II. Fantasztikus valóság

„A MÚLT ÉS JELEN – ESZKÖZÖK CSUPÁN.

CÉLUNK – A JÖVŐ.”

 

BLAISE PASCAL (1623-1662)

 

Hogyan viselkednek az emberek, ha szó szerint a derült égből olyan lényekkel és tárgyakkal kerülnek kapcsolatba, melyek létezését álmukban sem sejtették? Hogyan reagál a kőkorszak embere egy zseblámpa váratlan fénysugarára? Milyen hatást keltenek a tűzijáték rakétái, melyek éjfekete égen csillagesőt hoznak létre, egy elhagyott csendes-óceáni sziget őslakóiban? Mi játszódik le az ausztrál őslakók fejében, ha barlangjaik mellett páncélosokat látnak elhúzni? Hogyan reagálnak Afrika trópusi erdeiben a törpe pigmeusok, ha fülsiketítő lármával helikopter ereszkedik szalmakunyhóik elé? Az eszkimók nyilván meg vannak rökönyödve, ha tengeralattjáró töri át a jégtáblát iglujuk közelében. Milyen lehetett, mikor az első fehér hódítók váratlan látogatásukkal megtisztelték Közép- és Dél-Amerika indiánjait?

A technikailag magasabb fokon álló és az ősi kultúrák szembetalálkozását kulturális konfrontációnak nevezik. Minél nagyobb az egymással találkozó világok közti diszkrepancia, annál groteszkebb a hatás.

Az őslakó nem hisz a szemének és a fülének, nem érti, mi történik. Érzékszervei felfoghatatlant továbbítanak, minden agytekervényét végigpásztázza, de sehol sem talál emlékekre, amelyekhez hasonlíthatná az éppen átélteket. A törzs összeül, tanakodik, találgatásokba bocsátkozik. Honnan érkezett, mit láttak? Mit akarhatnak tőlük az idegen alakok? Veszélyt jelentenek-e számukra az ismeretlen tárgyak? Beszélgetnek, tanakodnak, és plauzibilis magyarázat hiányában rémhírek, legendák születnek. Igen, új vallások, mert a különböző kultúrák szembesítése új kultuszok keletkezésének melegágya. Igazoltan és bizonyíthatóan.

Így volt ez évezredekkel ezelőtt is, mikor a Földön kívüli űrhajósok első ízben jelentek meg primitív elődeink szeme előtt, akik értetlenül álltak szemben a jövevények technikai eszközeivel. Sosem láttak még hasonlót. így történt ez tegnapelőtt és tegnap is, mikor a fehér hódítók behatoltak a „vadak” romlatlan paradicsomába. Hogy tegnapelőtt, tegnap mi történt, azt tudjuk. Ismerjük a jelen eseményeit is. De nézzünk egy példát, és vonjuk le a következtetéseket!

Kutatások Új-Guineában

Új-Guineát, mint a világtérkép utolsó fehér foltjainak egyikét, először hollandok gyarmatosították, majd az angolok és a németek, akiket 1920-ban a partvidékeken az ausztrálok váltottak fel.

1930 körül Új-Guinea magasföldjén még több mint egymillió bennszülött élt, akik hírét sem hallották fehér embereknek, törzsekben éltek, a külvilágtól érintetlenül, kőkorszaki állapotban, az újkor egyetlen technikai vívmányát sem ismerve. Mit érezhettek, mit gondolhattak ezek a késő kőkorszaki emberek, amikor közvetlenül szembetalálkoztak a 20. századi civilizációval?

Ausztráliai kutatók, Bob Connolly és Robin Anderson kerestek választ a kérdésre. Amit tapasztaltak, televíziós dokumentumfilmen örökítették meg.¹ Abból indultak ki, hogy élnie kell még olyan ausztrálnak, aki a 30-as években szemtanúja volt a bennszülöttek és fehérek első találkozásának. Sőt azt is remélték, hogy találnak olyan új-guineai őslakót, aki gyermekként vagy ifjúként átélte, hogyan fedezték fel őket a fehérek, tehát az eseményt saját nézőpontjából képes magyarázni.

Connollynak és Andersonnak szerencséje volt.

1926-ban Új-Guineában, az ausztrál szárazföld második legnagyobb szigetén kitört az aranyláz. Az ausztrálok ezrével próbáltak szerencsét az idegen világ forró, párás partvidékén. Az aranyláz nem tartott sokáig, mert a malária megtizedelte a fiatal kalandorok tömegeit, azonkívül kevésnek bizonyult a zsákmány is. Csak kevesen tartottak ki. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy az ország belsejében nagy mennyiségben létezik az áhított fém.

A szívós aranyásókhoz tartoztak a Leahy fivérek, Michael, Ben-

jamin és James; e három nyakas ausztrál hobbiként fotografált és filmezett. A csípőre erősített revolver és a háton hordott aranymosó szita mellett mindig hordtak magukkal kamerát. Első kapcsolatuk az őslakókkal egyedülálló dokumentumként maradt meg. Most, a nyolcvanas években, honfitársaik, Connolly és Anderson használták fel ezeket. Az 1928 körül készített képanyagot kinagyították, azonosították és újra felkeresték a színhelyeket. Voltak köztük személyeket ábrázoló felvételek is, melyeket az idősebb bennszülötteknek meg tudtak mutatni.

Néhányan felismerték magukat. Ma másképp néznek ki, nadrágot, cipőt, inget viselnek, az 50 évvel azelőtti felvételek ágyékkötőben, lándzsákkal felfegyverkezve ábrázolják őket.

Egy aggastyán így emlékezett: „Még gyermek voltam. Apám magával vitt vadászatra, akkor láttuk az első fehér embert. Halálosan megrémültem és sírni kezdtem. Az ember egészen hirtelen jelent meg. Azelőtt sosem láttunk hasonló lényt. Honnan érkezhetett? Az égből? Vagy a folyóból? Fel voltunk zaklatva.”

Benjamin és James Leahy is igazolták ezt a hatást: „Abszolút idegenek voltunk számukra, olyasvalami, amit azelőtt sosem láttak.”

A bennszülöttek, állítják Leahyék, zavarodottan álltak miden tárggyal szemben, legyen az gyufaszál, konzervnyitó vagy olló. Ami közben a fejükben lejátszódott, azt még élő bennszülöttek tanúsítják. Számukra csak két lehetőség jöhetett számításba, mesélték, az idegenek vagy az égből érkeztek, vagy a halott ősök szellemei voltak. „Falunkban elterjedt a hír, hogy villámok érkeztek az égből. Annak tartottuk a fehéreket. Voltak, akik azt állították, hogy ezek elődeink, akik a holtak birodalmából tértek vissza.”

De hát mit is képzelhettek volna? Léteztek bizonyos mondák, amelyek szerint az istenek leszálltak az égből, s bizonyos képességekre tanították az embereket, ugyanakkor talányos dolgokat is mutattak nekik. Létezett a halottak kultusza is és az ősök másvilági birodalmának elfogadása.

Az egyik bennszülött, aki tanúja volt a fehérekkel való első találkozásnak, éreztette a gondolkodásbeli eltérést. A fehérek nagy, színes hátizsákokat hordtak. „Azt hittük, benne van a feleségük.” Nagyon csodálkoztak azon is, hogy az idegen nadrágot viselt. Ugyan hová kerül az ürülék? „Azon ugyan át nem megy semmi!” Logikus. így fészkelte fejükbe magát a gondolat, hogy a fehérek égi lények, mígnem egy szép napon egy bennszülött a rejtekhelyéről megfigyelt egy fehér embert, amint az nadrágját leengedte, és szükségét elvégezte. „Az egyik égi küldött épp most végezte a dolgát!” – adta hírül a leselkedő. Néhányan a bátrak közül körbeszimatolták a fehér hagyatékát, s megállapították, hogy a mennyei szar éppoly büdös, mint a földi ürülék.

A Leahy fivérek teherhordók csapatától kísérve hatoltak be a hegyeken keresztül az ország belsejébe. S mikor többnapos menetelés után tábort vertek, a bennszülöttek tiszteletteljes tartásban közeledtek hozzájuk, cukornádcsöveket és egyéb ajándékot hozva.

A Leahy fivérek felismerték, hogy az őserdőn keresztül sem a partvidékről nem tudnak utánpótlást szállítani, sem a talált aranyat nem tudják majd visszajuttatni; légi összeköttetés létrehozására törekedtek. Sikerült bevonniuk a bennszülötteket egy kis ideiglenes repülőtér kialakítási munkálataiba. Ezek, bár nem fogták fel, miről van szó, élvezték a munkát. Férfiak, gyerekek és asszonyok ezrével döngölték síkká a földet. „Egyszerűen örültek, hogy kapálhattak” – adta hírül Benjamin Leahy.

Mielőtt az első repülőt rádió-összeköttetés segítségével odarendelték volna, elmagyarázták a bennszülötteknek, hogy egy nagy madár ereszkedik majd le az égből, sok szép dolgot hoz majd, sőt hasában embert is hordoz. Természetesen kíváncsi őslakók ezrei figyelték, mint landol a gép a ledöngölt földön. Egy öregasszony mesélte, hogy míg az óriás madár leszállt, a földre vetették magukat, kezükbe temették arcukat, sokan annyira megrettentek, hogy bevizeltek. Azután elrohantak és elrejtőztek, néhányan szorosan átölelve tartották egymást, kiáltoztak a félelemtől. Benjamin Leahy megfigyelése szerint: „Az emberek közt pánik tört ki, nem tudták, mivel állnak szemben.”

Lassan-lassan, amint valamiféle nyelvi megértés lehetségessé vált, felfogták a bennszülöttek, hogy ezek a furcsa fehérek nem égi küldöttek, de továbbra is megmaradtak meggyőződésüknél, hogy nem e világiak. Az ősök szellemei lehettek csak! Ősemlékezet óta szokás volt a tetem elégetése. A hamut és a csontokat a folyóba szórták. És mit tettek az idegenek? Órákat álltak a folyóban. Mosták a homokot, kis sárga kövecskéket szitáltak furcsa edényekbe. Saját halott őseik voltak hát, azoknak kellett lenniük, s a folyóban saját maradványaikat keresték. Hogyan lehetett volna másképp magyarázni viselkedésüket?

A fehérek maradtak, sőt egyre többen érkeztek, és az őslakók fiatalabb generációit iskolákba irányították, melyekből időközben többet is berendeztek. A gátló nyelvi akadályokat áthidalták, a bennszülöttek tanulni kezdtek. Mi történt volna azonban – s a kérdést fel kell tenni –, ha a fehérek rövid tartózkodás után, úgy, ahogy jöttek, soha vissza nem térően eltűnnek? Ha nem alakult volna ki generációkon keresztül élő kapcsolat a fehérekkel? Biztos, mint a templomban az ámen, hogy új vallás keletkezett volna: a folyóban maradványaikat kutató, visszatérő ősök kultusza, a fehérek istenítése, akik hatalmas, zajos madárral ereszkedtek alá az égből, és ismét arra tűntek el. Szó szerint ez történt volna.

Cargokultuszok állandóan születnek

És ami évezredekkel azelőtt történt, mikor idegen asztronauták látogatták meg az ősembereket, újra és újra ismétlődik századunkban.

A cargo szó angol eredetű, rakományt, árut, fuvart jelent. Etnológusok és teológusok tanúsíthatják, hogy Mikronézia és Melanézia – északnyugati, illetve nyugati fekvésű csendes-óceáni szigetek – területén számtalan cargokultusz létezik.

Hódítók, misszionáriusok, kalandorok, katonaság mindig hord magánál valamilyen árut (= cargo), ha addig háborítatlan, egy civilizáció által sem elért bennszülött lakossággal először találkozik. „Áru” minden, egy fegyver, egy konzerv, egy moszkitóháló, de még egy kalap vagy szemüveg, sőt fényképezőgép, de még alsónemű vagy műfogsor is. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy az őslakóknak minden, számunkra magától értetődő tárgy ismeretlen, az egyszerűek is, hát még a luxus kivitelűek. Érdeklődéssel figyelik, mi mindent tesznek az idegenek ezekkel a tárgyakkal. Közben megszületett a vágy, hogy ők is birtokába juthassanak mindeme csodálatos dolognak. De hogyan?

Honnan származott az idegenek gazdagsága, hiszen látszólag meg sem kellett dolgozniuk érte? A „vadak” fejében a talány megoldására két alternatív magyarázat keletkezett: az idegenek áruikat vagy az égből, vagy halott őseiktől kapják. Ha az áldás az égből jön, talán ők maguk is részesedhetnek benne, ezért kísérlik meg az együttműködést a fehérekkel, utánozzák tevékenységüket, amennyire csak tudják. Ha a cargo, a szállítmány az ősöktől származik, akkor viszont őket, a bennszülötteket illetné. Legendák erősítik meg ezt az elképzelést. A törzsfők elmondásában a legenda azt állítja, hogy a holtak másik birodalomban élnek majd tovább, ahol nincsenek testi fájdalmak, s minden, amit szemük-szájuk kíván, bőségben áll rendelkezésre; ebben a másvilágban senkinek sem kell szükséget szenvednie.

Saját megfigyeléseikkel arra a megállapításra jutnak, hogy a holtak visszatértek, és bőséges gazdagságukból cargót, értékes javakat hoztak magukkal. így jönnek létre a cargokultuszok.

Klasszikus cargokultusz

Az Új-Hebridák a Csendes-óceán nyugati részén fekszenek, 80 sziget tartozik hozzájuk. Az egyik legkisebb, Tanna, csak 50 km hosszú, de 11 000-en lakják, vulkánja működik. írott forrásokból ismerjük e sziget klasszikus cargovallását, amelyet lakói még ma is gyakorolnak.

1940-ben történt, hogy a bennszülöttek hirtelen elhagyták falvaikat, és visszahúzódtak a trópusi erdőkbe. Az adventista és presbiteriánus hittérítők, akik a sziget népét a kereszténységnek akarták megnyerni, talány előtt álltak. Mi történhetett az emberekkel?

Közben lassan híre terjedt, hogy a sziget másik végén, Green Pointban megjelent „John Frum”, és új birodalmat akar alapítani, amelyben senkinek sem kell majd dolgoznia, mert az égből óriási mennyiségű áruszállítmányok kerülnek elosztásra. Máig sem sikerült megállapítani, ki volt John Frum, valóban élő ember bújt-e meg alakja mögött, vagy az ominózus jelenés puszta híresztelés volt csak. Mindenesetre a rémhíreket a primitív népek előszeretettel terjesztik és hiszik, éppúgy, mint állítólagos felvilágosult mai társadalmak.

Akárhogyan is, kitalált személy vagy sem, ez a John Frum a kis Tanna sziget társadalmi szokásait alaposan feldúlta. A szigetlakok a szállítmányt várva vad eksztázisban táncoltak éjszakákon át, leitták magukat, és azt is elajándékozták, amijük csak volt, hiszen hamarosan sokkal szebb dolgok birtokába jutnak majd! Minek dolgoznának, ha John Frum révén ilyen szerencsében lesz részük?

Mikor ausztráliai Catalina hidroplánok és végül egy amerikai repülőgép-anyahajó tűnt fel, Tanna lakóinak elragadtatása nem ismert határt.

Ez idő tájt folytatódtak a híresztelések, miszerint John Frumnak három fia van: Isaak, Jákob és Lastuan (last one = utolsó).

