Félálomban néha az volt az érzésem, hogy valaki meztelenre vetkőztet. Azt hittem, csak rossz álom az egész, de ha ezek a fényképek engem ábrázolnak, ez valóság. Ha fölébredtem volna, nem tűröm el, hogy úgy fényképezzenek le; de ha nem tudok róla, hogy lefényképeznek, ellene se tehetek semmit. Jóllehet ízléstelenségnek tartom, hogy a férjem örömét leli a meztelenségemben, úgy vélem, hogy mint hűséges feleségnek, kötelességem megengedni, hogy levetkőztessen a tudtom nélkül. Ha olyan erkölcsös nő volnék, amilyenek a hűbériség korában éltek, amikor a nő vakon engedelmeskedett a férje parancsainak, tudom, hogy mindennek alá kellene vetnem magam, bármennyire undorodjam is. Az is a dolog mellett szól, hogy a férjem csak akkor képes kielégíteni, ha felizgul ezektől az őrült játékoktól. Úgyhogy ez nem egyszerűen csak kötelességem, hiszen a férjem a hűségem és szófogadásom fejében elégíti ki telhetetlen étvágyamat. De vajon a férjem miért nem éri be annyival, hogy meztelenre vetkőztet, miért fényképez le, s a nagyításokat miért ragasztja be a füzetébe? Meg akarná mutatni nekem? Ki tudja, ha ő nem, hogy bennem együtt van meg a féktelen szabadosság és a rendkívüli félénkség?

De vajon kivel hívatja elő ezeket a képeket? Nem lehetett elkerülni, hogy idegen szemek elé ne kerüljenek? Vagy egyszerűen csak a bolondját akarja járatni velem? Ennek különleges jelentősége volna számára? Azt szűrjem le ebből, hogy így akar leszoktatni az ostoba szemérmességről, hiszen örökké csak gúnyolódik „kifinomult ízlésemen”.

március 10

Nem tudom, hogy leírhatom-e ezt. Mert mi lesz, ha a feleségem elolvassa. Akárhogy is, be kell vallanom, hogy az utóbbi időben mintha szellemi és testi rendellenességeket tapasztalnék magamon. Azt írtam: „mintha”, mert nem hiszem, hogy komoly ideggyengeségről van szó. A velem született képességek megütik a mércét, de amióta benne járok a korban, visszaéltem az adottságaimmal, hogy kielégítsem a feleségem mértéktelen igényeit, úgyhogy az étvágyam ugyancsak megcsappant mára. Pontosabban, van étvágyam, csak erőm nincs a kielégítésére. A legkülönfélébb mesterkélt, képtelen eszközökkel szítottam a vágyamat, csak hogy a helyzet magaslatán legyek egy olyan nőnél, akinek a vágyai már-már betegesen kiapadhatatlanok. És most szorongva teszem föl magamnak a kérdést: meddig mehet ez így?

Férjként tíz esztendőn át mindig attól féltem, hogy nem fogok tudni megfelelni a feleségem kihívásainak, de most nem ez a helyzet. Ebben az évben megtanultam élni a Kimura nevű ajzószerrel, s fölfedeztem egy nagyszerű orvosszert, a konyakot. Ezeknek az eszközöknek köszönhetőn óriási étvágyat érzek. Aztán elmentem Szóma doktorhoz, hogy erősítsen föl, s havonta egyszer férfihormon-injekciót kapok. De mivel ezt kevésnek érzem, beadok magamnak két-három naponként ötszáz egység agyfüggelékhormont (erről nem tud Szóma doktor). Mindamellett nem annyira ezeknek a gyógyszereknek köszönhető a rendkívüli formám, hanem a szakadatlan testi izgalomnak. A féltékenység hatására érzett indulat, a feleségem teste láttán fölfokozódó szexuális inger már-már őrületbe sodor. Az én kéjsóvárságom immár jóval nagyobb, mint a feleségemé. Végtelenül hálás vagyok az átélt gyönyörökért, hiszen minden éjszaka, még álmomban is, olyan kéjes önkívületi állapotokat élek meg, amilyeneket azelőtt elképzelni sem tudtam; de ugyanakkor tudva tudom, hogy ez a boldogság nem lehet tartós, egyszer megjön a böjtje, az életemet koptatom minden másodpercével. S vajon nem tünedeztek-e már föl a bűnhődés előjelei; ott érzem őket testemben is, szellememben is. A múlt hétfőn még ágyban voltam, amikor Kimura beugrott hozzánk, az egyetemre menet. Föl akartam kelni, hogy lemenjek a nappaliba. S akkor különös dolog történt. Miközben mosakodtam, a környező tárgyak, a kályhacső, a tolóajtó, az oszlopok, a szemöldökfa körvonalai mintegy megkettőződtek. A korral jár, gondoltam magamban, bizony, megromlik az ember látása. Megdörgöltem a szemem; de nem ezzel volt a baj. Valami változás történt a látásomban. Eddig is, ha közeledett a nyár, szédülés fogott el olykor az agyvérszegénység miatt, de most más okozta a zavart. Pár percen belül minden rendbe jött, ha jó volt a világítás, de most hiába vártam, változatlanul duplán láttam a tárgyakat. Megkettőződött, s egy kicsit eltorzult a körvonala a papírajtó keretének, a kőlapok illeszkedésének a vécében és a fürdőszobában. Az eltorzuló vonalak épp csak hogy megduplázódnak, s ez nem zavar a mozgásban, nem tereli rám mások figyelmét. Ebben az állapotban vagyok a múlt hétfő óta. Nem kényelmetlen, nem jár fájdalommal, de nagyon kellemetlen, meg kell hagyni. Meg kéne vizsgáltatnom magam egy szemésszel, de azt hiszem, hogy nem pusztán a látásról van szó; ennek a betegségnek mélyebb oka van; ez halálos, s én félek a vizsgálattól. Mellesleg, azt hiszem, hogy az idegekre vezethető vissza; de néha meg-megszédülök, elvesztem az egyensúlyom, s kis híján eldőlök jobbra vagy balra. Nem tudom, merre vannak az egyensúlyt szabályozó idegek, annyi bizonyos, hogy mintha valami üresség keletkezne a fejem hátsó részében, a gerincagy fölött; ebből a középpontból hajlik el a testem az egyik vagy a másik oldalra. Talán egyszerű ideggyengeség; tegnap azonban rendkívüli dolog történt. Délután három körül föl akartam hívni Kimurát, de képtelen voltam fölidézni a számát, amit naponta hívok. Pillanatnyi emlékezetkiesés mindenkivel megesik, de itt egészen másról volt szó: teljes emlékezetkiesés volt. Aztán nem jutott eszembe Kimura utóneve. Nem emlékeztem az öreg szolgálónk nevére. Csak a feleségem, Ikukó és a lányom, Tosiko nevét tudtam. Viszont kiesett a fejemből a megboldogult apósom, sőt az anyám neve is. S hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe annak a családnak a neve, melynél Tosiko lakik; csak annyit tudtam, hogy francia hölgy az illető, aki egy japánhoz ment férjhez, s francia nyelvet tanít a Dósisa Egyetemen. A legszörnyűbb az volt, hogy elfelejtettem a lakcímemet; a kerületet még tudtam, de a folytatás – Josida-usi no Mijamacsi – kiesett. Páni félelem vett erőt rajtam. Ha az állapot tartós, ha fokozatosan súlyosbodik, kénytelen leszek lemondani egyetemi tanári állásomról. És ez nem minden; egyedül nem mehetnék el többé hazulról, nem fogadhatnék vendégeket, végeredményben megrokkannék. Egyelőre azonban az emlékezetkihagyás a személy- és helynevekre korlátozódik, az eseményeket nem felejtem el. Annak a francia nőnek a nevére nem emlékszem, de azt tudom, hogy létezik, s hogy kiadja a szobáját Tosikónak. Vagyis csak azok az idegek bénultak meg, melyek a személyek és tárgyak nevét közvetítik az agyamban, de nem bénult meg azoknak a szerveknek az együttese, mely a felfogás és a továbbítás feladatát látja el bennem.

