A fehér papírba öltözött úr előrehajolt, és Alice fülébe súgta:

- Ne törődj vele, mit beszélnek, kislányom, hanem valahányszor megáll a vonat, vegyél egy retúrjegyet.

- Dehogyis! - mondta Alice türelmetlenül. - Én nem is tartozom ehhez a társasághoz… Mostanáig egy szép pagonyban voltam… és bárcsak megint ott lehetnék!

- Ebből is csinálhatnál szóviccet - szólalt meg a hangocska a füle mellett -, valami olyasmit, hogy inkább a pagonyban, mint itt a vagonyban, ugye?

- Ne vacakolj már - mondta Alice, és körülnézett, vajon honnan jön a hang, de mindhiába. - Ha olyan fontos neked a szóvicc, miért nem csinálod meg magad?

A hangocska mélyet sóhajtott, nyilvánvalóan szörnyen boldogtalan lett; Alice szívesen mon­dott volna neki valami vigasztalót. „Ha legalább úgy sóhajtana, mint a többi ember!” - gondolta. De ez olyan csodálatosan gyönge sóhaj volt, hogy meg se hallja, ha nem a közelében hangzik fel, egészen a füle mellett. Aminek az lett a következménye, hogy nagyon csiklan­dozta a fülét, és ez elterelte figyelmét a szegény kis sóhajtozó nyomorúságáról.

- Tudom, hogy a barátom vagy - folytatta a hangocska -, kedves, régi barátom. És nem fogsz engem bántani, bár csak egy kis rovar vagyok.

- Miféle rovar? - kérdezte Alice aggodalmasan. Igazából arra volt kíváncsi, hogy tud-e csípni vagy sem, de azt gondolta, ezt így egyenesen udvariatlanság volna megkérdezni.

- Szóval te nem… - kezdte a hangocska, de szavait kettévágta a moz­dony éles, fülsértő füttye, mire mindenki rémülten fölugrott - ­Alice is.

A Medve, aki kidugta fejét az ablakon, nyugodtan visszahúzta, és azt mondta:

- Csak egy patak, amit át kell ugranunk.

Ettől látnivalóan mindenki megnyugodott, csak Alice-t nyugtalaní­totta az ugrabugráló vonat gondolata. „Mindegy, akkor is a negyedik mezőre visz bennünket, és ez már eleve jó!” - gondolta. A következő pillanatban azt érezte, hogy a vasúti kocsi egyenesen fölemelkedik a levegőbe, mire rémületében belekapaszkodott az első dologba, ami a keze ügyébe akadt - és az a Kecske szakálla volt.

A szakáll azonban mintha elolvadt volna, amint hozzáért, és Alice egyszer csak egy fa alatt üldögélve találta magát, a Szúnyog pedig (mert szúnyog volt az a rovar, akivel beszélgetett) a feje fölött egyensúlyozott egy faágon, és legyezgette Alice arcát a szárnyával.

Hanem ez a szúnyog rendkívül nagy szúnyog volt. „Akkora, mint egy csirke” - gondolta a kislány. Félni azonban nem félt tőle, hiszen jó ideje beszélgetett már vele.

- …te nem szeretsz minden rovart? - folytatta a Szúnyog, mintha mi sem történt volna.

- Amelyik beszélni tud, azt szeretem - mondta Alice. - De ott, ahon­nan én jövök, egyik sem beszél.

- És milyen rovarokkal barátkoztál ott, ahonnan jössz? - tudakolta a Szúnyog.

- Barátkozni nem barátkoztam egyikkel sem - magyarázta Alice -, mert eléggé félek tőlük… legalábbis a nagyobbaktól. De egypárnak tudom a nevét.

- És persze hallgatnak a nevükre, igaz? - jegyezte meg a Szúnyog csak úgy mellékesen.

- Arról nem tudok, hogy hallgatnának rá.

- Hát akkor mi haszna, hogy nevük van, ha még csak nem is hallgat­nak rá? - kérdezte a Szúnyog.

- Nekik nincs is hasznuk belőle - mondta Alice -, hanem azt hiszem, csak az embereknek, akik a nevüket adták. Ha nem így volna, akkor mi értelmük volna a neveknek egyáltalán?

- Nem tudom - mondta a Szúnyog. - Itt az erdőben nincs nevük. De azért mondd csak azokat a neveket.