Három szigetlakó hosszú lepelben valóban vándorolt a szigeten mint John Frum „prófétái”, és ígérték az eljövendő ajándékszállítmányt. Aztán mikor amerikaiak landoltak Tanna szigetén, a helyzet még homályosabbá vált. A szigetlakok US-katonákat láttak, akik hozzájuk hasonlóan sötét bőrűek voltak. Ez volt számukra a legcsalhatatlanabb bizonyítéka annak, hogy a cargo egyáltalán nem csak a fehéreknek jár. Az amerikaiak mindenféle ajándékokat osztogattak a bennszülötteknek: rágógumit, csokoládét, konzerveket, acélkést, játékokat, minden olyasmit, ami általában a gazdag megszállók csomagjában lapul. Az őslakók a legnagyobb természetességgel fogadták a javakat, mint az őket megillető cargo egy részét: kiderült hát, hogy John Frumnak és prófétáinak igazuk volt. De elégedettek nem voltak, úgy érezték – figyelembe véve a hajóról a szárazföldre hurcolt javak mennyiségét –, hogy nekik túl kevés cargo jut, annál is inkább, mert a fehérek birodalmában hihetetlen tömegű áru fölött rendelkezhetnek. És minden, amit a nagy madarak, a repülők az ideiglenes repülőtéren kirakodtak, még nagyobb sóvárgással töltötte el őket. Hasonló repülőgépeket akartak, hogy az áru-áldás az égből egyenesen nekik hulljon.

A jövendő bőség várásának e tobzódó periódusában egy bennszülött, Neloiag hirdetni kezdte, hogy ő maga John Frum újjászületve, s egyúttal az USA és így Tanna előre elrendelt királya. Társait arra ösztönözte, hogy Ikelán fennsíkján landolópályát építsenek, hogy az ajándékszállítmányok a jövőben az égből közvetlenül hozzájuk jussanak. Ily közel az üdvösséghez a szigetlakok a biztonság kedvéért USA betűket tetováltak fekete mellkasukra, mert meg voltak győződve arról, hogy csak a varázsjel segítségével jut el a cargo hozzájuk.

A helyzet kiélesedett, a misszionáriusok kérték az amerikaiakat, vessenek véget a kísértetjárásnak.

Az új hit 46 vezető személyét elfogták, Neloiagot, az USA és Tanna királyát egy másik szigetre száműzték.

De a szigetlakok azért tovább reménykedtek. Most Neloiag feleségét tisztelték királynőként. A John Frum-ajándékkultusz Tanna szigetén ma is él. A nép még mindig várja a misztikus figura visszatérését. Mikor egy ravasz kereskedő néhány évvel azelőtt cikkeit John Frum-címkével látta el – John Frum szappan, John Frum dohány, John Frum tonhal, John Frum kés –, azok pillanatok alatt elkeltek.

Cargokultuszok hosszú sora

A John Frum-féle cargokultusz nem „üzemi baleset”. Tanna őslakói még csak nem is különösebben naivak. Ami Tannán történt, beleértve a „kísértet-repülőtér” építését, más helyen is megismétlődik.

Friedrich Steinbauer német teológus 1971-ben disszertációját a cargokultuszról írta.² Doktori értekezésében több mint száz esetet sorol fel, mikor is az elmúlt 150 év folyamán egész népek csatlakoztak cargokultuszokhoz. Mindegyik „félrevezetett természeti nép”, hiszékenyek, akik az „igaz útról” letértek? Milyen félreértéseken, tévedéseken és téves ítéleteken alapulnak hát a nagy vallások? Nekem nagyképűnek tűnik a „primitívek” vallását butának, naivnak, eltompultnak és gyermekesnek minősíteni. Hogy vélekednek mások a mi életformánkról, a mi vallási szokásainkról?

Ha a keresztények áldott ostyát és bort vesznek magukhoz, mint Jézus Krisztus testét és vérét, vajon más indulatnak engedelmeskednek, mint az ősi népek? Jézus és tanítványai elfogatás előtti utolsó vacsorájának utánzása vajon nem esdeklő igyekezet-e arra, hogy a megismétlés révén védelmet, áldást, belső nyugalmat és minden bűnök bocsánatát elnyerjük? A hívők a vallási gyakorlatok eredményeként jutalmat várnak, ha nem is a Földön, mindenesetre az égben.

Isten követei a távoli egek országából

A Bismarck-szigetcsoport több mint 200 szigetének egyike a kis New Britain. A parti lakosok évtizedekig elnyomták a bainingeket, a hegylakókat; törzseiket megtámadták, és rabszolgákat hurcoltak el közülük. Nem csoda, hogy az üldözöttek és meggyötörtek „megváltóra” vártak. Mondájuk az égi lényről, Namucháról szól, aki egykor a bainingek között élt, majd elköltözött, mert az emberek nem fogadták meg tanácsait. 1930 körül várták visszatértét, és ezzel kezdetét kellett volna vegye az aranykor, amelyben nem kell majd dolgozniuk, minden bőségben áll rendelkezésre, ellenségeik pedig megsemmisülnek. A bainingok szomszédja, a kilenge törzs még azt is regélte, hogy az egykori isteni követ „pókhálófinomságú szálon mászott a távoli egek országába”, hogy később majd egyszer visszatérjen.²

Itt nemcsak a minden nép hagyományában élő messiás-várásra történik utalás, hanem egy olyan lényre, amely az égben tűnt el. Nem csoda hát, hogy a szigetlakok – tévedésükre – a fehérekben megváltót és üdvözítőt láttak. Megfigyelték tevékenységüket, és megkísérelték utánozni őket. Utánzási ösztönük maradványait ma is láthatjuk.

Azok a fehérek, akik 1943-ban Új-Guinea magasföldjére bevonultak, a Markham völgyében több, bambusznádból készült „rádióállomást” és levelekből tekercselt „szigetelőt” találtak. Házmagas bambuszcsövek szolgáltak antennaként, az erdei kunyhókat növényi rostokból font „vezetékek” kötötték össze egymással. A lakosság a „rádióállomások” előtt fölvonulva sorban állt, és fegyverek helyett nádcsövekkel gyakorlatozott. A ceremónia tiszteletére hajadonokat és fiatalembereket festettek ki és kentek be kókuszolajjal, „fényjelzésként” fáklyákat lobogtattak, dalokat énekeltek, s vezetőik szünet nélkül fából faragott mikrofonokba beszéltek. A kellékek jelenléte könnyen megmagyarázható. A baining törzs hírszerzői biztos rejtekhelyeikről jól megfigyelték a fehérek sürgölődését a partvidéken. Dobszóval adtak üzenetet a jó hírről: égiek érkeztek, vagy az ősök tértek vissza, és velük együtt a sokat ígérő jólét, várhatóan ajándékadományok. Miután azonban az oly áhítatosan várt lények meg sem kísérelték, hogy a partvidékről az ország belsejébe nyomuljanak, megpróbálták a fehérek figyelmét magukra vonni. Hogy cargóhoz jussanak, mindent a fehérek mintájára csináltak.

Ez a példa indokolttá teszi, hogy bizonyos nézeteket felülvizsgáljunk. Sokan azonosítják a fantáziát a „természeti törvények megsértésé"-vel, a „realitásoktól való menekülés”-sel. A cargokultusz inkább a fantázia hiányának példája. Amit könnyen a buja képzelőerő termékének tartanak, pontosan véve abszolút normális, csaknem banális emberi magatartás: a rendelkezésre álló eszközökkel lemásolják mindazt, amit a fehéreknél láttak, antennát, rádióállomást, fegyvereket, mikrofont stb. A másolatok nem a fantázia szülöttei, hanem modellek szerint készültek. Aki ezekkel a kultuszokkal foglalkozik, nem teszi irónia nélkül. De: „Az irónia majdnem mindig annyit jelent, hogy a szükségből fölény születik” – írta Thomas Mann. És ez így is van.

Honnan vettük saját jelképeinket?

Honnan erednek a mi vallási tárgyaink sablonjai? A vallás díszítő elemei, az öltözet? Milyen ősi példa szerint készítették a koronát és a püspöki pásztorbotot? Hol látták, hogy bizonyos tevékenységeket szinte protokollárisán meghatározott öltözékekben művelnek csak? Mit utánoznak, mikor az úrnapi körmenetben az „égboltot” hordják végig az utcákon? Miért zárják el az oltár legszentebb ereklyéit? Honnan származnak a szárnyas angyalképek, fejükön a glóriával? Hol létezett a frigyláda, oltár és égi trón ősi modellje? Honnan vették a földlakók kusza elképzeléseiket a mennybemenetelről?

Magunk találtuk ki vajon a „szeplőtelen fogantatás”, az „eredendő bűn”, a „Megváltó” fogalmát?

Az évszázadunkban létrejött kultuszokkal, a jelen kőkorszaki embereivel foglalkozva magunkat látjuk a tükörben. A cargokultusz és egyéb vallások okait és fejlődését kutatva betekintést nyerünk saját múltunkba. Tegyük csak fel a kérdést: hol volt vallásunk kezdete, miben rejlett létrejöttének oka?

Kik voltak példaképeink és mestereink?

Hogyan vált egy orosz istenné?

1871 szeptemberében az orosz Mikluho-Maklaj Új-Guinea partján, Bonguban kötött ki Vityaz nevű hajójával.

A lakosság szkeptikusan figyelte, elutasítóan és tartózkodón viselkedett. Az orosz azonban kedélyes, barátságos és szívós volt, még az akkor halálosnak számító maláriát is túlélte. Egyik éjszaka a bennszülöttek viharlámpát láttak nála, s attól a perctől hittek abban, hogy a Holdról érkezett. Mikluho-Maklaj fáradtan magyarázgatta, hogy Oroszországból jött, ez azonban mit sem mondott nekik. Az orosz különös lénynek számított, nemcsak fehér bőre, hanem nagy hajója miatt is, és mert oly hirtelen tűnt fel. A bennszülöttek hirtelen elhatározással elnevezték őt Tamo Anut istennek, hajóját pedig isteni járműnek. S mikor egy napon egy hajóroncsról faszobrot sodort partra a víz, a faragványt istenük, Tamo Anut tiszteletre méltó szimbólumának nevezték ki. Miután 1886-ban Mikluho-Maklaj visszatért Oroszországba, még jobban elterjedt istenként való tisztelete. Később németek és hollandok érkeztek a szigetre, s ők már mindenütt Tamo Anuk isten szimbólumaiba és kultikus ereklyéibe botlottak, amelyek félreérthetetlenül kifejezték, mennyire sóvárogva várják istenük visszatértét a szigetlakók.

Az örök visszatérés

Az eltűnt isten visszatérésének várása beletartozik minden nép képzeletvilágába. A Sepik Új-Guinea legnagyobb folyója. Az alsó folyószakasz mentén lakók meséltek a fehéreknek egy „égi emberről”, Lap-tamóról. Ez a Lap-tamo a mennyből érkezett, és ismeretlen gyümölcsöket ajándékozott az embereknek. Amikor a fehérek landoltak, a bennszülöttek azonnal vallásos tárgyakkal teli kosárkákat ajándékoztak nekik, mert remélték, hogy a Lap-tamo is köztük van, és azonnal felismeri majd a tárgyakat. A Sepik felső partvidékén a fehér kutatók legnagyobb meglepetésükre kis, fából készült repülőgépmodelleket találtak, amelyek a kunyhók csúcsát díszítették, vagy vallásos ünnepek alkalmával játszottak szerepet. Kultikus tárgyakká váltak, az „istenek” és emberek közti titkos kód részeivé, mint ahogy minden, amit az ismeretlen lények tettek vagy hátrahagytak, jelszóként ismétlődött nálunk, illetve valamilyen formában utánozták.

Így jött létre 1945-ben, röviddel a háború befejezése után egy kis, új-guineai szigeten, Wewak közelében egy „kísértet-repülőtér”. A bennszülöttek megfigyelték, miként landolnak egy szomszédos nagy szigeten a repülőgépek, és felderítették, hogy a repülők széles „ösvényeken” szállnak le, mert kétségtelenül óriás égi madarak lehettek. Hasonló „széles ösvény” létesítése kis szigetükön elengedhetetlennek látszott hát. Egész erdőcsíkot irtottak ki, planíroztak – jöhettek az égi madarak, és hordhatták a cargót.

Az amerikaiak mint isteni követek

Az amerikaiak 1945 elején Új-Guineán a hollandok körül bázistábort rendeztek be.

Időnként 400 000 katona állomásozott a szigeten. Repülők landoltak nonstop, utánpótlást szállítva a csendes-óceáni háborúhoz. A bozótlakók, főleg pápuák aggodalommal, értetlenül figyelték a fehérek tevékenységét. Fogalmuk sem volt világpolitikáról, a földön pusztító háborúról. Az ő világuk az őserdő volt.

Az idegenek, akik egyik napról a másikra betörtek világukba, mérhetetlenül gazdagnak tűntek, sok mindent ajándékoztak nekik. De aztán éppoly gyorsan, mint érkeztek, eltűntek a rémítően óriás madarakkal, feltehetőleg az égbe. A szigetlakok magukba szálltak. Mit csinálhattak rosszul? Gyorsan rászokván az ajándékadományok élvezetére, nem szívesen mondtak volna le a megerőltetés nélkül szerzett árukról. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az idegenekhez hasonlóan kell cselekedniük, ha ismét adományokban akarnak részesülni. Kihalt tengerpartokon az őserdő szolgáltatta anyagból óriási raktárhelyiségeket építettek, melyekben az esetleges ajándékokat elhelyezik majd. Szalmából és fából amerikai mintára repülőgépeket barkácsoltak. Megfigyeléseiknek megfelelően a „kórházak” sem hiányozhattak, „orvosokról” és „ápolónőkről” is gondoskodtak. A fiatal bennszülötteket „katonai gyakorlatozásra” fogták be. A sziget holland hivatalnokai hitetlenkedve figyelték a bolondozást, nevettek rajta. A szomorú felébredés nem váratott sokáig magára. A cargo nem töltötte meg a raktárakat. Minden úgy folytatódott, mint az amerikai isteni követek megjelenése előtt. Csak az a reményük maradt, hogy későbbi generációik részesülnek majd a bőséges cargóáldásban, ha szorgalmasan teszik mindazt, amit eddig naponta láttak.

 

 

Új-Guineán: repülőgép szalmából...

...és egy kísértet-repülőtér

 

 

Gyermekes babona? Csalóka nagyképűség lenne ezt állítani az érthetetlen dolgok magyarázatára. „A legtöbb nagy baj, amit ember embernek okozott, abból a sziklaszilárd hitből fakadt, hogy valamely hamis meggyőződés igaz” – állította Bertrand Russell. Folyamatosan szem elől vesztjük a tényt, hogy a mi vallásaink eredetileg szintén alig keletkezhettek másként. Illúziónak tartom, hogy a nyugati vallások Isten szavaiból, Isten létéből vezethetők le. A mi vallásos elképzeléseink és magatartásformáink, valamint a cargohitek közti különbség csak a hívőszámban és a vonatkozó vallás születési dátumában rejlik.