A bénultság szerencsére alig húsz percig, fél óráig tartott. A megszakadt idegpályák hamarosan helyreálltak. Ismét emlékeztem, s minden olyan volt, mint azelőtt.

Némán viseltem a mardosó aggodalmat, hogy meddig fog tartani ez az állapot; nem beszéltem róla senkinek; senki se vett észre rajtam semmit. Azóta semmi újság, jól vagyok. A szorongás azonban még mindig nem oszlott el bennem, miszerint visszaeshetem, s nem csupán húsz percre vagy fél órára, hanem egy egész napra, egy egész évre, két évre, vagy akár életem hátralévő részére.

Vajon mit szól ehhez a feleségem, ha elolvassa? Gondol-e majd a jövőmre, s mérsékli-e magát egy bizonyos fokig? Amennyire meg tudom ítélni, attól tartok, hogy nem. Ha a józan ész önmérsékletet követel is tőle, a telhetetlen test megakadályozza benne, hogy hallgasson a józan észre, s alkalmasint a végkimerülésig fog hajtani, hogy kielégítse vágyait.

Talán így fog gondolkozni: „Hogyan? Azt hittem, a férjem, nagyon helyesen, így folytatja tovább, de úgy látszik, nem bírja az iramot s föladja. Most csak azért fenyeget, hogy mérsékeljem egy kicsit a támadásaim hevességet.

De nem, egyelőre nem vagyok ura a gondolataimnak. Sose voltam valami bátor a betegséggel szemben, sőt nagyon is gyáván viselem, de ötvenhat évesen rájöttem, hogy érdemes megélni az életet, s bizonyos tekintetben még a feleségemnél is féktelenebb vagyok.

március 14

Ma reggel, amikor a férjem nem volt itthon, eljött Tosiko. „Anyu, beszélni szeretnék veled” – mondta. Volt valami ünnepélyes az arckifejezésében. Megkérdeztem, mit akar mondani. „Tegnap, Kimuránál, láttam a fényképeket!” S közben merőn nézett. Nem értettem meg egyből, kérdezgetni kezdtem, mire ezt válaszolta: „A te pártodon állok, anyu, bármi történjék is. Mondd meg az igazat. Az este beugrottam Kimurához, megígérte, hogy kölcsönad egy francia könyvet. Nem volt otthon; de én azért bementem, s levettem a könyvet a polcról. Névjegy nagyságú fényképek voltak benne. Anyu! Mit jelentsen ez? Nem értem a dolgot. Mit titkolsz előlem?” Kitaláltam, hogy azok a fényképek azonosak azokkal, melyeket a férjem naplójában láttam tegnap, s hogy engem ábrázolnak különböző szemérmetlen pózokban. De Tosikónak nem tudtam megmagyarázni a dolgot. Ő szemlátomást arra gyanakszik, hogy e mögött valami más, förtelmes, lélekbe markoló ügy húzódik meg. Biztos azt gondolja, hogy erkölcstelen viszony van köztem és Kimura között, a fényképek ezt bizonyítják. Azonnal tisztáznom kellett volna az ügyet, a férjem, Kimura és magam miatt is, de akkor sem biztos, hogy szó nélkül tudomásul veszi, ha a tiszta igazat mondom. Érett megfontolás után ezt válaszoltam: „Talán nem fogod elhinni, mégis az az igazság, hogy amíg nem szóltál, sejtelmem sem volt, hogy ilyen szemérmetlen pózokban fényképeztek le. Ha vannak ilyen fényképek, akkor azokat apád csinálta rólam, amíg aludtam. Kimura csak előhívta őket az apád kérésére. Nincs semmiféle viszony köztem és Kimura közt. Hogy apád miért altatott el, miért fényképezett le, s hogy miért nem ő hívta elő a képeket, miért kérte meg rá Kimurát? Ezt a képzeletedre bízom. Egy anyának nehéz beszélnie erről a lányának. Hallani se akarok többé róla. Amit tettem, a férjem parancsára tettem. Mint feleségnek, lojálisnak kell lennem az apád iránt, bármit jelentsen is ez; szeretném, ha elhinnéd, hogy csak azt tettem, amire fölkértek, s azt se jókedvemben. Anyádat a régi erkölcs szellemében nevelték, s ezért nem tehet másképpen; ezt biztos nehezen érted meg. Ha az anyád meztelen testéről készült fénykép akkora örömet szerez apádnak, akkor anyád el fogja viselni a szégyent, s álszemérem nélkül modellt fog állni hozzá, annál is inkább, mivel a fényképezőgépet az apád kezeli, senki más.”