- Hát például van lódarázs - kezdte Alice, az ujjain számolva a ne­veket.

- Helyes - mondta a Szúnyog -, ott a bokron, körülbelül félmagasság­ban láthatsz egy hintaló­darazsat. Fából van tetőtől talpig, és ágról ágra lendülve közlekedik.

- És mit eszik? - kérdezte Alice élénk kíváncsisággal.

- Mézgát és fűrészport - mondta a Szú­nyog. - Sorold tovább.

Alice érdeklődve figyelte a hintalódara­zsat, megállapította, hogy alighanem fris­sen festették, mert fényes volt, és ragadós­nak látszott, majd folytatta a felsorolást:

- Aztán van kőrisbogár.

- Nézz oda, arra az ágra a fejed fölött - ­mondta a Szúnyog -, ott ül egy tűzkőris­bogár. A szárnya cigarettapapír, a feje tűz­kő, a lábai gyufaszálak.

- És mit eszik? - kíváncsiskodott Alice ismét.

- Hamut - felelte a Szúnyog. - A fészkét gyufásdobozba rakja.

- Aztán van lepke - folytatta Alice, miután jól megnézte az ezüstösen csillogó, tűzkő fejű rovart, és közben arra gondolt: „Lehet, hogy a rovarok azért repülnek olyan közel az égő gyertyához, mert a tűz­kőrisbogárhoz akarnak hasonlítani?”

- A lábad előtt mászik - mondta a Szúnyog (mire Alice ijedten maga alá húzta a lábát) - egy zsemlepke. A szárnya egy-egy szelet vajas zsemle, a teste kenyérhéj, a feje kockacukor.

- És ez mit eszik?

- Csak gyönge tejszínes teát iszik.

Alice-nek ekkor valami szöget ütött a fejébe.

- És ha ilyet nem talál? - kérdezte.

- Akkor elpusztul, természetesen.

- De hiszen ez gyakran megeshet - aggodalmaskodott Alice.

- Sőt mindig - felelte a Szúnyog.

Ezután Alice egy-két percig némán töprengett. A Szúnyog közben azzal mulattatta magát, hogy a feje körül zümmögött körbe-körbe, és így szólt:

- Nem akarod esetleg elveszíteni a nevedet?

- Nem, dehogy! - mondta Alice riadtan.

- Pedig meggondolhatnád - csevegett tovább a Szúnyog. - Képzeld el, milyen érdekes volna, ha nélküle térnél haza! Például ha a tanító néni kihívna felelni, azt mondaná: „Jöjjön ki…” és nem tudná befejezni, mert nem volna neved, így aztán felelned se kéne.

- Hiába - mondta Alice -, a tanító néni emiatt nem engedné el a fele­lést. Ha nem jutna eszébe a nevem, kicsikémnek szólítana, mint a szü­leim.

- No, ha azt mondaná, hogy kicsikém - jegyezte meg a Szúnyog -, akkor éppen nem kellene kimenned, mert kicsi vagy ugyan, de kém nem! Ez egy vicc. Bárcsak neked jutott volna eszedbe.

- Miért lenne jó, ha nekem jutott volna eszembe? - kérdezte Alice. ­- Ez nagyon rossz vicc.

De a Szúnyog csak mélyet sóhajtott, és két hatalmas könnycsepp gör­dült ki a szeméből.

- Igazán nem kéne vicceket csinálnod - mondta Alice -, ha ilyen szo­morú leszel tőlük.

Ismét felhangzott egy bánatos sóhaj, és szegény Szúnyog alighanem egészen kisóhajtozta magát, mert mikor Alice fölnézett, már semmit sem látott az ágon, s mivel a hosszas üldögéléstől fázni kezdett, felállt, és útnak indult.

Hamarosan egy sík mezőre ért, amelynek a túlsó oldalán sűrű erdőt látott. Ez az erdő sokkal sötétebb volt, mint az előző; Alice egy picit meg is szeppent a gondolattól, hogy oda is be kell mennie. De kis této­vázás után mégiscsak rászánta magát: „Vissza pedig nem megyek” ­gondolta, hiszen ez volt az egyetlen út a nyolcadik mező felé.

