Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak, 1988-ban

Könyvárusi forgalomba nem kerül

 

 

„Szívélyes jókívánságokkal magyar olvasóimnak

1988. augusztus 24.

Erich von Däniken"

 

 

Erich von Däniken

TÉVEDTEM

VOLNA?

 

 

Móra Könyvkiadó

 

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Erich von Däniken: Habe ich mich geirrt? C.Bertelsmann Verlag, © Erich von Däniken

Fordította Mitók Zsuzsa

Az eredeti kötet illusztrációival

Hungarian translation

© Mitók Zsuzsa, 1988

 

 

Beszélgetés olvasóimmal

„AZ ÉLET EGYIK LEGVIDÁMABB ÉLMÉNYE,

HA OLYAN CÉLTÁBLA LEHETSZ, AMELYET

NEM TALÁLNAK EL.”

 

WINSTON CHURCHILL (1874-1968)

 

Majdnem húsz évvel ezelőtt írtam meg első könyvemet. A megírását követő két esztendőben 25 – írd és mondd: huszonöt! – német nyelvű kiadónak ajánlottam fel. A kézirat szabályos időközökben újra meg újra a postaládámban kötött ki, sztereotip levél kíséretében: „Sajnálattal közöljük...”, „Nem illeszthető be a programunkba...” Kétségbeesésemben minden pénzt összekapartam, beültem ócska Volkswagenembe, és Hamburgba mentem, hogy rávegyem dr. Thomas von Randow urat – aki akkor a Die Zeit tudományos rovatának a szerkesztője volt –, legalább néhány részt jelentessen meg a könyvemből. Dr. von Randow úr felhívta telefonon az Econ Kiadónál Erwin Barth von Wehrenalpot, és néhány nappal később már az ő hatalmas íróasztala előtt ültem Düsseldorfban. Szkeptikusan rám nézett a szemüvege fölött, majd megjegyezte: „Talán egy kis auflággal, mondjuk, 3000 példánnyal megpróbálkozhatunk.” És 1968-ban megjelent A jövő emlékei (Erinnerungen an die Zukunft).

Akkoriban a Die Weltwoche című svájci hetilapnak az időközben elhunyt dr. Rolf Bigler volt a főszerkesztője, a sorozatokat pedig a fiatal Jürg Ramspeck gondozta. (Ramspeck ma a Die Weltwoche főszerkesztő-helyettese.) Művem mindkét urat lázba hozta, és az egész könyvet megjelentették folytatásokban.

Evvel megindult a lavina. Rövid idő alatt csupán Svájcban 20 000 példány kelt el, a siker átlépett a határokon is az NSZK-ba és Ausztriába. Az Econ Kiadó 1970 márciusában megjelentette a 30. utánnyomást, amivel a könyv példányszáma elérte a 600 000-et. A jövő emlékeit a könyvklub- és zsebkönyvkiadásokkal együtt csupán

a német nyelvterületen 2,1 millió példányban adták ki. 28 nyelvre fordították le, 36 országban jelent meg, s e kötet alapján készült A jövő emlékei c. film. Miután az amerikai tévében bemutatták, az Újvilágban kitört a „dánikenitis” (Time). Témám beszélgetések tárgya lett: valóban voltak-e űrbéli látogatóik őseinknek?

A sikerhullámmal együtt jött a kritika is. Ernst von Khuon professzor 17 tudós cikkét gyűjtötte egybe az Űrhajósok voltak-e az istenek? című könyvben. A cikkek egy része mereven elutasító volt, a többiből pedig enyhe jóindulat volt kiolvasható. Azóta szinte valamennyi földrészen – mintha langyos eső esett volna – „ellenkönyvek” sarjadtak ki a földből, magasra nyújtózkodva sikerem mellett; akadt köztük néhány penészvirág is. A tévéviták, amelyekre mindmáig értelemszerűen a „Tudomány” rovatban kerül sor, gyakran nem is voltak annyira tudományosak. „Egyes kritikusok esetében az a benyomásom – mondja Norman Mailer –, hogy az írógépet villamosszékre cserélték fel!” Én túléltem a villamosszéket.

Tévedtem volna A jövő emlékei döntő momentumaiban?

Minden kezdő joga az elfogulatlanság, én is az voltam, rabul ejtett a téma, és egyáltalán nem voltam olyan önkritikus, mint amilyenné saját felismeréseim tettek, és amennyit a kritikusok hada rám kényszerített. Gyakran magával ragadott a lelkesedés, és nagyon is gyorsan elfogadtam azokat az információkat, amelyek használhatónak tűntek, ezért a későbbi bizonyítás során gyakran kellemetlen meglepetésekben volt részem. Vagy pedig egy komoly tudományos szerző szövegeire bíztam magam, hogy később tudomásomra hozzák: e tiszteletre méltó úr nézeteit már régen megcáfolták. S miután végigjártam az efféle tapasztalatok útját, harsány hangon „megcáfoltnak” kiáltottak ki, és egy rozsdás szögre akasztottak. Ám ezeknek a cáfolatoknak mindig ugyanaz a baja: a vádló – hozzám hasonlóan – teljesen a saját nézeteit képviseli, joga van – mint nekem is – egy álláspontot hangoztatni.

Lássunk néhány példát!

Egyszer Piri Reis török admirális térképeiről írtam, amelyek az isztambuli Topkapi Palotában csodálhatok meg: „Észak- és Dél-Amerika partvonala pontosan be van rajzolva.” Ezt a megállapítást megcáfolták: való igaz, Észak- és Dél-Amerika kontúrjai csak töredékesen ismerhetők fel. Ám ez az elfogadott helyesbítés egyáltalán nem fosztja meg szenzációs jellegétől a Piri Reis-térképeket, mert ezek az Antarktisz partvonalát mutatják, amelyet még ma is örök jég és hó borít. Megválaszolatlan kérdés marad, hogyan keletkezhettek ilyen térképek a prekolumbiánus korban.

Annak idején átvettem egy közleményt, amely szerint a kínai

Csou Csou mellett egy sírban alumíniumból készült öv részeit találták meg, s e lelet esetében – amint ezt Kínából megtudtam – de facto egy speciálisan edzett ezüstötvözetről volt szó. Az idők folyamán hasonló korrekcióra szorult az a Delhiből származó hír egy ősrégi vasoszlopról, amely az időjárás hatására sem korrodálódik: néhány helyen már rozsdásodik, magam láttam.

Az i. e. 2000 körül keletkezett sumér Gilgames eposz alakjaival, képeivel és tényeivel kapcsolatban azon gondolkodtam, vajon az ott említett Napkapu nem hozható-e összefüggésbe a bolíviai felföldön levő Tiahuanacu Napkapujával, amely bizonyíthatta volna, hogy ősapáink nagy távolságok áthidalására is képesek voltak. Hamarosan világos lett számomra, hogy ez a spekuláció merő képtelenség: a tiahuanacui Napkapu újkori archeológusoktól kapta a nevét, és senki nem tudja, hogy hívták évezredekkel korábban.

1954-ben, amikor először voltam Egyiptomban, kairói internátusi barátom, Mahmud Grand azt mesélte nekem, hogy az Asz-szuán mellett levő kis nílusi sziget azért kapta az Elephantine nevet, mert ha föntről nézzük, egy elefánt körvonalait mutatja. Ez a megállapítás bevette magát a tizenckilenc éves fiatalember szürkeállományába, nyilván azért, mert már akkor jól beleillett későbbi világképébe. Ma már tudom, hogy az egyiptomi expedíciók e déli határerődítmény mellett haladtak el Núbia felé – elefántokkal.

Tévedéseim példái ezek, amelyekből még több is volt első zsengéimben, elismertem őket, de ettől gondolati építményem egyetlen pillére sem dőlt le. Ami a tévedéseket illeti: annak idején még meg nem művelt területekkel kapcsolatban tettem fel kérdéseimet. Azt hiszem, nagyon tisztességesen jártam el, mert valamennyi kérdés után odatettem az őket megillető kérdőjelet: 323 volt belőlük. Kínosan pontos kritikusaim ezt nem vették figyelembe.

Alapelvemmé tettem, hogy – ha ez egyáltalán lehetséges – csak olyan dolgokról írjak, amelyeket én magam láttam, megfogtam – és lefényképeztem. Azóta már tudom, hogy ez a módszer nem minden szakkönyvben fedezhető fel.

Tudósok és műszaki szakemberek olyan könyveket is írtak, amelyek – bár nem szívesen – mégis engem igazolnak! Hogyan lesz Saulusból Paulus – ezt meséli el Josef F. Blumrich, aki megtérése idején Huntsville-ben a NASA Tervkészítő Osztályának a vezetője volt. Blumrich a következőket mondja el:

„Az egész dolog egy telefonbeszélgetéssel kezdődött Long Island és Huntsville között. Gyermekünk, Christoph – »ja igen, mit is akartam mondani« alapon – arról beszélt, hogy éppen most olvasott el egy hallatlanul érdekes könyvet, amit feltétlenül vegyünk meg; arról szól, hogy űrlények látogatják meg Földünket. A címe »A jövő emlékei«. A szerző? – Egy bizonyos von Danikén. – Miután engedelmes szülők voltunk, eleget tettünk igen olvasott gyermekünk parancsoló kérésének, és megrendeltük a könyvet.

Ami engem illet, egyetértettem a megrendeléssel, mert tudom, hogy az ilyen könyvek mindig izgalmasak. Néha egyenesen felzaklatóak. Igen furcsa dolgok történtek különböző korokban, különböző vidékeken és országokban, amelyek már rég elmúltak, és nem ellenőrizhetők. Mint mérnök, aki 1934-ben kezdtem dolgozni a repülőgépiparban, és már tizenegy éve nagy rakétákat és műholdakat terveztem, természetesen jól tudtam, hogy mindez csupán gyerekes csínytevés. Tiszta sor! S aztán hat vagy hét hét múlva Németországból megérkezett a könyv. Más könyvekkel együtt. Jól van, az a Danikén várhat.

Amikor eljött az ideje, a feleségem olvasni kezdte. Ma már nem tudom, hogy akkor éppen mit csináltam, vagy mit olvastam. Ám arra nagyon pontosan emlékszem, hogy az én természetesen mindig fontos gondolatmenetemet számtalanszor megzavarta; egyszerű felkiáltásokkal és lelkesült kapacitálásaival, hogy én is olvassam el, hogy feltétlenül el kell olvasnom! És idézetekkel.

Én – a dolgok tudója – csak mosolyogtam.

Aztán a mi szép amerikai Délünkön megjött a november s vele együtt az a nap is, amikor tovább már nem menekülhettem a Daniken-könyv elől. Bele kellett néznem, és legalább itt-ott néhány részt elolvasnom.

Mindez egy este történt, talán november 2-án vagy 3-án. Hiszen hogyan is feledhetném el azokat az órákat!

Szóval éppen olvastam, mosolyogtam és nevettem, aztán lassan egy kicsit bosszankodni kezdtem. Mert tudtam, hogy mi vár rám!

S ekkor egy olyan helyre bukkantam, ahol von Danikén Ezekiel próféta élményeiről ír. El voltam ragadtatva: mert itt egy olyan technikai momentumról volt szó, amelyhez szakmai tapasztalatom alapján én is hozzá tudtam szólni. Látszólag elegendő részlet állt rendelkezésre ahhoz, hogy ellenőrizhessem! Csak a könyvszekrényhez kellett odamennem, kézbe venni egy Bibliát, és feleségemnek, de önmagámnak is újra be fogom bizonyítani, hogy ennek a von Danikennek nincs igaza, és hogy miért nincs.

Becsuktam a könyvet, és nem éppen zajtalanul az asztalra tettem, majd közöltem csodálkozva felpillantó feleségemmel, hogy most mi vár rá.

Gondoltam én.

Ismét olvasni kezdtem – ezúttal Ezekiel prófétát, akiről azon estéig a nevén kívül semmit nem tudtam. Rögtön az első fejezetben ezt a megállapítást találtam: »És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított ércz színe.« Ez a 7. vers.

Az itt következők megértéséhez röviden mesélnem kell szakmai tevékenységemről. 1962-63-ban egy csoportot vezettem, amelynek az volt a feladata, hogy szerkezeti megoldásokat fejlesszen ki eddig még fel nem merült követelményekhez és feltételekhez. Az egyik feladat egy hipotetikus Holdra szálló fokozat landolási szerkezeteinek vizsgálata volt. Terveztünk rugós tagokat egyszeri használatra és olyan »lábakat«, amelyek formája és nagysága lehetővé tette volna a megfelelő tehereloszlást és siklóképességet a leszállóhely talaján. Ezeket valamennyi részletükben megterveztük, majd a műhelyekben megépítettük, és beható kísérleteket végeztünk velük. Ily módon e munka révén, amely megszakításokkal másfél-két évig tartott, igen alaposan megismerkedhettem ezeknek a szerkezeti elemeknek a külalakjával. Mellesleg teljesen hasonló leszállószerkezeteket láthatott bárki az Apollo Holdra szálló fokozatáról készült képeken vagy tévéfelvételeken.

Csak később értettem meg teljesen, hogy Ezekielnek mindent, amit látott, képként kellett leírnia. Felhőkről, élőlényekről és arcokról beszél, mert ez az egyetlen kifejezési lehetősége. Nem lehetnek műszaki ismeretei, hogy tudja, mit is figyel meg, mit ábrázol. Ha egyenes lábakat és kerek talpakat lát, könnyen így is leírhatja, s közvetlen formában megjelenő műszaki leírással szolgál, anélkül hogy tudná.

Tehát amit a 7. versben találtam, első ízben volt műszakilag lehetséges és legalábbis látszólag helyes ábrázolás.

Nem nevettem többé. Rémesen kíváncsi lettem: ha feltételezzük, hogy ez a leírás valóban »hiteles«, vajon mire bukkanhatunk még? Egy ideig minden gyorsan és könnyedén ment. Ha a lábak igazi lábak voltak, akkor minden erőltetettség nélkül az is igaz, hogy a szárnyak igazi szárnyak voltak, mégpedig helikopter rotorjai – és a karok egyszerűen mechanikus karok voltak. S ha mindezt – a szárnyakat, karokat és a lábakat – egy henger alakú testtel együtt lerajzoljuk, olyan alakzatot látunk magunk előtt, amely megmagyarázza a próféta zavarát, aki először emberhez való hasonlóságról beszél, majd ezt a meghatározást »élőlényekre« változtatja.

Végül a nagy kérdés ama űrhajó törzsének a formája maradt. Ezekiel ezt csupán a helikopterekkel való optikai összefüggésében írja le. Kerestem, próbálkoztam. A feleségem és én összehasonlítottuk a házban található Bibliák szövegeit, és a próféták könyveinek más fejezeteiben további leírásokra bukkantunk. De sehol nem találtunk jobb kiindulási pontokat a keresett megoldáshoz.

Most már elég nagy volt bennem a lelkesedés, hogy ne adjam fel rögtön, és ne vonuljak vissza addigi negatív magatartásomba. Már régen elmúlt éjfél, amikor hirtelen egy új rakétaforma jutott az eszembe, amelynek leírását évekkel korábban olvastam. Szinte döbbenetes volt: ez a forma szinte egyszerre megoldotta a formaalakítás valamennyi problémáját! Izgatottak voltunk, és egyre újabb szövegrészeket találtunk, amelyek az űrhajó így kapott összképével megegyeztek. De még hiányzott az igazi bizonyíték. Még mindig kérdés maradt, hogy tud-e repülni ez a valami. Nagyon komoly lett egyszerre a dolog.

Másnap legelőször is teljesítményszámítást végeztem, becsült súlyokkal. Ez az első számítás döntő volt, mert eredménye kétségtelenné tette a tényleges megvalósíthatóságot. Már csak a teljes bizonyításhoz szükséges sok munka volt hátra. Minél jobban elmélyedtem az anyagban, annál világosabb lett, hogy Ezekiel megállapításai rendkívül pontosak. Izgalmas, leírhatatlanul érdekes időszak volt ez.

Von Danikén könyvét is végigolvastam.

Mosolyogva. De a mosolyom tartalma megváltozott.”

A jövő emlékei című kötetemben ezeket írtam: „Tételezzük fel, hogy a spekuláció még olyan szövet, amelyen sok a lyuk. Azt mondják majd, hogy »nincsenek bizonyítékok«. A jövő meg fogja mutatni, hogy milyen sok lyuk befoltozható.”

Néhány lyukat sikerült befoltozni. Ám ezt segítség és bátorítás, baráti tanácsok és bizonyos anyagi támogatás nélkül nem tehettem volna meg. Külön köszönetet mondok dr. Harry Ruppe professzor úrnak, a müncheni Műszaki Egyetem űrhajózás-technológia tanárának a sok értékes adatért. Wilder-Smith professzor úrnak köszönöm, hogy megismertetett az élet keletkezésével kapcsolatos kutatásaival, amelyek teljesen meglepő konzekvenciákat szolgáltattak hipotézisemhez. Ernst von Khuon professzor úrnak köszönöm a kezdeményezését, hogy a tudományos vitával kapcsolatos elméletemet bevezette. Külön köszönöm a berlini szabadegyetem professzorának, Rolf Ulbrich professzor úrnak az orosz szövegek fordítását s Dileep Kumar Kanjilal professzor úrnak (Kalkutta) a kitűnő cikket.

De 12. könyvemben mindenekelőtt hűséges olvasóimnak szeretnék köszönetet mondani azért a 120 000 levélért, amelyek bátorságot adtak nekem, és sok javaslattal szolgáltak; illesse köszönet a világ 42 kiadóját, amelyek a kezdeti bátorság után most örömet találnak könyveimben; köszönetem tolmácsolom Peter Gutman-nak, a Bertelsmann Kiadó vezetőjének, akinek szárnyai alatt ismét révbe értem. Mindent köszönök munkatársamnak, Willi Dünnenbergernek, aki útitársam volt, és sok könyvtárban megbízható nyomkeresőnek bizonyult. Köszönetet mondok a Zürichi Egyetem Főkönyvtára munkatársának, aki a legelérhetetlenebb könyveket is az íróasztalomra varázsolta. Mindent köszönök feleségemnek, Elisabethnek, aki több mint 25 évi házasságunk után is még mindig derűs nyugalommal viseli el az izgalmakat lakásunkban.

A jövő emlékei első mondata így hangzott:

„E könyv megírása bátorság kérdése – elolvasni nem kevésbé az”

Ez a mottója a Tévedtem volna? (Újabb emlékezések a jövőre) című munkámnak is. Goethének még egy gondolatát szeretném útravalóul adni Önöknek:

„Ellenfeleink azt hiszik, hogy máris megcáfoltak bennünket, ha véleményüket még egyszer kimondják, a mienket pedig nem veszik figyelembe!”

 

Feldbrunnen, 1985. június

Erich von Däniken

 

 

I. A jövő új emlékei

„A JÖVŐNEK SOKFÉLE JELENTÉSE VAN.

A GYENGÉKNEK AZ ELÉRHETETLEN.

A GYÁVÁKNAK AZ ISMERETLEN.

A BÁTRAKNAK A NAGY LEHETŐSÉG.”

 

VICTOR HUGO (1802-1885)

 

A fiatalember az US Air Force egyenruháját viselte, s nem volt éppen beszédes: röviden és érezhetően nem szívesen felelt kíváncsi kérdéseimre. 1984. augusztus 2-a volt, reggel 8 óra tájt. A Colorado 115-ös gyorsforgalmi úton haladtam. Hallgatag sofőröm aszfaltozott, kanyargós hegyi útra tért a Chevyvel. Nem kérdeztem, de láttam a kilométerórán, hogy 5 km-t tettünk meg, míg megálltunk a Cheyenne Mountain Complex jelentéktelen épületénél.

Előtte óriás parkoló terpeszkedett. Hol rejtőzhetett a számtalan személyautó vezetője?

A bejáratnál a US Space Command sajtóosztályának helyettes vezetője, Mrs. K. Cornier fogadott; vállra akasztott táskámat és fényképezőgépemet egy őrmester gondjaira bízta, aki – a repülőtéri biztonsági ellenőrzéshez hasonlóan – átvilágította személyes ingóságaimat. Megvizsgálták az útlevelemet, majd ingemre számmal és dátummal ellátott fémlapocskát tűztek. Röntgenalagúton haladtunk át, majd két sodronyrács ajtón, amelyek hangtalanul nyíltak és zárultak, aztán zöld katonai buszba szálltunk, s ez elegáns kanyarral egy fényesen megvilágított sziklafolyosóba fordult. Hamarosan megállt a világ feltehetőleg leghatalmasabb és legvastagabb páncélajtaja előtt: 3 m magas, 4 m széles, 1 méter vastag, gránitba süllyesztett, 25 tonnás acélmonstrum volt! Újabb ellenőrzés után alig 30 méternyire hasonló ajtó nyílt meg. Lenyűgözve figyeltem, hogy tárul és zárul hangtalanul.

 

Valószínűleg a világ legnagyobb és legtöbb értéket rejtő páncélszekrényének ajtaja előtt

 

A föld alatti édesvíztároló (Részlet)

 

Az ajtók légmentesen zárnak 7 másodperc alatt, a rendszer hidraulikus és elektromágneses – magyarázta Mrs. Cornier.