„Anyu! Anyu! Te komolyan beszélsz?” – képedt el Tosiko. „Komolyan” – mondtam én. „Anyu, én megvetlek!” – tört ki erre. Tosiko haragja mulattatott egy kicsit; bizonyos értelemben eltúloztam előtte az érzelmeimet. „Anyu, te az erényes asszony mintaképe vagy!” – mondta, s a sértett arcára jeges mosoly települt. Képtelen volt elhinni és elviselni, hogy az apja Kimurára bízta a fényképek előhívását, s újra meg újra azt vetette a szemére, hogy minden ok nélkül meggyötörte Kimurát. Mire ezt mondtam neki: „Egy lányhoz nem illik, hogy ilyen ügyekben vájkáljon. Azt állítod, hogy az apád megalázott engem, nos, így van? Nekem ez eszembe sem jut. Apád még mindig szenvedélyesen szeret. Én azt hiszem, hogy csak egy másik férfi szemén keresztül akart megbizonyosodni arról, hogy az anyád teste még mindig szép és fiatal, bár már eljártak fölötte az évek. Ez talán beteges hajlamra vall, de én megértem.” Úgy éreztem, hogy meg kell védenem a férjemet, s mindent megtettem, hogy érzékeltessem ezeket a nehezen kifejezhető dolgokat. Remélem, hogy a férjem, aki biztos elfogja olvasni ezt a naplót titokban, amikor idáig ér az olvasásban, meg fogja érteni, mekkora fejtörésembe került, hogy mentségeket találják neki.

„Nincsenek itt másféle érzelmek is? Apu tudja, hogy Kimura mit gondol rólad, s ez nem valami szép tőle” – mondta Tosiko. Erre nem válaszoltam.

Tosikónak az a véleménye, hogy Kimura nem véletlenül tette abba a könyvbe azokat a fényképeket, hogy különös oka volt rá; azt mondta, hogy Kimura ezzel az értésére akart adni bizonyos dolgokat. Megosztotta velem a Kimurával kapcsolatos megfigyeléseit, de azt hiszem, hogy jobb lesz, ha ezekről nem írok, a férjem miatt.

március 18

Szaszaki díszvacsorát adott a Japánba való visszatérése alkalmából, ezért csak tíz után értem haza. A feleségem, úgy látszik, már kora este elment hazulról. Talán moziba ment, gondoltam. Nekiültem a naplóírásnak a dolgozószobámban. Tizenegy elmúlt, s a feleségem még mindig nem jött haza. Fél tizenkettőkor felhív Tosiko. „Apu, gyere.” „Hova?” „A Szekiden negyedbe, anyu itt van.” „Késő van már – mondtam –, mondd, hogy jöjjön haza. Baja már elment. Egyedül vagyok itthon.” Tosiko hirtelen lehalkította a hangját: „Anyu beleesett a fürdőkádba. Hívjam ki Kodama doktort?” „Van ott még valaki?” – kérdeztem. „Hárman vagyunk. Később megmagyarázom. Azt hiszem, egy gyors injekció kéne neki. Ha nem tudsz eljönni, fölhívom Kodama doktort.” „Fölösleges zavarni. Beadom én azt az injekciót. Gyere át, vigyázz addig a házra.” Minden van itthon egy ideje, ami egy kámforos injekció beadásához szükséges. Tosikót meg sem vártam, üresen hagytam a házat, s útnak eredtem. Hátha most tör rám a minapi emlékezetkiesés, villant át rajtam az ijesztő eshetőség. Tudom, hogy hol van a Szekiden negyedi ház, de még sose jártam benne. Tosiko a kapu előtt várt, bevezetett a különálló, kertre nyiló szobájába, s csak annyit mondott: „Akkor én most megyek, és vigyázok a házra”, s nyomban el is tűnt. Kimura így köszöntött: „Sajnálom a történteket.” Nem kértem magyarázatot tőle. Ő pedig nem mondott többet. Mindkettőnket feszélyezett a másik jelenléte. Gyorsan előkészítettem az injekciót. A feleségem békésen aludt az ágyon, a zongora előtt. Az alacsony asztalkán poharak és tányérok szörnyű összevisszasága. Az ágy fejénél, a falnál, a fogason, ahol Tosiko a nyugati szabású ruháit tartja, ott lógott a feleségem művirág díszes, szalagos kimonója, amiben elment hazulról. A feleségem egy szál ingben aludt. Szeret fiatalosan öltözködni, noha már benne jár a korban; de ezt az inget különösen kihívónak éreztem. Alighanem a szokatlan időpont és a helyszín hatására támadt ilyen érzésem. Az érverése olyan volt, amilyen ilyen körülmények közt lenni szokott.

„Tosiko kisasszony és én hoztuk be ide” – közölte egyszerűen Kimura. A testét nagyjából szárazra törölték, csak ott volt nedves, ahol rátapadt az ing. Az öve nem volt megkötve. Szíven ütött a látvány: a rendetlenül kibomló, lelógó haja széles vízfoltot hagyott az inge gallérján. Amikor otthon esett bele a fürdőkádba, a haja mindig föl volt tűzve, nem volt leengedve, mint ma. Kimura talán így szereti, villant át rajtam. Kimura szemlátomást ismerte a konyha minden zegét-zugát; edényeket hozott be a fürdőszobából, föltette forrni a vizet, és segített fertőtleníteni a fecskendőt.

„Nem hagyhatom, hogy itt aludjon” – mondtam egy óra múlva. „Bent a házban a tulajdonosok korán lefeküdtek, a hölgy semmit sem sejt” – válaszolta Kimura. A feleségem pulzusa egyenletes volt. Megkértem Kimurát, hogy hívjon taxit. „Kiviszem a hátamon” – mondta Kimura, s ezzel hátat fordított nekem, és előrehajolt. Felnyaláboltam a feleségemet, s úgy, ahogy volt, egy szál ingben föltettem a Kimura vállára. Levettem a fogasról a kimonót és a fölső kimonót, és betakartam vele. Átvágtunk a kerten, a kapuig, ahol már ott várakozott a taxi. Betettük a kocsiba. Hatvanjenes, kis taxi volt, Kimura előreült. A konyak annyira átitatta a feleségem ingét és ruháit, hogy a kocsi belsejében hamarosan alkoholtól bűzlött a levegő. A karomban tartottam, s az arcomat beletemettem az egyre hidegebbé váló hajába. Aztán magamhoz húztam a lábfejét, a tenyerembe fogtam és megcsókoltam. (Kimura nem láthatott, de talán kikövetkeztette a mozdulatomat.) Később segített nekem, hogy bevigyem a szobájába.

„Megbízhat bennem, Mester, már ami a ma este történteket illeti. Tosiko kisasszony mindent tud. És most elmehetek?” Csak annyit mondtam: „Rendben.” És ő elment.