De milliónyi hívő és a nagy időbeli különbség nem jelenti azt, hogy a kezdet nem tévedés, a technika fel nem ismerése volt. Az Ótestamentum Ezekielje szemléletesen leírta az Urat, amint hatalmas lármával, szárnyas, kerekes kocsin érkezett a Földre. Csak az óriási időtávolság teszi lehetővé, hogy ezt az eseményt „mint isteni megnyilatkozást” értelmezzük.

Mazsolák a cargokultuszok köréből

Barátom, Ulrich Dopatka, a Zürichi Egyetemi Könyvtár könyvtárosa összegyűjtötte, kiválogatta és archiválta a cargokultuszokat azokból az évszázadokból, amikor a nagy felfedezések korában a kulturális konfrontációk lejátszódtak. Dopatka, aki jelenleg is a könyvén dolgozik, hozzájárult, hogy előre közölhessek tőle néhány történetet – gyöngyszemeket a múltból, mazsolákat a jelenből.

1978. október 16-án a londoni BBC a Panoráma c. sorozatban egy dokumentumfilmet mutatott be egy rakéta indításáról az afrikai Zairéban. A kamera feketék egy csoportját mutatta, akik az eredményt csodálták. Egy tolmács megkérdezte, hogy mi a véleményük. Az egyik fekete így válaszolt: „Ők a mi hatalmas barátaink, akik tüzet küldenek az égbe!” Még egyszer oda kellene menni annak megállapítására, hogy kialakult-e ott egy rakétakultusz.

Amikor az etnológusok először látogatták meg helikopterrel a Fülöp-szigeteken élő tasadaik törzsét, egy öreg nő arcát eltakarva a földre vetette magát. Törzsének tagjai biztos távolságból szemlélték az égi szörnyet. A tudósok, miután óvatosan kontaktust teremtettek velük, magnót csempésztek az egyik tasadai nagycsalád barlangjába, hogy – ha úgy tetszik – forrásánál rögzíthessék reakcióikat. Azon a „valamin, amely ellopja a hangot”, a „nagy madár” iránt érzett tisztelet és csodálat szavai voltak hallhatók, hiszen ez a madár cargót, nagy ajándékokat hozott nekik. Kifejezték reményüket, hogy újra meg újra élvezhetik majd ezeket a pompás, idegen ajándékokat, ha jóban lesznek a „nagy madár” lakóival.

A tasadaikra is érvényes a szabály, hogy a maguk primitív világában meglepett embereket legelőbb kíváncsiság és félelem tölti el, és megpróbálják a számukra idegen technológiát a saját megszokott környezetükből ismert fogalmakkal leképezni. Az indiánok hasonló módon nevezték el az első fújtató gőzmozdonyt „tüzes lónak”, a vasúti pálya mellett levő távíróvezetéket pedig „éneklő drótnak”. A primitív népek gyakran megpróbálják utánozni a technika alkotásait. így például a 20-as években Frank Hurley új-guineai expedíciója során azt tapasztalta, hogy Kaimari faluban a bennszülöttek egykettőre megépítették egyszerűsített formában azt a vízi repülőgépet, amellyel meglátogatta őket, s aztán játékszerként a gyerekeknek ajándékozták.

L. Barcelo venezuelai etnológusnő egy modern mítosz keletkezésének markáns esetéről számol be. A pemon indiánokat tanulmányozta Venezuela Gran Sabana vidékén. A pemonok hagyományai szerint az ő kultuszteremtőjük Chiricavai isten volt, aki földi tartózkodása után visszatért a csillagokra, de egyszer majd újra visszajön a Földre. Nyomkeresése során Barcelo asszony a pemon indiánok újabb időkből származó sziklarajzaira bukkant. Szerfölött meglepte a látvány: az indiánok istenük, Chiricavai égi birodalmába egy olyan idegen tárgyat is berajzoltak, amely a korábbi sziklarajzokon nem volt felfedezhető. Az etnológusnő vallatóra fogta a pemonok főpapját, aki teljes természetességgel így válaszolt: „Ezek az oroszok!” – Mit jelentsen ez? Barcelo asszony nyomára jutott ennek az érthetetlen jelenségnek. A törzs valamelyik tagja hallott arról, hogy az oroszok egy „égi szekeret” – mesterséges bolygót – lőttek fel a világűrbe. Ez a hír gyorsan elterjedt közöttük. A pemonoknak egyszerre az lett a meggyőződésük, hogy „az oroszok” révén üzenetet küldhetnek régi istenüknek,

Chiricavainak. A törzs három írástudója gyors elhatározással egy levelet fogalmazott az oroszoknak, s a levél továbbításával egy misszionáriust bíztak meg. Ez a levél később nyomtatásban is megjelent egy kis missziós lapban, s talán a legérdekesebb dokumentuma³ lett annak a magatartásnak, amelyet a primitív népek tanúsítanak az idegen technikával szemben:

 

„Igen tisztelt oroszok,

kérem, tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy ezt a levelet elküldik sógoromnak, Chiricavainak, aki néhány évvel ezelőtt valamelyik, a Hold közelében levő csillagra távozott.

Kedves Chiricavai sógor,

ezt a levelet az oroszok segítségével küldöm neked, hogy híradással legyen rokonaidról, és elmondjam neked, hogy amióta elmentél, rosszul megy sorunk, és sokat szenvedünk. Azelőtt nem haltak meg az indiánok, és sokan voltunk, de mára már megfogyatkoztunk, mert a kanamaik (a fehérek – E. v. D.) elpusztítanak bennünket. Küldj néhány jó puskát, de ne olyanokat, amilyenek Brazíliából jönnek, hanem amilyenek Uaranapiból jutnak el hozzánk, amelyek a földet is megremegtetik. S akkor majd elpusztítjuk a kanamaikat, és sok sisakos madarat meg vadat fogunk elejteni. És te hogy élsz ott fenn? Nagyon szenvedünk a huruttól meg a hasmenéstől, és a sok szúnyog nem hagy aludni bennünket. Kedves sógor, sok mindent el kell szenvednünk, mert senki nem törődik velünk. Hála legyen a misszionáriusoknak, akik azt mondják nekünk, hogy ez után az élet után, ha jók leszünk, egy másik, jobb élet vár bennünket, amit kedvelni fogunk. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mi lesz velünk. Ott fenn ti ruhában jártok, vagy még mindig ágyékkötőt viseltek? Küldj nekünk egy vörös kendőt. Azt is szeretném tudni, hogyan jutottál el arra a csillagra, mert akárhogy gondolkodom is rajta, nem tudom kitalálni. Talán egy dögkeselyűn repültél fel oda? Mostanában az oroszok azt mondogatják nekünk, hogy hamarosan fel lehet oda menni. Legjobb lesz, ha lejössz, és megmondod nekik, hogy te hogyan mentél fel, hogy ne törjék annyit a fejüket. Ha már nem érted meg ezt a levelet, mert spanyolul van, néhány szót ideírok neked indián nyelven: Chiricavai achike non pona adombaton piak! Chiricavai, gyere le haza, a Földre, rokonaidhoz. Ez minden.

Viszontlátásra! Sógorod, Uaipayuri”

 

Amikor Kolumbusz partra szállt Haitin, Espanolában a bennszülöttek ajándékokkal halmozták el.

A kultúrák historikus szembesülése

Úgy fogadtak, mintha az égből érkeztünk volna” – írta Kolumbusz Kristóf (1451-1506) a Bahama-szigetek egyikén való partraszállás után a fedélzeti naplóba. Ezt az egyértelmű félreértést utódai, Hernando Cortez (1485-1547) és Francisco Pizzaro (1478-1541) szégyentelenül kihasználták. Kapóra jött számukra az aztékok és inkák meggyőződése, miszerint épp a hódítók érkezésének idejére esett volna Quetzalcoatl és Tici Viracocha istenek visszatérte.

Tahiti őslakói az angol felfedezőt, a világ körül vitorlázó James Cook kapitányt (1728-1779) megtért istenüknek, Rongónak tartották, aki a legenda szerint szigetüket „felhőhajón” hagyta el. Walter Raleigh tengerészt (1552-1618), aki I. Erzsébet királynő megbízásából a mesés Dorádót kereste, Virginia indiánjai diadalmas fogadtatásban részesítették, és Pedro Alvares Cabral (1468-1526), aki Portugália királyának Brazíliát felfedezte és birtokba vette, alig tudta kivédeni a bennszülöttek viharos hódolatát. Ez a lelkesedés persze nem a hódítóknak szólt, egyszerűen visszatért isteneknek tartották őket.

Kanyarodjunk vissza a jelenbe. Mikor Hans Bertram kalandos repüléseiről írt és mesélt, nem hagyta ki azt a történetet, mikor egy egyszerű pilótaszemüveg – a pilótafülke annak idején nyitott volt – Ausztráliában az életét mentette meg. A bennszülöttek, az őslakók csak azért nem támadták meg őt és kísérőit, mert a sziklarajzokról ismert alakok, akiket istenként tiszteltek, szintén hasonló vastag szemüveggel voltak ábrázolva. „Egyszer életemben istennek érezhettem magam – vallotta s ez mentette meg életemet az ádáz tekintetű bennszülöttektől.”

Nemcsak személyeket tartottak isteni eredetűnek, hanem bizonyos tárgyakat is. Ezeket a fehér hódítók által visszahagyott kultikus objektumokként kezelték. Francis Drake (1540-1596), akit a királyságot gyarapító tengeri utazásaiért 1580-ban nemesi rangra emeltek, 1579-ben Kalifornia partvidékét angol birtokba vette. A tulajdon proklamációjaként réztáblát helyezett el erős oszlopba ágyazva, mely réztáblába egy hatpennys, Erzsébet királynőt ábrázoló pénzdarab volt ötvözve. Az oszlop és réztábla a bennszülöttek vallási rituáléjának központjává vált.

Hasonló eset történt Floridában 1565-ben. Ott a francia Jean Ribault kapitány a tulajdon demonstrációjaként szintén oszlopot állított, és címerrel díszítette. Évekkel később honfitársa, Landonniére az oszlopot virágfüzérekkel díszítve és áldozati adományokkal körülrakva találta. Őt magát is ajándékokkal halmozták el. Egész Afrikában, mindenütt, ahol a portugálok vagy spanyolok a határokat státusszimbólumokkal jelölték, vagy akár csak színesre festett oszlopokat szúrtak le, vallások alakultak ki a titokzatos fehér ember első megjelenésének emlékére.

A tiszteletadás formái néha komikus vonásokat öltenek. Miután a technikai fejlődés még nem érintette őket, a mozgó eszközöket, műszereket élőlényeknek tekintik. Amikor Frank Hurley a 20-as években expedícióját Új-Guinea pápua vidékeire vezette, azt kellett tapasztalnia, hogy a bennszülöttek nemcsak őt magát tartják isteni lénynek, hanem hidroplánját is istenséghez hasonlóan tisztelik – minden este levágott disznóval jelentek meg, és feláldozták a gép orránál.

 

A hawaii bennszülöttek tiszteletük jeléül a világot körülhajózó James Cook lába elé borultak

Jean Ribault francia tengerjáró emlékoszlopot állíttatott fel. A bennszülöttek mint istenoszlopot birtokba vették, és istenük dicsőségére áldozati ajándékokat helyeztek el előtte (Rézmetszet 1590-ből)

 

Kultuszok keletkezéséhez nincs is mindig személyes találkozásra szükség. 1964-ben Lyndon B. Johnson valamely pozitív intézkedésének híre eljutott a csendes-óceáni New Hannover szigetig. A szigetlakok csak annyit jegyeztek meg, hogy a rendelkezés humánus volt. Ez a tény a távoli elnököt kitűnő uralkodóként, emberbarát régensként tüntette fel szemükben, akinek képességei az ő szomorú sorsukat is megjavíthatnák. A Johnson-imádat járványszerűen terjedt faluról falura. 1965 márciusában a kultusz szószólói, a törzsfők, néhány zsák pénzérmét adtak le a missziós állomásokon; ezért akarták az elnököt megvásárolni! A papok hazaküldték a szigetlakokat zsákostul, és megkísérelték megmagyarázni, hogy az elnököt nem lehet megvenni! Ennek ellenére Johnson imádatának ma is vannak még csöndes, meggyőzhetetlen követői. Még Fülöp, Edinburgh hercege, az angol királynő férje is kultuszt teremtett: Tanna szigetén a iounhana törzs istennek kiáltotta ki. Legfőbb vágyuk, hogy „Fülöp isten” közöttük éljen, s hogy mindenkor leszállhasson hozzájuk a magasból; így landolópályát vágtak az őserdőben, és tiszteletére – ahogy „illik” –, esetleges megjelenésére állandóan három szüzet tartanak készenlétben. Istennek kéne lenni!

 

A vízre szállt kétfedelű repülőgép orrán a bennszülöttek minden este egy disznót áldoztak fel

 

Irenäus Eibl-Eibesfeldt, a magatartáskutatás professzora, a Max Planck Intézet viselkedéstani csoportjának vezetője a bajor Seewiesenben – egyébként a müncheni egyetem tanszékvezetője, megfigyelte Új-Guineában egy modern vallási kultusz keletkezésének folyamatát. A központi hegylánc északi vonulatában élt a mekek népe. Ősidők óta hiszik, hogy ősapjuk, Yaleenye valamikor „zúgással, dübörgéssel”⁴ kiemelkedett a hegyből, a levegőbe emelkedett, s az emberi fajt, valamint a növényi világot megteremtette. Amikor a fehérek landoltak repülőikkel, megismétlődött, amit más természeti népeknél is megfigyeltek már: a mekek is halaszthatatlanul szükségesnek érezték, hogy landolópályát építsenek, lehetőséget adva ezáltal isteneiknek, hogy gyakran felkeressék őket. Eibl-Eibesfeldt szerint: „A kifutópálya számukra egy új kultúra megjelenési helye volt, mellyel a teremtés vallásos ismétlődése és az oly áhított javak összefonódtak.” Szóval a cargo.

Ahol a szellem téved

 

A világ megértésének útja tévedésekkel kövezett, s a legállhatatosabb zűrzavart a nyelv előregyártott címkéi okozzák. A primitív népektől átvéve a kifejezést, az etnológusok is előszeretettel illetik „szellem” kifejezéssel a hirtelen felbukkanó fehér hódítókat.

A néphit számtalan lényt nevez szellemnek, ezek hegyekben, tavakban, erdőkben, füves pusztákon élnek, varázserővel rendelkeznek, betegségeket, katasztrófákat idézhetnek elő. A szellemeket babonák kísérik, többnyire ott jelennek meg, ahol ijesztő a helyzet; a szellemvasúton, szellemidézéskor, sokkhatásként, és ismeretes a hátborzongató szellemkéz, kellemetlen figura a tehetségtelen szerzők szellemírója, s szívesen használják mint az értelem megnyilvánulását. Nos, mindenesetre, ha megmagyarázhatatlan dolgok történnek, olyan leírásokkal találkozunk, amelyek egzakt fogalmak hiányában pontatlanra sikerültek. Kezdetben a bennszülöttekkel lehetetlen volt nyelvelemző beszélgetéseket folytatni, lévén, hogy nem álltak megfelelő tolmácsok rendelkezésre, akik világosságot derítettek volna az ügyre. Ha jelen lettek volna, talán kiderül, hogy a „vademberek” azért nevezték szellemeknek a hirtelen megjelent idegeneket, mert képtelenek voltak értelemszerűen kifejezni a jelenséget. Ez okból nincs ínyemre az első fehérek „szellemnek” történő elnevezése, hiszen azok, akiket a természeti népek láttak, éppannyira lehettek szellemek, mint ahogy hadihajóik, repülőik sem voltak „isteni eszközök”. Csak azért nevezték így a jelenséget, mert az események érthetetlenek voltak számukra. Ha a szakirodalomban ilyen összefüggésben szellemek kísértenek, annyit jelent, hogy valódi személyek váltak azokká, technikai eszközeik pedig obskúrus természeti tüneményekké.