Csodálkozva álltam a föld alatti sziklahangárban, ahol egyszerre akár több Jumbo is várakozhatott volna. Megtudtam, hogy kialakításához 200 000 tonna gránitot robbantottak ki a hegy testéből, s ezt az adatot kétség esetén inkább felfelé korrigálhatjuk. Itt ugyanis szívesen kerekítenek lefelé. Hogy semmi ne menjen veszendőbe, a kőzettömeget kifelé hányták, s ez szolgált a sziklás vidéken a parkoló alapjaként.

Az alagutak oldalfalait, tetejét, az összekötő tárnákat és csatornákat acélháló védi a kőomlástól, s hogy magát a sziklafalat ellenállóvá tegyék, 110 000 ezer, néha 11 méter hosszúságot is elérő acélgerendát vertek a gránitba.

 

Az épületek 500 kg súlyú rugókon állnak

 

A modern idők egyik legimpozánsabb és legismeretlenebb építményét hozták itt létre. 15 háromemeletes acélépületből áll, melyek 1319, darabonként 500 kg súlyú acélrugón nyugszanak.

Az acélfalú házak nem érintkeznek közvetlenül a sziklával és egymással sem. A rugalmas kapcsolódás földrengés vagy atomrobbanás esetén minden rázkódást levezet, garantálja az épületrészek lebegését.

 

A háromemeletes acélépítményeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a sziklával. Jobbról és balról jól láthatók a sziklát stabilizáló 11 m hosszú acélgerendák

 

Parancsnoki harcálláspont. Hatalmas színes képernyő mutatja a kontinensek körvonalait

 

Az épületet körbejárva világossá vált, kié a számtalan autó odakinn: tulajdonosai a Space Command 6 000 főnyi legénységének tagjai, s közülük néhány száz a Colorado Springs melletti Cheyenne-hegység föld alatti komplexumában alkalmazott: ők jelentik az Amerikai Űrellenőrzés idegközpcntját.

Mrs. Cornier telefonált egyet. Mint az Ezeregyéjszaka meséiben, Ali baba ..Szezám, nyílj ki!” varázsszavára, elmozdult egy ajtó, és elsötétített terembe léptünk. Két szinten mintegy tucatnyi férfi ült a képernyők és komputerek billentyűi előtt. Az enyhén ferdén lejtő falról a kontinensek körvonalai világítottak finom, hosszú vonalakkal átszabdaltan.

Hol van a Szaljut-6?

Mi történik itt? – kérdeztem a szolgálatos tiszttől, miután szemem hozzászokott e sajátos világhoz.

– Azoknak a műholdaknak a pályáját ellenőrizzük melyek a Föld körül keringenek.

– Mindegyikét? Nem csak néhányét?

– Nem, jól hallotta: mindegyiket – mosolygott a tiszt.

– Megengedi, hogy próbára tegyem?

– Kérem, minket nem érhet meglepetés.

– Akkor mondja meg, legyen szíves, hol van most a Szaljut-6! A tiszt egyik munkatársához hajolt, néhány szót súgott a fülébe. Pár billentyű zörgött, aztán a képernyőn görbe jelent meg, mely csigatempóban nyúlt egyre hosszabbra.

– A Szaljut-6 nem mesterséges hold, hanem űrállomás, melyhez már többször irányítottak más szovjet űrjárműveket – világosított fel a tiszt a vonalat szemlélve. – Az űrállomást 1977. szeptember 29-én indították.

A vonal rajzolódott tovább.

– Látja, a vonal a Szaljut-6 jelenlegi pozícióját mutatja, pillanatnyilag Magyarország fölött van.

– Ezek megközelítő számítások a valószínű pályát illetően, vagy a Szaljut-6 tényleg arra halad, amerre a vonal mutatja?...

– Ez a jelenlegi idő és a jelenlegi pozíció – mondta a tiszt, és kissé elnézően mosolygott.

Megtudtam, hogy „odafönn” több mint 15 000 objektum található, a rakétarészeket és egyéb űrhulladékot is beleértve. De: jelenleg a Föld körül 5312 mesterséges hold kering, szabályozott pályán. A tiszt büszkén mutatta a világ egyetlen űrkatalógusát, amely csaknem egy ódon iktatókönyvhöz hasonló. Ebbe minden műhold kilövését és az atmoszférába történő visszalépését kínos pontossággal jegyzik.

Persze itt nem könyökvédős hivatalnokok ülnek a pult mögött. Minden számítógéppel működik. Az US Space Command adatbankja nemcsak a műholdakat, hanem ezek legfontosabb jellemzőit is nyilvántartja. Polgári vagy katonai objektumról van-e szó? Mi a funkciója? Pályája stabil-e? Fedélzetén minden műszer működésben van-e? És a képernyőn egy gombnyomásra pillanatok alatt vázolható az 5312 műhold 1984. augusztus 2-ai helyzete! Azóta számuk gyarapodott is néhánnyal...

De a számítóközpont nemcsak a pillanatnyi állapotot mutatja. Kódolt lehívással a jövőbeni pálya is meghatározható, bármely időpontra vonatkozik is a kívánt helyzetmeghatározás.

A körülbelül méternyi átmérőjű tárgyak, mint megtudtam, 50%-os eséllyel visszatérhetnek a Föld atmoszférájába. A nagyobb objektumok széttörnek, ez aztán a radarképernyőkön úgy jelentkezik, mintha rakétatámadásról lenne szó.

Az ember első eleme a szárazföld volt, azután a tenger, majd a légtér, ma már a világűr. Ez utóbbiban a szovjeteknek hasonlíthatatlanul nagyobb a tapasztalata, mint az amerikaiaknak. 1977 óta a napokat, órákat összeadva, a szovjet asztronauták kerek 6 évet töltöttek a világűrben, az amerikaiak csak 300 napot!

Az utópia valósággá válik

A Cheyenne-hegység acél idegközpontjában az utópia rég valósággá vált. A briliáns matematikusok hada – még ha kvalitásuk Einsteinével lenne is azonos – évek alatt sem tudná azokat a műveleteket elvégezni, amelyeket a számítógépek néhány másodperc alatt teljesítenek.

A Space Command jelzi a többi országnak, Japántól Európán keresztül Indiáig, a műholdak keringési pályáját. Kiszámítják az ütközésmentes pályát, s ezeket ismertetik a polgári és katonai hatóságokkal. Maga a Space Shuttle* is megkapja a gránithegyből a kilövések időpontját és a pályák adatait. A világűrben elég nagy a tülekedés, kevés a kollíziómentes pálya. Csak a gyors információknak volt köszönhető, hogy az STS-4 12 kilométerrel elkerült egy régi rakétatestet, és az STS-9 csak 1300 méterre húzott el egy szovjet műholdroncs mellett.

Földközelben az űr teljes ellenőrzés alatt áll. 1984 nyarán a NASA elvesztett két, űrrepülőgép által pályára helyezett, viszonylag kis méretű műbolygót. A Space Commandnek pillanatokon belül sikerült megtalálnia mindkettőt.

 

* Többször felhasználható amerikai űrrepülőgép-rendszer, amelynek orbitális egysége repülőgép módjára tér vissza a Földre

 

Átadtak egy másik tisztnek.

– Üdvözlöm! – mondta. – Itt óriási a személyzet felelőssége. Kérem, ne zavarjon senkit a munkában... és ne beszéljen túl hangosan!

A riasztóteremben álltunk. Olyan volt az atmoszféra, mint egy egyetemi könyvtárban, csak éppen nem könyvek, hanem számítógépek és képernyők töltötték meg az elsötétített helyiséget. A levegő baktériummentes volt, tisztább, mint bárhol a világon.

Még egy órával azelőtt azt hittem, a lemerült tengeralattjárókat nem lehet felfedezni. Itt felvilágosítottak: mint ahogy a műholdak és roncsmaradványaik pozíciója pontosan meghatározható, éppúgy lehet tudni a tengeralattjárók elhelyezkedését is, akár kikötőben horgonyoznak, akár az óceánok mélyén rejtőznek. Csak egy kivétel van: az egész kicsi, egyszemélyes tengeralattjárók, melyek stratégiai lövést nem képesek leadni, még nem regisztrálhatók. Biztos vagyok benne: nem sokáig...

 

Pillantás az elektronikával telezsúfolt riasztóközpontra a Cheyenne-hegység mélyén

 

Mintha egy nagy egyetemi könyvtár olvasótermében lennénk...

 

– Érzékelőrendszerünk minden kontinensen, a víz alatt és az űrben is ki van építve – világosított fel a tiszt. – Ezek az érzékelők, mint a radarberendezések vagy infravörös mérőműszerek, minden rakétakílövést észlelnek, még akkor is, ha egy részük nincs működésben. A világűrben elhelyezett érzékelők naponta 24 órán át kb. 20 000 információt közölnek. Amint valami szokatlant észlelnek, legyen ez vulkánkitörés vagy erdőtűz, a fény sebességével adják a jeleket a központi komputernek, vagyis ide, a riasztóterembe. A számítógép elemzi a beérkező jelentéseket, és a részleteket azonnal öt nagy képernyőre vetíti ki! Csak egy példát említek a gyorsaság szemléltetésére: egy ballisztikusrakéta-támadás, míg a lövedékek elérik az amerikai szárazföldet, a rakéták kilövési helyétől függően kereken 1800 másodpercet vesz igénybe. Ha a rakétákat tengeralattjárókból lövik ki, a riasztóidő a hajó helyétől függően legfeljebb 600 másodperc lehet. A számítógépek pedig azonnal jelzik, hogy mely érzékelők regisztrálják az eseményt, közlik a kilövés idejét, a kilövőhely pontos pozícióját, a lövedék irányát, a startsebességet, a rakéta típusát és még sok minden mást. így ha nálunk valóban riadó lenne, abszolút bizonyosnak kell lennünk, hogy nem technikai zavarról vagy tévedésről van szó...

– Ezt hogyan állapítják meg?

– Vannak biztonsági telefonjaink, tárcsázni sem kell. Amint felvesszük a hallgatót, a vonal másik végén máris jelentkezik a hívott. így minden fontos parancsnoki központtal összeköttetésben állunk. Miközben a számítógépek további adatokat vetítenek a képernyőre, mi már telefonálunk. Ellenőrizzük, hogy a parancsnoki központ Grönlandon, Alaszkában vagy Szaúd-Arábiában ugyanolyan információkkal rendelkezik-e, mint mi. Ugyanakkor a komputer más, előre beprogramozott érzékelőrendszereket is kikérdez, például olyanokat, melyek nem infravörös sugarakra, hanem radioaktivitásra vagy optikai jelekre reagálnak...

– Azt akarja mondani, hogy meg tudják állapítani, a rakéta „töltött” vagy sem?

– Meg kell, hogy tudjuk mondani! Másképp hogyan tudnánk megkülönböztetni a megtévesztő utánzatot a valódi robbanó testtől?

Nem jutottam szóhoz. Eddig a pillanatig attól féltem, hogy egyetlen tévesen kilőtt rakéta világháborút válthat ki, s egy megbolondult számítógép hadat üzenhet a Földnek. Most már tudom, hogy emberek, számítógépek, érzékelők, biztonsági jelzőrendszerek arzenáljának birtokában cselekszenek, mielőtt a Space Command talán az első vészjelet leadná a stratégiai támadási parancsnokságoknak, és egy másodikat is menesztene, mely az első „valódiságát” igazolja.

A szovjetek rakétát lőnek ki

Miközben beszélgettünk, és a képernyőkön megállás nélkül adatok villóztak, rövid megszakításokkal szignál hangzott fel, TITKOS feliratú vörös lámpa gyulladt ki. Mintha varázsütésre történt volna, hirtelen üressé váltak a képernyők. De csak egy pillanatig. Utána az emberi agy e gyors kiszolgálói számoszlopokat, grafikákat és képeket vetítettek a monitorra, és a nagy sebességű nyomtatószerkezetek egyidejűleg végtelen papírszalagokat kezdtek ontani. Néhány tiszt telefonálni kezdett, nyugodtan beszéltek a másik féltekén válaszolgató partnerrel. Mi történhetett?

 

Egy ultraibolya szenzor modellje…

 

Az égen semmi sem kerüli el szemeinek figyelmét

 

1984. augusztus 2-án helyi idő szerint 10.33-kor egy szovjet kutatóállomásról rakétát bocsátottak fel; a Space Command legénységének rutinmunka, számomra hatásos élmény. Hiszen néhány másodperccel valahol a Szovjetunióban történt kilövés után Colorado Springsben észlelték a rakétát, azonnal megállapították a start helyét, azonosították a rakéta típusát, pontos görbével ábrázolták haladási irányát és sebességét, tisztában voltak a repülő tárgy céljával és – élesre töltött-e vagy sem – jellegével.

– Milyen pontossággal határozható meg a becsapódás helye?

– Mintegy száz méterrel – felelte magától értetődően a tiszt.

Kísérteties, mégis bizonyos értelemben megnyugtató. Amellett az itt hihetetlen gyorsasággal működő komputerek – amint Earl S. van Imwegen brigádparancsnok elmesélte – már egy elöregedett generáció képviselői. Hasonlíthatatlanul gyorsabb berendezések is léteznek már, szinte elképzelhetetlen kapacitással. Kérdésemre, miért nem a legmodernebb számítógépeket alkalmazzák, azt felelte, hogy a Space Command új berendezéseket csak akkor kap majd, ha azok minden lehetséges és elméletileg elképzelhető helyzetben megállták helyüket.

A Space Command egy katonai szervezet, nem rendelkezik sem stratégiai, sem űrfegyverekkel; egyetlen feladata a földközeli világűr felügyelete, az űrobjektumok azonosítása és osztályozása. Itt a Cheyenne-hegységben megbúvó acélvárosban nem vakbuzgó politikusok, űrmániákusok és nem is fantaszták dolgoznak. Itt az őrmestertől a parancsnokig mindenki a maga helyén szolgál – azzal a céllal, hogy a világűrt figyelje, s Amerikát időben óvja a rajtaütésszerű támadástól.

Mégis: az atomháború veszélye fennáll.

Csillagok háborúja – na és?

1983. március 23-án Ronald Reagan elnök a televíziós kamerák előtt hozta nyilvánosságra a Strategic Defense Initiative-et, a védekezési stratégia erősítésének javaslatát. Ezen az estén felszólította Amerika tudósait, „teremtsék meg azokat az eszközöket, melyek a nukleáris fegyvereket tárgytalanná és elavulttá teszik”.

Ronald Reagan intése az ország tudósaihoz a történelemkönyvek tanúsága szerint talán egyszer majd felülmúlja John F. Kennedy 1961-ben tett felhívását, miszerint az űrutazás elsődleges céljává a Holdat kell tenni. Kennedy kezdeményezésének eredménye: 1966. március 3-án a személyzet nélküli Luna-9, majd 1969. július 20-án az Apollo-11 legénységének landolása a Holdon.

Reagan megbízásának teljesítéséhez is időre lesz szükség, de a megvalósulásnak semmi köze egy „Csillagok háborúja” című tervezethez. A csillagokig még hosszú út vezet. Amit Reagan kezdeményezett, a tudósok és technikusok valamikor majd meg fogják valósítani. Az eredmények azonban egyelőre még ezt nem igazolják. Az említett beszéd töredékes idézetei és az ügyes címszó, „Csillagok háborúja”, bejárta a világot. Ezért szükségesnek tartom a jelentősebb bekezdéseket szó szerint idézni.

„...Mi lenne, ha a stratégiai, ballisztikus rakétákat elcsípnénk és megsemmisítenénk, még mielőtt elérnék országunkat? Tudom, hogy óriási technikai feladvány, melyet a századfordulóig talán meg sem oldunk. Mégis, a technika arra a fejlettségi fokra jutott, hogy erőfeszítéseinket értelemszerűen fokozni illik... Ma a tudósokhoz szólok, akik az atomfegyvereket létrehozták: állítsák nagyszerű tehetségüket az emberiség és világbéke szolgálatába, adjanak olyan eszközöket a kezünkbe, melyek az atomfegyvereket feleslegessé és hatástalanná teszik... Ma este fontos lépést teszek ennek érdekében. Megbízást adok egy átfogó, intenzív igénybevételt jelentő hosszú lejáratú kutatási és fejlesztési program felvázolására, melynek távlati célja az atomrakéták fenyegető veszélyének megszüntetése.”

Lehetővé válik rakéták elfogása és megsemmisítése a világűrben, mielőtt céljukat elérték volna? Kívánatos egyáltalán, hogy Reagan álma valóra váljon?.. Nem provokálja-e ezzel a másik felet, s még veszélyesebb rakéták előállítását eredményezi, melyek alkalmasak a védőernyő áttörésére?

Hogy mi köze a politikai-katonai vitáknak az én teóriámhoz?

Sok, nagyon is sok!

Azok a technikák, melyek a távoli jövő horizontján feltűnnek, valamikor az emberiség múltjában már ismeretesek voltak... Kénytelen vagyok a jövő űrfegyvereivel foglalkozni, hogy az olvasóban tudatosodjon, mi történt a rég múlt időkben.

L. M. titkos tervezet

Az L. M. titkos tervezetet Németországban 1943-ban dolgozták ki. Az L. M. rövidítés „Linear Motor”-t jelentett. Mindaddig a lövedéket robbanógáz lökte ki az ágyúcsőből. A lineáris motor esetében a lövedékeket mágneses erők vonzzák-taszítják folyamatosan, s így továbbítják a következő mágneses mezőnek. A mágneses mezők – mintegy sínen egymás után kapcsolva – jobban felgyorsítják a lövedéket, mint a legerősebb robbanógáz, s ráadásul hangtalanul, detonáció nélkül. A német technikusoknak sikerült – 1943-ban – egy 10 grammos töltényt másodpercenként 1050 m-es sebességre gyorsítani. Azt tűzték ki célul, hogy egy 7 kg-os lövedéket mágneses terek segítségével másodpercenként 2000 m-es sebességgel mozgassanak.

Az amerikaiak ezt a technikai megoldást Rail-Gunnak nevezték és továbbfejlesztették: kísérleti telepeiken 2 kg nehéz lövedékeik 20 km-es sebességet érnek el másodpercenként – az 1943. évi német értékek tízszeresét. A Rail-Gun egy plazmát* gyorsít, a plazma egy lövedéket. A lövedékek oly gyorsak, hogy ballisztikus pályájukról a levegő súrlódása nem téríti el őket, nem is lassítja mozgásukat. Egyedül mozgási energiájuk eredményezi a robbantó hatást, s ez megsemmisíti még a rakétákat is.

Jelenleg – valószínűleg! – a leghatásosabb egy nagyon bonyolult űrfegyver, a nukleáris röntgenlézer. Szigorúan titkos anyagú, hengerszerű fémköpeny borít egy minimális tömegű robbanótöltetet. A nukleáris robbanás által felszabadított hőenergia hatására a fémszálak atomjai röntgensugarakat bocsátanak ki, s ezzel a sugárcsóvával néhány száz milliárd watt szabadul fel, melyet a hengerszerűen elhelyezett fémszálak nyalábként irányítanak célba. Ez a röntgenlézer ugyan nem összpontosítható egy pontra, mint az optikai lézersugár, de 4000 km-es távolságnál csak 200 méteres szórással kell számolni. A röntgensugárzás ereje ekkora távolságban mindig elegendő ahhoz, hogy egy mozgásban lévő rakétát megsemmisítsen: az üzemanyagtartók forrasztásai felhasadnak, majd a rakéta teljesen elhagyja pályáját. Egyetlen hátránya: az atomrobbanás során a nukleáris röntgenlézer önmagát is megsemmisíti. Sok röntgenlézernek kellene tehát kilövésre készen állnia a földön és a világűrben. A Kelet-Nyugat közti egyezmények viszont atomfegyverek elhelyezését az űrben egyelőre hál’ istennek tiltják.