Csak akkor jutott eszembe, hogy Tosiko átjött, hogy vigyázzon a házra. Kerestem a nappaliban, a szobájában, de nem volt sehol. Kevéssel azelőtt, amikor Ikukóval a karomban kiszálltam a taxiból, még ott állt közömbös képpel a bejáratnál. Miután bementünk, biztos hazaindult a Szekiden negyedbe.

Fölbotorkáltam a dolgozószobámba, hogy azon melegében megörökítsek mindent a naplómban. írás közben át- meg átjárt a rám váró gyönyör előérzete.

március 19

Hajnalig nem hunytam le a szemem. Mit jelentsen ez a tegnap esti incidens? Ahogy most visszagondolok rá, az átélt gyönyörbe félelem vegyül. Erre még nem kaptam magyarázatot se Kimurától, se Tosikótól, sem a feleségemtől. Alkalom se volt rá, de talán én se nagyon siettem, hogy megtudjam. Szívesen merengek rajta magamban, mielőtt tudomásomra jut valami. Talán ez volt az? Nem, nem ez volt, hanem amaz… Kedvemre eljátszadozom azokkal az esetekkel, melyek fölpiszkálják a haragomat és a féltékenységemet, egyszersmind határtalan vágyat ébresztenek bennem. Ha megtudnám az igazat, a gyönyör szertefoszlana, ebben biztos vagyok. Reggel felé a feleségem összefüggéstelen szavakat motyogott, mint rendesen. „Kimura!” Ma reggel többször is kiejtette a száján ezt a nevet, hol erősen, hol lágyan. Épp elhalt a hangja, s még nem kezdte rá újból, amikor belevágtam…

A féltékenységem és a dühöm egy csapásra elillant. Már nem tépelődtem azon, hogy a feleségem öntudatlan-e, hogy fölébredt-e, vagy csak úgy tesz, mintha aludna. Nem tudom, hogy én voltam-e ott, vagy Kimura… Akárha átléptem volna a negyedik dimenzióba. Úgy éreztem, mintha egyre magasabbra emelkednék, föl a hetedik mennyországba. A múlt illúzióvá vált; akkor éltem először igazán. A feleségem és én egy testté váltunk. Lehet, hogy bele fogok halni, de az a perc maga volt az örökkévalóság.

március 19

Pontosan akarom megírni a naplómban, hogy mi történt tegnap este. Tudtam, hogy a férjem későn jön haza. Jó előre szóltam neki, hogy talán elmegyünk moziba. Fél öt körül eljött értünk Kimura, de Tosiko csak fél hat felé futott be. „Elkéstél” – mondtam neki. „Nem hagyhatnánk el a vacsora utánra a mozit, most igazán nem alkalmas. Anyu, ma én hívlak meg, vacsorázz a Szekiden negyedben. Még sose jártál nálam. Vásároltam egy félkilós csirkét.” Ezzel magával ragadott, Kimurát és engem, le se tette a kezéből a csirkét, a zöldséget és a babpürét. Kifelé menet fölkapott egy palack Courvoisier-t, ami még jó félig volt, s ezt mondta: „Ez a te hozzájárulásod.” „Jobb volna, ha itthagynád – mondtam –, apád nincs itthon ma este.” „Egy kicsit megdobjuk vele a rögtönzött vacsorát.” „Csak semmi díszvacsora, elmegyünk a moziba, a vacsora pedig minél egyszerűbb, annál jobb.” „A SZUKIJAKI-nál˚ nincs egyszerűbb!” Összetoltunk két asztalkát a zongoránál, erre tettük a gázsütőt, s a házigazdától kölcsönzött serpenyőt. Asztalhoz ültünk. Az étel bőségesen elég volt hármunknak, én csak ámultam, hogy Tosiko mennyi hozzávalót vásárolt össze: hagymát, gumót, babpürét, sőt liliomgyökeret is. Nem egyszerre tette be az egészet a serpenyőbe; ha elfogyott valami, pótolta. Nem hittem volna, hogy megvolt fél kiló az a csirke. A konyak persze körbejárt vacsora közben.

„Kivételes dolog, hogy konyakkal kínál!” – mondta Kimura, aki egy kicsit felöntött a garatra. „Késő van már a mozihoz” – vetette közbe Tosiko. Én már túl részeg voltam ahhoz, hogy megnézzek egy filmet, minden forgott körülöttem. De azért, azt hiszem, nem léptem túl a mértéket. Velem mindig ugyanaz van; egy bizonyos határig tudok uralkodni a részegségemen, de ha ezt átlépem, az egész iszonyatossá válik.

Az est első felében eszembe jutott, hogy Tosiko talán le is akar itatni, úgyhogy nagyon vigyáztam; de a figyelmem fokozatosan lankadt. Miközben gyanakodtam, be kell vallanom, hogy vártam, legalábbis reméltem, hogy ez bekövetkezik. Nem tudom, hogy volt-e valami megállapodás Kimura és Tosiko közt. Fölösleges lett volna megkérdeznem, úgyhogy inkább hallgattam. „Vajon ihatunk-e ennyit a Mester távollétében?” – kérdezte Kimura. Egy ideje egész jól bírja; töltött nekem is, egyszersmind hagyta, hogy kínálják. Nyomasztott, hogy nem keresztezem-e a férjem akaratát azzal, hogy Kimurával iszom, s neki is ez járt a fejében. Másrészt tudtam, hogy ezzel fölszítom a férjem féltékenységét, s akkor neki is jó lesz. Azt nem állítom, hogy az lett volna az egyetlen célom, hogy fölizgassam a férjem, de azt elmondhatom, hogy nyugodt lélekkel hajtottam fel az egyik poharat a másik után.

Az túlzás, hogy szeretem Kimurát, de az igazat megvallva, tetszik nekem. Egyből beleszerethettem volna, ha akarom. Ahhoz, hogy fölgerjesszem a férjem féltékenységét, azt kell tennem, amit eddig, de ha Kimura nem tetszett volna már eleve, nem mentem volna el ilyen messzire.

Húztam egy vonalat az életemben, amit eddig semmilyen körülmények közt nem léptem át, de lehet, hogy a jövőben kénytelen leszek átlépni. Szeretném, ha a férjem nem bízna annyira az erényességemben. Keserves megpróbáltatás volt engedelmeskednem a parancsainak, de betelt a mérték; mostantól fogva nem állok jót magamért.