A szellemvilág mindent megemészt, amit odavetnek neki. Nemrégiben Goethét olvasva bukkantam egy mondatra, melyet titkárának, Eckermann-nak diktált: „Igaza van a régi mondásnak: csak azt vesszük észre, amit ismerünk.” Az őslakosság füle és szeme bizonyos dolgokat nem észlelt, mert az idegen világ képviselőit nem ismerte.

Erwin Wickert költő és diplomata 1985-ben megjelent Az elhagyott templom c. regényében egy zseniális heidelbergi matematikus történetét írja le, aki kitalálta az időképletet, ezzel a harmadik századba katapultálta magát. Istenek közt élt az akkori Itáliában, hogy végül egy elhagyott templomban imádottként, oszlopon állva végezze... Érdekes, szórakoztató libikóka a múlt és a jelen között.

 

A science fiction fantázia szerint így történhetett

 

Az időben utazó science fiction regények gyakori alakja a nagy professzor, aki feltalálja az időgépet, és segítségével emberöltőket rohanhat vissza a múltba. Testet öltve megjelenik napjaink hivatalaiban főnökök és titkárnők ijedelmére, nem beszéli nyelvünket, körülnéz, és a naptárra tekintve megállapítja, hogy téves korban landolt. Kérdés: minek tekintették a főnökök és titkárnők a jövő emberét? Szellemnek. Logikus. Helyesen azt kéne mondani, úgy jelent meg, mint egy szellem, s nem, hogy szellem volt, annál is inkább, mert a science fiction változatban kézzel foghatóan jelen volt. Nem vagyok UFO-apologéta, de szeretnék helyre tenni pár dolgot. A mindentudók egy véleményen vannak abban, hogy először is UFO-k nem léteznek; másodszor: legjobb esetben érzéki csalódásról van szó; harmadszor: „kísérteties jelenségről”. Ha, tegyük fel, mégiscsak léteznek UFO-k, személyzetük éppúgy derül rajtunk, mint néhány nagyokos a cargokultuszon.

Nem disszertációt írok, amely opponensem tetszését kell megnyerje. A cargo- és egyéb vallásokat nem azért érintem: hol lehet de facto szellemekről beszélni, hol illettek a bennszülöttek emberi alakokat ezzel a szóval, illetőleg hol voltak Földön kívüli lények a kultusz kiváltói?! Számomra is világos, hogy ezek a vallások tele vannak talányokkal és félremagyarázott természeti tüneményekkel. Az egyszerűsített magyarázatokkal nem elégszem meg, mert ezek a Földön kívüli elemet figyelmen kívül hagyják, figyelmen kívül hagyják „égi lények” egykori őseinknél tett valóságos látogatását. Minden magyarázatot elfogadhatónak lehet tekinteni, ha ez az aspektus is bevonulhat a mondavilágba.

Ironggali

 

A csendes-óceáni Salamon-szigetek őslakossága még mindig őriz egy teremtésmítoszt, amelyben a központi figurának sem szellemekhez, sem földi lényekhez nincs köze. A figurát Ironggalinak nevezik, amely lefordítva annyit jelent, hogy „a magasból mindent áttekintő”.

A mítosz Ironggalit olyan lénynek írja le, aki állandóan a levegőben tartózkodik, nincs szüksége szárazföldre, hulladékait a tengerbe üríti, éjjel-nappal jelen van, s csak néha-néha van nyugalmi állapotban a víz felett, hogy lábait „lengesse”. Végül fákat, gyümölcsöket, állatokat és embereket teremtett. Ironggali olyan varázslatosan működött, mint a Roncalli cirkusz, ahol az emberek apraja-nagyja ámulatba esik.

Mítoszok nem véletlenül születnek. Több mint száz évvel azelőtt nem létezett repülő fehér ember, aki a Csendes-óceán fölött lebegett, akinek nem volt szüksége szilárd talajra, hogy álljon, és a szellemek nem szemetelnek, s környezetüket szennyezendő, nem dobálnak maradékokat a tengerbe. Aki jól odafigyel, s gondosan fülel, felismeri, milyen finom különbséget tesznek a természeti népek a szellemalak és valódi lény közt. Ha szép asszonyokat ajánlottak fel a „szellemnek”, s a dolog a nemi érintkezésig jutott, szó sem lehetett „szellemi” működésről.

Amit Béroszosz írt

Amikor még Nagy Sándor uralkodott Babilon felett – i. e. 350 körül élt ott Marduk papja (Belként vagy Baalként is szerepel), Béroszosz. Babiloni források szerint Béroszosz görögül írt egy háromkötetes történeti művet (Babülonika); az első az asztronómiával és a világ keletkezésével, a második az özönvíz előtti tíz és utáni nyolcvanhat őskirállyal foglalkozott, a harmadik könyv, tiszta történelem, Nagy Sándor idejéig jut el. A Babülonika töredékeiben megmaradt. Lucius Seneca idézett belőle, Josephus Flavius, Jézus kortársai stb. Béroszoszt a múlt nagy tudósának tartották. Természetesen rendelkezett korábbi évszázadok dokumentumaival, belőlük csak fragmensek maradtak, hiszen a világ nagy könyvtárai – Babilon, Pergamon, Jeruzsálem, Alexandria, Róma – mind elpusztultak. Sokkal korábbi forrásra hivatkozva így írt Béroszosz: „Az első évben az erithreai tengerből [ma Arab-tenger] Babilónia partjainál értelemmel bíró lény, Oannesz emelkedett ki. Tökéletes halteste volt. A halfej alatt azonban másik, emberi fej létezett, farka alól emberi lábak bukkantak elő, hangja emberinek tűnt. Képét ma is őrzik. Ez a lény napjait az emberek között töltötte, anélkül hogy ételt vett volna magához, írásjelekre, tudományokra és számos mesterségre megtanította őket, megmutatta, hogyan építsenek városokat, hogyan emeljenek templomokat, hogyan hozzanak törvényeket, hogyan mérjék ki a földeket, hogyan kell vetni és betakarítani, egyáltalán mindent, ami a napi életszükségletek kielégítéséhez tartozik. Azóta sem találtak ki többet. Oannesz a keletkezésről és államalapításról könyvet írt, és ezt átadta az embereknek.”

 

Babiloni Oannesz-ábrázolás 2000 évvel idősebb, mint Béroszosz, a Baal-pap (Iraki Múzeum, Bagdad)

 

Hogyan értékelték ezt a komoly és jelentős leírást – már az a kevés tudós, aki egyáltalán foglalkozott vele? A mesékhez sorolták! Béroszoszt, kora nagy tudósát diszkvalifikálták, mert híradása az ún. tudományos ismeretekkel nem volt egy kalap alá vonható.

Prehisztorikus írók, akik Béroszoszt igazolnák, csak a mesemondók közé sorolhatók! Nem vették észre, hogy a párszik szent könyvében, az Avesztábán, Yma nevű titokzatos tanítómester bukkant föl a tengerből, és oktatta az embereket? A föníciaiak az ugyanilyen eredetű és ugyanilyen képességekkel megáldott lényt Tautnak nevezték, az ősi Kínában Fuk-Hi császár idejéből ered a Meng-ho vizéből kilépett „lótestű és sárkányfejű” szörny, ki „hátán írásjelekkel teli táblát cipelt”.⁵ Oannesz, Yma, Taut és a kínai lény nem tekinthetők szellemeknek. Azok nem ismerik az írásjeleket és tudományokat, képtelenek lettek volna oktatni, nem tudják megmutatni, „hogyan építsenek városokat és templomokat”, nem alkotnak törvényeket, nem ismerik a földmérés technikáját. Kísértetek nem írnak könyveket, hogy azokat az emberiségnek átadhassák.

Az i. sz. 2. évszázadban élt egy tudós, aki kollégáinak a 2. évezred végével kapcsolatban a nemzetségkönyvbe elgondolkoztató dolgokat írt. A filozófusról és retorikusról van szó, a szofista Lucius Apuleiusról, aki Marcus Aurelius császársága alatt (161-180) élt. Apuleius „világot látott” férfi volt, Karthágóban és Rómában tanult, ismerte az egyiptomi templomokat, a papokat és a Nílus menti népek hagyományait. Metamorfózis c. munkájában látnokként írta: „Eljön majd az idő, mikor úgy tűnik, hogy az ősi egyiptomiak hiába szolgáltak hívőn és buzgón az istenségnek, mert az Isten a Földről az Égbe visszatért, és Egyiptom ittmarad elhagyatva... Ó, Egyiptom! Egyiptom! Tudásodról mesék maradnak csak meg, melyek a későbbi nemzedéknek hihetetlennek tűnnek majd.”

Összefoglalás

A kultuszokkal, elsősorban a cargokultuszokkal kapcsolatos kitérőmmel igazolni akartam, hogy:

– a felfoghatatlan technikai elemekkel való találkozás új vallásokat szülhet;

– fejlettebb kultúrák tárgyait az alacsonyabb fokon állók „isteni eszközökként” tisztelik;

– az alacsonyabb kultúrkörökhöz tartozók megkísérlik a figyelmet magukra vonni;

– gyakran élőlényeknek tartják a technikai eszközöket;

– utánozzák a meg nem értett idegenek cselekedeteit és tevékenységét.

Bizonyos vallások ősi eredetét kutatva, a ködszurkálás mellőzhető. Cargokultuszok évszázadunkban is születtek, kultuszok jöttek létre történelmileg átlátható időszakokban a világutazók, felfedezők, hódítók alakjai körül. Ezekből a tényekből ismeretes, hogyan és miért keletkeztek a vonatkozó kultuszok. Nem kézenfekvő ugyanezt a viselkedésmódot időszámításunk előtti korok népeire is vonatkoztatni, kiváltképp, ha a cargokultusz jegyeit is magán viseli vallásuk? Mi volt az eredetije azoknak a kultikus tárgyaknak, melyeket az őskori népek alkottak? Ha technikai eszközök szolgáltak alapul, mikor mítoszaikban a Felfoghatatlan hatásmechanizmusát leírták, mit láthattak vajon? Miért akarták magukra terelni a figyelmet? Kinek akartak megmutatkozni?

Ahol égi rezidenciák földi megvalósításaként templomokat emeltek, milyen égi székhely szolgált mintául építési tervként? Kinek a figyelmét igyekeztek felkelteni, mikor gigantikus jeleket kapartak a felszínbe, amelyeket csak a levegőből, igen magasról lehetett észrevenni? Kinek akartak tudomására hozni valamit, s ugyan mit?

Négy alternatíváról lehet szó:

– a vallások és kultuszok a fantázia szülöttei, a „szellem”, illetve értelem gyermekei, természetes jelenségek által kiváltott vágyálmok;

– különféle népek, törzsek már évezredekkel azelőtt találkoztak a fejlettebb kultúrák képviselőivel – történelem előtti cargokultuszok módjára;

– évezredekkel azelőtt már létezett egy földi, technikai civilizáció, mely a primitívebb életfeltételeket befolyásolni volt képes;

– az oly „nagyra becsült és utánzott istenek” Földön kívüli intelligenciát képviseltek.

Elvileg e variációk mindegyike lehetséges, mégis az első kettő sok vallás szempontjából kizárható. Ezt megalapozott történelmi tanulmányok, kifogástalan források bizonyítják. Az egész világ tudja, hogy sem az inka uralkodók, sem Julius Caesar, sem Szókratész, sem a régi perzsa királyok nem ismertek repülőket, űrhajókról nem is beszélve. Mítoszok és hagyományok, korábbi történelemkönyvek mégis repülő lényekről is tudósítanak, valamint az ősök próbálkozásairól, hogy ezekhez az „istenekhez” hasonlóan cselekedjenek, ugyanakkor állandó az utalás arra, hogy égi tanítómesterek okították őket életfontosságú dolgokban. Más ősi népektől ellesni mindezt lehetetlen lett volna, hiszen nekik maguknak sem volt fogalmuk a hagyományozandókról.

A harmadik alternatívát bizonyos – nem mindegyik! – vallások esetében szintén kizárhatjuk. A történelmi források nem szólnak technikailag magas fejlettségű civilizációkról a korai őskorban – kivéve az Atlantisz legendáját. Ha Atlantisz létezett, besorolhatjuk a 4. ponthoz, hiszen állítólag istenek alapították és uralták. Végeredményben a hagyományok nem földi lényekről, nem emberekről beszélnek, akik az ősi földlakókat meglátogatták, hanem égi lényekről, akik távoli magasságokból érkeztek. Ahol viszont – mint a cargokultuszok esetében – emberek látogatják meg az embereket, a fejletlenebb kultúrák őslakói végül csak észreveszik, hogy az istenként tisztelt lények emberek, ezt a jelenkori felfedezők fáradozásai is elősegítik, lévén, hogy igyekszenek gyorsan elsajátítani a nyelvet, hogy közölhessék, melyik országból érkeztek. S dolgukat végezendő, időről időre visszatérnek. Akármennyire is áhítoztak utánuk, tudomásom szerint sem az inka isten, Viracocha, sem maja kollégája, Quetzalcoatl nem tért vissza a tetthelyre, és a repülő fenségek, az „ég urai”, mint Enokh próféta hírül adja, soha viszont nem látásra eltűntek.

Számomra – világos – marad a negyedik alternatíva. Hacsak nem adatott meg nekünk az a szomorú bátorság, hogy az első idők krónikásait és beszámolóikat hazugnak minősítsük. Annak idején – ugye, állíthatom? – nem léteztek hírügynökségek. Hogyan egyezhetnek hát meg magjukban mégis ezek a leírások? Avagy az őskori tudósítókat valamilyen égi főiskolán hasonló doktrínákkal traktálják?

„Aki a biztosat feladja, és a bizonytalant követi, az elveszti a biztost, s a bizonytalan is elveszett” – állítja az óind véda (Nárájana, Hitopadesa I., 205).

Nazca, a koronatanú

Földünk teli van „égi rezidenciák” és „kísértet-repülőterek” másaival. Mindannyiukról szólok, ha a perui, Limától délre fekvő, sokat vitatott Nazca-fennsík immár klasszikus példáját említem. Megint ezzel a lerágott csonttal jön! – vetik magukat kritikusaim örömmel a témára, ami engem a legkevésbé sem zavar, hiszen: „A kritikus olyan tyúk, mely kotkodácsol, míg a többiek tojnak!” (Giovannino Guareschi, 1908-1968, a Don Camillo és Peppone szülőatyja.) Nem fogom untatni – tán bolond vagyok? – olvasóimat. De közben megérett az idő bizonyos dolgok tisztázására.