 

* A plazma ionizált gáz, mely semleges részecskék mellett szabad ionokat és elektronokat tartalmaz. Minden plazma diamágneses, vagyis külső mágneses mezőben egy ennek megfelelő mértékű, de ellentétes mágneses töltést vesz fel

 

A Földről induló lézersugár 36 000 km magasságba jut el, majd visszatükröződik, és elpusztítja a sebesen száguldó célt

 

Megsemmisítő ibolyántúli sugár

Azok az ultraibolya sugarak, amelyekről szó lesz, nem bámulásra és szépségápolásra szolgálnak. Annak lehetőségét vizsgálva, hogy az atomrakétákat fénysebességgel mozgó lézersugarakkal megsemmisítsék, az exzimer lézerrel is folytatnak kísérletet. Ez nemesgáz-halogén vegyülettel működik, és a 0,3 mikrométer hullámhosszon intenzív, igen hatékony ultraibolya sugarakat állít elő. Kolumbusz tojása: a lézersugarakat a Földön gerjesztik, de az űrből hatnak! Mégpedig a következőképpen: egy hadászati parabolatükröt küldenek a Földtől 1000 km-re lévő pályára, egy másik reflektort pedig egy 36 000 km-re lévő geoszinkron orbitálisra lőnek. Ez azt jelenti, hogy a második reflektor a Föld mozgásával szinkronban mindig ugyanazon a helyen marad. Abban a pillanatban, amikor új rakétát lőnek fel, a riasztórendszer szenzorai érzékelik a sugár-visszaverődés melegét, és riadót jeleznek. Az 1000 km magasságban elhelyezett tükör optikai lézer- vagy radarsugár segítségével a repülő tárgyra tájolódik, és követi azt. A 36 000 km magasan lévő reflektor viszont állandóan regisztrálja az 1000 km-en lévő észleléseit. A földi állomáson egy erőmű összenergiája állandó készenlétben áll: néhány másodperc alatt lézersugárhoz vezethető. Amikor tehát a Space Command a lövedéket végérvényesen ellenséges, támadó szándékú rakétának tartja, és a főparancsnokságnak utasítást ad a megsemmisítésére, minden másodpercek alatt történik. Az exzimer lézerhez energia tódul. Az intenzív ibolyántúli sugárzás fénysebességgel (300 000 km/másodperc) éri el a geoszinkron reflektort, és onnan a katonai tükörre kerül, mely már regisztrálja a célt. A tárgyat 160 megajoule energiával semmisíti meg. A közben aktivizált energiatömeg elegendő lenne egy 142 kg-os jégkocka elolvasztásához. Természetesen az itt példaként említett két tükör nem lenne képes egy rakétatámadás jelzéséhez. Ehhez elméletileg a számítások alapján kb. 400 katonai tükröt kéne állandóan Föld körüli pályán keringetni, illetőleg kilövésre kész rakétákra szerelni, hogy néhány másodpere elmúltával az űrbe kerülhessenek.

Lehetetlen? – Elavult kifejezés!

Amiről a science fiction szerzők írtak, és melyeket komoly tudósok utópiának tartva, fölényes mosollyal elvetettek, íme valósággá vált.

Ez a kétes értelmű szó: lehetetlen, melyet gyakran ad abszurdum használnak, még mindig divatos.

Lehetetlennek számított, hogy meteoritok hulljanak alá az űrből.

Lehetetlennek a régi álom, hogy az ember a levegőbe emelkedjen.

A hangsebesség áttörésének lehetetlensége szinte törvényszerűségnek számított.

A gondolat, hogy az anyag legkisebb része az atom, s ez még további részekre bontható, lehetetlennek hangzott.

Aki elképzelhetőnek tartotta, hogy az ember a Holdon, esetleg a Marson landoljon, lehetetlen fantasztának számított. Még nem is olyan régen lehetetlennek tűnt a feltevés, hogy a fény hullámai, melyek minden irányba terjednek, egy hullámhosszra hozhatók, és egy aprócska pontra irányíthatók.

Lehetetlen spekulációnak számított a genetikai kód tervszerű változtatása.

Lehetetlen – állították – a gondolatátvitel.

Lehetetlen a nehézségi erő kiküszöbölése vagy a fényét meghaladó sebesség létrehozása.

Lehetetlen, mindez lehetetlen; egy részük ma már mégis valóság.

Mint a légy a sötét szobában

A nagyhatalmak kutatóközpontjaiban olyan sugárfegyvereket fejlesztenek ki, melyek képesek több ezer km-es távolságra láthatatlan, az atomoknál kisebb részecskékből eredő megsemmisítő hatású sugarak kibocsátására. A legnagyobb titoktartás mellett is kiszivárgott, hogy a kaliforniai Liver laboratóriumban olyan fegyverekkel kísérleteznek, amelyek munícióját nagy töltési energiájú protonok és negatív töltésű elektronok alkotják; a sugarak nem égetnek lyukat, nem semmisítenek meg rakétákat, viszont áthatolnak a falakon, és megbénítják a komputereket. Lehetetlen? Várjuk ki a végét!

Lehetetlen feltevésnek tartották azt is, hogy egy lövedéket ballisztikus pályán egy másikkal eltaláljanak. Az amerikai technikusok 1984. június 10-én törölték az ide vonatkozó lehetetlen szót. Ezen a pünkösdhétfőn 10.58-kor a Vandenberg támaszpontról Minuteman rakétát lőttek fel. Célja: a kis Meck sziget, 8000 km-re Kaliforniától a Csendes-óceánban, Kwajalein térségben. A Space Command már a startfázisban meghatározta a rakéta helyét, pályájának adatait, a komputerek a monitorokra vetítették és továbbították Kwajalein radarállomásának. Ott a legmodernebb, nagy sebességű számítógép meghatározta a kollízió helyét. Ezután egy 25 000 km-es sebességgel kilőtt rakétát küldtek az „ellenséges tárgy” elfogására. A rakéta mérőfeje olyan érzékenyen reagál, hogy még egy jégtömb „melegét” is le tudja választani a világűr háttér-hőmérsékletétől; mérései a fedélzeti komputerbe kerültek, amely a betáplálás pillanatában beszabályozta a kormányszerkezetet. 200 km magasságban 5 méter átmérőjű ernyőszerű fémhálót bocsátott ki, nehogy az egymáshoz közeledő lövedékek elkerüljék egymást. A fémháló fölöslegesnek bizonyult. Direct impact! Telitalálat! – jelentették a Space Command komputerei.

Ez a gyakorlat szemléltette, hogy a többszörös hangsebességgel haladó lövedéket az ugyanolyan gyors rakéta eltalálhatja. Lehetetlen! – állították még néhány éve. Startolás után semmi sem állíthatja meg a rakétát. Telibe találni? Lehetetlen! Egy lehetetlennel több a szemétkosárban!

Az F-15-ös amerikai hadirepülőgép ma már 30 km magasságban repül. Most tervezik az Advanced Fightert, ez háromszoros hangsebességgel, 40 km magasságban fog repülni. Ezek a gépek csaknem a műbolygók kvalitásaival rendelkeznek. Szárnyuk alatt több vadászrakétát képesek szállítani, ezeket nagy magasságban ki tudják oldani, és képesek „ellenséges” rakéták ellen küldeni. A vadászrepülők már most képesek lennének rakétákat és műholdakat juttatni a sztratoszférába, ugyanakkor űrállomások megsemmisítésére is alkalmasak lennének.

Az emberiség legnagyobb technológiai csatájához szükséges anyagi fedezet nagyságrendje hihetetlen. A századfordulóig hivatalos becslések szerint 500 milliárd dollárt fognak fegyverkezési kutatásokra fordítani. De elérhetők vajon a tervezett célok? Miért költenek ennyi pénzt, miért fektetnek ennyi emberi értelmet és munkaerőt ezekbe a tervekbe? Elkerülhetetlen az űrfegyverkezés? Hová vezet mindez?

 

Modern vadászrepülő-modell. Állítólag háromszoros hangsebességgel 40 km magasságba tud majd emelkedni

 

Lyukas ernyő

Eddig minden fegyvert új, még hatékonyabb követett. Bölcs természettudósok hangosan tiltakoztak a világűr militarizálása ellen. Rakétaelhárítás a világűrben címmel¹* négy, a témában járatos tudós a természetvédelmi ernyő hiányosságait felismerve elkerülhetetlen lyukakra utalt, amelyeken keresztül az ernyő átfúrható. Nemzetközi jogászok más problémákra figyelmeztetnek: a nagyhatalmak és 80 további ország 1967. január 27-én űregyezményt írtak alá, melynek 2. cikkelye szerint:

 

* A bibliográfiai utalásokat lásd a könyv végén

 

„A világűr, beleértve a Holdat és más égitesteket, nem képezheti egyetlen nemzet felségterületét sem.”

A világűrben elhelyezett fegyvereket illetően a 4. cikkely így nyilatkozik:

„A szerződő országok kötelezik magukat arra, hogy olyan tárgyakat, melyek atomfegyvereket vagy más tömeges megsemmisítő fegyvert hordoznak, nem irányítanak Föld körüli pályára, erre vonatkozó fegyvereket az égitestekre nem juttatnak, illetőleg nem helyeznek el a világűrben.

A Holdat és az összes többi égitestet a szerződő államok kizárólagosan békés célokra használhatják. Katonai támaszpontok, berendezések és erődítmények felállítása, mindennemű fegyver kipróbálása, katonai gyakorlatok végzése az égitesteken tilos. Katonai személyzet alkalmazása a tudományos kutatásban vagy más, békés célokra megengedhető. Ugyanígy megengedhető a Hold és más bolygók békés feltárásához szükséges felszerelések vagy berendezések alkalmazása.”²

Az egyezmény elavult

Az 1967-es status quo alapján az egyezmény világosnak tűnt. Ennek ellenére: semmi sem világos! Csupán atomfegyverek és tömegpusztító eszközök használatát tiltják a világűrben. Atomfegyvert hordó rakéta ellen alkalmazott lézer sem az előbbiekhez, sem az utóbbiakhoz nem sorolható.

„A világtörténelem azoknak az eseményeknek az összessége, melyek elkerülhetők lettek volna” – írta a Nobel-díjas Bertrand Carl Russel (1872-1970).

Vég nélküli spirál? Leszerelési tárgyalások a szerszámíj feltalálása óta folynak. Az ellenséges felek biztosították egymást, hogy a gonosz fegyvert nem vetik harcba. Miért spirálvonal? Mert az emberek tartanak egymástól, az egyik nem tudja, miben sántikál a másik. Mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk? Minden új fegyver után egy még újabbat találnak fel, s miután az egész arzenál ellenőrzése lehetetlen, folytatódik a fegyverkezési spirál – perpetuum mobile.

Egy nem politizáló eszmefuttatás

Évezredekkel azelőtt „szemet szemért” jelszóval, az egyes emberek harcoltak egymással; a barlanglakok már csoportokba verődtek. Az első települések lakói lándzsákkal és nyilakkal, hordákban törtek egymásra. Városállamok, királyságok már rendezett, különböző fegyverekkel felszerelt csapatokat, seregeket szerveztek. A hajók erődítményekké változtak. A páncélkocsik elődeként fegyveres harckocsik tűntek fel a frontokon. Kardok és fegyverek gyártásához új fémötvözetek jöttek divatba.

Valahol, valamikor mindig töprengtek emberek a gyilkolás új módozatain, városok és országok szövetkeztek a „közös érdek” jelszavával. Ágyúk, revolverek, gépfegyverek kerültek piacra, melyek még több embert még szörnyűbb módon pusztítottak el. S egy szép napon a háborúk a légben már repülőkkel, a víz alatt tengeralattjárókkal folytak.

Szárazföldön, vízen és levegőben tökéletes gyilkossá válva az emberi agyak az összecsapás lehetőségének negyedik dimenzióját keresték – és ezt a világűrben lelték fel. Ugyanakkor állandó leszerelésről és békéről tárgyaltak, az úgynevezett „békelövések” megszámlálhatatlanok. A leszerelési tárgyalások ellenére s a technika vívmányainak nyilván feltartóztathatatlan fejlődésével. Ennek, még ha paradox módon hangzik is, megvan a jó oldala is.

Az evolúció benyomul a világűrbe

A nagy politikai viták kora egyben a technikai fejlődés korszaka – akár tetszik, akár nem –, s mint mindenkor, így ma is feltehetjük a kérdést: mi lesz holnap, holnapután?

Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak egyike legyőzi a másikat, abszurd. Új fegyverek állandó fejlesztése a patthelyzet alapját betonozza, így – történelmi méretekkel – az egyensúly csak másodpercekre billenthető ki, hogy a döntő pillanatban ismét helyreálljon.

Miután a Földön és a földközeli űrben virágcserépnyi szabad terület sincs, a technikai fejlődés a távoli világűr felé irányul. Ehhez a léptékhez mérve egy hatalmi övezet anyagi, szellemi és technikai forrásai nem bizonyulnak elegendőknek. Az összes nemzet összefogására van szükség. Fogadok – és nagyon remélem, hogy a tétet még zsebre vághatom –, hogy az Alpha Centauri (4,3 fényévre lévő, hozzánk legközelebbi csillag) területére nem az oroszok vagy az amerikaiak teszik először a lábukat, hanem az egész békét akaró emberiség megbízásából egy nemzeti hovatartozás nélküli személyzet.

A világmindenséget érintő evolúció első tétova felismerése cseng vissza az 1967-es Nemzetközi Űrszerződésben: „A világűr, a Hold és más égitestek feltárását és hasznosítását a szerződő felek az együttműködés és kölcsönös segítség elve alapján végzik.”

Ami az 5. cikkelyben áll, üzenet és követelmény a csillagokhoz vezető úton:

„Támogassátok az űrhajósokat, az emberiség követeit!” Lassabban, sokkal lassabban érzékelhető az evolúció a technikai fejlődésben a háborútól való félelem hiánya miatt. A mindennapi konkurencia állandó újdonságokat eredményez. Feltalálók célja a jobb, praktikusabb, az életet megkönnyítő használati tárgyak előállítása. A nagyobb eladási forgalom fokozza a jólétet és a szociális biztonságot. A gazdasági életben részt vevők számára a legnagyobb vonzerő, a nagyobb jövedelem a verseny katalizátoraként hat.

Kétezerben és később

Valódi példával szeretném bemutatni, hogyan születnek Amerikában a jövőre vonatkozó elképzelések: a NASA kezdeményezésére 1984. január 13. és 19. között a texasi Austin Egyetemen találkozót szerveztek. Témája: a légi közlekedés technikai lehetőségei 2000-ben és később.³

21 résztvevőt az egyetemek küldtek, 28-at az ipar, 30-at állami szervek, mint a NASA, Air Force vagy Navy. Előszeretettel fiatal kutatókat válogattak ki, hogy töretlen lelkesedéssel lássanak munkához. Nem zakós-nyakkendős találkozóról volt tehát szó, lazán alakították a programot is. Az üdvözlő beszédet kávészünet követte, közben hét munkacsoportot alakítottak ki.

A meghívottak érdeklődésüknek és ismereteiknek megfelelően vehettek részt a munkában:

– aerodinamikai,

– komputeres,

– navigációs,

– eszközökkel, berendezésekkel foglalkozó,

– hajtóműves,

– szerkezeteket kivizsgáló,

– emberi tényezőket kutató csoportok alakultak.

Mindegyik munkacsoport elnököt választott, ők fogalmazták meg a következő kérdéseket:

1. Milyen repülőgéptípus gyártása kívánatos 2000-ben?

2. Milyen képességekkel rendelkezzen a repülőgép? Nagy és lassú legyen, vagy gyors és kicsi, vagy e két kombináció variációja? Az atmoszférán belül vagy csak a sztratoszféráig repüljön?

3. Milyen sebességgel rendelkezzen?

4. Milyen követelmények állíthatók a repülőgép anyagával szemben?

5. Tudjon-e függőlegesen startolni és landolni?

6. Milyen szerkezeti anyagokat kell kifejleszteni?

7. Milyen hajtóműveket kell újrakonstruálni?

8. Milyen a zajártalom?

9. Hatótávolságát hogyan határozzák meg?

10. Milyen követelmények adódnak az előbbiekből a navigációra és számítógépekre vonatkozóan?

11. Az ember vajon uralni tudja-e a szükséges számítógéprendszereket?

12. Ésszerű és kívánatos-e az ember és komputer szimbiózisa?

A résztvevők elmondhatták elképzeléseiket és fenntartásaikat a hallottakkal kapcsolatban, majd más munkacsoportokkal folytatott eszmecserében felmérhették a merész technológiák alkalmazhatóságának valószínűségét.

Az új anyagokkal foglalkozó munkacsoport például arra a következtetésre jutott, hogy a súlycsökkentés érdekében az alumínium kiváltására új fémötvözetekre lesz szükség, melyek tűrik nagy sebesség esetén a súrlódás okozta magas hőmérsékletet. Szóba került a kerámia, üvegkerámia, grafit, biztonsági üveg, szívós karbonvegyületek, például a kevlar.

A számítógép-szakértők javaslatokat tettek a startolási és landolási idő 50%-os csökkentésére az új ellenőrző berendezések alkalmazásával. A jelenleginél sokkal kisebb, százszor hatékonyabb számítógépek saját maguk fognak bizonyos biztonsági feladatokat ellátni, a gondolat sebességével ellenőrzik a pilóta tevékenységét, és korrigálják az esetleges tévedéseket.

Technikailag megvalósíthatónak ítélték a pilóta nélküli, automata teherszállító és ellenőrző repülők építését, valamint az Artificial Intelligence, vagyis az emberi döntőképességgel rendelkező komputerértelem létrehozását.

Míg bizonyos országokban a technikától való idegenkedés „ostoba gőzhengerré” vált, mely „létünk alapjait fojtogatja,”⁴ az amerikai ifjúság felismerte, hogy jövőjét csak technikai eszközökkel alakíthatja.

A texasi Austin Egyetem tanácskozásán a vitákban fel sem merült a lehetetlen szó, még akkor sem, mikor szóba került, hogy építhető-e olyan gazdaságos repülő, mely egyaránt repülhet az atmoszférán belül és kívül, jóllehet minden résztvevő tisztában volt az adott pillanatban szinte megoldhatatlan nehézségekkel. Az atmoszférán belül a repülőgépek propellerrel vagy hajtóművel repülnek, légüres térben viszont mindkét technika csődöt mond. Az atmoszférán belül a repülőgép kabinjának hasonlíthatatlanul kisebb nyomást kell elviselnie, mint egy űrhajónak, mely abszolút légmentesen, vákuumban repül. Mikor az űrhajó nagy sebességgel visszaérkezik az atmoszférába, a levegővel való súrlódás következtében felforrósodik; a sugárhajtású repülőgép viszont sosem éri el ezt a sebességet. A világűr hidege eleve robusztusabb anyagokat feltételez a szigeteléskor, mint a Föld atmoszférája, mely az utasoknak levegőt is biztosít. Azonkívül a világűrben belélegezhető levegő nincs, poggyászként kell vinni, vagy a helyszínen kell előállítani.

 

Egy leendő szupergyors repülő modellje a NASA szélcsatornájában

 

Egyre magasabbra? Egyre gyorsabban?

Ehhez hasonló feladatokat kell megoldani. És meg fogják, ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, hát holnapután. Ezek a feladatok léteznek Európa ege alatt is, izgatva a technikusokat és tudósokat, de nem mernek belevágni, mert egy hanyatló kor valamely prófétája tán szakállát tépdesi majd, s mikrofonszózatként a „nemkívánatos” kifejezéssel riogat. Létünk elemi alapjait persze nem fogja megváltoztatni. A valósághoz hozzátartozik a fantasztikus, a pillanatnyilag hihetetlen is. Mint a gondolat egypetéjű ikrei. Fognak-e az amerikaiak olyan repülőt konstruálni, mely az atmoszférán belül és kívül is működik? Minden bizonnyal. A tervezet Transatmospheric Vehicle címszó alatt létezik is (TAV). E jármű teljesítménye többszöröse lesz majd a bevált űrrepülőgépnek, amelyet – bár egykor megkérdőjelezték – rakétával lőnek Föld körüli pályára, majd hajtómű nélkül tér vissza a Földre. Dr. Jerry Arnett, az ohiói Wright Patterson Air Force Base tervező menedzsere 1984 novemberében azt állította: „A TAV elkészítésének lehetőségét behatóan vizsgálva az a véleményünk, hogy rendelkezésünkre fog állni olyan technológia, mely szükséges az új repülőgép-generáció elsőszülöttjének elkészítéséhez.”⁵

A TAV-generáció első gyermekének születési adatai már ismeretesek: startsúlya 500 és 800 tonna közt lesz, 29-szeres hangsebességet ér el, 80-100 km magasságban működik, tehát olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint egy szupergyors keringésű műbolygó. A Föld körberepülése 2 órát sem fog igénybe venni, a Kalifornia-Európa szakasz 30 percnyi utat jelent majd.

De ezek csak az első TAV-gyermek képességei, testvérei magasabbra jutnak majd, mint 100 km!

Az új generáció nagyobb teljesítményének biztosításához olyan hajtómű szükséges majd, amelyet a sugárhajtású gépek és a rakéta kombinációjával alakítanak ki.

A probléma megoldása kézenfekvő. SCRAM a neve – Supersonic Combustion Ramjet Engine –, szuperszonikus motorú duzzasztott sugárhajtómű. A hangsebességet meghaladó légsugárban (oxigén) folyékony hidrogént égetnek el. A SCRAM közönséges sugárhajtású gépként indul, a hangsebesség kétszeresével. Csak ezután vált át a pilóta a SCRAM-rendszerre, vagyis a hajtóművekhez szükséges mennyiségű oxigént juttat a levegőből. A kétféle rendszerű hajtóművek a gépet így 3700 km-es sebességre képesek felgyorsítani. Az atmoszféra felső határához érve leállítják a hajtóműveket; az oxigénmennyiség a levegőben már túl csekély; a SCRAM viszont felgyorsítja a TAV-ot 6400 km-re, és 35 000 m magasságba juttatja.