Egyrészt szeretném, ha nem zavarna a férjem jelenléte abban, hogy a saját szememmel lássam Kimura meztelen testét, melyet csak álmomban látok, s azt hiszem róla, hogy a Kimuráé, holott a férjemé, vagy azt hiszem, hogy a férjemé, pedig a Kimuráé…

Arra még emlékszem, hogy teljesen eláztam, és bezárkóztam a vécébe. „Anyu, ma van meleg víz, s a háziasszonyom már megfürdött, nem akarnál te is megfürödni?” – kérdezte Tosiko a vécéajtón át. Ha bemegyek a fürdőszobába, biztos el fogok esni, gondoltam; de ki támogat föl? Biztos nem Tosiko lesz az, hanem Kimura… ez motoszkált az öntudatom mélyén. Halványan még arra is emlékszem, hogy Tosiko azt mondogatja: „Anyu, csináld, amit mondok.” Eltapogatóztam a fürdőszobáig, kinyitottam az ajtót, tudom, hogy levetkőztem, de hogy azután mi történt, arra már nem emlékszem.

március 24

A feleségem tegnap este ismét élettelenül esett össze a Szekiden negyedben. Vacsora után Tosiko és Kimura eljött érte, hogy elvigye moziba. Tizenegy is elmúlt, s még mindig nem voltak itthon. Éreztem, hogy közbejött valami. Telt-múlt az idő, fel akartam hívni őket, de aztán eszembe jutott, hogy ez ostobaság, s elhatároztam, hogy megvárom, hogy ők hívjanak fel. (Képzelhetni a türelmetlenségemet és a keserűségemet; a szívem majd kiugrott a helyéből, miközben a telefont lestem.) Éjfél is elmúlt, amikor megjelent Tosiko. A taxi kint várt. Elmondta, hogy a mozi után (vajon ott voltak-e?) hazakísérték Kimurát; de akkor Kimura azzal állt elő, hogy menjenek inkább hozzá, Tosikóhoz. Átmentek tehát a Szekiden negyedbe, s Kimura is bement velük. Tosiko föltette a teát. A múltkorról maradt egy negyed palacknyi Courvoisier; Tosiko elvette az üveget a tokonomáról,˚ s tett egy kávéskanál konyakot mindenik csészébe. De ez még csak a kezdet. Kimura és a feleségem elővette a sherryt, s addig-addig töltögettek egymásnak, amíg a palack fenekére néztek. S mit ád a véletlen, a fürdő már megint elő volt készítve. Minden úgy történt, mint a múlt éjszaka. Ezt vettem ki Tosiko zavaros elbeszéléséből.

Aztán megkérdeztem tőle: „Magukra hagytad őket?” Mire ő: „Igen; a telefont még nem helyezték át, kényelmetlen lett volna bemennem az első házba, hogy fölhívjalak. Mivel kocsira mindenképpen szükség van, elmentem, hogy kerítsek egyet, s nagy nehezen találtam.”

A rám függesztett szeme elárulta, hogy titkol előlem valamit. „A múltkor szerencsém volt, egyből kaptam taxit; ma viszont egy sem akadt horogra. A villamos utcájában ácsorogtam egy ideig, múlt az idő, de a villamos se jött. Végül elmentem a kamogavai taxiállomásra. Fölvertem az egyik kocsiban a sofőrt. Aztán beszálltam, s most itt vagyok. – Mintegy magának hozzátette: – Jó húsz perce jöttem el hazulról.” Könnyű volt kitalálnom, hogy Tosiko milyen hátsó gondolattal beszélt így, de úgy tettem, mint aki nem gyanakszik. „Köszönöm a fáradozásodat. Maradj itt, vigyázz a házra.” Előkészítettem az injekciós fecskendőt, s a Tosiko taxijával mentem el. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem hármasban tervelték-e ki a dolgot. Ha így van, akkor Tosiko a felbujtó; szántszándékkal hagyta magukra őket; azt mondta, hogy húsz perce, de lehet az harminc is, amennyi időt útközben elvesztegetett. Biztos, hogy legalább egy órát bolyongott, amíg ide ért. Arra gondolni se merek, mi történhetett húsz perc, talán egy óra alatt abban a szobában.

A feleségem egy szál ingben aludt, mint a múltkor, a ruhája rendetlenül lógott a fogason, a falnál. Kimura behozta a mosdótálat és a forró vizet. A feleségem részegebbnek látszott, mint a múltkor. Mindent megtett, hogy leplezze, de világos volt, hogy komédiázik (pontosan ez volt az érzésem tegnap is). Az érverése tűrhető volt. Nevetséges lett volna injekciót adni neki, úgy tettem, mintha kámforos injekciót adnék be neki, pedig csak vitamint fecskendeztem be. Kimura rajtakapott, s odasúgta: „Ez elég lesz, Mester?” „Ma estére ennyi is elég. A mai nem látszik súlyosnak” – s ezzel nyugodtan befecskendeztem neki a vitamint…

A feleségem többször is szólítgatta Kimurát, de a hangja nem volt olyan, mint máskor. Nem hebegett, hanem élesen panaszkodott, rikoltozott. A gyönyör tetőpontján szenvedélyesen szólongatta. Hirtelen érzem, hogy harapdálja a nyelvem hegyét, aztán a fülcimpám került sorra… Azelőtt sose tett ilyet. Heves féltékenység, egyszersmind hálaérzet járt át arra a gondolatra, hogy Kimura egyetlen éjszaka ennyire megváltoztatta a feleségemet, ekkora bátorságot öntött belé. Talán Tosikónak is köszönetet kellene mondanom. A sors iróniája! Nemhogy meggyötört, inkább gyönyört szerzett nekem. Ki tudja, Tosikónak talán sikerült földerítenie a lelkem megdöbbentő szövevényeit?

Miután végeztem… ma reggel szörnyű szédülés fogott el. Duplán láttam mindent, az arcát, a nyakát, a vállát, a karját, a körvonalait. Egy másik nő testét láttam a teste fölött. Aztán elaludtam, de álmomban megjelent a megkettőződött nő. Előbb duplán láttam, de aztán külön-külön rémlettek föl előttem a testrészei, mintegy a levegőben lebegve. Négy szem volt, s közvetlenül ezek mellett két orr, s egypár arasszal fönnebb két ajak. Az egész valamiféle égszínkék, áttetsző páraudvarban fürdött; a fej és a haj fekete volt, az ajak bíborpiros, az orr tiszta fehér. De ez a fekete, ez a piros, ez a fehér sokkal nyersebb volt, mint a feleségemen látható valóságos színek, úgy rikítottak, mint valami mozireklám.