17 évvel azelőtt a A jövő emlékei c. könyvem 38. és 39. oldalán írtam: „Nekünk a 60 km hosszú Nazca-síkság – a levegőből szemlélve – egyértelműen egy repülőtér látszatát adja.” És: „Téves lenne a feltevés, hogy e vonalakat azért készítették, hogy jelt adjanak az isteneknek: itt landoljatok!? Minden elő van készítve, ahogy parancsoltátok! A geometrikus figurák alkotói talán nem gyanították, mit tesznek, de tudták, mi kell az isteneknek.”

E provokatív hipotézis óta e talányos perui sivatagos területről rengeteg hajmeresztő ostobaságot hordtak össze, olyan állításokkal rágalmaztak, melyeknek se füle, se farka. Ahol vita tárgya vagyok, azonnal terítékre kerül a Nazca-kérdés. És az első felelősségteljes vitában kiderülne, hogy azt sem tudják, mit írtam. Klasszikus esete annak, miként viszik vágóhídra az áldozatot. De erre alkalmatlan vagyok. Mindenekelőtt, mert jobb helyzetben vagyok: a szakismeret birtokában.

Nem akarok kitérni, hiánytalanul elő kívánom adni azt, ami a tudománynak a Nazca-rejtély megfejtésére mindeddig eszébe jutott. S hogy további meseanyaggal rendelkezzen, olyan tényekkel szolgálok, melyek nem is a Nazca-fennsíkkal kapcsolatosak. Mint a kisiskolásoknak!

 

 

 

 

 

Az öt legismertebb rajzolat a Nazca-síkságon

 

 

Nazca-légifelvételek, amelyek önmagukért beszélnek

 

 

 

 

Az oly hevesen vitatott dolog Limától délre van a perui pampa talajába gravírozva. Generációk jöttek-mentek a Nazca-fennsíkon minimum 1500 esztendeig. Senkinek nem tűntek fel e földbe vésett ábrák, míg 1939-ben Paul Kosok, a New York-i Long Island Egyetem tanára szó szerint felülkerekedett az ügyön. Palpa és Nazca városka fölött átrepült a sivatagon egymotoros vadászgépével, látta a rozsdabarnán izzó tájat és a Panamericana sötét szalagját, melyet spanyolul Carretera Interamericanának neveznek. Légi vállalkozásának oka egyszerű volt: megtudta, hogy a pont 60 km hosszúságú sivatagfelszínbe vésve sajátos vonaljelek észlelhetők, de akármennyire kutatott is, nem látott belőlük semmit. Aztán a levegőből mégis észrevette a világos, trapézforma felületeket sötétbarna alapon. Nyílegyenes vonalakat követett, melyek kilométer hosszúságú, kifutópálya-szerű háromszögekbe torkolltak. Kosok gépe finom lineákkal rajzolt törékeny spirál fölött repült. Nem úgy nézett ki az egész, mint egy óriás pók? A magassági kormányt 500 méterre igazította, és feltételezése igaznak bizonyult: jól kivehető pókformát látott. Kosok nem győzött csodálkozni. Aztán megpillantotta a gyűrűbe kunkorodó farkú majom kontúrját, egy halat, egy hüllőt, majd a ferde, ég felé törő sziklafalon egy 30 m magas emberi alakot és két, sugarakkal körülvett fejet.

Dr. Kosok tulajdonképpen azzal foglalkozott, hogy inka csatornákat és vízvezetékeket kövessen, hiszen ezeknek valahol végződniük kellett. És nyomkeresés közben felfedezte az emberiség legnagyobb, talányos képeskönyvét. Ösztönösen egy repülőtér vonaljeleire gondolva, történész lévén, régészek tanácsát kérte ki. Repülőtéri jelzésekről véleménye szerint még nem lehetett szó, miután repülőterek ebben az évszázadban létesültek csak!

Megindult a találgatás!

Kézenfekvő volt, hogy az inkák régi útjainak maradványaira gondoljanak, de aztán feladták ezt a magyarázatot. Mi értelme lett volna párhuzamosan futó utaknak, melyek hirtelen kezdődnek, és ugyanolyan hirtelen abbamaradnak? Miután a Nazca-fennsíkon gyakori a trapézformáció, felmerült az a gondolat is, hogy trigonometriai vallási szimbólumokról van szó. Ehhez viszont semmiképp sem illettek az egyéb rajzfigurák, spirálok és állatok.

1946-ban a német matematika- és földrajztanárnő, dr. Maria Reiche találkozott az amerikai Kosokkal. A rajzok és a kevés fénykép annyira lenyűgözték a fiatal tanárnőt, hogy a Nazca-rejtély megoldásának gondját saját ügyének tekintette. Reiche asszony a San Pablo haciendába költözött, a felszíni rajzok közvetlen közelébe! Szisztematikusan megkezdte a vonalak és az alakok megmérését. Három évvel később Paul Kosokkal együtt megjelentette Ancient Drawings on the Desert of Peru (A perui sivatag ősi rajzai) c. esszéjét.⁶

40 év telt el.

Maria Reichét intézmények és a perui légierő támogatta: a Nazca-rejtély lenyűgöző ereje fogva tartotta. Ma a nazcai Turistas Szállóban lakik, amelyben a perui kormány érdemei elismeréseként élete végéig szobát bocsátott rendelkezésére.

Csaknem 40 év kutatómunka a pampák izzó, szikkadt földjén! És megoldódott a talány?

 

Az egyik tipikus „leszállópálya”

 

Hét keskeny vonal – egy figura alkotórészei

 

Kezdetben Reiche asszony asztronómiai naptárra⁷ asszociált, mert a számtalan finom vonal közül kettő valóban iránytűpontossággal a téli, illetve nyári napforduló felé fut. Aztán csillagászati képeskönyvre is gondolt, miután a kivájt rajzolatok némelyike csillagképre emlékeztet. Ma már szerényen „mágikus vonalakról” beszélnek.

A szakirodalomban olvastam, tévéadásokban láttam és hallottam, hogy e jelenségek esetében főleg állatfigurák rajzairól van szó. Ez a ránk kényszerített benyomás hamis! Mindenekelőtt ugyanis a kősivatag felszínén kifutópályaszerű „útvonalakat” látni, melyek 30, 50 és több méter szélesek és gyakran 2 km-t meghaladó hosszúságúak. Köztük, mellettük, fölöttük számtalan vékony, néha egy méter szélességű vonal, melyeket mintha vonalzóval húztak volna. Több kilométeren keresztül a nagy „kifutópálya” felé mutatnak, s itt sugárkévenyalábban végződnek. És aztán, csodák csodája! A vonalak nyílegyenesen a hegyfalon felfelé vagy ötösével párhuzamosan futnak. A sokféleség érzékeltetésére megemlítendő, hogy e finom vonalak némelyike a kifutópályát derékszögben keresztezi, mások hegyesszögben találkoznak. Egy dombról, mely csak néhány méter távolságra van a Panamericanától, 50 vonal északi, déli és nyugati irányban halad. A vékony vonalak és „kifutópálya” között körülbelül 800 m hosszúságú trapézok terülnek el. A légből látott képet a különböző vastagságú vonalak uralják tehát, köztük halak, madarak, pókok, majmok és emberek viszonylag kicsi, földbe vájt ábrái. A dimenziók érzékeltetésére: a viszonylag kis hal 25 m hosszú, a pók csak 46 m, a majom épp csak 50 m, csupán a kondorkeselyű, amúgy is az Andok legnagyobb madara terjeszti szárnyait 110 méteresre, testének hossza 120 m. Egy túlméretezett csőrű, titokzatos madár meg éppenséggel 250 m-es. A Nazca-fennsíkba vésett rajzok ma már aligha lennének láthatók, ha Reiche asszony segítőtársaival – ezek meg seprűkkel – a kövektől és homoktól nem tisztították volna meg. A vonalak és pályák mindenesetre olyan mélyen vannak beróva a földbe, hogy a szorgalmas segítőcsapatok ténykedése nélkül is az ég felé mutatnának! A vonalak és figurák eltérő minősége arra enged következtetni, hogy különböző időkben keletkezhettek.

 

A Panamericana autóút mellett álló kilátótoronyból ezt a vonalpanorámát látja a turista

 

Képrejtvény sok kérdőjellel

 

Mi mindent következtettek már az emberiség e „legnagyobb képeskönyvéből”! Reiche asszony hipotézise alapján Aldon Mason⁸ professzor úgy vélte, hogy ezek a figurák valószínűleg „istenábrázolások”.

Jim Woodman⁹ hobbiarcheológus felélénkítette a vitát, mikor egyszerűen megkérdezte: ugyan mire használhatták az indiók az óriási sivatagi rajzokat, miután az ábrák teljességgel csak a levegőből láthatók? Mivel a tudósok véleménye megegyezett abban, hogy az inkák előtti törzsek a repülést nem ismerték, Jim Woodman konstatálta, hogy: „A tudósok mindeddig nem tudtak semmit a perui őslakosság repülő készülékeiről, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az indiánok valójában nem tudtak repülni.”

Woodman pontosan ezt akarta tudni. Ha nem is repülőgépekkel vagy űrhajókkal, de az indiánok hőlégballonokkal megszemlélhették a levegőből a panorámát! Felvilágosításért a floridai International Explorers Societyhoz, a Felfedezők Nemzetközi Társaságához fordult. Az egyik munkatárs emlékezett a brazil cruzeiro- (légiposta-) bélyeg kiadására, amely egy régi hőlégballont ábrázolt; ez volt az a légballon, melyet a portugál Bartolomeo Louranco des Gusmáo a 17. században Lisszabonban felengedett. A légballon csúcsára állított piramisra emlékeztetett. Mint mondtam, Jim Woodman bizonyosságot akart szerezni. Hobbijához szükséges dollárokkal felszerelkezve finom perui vászonból háromszögletű – 25 m magas, 25 m széles, 2250 m³ térfogatú – ballont varratott. Kondor I. névre keresztelte. A légballonon 2,5 m hosszú, 1,5 m mély kosár lógott, melyet az aymara indiánok könnyű nádból a Titicaca-tó partján fontak. A Felfedezők Társasága vállalta az előállítási költségeket, és az indiánoknak a kézi munkáért 43 dollárt fizettek! Ilyen feltételek mellett az ember még áldozhat is a hobbijának!

A légballont Cahuachi, a Nazca indiánjai egykori fővárosának közelében próbálták ki. Máglya melegét vezették a léggömbbe. A Felfedezőktől Jim Woodman és Julian Nott kuksolt a kosárban. A Kondor I. felemelkedett. 130 m magasból lassan a földre szállt. A két pilóta kikászálódott a kosárból. Az emberi ballaszttól megszabadulva a légballon megugrott, és könnyű táncot járva, mint a játék lufi eltűnt a fényes magasban. Néhány km megtétele után a Kondor I. valahol a sivatagi fennsíkon landolt. Az irányítás nélküli légballon repülése szöget ütött a floridai tudósok fejébe: Peruban csaknem mindennapos a derült ég, ennek megfelelően a Nazca-fennsík izzóan forró! Mi történne, ha egy igen könnyű, fekete anyagból készült ballon a nap folyamán önmagát melegítené? Talán ilyen „levegősen” temették el az inkák halottaikat, vagy meghalt uralkodóikat röptették ily módon a Nap felé? Mindenesetre az inkákat a Nap fiainak nevezik. Ha e hit főpapjai „királyi uralkodók” voltak, haláluk után a Naphoz kellett visszakerülniük.

Amilyen szórakoztató és körülményes Woodman elképzelése, mégiscsak vannak jelentősen gyenge pontjai. Lehetséges, hogy az indián uralkodók a magasból élvezettel nézegették a földbe rótt rajzokat, s az is lehetséges, hogy így történtek a királyi temetések. Kérdezem azonban magamtól: szüksége van a légballonnak kifutópályára a felszálláshoz?

Mindenekelőtt téves azonban Jim Woodman teóriájának kiindulópontja, amennyiben szerinte az inka uralkodókat mint „a Nap fiait” az égbe küldték. A Nazca vonalainak és figuráinak alkotói jóval az inkák előtt éltek. És semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy az inkák előtti uralkodók a „Nap fiai”-nak tekintették magukat. Az eredeti próbálkozást annak kell tekinteni, ami volt: rossz startnak!

A perui archeológusok arról biztosítottak, hogy mezőgazdasággal kapcsolatos vonalakról van szó. Parbleu! Ezen a vidéken a fűszál sem marad meg! A keletnémet Siegfried Waxmann¹⁰ a vonalzűrzavarban „az emberiség történetének kulturális térképét” véli felismerni.

Olimpia a pampákon

Sokan hajuknál fogva ráncigáinak elő elméleteket a rejtély megoldására.

A müncheni ügyvéd, Georg A. von Breunig¹¹ magabiztosan állítja, hogy az ábrák egy inkák előtti olimpia tartozékai. A felszín szerinte gigantikus sportpálya lehetett, a futóknak vonalakat és alakzatokat kellett követniük a finisben, mielőtt a győzelmi emelvényre léphettek volna.

A tévéprofesszor, Hoimar von Ditfurth megkísérelte ezt az elmés elképzelést alátámasztani. A távfutók a kanyarba érve mindig több követ és homokot halmoztak fel, mint az egyenes szakaszokon. A mérések a kanyarokban de facto ezt az eredményt hozták. Komolyan csak az vegye, aki ezt a vidéket még nem látta! A Nazca-fennsíkon évente maximum félórát esik az eső, a talaj kiszáradt, semmi, de semmi növényzet nem marad meg. Miért éppen – a mindentudó professzor erről nem szólt – ezen a kiszáradt fennsíkon rendeztek volna olimpiát az inkák előtti törzsek? A futók az 1000 km²-t meghaladó síkságon a legmesszebb látó szem elől is eltűntek, a nézőknek hangyányi pontokként sem lettek volna felismerhetők. Egy inka sem tudta volna megállapítani – miután csak a légből látható –, melyik ábra mellett köröz a sportoló. Ezenkívül számos alakzat ferdén a hegyoldalba van vágva.

Breunig és Ditfurth urak felejtsék el gyorsan a Nazca-fennsík groteszk olimpiáját!

Csapás Reiche asszony asztronaptárjára!

 

Ferdén álló óriás a sziklafalon. Vajon melyik inka sportoló tudott rajta végigfutni? Azok a pilóták, akik a Nazca-síkság fölött szoktak repülni, űrhajósnak hívják ezt a figurát

 

A Nazca-rejtély magyarázatát tovább keresik. A New York-i Állami Egyetem antropológiaprofesszora, William H. Isbell¹³ úgy találta: foglalkoztatási terápiáról van szó! Isbell utólagosan megoldotta az indiánok munkaerőpiacának összes problémáját. Azt állítja, hogy azok a múlt évszázadokban nem rendelkeztek mezőgazdasági árukészletekkel, ezért fennállt a veszélye annak, hogy jó termésű években a lakosság száma ugrásszerűen megnő, ugyanakkor a rossz termésű években éhínség fenyeget. Mit lehetett tenni? – kérdezi Isbell. „A problémát úgy oldották meg, hogy a lakosság figyelmét szertartásos munkálatokkal kötötték le, mely munkálatok elegendő energiát fogyasztottak a gazdasági felesleg rendszeres lefölözésére.” E vicces New York-i férfiú úgy vélte, teljesen érdektelen, hogy az indiánok munkaterápiás ténykedésük eredményét megszemlélhették-e vagy sem, csupán munkaalkalom biztosításáról volt szó, hogy „ily módon a lakosság létszámát szabályozni lehessen”.