Ebben a magasságban a SCRAM is életképtelen. Ekkor lép be a rakétahajtómű: 150 km magasságra juttatja a szerkezetet, és további rakéták begyújtásával ez az érték még fokozható.

Vajon értelmes beruházás-e ez a földi űrrepülőgép, a TAV? A McDonnell Douglas Corporation (St. Louisban), a világ legnagyobb légiforgalmi vállalatainak vezetői azt állítják:

– a TAV villámgyors felderítési akciókat képes ellátni nagy magasságban,

– sérült asztronauták segítségére tud sietni,

– képes űrállomásokról indult támadásokat megakadályozni, illetve támadni,

– a Föld és egy űrtelepülés közt gyors összeköttetést biztosít,

– landolni tud minden lehetséges repülőtéren,

– hasonlíthatatlanul gyorsabb lesz, és magasabbra emelkedik, mint az űrrepülőgép, pedig ez 8,34 perc alatt 7424 m/sec sebességgel 117 km magasságba jut,

– a transzatmoszferikus személyszállítók prototípusának tekinthető.

Ez az utolsó pont már minket, a Földön visszamaradottakat is érint; a nagy amerikai repülőgépgyártók szerint a földközeli légtér a jövő században reménytelenül zsúfolttá válik, az utasszállító Jumbo jetek nem szennyezhetik tovább a levegőt. A jövő interkontinentális Jumbója egy TAV lesz: a sztratoszférába fog repülni, és olyan biztonsággal landol a célrepülőtéren, mint ahogy a sas csap le áldozatára.

Melvin Salvay, a Lockheed Aircraft (Burbank, Kalifornia – 100 000 alkalmazottal az amerikai repülőgépgyártás 3. legnagyobb vállalata) menedzsere állítja:

„Semmi kétség, mához 25 évre a hosszú távú légi utak az űrbe vezetnek majd.”⁶

1984-ben az amerikai légierő kerek egymilliárd dollárt bocsátott a repülőgépgyártók – McDonnell Douglas, Boeing, Lockheed, Northrop, Grumman, General Dynamics, Rockwell – rendelkezésére űrbiztos anyagok kifejlesztése és kipróbálása céljából.

Ezek a cégek egymás konkurensei, legjobb embereiket mozgósítják, s a legmodernebb, részben csak erre a kísérletre kifejlesztett segédeszközöket biztosítják számukra. A teszt eredményeként ugyanis mindegyik cég meg szeretné szerezni a gyártásra vonatkozó zsíros megbízást. Az evolúciós spirál – minden görbe egy új találmány – űrdimenzióban tekeredik.

 

1984 áprilisában ilyen volt az első transzatmoszferikus jármű (TAV) a rajzoló képzeletében. Gyártó: McDonnell Douglas Corporation

 

A Lockheed technikusai rajzasztalán olyan utasszállító légi óriás körvonalai láthatók, melyet atommeghajtásúnak terveznek, és a számítások szerint 10 000 órát repül majd „tankolás” nélkül. Rögzítsük tudatalattinkban ezt az adatot, mert lesz még szó „lehetetlen repülő szerkezetekről”, amelyeknek nem volt szükségük üzemanyag-felvételre. Léteztek ilyenek a történelem előtti időkben is.

A világegyetem iparosodása

A sajtóban a világűr militarizálása állandóan főcím. Az űr sokkal fontosabb iparosítását viszont nem veszik tudomásul. A csaknem teljesen kikanalazott „Föld-fazék” mellől feltekingetők azon gondolkoznak, hogyan pótolhatók majd a nyersanyagok, amelyek planétánkon belátható időn belül elfogynak. Okos futurológusok kérdezgetik önmaguktól, hogyan látható el majd táplálékkal 100 év múlva a robbanásszerűen szaporodó világnépesség, amikor már ma is milliók szenvednek az éhségtől.

Ezen az elkerülhetetlen trenden csak merész alkotó fantáziával lehet kifogni.

Szinte a kriminalitás határát súrolja, ha a pedagógusok a rájuk bízott – kiszolgáltatott – ifjúságot technikaellenesen motiválják, és a fantáziát ideológiailag kijelölt pályára irányítják. Az ilyen nevelők szája habzik, ha a világűr kereskedelmi célú felhasználásáról esik szó. La Rochefoucauld (1613-1680) éleslátóan fogalmazott Reflexions című írásában: „A középszerű mindent elítél, mi meghaladja horizontját.” Richard L. Kline, az US Astronautical Society igazgatója 1984. július 19-én a Tudományos Technológiai Bizottság képviselőházi tagjainak tartott beszédében a következőket mondta:

„Tudom, nagyjelentőségű az alkalom, hogy Önöknek a világűr kommercializálásáról beszélhetek. Most, hogy a Space Shuttle működik, lehetővé válik a polgári űrprogram új, fontos fázisába való bekapcsolódás; olyan fázisába, mely technikai lehetőségeinken alapul, és ennek előnyét átviszi a kereskedelem szektorára.”⁷

Kline kifejtette, hogy sok amerikai cég „kereskedelmi tevékenységét ki akarja terjeszteni a világűrre”. Az iparnak évek óta jó kapcsolata van a NASA-val, és egy sor üzem tart munkacsoportokat, amelyek tervezeteket dolgoznak ki a világűr kereskedelembe való bekapcsolására.

Tegyük hozzá, jó okkal: léteznek például molekuláris vegyületek – új gyógyszerek és nyersanyagok kifejlesztéséhez –, amelyek csak teljes vákuumban és a súlytalanság állapotában állíthatók elő. Tudományos kísérletek végtelen soráról tudunk, amelyeknek semmi köze a katonasághoz, de csak a világűrben végezhetők el, illetőleg igazolhatók. Hogyan változik meg a genetikai kód a súlytalanság állapotában? Lehetne-e az űrben növényeket gyorsabban szaporítani?

Csupán két kiragadott kérdés, melyre a jövő század világnépessége választ vár. Vajon milyen kilátást, illetve betekintést nyújt a világűrbe az űrállomáson elhelyezett teleszkóp, amelyet nem zavarnak a levegőrétegek?

Miután az állam az űrtevékenységet ellenőrzés alatt akarja tartani, menetrendszerűen összeköttetést kell biztosítani a világűrrel. Ha a szükséges előfeltételek létrejönnek, Kline szerint az ipar és a bankok hajlanának arra, hogy jelentős beruházásokat eszközöljenek az űriparágakba, sőt részt vennének állandó személyzettel ellátott űrállomások kiépítésében.

A Föld másik felén is hasonlóan gondolkoznak. Leonyid Brezsnyev, a szovjet kommunista párt volt főtitkára így nyilatkozott: „Időálló, személyzettel ellátott űrállomások létrehozása kilométerkövet jelent majd az űrutazás történetében. Minden ember, a tudományok és a nemzetgazdaság javát szolgálja majd.”⁸

Eureca! Heuréka!

Az ESA (Európai Űrhajózási Ügynökség) 1987-ben új mesterséges holdat bocsát útjára. Eureca lesz a neve – nem a görög matematikus, Arkhimédész (i. e. 287-212) szavai után, aki, mikor a hidrosztatika alaptörvényét felfedezte, „Heuréka!” (Megtaláltam!) kiáltással adott kifejezést örömének. Az „Eureca” az European Retrievable Carrier angol kifejezés rövidítése. Egy űrrepülőgép fogja az Eurecát 296 km magasban lévő pályájára juttatni, erről a pontról viszont már a saját, Németországból távirányított hajtóműve 500 km magasra továbbítja, majd az űrrepülőgép segítségével tér vissza ismét a Földre, egy újabb misszióra felkészítve. A második start az első megismétlése lesz. Retrievable.

Az Eureca a világűrben más rakétaindító komplexumokkal nagyobb egységekké kapcsolható. Az előállító MBB szerint: „Egy második, személyzettel ellátott, újra alkalmazható űrszegmentum közeledik a célhoz. Miután elérte az Eureca orbitális magasságát, lassan feléje manőverezik, mégpedig úgy, hogy a céltól 100 méternyire lelassuljon, majd néhány méter távolságra tőle megálljon.

A randevúmanőver célja passzív, bekattanó tengelykapcsolóval van ellátva, a vadász aktívval. A két felület összekapcsolódik.”⁹

Ez a másik platform lecsapolja a már összegyűjtött adatokat, amelyeket a rádió-összeköttetés esetleges zavara miatt nem tudott lehívni, anyagot szállíthat, biztosítja a kis rakétahajtóművek üzemanyag-szükségletét, az akkumulátorokhoz szükséges elektromosságot. Ha szükséges, több platform nagyobb egységgé köthető össze. Űrállomások földi építőelemekből.

 

 

Rajz az első szabadon repülő, autonóm működésű és visszahozható többcélú műholdról, az Eurecáról, amelyet az ESA (Európai Űrhajózási Ügynökség) megbízásából a brémai MBB-ERNA közreműködésével a SPACELAB ipari konzorcium fejleszt ki és épít meg. A többször felhasználható műholdat az űrrepülőgép földközeli körpályára viszi, ahol hat hónapig fog keringeni. 1987-ben, első bevetésekor az Eureca tizenkét kísérletet fog elvégezni a világűrben. Küldetésének befejezése után az űrrepülőgép manipulátorkarja befogja a műholdat, és visszajuttatja a Földre

Álom a távoli csillagról

A következő generáció állandó személyzettel ellátott, szabadon repülő, összekapcsolható űrhajórendszereket fog ismerni. Ronald Reagan jelentette ki az amerikai néphez intézett beszédében 1984. január 25-én:

„Valóra válik álmunk a távoli csillagról, tudunk majd a világűrben élni és dolgozni... Ma éjjel utasítom a NASA-t, hogy egy évtizeden belül állandó legénységgel űrállomást alakítson ki.”¹⁰

1984. augusztus 12-én egy cikkben a következőket fűzte hozzá:

„Az űrállomás tudományos és kereskedelmi tevékenységek bázisa lesz, elősegíti majd a nemzetközi együttműködést, és hozzásegíti az amerikai ipart, hogy a Földön túl is terjeszkedjen.”¹¹

Az amerikai vezetés gépezete – amely nem érvényesítheti akaratát a nemzet többsége ellenében – igyekszik megnyerni az állampolgárokat e magasröptű céloknak. Űrhajókat utánzó játékok kerülnek piacra, diákok törik a fejüket a világűrhöz kapcsolódó tanulmányi versenyek kérdésein. 1984 nyarán alakult meg a Young Astronaut Programm „az USA űrerejének kihasználására s arra, hogy az ország fiataljait a technológia tanulmányozására ösztönözze”.¹²

A tervezetet a NASA és a National Spacc Institute (NSI) fejlesztették ki. Azok a fiatalok, akik részt vesznek benne, űrjátékokkal kezdik, és a komputertechnikától a lézertechnológia megismeréséig jutnak. A költségeket természetesen az állam viseli, s magától értetődik, hogy a világhírű űrkutatási központokat is meglátogatják. A legjobbaknak lehetőségük van arra, hogy mint „űrturisták” részt vegyenek egy űrutazáson. Leonard W. David, az NSI munkatársa új űrkaszt kiképzésére törekszik.

 

A General Dynamics tervezi ezt a Centaur rakétát, amely teherszállítóként Föld körüli pályán fog keringeni

 

Az óvilágban, már ami az ifjúság saját kozmikus jövőjét illeti, mit sem hallani a célirányos előkészítésről. Az óvilág figyelmét még jelentéktelen műholdak kötik le, melyek új tévéprogramokat sugároznak majd, s ha néhány kiválasztott ember részt vesz az űrrepülésben, már úgy érzi, tevékenyen kivette részét a világűr meghódításából.

Mindaz, amivel az Egyesült Államok a legnagyobb nyilvánosság előtt lelkesíti az ifjúságot az űrjövőért, megtörténik a Szovjetunióban is.

Nem utópia!

Az első amerikai űrállomás 36 tonna súlyú lesz, 2000 m³ klimatizált belső térrel. 6-8 asztronautából álló személyzet dolgozik majd mintegy két hónapig az állomáson, majd egy másik járat új legénységgel helyettesíti őket. Ez a kezdet.

Már a század végén, 15 év múlva ki kell egészülnie az állomásnak – további részek hozzáépítésével – többrendeltetésű egységgé. Laboratóriumot rendeznek be a természettudósoknak és a technikusoknak, obszervatóriumot a világűr és a Föld megfigyelésére, SOS-állomást a bajbajutott asztronauták és más űrhajók megsegítésére, üzemet speciális űrtermékek előállítására, starthelyet további űrutazásokhoz, valamint nagyobb szerkezetek számára építési területet.

 

Egy űrállomás első lépcsőfokai. Modell a Lockheed tervezőirodájából

 

Az űrrepülőgép fogókarja egy műholdat helyez ki

 

Az űrrepülőgép, a fáradhatatlan teherhordó

 

Szeretném kézen fogni az olvasót, és sokkal nagyobb struktúrákat megmutatni, hogy el tudja képzelni azokat az űrbázisokat, amelyek már évezredekkel azelőtt keringtek a Föld körül.

17 évvel ezelőtt A jövő emlékei című könyvemben írtam: „Az űrutazás korszaka nem a rejtélyek időszaka. Az űrutazás, melynek célja a Nap és a csillagok megközelítése, segít kifürkészni múltunk mélységeit.”

Engem kinevettek. Pedig lefagy a mosoly az ajkukról, ha leírom, hogyan néz ki egy 10 milliós űrváros. Ábrázolásakor tudniillik nem a 3000-ben várható utópisztikus technológiából indulok ki, hanem a ma rendelkezésre álló technikából.

Egy űrváros építése

Ahol építkeznek, oda építőanyagokat kell juttatni. Időközben bebizonyosodott, hogy a Columbia, Challenger és Discovery szállítmányozásra is kiválóan alkalmasak. 1985 őszén a kvartett új tagjaként megjelenő, a legmodernebb felszereltségű Columbiánál 9 tonnával könnyebb Atlantis a Pentagon vandenbergi űrpályaudvaráról (Los Angelestől 240 km) új katonai feladat teljesítésére indul. Egyenként kétmilliárd dollárba kerültek.

A következő években havi kétszeri űrhajójárat-indítás van tervbe véve, a 90-es évektől pedig évi 35. Ez azonban még mindig kevés a tervezőknek: az egyes teherszállítók átlagosan csak hathetenként kerülnek bevetésre. A földi várakozási időt ezért éppúgy le akarják csökkenteni, mint az űrbeli tartózkodás idejét. És nemcsak erről a NASA által finanszírozott 4 egységről van szó. Charles H. Eldred, a Vehicle Analysis (Járműellenőrzés) alelnöke a NASA Langley-ben levő kutatóközpontjában ezt jósolja:

„A kereskedelmi úrtevékenység anyagilag gyorsan felemészti a NASA költségvetését, sőt feltehetően a polgári űrtervezetekre előirányzott állami kiadásokat is meghaladja.”¹³

A nevezetes kvartett utódai már készülőben vannak. Szériában az egyes szállítóegységek természetesen kevesebbe kerülnek, mint az eddigiek, és 15 éves aktív használatra lesznek alkalmasak.

Az egyes járatok időtartamát 2-3 napra csökkentik, a várakozási időt maximálisan 1 hétre. A NASA tervei szerint az űrrepülők bármilyen időjárási viszonyok mellett képesek startolni és landolni. Ezt feltételezve mindegyik szállítóberendezés évente 40-szer közlekedik; 10 betájolt űrrepülő évente 400 indítással több mint naponta egyszeri startot jelent.

 

Az űrrepülőgépek előre gyártott elemeket szállítanak az űrbéli építkezéshez

 

A mai 300 tonnás kapacitást alapul véve, az évi 400 bevetés annyit jelent, hogy 12 000 tonna anyag juttatható a világűrbe, 10 év alatt 120 000 tonna!

Ki állítja azonban, hogy csak évi 10 és nem 50 szállító űrhajót építenek? Ez csak a gigantikus terv finanszírozásának kérdése, és az amerikai ipar – nem az állam! – összereje rendelkezésre bocsátja a szükséges eszközöket, ha a haszon reménye mutatkozik. Fogadunk?...

1976-ig az űrrepülés leírása csak a science fiction szerzők témája volt, de aztán Gerald K. O’Neill, a nagy tekintélyű MIT (Massachusetts Institute of Technology) légi és űrutazással foglalkozó professzora pártfogásába vette az ügyet. Akadémikus pontossággal szerette volna tudni, hogy az írók fantáziája megközelítően reális forrásokból táplálkozik-e. O’Neill kétségbe vonta, hogy

– 100 lakosnál nagyobb befogadóképességű űrállomásokat lehet létrehozni,

– ezek gazdaságilag indokoltak lennének,

– 10 000, 100 000, 1 000 000 lakosú űrközpontok létesítése anyagilag elképzelhető,

– ez a népesség az űrben élni, táplálkozni, mozogni tud majd,

– ezek a monstrum építmények planétánknak hasznára válhatnának,

– a Föld és az űrtelepülés közt valódi kereskedelem létezhet; és ugyan mivel fizetnének a földlakók az égi javakért?

O’Neill professzor számolt, modelleket tervezett, szakemberekkel tanácskozott, magas értékű tudományos referenciaértekezést készített, amelyet egyetlen tudományos folyóirat sem akart közölni. O’Neill költség- és haszonszámításait a lektorok és szerkesztők túl fantasztikusnak találták.

A NASA nem működhetne ilyen sikeresen, ha nem lenne fogékony az új ötletekre. O’Neill professzorral a Kennedy Space Flight Centerben, Floridában kiállítást rendezett. Itt űrtelepülések modelljei és azok műszaki leírásai voltak láthatók.

Egy évvel később a NASA megbízására O’Neill professzor folytatta a világűr betelepítésére vonatkozó tanulmányát. Hamarosan megalakult 55 egyetem összefogásával az Universities Space Research Association.

Ekkor már munkacsoportok vizsgálták az óriás szerkezetek technikai lehetőségét a világűrben. A publikációkra felfigyelve 1977-ben Princetonban, New Jersey állam híres egyetemi városában megalakult az állam által is közhasznúnak ítélt Institute of Space Studies – Űrtudományi Intézet. Mikor O’Neill professzor végre tanulmányát közérthető formában megjelentette, az amerikaiakat annyira fellelkesítette a világűr benépesítésének lehetősége, hogy létrehozták az L-5 Societyt, amely alig néhány hónap múlva már néhány százezer tagot számlált. O’Neill professzor Jövőnk a világűrben¹⁴ című könyve német fordításban is megjelent. S mikor a gigantikus méretű űrtelepülések lehetőségét vázolom, O’Neill munkájára támaszkodom.

 

Az űrlakók első lakásainak születése

 

Az űrvárosok építésének három előfeltétele:

– Teherszállítókra van szükség, amelyek az építési anyagokat és embereket a Föld körüli pályára juttatják. Ennek az elvárásnak az űrrepülő tökéletesen eleget tesz.

– Ideális telephelyeket kell kijelölni a világűrben.

– A Földről továbbított nyersanyag sohasem lesz elegendő ily óriás struktúrák – házak, gyárak, szabadidőközpontok – létrehozására. Elegendő nyersanyagot kell olcsón szállítani a helyszínre.

200 éve megválaszolt kérdés

Hol lehet, hová kell tehát telepíteni egy űrvárost? Több mint 200 évvel ezelőtt, 1772-ben Joseph Louis Lagrange (1736-1813) matematikus már megválaszolta ezt a kérdést. 19 évesen, torinói professzorként engedett Nagy Frigyes felszólításának, és a berlini Tudományos Akadémiára került. II. Frigyes halála után Párizsba ment. Bár kortársai a merész algebrai és számtani teóriákkal nem tudtak mit kezdeni, azóta fontos matematikai elvek kapcsolódnak Lagrange nevéhez: variációs számítása, funkcionális teóriája, mechanikai elvei.

Most, az űrkorszakban egyik műve, a Háromtest-probléma nagyon aktuálissá vált. Isaac Newton általános gravitációs törvénye alapján Lagrange-ot két „holtpont” sajátos tulajdonságai érdekelték a Jupiter pályáján. Az egyik pont a Jupiter Nap körüli pályáján a planéta előtt fut 60°-kal, a másik ugyanilyen távolságban követi.

Lagrange kiszámította, hogy ezek a holtpontok más planéták gravitációs hatására jönnek létre, s ebből azt következtette, hogy ha ezeket a pontokat meteoritok találják el, örökre ott maradnak, mert sosem jutnak többé más planéta gravitációs mezőjébe. A kutatás igazolta Lagrange felfedezését.

Amit számításai akkor állítottak, ma modern teleszkópok segítségével igazolható: ezekre a lagrange-i pontokra, librációs pontokra kis meteoritok tapadnak. Nem létezik komoly tudományos forrásmű, amelyben ne szerepelne ez az elv, röviden csak librációs központokat említve. Két egymás körül keringő tömeg, például a Nap és Jupiter síkjában léteznek, helyzetük a „háromtest-probléma” szigorú szabályainak felel meg. Egy harmadik test, például kisebb planéta a librációs pontban marad nyugalomban, illetve adott pályán periodikus mozgásokat végez.