Az álmomban kibomló színek ékesen bizonyítják, hogy ki vagyok készülve idegileg; végig ez volt az érzésem, miközben sorra vettem az álomképeket. A feleségemnek két jobb és két bal lába volt, s ezek mintha vízben lebegtek volna; a bőr fehérségére nincsen szó. Pedig ezek a lábak kétségkívül a feleségem lábai voltak. A talpak a lábtól függetlenül lebegtek. Aztán, mint valami hegység, sűrű, fehér felhő rémlett föl a szemem előtt, s ebben a feleségem fenekének a formáját ismertem föl, a fenekét, amit lefényképeztem az egyik este.

Nem tudom, mennyi idő múlt el ez után az álom után, amikor újabb látomásom támadt. Eleinte úgy tetszett, mintha a meztelen Kimura volna ott; a törzshöz tartozó fej hol a Kimuráé volt, hol pedig az enyém. A Kimura feje és az én fejem ugyanabból a testből nőtt ki… s ez a test megkettőződve rémlett föl előttem.

március 26

Ma harmadszor találkozom Kimurával a férjem távollétében. Tegnap este egy kidugaszolatlan palack Courvoisier volt a tokonomában.

„Te vetted?” – kérdeztem Tosikótól. „Nem tudok róla – rázta meg a fejét. – Tegnap, amikor hazajöttem, az üveg már ott volt. Talán Kimura hozta.” „Én aztán nem – mondta Kimura. – A Mester hozhatta. Biztos ő hozta. Legalábbis szerintem. A Mester meg akar viccelni minket.” „Mi ebben a vicc apu részéről?” – fűzte hozzá Tosiko. Így latolgatták a dolgot. Minden valószínűség szerint a férjem cselfogása volt, de akkor még nem jöttem rá, mit forgat a fejében. Hátha mégis Tosiko vagy Kimura vásárolta azt a palackot? Könnyen meglehet. A francia hölgy, akinél Tosiko lakik, Oszakában ad órát szerdán és pénteken, s csak este tizenegy körül ér haza. Az utóbbi napokban, valahányszor konyakozni kezdtünk, Tosiko eltűnt egy alkalmas pillanatban. Így volt tegnap is. (Először írok erről, de szükségét érzem, nehogy a férjem félreértse a helyzetet.) A hölgy elég korán jött haza. Tosiko elcsevegett vele a főépületben. A többire nem nagyon emlékszem, nem tudom, mi történt azután. De a végső határt biztos nem léptem át, bármilyen részeg voltam is. Nem volt merszem átlépni, s azt hiszem, Kimurának is ez járt a fejében. „Én adtam kölcsön azt a polaroid fényképezőgépet a Mesternek – vallotta be. – Tudomásom volt róla, hogy a Mester levetkőzteti Önt, miután leitatja. De a polaroid nem volt elég neki, a Zeiss-Ikonjával is lefényképezte önt. A legapróbb részletekig akarta megismerni az ön testét; de én azt hiszem, hogy csak engem akart gyötörni. A filmek előhívását is csak azért bízta rám, hogy a végletekig felizgasson; azt hiszem, örömét leli abban, hogy ellenállok a kísértésnek. Sőt, abban is gyönyörét lelte, hogy az érzelmeim visszhangra találnak önben, s ezért ön éppúgy kínlódik, mint jómagam. Gyűlölöm a Mestert, amiért ilyen kegyetlenül megkínzott minket, még sem fogom megcsalni. Szenvedek attól, hogy önt szenvedni látom, s szeretnék minél mélyebbre süllyedni ebben a szenvedésben.”

Én ezt mondtam neki: „Nem hiszem, hogy a fényképek véletlenül kerültek abba a francia könyvbe, amit Tosiko kölcsönkért, s amiben aztán megtalálta őket; maga Tosiko is mondta, hogy ez nem lehet véletlen; mit kerestek a fényképek abban a könyvben?” Mire Kimura ezt válaszolta: „Abban reménykedtem, hogyha Tosiko tudomást szerez róluk, elrendezi valahogy az ügyet. Én sose beszéltem neki erről a dologról, hogy cselekvésre bírjam. Ismerem a lánya jágó természetét. Amikor ezt csináltam, olyasmire számítottam, ami tizennyolcadikán este volt. Tosiko kezdeményezte a huszonharmadikait is, a mait is, én semmit se mondtam, egyszerűen csak hagytam, tegyen, amit akar.” „Első ízben beszélünk ilyesmiről – mondtam –, én legalábbis még senkivel sem társalogtam erről a kérdésről, még a férjemmel sem. Ő tudni sem akar a kettőnk kapcsolatáról. Attól fél, hogy a végén még megtud valamit, holott hinni akar a hűségemben. De ehhez nem fér kétség, ugye? Erre csak ön adhatna választ.” „Megbízhat bennem – mondta Kimura. – A teste minden részét megérintettem már, egyetlen fontos részt kivéve. A Mester olyan közel akart hozni minket egymáshoz, hogy a köztünk lévő távolság ne legyen több egy papírlap vastagságánál; én engedelmeskedtem neki, s úgy közeledtem önhöz, hogy nem léptem át a kötelező tisztesség határát.” „Végre fellélegzem! Köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy hűséges maradjak. Azt mondta, hogy gyűlölöm a férjemet; ez igaz, de ugyanakkor szeretem is. Minél jobban gyűlölöm, annál jobban szeretem. A szenvedélye csak akkor lángol fel, ha önt közénk állítja, s ezzel megkínozza; de ha arra gondolok, hogy azért teszi, hogy nekem gyönyört szerezzen, egyre kevésbé tudnék hűtlen lenni hozzá. Ugye, azt nem hihetjük, Kimura, hogy ön és a férjem két test egy testben, hogy abban a valakiben ön is benne van; hogy önök ketten csak egyet tesznek ki…”