Hát erre tényleg rá kellett jönnie valakinek! Ezzel a módszerrel a Közös Piac és az USA mezőgazdasági terményfeleslegét szépen el lehetne használni! Csak azt kéne kisütni, milyen abszolút értelmetlen építményt hozzanak létre több generáció munkájával. A gazdag években a zsiradékot leépítik, a munkásokat olyan gyalázatosan megdolgoztatják, hogy elmegy a kedvük a gyerekcsinálástól.

Akkoriban valószínűleg – ez felelne meg Isbell elméletének – az inka papok terjesztették a fogyasztható kalóriák táblázatát. Ezt a feladatot, mondjuk, az Egészségügyi Világszervezet vehetné át! Kérdezzék meg Isbellt!

Nincs olyan balga dolog, amelyről ne lehetne beszélni.

Helmut Tributsch, a berlini szabadegyetem kémiatanára a „világ legfőbb prehisztorikus talányát” egy csapásra oldotta meg.¹⁴ Egyszerűen azt állítja, hogy a világ nagy, ősi kultúrái mindig azokon a helyeken jöttek létre, ahol „különös gyakorisággal léptek fel délibábok”.

 

Néhol keresztezik egymást, máshol cikcakkban futnak a vonalak. Itt még Ariadné fonala is csődöt mondana

 

A francia Bretagne menhirvidékét, az angol Stonehenge-et, a Mexikói-öböl partján La Venta olmék szentélyeit, az egyiptomi piramisokat – és természetesen a Nazca-fennsík rejtélyét is ezzel magyarázza. Mi késztette az embereket ezen talányos építmények létrehozására? Mi hajtotta őket érthetetlen cselekedetekre?

Abrakadabra – mindenütt a fata morgana!

Az égen színpompás látvány tárul fel: távoli szigetek, erdők, építmények láthatók. „Csak nagy távolságra látni néha templomokat tükröződni az égen, ami egyébként magyarázat arra nézve, miért kellett nagyoknak lenniük ezeknek az építményeknek: hogy a szenthely privilégiumának megfeleljenek. A délibábkultuszok így a túlvilággal való kapcsolat zónái lettek.”

Tributsch véleménye szerint mindez a Nazca vonalaira is értendő, miután azonban én többszöri ott-tartózkodás után sem tudok beszámolni „délibábjelenségről”, professzori pofonban részesülök: „Däniken azt állítja, hogy a Nazca-fennsík óriási vonalai más planéták asztronautáinak készültek landolópályaként.” És állítólag engem nem zavart, hogy „az asztronauták, akiknek a világűrön keresztül kellett haladniuk, nehezen szoktak volna repülőgépekre”. A pofonokra visszatérek. Tőlem távol áll, hogy Tributsch professzor elméletét nevetségessé tegyem; ami bizonyos kultuszok keletkezését illeti, még lehet is benne valamennyi igazság.

Mellékesen csak annyit: a Nazca-fennsíkra nem alkalmazható. Ott ugyanis – ki tagadhatja – nemcsak horizontálisan futó vonalakról és figurákról van szó, hanem a ferde hegyfalakra vésett ábrákról is. A víz nélkülözhetetlen eleme a délibáb keletkezésének, s ez a sivatagban egyáltalán nem létezik, a fennsíkon szinte soha nem esik eső. A felszín alatt azonban létezett víz! Türelem! Erre az ellentmondásosnak tűnő állításra visszatérek, először az elméletek szekvenciáját szeretném teljessé tenni.

Ariadné-fonál a Nazca-fennsíkhoz

Ariadné, a krétai Minósz király lánya segítségére volt Thészeusznak, hogy ne tévedjen el a labirintusban; egy gombolyag fonalat adott hősünknek, melynek segítségével visszatérhetett a felszínre.

Vajon a svájci Henri Stierlein¹⁵ megtalálta azt az Ariadné-fona-lat, amely kivezet a Nazca-rejtély labirintusából? 1983-ban Párizsban megjelent műve a Nazca – a rejtély kulcsa büszke címet viseli. Stierlein a Nazca-vonalakat „gigantikus láncfonalak visszamaradt nyomai”-nak tekinti. Feltevése azon a tényen alapszik, hogy a nazca indiánok kiválóan szőttek, Nazca, Pulpa és Paracas környékének megszámlálhatatlan sírlelőhelyén találkoztak elbűvölő színösszeállítású, fantasztikus motívumokkal ellátott szőttesekkel. Sok szövet nincs beszegve, és egyetlen szálból áll, mely kilométer hosszúságú is lehet. Paracasban 28 m hosszú és 6 m széles szőtteseket találtak, melyekhez – írd és mondd! – 50 km hosszúságú fonalat használtak.

Világos, hogy a legöregebb törzsfő nagymamája sem tudta az ilyen hosszúságú fonalakat két karjára tekerve szorgalmas menyének odatartani. – Stierlein abból indul ki, hogy a prekolumbiai indiánok sem a kereket, sem a korongot, sem a motollát, sem a tengelyt nem ismerték. A praktikusan gondolkodó Stierlein felteszi a kérdést: vajon hogyan raktározták a végtelen fonalakat, hogyan fektették ki, rendezték el a sokszínű fonadékot anélkül, hogy reménytelenül összegabalyodjon? A Nazca-fennsík esetében kézenfekvőnek tűnt számára a válasz: a fonalat kifektették a felszínen, erről tanúskodnak ma a hosszú, rendezett vonalak. Tehát az indiánok óriási szövőüzemének maradványairól van szó.

Bár fantázia dolgában nem vagyok tehetségtelen, ezt a gigantikus szövődét mégsem tudom elképzelni. Indiánok ezrei az izzóforró fennsíkon – libasorban egymás után – fonalat rendeztek volna sorokba? Nyílegyenes vonalakban parancsra lefektették, majd felszedték és továbbították? És a serény szövőnőknek – a munka mintáját és színösszeállítását fejben tartva – 50 km hosszúságig terjedő fonalakat kellett a szövés ritmusában magukhoz húzniuk? Milyen elszakíthatatlan anyagból kellett lenniük ezeknek a fonalaknak? A minta állandó színváltást igényelt. Nem megy a fejembe: a vonalak cikcakkjában a szövőnők nem juthattak volna a szövőszékhez. Képzeljük az indiánok seregét magunk elé – fonallal a kezükben –, amint a vonalak közt bukdácsolnak! Az évszázados szövőkultúra eredményeként ösvényeket kellett volna taposniuk, és itt fenn a nyomok úgy konzerválódnak, mint a Holdon. Ebből semmi sem látható. Attól tartok, hogy sok olyan ponton, ahol több mint 50 vonal metszi egymást, szörnyű összevisszaság keletkezett volna. Stierlein eredeti ötlete legkésőbb akkor kap halálos csapást, ha meg kell magyaráznia: mit csináltak a fonalat kiterítők egy sziklafalon?

Jónak tartom, hogy a Nazca-rejtély annyi agyat foglalkoztat. Minden új ötlet örömmel üdvözölendő, ha nem mindjárt tudományos megoldásként akar szerepelni. Egy laikus számára – és magamat is annak tartom – kicsit túl sokat vitatott tudományosság ez!

Federico Kauffmann-Doig¹⁶, szinte egész Peru sztár régésze a vonalakat „mágikus rajzolatnak” tekinti, eredetüket régi perui kultúrában keresi, a Chavin de Huantar „repülő macskaszerű lényeiben”. Úgy véli, a vonalak talán áldozati helyekhez vezettek. És a figurális ábrázolások? Az indiók az észak-perui Andokban meg vannak győződve arról, hogy a „repülő macskaistenségek” nevüknek megfelelően ismerték a repülés technikáját. Ez már jó irányba tett lépésnek tűnik nekem.

Más archeológusok a vonalakat hegyi isteneknek tulajdonítják, akiket mint vízfakasztókat tiszteltek, ezzel összefüggésben a vonalaknak a forrásokhoz vezető szimbolikus összeköttetést kell jelenteniük.

Kelet hozzászólása

A Nazca-rejtély Kelet-Európában is nyugtalanítja a tudósokat.

Zelkó Zoltán Budapesten évekig töprengett, miként jutna a rejtély nyitjára, s végül a vonalakat a „Titicaca-tó környéke, egy 800 km hosszú és 100 km széles terület térképéinek tartotta.¹⁷ Vajon hogy juthatott eszébe?

A Titicaca-tó környékén az inka és inkák előtti időkből 40 rom fekszik. Ha ezeket a rommaradványokat a Titicaca-medence bizonyos kiemelkedő pontjaival összekötnénk, és vonalhálózatot húznánk fölé, a Nazca-rendszer lenne látható. E hálózati térképet Zelkó Zoltán hírközlő rendszer alapjának tartja: „Híreket fényjelzésekkel adtak, arany- és ezüstlemezek fényvisszaverő képességének felhasználásával, illetőleg éjszakánként tűz segítségével. A sziklák világában valószínűleg szükség volt ezekre a jelzésekre, hogy a völgyben dolgozók munkáját irányíthassák, és esetleges támadásoktól óvjanak.”

Ennyit erről. Ez az elmélet is sántikál. A Titicaca-tó és a Nazca-fennsík közt 5-6000 m magas hegyek láncolata húzódik. Ha már „híreket akartak közölni”, vagy „jelzéseket leadni a völgyben dolgozóknak” – miért oly rettenetesen bonyolultan? Tűz- és füstjelek hegytől hegyig – mint az ősi svájciak gyakorlata volt, és Svájc nemzeti ünnepén még ma is bemutatják – szintén megtették volna a hihetetlenül nagy ráfordítást igénylő vonalhálózat kialakítása helyett. Hírek közvetítésére pedig – legalábbis az inkák idejében- stafétafutókat használtak, és ezek megbízható küldöncmunkát végeztek.

 

 

Az egyik trapéz alakú „leszállópálya” mintha síugrósánc lenne, amely három vékony vonalban folytatódik tovább

 

A tudományos gondolkodás eredményei, kegyes engedelmükkel, számomra eléggé erőltetettnek tűnnek. Mindenesetre annak a tudományos alapelvnek sem tesznek eleget, hogy kézenfekvő magyarázatot adjanak. Míg állandóan a „legvalószínűbb természetes megoldás” mellett szállnak síkra, amit előadnak, meg sem közelíti ezt a premisszát. Miután teljes szívemből szeretnék elfogadni egy meggyőző megoldást, de mindeddig mindegyik néhány ellenérvvel megbuktatható, hadd mondjam el én is elméletemet a rejtély megoldására, még ha az húszéves is. Részletesen kifejtettem a Zurück zu den Sternen (Vissza a csillagokhoz) és a Meine Welt in Bildern (Világom – képekben) c. könyveimben. Optikailag megdöbbentően pedig A jövő emlékei c. dokumentumfilm ábrázolta, amely Erinnerungen an die Zukunft c. munkám alapján készült.

Az én hozzászólásom

Tegyük fel, hogy a földönkívüliek egy űrvárosa kering a Föld körül. Miután a személyzet célirányos kutatást végzett a lehetséges landolási helyet illetően, egy űrhajót röpítenek a földfelszínre. A Nazca-fennsík óriási területe kínálná magát: a közelben intelligenciával bíró életformát figyeltek meg. (Zárójelben: mondjuk, a Szaharában történő landolás nem tenné lehetővé, hogy az etnológusok intelligenciával bíró életeket tanulmányozzanak.)

Hogy világos legyen! Természetesen az idegen asztronautáknak a landoláshoz nincs kifutópályára szükségük, nem is léteznek lények, akik ilyen pályákat építenének. (Egy technikailag magas fejlettségű, szállító szolgálatot teljesítő űrhajó nem gumikerekes megoldással érne Földet. Helikopteregység is számításba jöhetne, ilyet a NASA mérnöke, Josef Blumrich rekonstruált az Ezekiel-féle űrhajóhoz¹⁸, sőt a Hoverkraft elve alapján légpárnás landolás is.) A hatás ugyanaz: a legtöbb homok ott kavarodik fel, a legtöbb kő ott rakódik össze, ahol a jármű leereszkedik – néhány száz méter magasból ez az örvényhatás minimális. A szállító űrhajó – ma már űrrepülőgépről beszélnénk – nem függőlegesen landol. A parancsnok a képernyőn pontosan ki tudja keresni azt a landolóhelyet, amelyet a legalkalmasabbnak tart.

Itt azt szokták a szememre vetni, hogy a Nazca-fennsík talaja nagyon puha ahhoz, hogy a felszín ilyen nehéz készüléket kibírjon. De az amerikaiaknak a Holdon való landolás előtt nem ugyanilyen problémákkal kellett szembenézniük? Amikor az Apollo-11 1969. VII. 20-án landolt, amikor 1971. VII. 7-én az Eagle holdautó a Holdon haladt, ez is újszerű próbálkozásnak számított, hiszen senki sem tudta előre, hogy az altalaj a nehéz terhet hordani tudja-e. Előrehaladott technikáról feltételezni kell, hogy ilyen feladatokkal megbirkózik.

A landolás a Nazca-fennsíkon trapézforma felületi képződményt hozott létre. A trapéz ott a legkeskenyebb, ahol a készülék magassága miatt a hátsó sugárzás a talajra kevés hatást gyakorolt, s ott a legszélesebb, ahol az űrhajó végül leszállt.

Nos, képzeljük el, az idegenek megkezdték a munkát, talajmintát vettek, mikroszkopikus vizsgálatokat végeztek, mérték a levegősűrűséget és a nemesgáz-összetételt. És távolról figyelték az izgatott bennszülötteket, majd munkájuk végeztével lehetőség szerint ajándékot hagytak nekik.

Félelemmel és csodálkozással követték az indiánok a közeli dombok és hegyek közül az „istenek” számukra érthetetlen viselkedését. Látták, amint „tűzokádó, fényben úszó, zajos valami lebegett lefelé az égből”, és orkánszerűen felkavarta a talajt. Aztán nyugalom állt be a sivatagban. Nehézkes, emberhez hasonló figurák járkáltak ezüst- és aranyfényű öltözékben, lyukakat fúrtak a talajba, kőzetet gyűjtöttek, és sajátos műszerekkel foglalatoskodtak. Aztán egy szép napon hallatlan dübörgésre lettek figyelmesek, és látták, amint az „isteni jármű” tűzcsóvával az égbe emelkedett.

A fennsíkon ismét nyugalom honolt. A legbátrabbak habozva merészkedtek az események színhelyére. Tanácstalanul álltak ott, fogalmuk sem volt, mi történt. Mi lehetett ez az egész? Még a máskor oly bölcs törzsi öregek sem tudtak magyarázattal szolgálni, s a papok is hallgattak. Totemektől, misztikus segítőktől kértek tanácsot, de azok is némák maradtak. Az egész kísértetjárásból csak a trapézszerű forma maradt meg, homoktól és kövektől tisztára söpörve, és az „istenek” néhány rekvizituma.

Csillapíthatatlan kíváncsiságtól hajtva, kis csapatokban újra és újra visszatértek a mitikus helyre. Tanácskoztak, s biztosították egymást arról, hogy amit láttak, valóban megtörtént. Az a dolog az égből érkezett, tehát istenek kellett lakják, s nem emberek, mint ők, hiszen ők nem tudnak repülni, mint a hatalmas kondor. Mit mondtak azonban nekik a felszíni rajzok, melyek az „istenek” után maradtak, a tisztára söpört homok és kőfelületek? Felszólításra hoztak létre ilyesmit az „istenek”? Mit jelentettek a vékonyodó vonalak, melyek egyenesen a szemközti dombra irányultak, hogy ott azután véget érjenek?