A Lagrange által kiszámított pontokat L-4 és L-5-ként tartják számon. Gyakran azután nem „háromtest”-, hanem „négytest”-problémáról van szó, például ha az L pontokat a Föld, a Nap, a planéták és Hold közt kell meghatározni.

O’Neill professzor és társai egy viszonylag szerény kivitelű űrváros helyeként az L-5-öt jelölték meg. Innen a név: L-5-társadalom.

A második premissza, az űrváros helyének kijelölése az űrben, biztosított tehát.

Berlin jelentkezik

Honnan nyerik az olcsó építőanyagokat, és hogyan juttatják az L-5-höz?

Elsőnek a Hold kínálja magát, szinte a kapuk előtt fekszik; a holdkőzet kitermelése és szállítása egyszerűbb, mint képzelik, s a fejtés már ma megkezdhető.

„Néha csak a pillantás irányától függ, mennyire látunk tisztán” – vélte Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944).

Heinz-Hermann Koelle professzor vezetése alatt a berlini Műszaki Egyetem Légi- és Űrközlekedési Intézete 1983-ban tanulmányt készített Hold-üzem létesítésének tervvázlata címmel. Tanárok és egyetemisták 2000 munkaórát fordítottak a következő kérdések megválaszolására:

– Létrehozható és gazdaságilag ésszerű-e gyártelep a Holdon?

– Mi termelhető a Holdon, hogyan szállítható el az előállított termék?

– Milyen technikai felszereltségre, hány emberre van ehhez szükség?

– Milyen nagy legyen a Hold-állomás?

– Milyen távon valósítható meg a tervezet?

– Mely állami, illetve nemzetközi szervezetek vennének részt az anyagi eszközök előteremtésében?

A tanulmányból levonható következtetések:

– Azok a technikai problémák, melyek a Hold-üzem építésével és működtetésével kapcsolatosak, közepes távon megoldhatók.

 

A Holdon megnyitott kőbányák rajza

 

– Olyan űrszállítmányozási rendszerek, amelyek a Hold-üzemmel kapcsolatos ellátási feladatokat gazdaságosan megoldanák, kialakíthatók anélkül, hogy jelentős új technológiákat kéne igénybe venni.

– A Hold-üzem létrehozásához és a vonatkozó szállítmányozási rendszer kialakításához 15, maximum 20 év szükséges. Fizikai és energetikai okokból a 2000 és 2005 közti évek különösen alkalmasnak tűnnek a terv végrehajtására.

– Termelőüzem létrehozása a Holdon hosszú távon a földi bioszféra tehermentesítését jelentené.

– Egy nemzetközi összefogással megépített Hold-üzem bizalomkeltő ügy lenne, és évtizedekre elősegítené a nemzetközi együttműködés ügyét.

 

így képzelnek el a NASA-tervezők egy települést valamelyik szomszédos bolygón

 

Felszíni fejtéssel lapátos kotrógépek ássák ki az érceket, ezeket megőrlik, és mágnessel osztályozzák, „továbbá más elemek elektrosztatikus sűrítése is megtörténik” (Koelle prof.). A kémiai előkészítő berendezésben a „finom anyagot fluorsavban oldják, és különböző eljárásokkal választják szét”. A nyersanyagokat mechanikusan addig finomítják, míg a Földre vagy a Naprendszer más pontjára történő szállítás lehetővé válik.

Ezek mind olyan munkafolyamatok, amelyeket robotok végezhetnek, Koelle professzor szerint azonban az emberek nem fosztják meg magukat attól a nagy kalandtól, hogy „a gyárat maguk üzemeltessék”. A Holdon fejleszthető olyan gáz, amely nagymértékben tartalmaz oxigént, a világűrlakók nélkülözhetetlen életelemét. Szükséges ez a rakéták hajtóanyagához és a víz előállításához is. Élelmiszereket illetően nagyfokú önellátást terveznek, kertészeteket telepítenek hidrokultúrákkal, még az állatoknak is biztosítani kívánják a földlakók életminőségét.

Vajon a Hold is szűkében lesz a termeléshez szükséges energiának? Nem! „A Föld és Hold között egy semleges pontban, a Hold felszínétől 500 km távolságra egy napenergiával működő hőerőmű üzemel, mely a napenergiát lézerenergiává alakítja, és a Holdüzemhez juttatja.”¹⁵

 

A NASA tervei szerint ilyen lenne egy új, hatalmas holdkomp

 

Ez az űrerőmű körülbelül a gyártelep működtetéséhez szükséges energiamennyiség felét fogja majd szolgáltatni, míg a másik felét közvetlenül a Holdon állítják elő. Légüres térben a legparányibb szellőcske sem mozgatja meg a szélmalom szárnyait, a fűtőolaj levegő hiányában nem égne el. Marad a sokat gyalázott, sokat magasztalt napenergia!

Ki fogja fizetni?

A berlini tanulmány szerint – minden fejlesztési és előállítási költséget, az ad hoc építendő szállítmányozási rendszert is beleértve – a tervezet létrehozása 1986 és 2002 közt 20 milliárd US-t igényel. Ezután a Hold-üzem amortizálódni kezd, áramot és értékes nyersanyagokat szállít a Földre. A természet- és környezetvédők örülhetnek! A földi bioszféra kímélődik, és erőre kap. Ez a cél nem éri meg a ráfordítást?

Az ipar nem válik nélkülözhetővé, ki vele hát a világűrbe! Mindenesetre ez a cél a szupertechnológiák nélkül elérhetetlen.

Amerikai kutatócsoportok megerősítették a berlini Műszaki Egyetem munkájának eredményét.

Az International Astronautical Federation 35. kongresszusán, amelyet 1984. október 7. és 13. között Lausanne-ban rendeztek meg a NASA képviselői, M. Duke és W. Mendell, valamint S. Nozette, a California Space Institut küldöttjei megerősítették: „Az űrkutatás eredménye szükségszerűen állandó személyzettel rendelkező Hold-bázis lesz... E bázis a gazdasági lehetőségeknek megfelelően a századforduló körül létesül... Ez lesz az első, önmagát hordozó emberi település.”¹⁶

30 év múlva a Földet unó turisták a Holdra látogathatnak. Az űrlakókkal kilométerhosszú óriás üveg- és műanyag csövekben töltik szabadidejüket, és a „lenti” kényelemről semmiképp sem kell lemondaniuk.

 

Kis távolságokra használhatók a „tüzes székek”, amelyek első nemzedékét sikerrel próbálta ki a NASA

 

Az űrruhák könnyebbek, kényelmesebbek, rugalmasabbak, elegánsabbak lesznek, amit az újabban kifejlesztett anyagok tesznek lehetővé

 

A prospektusok hotelokat és éttermeket reklámoznak majd. Paradicsomi parkok és sportpályák csalogatnak, postafiókok és bankok magától értetődőn nyújtják majd szolgáltatásaikat. – 2020-ban írják majd be először bébik útlevelébe születési helyként a Holdat, és a Kék Planétától 384 400 km távolságban a súlytalanság állapotában nő fel az ifjúság. A múlt századi aranyláz semmi sem volt a Hold adta lehetőségekhez képest. A Hold-lakók gazdagok lesznek. A fekete tengerek sok, jó minőségű vasat tartalmaznak. A Földön már most kifogyóban levő titán minden mennyiségben előfordul. A bauxitkészlet – az alumíniumgyártás nélkülözhetetlen alapanyaga – csaknem kimeríthetetlen. A szolárelemekhez szükséges szilikon idelenn alig, a Holdon bőségben megtalálható.

És a lényeg: ott fenn semmi sem rozsdásodik! A földi vaskészletet a levegő marja szét, a Holdon pedig sosem volt levegő. Ásványi kincseihez külszíni fejtéssel hozzá lehet jutni.

Infrastruktúra

A berlini Műszaki Főiskola tanulmánya egy holdbuszt javasol, melyet lépcsős hidrogén-oxigén rakéta hajt majd. Ez az embereket és áruféleségeket nem a Földről szállítja a Holdra, hanem egy Holdtól 100 km-re levő pályára juttatja – ott lesz az átszálló-, illetve átrakodóhely.

 

Teherszállító űrhajó. A NASA modellje

 

A Hold-Föld közti forgalmat egy teherszállító űrhajó látja el, amely óriási méretei ellenére kevés energiát fogyaszt. Csak a súlytalansági térben, a keringési pályák közt tartózkodik majd. Rövid, egyszeri rakétalökés hozza mozgásba, nincs szüksége hajtóműre, hogy egy planétáról felemelkedjen, ezért az űrrepülőgép által a világűrbe szállított részekből az űrben állítják majd össze. Egy másik, sokkal nagyobb állomást az első építésében gyakorlatra szert tett szakmunkások puzzle-ként állítanak majd össze.

A szakszervezetek bajban lesznek: míg a Földön a súlyos részek mozgatása nehéz fizikai munka, a súlytalanság állapotában dolgozó kollégáik ehhez képest játszadoznak. Milyen bércsoportokba sorolják ezeket a férfiakat, ha azonos munkáról van szó?

Igazi űrvárosok esetében a holdbusz már nem elegendő az anyagszállításhoz. O’Neill professzornak más ötlete támadt:

„Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy pár éven belül a Holdról származó néhány millió tonna nyersanyagot kell feldolgoznunk... ez más szóval annyit jelent, hogy a lunáris szerkezeteknek önmaguk tömegének ezerszeresét kell a Holdról elszállítaniuk. Ilyen teljesítménnyel egyetlen, ma létező rakéta sem rendelkezik.

Olyan szállítóeszközt kell hát kifejlesztenünk, mely a Holdról elhordja a hasznos terhet anélkül, hogy a holdfelszínt elhagyná.”

Hogyan lehetne ezt elérni?

A lineáris motor elvéről már szóltam az „elektromágneses ágyúkkal” kapcsolatban. O’Neill professzor ennek az elvnek alapján tervezte meg „elektrodinamikus anyagröptetőjét”. Működését így képzeli el:

A Holdon 67 km hosszú, egyenes vasúti vágányt fektetnek le, mely csak az utolsó kilométerekben mozgatható hidraulikusan, mint egy nehéz ágyú. A síneken lapos, négyoldalú kocsik állnak, melyek első falát rádióutasításra pillanatok alatt le lehet süllyeszteni.

A mágneses vonatot megrakják, a szállítmány elindul. Mágneses impulzusok addig gyorsítják, míg eléri a 2,38 km/sec „holdtávolodási sebességet”*. Komputer által kiszámított utolsó iránykorrekció után hirtelen lefékez, a kocsi első falát azonnal lesüllyesztik, ugyanezen tizedmásodperc alatt átadja a rakományt, amely szabadon lebegve, lapos szögben eliramodik a holdfelszíntől. Ezt a Hold csekély vonzereje s az elektrodinamikus röptető sebessége teszi lehetővé. Ezután a vonat visszatér kiindulási helyére.

 

* Az a sebesség, melyre a rakétának szüksége van, hogy kikerüljön a Hold vonzásköréből

 

Ipari létesítmény és lakóépület a Holdon

 

 

A Trans-Rapid mágneses vasút kísérleti pályája Emslandban

 

 

Trans-Rapid

Az O’Neill professzor által javasolt „elektrodinamikus anyagröptető” még néhány éve elképzelhetetlen lett volna. A nagy sebességből és óriási súrlódási ellenállásból eredő problémákat az MBB, AEG és BBC német cégek a Trans-Rapid Magnetbahn konzorcium létrehozásával oldották meg: a kísérleti jármű 1984 óta 31,5 km-es tesztvonalon 400 km/óra sebességgel mozog Emslandban a holland határ közelében.

A világ minden vasúti szakértője előtt ismeretesek voltak a kerék és a sínek súrlódásából eredő problémák, amelyek a magas sebességet behatárolták. Ezek a jövőben a mágneses vonat esetében elfelejthetők. Súrlódásmentes hordozó-, vezérlő- és mozgatóberendezéssel rendelkezik: „Érintésmentes mágneses közlekedés esetében a hordozás, vezérlés és mozgatás feladatát beépített elektromágnes látja el. A mágneses vasút a kerekek és sínek közti viszonytól függetlenül működik.”¹⁷

 

Előtérben egy holdbusz. A háttérben az elektrodinamikus anyagtovábbító csővezetéke

 

Vándor, ha egyszer Emslandba érkezel, kísérelj meg Dörpen és Lathen közt e zajtalanul közlekedő vonaton pillantást vetni a jövőbe!

A Holdon levő feltételek kifejezetten ideálisak a mágneses vasúthoz hasonló anyagröptetőhöz. Nincs légellenállás. Az áruféleségek a legnagyobb sebesség mellett sem repülnek le a vonatról.

A modellfelvétel mutatja – nehogy az emslandi kísérleti vasútra való utalás miatt téves elképzelések alakuljanak ki –, hogyan lássuk magunk előtt az anyagröptetőt: csőbe épített mágneses sínként.

Építkezés az L-5-ön!

Hová röppen a Hold felszínéről elkatapultált anyag? A második Lagrange-féle pontba! Tudjuk, hogy a meteoritok megtapadnak a „librációs pontokban”. A szállítmányok és építőelemek az űr homályából megszakítás nélkül érkezhetnek és gyűlhetnek össze a Hold közelében, az L-2 pontban. Ott egy kis űrállomás forog saját tengelye körül, legénysége rendszerezi az oda érkező tételeket, s néhány ezer tonnás csomagot készít, amelyet űrvontatóval az L-5 pontba irányít. Oda, ahol a szállítmányra szükség van. Ott fog az első szerény „űrváros” állni.

A fejlesztés menetrendje

A következő időtáblázat az építkezés egyes lépcsőire vonatkozóan reálisnak tekinthető, ha a politikai döntések időben bekövetkeznek. Általában nem ez történik, hiszen: „Mindig akadnak eszkimók, akik Kongó lakóinak akarják elmagyarázni, mi a tennivalójuk” – állítja a lengyel szatirikus író, Stanislaw Jerzy Lem.

Ha nincsenek ilyen eszkimók, akik belekontárkodnak a technikusok munkájába, akkor a következő adatok érvényesek:

Az L-2 ponton. A Hold hátsó oldala meg van világítva. Balra: felvonulási épület lakóhelyiségekkel és üzemi létesítményekkel. Az épülő napelem felületének nagysága 5 x 10 km lesz

 

1986	Az űrrepülő kis űrállomást szállít egy Föld körüli pályára. A személyzet követi.
1987-1990	Az űrrepülők előregyártott építőelemeket szállítanak az űrállomásra, mely kibővül, lakóinak száma növekszik.
1990-1995	A világűrben dolgozók előregyártott elemekből nagyobb állomást állítanak össze. Ott élelmiszereket, vizet, oxigént raktároznak hosszabb időre. Közben a startok száma az évi 400-at eléri.
1995-2005	A Hold-állomás igazi településsé válik. Kis atomerőmű épül. Hold-kikötő működik. Robotok megkezdik a nyersanyagok kitermelését. Működésbe lép az elektrodinamikus anyagröptető.
2000-2005	Az egyik nagy űrállomás készen áll. Egy űrvontató az L-2 pontba, a Hold közelébe szállítja. A Hold és L-2 pont között ingajárat működik. A második űrállomás elhagyja az orbitálist, és az L-5 pontba kerül. Ez képezi az első űrváros alapját – O’Neill professzor elnevezése szerint az I. szigetet.
2002	38 500 km-re a Hold fölött beindul az első űrerőmű. Mikrohullámok és lézer segítségével szállít energiát a Hold-településhez. Ugyanebben az évben a Hold-klinikán megszületik az első Hold-bébi, az első Földön kívüli ember.
2004	A Hold-kolónia üzemei megindítják a nyersanyagok elszállítását – közben már 10 Hold-bébi született. A Földön fellobban a vita: maradjanak a gyerekek a Holdon, vagy nevelkedjenek a Földön?
2005	Az L-5 állomásra mind több szállítmány érkezik előregyártott elemekkel és utánpótlással. Növekszik a munkaerőigény. – Az I. sziget gyűrűszerű formája már felismerhető. – A Holdról is rendszeresen érkeznek küldemények, ezeket főleg szigetelőanyagként az űrhideg csökkentésére, illetve a sugárzás ellen használják fel.

 

 

A Földön elkészített modulokból születik meg az első űrlakótelep

 

Köztes állapot

Iktassunk lélegzetvételnyi szünetet jövőbeli útitervünkbe.

A technikai lehetőségek tára megdöbbentő. Ha nem ismerném a témát, és a labdát a jövőkutatási intézményeknek passzolnám, az elképzelhetetlen és mégis megvalósítható dolgok listáját szemlélve kételyeim támadnának. Amikor A jövő emlékei c. könyvemben hangosan gondolkodtam, az sokkot váltott ki. Az egész világon. Most csak a pillanat lehetőségeire koncentrálok. A fejlődés hét mérföldes csizmákkal, észrevétlenül halad.

Hogy a lehetséges technikai megvalósítása 20 éves terv keretében történik-e, nem a technika függvénye, hanem a politikai döntéseké. Én hiszek a jövőben, s úgy gondolom, hogy az általános fejlődés a politikusokat cselekvésre kényszeríti majd. Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) tudta: „Az ember nem egykönnyen kezd gondolkozni. Ha viszont megtette az első lépéseket, nem hagyja abba többé.” A Föld országai szükségképpen megegyezésre jutnak majd. A nemzetek energiaszüksége a nincstelenek internacionáléját kényszeríti ki. A környezetszennyezést a szabad ég alatt egy határátkelő nem szünteti meg. A világ népessége növekszik, elkerülhetetlenné válik az általános születésszabályozás, az éhínség kontinenseket gyötör. Világvége?

A Római Klub pesszimista prognózisai, a Globál-2000 című tanulmánya, az Egy planéta kifosztása alcímű könyv, ahelyett hogy bénult rezignációt váltott volna ki, a horizontra rajzolta a „mene tekel” vízióját. Az emberiség mindeddig minden apokalipszist túlélt. A földlakó úszni kezdett, ha már nyakáig ért a víz. A váratlanul rátörő katasztrófákkal szemben az ember tehetetlen, de csak ezekkel szemben. A lassan alakuló, évtizedek folyamán felismerhető szükségállapotok esetén mobilizálni képes ellenálló erejét, riadóztatja feltalálóit, működteti alkotó fantáziáját, mert: „A képzelőerő fontosabb, mint a tudás” – mondta Albert Einstein.

Amikor az OPEC, az olajexportáló országok szövetsége 1970 és 80 között bevételeit meghússzorozta(!), válasz érkezett a kihívásra: alternatív energiákat fejlesztettek ki és állítottak elő, az olajfogyasztást új technikák segítségével fékezték. Mi történik azonban, ha olaj egyáltalán nem kapható már, mert a források kimerülnek? Meggyőződésem, hogy akkor is lesznek autók, fűtőrendszerek meleget fognak árasztani – az oly igazságtalanul kárhoztatott magenergia, ha nem is előszeretettel, de hiánypótlóként szükségszerűen bevetésre kerül, és a feltalálók szürke kis agysejtjei hidrogénmotorokat működtetnek majd.

Ne szánjuk magunkat! Feladatok ládaszámra akadnak az emberiség történetében, és az ember a ládák fedelét sohasem tartotta zárva. Ládaszámra léteztek megoldások is, s aki a megfejtést keresi, a megoldások ládáját nyissa fel. Innen ered urbi et orbi az űrtelepülések ötlete.

Planétánk eléggé kihasznált, az állandóan növekvő népességet nem fogja tudni megfelelően ellátni. 1982-ben több mint 4 és fél milliárd ember élt a Földön. 1985 februárjában a világbank a századfordulóig ennek megkétszereződésével számolt, 2020-ig megháromszorozódásával. Ez a növekedés évente új állam, naponta két nagyváros, másodpercenként egy négyszemélyes háztartás keletkezésének felel meg. A nyugati ipari államok a világ népessége 25%-ának adnak otthont, viszont a világtermelés 75%-át állítják elő; a fejlődő országokban ezek a számok 60%-ot és 10%-ot, az állami kereskedelemmel rendelkező országokban 15%-15%-ot képviselnek. Minden ember megfelelő ellátásához a termőterület túl csekély. Az óceánok teljes kihasználása is előbb történik majd meg, mint gondolnánk. A környezetszennyezés helyenként elviselhetetlenné vált.

A víz szintje emelkedik, de még nincs a nyakunknál. Úszva érik majd meg a felismerés, hogy végre a Kék Planétát meghaladó léptékkel gondolkodjunk.

Ultima ratio, az utolsó lehetőség: iparágak, erőművek, települések helyezendők el a világűrben.

Miért károsítanánk szép Földünket, ha nyersanyagok a Holdról és később az aszteroidövezetből kitermelhetők? Miért építsünk népszerűtlen erőműveket itt lenn, ha ezeket a világűrbe is telepíthetjük? Szerintem okosabb és jobb időben és önkéntesen a világűrben terjeszkedni, és mindenekelőtt aki békét akar, a mindenség békés betelepítéséért kell küzdjön.