március 28

Elmentem a szemészeti klinikára, hogy megvizsgáltassam a szemem. Nem volt hozzá valami nagy kedvem, de Szóma doktor addig erősködött, amíg végül, nem túl lelkesen, elmentem. Azt mondták, hogy a szédülést agyérelmeszesedés okozza, s ez vértolulást von maga után. Ez aztán szédülésben, kettőslátásban, emlékezetzavarban mutatkozik meg, súlyos esetekben pedig eszméletvesztéssel járhat. „Megszédül, ha éjszaka fölkel vizelni, vagy ha hirtelen mozdulatot tesz, vagy ha váratlanul irányt változtat?” – kérdezték. Közöltem, hogy valóban ilyesmit érzek. Az egyensúlyvesztést, s azt az érzetet, hogy nyomban elesem, vagy elnyel a föld, a belső fül vérkeringési zavara okozza. A belgyógyászati klinikán maga Szóma doktor vizsgált meg. Még sose mérték meg a vérnyomásomat; ma megmérték, s kardiogramot is csináltak; megnézték a vesémet is. „Meglepően magas a vérnyomása. Ezzel bizony vigyázni kell” – mondta Szóma doktor. Kérdeztem tőle az adatokat, de nem volt hajlandó elárulni. „Csak annyit mondhatok, hogy a felső érték több mint kettőszáz, az alsó pedig közel van a kétszázhoz. Épp az értékek közelsége aggasztó. Óriási mennyiségű hormonkészítményt vett magához tablettában és injekcióban. Szedjen inkább vérnyomás-csillapítókat az ágyéka izgatása helyett. És, megbocsásson, legyen óvatosabb, már ami az ágy örömeit illeti, s tartózkodjon az alkoholfogyasztástól, s a dús vagy sós ételektől.” Szóma doktor felírt egy csomó gyógyszert, s fölszólított, hogy figyeljem a vérnyomásomat, méressem meg időről időre.

Azzal a kifejezett szándékkal írom ezt a naplómba, hogy megtudjam, mit szól hozzá a feleségem. Egyelőre rá se hederítek az orvosi előírásokra. Amíg a feleségemtől nem kapok valamiféle jelzést, minden úgy lesz, mint eddig. Ha a feleségem elolvassa ezt a részt, azt hiszem, úgy fog tenni, mint aki nem olvasta, s csak még féktelenebb lesz. Ez a teste végzete. Másrészt, aki egyszer oda jutott, ahova én, nem kezdheti elölről. Tegnap este óta a feleségem egyre vakmerőbb, olyan figurákat dob be, melyek csak még jobban elvisznek ebben az irányban… Most se szól egy szót se; szavak nélkül, pusztán a cselekedeteivel enged szabad folyást a szenvedélyének… Olyan, mint aki félig ébren van, félig alszik; a lámpát nem szükséges eloltani. Mindegy, hogy részeg-e vagy alszik, el se tudom mondani, milyen szédítő a tartózkodása.

Eleinte egyre közelebb hoztam egymáshoz Kimurát és a feleségemet, de a helyzetből fakadó gyönyör lassacskán alábbhagyott; fokozatosan csökkentettem a köztük lévő távolságot. Minél kisebb volt a távolság, én annál féltékenyebb lettem, s annál nagyobb gyönyört éreztem; ezzel elértem célomat. Ezt remélte a feleségem, ezt reméltem én is; semmi értelme abbahagyni…

Január óta három hónap múlt el. Döbbenetesen szívósnak bizonyultam ezen a mérkőzésen, ezzel a betegesen buja asszonnyal. Remélem, hogy a feleségem ebből rá fog jönni, mennyire szeretem. De mi lesz később? Hogyan elégíthetem ki a vágyait még ennél is jobban? A mostani izgalmi állapot tompaságba fog torkollani. Olyan helyzetbe hoztam őket, hogy a házasságtörés immár elkerülhetetlen. De megbízom a feleségemben. Van-e rá mód, hogy még közelebb hozzam őket anélkül, hogy veszélyeztetném a hűségét? Gondolkozom rajta, ők azonban előbb fognak kitalálni valamit, mint én. Amikor azt mondom: „ők”, Tosikót is beleértem.

Képmutatónak neveztem a feleségemet, de én, a minősítő, én se maradok el mögötte. Nincs abban semmi meglepő, ha egy képmutató férfinak és egy képmutató nőnek egy képmutató lánya születik. De valamennyiünk közt Kimura a legképmutatóbb. Elképesztő, hogy négy ember ennyire képes legyen elleplezni kisded játékait. Márpedig ez a négy ember, akiket az egyszeri véletlen hozott össze, kölcsönösen kijátssza egymást, egyszersmind egyetlen cél érdekében egyesíti minden erőfeszítését. Miközben tehát ki-ki a saját pecsenyéjét sütögeti, megtesz minden elképzelhetőt egyetlen terv megvalósításáért, s ez a feleségem elbuktatása.

március 30

Ma délután eljött Tosiko, s kivillamosoztunk Arasijamába. Kimurával a végállomáson találkoztunk. Tosiko tervelte ki a dolgot; mindig jó ötletei voltak. A karon kiadták a szabadságot, Kimura most szabad. Sétáltunk egyet a folyóparton, aztán elhajóztunk egy fogadóig. Elüldögéltünk a Togacu hídnál, s jártunk egyet a Tenrjúdzsi templom parkjában. Rég nem szívtam kinti egészséges levegőt. A jövőben rendszeresen el akarok menni sétálni. A férjem világ életében könyvmoly volt. Ritkán vitt el ilyen helyekre. Már beesteledett, amikor visszafordultunk. A Hjakumamben állomáson szálltunk le, elbúcsúztunk egymástól és hazaindultunk. Ma olyan csodálatos órákat töltöttem, hogy este nem volt kedvem asztalhoz ülni és konyakozni.

március 31

Tegnap este sem én, sem a férjem nem ivott lefekvés előtt. Éjszaka kidugtam a bal lábam körme hegyét a takaró alól, a fénycsöves lámpa vakító fényében. A férjem észrevette, s becsusszant az ágyamba, józanul, teljes megvilágításban teljesítette kötelességét, s milyen sikerrel! A csodaszámba menő aktus mutatja izgalmi állapotát.

A Szekiden negyedi hölgy szabadságon van, mint különben a férjem is, s reggelenként általában otthon tartózkodik. A férjem mindennap elmegy otthonról egy-két órára. Fordul egyet a környéken és hazajön. Vajon csak azért megy el, hogy sétáljon? Nem akar ezzel valami mást is? Lehet, hogy időt akar adni, hogy elolvassam titokban a naplóját. Valahányszor elmegy, s odaveti: „Fordulok egyet”, úgy érzem, mintha hozzátenné: „Addig olvasgasd a naplómat.” Minél jobban ösztökél, annál kevésbé van kedvem az olvasáshoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy alkalmat kell adnom neki, hogy elolvassa az enyémet!

március 31

A múlt éjszaka a feleségem rendkívüli gyönyörben részesített. Teljesen józannak látszott. Nem kérte, hogy oltsam el a lámpát. Különféle praktikákhoz folyamodott, fölfedte a teste izgató részeit, s olyan állapotba hozott, hogy… Sejtelmem sem volt róla, hogy ennyi leleményes fogást tud. Bizonyára nem véletlen ez a hirtelen változás.