 

Pillantás a Nazca „repülőtérre” leszállás közben

 

A papok parancsolták meg és a nép engedelmeskedett? Mindenesetre megkezdték a felszín planírozását. Sokféle vonalat ajánlottak az „isteneknek”, keskenyeket, széleseket, minden irányban futót. Abban a boldogító reményben gürcöltek, hogy az „istenek” visszatérnek, igen, s hogy visszatértükhöz ezek a vonalak szükségeltetnek, ezt elég érthetően tudomásukra hozták. Évek múltak el, generációk haltak meg és születtek. Az „isteni” lények nem jelentkeztek. A legnagyobb igyekezet ellenére tévesen csináltak valamit? Az ősapák valóban saját szemükkel látták az idegeneket!

A papok éleselméjűsége arra a következtetésre jutott, hogy az égiek tudomására kéne hozni, mennyire várják őket. Jeleket kellene az égbe küldeni. Ez látszott megoldásnak.

Ismét megkezdődött a fáradságos munka. A papok irányításával az indiók köveket hordtak, hogy terjedelmes ábrákat készítsenek. Amikor azonban a feketésbarna köveket a sivatagból kiemelték, láthatóvá vált az altalaj, melynek színe nagyobb kontraszthatást biztosított a kőkupacoknál. Újból tanácskozásra gyűltek össze a papok. Megegyeztek abban, hogy csupán köveket és kövecskéket távolítanak el, hogy az altalajon hatalmas ábrák keletkezhessenek. Generációk munkája hozta létre ezek után a Nazca-képeket.

 

Páratlan látvány: képek leszállás közben! Az egyik derékszögű „leszállópályából” nyílegyenes vonalak futnak kilométereken át, mintha a végtelenbe tartanának

 

Emlékezzünk csak, hogyan jöttek létre cargokultuszok ebben az évszázadban! A bennszülöttek „szellem-repülőtereket” hoztak létre az amerikai „istenségek” tevékenységét utánozva!

347,5 km/óra sebességgel landolt 1981. április 12-én az első amerikai űrrepülőgép a kaliforniai Mojave-sivatag aranysárga kifutópályáján. Műholdak segítségével mi is követhettük a landolást. Amikor a gép a 4572 m hosszú kifutópályán gurult, az egész világ láthatta: kilométer hosszú, keskeny, nyílegyenes vonalak keresztezték a sivatagi pályát diagonális irányban, illetőleg futottak párhuzamosan, s értek véget a sárga homokban. Pillanatfelvétel, mintha a Nazca-fennsíkon készült volna! Ki meri még hangosan állítani, hogy az űrhajóknak nem kell landolópálya? A Mojave-sivatag vonalait a NASA felületi jelzésekként készíttette, hogy a pilótának segítséget nyújtson már nagy magasságban is a landoláshoz. A vonalakat felspriccelték!

Meg fog ismétlődni a történelem? Egyszer majd a vonalak és pályák felett régészek dugják össze tanácstalanul a fejüket, és talán gigantikus naptárnak tartják az egészet? Ismét figyelmen kívül hagyják az igazi megoldást? A Mojave-sivatagot talán egy trigonometriai vallás maradékának tartják majd? Ősi olimpia színhelyévé deklarálják? Az öreg amikról azt tartják majd, foglalkoztatási terápiára szorultak? Délibábot vagy mamutszövödét varázsolnak majd ide? Vagy talán abszurd hírügynökséget?

Nevetséges, bár lehetségesnek tartom, hogy így fog történni, sőt nagyon valószínűnek, hacsak nem fogják működésen kívül helyezni azt a logikát, amely vicces, „természetes magyarázatokat” varázsol majd elő a kalapból. A Mojave-sivatag is mágikus hókuszpókusszá válik, ha nem maradnának fönn – s remélem, így lesz – képek, amelyek a tényeket őrzik. Egyszer ezek a fotók is ősrégi hagyománnyá válnak!

 

1981. április 14-én szállt le az első űrrepülőgép a kaliforniai Mojave-sivatagban... mintha a Nazca képét vetítette volna a világ elé!

 

A földbe vájt képek létrejötte

Óriás festékszóró gépek nem álltak a Nazca-fennsík képeit készítők rendelkezésére, mégis, a mintázat kivitelezése a sivatagban nem volt boszorkányság. A vonalakat zsineggel szakaszról szakaszra kijelölték, és az indiánok egymástól jókora távolságban zászló- vagy fényjelekkel nyugodtan irányíthatták a munkálatokat. Komplikációt a magasból olyan jól felismerhető figurák körvonalai okoztak. A feltárt ábrák feltételezik, hogy geodétái segédeszközök álltak rendelkezésre – a pontos kivitelezés még inkább erre enged következtetni –, miáltal a kivitelezőket nem lehet primitíveknek nevezni. Ki készítette a rajzokat az ábrákhoz? Maria Reiche szerint ezeket „kis méretben megtervezték és megrajzolták”, miközben matematikus és földrajztanár lévén, a nehézségeket pontosan látja: „Csak aki a földmérés gyakorlatával tisztában van, az képes felmérni, milyen előzetes kiképzésre van szükség ahhoz, hogy kis léptékű rajztervezetet az arányok teljes megőrzésével óriás méretekre nagyítsanak. Az ősi peruiaknak műszerek és segédeszközök állhatták rendelkezésükre, melyekről semmit sem tudunk...”

 

 

 

Két nazcai kerámia. Szárnyas embereket ábrázolnak, ami a cargokultusz híveinek imitációs magatartását jellemezte

 

Kiké voltak a műszerek? A Nazca-térség inkák előtti indiánjaié! – állítják a szakemberek, és nazcai kerámiákra utalnak, valamint ezek származási idejére, melyet a C_l4 szénizotóppal határoznak meg. Az ősi Nazca-kultúra központjában, a Paracas közeli sivatagban számos indián sírt tártak fel, amelyekben a mumifikált holttesteken kívül kerámiákat és finom szőtteseket is találtak. Ezek színén az idő vasfoga sem változtatott. Az anyagokon és kerámiákon gyakran szárnyas emberek ismerhetők fel. Én csak azon csodálkoztam volna, ha ilyen ábrázolások nem kerültek volna napfényre. Az idegen szárnyas lények imitációi itt is a cargoélmények tipikus megörökítését jelentik. Archeológusok olyan kerámiaábrázolásokra hívják fel a figyelmet, melyek néhány esetben jellemző hasonlóságot mutatnak a Nazca-fennsík rajzolt ábráihoz. Ilyen példának okáért egy hal és egy madár. A kerámiafigurák megközelítőleg pontos keletkezési dátumaiból a kivájt képek korára következtetnek.

Ezt a módszert nem tartom elég beszédesnek. A kerámiafigurák korából nem lehet kötelező érvénnyel levezetni, hogy tervezőik és fazekasaik ugyanakkor éltek, mint a Nazca-fennsík figuráinak előállítói. Talán a fennsík óriás figurái már régóta léteztek, mikor az indiánok ezeket mint motívumokat használták tálaik, vázáik, kancsóik készítésekor. Hol van egyáltalán a kezdete az „emberiség legnagyobb képeskönyvének”? A figurákat és vonalrendszereket nem alkothatták vajon egy régi-régi kultúra hordozói, amelyeket aztán az évszázadok és évezredek folyamán egy másik nép renovált és restaurált? Minden kultúrának megvolt a centruma, mondják a szakemberek. Hol volt a Nazca-kultúra centruma?

Hol volt a Nazca-kultúra központja?

Ma úgy vélik, hogy a Nazca-kultúra centruma közvetlenül a Nazca völgyében, a Rio Grande de Nazca partján, a mai Hacienda Cahuachi területén feküdt. Ott ugyanis felfedeztek egy várost, mely több ezer lélekszámra lakásokat építtetett. Ehhez járul még egy 22 m magas piramis, tetején kis, fából készült szentéllyel. Még egy hatásos lelet adott keretet Cahuachi városának: kenyérfák százainak maradványai, mint rendezett sorban álló karók, tanúskodnak mezőgazdasági kultúráról. – Találtak egy sajátos oszloprendszert 12 sorban álló 20-20 cölöpből, melyeket körülbelül 2 méterre egymástól vertek a földbe. A cölöpök figyelemre méltó elhelyezéséből naptárra következtettek. Mi másra? Duncan Strong amerikai kutató a kiásott rajzok közelében levő cölöp korát a C₁₄-es módszerrel i. sz. 525-re tette, ± 80 évet engedélyezve. Következtetés: ha ezt az oszlopot a kiásott rajzok alkotói verték a földbe, akkor i. sz. 525 körül a Nazca-fennsíkon kellett létezniük!

 

A hihetetlenül szép, színpompás nazcai szöveteken szárnyas lények láthatók

 

Régészek szerint a Nazca ábráinak tervezői és konstruktőrei a kis facölöpöt azért verték be, hogy a vonalak zavaró labirintusában jobban tájékozódjanak.¹⁹ Akkor viszont miért ezt az egyetlen kis oszlopot? Ha elfogadjuk a célkitűzést, akkor a logika szerint ott fenn hemzsegnie kéne a cölöpjelzéseknek! És ki állíthatja bizonyossággal, hogy ez a szóló cölöp nem akkor került a földbe, mikor a vonalak és alakzatok régen léteztek már? Én nem voltam jelen. És az archeológusok?

Teljes biztonsággal nem lehet állítani, mikor kapta a Nazca-fennsík végső arculatát, amely ma a legnagyobb talányok egyikévé teszi. 1000 éve, 1500 éve is történhetett, de régebben is. Nem elképzelhető, hogy a figurákat később, egy technikában jártas nép illesztette a fonalhálóhoz?

Amikor Nazca megtisztelt

Az ősi Nazca-lakók állítólag egyszerű iparművészetével kapcsolatban valami nem világos előttem.

1979 őszén, mikor a nazcai városatyák megtiszteltek, és tiszteletbeli polgárukká választottak, a polgármester dzsipjével a Nazca-völgy szélén levő föld alatti tárnához vezetett. 20 m, mély lyukba ereszkedtünk le a kiszáradt talajfelszín alá. Ott egy csatorna vezetett, melyet a régi rómaiak sem tudtak volna tökéletesebben kialakítani: óriási, megmunkált monolitból víz patakzott egy alagútba, amelyben fel tudtam egyenesedni. A nazcai polgármester még 3 bemászónyílást mutatott, és mindenütt ugyanaz a kép tárult elénk. Ezek a föld alatti alagutak – világosított fel a város vezetője – kilométer hosszúságúak, vizük messze, magasan az Andok nyúlványaiban gyűlik össze, és tárolóalagutakon keresztül kerül a völgyekbe.

Egy másik, alig emlegetett rejtély: a Rio Grande de Nazca a Rio Ingenióval, keleti mellékfolyójával az Andokból a Csendes-óceán felé folyik. A Rio Ingenio csaknem kiszáradt medre a Nazca-síkságtól északra halad, magas vízállásnál viszont gyakran elöntötte a fennsíkot. Bár ott évente maximum félórát esik az eső, ez nem akadályozza a folyót abban, hogy az Andokból kőgörgeteget és vizet szállítson. Egy egyszerű indián kultúra a vizet vajon nem a felszín felett vezette volna a földekre, ahelyett hogy föld alatti monolitokból épített tárnákba irányítsa? Ezenkívül 1500 vagy még több évvel azelőtt a demográfiai robbanás nem kényszerítette-e az agrárfarmokat arra, hogy a mezőgazdasági terményeket óriás mennyiségben állítsák elő? Az indián parasztok szerény földjeiket a Nazca vagy Palpa völgyében közvetlenül a víz mellé telepíthették volna. Miért, hogyan, mi célból készültek föld alatti tárnák?

 

 

Nazca polgármestere szerint a föld alatti csatornák összes hosszúsága néhány száz kilométer. E kompetens felvilágosítás után kérdem magamtól: milyen építtetők és munkások hozták létre ezeket a hatalmas építményeket, melyek első osztályú infrastruktúra-létesítménynek tekinthetők? A Nazca-kultúra stílusába nem illeszthetők be. Azok az emberek, akik monolitokat munkáltak meg a föld alatt, a föld felett is így építkeztek volna, viszont a Nazca-kultúrának nem maradtak megalitikus nyomai a föld felett. Már a Nazca-kultúra kezdete előtt létezett hát a víztároló-hálózat? Ez végül is a felszín szárazon tartására szolgált?

Repülőről készült felvételek mutatják, hogy a Rio Ingenio átmeneti áradásai idején a víz a pályák mentén folyt, ahol a Meander egy kis ága vékony vonalakat öntött el, mégsem semmisítette meg őket. Sajátos. E tény azt a spekulatív kérdést veti fel, vajon a csatornákat a felszín alatt továbbvezették-e, mégpedig úgy, hogy a Rio Ingenio áradásait a tárnákban fölfogták? Ez a feltételezés a csatornák építőit és a vonalhálózat létrehozóit azonossá tenné. Annyi bizonyos, hogy a Nazca körül egész évben elegendő friss ivóvíz állt rendelkezésre.

 

Folyómeanderek a „leszállópályák” mellett! Talán egy óriási csatornahálózatot építettek a legendás síkság alá, hogy a rajzolatokat megóvják a víztől?

 

Nazca és konkurenciája

 

A Nazca-értelmezések legfontosabb virágait csokorba kötöttem. A csak erre az esetre vonatkozó feltevések elhalványulnak, ha a fennsík sajátos jegyeinek „egyedülálló” volta megszűnik azáltal, hogy további helyeket nevezünk meg, melyek hasonló vonásokat mutatnak.

– A perui Arequipa tartományban fekvő Majes és Sihuas sivatagi talaján inkák előtti kultúra vájt hatalmas rajzokat.

– Eduardo Gomez de la Torre perui pilóta nemrégiben San José pampáin, a Nazca-fennsíktól délre gigantikus vonalakat és rajzokat fedezett fel. 1984. augusztus 7-én a pilóta átadta légi felvételeit a limai Néprajzi Múzeumnak. Ez az újonnan felfedezett „Nazca-fennsík” nagyobb, mint a „világtörténet legnagyobb képeskönyve”.

– Észak-Peruban, a Zana völgyében emberszerű, óriási szemű lények ábráit találták.

– A Nazcától légvonalban 400 km távolságra, a Dél-Peruban fekvő Mollendo városkától egész a chilei Antofagasta tartomány hegységéig és sivatagjáig óriási, ég felé mutató jelzések találhatók a felszínen és a ferde hegyfalakon; négyszögek, nyilak, görbe fokú létrák, egész hegyoldalak ornamentálisan kitöltött négyszögekkel!

– Tarapacar sivatagában nehezen megközelíthető sziklafalon saját szememmel láttam köröket befelé irányuló sugarakkal, oválisokat sakktáblamintával, egy csaknem függőlegesen álló, 121 méter magas, robothoz hasonló alakot apró majmocskával.

– Los Angelestől délkeletre, a Colorado folyó melletti Blythe városkától nem messze óriási, földbe vájt ember- és állatábrázolások láthatók.