A tervek horizontja határtalan. Ha az úgynevezett nehézipart az L pontokba helyezik, a nyersanyagot félkész termékké dolgozzák fel, ahol egyenruhába bújtatottak vitatkoznak, már hallom is az ellenérvet: a súlytalanság terében mindez lehetetlen!

A technikai fantázia máris olyan művekre gondol, melyek, mint az óriáskerék, lassan forognak saját tengelyük körül, és mesterséges nehézségi erőt produkálnak – centrifugális erőt, mint anyáink facsarógépe. Az üvegen keresztül láthatjuk, minél gyorsabban forog a szárítódob, annál inkább az ablakhoz tapadnak a ruhadarabok. Hasonló elv alapján hozhatók forgásba az űrüzemek és űrtelepülések a kívánt nehézségi erőnek megfelelően. Az orbitális nehéziparnak a napenergia kimeríthetetlen bőségben áll rendelkezésére a kohászati feladatok ellátására, akadályozó felhőrétegek nélkül nagy olvasztók üzemeltetésére és lézerenergia előállítására. Az oxigénhiány ismeretlen; számos nyersanyag melléktermékeként különben is előállítható. Ismeretes, hogy a holdfelszín kőzetei 20 %-ban szilíciumból, 30%-ban földfémből és 40%-ban oxigénből állnak; a maradék 10%-ot ötvözetek képviselik. Visszanyerési folyamatban az elhasznált levegőt keringtetik és megújítják, mely gyakorlat egyébként minden eddigi legénységgel felbocsátott űrhajóban sikeresen bevált. Miközben a holdkőzetből oxigént nyernek, hulladékok keletkeznek, melyeket az űrváros építésénél használnak fel: a hamu, salakanyagok, ásványok a kertkultúrák humuszát képezik.

A tökéletesen új távlatokról csak sejtéseink lehetnek. Peter Vajk fizikus, aki hosszú évekig a kaliforniai egyetem Lawrence Livermore laboratóriumának munkatársa volt, s jelenleg a NASA-nál készít hosszú lejáratú tanulmányt, így ír:

„Tegyük fel, hogy itt a Földön megkísérelnénk az alumíniumból és antimontartalmú anyagokból ötvözetet előállítani. E két fém fajsúlya igen különböző. Megolvasztásukkor az alumínium a felületen úszik, amint a fémek ismét dermedni kezdenek. Ez okból ilyen ötvözet előállítása a Földön gazdaságos mennyiségben nem lehetséges. Pedig ez az ötvözet újszerű nyersanyagként szolgálhatna a napkollektorok elemeihez, ekképp a maiak hatásfokát kb. 30%-kal növelhetné.”¹⁸

Az űrlaboratóriumokban olyan gyógyszeripari termékek, kristályok és üvegötvözetek gyárthatók, amelyek csak a súlytalanság állapotában, illetőleg csekély nehézségi erő jelenlétében állíthatók elő. Az optikai ipar „űrtiszta” lencséket és különleges orvosi műszereket készít majd.

Az űrkolóniák elsőrendű feladata azonban az lesz, hogy a Földet energiával lássák el. A Nap, ez a termonukleáris reaktor évmilliók óta sugárzik, ennek nagy részét az univerzum elnyeli. A Földön nyert napenergia a szükséges mértékben nem segít majd szorult helyzetünkön. Túl nagy az előállítási hely és a felhasználó távolsága, túl bizonytalanok az időjárási viszonyok, túl nagy az energiaveszteség a Földet körülvevő levegőburokban. A világűrben az izzó Nap sugarai felfoghatók, és a műholdakon elektromos energiává alakíthatók, mikrohullámok révén, illetőleg lézersugarakként összegyűjtve a Földre továbbíthatók. Ez hatásos és olcsó segítséget nyújtana a túlnépesedett fejlődő országoknak, amelyek ma még erőiket meghaladó erőműveket építenek.

 

Turistacél 2020-ban: a Szaturnusz 7. holdja, a Rhea!

 

A Hold – oda és vissza

Végül nem maradhat említés nélkül az űrturizmus sem. Ha a fejlődés ilyen irányban halad tovább, és semmi ésszerű ok nem szól ellene, az emberek egyre több szabad idővel fognak rendelkezni. A szünidei úticélok egyre inkább hangyabolyhoz válnak hasonlóvá. 2010-ben a Hold-repülés lesz a sláger! Ki ne szeretne a súlytalanság állapotában ugrándozni a Holdon?! Azt az igézetet, amelyet eddig az új kontinenssel való első találkozásnál érezhettünk, a „Hold-élmény” is biztosítani fogja.

Krafft A. Ehrike berlini mérnök (Huntsville, Alabama), Werner von Braun munkatársa már a Mars-turizmus mellett száll síkra:

„Itt gigantikus, vulkáni eredetű hegyek emelkednek, mindenekelőtt a 6000 km-es alapátmérőjű, 25 000 m magas Olympus Mons, a Chasma Marineris, egy 2500 km hosszú, szerteágazó óriás szakadékrendszer; kaotikus, túlvilági vadságú tájak; óriás kráterek vihar tornyozta homokdűnékkel; titáni magasföldekből mintázott vidékek. Pompás napfelkelték és -lementék közt, halványrózsaszín ég alatt ezt is és még mást is megcsodálhatnak a Mars látogatói.”¹⁹

Grandiózus ötlet

Az űrtelepesek nagyszabású ötletet valósíthatnak meg: ez 20 évnél régibb, és az űrutazás atyjától, Hermann Oberth professzortól származik, akit Werner von Braun annak idején mestereként tisztelt.

 

Egy naperőmű tükreinek az összeszerelése

 

A világűrben egy állomáson szeletekből összerakott, csiszolt élű, irányítható óriástükröket kell építeni, feladatukat Oberth professzor így írja le:

„Először is nagy városokat célirányosan meg lehetne világítani éjszaka a világűrből, és így áramköltséget lehetne megtakarítani. Másodszor: az egyes tükörszeleteket úgy lehetne mozgatni, hogy a veszélyeztetett zónákban az éjszakai fagyok elkerülhetők legyenek, harmadszor: a hajók számára könnyedén szabadon lehetne tartani a sarki kikötőket. De sokkal mélyrehatóbb beavatkozások lehetősége is adódik. így például lehetővé válhatna a sivatagos területek termővé tétele az időjárás befolyásolásával, illetőleg áradások megakadályozása a felhők átirányításával.”²⁰

Annak szemléltetésére, hogy a 91 éves Oberth professzor állításának milyen súlya van, hadd emlékeztessek arra, hogy 1917-ben – nem nyomtatási hiba! – 25 méter hosszú, 5 m átmérőjű, 10 tonna hasznos teherbírású rakétát tervezett; hogy 1923-ban (!) a mai óriás rakéták jelentős elemeit Die Rakete zu den Planetenraumen című könyvében már lerajzolta, és 1938-40-ig a bécsi Műszaki Főiskolán rakétakísérleteket folytatott. 1941-től Wernher von Braun teamjében Peenemünde-ben dolgozott, és mellette tevékenykedett Huntsville-ben a NASA-nál 1955-58 között is. 1954-ben jelent meg Menschen im Weltraum című munkája. Hálás vagyok a sorsnak, hogy sok évvel ezelőtt megismerhettem Oberth professzort, és büszke, mert 1985. január 17-én Nürnbergben a Meistersänger Halléban tartott előadásom hallgatói között volt; üdvözöltem, a közönség tapsolt, és felállva ünnepelte.

Űrlakóhelyek

Az űrtelepülőknek szükségük van kikapcsolódásra, sportra, a család és a barátok meghitt közelségére. Ehhez lakóhelyek, habitációk (latinul habitatio = lakás) kellenek.

O’Neill professzor elképzelései szerint az I. sziget az L-5 pontban épül. A lakótelepeken a nehézségi erő a Földével lesz azonos. Tükrök szabályozzák a napfényt, éjszaka-nappal ritmusban.

A mezők, virágok, fák és állatok fejlődéséhez biztosítják az életteret. A levegő, amelyet állandóan szűrnek és forgatnak, jobb lesz majd, mint a Földön. Mindazok, akiket az új dimenziók utáni vágy hajtott ide – menedzserek, technikusok, munkások és családjaik –, semmit sem nélkülöznek majd, ami az életet élvezetessé teszi.

S miután a Földről való kivándorlási vágy erőteljesebb lesz az űrből küldött első üdvözlőlapok megérkezése után, nyilvánvaló, hogy az I. sziget telepesei rövidesen hozzákezdenek majd a II. sziget építéséhez. Az I. sziget építésénél szerzett úttörő tapasztalatok révén a II. sziget gyorsabban, kevesebb hibával épül, és nagyobbra sikerül.

 

A NASA rajztábláján: egy hatalmas űrlakótelep ábrázolása. A tükörgyűrű a lakótelep belsejébe sugározza a napfényt

 

A NASA tervezői ilyennek látják a mezőgazdasági zónát egy űrlakótelep belsejében

 

így látja a NASA egy űrlakótelep perspektivikus képét a 21. században

 

O’Neill tervei szerint a II. sziget óriáskereke 1,8 km átmérőjű lesz, 6,5 km egyenlítőszélesség mellett. Területén 140 000 ember él majd kellemes körülmények között. Erdők, parkok, patakok és tavak, szabadidőközpontok és szeretett háziállatok a magától értetődő komfort részei lesznek.

A mély, fekete űrben ragyogó csillaggyémántokra, közeli planétákra és a habitáció körül keringő űrüzemekre egyedülálló kilátás nyílik. Kormányok és konszernek ekkor már II. szigetszerű lakóhelyeket beköltözhető állapotban vásárolnak.

A szigorú születésszabályozás ellenére a II. szigeten az élettér egyszer majd nem lesz már elegendő, és valamikor a technológia is elmaradottá válik. Ekkor még nagyobb lakóhely építésébe kezdenek.

 

Lakóövezet egy tó partján dombokkal a III. sziget űrvárosban

 

Gerald K. O’Neill, a merész űrgondolkodó kiszámította, hogy a III. sziget 6,5 km átmérőjű, 32 km hosszúságú építmény lesz, immár nem óriáskerék-konstrukciójú, hanem hengerszerű, amely hosszanti tengelye körül forog. A III. sziget 1000 km² hasznos felülettel egymillió ember számára biztosítana életteret.

Költségek/haszon

Az USA-ban az űrutazással egy dinamikusan növekvő iparág jött létre. „Az amerikaiak a NASA-t mint polgári, közhasznú szervezetet alapították azzal a meghagyással, hogy a hasznot hozó technológiákat a lehető leggyorsabban átadják a magániparnak.” A svájci űrutazási szakértő, dr. Bruno L. Stanek Kommerzielle Raumfahrt – „Ölboom” des 21. Jahrhunderts?²¹ című könyvéből idézem az űrkorszak néhány gyümölcsét:

– Mindannyian haszonélvezői vagyunk annak a néhány ezer szabadalomnak, melyet 1958-ban történt alapítása óta a NASA bejelentett: újszerű műanyagokra, tépőzárra (csomagokon, nadrágzsebeken stb.), üvegszáloptikára, napelemekre, szívritmusszabályozóra, klímaberendezésekre, a kórházi intenzív osztályok felszereltségére, mikroprocesszorokra vonatkozóan. Nem a háború jelenti immár minden dolgok szülőatyját, hanem az űrutazás. A NASA kutatásainak eredményeit azonnal továbbította az iparnak, közhasznú felhasználásra... és ezáltal lényeges részben amortizálta saját befektetéseit.

– A híradástechnikai műholdak bizonyítják, hogy vezetékes vagy mikrohullámú összeköttetések hálózata lehetséges, de tízszeresébe került volna; az eddigi eszközökkel aligha lehetett volna 30 percenként az egész földteke felhőképét megrajzolni.

– A floridai parasztoknak 30 percenként hőmérsékleti skálát bocsátanak rendelkezésre, ha hideg éjszakák veszélye fenyeget: az ültetvényeket előfűthetik, ezáltal az elmúlt években 45 millió veszteséget kerülhettek el.

– Egyidejű árammérséklés mellett a távközlési műholdaknak köszönhetően az interkontinentális hívások száma az 1965. évi 3 millióról 1980-ra 700 millióra emelkedett.

– Műholdfelvételek óvnak a vihartól, fedeznek fel édesvíz-előfordulásokat, szállítanak időben előrejelzést a várható terméshozamokról stb.

A szegényebb országok is profitálnak ebből:

– Indonézia nagy és sok ezer apró szigetét hírközlő műholdak segítségével kötötte össze víz alatti kábelezés helyett, ez utóbbi költségeinek töredékéért.

– Brazília nehezen megközelíthető Amazonas vidéki területeinek feltárásakor olcsó fotókat használhatott, melyeket a Landsat az űrből készített.

– Afrikai országok számára a műholdfelvételek lehetővé teszik a sáskahadak követését és célirányos megsemmisítését, ezáltal rovarölő szerek óriás mennyisége takarítható meg.

Dr. Stanek hatásos sikert könyvel el: a Skylab űrállomás építése 2 milliárd $-ba került ugyan, az USA területén viszont 15 millió $ értékű ásványi kincset fedezett fel. Ez 15 év alatt ki is termelhető.

1968 és 72 közt teljesítette a NASA azt a programot, amelyet John F. Kennedy 1961-ben a legsürgősebbnek ítélt: az Apollo személyzete leszállt a Holdon. A 3,9 m alapátmérőjű 5,8 tonnányi űrkapszula, a 25 tonnás ellátóegységek és a 15 tonnás landolóegység építése 50 milliárd $-ba került.

Jelenleg a II. sziget űrtelepnek az építése 200 milliárd $-ra van tervezve; ezeknek a költségeknek finanszírozására, 20 évre elosztva, az állam, az iparágak és a bankok részvételével konzorcium alakult. A Time Magazin 1984-ben olyan tanulmányokat idézett, melyek eredményeként „az űrprogramból származó technológiai és gazdasági haszon a költségekkel 14:1 arányban áll”.²²

30 év elteltével egy űrtelepülés a Földtől függetlenül létezhet. Technológiai és anyagi szempontból nem léteznek áthághatatlan akadályok óriás építmények létesítésénél. Mi elkezdhetjük a munkát.

De a következő, majd az azt követő generáció kénytelen lesz elkezdeni!

Kérdések jegyzéke

A bőségesen rendelkezésre álló irodalomból csak a legszükségesebb adatokat kivonatoltam, azokat, amelyek a jövőbeli nagy utazás megértéséhez szükségesek. Ha azzal a közhellyel indítottam volna: „Képzeljenek maguk elé egy létező, gigászi méretű űrtelepülést!” – olvasóim sci-fi szerzőnek tartottak volna. Hogy ez a minősítés fel se merülhessen, kigyűjtöttem az űrtelepülés építési adatainak enciklopédiáját.

Erről az alapról kiindulva mindenki maga képzelheti el, mi történik majd a világűr településein.

Kérdések sorozata merül fel:

Kié lesz a település? A finanszírozóké, a részt vevő államoké vagy a vállalatoké? Vagy miután építése kamatos kamattal megtérül, az űrlakók tulajdonába kerül-e?

Ki állapítja meg a születések rátáját, ki ellenőrzi?

Az űrben létrejövő városállam demokrácia lesz-e, vagy funkcionáriusok állama?

Stabil marad-e a szociális struktúra, vagy a Földhöz hasonló viszonyok alakulnak ki?

Mi történik a halottakkal? Urnatemető lesz-e, vagy űrtemetések?! (Aligha. A súlytalanság állapotában elég mókás elképzelés.) Juttatnak vissza holttesteket a Földre?

A különleges körülmények között kialakul-e új jogi kódex?

A célokat a honi planéta, a Föld határozza meg, avagy maguk az űrlakók?

Fenyegetővé válhatnak-e az űrvárosok a földlakók számára?

Képződnek-e az idők folyamán olyan ismeretlen baktériumok és vírusok, amelyekkel szemben az űrlakók immunitást tanúsítanak?

„Ott fenn” más erkölcsi törvények alakulnak-e ki, mint „itt lenn”?

A várható életkor rövidebb vagy hosszabb lesz-e?

Vajon kialakítanak-e az űrkolóniák új pénznemet? Ha igen, akkor hogyan számolnak el a szállítmányokkal?

Létezik-e majd magántulajdon, ingatlantulajdon és örökség?

A különböző űrtelepülések lakói békességben élnek-e majd egymással, vagy az állandó viták földi vírusa felüti-e fejét az öröklött tulajdonságokban?

Fenyeget-e egy kis „csillagok háborúja”?

Hogyan viselkedik majd a Föld-planéta konfliktusok esetén?

Megszorongatják-e majd új iparágak új fegyverei?

Találgatások

A kérdések felsorolásánál távolról sem merülhet fel a teljesség igénye, hasonló kérdőjelek egész könyveket tölthetnek meg. Egyetlen jövendölés igaznak látszik: ott fenn sem alakul ki tökéletes társadalom! Ahol az ember jelen van, ott az embertelenség is megtalálható!

Vegyük fontolóra a dolgot! Valamikor, talán 100 év múlva az űrtelepeseknek nem lesz többé földi hozzátartozója. Önellátók lesznek, nem nehezedik rájuk az anyaországra való emlékezés kolonca, büszkék szabad, szellős létükre, elhatározzák, hogy búcsút mondanak Naprendszerünknek. Mint elődeik, a merész pionírok, tovább, kifelé törekszenek az univerzumba, új léptékű kalandokra vágyva. Ezek kiszállnak hát.

Vagy:

Az űrvárost tudományos elit keríti hatalmába, aki unja a Föld-L-X pont-Hold-planéták tengelyt. Ezt a réteget a kutató kíváncsiság hajtja kifelé az űrtelepülésről.

Vagy:

Felvilágosodott monarchia, illetőleg elnöki demokrácia fejlődik ki. A király, illetőleg elnök utódai korlátlan jogokat akarnak. Uralják a milliós népet. Csupán a Földdel kötött régi szerződések jelentenek akadályozó tényezőt. Az uralkodó – lényegtelen, milyen az államforma – parancsot ad népének egy más naprendszerbe való áttelepülésre, hogy minden kötöttségtől és szerződéstől megszabaduljanak.

Vagy:

Az űrtelepüléseken új vallás alakul ki, nevezzük sending mission-nak (küldetési missziónak). Hívei alapjában jámbor vallásosak, gyanútlanok, templomokban imádkoznak, de természetesen osztják hittérítőik igyekezetét, hogy terjesszék vallásukat, ezúttal az univerzum szellemének megbízásából. Intelligencia és hit birtokában végzik missziós tevékenységüket az univerzumban, kaput nyitva a világmindenség egyetlen igaz vallásának. A sending mission kezdetét veszi.

Az új horizontok felé való törekvések közül, íme, négy lehetőség!

A „kitörés” előfeltételei a megfelelő erősségű hajtóművek, amelyek segítségével az L pont óriás településeit a Naprendszerből kivethetnék. Mindazt, ami ezzel kapcsolatban jelenleg megvalósítható és a jövőben elképzelhető lenne, Harry O. Ruppe professzor, a müncheni Műszaki Főiskola tanára kiváló és izgalmas munkájában (Die grenzenlose Dimension Raumfahrt)²³ leírja. A mű alapos olvasása közben rájöttem, hogy bár a találgatások horizontján tagadhatatlanul különböző lehetőségek rajzolódnak ki, az erős hajtóművek konstruálása egyelőre problémát jelent.

Mindenesetre a nagy űrtelepülésnek nem a Földről kell felemelkednie, hanem a súlytalanság állapotában hajtanak végre műveleteket. Egy tempós gyorsítás, időről időre, ha lehetséges, valamely planéta vonzáserejének felhasználásával történő lökés továbbviszi a világmindenségbe vezető, hosszú úton. A csillagok közti utazás kezdetét vehetné.

Lehetetlen?

Fantasztikus

Négy kis formátumú csillagközi szonda máris úton van az űrben: a Pioneer-10 és a Pioneer-11 1972 márciusában és áprilisában startolt, a Voyager-1 és a Voyager-2 1977 augusztusában és szeptemberében. Mind a négy elhagyja majd Naprendszerünket. Hajtómű nélkül repülnek. A titok: mindig planéták vonzáskörébe irányulnak kiszámított pályáikon, ezek viszont úgy vannak meghatározva, hogy bár a szondák a vonzerő hatására látszólag a planétára zuhannak, valójában nagy sebességük következtében mégis továbbszáguldanak.

1986 januárjában a Voyager-2 az Uránusz mellett, a Földtől 2,8 milliárd km távolságra haladt el. Három évvel később a „négyek bandája” elhagyja Naprendszerünket.

Az űrtelepüléseken a kis, hajtómű nélküli rakétarobotok elvét kellene – jelenleg még feltételes mód! – alkalmazni. Az űrvárosok exodusának még gyorsabban kellene történnie, hiszen hajtóműaggregátorokkal vannak felszerelve. A hajtóművek manőverezésre szolgálnak, a pályát esetleg keresztező meteoritok kikerülésére vagy valamely égitest esetleges vonzáskörétől való távolmaradásra.