- Ez lehet az az erdő - mondta magának elgondolkodva -, ahol a dol­goknak nincs nevük. Vajon az én nevemmel mi lesz, ha odaérek? Nem szeretném elveszíteni, mert akkor újat kellene kapnom, és az biztosan csúnya lenne. Hanem aztán érdekes volna találkozni azzal, aki az én régi nevemet kapta meg! Érdekes volna mindenkit megszólítani: „Alice!”, míg végül valaki hallgatna rá! Bár ha egy kis esze volna, nem válaszolna.

Így töprenkedett, míg elért az erdő szélére; odabent hűvös és sötét volt.

- No, ez máris megkönnyebbülés - mondta magában, miközben a fák közé lépett -, a nagy melegről beérni ebbe a jó hűvös… ebbe a… micsodába is? - hökkent meg, mert nem jutott eszébe a szó. - Szóval kelle­mes itt ezek alatt a szép… szóval ezek alatt, ni! - kezét egy fa törzsére tette. - Hogy is hívják ezt? Azt hiszem, nincs neve… hát persze, biztos, hogy nincs!

Egy percig némán állt és gondolkodott, aztán hirtelen ismét rá­kezdte:

- Tehát mégiscsak megtörtént! No és vajon én ki vagyok? Biztos, hogy eszembe jut, ha igyekszem! És én nagyon igyekszem!

De az igyekezet nemigen segített; hosszú-hosszú fejtörés után is csak annyi jutott eszébe: - L, az biztos, hogy L-lel kezdődik.

Ekkor egy őz jött arra: nagy, gyengéd szemével Alice-re nézett, és egyáltalán nem látszott félénknek.

- Gyere, gyere ide! - kérlelte Alice, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. Az őzike visszahúzódott, és továbbra is csak nézte a kislányt.

- Mi a neved? - kérdezte az Őz végül. Kedves, lágy hangja volt.

„Bárcsak tudnám!” - gondolta Alice, de hangosan ezt felelte:

- Most éppen semmi.

- Gondolkozz csak - kérte az Őz -, ez így nem elég.

Alice gondolkozott, gondolkozott, eredmény nélkül.

- Megmondanád, kérlek, hogy neked mi a neved? - kérdezte félén­ken. - Talán az segít.

- Megmondom, ha elkísérsz egy darabon - mondta az Őz. - Itt éppen nem jut eszembe.

Együtt mentek tovább az erdőben, Alice szelíden átölelte az Őz puha nyakát, aztán kijutottak egy tisztásra, itt az Őz hirtelen nagyot ugrott, kiszabadította magát Alice karjaiból.

- Őz vagyok! - kiáltott fel boldogan. - És… szent ég! Te pedig ember vagy! - Szép barna szemébe ijedelem költözött, és hirtelen teljes sebes­séggel elinalt.

Alice csak állt, bámult utána, és majdnem sírt bánatában, hogy ilyen hirtelen elveszítette kedves kis útitársát.

- Viszont most már tudom a nevemet - mondta magában-, az is valami. Alice… Alice… Többé nem fogom elfelejteni. No és most vajon melyik útjelző táblát kövessem?

Erre a kérdésre nem volt nehéz a válasz, mert csak egy út volt, és mindkét jelzőtábla arrafelé mutatott.

- Majd akkor döntöm el - mondta magában Alice -, ha kétfelé válik az út, és a két tábla különböző irányba mutat.

Ám ez nem látszott valószínűnek. Alice csak ment, ment a hosszú úton, de valahányszor elágazott az út, ez a két jelzőtábla mindig ugyan­abba az irányba mutatott. Az egyiken ez állt: SUBIDAM HÁZÁHOZ, a má­sikon meg: SUBIDU HÁZA FELÉ.

- Szerintem ezek ugyanabban a házban laknak! - mondta végül Alice. - Vajon miért nem jutott ez eddig eszembe? De nem maradhatok náluk sokáig. Épp csak beköszönök, és megkérdezem, merre visz az út kifelé az erdőből. Bárcsak sötétedés előtt elérném a nyolcadik mezőt! - To­vább-ballagott, menet közben szokása szerint beszélt magában, mígnem egy éles kanyarba befordulva, két kövér emberkével találta szemben magát, de olyan váratlanul, hogy meglepe­té­sében visszahőkölt; a követ­kező pillanatban azonban már összeszedte magát, és biztos volt benne, hogy csak ők lehetnek azok.