– Az arizonai Sacaton városka közelében óriás méretű alak látható, ugyancsak a földbe vésve.

 

Blythe. A rozsdabarna talajról itt is eltávolították a köveket, mint a Nazca-síkságon

 

– A Colorado folyótól felfelé, Mexikó irányában, a Rocky Mountainstől az Appalache-hegységig, Amerika északi részén kereken 5000 „képes dombot” találni, ezeket „Indian Mounds”-nak nevezik – mesterséges dombok bölény-, madár-, kígyó-, medve-, gyík- és emberábrákkal. E dombok körül volt néhány sírhely, együttesen, mint képes alakzatok, csak a levegőből ismerhetők fel.

– A mexikói Sonora sivatag lávamezői teli vannak nagy, ég felé mutató jelekkel.

– Angliában, Berkshire-ban az „uffingtoni fehér ló” 110 m és a „wilmingtoni hosszú ember” 70 m hosszú, a legismertebb ilyen ábrák. Csak a levegőből láthatók a következő „képes dombok”, illetőleg dombláncolatok:

Hod Hill, Stourpaine, Dorset,

Hambledon Hill, Cild Okeford, Dorset,

Badbury Hill, Shapwik, Dorset,

Chiselbury Camp, Fovant, Wiltshire,

Figsbury Rings, Winterbourne, Dauntsey,

Hamshill Ditches, Barford S. Martin, Wiltshire,

Gussage Cowdown, Gussage St. Michael, Dorset,

Ogbury, Durnfond, Wiltshire.

– 200 mérföldnyire Tabuktól, a jordániai határhoz közel, a szaúd-arábiai sivatagban több, 100-200 m hosszú geometrikus figura van a földön kirakva. Csúcsukon kéménybe futó, piramisforma háromszögeket mintáznak. A kémények csúcsa hatalmas fekete gyűrűt hordoz, melynek átmérője nagyobb, mint a piramis alapja. A gyűrű központjában vastag, fekete pont. Minden ábra csak a levegőből látható.

– Az Aral-tó környékét ábrázoló műholdfelvételek kiértékelése kapcsán a szovjet geológusok szenzációs felfedezést tettek: Kap Duantól a kiszáradt Usztyurt fennsík belsejéig a talajon sajátos háromszögletű formációkat találtak. Repülőgéppel közelebbről megvizsgálták a kihalt sivatagos terület sajátos képeit.

A fotózsákmány zavarba ejtő volt. Több száz kilométeren keresztül csaknem megszakítás nélküli láncban hatalmas háromszögek és ovális alakzatok követték egymást, oldalhosszúságuk csaknem másfél kilométert ér el! Régészek és geológusok helikopterekkel keltek útra, hogy megvizsgálják, miféle furcsaságok láthatók a helyszínen.

A rejtélyes képek kivájt ábráknak bizonyultak. Az üzbegisztáni Tudományos Akadémia Régészeti Tanszékének archeológiaprofesszora, Vszevolod Jagodin²⁰ ezt fűzte az aktákhoz: „A szokásos régészeti módszerekkel a terület nem vizsgálható. Az ábrát gigantikus méretei emberi mértékkel teljesen felfoghatatlanná teszik.

 

A hatalmas Kígyó-domb részlete Ohio Adams kerületében. A kanyargós földépítmény több mint 400 méter hosszú, és valószínűleg az Adena-kultúrához tartozó indiánok építették i. e. 500-100 körül

 

Az „uffingtoni fehér ló”, Berkshire, Anglia, 110 m

 

A relief olyan sima, hogy pár százszor utazva e »részek« mentén sem vennénk észre, hogy egyedülálló régészeti emlékek felett járunk.”

Az állandóan ismétlődő legnagyobb ábrák óriási zsákokhoz hasonlók, melyek háromszögű nyilakat hordoznak, s a háromszögek csúcsán 10 m átmérőjű gyűrűk láthatók. A Szovjet Kultúra című lap írja: „A gigantikus rendszert eddig kb. 100 km hosszúságban lehetett feltárni. A tudósok meggyőződése szerint tovább húzódik Kazahsztán területére, s kiterjedését illetően felülmúlja a világhírre szert tett titokzatos vonal- és ábrarendszert, a perui sivatag Nazca-rejtélyét – méreteiben egyedül ezzel a fenoménnel hasonlítható össze.”

Mit kéne és szabadna elképzelnem a „zsákszerű formák háromszögű nyilakkal” megjelölés alapján?

Miután a korábbi években gyakran felültem téves információknak, már régóta szokásommá vált, hogy csak akkor adok hírt archeológiai csodákról, ha láttam vagy lefényképeztem azokat, írtam hát barátaimnak a Szovjetunióba, híranyagot és ha lehet, fotókat kértem. Csakhamar megérkeztek a részletes válaszok professzoroktól és a szakmai sajtóban megjelent tanulmányok fénymásolatai, melyek a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek, valamint a folyóiratok által közölt cikkek. Cirill betűk kaleidoszkópja ugrált a szemem előtt, és semmit sem mondott nekem. De hát miért vannak az embernek barátai és ismerősei?

 

A „wilmingtoni hosszú ember”, Sussex, Anglia

 

A szaúd-arábiai sivatagban messze elnyúlik ez a 800 méter hosszú geometriai figura

 

Meg kell köszönnöm a berlini szabadegyetemen a szláv nyelvek tanárának, Rolf Ulbrich professzornak gyors és bürokratizmustól mentes segítségét, így ugyanis abban a helyzetben vagyok, hogy pontos leírást kaphattam az orosz nyelvű információk révén.

„Új Nazca” az Aral-tónál

Egy kutatót kis repülőgépen az egyik „nyílhoz” szállítottak.

Beszámoló szerint az ábra a levegőből óriási zöld vonalhalmaznak tűnt: „Úgy vált ki a fehér-barna-világoszöld háttérből, mint egy-egy vég sötétzöld anyag.” A sztyeppes területet az évszakoknak megfelelően ritka fűfélék borítják, árvalányhaj, tüskés bozótok és kékesfehér közép-ázsiai ürömfajta, a dzsusan; ha a terület kiszárad, a zöld vonalak szinte világítanak az égbe, mint monstre jelek... a földön azonban nem ismerhetők fel. A kis csapat a levegőből történt megfigyelések alapján tudta, hogy a nyilak közvetlen közelében tartózkodik, semmit nem vett azonban észre belőle. Zavarodottan mászkáltak a landolóhely körül. A terület jobb áttekintésére két férfi a gépszárnyra mászott, és akrobatamutatvánnyal egy harmadikat emeltek vállukra. Ő jelezte, hogy nem egészen 200 m távolságban sötétzöld vonal válik ki a sztyepp hátteréből. A férfiak odasiettek. A zöld szalag közelében alig észrevehetően alacsony, töltésszerű falat találtak, mely legnagyobb magasságában is csak 80 cm-t ért el. Ez az „objektum” volt a bizonyíték arra, hogy mesterséges építményekről van szó az elhagyott sztyeppen.

 

Az egyik rejtélyes zöld háromszög az orosz Usztyurt fennsíkon

 

Nazca – rejtélyes rajzolatok a levegőből

 

Bizonyos távolságra aztán összehordott mészkődombokat találtak, bennük csontvázakat és kerámiacserepeket. S egy fantasztikus tényt éltek meg: amint a zöld vonalak egyikén álltak, futását nyílegyenesen, több száz méterig szemmel tudták követni, ha viszont csak pár métert is visszaléptek, mintha varázslat tüntette volna el a vonalakat.

Az alakzatot lemérték: kövekkel jelölték az egyik vonal kezdetét, majd követték irányát. Egy zsák oldalvonala átlagosan 800-900 méternek bizonyult, a hozzá csatlakozó nyílvonal 400-600 méternek, így a teljes figurációk kb. másfél kilométert értek el. A „zsákvonalak” belső oldalán gyakran kis árkok futnak, mintha az lenne a feladatuk, hogy az esővizet levezessék. A nyilak hatalmas, egyenlő szárú háromszögeknek felelnek meg, melyek végére ismételten kis nyilak illeszkednek. A légi felvételen középen felismerhető a háromszög, belőle egy elmosódottan látható vonal fut a kép középszéle felé, s egy másik az alsó szél felé. Ezek a „zsák” külső varrásai. A zsák észak felé mutat, a nyilak különböző irányokba. Mindaddig a napig, míg erről írok, 150 km kiterjedésben találtak ábrákat, s Jagodin professzor feltételezése szerint legalább dupla hosszúságban.

A Nazca-fennsíkkal való megegyezés szemmel látható. A földi jelek, miként az egész Usztyurt fennsíkon, a gyalogos számára ott is láthatatlanok. Nazcában, mely turistaattrakcióvá vált, kilátót építettek, hogy a rendszerről legalább benyomást kaphassanak, sőt repülőgéppel az összhatás valóban megcsodálható. Usztyurtban, ha a látogatókat szívesen fogadnák, hasonló attrakciót nyújthatnának az érdeklődő turistáknak. Itt is – mint a Nazca-fennsíkon – nehéz munkával felszedték a köveket, hogy a vonalak kiváljanak a föld hátteréből.

Mit? Kicsoda? Mikor?

Jól ismert régi kérdések vetődnek fel: mit akart, kicsoda és mikor kifejezni? Usztyurt sivataga a Kaszpi-tenger és Aral-tó közti földnyelv felét borítja: a Szovjetunió legszárazabb zónáihoz tartozik. Valamikor nomádok éltek itt, még ma is találnak nagy nomád sírhelyeket. Az első időazonosított kerámiák az i. sz. 7. és 8. századból a nomádok karakterisztikus jegyeit viselik. Amikor azonban a szovjet régészek az ásatásokat egy kőfal és egy már feltárt nomád sír alatt is folytatták, mélyebb földrétegekben ismeretlen nép szerszámait is megtalálták, s véleményük szerint ez a nép az i. e. 1. évezredben élt itt. Egy még mélyebb rétegből pedig i. e. 3. és 4. évezredből is kerültek elő kőkorszaki szerszámok.

Ez ideig nem sikerült megállapítani, hogy az említett népek melyike hozta létre a gigantikus sivatagi képeket. Először, mint a Nazca esetében, az ún. kézenfekvő értelmezésekre került sor. így a régészek feltevése szerint „gigantikus hajtóvadászatok esetén átvonuló állathordák bekerített körzetéről” van szó; sztyeppeszamarakra és sztyeppeantilopokra gondoltak. Az első feltételezések szerint az állatokat a „zsákokba” hajtották, a „zsákok” nyílásánál pásztorok álltak volna őrt, hogy feltartsák az állatokat. Az orosz régészek csakhamar elvetették a feltevést: hajtóvadászat idézett céljára alkalmatlanok lettek volna, rácsokkal kellett volna elkeríteni a területet, hiszen az antilopok egyetlen ugrással maguk mögött hagyták volna a falat és az őröket. Kerítés nyomait felfedezni nem lehet, igaz, a sztyeppen fának nyomát sem találni. A minden lehetséges irányba mutató nyílrendszer sem illett a koncepcióba. A Szovjet Kultúra c. lap nyíltan archeológiai csodáról beszélt.

Dr. Vlagyimir Ivanovics Avinszkij geológus és ásványkutató, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja az usztyurti sztyepp-plató e részét „Földön kívüli lényekhez irányuló” jelnek tartja.

Usztyurtban éppoly tanácstalanok, mint Naczában, objektíve azonban mindkét esetben megállapítható, hogy a jelek csak nagy magasságokból láthatók. Nazcával ellentétben, ahol a közeli dombokról és hegyekről a vonalak és figurák felismerhetők, Usztyurt platóján nincs kiemelkedés. Mindkét jelenség esetében elfogadnám az ajánlkozó magyarázatok valamelyikét, ha a vonalakat és figurákat a földlakók észrevehetnék, ha nem lennének ennyire egyértelműen az égnek szegezve. Végül gondolkodóba ejt az a bebizonyított tény is, hogy ez a két „létesítmény” nem egyedülálló. Felesleges a Nazcával kapcsolatos magyarázatokat – mert korábban fedezték fel – Usztyurtra átvinni. Semmi értelme.

Kerek 40 esztendővel azelőtt, mikor a „teremtés koronái” lassan – és bizonyos körökben nem szívesen – elfogadták a gondolatot, hogy nem az univerzum egyedüli, intelligenciával rendelkező teremtményei, felmerült az a kérdés, hogyan tudnánk létezésünket más életformáknak jelezni. Akkoriban három lehetőséget említettek:

– rádiójelzéseket küldeni a világűrbe,

– fényjelekkel távoli planétákat célba venni,

– jól látható optikai jelzéseket létesíteni a Föld bizonyos pontjain.

Az első javaslatot megvalósították, mindeddig azonban nem érkezett válasz. A második javaslat sem eredményezett fényvisszajelzést. Az optikai mezsgyelétesítést úgy képzelték el, hogy nagy területeket világos színű növényekkel ültetnek be úgy, hogy a kontraszthatás általánosan érthető matematikai vagy geometriai szimbólumokat eredményezzen. Egy hatalmas, pitagorikus háromszög szárainak vonalát be lehetne, mondjuk, krumplival ültetni. Az egyenlő szárú háromszögben elvetett búzából kör alakot lehetne képezni. így minden nyáron zöld háromszögben sárga kör ragyogna az égre. Úgy remélték, hogy e jel periodikus feltűnése jelezné a Földön kívüli megfigyelőknek: vigyázat! Ott lenn intelligenciával bíró lények élnek!

Akkoriban abból indultak ki, hogy megfigyelés alatt állunk, és a megfigyelők nincsenek nagy távolságban. Közben 99%-os biztonsággal feltehetjük, hogy a mi Naprendszerünkben az intelligenciával bíró élet egyedüli képviselői vagyunk. Ezek új felismerések. 2000 évvel azelőtti őseink ezt nem sejthették. Megfigyelték az éjszakai égbolt mozgását, látták csillagok felkelését és lenyugvását, üstökösök feltűnését és eltűnését. Számukra az égbolt élettel telinek tűnt. Vajon az akkori idők papjai a csillagképekben az „istenek hajóit”, „égi járműveket” láttak? Az űrhajósoknak akartak-e jelet adni, mint ahogyan 40 évvel azelőtt még mi is megvitattuk? Évezredekkel azelőtt nem tudták, milyen magasságokból ismerhetők fel a kikapart képek?! Csak azért említem ezt, mert szememre hányják, hogy ez csak optika kérdése. A mai műholdakkal elolvashatok az újságok főcímei, természetesen azokról az újságokról van szó, amelyeket itt, a Földön tartunk a kézben! Sok beszélgetésből kitűnt, hogy felvilágosult tudósok meg tudnak barátkozni a gondolattal, hogy a jelzések isteneknek szóltak, mégis, a Földön kívüli űrhajósok látogatását nem fogadják el! Jelzések az isteneknek – igen! Jelzések Földön kívüli intelligenciáknak – soha!

A jelen cargokultuszait kelletlenül és irritáltan veszik tudomásul, hiányzik azonban a bátorságuk ahhoz, hogy az ősi múltban analóg folyamatot feltételezzenek.

„A tévedés jó dolog. Egy új igazság nem ártalmasabb, mint egy régi tévedés” – mondta Goethe.