A csillagközi közlekedés biztosítására szolgáló hajtóművek közül a Hughes Kutatólaboratórium houstoni fizikusa, Robert L. Forward a következő megoldásokat tartja valószínűnek:²⁴

– Atomimpulzus-meghajtás. Az űrhajótól bizonyos távolságra hidrogénbombát robbantanak. Az exploziós nyomás ütközőlemezekre hat, s robbanásonként új lökést ad. (Zárójelben a magánvéleményem: használható ötlet ahhoz, hogy a fegyverek földi arzenáljából kivonjuk az összes H-bombát).

– Antiproton-meghajtás. Antiprotonok vagy antihidrogén formájában ellenanyagot hoznak kapcsolatba az anyaggal, s ez erős hajtósugárzást eredményez. (Zárójelben: az Európai Magkutató Központban, CERN, Genfben már állítanak elő antiprotonokat, és képesek is ezeket napokig tárolni.)

– Mikrohullám-meghajtás. Hajtóerőként mikrohullámú sugárzást alkalmaznak.

– Elektromos hajtómű. Fúziós atomerőmű termeli az elektromosságot, mely különböző formákban hajtósugarakat hoz létre.

– Duzzasztott sugármeghajtás. Óriási parabolatükörhöz hasonlóan hatalmas kollektorfelület hidrogénatomokat gyűjt, amelyek a világűrben mindenütt előfordulnak. Fúziós atomreaktor üzemanyagául szolgálnak, amely energiáját a reakcióból keletkező termékeknek, mint például a héliumnak adja át, ez aztán kiváltja a sugármeghajtást. E meghajtás előnye, hogy az üzemanyagforrás sohasem fogy ki.

Duzzasztott sugármeghajtással kapcsolatban nem elfelejtendő, hogy már Eugen Sänger (1905-1964) rakéta- és űrkutató is foglalkozott vele; a stuttgarti Műszaki Főiskola Sugármeghajtási Kutató Intézetének vezetőjeként végzett kísérleteket.

Ma még mindig fantasztikusan hangzik, de a fenti problémákkal való tényleges foglalkozás már önmagában reményt keltő, akkor is, ha kozmikus léptékkel mérve a sebesség az összes lehetséges megoldás esetében még mindig túl kicsinek tűnik.

Nem csoda, ha az okosok gondolkodnak: vajon lehetséges-e az űrtelepülések relatíve lassú mozgását tekintetbe véve galaxisunk meghódítása? Úgy tanultuk, hogy az univerzum végtelen, és a távolság, még a hozzánk legközelebbi csillag, az Alpha Centauri esetében sem győzhető le. A leggyorsabb űrhajók is évszázadokig, évezredekig lennének úton.

Az 51 -es Bizottság

A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) 1982. évi közgyűlésén új kutatócsoport létrehozásáról hozott határozatot; a jegyzőkönyv szerint az 51-es Bizottság feladata a Földön kívüli élet kutatása.

Az asztronómia és asztrofizika tudományos elitje – Carl Sagantól John Billinghamig, Frank Drake-től Philip Morrisonig és Edward Purcellig –, összesen 210 csillagász és 40 más tudományágat képviselő tudós csatlakozott hozzá. Az 51-es Bizottság vezetőjévé Michael D. Papagiannis csillagászt, a bostoni egyetem professzorát választották, aki keresi a problémák megoldását, és nem zárkózik kőfalak mögé, melyekre a lehetetlen szót pingálták.

Papagiannis professzor abból a meggondolásból indult ki, hogy az ember az elmúlt 100 év alatt utazási távolságát 10¹⁶-szorosával, utazási sebességét négyezerszeresével növelte.

Azt állítja:

„Ennélfogva logikusnak tűnik az, hogy a jövő, illetőleg az azt követő században abban a helyzetben leszünk, hogy egy tizeddel többet érjünk el. Ez lehetővé tenné, hogy a sebességet 400-szorossal, ez kb. a fénysebesség 1-3%-a, a távolságot 10^l5-szeresével növeljük. Ez 10 fényévnyi távolságot jelent, mely már a legközelebbi csillagokig juttatna minket.”²⁵ És: „Olyan sebességnél, mely megfelel a fénysebesség 2%-ának, mely a magfúzió segítségével mindenképp elérhető, az űrhajó a 10 fényévnyi távolságot a szomszédos csillagokig kb. 500 év alatt fogja megtenni.”²⁶

Papagiannis professzor megszívleli Albert Einstein alapelvét: „A tudomány legtöbb alapelve önmagában egyszerű, és általában mindenki számára közérthető nyelven kifejezhető.” A bostoni csillagász számvetése így hangzik:

400 évnél rövidebb idő alatt Amerika az ökrös szekérről „átszállt” a Holdra. Nagy vonalakban elképzelhető, hogy egy űrkolónia más planétán ugyanezt eléri 500 év alatt, miután az űrhajósoknak minden technikai bázistudás rendelkezésükre áll. Amint az idegen X planétán landoltak, rendelkezésükre állnak megfelelő szakemberek a nyersanyagok, kohászat, maghasadás, üzemanyagok, hajtóművek stb. kezeléséhez, valamint a kész terv az űrtelepülés építéséhez. Amit 10 év alatt az első Szputnyiktól a Holdra szállásig technikai vonatkozásban meg kellett oldani, 500 éven belül az űrhajósoknak nem okozhat gondot. Ezenkívül az űrtelepüléshez nincs szükségük földszerű planétára, a holdak, aszteroidák, holdbolygók kiváló nyersanyagforrásként szolgálnak.

Meg kell tanulni hosszú távon gondolkodni. Robert S. McNamara, a Világbank egykori elnöke szemléltető példát mondott: „Ha a világegyetem történetét mérföldnyi vonalnak (= 1609,34 m) ábrázoljuk, az emberek csak az utolsó 5 cm töredékén jelennek meg.”

Ha tehát az űrkolonialisták 500 évig vannak úton, és egy másik naprendszerben további 500 évre van szükségük egy planéta iparosításához, mielőtt egy részük vagy a régi, vagy egy továbbfejlesztett űrhajóval „odébb költözik”, „ez annyit jelent, hogy a hódítási hullám ezerévenként 10 fényév sebességgel halad (500 év utazás, 500 év építés), vagyis évszázadonként egy fényév sebességgel” – állítja Papagiannis professzor.

Az egész Tejútrendszerünk 10 millió év alatt meg lenne hódítva? Elképzelhetetlen időszak? Galaxisunk korát 10 milliárd évre becsülik. 10 millió év alatt történő meghódítása létének ezredrésze alatt történne.

Mint minden tudós, Papagiannis is elővigyázatosan számol, és becslései nem maximálisan optimisták. Feltevése szerint az űrkolónia 5 fényévenként új naprendszerrel találkozik. Proxima Centauri, a legközelebbi állócsillag négy fényévnyi távolságra van, de 10 fényéves sugárban a Föld körül 10 csillag, 20 fényéves sugárban 75 csillag létezik, tehát fényhónaponként egy csillag. 100 fényév rádiuszában meg éppenséggel 400 000. Természetesen nem egymás

mögött felfűzve helyezkednek el, hanem lépcsőzetesen, az űr mélyén. Mindenesetre az állomást kereső űrtelepeseknek nem kell 5 fényévet úton lenniük a következő napig, lehorgonyozhatnak közelebb lévő planétákra is.

 

Óriáskerék formájú hatalmas űrlakótelep modellrajza

 

Asztronautamese

Mi minden játszódik le a világűrben? A később bizonyítandók jobb megértéséhez kitalált jeleneteket használnék fel.

Az űrtelepesek az általam említett négy ok valamelyikéből következően a világűrben született X. generációt képviselik. Habitációikban élnek, halnak, szeretnek. Élvezettel video-show-kat néznek, sportpályákon edzenek. A kicsik óvodákban játszanak, a nagyobbak könyvtárakban képezik tovább magukat. Csak annyit dolgoznak, amennyi szükséges.

Megbirkóztak már azzal, hogy tolerálják egy vezércsapat létezését, amely a városállamot irányítja, kezében tartja a mindenkori technikai fejlesztést, a parancsnoki fülkéből elmanőverezik a meteoritok mellett, és tartja a helyes irányt. Mégis léteznek feszültségek. Azok, akik dolgoznak, feleslegesnek tartják az élősködőket. A fedélzeten forradalom tör ki, új törvények születnek. Aki ezeket nem veszi figyelembe, azt az első alkalommal kirakják egy Földhöz hasonló bolygón. A hajóból kikívánkozó elégedetlenek révén így jönnek létre az első kis kolóniák. Az elit a számára fenntartott vendéglőkbe és könyvtárakba jár, gyerekeik szigorú alapiskolákat, majd egyetemeket végeznek, ahol különösen a csillagászat, asztrofizika, navigáció, gravitáció, valamint a genetika és komputertechnika rendelkezik kiváló tanszékekkel. Tudósok szinergetikai jelenségekről vitatkoznak, a világmindenség kezdetének és végének struktúrájáról s a teljes megsemmisülés, illetőleg újraszületés elvéről.

Végül a mindennapok mellékterméke megszűnik, minden bekerül a recycling folyamatába, és ismét felhasználhatóvá válik.

A tipikus űrtelepülésen így lesz a jelenből múlt. Viszont állandó várakozásteljes feszültség lóg a levegőben. Minden generációnak kijut a rendkívüli dolgokból. Az egyik a saját tudattal rendelkező számítógép születésénél bábáskodik, a másik olyan csillagászati felfedezőutakon vesz részt, amelyekről addig senkinek halvány elképzelése sem lehetett, mert a bolygókatalógusban ezek a célok ismeretlenek voltak, ismét másik átéli egy új naprendszerbe való bejutás történetét, ismét másik nyílsebes TAV-járművel indul útra. És a fedélzeten mindig történik valami a hangulatkeltő animátorok jelenléte nélkül is, energiafajtákon tépelődnek, új hajtóműrendszereket találnak fel. A habitáció egy zseniális Mendelje* genetikailag elképesztő, kiváló ízű termékeket, újfajta zöldségeket és gyümölcsöket dob piacra. Az évente kiosztásra kerülő díjakat, melyek a település lakóit a legnagyobb hasznot hozó találmányért vagy felfedezésért illetik, ünnepélyes külsőségek között, népünnepéllyel vagy lézerfényjátékokkal egybekötve adják át. De paradicsomi állapotokról nem lehet beszélni. Az űrtelepesek örökölték az emberektől a veszekedésre, féltékenységre, irigységre való rossz hajlamot. De a törvényként ható játékszabályok szerint ezeket a negatív tulajdonságokat nyílt beszélgetések segítségével száműzni kell a közösségből.

 

* Gregor Johann Mendel (1822-1884), az öröklődés törvényszerűségének felfedezője, borsón és babon hajtott végre keresztezéseket

 

Amikor elhaladnak mellettük, ilyennek látják majd az űrlakótelepen élők a Szaturnuszt, a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a felszínét

 

A tudósok laboratóriumaiban biorobotok létesülnek, amelyek az űrhajón kívüli javításokat önállóan elvégzik. A tervezők azon törik a fejüket, miként alakíthatók át a lakhatatlan bolygók élettérré. A Földdel történő kommunikációt, mely a kezdeti időben állandóan folyt, de a növekvő távolsággal egyre ritkábbá vált, egy új generáció megszünteti. Olyan fejlettnek érzik magukat, hogy a Földnek már nincs mit nyújtania számukra. Egy komputerbe táplált galaktikus pozíció chip-emlék az őshazára. Bizottság alakul, mely 10 000 éven belül látogatást készít elő a Földre, és egy ellenbizottság is, mely felteszi a kérdést, vajon kifizetődik-e az egész. Mi lehet még érdekes az öreg Kék Planétán? Önmagukat az univerzum legnagyobbjának, a teremtés koronájának tartják.

Régenszsarnokság alakul ki. Kasztok képződnek. A lakosság egy részét mint munkaerőt alacsonyabb rendű tevékenységre használják, ostobának tartják. A legszegényebbek a reaktoroknál végzik a veszélyes munkákat – várható életkoruk alacsony. A hivatalnokokból, tudósokból és mérnökökből alakult középosztály ellen akar szegülni a régens parancsainak; annak hatalma azonban túlságosan szilárd. A kutatást csak frusztráló kikötésekkel, a kísérleteket csak gyanakvó ellenőrzések mellett engedélyezik. A tömegkommunikációs eszközöket rövid gyeplőszáron tartja, a kritika tilos. A szervek mindenütt jelen vannak, lehallgatják a lakásokat és munkahelyeket. Fegyvert csak az uralkodó hozzátartozói és testőrei viselhetnek. Akárhol tartózkodnak az űrtelepesek, hirtelen megjelenhet az uralkodó háromdimenziós lézerhologramja. Így hozza létre a mindenhatóság auráját, hiszen ugyanabban az időben egyszerre több helyen is láthatják.

A sending mission telephelyén kolostori hangulat uralkodik. Hívei startra készen állnak, hogy vallásukat más planétára is kiterjesszék. Az univerzum szellemének mindenhatóságát dicsőítik. Mindannyian egyenlőnek érzik magukat, mindenkiről gondoskodnak. Aki az alapiskola elvégzése után tovább akarja magát képezni, a rend szabályainak betartásával megteheti. A haladást szolgáló kísérleteket biztonsági berendezésekkel ellátott helyiségekben végzik, a telephely létfontosságú rendszereit őrző termekbe csak specialistáknak van szabad bejárása. Az átlag lakosok számára a régi vallások szent körzeteinek megfelelően tabuzónák léteznek. A molekuláris biológia, genetika és rádiócsillagászat kivételezett tudományágak. Missziós törekvéseikben megegyezve, genetikus anyagokkal megtöltött szondákat küldenek a világmindenségbe. Ezeket a startolásnál szilárdanyag-rakétákkal összekapcsolt szondákat szeretetteljesen „bio-bombáknak” nevezik. A Naprendszer szélső vidékeit célozzák meg, amelyek a telephely alatt, fölött, mellett elhúznak. Ének és imádság közepette számítják ki, mikor ér a bomba a kiszemelt célba: az X időpontra egy izotópórát programoznak. Ez a bio-bomba ártalmatlan töltetét kioldja, és a genetikai anyag szabaddá válik.

A sending mission tudja, hogy a csírák egy része elég a napokon, avagy nem élettérként szolgáló planétákra jut, de remélik, hogy töredékük Földhöz hasonló égitestet ér el, míg intelligenciájuk magva kikel, és az evolúció újrakezdetét kikényszeríti. Ezzel a sending mission teljesítette feladatát. És a 26. generáció 12 tanult papja lelkigyakorlatai közben így vitatkozik: mit lehetne jobban csinálni? Hogyan lehetne az intelligenciahordozó spermák terjesztését meggyorsítani? Mit nem vettünk figyelembe? Hogyan tudnánk hatékonyabban szolgálni az univerzum szellemét? És új ötlet születik. Alkossunk új Földeket! Csináljunk az életidegen bolygókból életigenlő tájat. Jobban nem is szolgálhatjuk vallásunkat. „Ott, ahol primitív életre bukkantunk – foglalja össze az apátok szószólója –, ott azt mesterséges mutáció segítségével ugrásszerű evolúcióhoz segítjük.”

 

Az űrvárosok áthaladnak a Naprendszeren

 

Elismerem, az űrtelepülések életének leírásakor fantáziahálót szövögettem, mégis gondolat-impulzusként szolgált: az erény ösvényéről pedig mindeddig nem tértem le, semmi olyat nem írtam, ami tudományosan vagy technikailag nem lenne megvalósítható. Az idézett technikai rendszerek a kis űrállomásoktól a TAV-ig, a Hold-állomástól az I. szigetig és az űrtelepülésig mind megvalósíthatók.

Le kell tehát szögeznem:

– előbb vagy utóbb az evolúció az emberiséget a világűrbe kényszeríti,

– intelligens élőlények elterjedéséhez nem szükségesek szupergyors űrhajók,

– az űrtelepülések lakói nem felsőbbrendű emberek, éppúgy vannak képességeik, erényeik és bűnös szenvedélyeik, mint a 20. századi embereknek. Mind ez ideig azt bizonyítgatták, hogy a Földön kívüli lények, az úgynevezett istenek, évezredekkel előbbre vannak az embernél, mindenben fölötte állnak, valójában „nem emberi” magatartást tanúsítanak. Ilyen érvelésre nincs alapos ok.

– Távoli űrtelepülések lakói, a Földön kívüli látogatók sebezhetők, lakóhelyeik kívülről és belülről is támadhatók.

Érdekes kutatási témák

12 könyvemben hordtam össze közvetett bizonyítékokat, melyek alátámasztják és elképzelhetővé teszik az évezredekkel ezelőtt a Földön kívülről érkezett látogatást. A hídverés a jövőbe azt a célt szolgálja, hogy megvilágítsa és valószínűsítse sötétben lapuló múltunkat. Az elképzelésben nincs semmi logikátlan, nagyképű gőgünket kivéve, mely szerint mi lennénk az univerzum egyetlen, intelligenciával bíró élőlényei. Gyanítom, még mindig túl sok értelmiségi akad, akinek kedvenc időtöltése a hasvakarás.

Múltunk realitása örökségünk egy része. Mit használnak a származástan teóriái – például a darwini, ha azok vagy nem valóságosak, vagy a felfoghatatlant nem értetik meg. Ehhez járul az is, hogy nem vesznek figyelembe tényeket csak azért, mert egyetlen tudomány teóriakörébe sem illeszthetők. Immánuel Kant (1724-1804) úgy vélte: „Nincs praktikusabb, mint a jó teória” – de bizonyára nem akkor, ha tisztázatlan kérdéseket a szőnyeg alá söpörnek.

Az egyébként távolról sem csak általam felvetett gondolatokat meg kell vizsgálni a főiskolákon rendelkezésre álló legmodernebb tudományos eszközökkel. Az egyetemi hallgatókkal folytatott beszélgetésekből állandóan tapasztalom, milyen messzire menően érdekli őket ez a téma, de azt is tudom, hogy a szemináriumokon nem foglalkozhatnak vele: az új gondolatok nem férnek bele az illetékes tudósok gondolkodásának cementépítményébe. Teret kell biztosítani az eredetünk és jövőnk magyarázatául szolgáló újabb aspektusoknak.

Emellett a Földön kívüli intelligenciák látogatásának feltételezése friss lökést ad egyszerre több tudományágnak. A hagyományos megoldásoktól függetlenül, előítéletek nélkül meg kéne vizsgálni és válaszolni a következő kérdéseket:

– Hogyan jött létre az első élet a Földön? Egyetlen komoly tudós sem állítja, hogy a kérdést már megválaszolták.

– Hogyan vált az ember intelligens lénnyé? Az eddig elfogadott evolúció, szelekció és alkalmazkodás révén vagy a világűrből eredő spontán mutációk révén? (A Nobel-díjas Francis Crick szerint az élet a Földön úgy keletkezett, hogy a csíra célirányosan vagy véletlenül, „kívülről” érkezett. A brit asztrofizikus, Sir Fred Hoyle nagyon is lehetségesnek tartja, hogy a spontán mutációk az űrből származó genetikai anyagból jöttek létre.)

– Mi volt az ősi vallások létrejöttének oka? Természeti események? Pszichológiailag értelmezhető magatartás és/vagy érthetetlen, ismeretlen technikai jelenségek, melyek a Földön kívüli látogatók posztumusz tiszteletére ösztönöztek?

– Hogyan keletkezett minden mitológiák lényege, globálisan egységes magva?

– Mivel magyarázható, hogy a ránk maradt szent írások az istenek megjelenését állandóan tűzzel, földrengéssel, füsttel és lármával hozták kapcsolatba?

– Mit jelent a „bukott angyalok”, valamint „az isten fiai” kifejezés, nemcsak Enokh próféta apokrif könyvében, aki egyébként 365 évesen, anélkül, hogy elhalálozott volna, „a mennybe ment”?

– Az „isteni igazságszolgáltatás” leírásai miért azonosak egész országok megsemmisítésével?

– Hogyan értendő az – mint a ránk maradt mitológiai vagy vallásos források elbeszélik –, hogy egyes szereplők „nagy robajjal” eltűntek az ég felé?

– Mely okból határozták el népek még a történelem előtti korokban a máig is megfejthetetlen építmények, mint az óriás piramisok, Stonehenge monumentális térségének vagy a francia Bretagne menhirkertjének létrehozását?

– Hogyan értendők a ránk maradt forrásokban az időeltolódások? Miért volt az istenek időszámítása az emberekétől különböző?

– Miért jellemző minden vallásra az isten vagy az istenek visszatérésének gondolata? Miért félnek ettől az emberek?

– Miért magas hegyekben keresték az emberek az istenek közelségét?

– Miért emeltek előszeretettel hegycsúcsokon oltárokat?

– Milyen célt szolgáltak az ott bemutatott áldozatok?

– Honnan erednek az ősrégi vallások, szimbólumok, honnan az ösztönzés a Nap- és Hold-kultuszra? A „repülő bárkák” tiszteletére?

– Honnan ered a technikai eszközök, az izraeli frigyláda, Salamon repülő szekerének kultusza? Hogyan jött létre a hinduizmus sokistenhite, ahol minden isten más képességekkel rendelkezik?

– Miért ábrázolja a sok nép a glóbuszon – egymástól függetlenül –, az istenfigurákat sisakos alakokként? Miért hasonlóak egymáshoz a különböző helyeken a barlangrajzok?

– Miért vette magának az ember a fáradságot, hogy a légből jól látható helyeken talajba vésett ábrákat készítsen?

– Miért építettek az emberek templomokat, melyekben „istenek” laktak? Miért ábrázolnak ezek a templomépítmények „égi” rezidenciákat vagy istenek „röpülő hajlékait?”

– Honnan származott az egyes ősi kultúrnépek – mint a maják – elképesztő asztronómiai és matematikai tudása? Honnan vették a maják nap- és holdfogyatkozási táblázatukat a múltra és jövőre vonatkozóan? Kitől kapták a Vénusz pályájának adatait, melyeket 6000 év múltán is csak egy nappal kellett korrigálni?

– Miért állítják ősi krónikások és a próféták sziklaszilárdan, hogy bizonyos ismereteket „égi tanítómesterektől” kaptak?

– Mennyi az igazság ősi „istenek” állításában, miszerint a Földet szakaszonként, az élőlényekkel együtt „teremtették”?

A tudományé a szó. Ha ezeket a kérdéseket megválaszolja, új, kerek világkép alakul ki. Bizonyos nézeteket revideálni kell, mégis: „Annak felismerése, hogy tévedtünk, arra bizonyíték csak, hogy ma okosabbak vagyunk, mint tegnap” – állította honfitársam, Johann Kaspar Lavater (1741-1801).

Miután listát készítettem a technikailag megvalósítható dolgokról, szeretném bemutatni azt, amit a fantázia még lehetővé tenne.

Földiesítés

James Edward Oberg Houstonban a NASA-hoz tartozó Johnson Űrkutatási Központban dolgozik mint repülési ellenőr. 1981-ben jelentette meg New Earths²⁷ (Új földek) című figyelemreméltó művét. Ebben azokra a fantasztikus lehetőségekre hívta fel a figyelmet, melyek segítségével egész planétákat mesterségesen a Földhöz hasonlóvá alakíthatunk át. „Talán megdöbbentően hangzik – mondja Oberg –, de a koncepció, hogy egész bolygókat mesterségesen átformáljunk, nem forradalmian új. Évezredek óta témája az irodalomnak és mitológiának.”

A szakmai zsargonban azt a folyamatot, amikor egy életidegen világot az ember számára használható planétává alakítanak, „terraformingnak”, földiesítésnek nevezik. A fogalommal először Olaf W. Stapledon 1930-ban megjelent science fiction regényében, Az első és utolsó emberekben találkozhattunk, ott ez a szó a Föld átalakítását, illetőleg új világok létrehozását jelentette. Oberg konkrétan²⁸ így fogalmaz: „A terraforming kapcsán első jelöltként a Vénusz jön számításba. Valamikor azt hitték, hogy a Föld ikertestvére. Ma már tudjuk, hogy a középkor pokoli víziójához hasonló. Földi viszonyokhoz képest túl forró. Atmoszférája túl sok szén-dioxidot és kénsavgőzt tartalmaz. Ezenkívül túl lassan forog.”

Ilyen adottságok megváltoztatásakor a tervezők nem finnyásak: arra gondolnak, hogy atomrobbanások után üstökösöket löknek ki pályájukról olyannyira, hogy a roncsok összeütköznek a Vénusszal. Az üstökösök részint jégből állnak, és a Vénusz izzó felszínén megolvadva vízgőzt hoznak létre, mely az élethez szükséges. Üstökösök vagy aszteroidák célirányos becsapódásai a Vénusz gyorsabb forgását, a nappal és éjszaka ciklus megváltozását eredményezik. Oberg szerint: „Ez az új fordulatszám egy erősebb mágneses mezőt hoz létre, és ezáltal csökkenti a Nap besugárzását.”

A következő feladat a kékalgák előállítása lenne a génlaboratóriumokban, és belőlük néhány ezer tonnát a Vénusz légkörébe hajítanának. Az egysejtű algák azzal a fenomenális tulajdonsággal rendelkeznek, hogy magas hőmérsékleten is életképesek. Nagy, vastag falú, tartalék anyagot raktározó sejteket fejlesztenek a kedvezőtlen feltételek túlélésére. Anyagcseréjük révén redukálják a Vénusz-légkör magas szén-dioxid-arányát, miközben, mint melléktermék, a szén-dioxid oxigénné alakul, és a Vénusz atmoszférája teljesen megváltozik.

Mégis, szomszédos bolygónk az emberi lét szempontjából túl forró, ezenkívül a melegházeffektust is csökkenteni kéne. James Oberg a megoldást keresve nem jön zavarba: javasolja „az árnyékadó mesterséges porfelhő” kialakítását, mely a napsugárzást mérsékli, és a vízgőzt óceánokat alkotó esővé változtatja. Oberg számítása szerint így néhány évszázad múlva a Vénusz bizonyos szélességi övezetén olyan klíma alakul ki, amely a csendes-óceáninak felel meg.

Ez természetesen nem fog olyan simán történni, mint ahogyan én ezeket a fantasztikus ötleteket lerövidítve vázoltam, az igazi probléma a Vénusz atmoszférájának nyomása, mely kb. százszorosa a földiének, a tengerszinten mérve. Az embernek kereken 215 g/cm³ atmoszferikus nyomásra van szüksége, valamivel többet még elbír speciális öltözet nélkül. A Vénusz jelenlegi atmoszférájának nyomása viszont összeroppantaná.

Az elgondolások még gyermekcipőben járnak. Mindenesetre a földiesítés tematikájával komoly tudósok foglalkoztak, mint például az azóta elhunyt asztrofizikus, Fritz Zwickly, a kaliforniai Institute of Technology professzora, vagy a televíziós adásai kapcsán is jól ismert Carl Sagan, a New York-i Cornell Egyetem tanára.

A forró Vénuszról a hideg Marsra

Milyen a helyzet a Marson, Naprendszerünk negyedik bolygóján? Területén a nyomás csupán 6 millibar, amely számunkra a tengerszint feletti 31 000 m-en észlelhető nyomásnak felel meg. Ez a nagyon ritka Mars-légkör főleg szén-dioxid-gázból áll. A Naptól való nagyobb távolság következtében a Marson sokkal hidegebb van, mint a Földön; a Nap-Föld átlagos távolsága 150 millió km, a Nap-Marsé 228 millió km! Azonkívül a Marson hiányzik az életfontosságú víz! Ezért a Mars hőmérsékletét emelni kellene, hogy a jég a sarki sapkákon megolvadjon, és a felszín alatti jégrétegek is olvadásnak induljanak. Ehhez:

– 1000 km oldalhosszúságú űrtükrökkel pótlólagos napfényt kellene felfogni, hogy a bolygó lassan felmelegedhessen;

– a Phobos és Deimos Mars-holdakat fekete porrá kéne változtatni s a Mars felszínén eloszlatni, hogy ezáltal a tartós fagyvidékek, porlepte gleccserek folyókká, tavakká váljanak;

– az állandó vízhiány megszüntetésére jégüstököst vagy jégaszteroidát ütköző pályán a Marsra kell juttatni;

– Mars körüli pályákon elhelyezett erős, mikrohullámú adókkal a bolygó felületét pótlólagosan melegíteni lehetne. Ehhez szükséges energiát a Napból nyerhetnénk.

James E. Oberg szerint egy 67 km átmérőjű, 3 g/cm³ sűrűségű aszteroida a Marsra bevágódva 41 km mély krátert képezne, amelyben 500 millibar atmoszferikus nyomás jönne létre, vagyis annak a fele, amennyire az embernek szüksége van.

A Vénusz-tervezethez hasonlóan a Mars esetében is néhány ezer, genetikailag tenyésztett kékalga a szén-dioxid-gázt oxigénné alakítaná. A megnövekedett hőmérséklet hatására feltételezhetően megindulna a jég-víz, illetve felhő-eső keringés. Néhány ezer év alatt változatos létformák – baktériumoktól gombákig, hasznos rovaroktól halakig – jöhetnének létre egy önmagát szabályozó ökologikus rendszerben. Az első Mars-lakók feladata így hangzana: „Gyarapodjatok és sokasodjatok, uralkodjatok növények és állatok felett, hódítsátok meg a Marsot!”

Az ember a legkülönbözőbb klimatikus hatásoknak képes ellenállni, elviseli vagy élvezi azokat, él a grönlandi hidegben, a száraz sivatagi hőségben, az Egyenlítő nedves dzsungeleiben, az Andok magas völgyeinek ritka levegőjében. Alkalmazkodik. Bár ma még teória, de a spekulatív elképzelések mutatják – természetesen technikai és biológiai alaptudás birtokában –, hogy a forró (Vénusz) és a hideg (Mars) planéták végső soron Földhöz hasonló égitestekké alakíthatók át.

 

 

Különböző műholdak által készített felvételek Naprendszerünk bolygóiról és holdjairól. (Összeállította a NASA)

 

 

„Tanácstalanság és elégedetlenség a haladás előfeltételei” – állította Thomas Alva Edison (1847-1931), és „hihetetlen”, a világot megváltoztató technikai felfedezést tett.

A Föld helyzete

Egy naprendszer napból és egy vagy több bolygóból áll. Tejútrendszerünk 200 millió napjához viszonyítva a mi Napunk egészen átlagos kis csillag. 1,4 millió km átmérőjével „csak” 109-szer nagyobb, mint a Föld.

A kilenc bolygó közül, mely Napunk körül kering, a Föld van kétségtelenül a legideálisabb távolságban a Naptól, sosem túl forró, sosem túl hideg, csodálatos feltételek ezek a létezés minden elképzelhető formájához.

A Marson és Vénuszon kritikus a helyzet, tudjuk, de a többi bolygón az extrém magas hőmérséklet mellett a földihez hasonló élet egyáltalán nem jöhet számításba. A Naptól való ideális távolság teszi a Földet „emberi bolygóvá”.

Milyen körülménynek köszönhetjük kedvező helyzetünket a világűrben? Az ókorban azt hitték, a Föld áll a világmindenség központjában, s a Nap forog körülötte. Időszámításunk előtt 280-ban a fiatal természettudós, a szamoszi Arisztarkhosz (300-230) állította fel a merész tézist, miszerint a Nap és az állócsillagok helyzete állandó, s a Föld a nyugalmi állapotban levő Nap körül kering; a szamoszi Arisztarkhoszt kinevették és kigúnyolták, de ma már ismeretes, hogy feltevése valóság, a Nap áll Naprendszerünk középpontjában. Kerek 400 évvel később, i. sz. 150-ben az Alexandriából származó Klaudiosz Ptolemaiosz egyiptomi csillagász (120-180) kiegészítette az akkori tudást a ptolemaioszi világrend elvével, mely szerint a központi Föld körül a Föld holdja, bolygók és napok mozognak, s a távolban messze csillagocskák köre. Az alexandriai tudós „világrendszere” az antik világ összes csillagászati és matematikai tudását egyesítette.

 

Űrkolónia a kozmosz sötétségében

 

Nem csoda, hogy másfél évezredig érvényben maradt, míg a zseniális Nikolaus Kopernikusz (1474-1543), a keletporosz Thorn szülötte közzétette fő művét Hat könyv az égitestek keringési pályájáról címmel. Kopernikusz feltételezte: nem a Föld, hanem a Nap bolygórendszerünk központja – a csillagos ég látszólagos mozgása a Föld forgásából ered. Kopernikusz is tévedett, amennyiben a bolygókat kör alakú pályán feltételezte a Föld körül. Először Johannes Kepler három törvénye tárta fel, hogy a bolygók:

– ellipszis alakú pályán mozognak a Nap körül,

– a Naphoz legközelebb eső pontban a legnagyobb, a legtávolabbiban a legkisebb a sebességük,

– a Nap körül annál lassabban keringenek, minél nagyobb a Naptól számított távolságuk.

A hármas törvényt Isaac Newton (1643-1727) egészítette ki, amikor cambridge-i tanulmányai során Kepler munkásságával találkozott. Newton teoretikus és a napi események gondos megfigyelője, kérdéseket tett fel magának, mint: miért esik vissza a földre a felfelé dobott tárgy? A választ A természetfilozófia matematikai alapelvei című művében találjuk, mely a newtoni gravitációs törvényt tartalmazza.

Leegyszerűsítve: egy bolygó Naptól való távolsága, tömege és sebessége közt okszerű összefüggés van.

Naprendszerünkben a kilenc planéta mintegy menetrend szerint közlekedik elliptikus pályán. Mi történne, ha egy hatalmas őserő ismeretlen új bolygót „varázsolna” egy pályára, vagy eltávolítana meglevő planétát? Az egyensúly meg lenne zavarva, a tömegvonzerők eltolódnának. Hosszú idő elteltével ugyan új pályákon rendeződne minden, de a Mars talán közelebb kerülne a Naphoz, a Merkúr talán belehullana az anyacsillagba. Földünkhöz hasonló viszonyokat létre lehetne talán hozni, amennyiben egy bolygót a Naphoz közelebbi pályára lódítanak, vagy a túlságosan forró Vénuszt a Naptól távolabb „tolják”. Ennél az eljárásnál nem szükségeltetnek többé 1000 km oldalhosszú tükrök, hogy a hideg bolygót felmelegítsék, és mesterséges porfelhő sem, hogy a túl meleg planétát lehűtse. Hogyan lehetne azonban a bolygókat mozgatni?

A legmerészebb technikai fantázia sem képes olyan energiát kitalálni, amely a planétákat kiemelné pályájukról. Az erre alkalmas hajtóművek a távoli utópiák birodalmába tartoznak. A terraforming mérnökeit azonban nem ijeszti meg a jelenlegi helyzet. Azt mondják: hozzatok létre új gravitációs viszonyokat a Naprendszeren belül! Robbantsatok fel egy bolygót, ezáltal a többi égitest új pályára kényszerül! Az új pályák körülbelüli pontossággal kiszámíthatók, s ilyen távolságoknál pár tízezer kilométer amúgy sem számít!

Hipotézis:

Egy űrtelepülés 500 éve úton van, s közeledik egy naprendszerhez. Az űrtelepesek X. generációja semmi késztetést sem érez arra, hogy egy új világba lépjen; otthonuk, planétájuk az „űrtelepülés”.

Az űrtelepülésnek azonban a „mindenség homályában” tett hosszú út után fel kell frissítenie energiatartalékait. Már az új naprendszerbe való berepülés előtt kiválasztottak a csillagászok hat bolygót, kiszámították pályájukat, színképanalízist készítettek, s felületi hőmérsékleteket mértek. Robotszondák villámgyorsan megállapították, milyen életlehetőség van jelen.

Az eredmények a következők voltak:

– 1. bolygó: izzón cseppfolyós,

– 2. bolygó: 700 °C fölötti hőmérsékletű,

– 3. bolygó: egyenlítőjén 20 °C körüli hőmérséklet, óriási jégsapkák a csúcsokon,

– 4. bolygó: fagyott felszín alatt jég, állandó fagy, atmoszférájának összetétele: 96%-ban szén-dioxid, 2%-ban nitrogén, 1 %-ban argon, 0,7 %-ban szén-monoxid, 0,3 %-ban oxigén.

– 5. bolygó: steril, jeges, atmoszféra nélküli, felszínén bő ásványi előfordulás,

– 6. bolygó: óriás égitest, atmoszférája elsősorban metán és ammóniák összetételű, élet nincs.

A sending mission apátjai örvendeztek: a 3. bolygó megfelelőnek látszott „saját képmásukénak megfelelő élet felnevelésére. Feltéve persze, ha sikerülne a Naphoz közelebb rukkolniuk vele. Akkor elolvadnak a sarki jégtömegek, óceánok képződnek, emelkedik a hőmérséklet, megindul a víz-felhő-eső körforgás. Először oxigéntermelő kékalgákat telepítenek, majd különböző egyszerűbb élőlényeket. Az egész vállalkozás koronája egy fejlődésben előrehaladott faj célirányos mesterséges mutációja lenne – az „intelligens lény” megteremtése.

A tudományos elit fő gondja az energia előteremtése. Bár az idegen naprendszer napja bőségesen ontja a meleget, hiányoznak az ásványkincsek; évszázadokig tartó repülés után minden hiányzik, csupán az idő nem hiánycikk. Számukra nem ügy, hogy ötszáz évet töltsenek az újonnan felfedezett naprendszerben, nyersanyagokat termeljenek ki, s ugyanakkor a sending mission kísérleteit felügyeljék. Az sem zavarja őket, hogy közben még három közeli naprendszert kell megcélozniuk, és 2500 év múlva kell visszatérniük, hogy a kísérlet eredményét regisztrálják.

Hosszas számítások alapján a tudósokból és apátokból álló vezetőség elhatározza, hogy a két problémát – energianyerést és missziós küldetést – egyszerre oldják meg. Az 5. bolygóba kilométer hosszúságú furatokat robbantanak, az űrtelepülés biztonságba manőverezi magát, aztán H-bombák sorát robbantják fel. Amint azt előzőleg kiszámították, az 5. planéta darabokra hull, a Naprendszer szokott ingajárata megrendül. A 3. és 4. bolygó közelebb kerül a Naphoz, a 6. eltávolodik. Az 5. bolygó törmelékei becsapódnak más égitestekre, de legnagyobb részük a várakozásnak megfelelően övszerű képződményben gyűlik össze. A törmelékdarabok gyorsan lehűlnek, a „tudományos elit” energiagondja ezzel megoldódott.

Ettől a pillanattól kezdve a robotok minden nyersanyagot elsősorban azokról az aszteroidákról termelnek ki, melyek az 5. bolygó explóziója által keletkeztek. A szenzorok jelzik, hol lelhető vasérc, hol jég, hol van urán vagy titánium. És a sending mission hívei a kiszemelt bolygót a naprendszerben ideális pályára kényszerítették!

Őrültség. Kísérteties. Utópia.

A Genezis, a teremtés bibliai őstörténete alapjában szintén nem más:

 

„És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

(1 Mózes 1,9)

„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.”

(1 Mózes 1, 11-12)

„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.”

(1 Mózes 1, 20-21)

„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lön.”

(1 Mózes 1, 24)

 

(A bibliarészleteket Károli Gáspár fordításában közöljük)

 

Tudatában vagyok annak, hogy ez az allegória sokkoló, azzal vádolnak majd, hogy a teremtés isteni aktusát gépesítem. Az idegen asztronauták, akiknek ősi létezését állítani bátorkodom, szintén származnak valahonnan, valakitől. A régi, ősrégi kérdések: Honnan származunk? Mikor kezdődött minden? És hogyan? Megválaszolatlanok maradnak az űrben.

Vajon intelligenciával bíró lények naprendszerről naprendszerre hordozzák az életet, mint azt a Nobel-díjas Francis Crick Az élet mikéntje²⁹ című könyvében lehetségesnek tartja? Az értelem nem véletlenül, hosszas alkalmazkodás eredményeként alakul ki, hanem célirányos, mesterséges „külső” mutációk révén?

Természetesen tudom, hogy élet és intelligencia a Földön éppúgy keletkezhetett volna, mint bárhol a világmindenségben. Saját életünk titkát már nem kell megfejtenünk – mi létezünk. Hol kell viszont Földön kívüli létformákat keresnünk?

A Barnard csillagon? (6 fényévnyi távolság.) Az Alpha Centaurin? (4 fényév távolság.) A Szíriuszon? (8 fényévnyi távolság.)

Nem. Mi, emberek egymáshoz vagyunk a legközelebb. Akárhol is található a válasz a Földön kívüli lét kérdésére, kutatásainkat itt, saját Naprendszerünkön belül kell megkezdenünk. S míg más világok kutatási lehetőségeinken kívül fekszenek, nem is marad más választásunk. Talán hasonló kérdések nyugtalanítják a Földön kívüli civilizációkat is. Először tehát Naprendszerünkben kell választ találnunk.

John A. Ball amerikai csillagász, a The Zoo Hypothesis³⁰ c. művében azt a kérdést veti fel, vajon nem különleges, Földön kívüliek által kitenyésztett faj-e az ember, melyet az űrből állandó figyelemmel kísérnek, mint ahogy a vadállatok viselkedését tanulmányozzák a rezervátumokban? A müncheni egyetem csillagásza és asztrofizikusa, Nikolaus Vogt így vélekedik erről: „Intenzív kutatásnak kéne indulnia a Naprendszerünkön belüli, Földön kívüli értelmes élőlények létének igazolására. Ha valóban állatkertben létezünk, meg kéne kísérelnünk a ketrec rácsáig jutni, hogy megpillanthassuk a felügyelőt. Talán az aszteroidaövezetben vagy máshol, a külső bolygórendszerben rejtőzik.”³¹

Végszó helyett Wilhelm Jensen (1837-1911) elmés versét idézem:

 

A korát megelőző gondolkodót

évekig kinevetik,

felfedezése, ha megértik,

végül magától értetődik.