Nyugtalanít, hogy egyre jobban szédülök. Elmentem Kodama doktorhoz, hogy mérje meg a vérnyomásomat. Az arcán rémület suhant át. Olyan magas a vérnyomásom, mondta, hogy majd szétvetette a készülékét. Semmivel sem szabad foglalkoznom, teljes pihenésre van szükségem.

április 1

Tosiko Kavainéval állított be. A hölgy európai szabást tanít, s mellékkeresetképpen női ruhákat varr. Mivel nem adózik utána, az árai húsz-harminc százalékkal alacsonyabbak, mint a városi árak. Tosiko mindig vele dolgoztat. Még sose viseltem európai ruhát, az iskolai egyenruhát kivéve. Az ízlésem elmaradott; a japán ruhák jobban mennek a vonalaimhoz; az én koromhoz már nem való az európai ruha, de Tosiko addig rágta a fülemet, hogy végül mégis varratok egyet; kíváncsi vagyok, hogy áll. A férjem mindenképpen megfogja tudni, de mivel zavarban vagyok előtte egy kicsit, megkértem Kavainét, hogy ma délután jöjjön, amikor a férjem általában elmegy hazulról. A szövet és a fazon megválasztását Tosikóra és a varrónőre bíztam. A lábam görbe egy kicsit, ezért azt kértem, hogy a szoknya legyen hosszabb valamivel, érjen öt centiméterrel a térd alá. „Nem is olyan görbe a lába, pont ilyen sok európai nőé is.” Temérdek szövetmintát mutattak. Végül egy egérszürke, vörösbarna kockás gyapjúszövet kosztüm mellett döntöttünk, a modellt a DIVATOK ÉS MUNKÁK-ból vettük. „Ezt válassza” – unszoltak. A varrónő nem egészen tízezer jenért meg tudja csinálni, de cipőt és egyéb tartozékokat is vennem kell.

április 2

Délután elmentem, este jöttem haza.

április 3

Tízkor mentem el. Vettem egy pár cipőt T. H.-nál, a kavara-macsi-i cipőboltban. Estefelé értem haza.

április 4

Délután elmentem hazulról. Este jöttem haza.

április 5

Délután mentem el. Este jöttem haza.

április 5

A feleségem napról napra változik. Szinte minden délután elmegy hazulról (néha már reggel). Öt-hat órát marad el, s csak vacsorára jön haza. Együtt étkezünk. Újabban nincs kedve konyakozni. Általában komoly. Kimura szabadságon van; azt hiszem, ez összefügg a feleségem kimaradásaival. Nem tudom, hová megy. Ma délután beugrott Tosiko. „Anyu hol van?” – kérdezte. „Ilyenkor sosincs itthon. Nem nálad van?” „Anyu és Kimura egyszerűen eltűnt. Fogalmam sincs, hová mehettek.” Elfordította a fejét. Szinte magától értetődik, hogy a cinkosuk…

április 6

Délután elmentem. Este jöttem haza… Mostanában mindennap elmegyek hazulról. A férjem ilyenkor általában otthon marad. Bezárkózik a dolgozószobájába, leül az asztalához, előtte nyitott könyv, s úgy tesz, mintha olvasna, de én nem hiszem, hogy olvas. Biztos vagyok benne, hogy attól kezdve, hogy elmentem, egészen addig, hogy hazajövök, órákon át furdalja a kíváncsiság, vajon hová mentem, egyébre se tud gondolni. Közben nyilván lemegy a nappaliba, kinyitja a komód fiókját, előveszi a naplómat, s titokban elolvassa. Sajnos, semmi olyat nem fog találni benne, ami nyomra vezeti. Szántszándékkal titkoltam el, hogy mit csináltam; csak annyit írtam: „Délután elmentem, este jöttem haza.” Mielőtt távozom, fölmegyek az emeletre, résnyire nyitom a dolgozószoba sódzsiját, s beszólok: „Elmegyek egy kicsit.” Aztán megbiccentem a fejem, s uzsgyi le a lépcsőn, mint aki menekül. Néha megállok félúton, s visszaszólok. Sose fordul felém. Néha annyit mond: „Rendben”, s helybenhagyón bólint. Máskor válaszra se méltat.

Persze nem azért megyek el hazulról, hogy legyen ideje titokban elolvasni a naplómat. Azért járok el, mert találkám van Kimurával. S ha valaki tudni akarja, hogy miért, hát azért, mert nem a konyak mámorában akarom látni és megérinteni Kimura meztelen testét, hanem a nap tiszta, egészséges sugaraiban. A Szekiden negyedi házban találkozom vele, amikor se Tosiko, se a férjem nincs ott; s amikor összeölelkezünk, bőrünk bőrt ér, önkívületi mámor jár át. Emlékszem még a naplómban január 30-án föltett kérdésre: „Valójában nem Kimurát látom-e álmombam?”, aztán ott van az a március 19-i rész: „Azt hiszem, hogy Kimura az, pedig csak a férjem; s amikor azt hiszem, hogy a férjem, Kimura az; mennyire szeretném, ha nem zavarna a férjem jelenléte abban, hogy a saját szememmel lássam Kimura meztelen testét!” Még mindig nem elégítettem ki a kíváncsiságomat; de ez a leghőbb vágyam. Az eleven Kimurát akarom látni, s nem a férjem elkerülhetetlen közbenjárásával, nem a neoncsöves lámpa kékes fényében, nem félöntudatlanul, hanem a déli nap fényében.

Milyen boldogság járt át, amikor a látomásaimban január óta föl-fölrémlő Kimura ott volt végre a maga hús-vér valóságában a szemem előtt. Egyszer ezt írtam a naplómban: „A kezemben éreztem a Kimura karjának fiatal húsát; hozzásimultam a rugalmas mellkasához.” „A Kimura bőre hihetetlenül fehér; úgy érzem, mintha nem is japán ember bőre volna.” S az a Kimura, akit láttam, pontosan olyan volt, mint amilyent elképzeltem. Megfoghattam fiatalos karját, nekifeszíthettem a mellemet az ő rugalmas mellének, hozzáérinthettem a bőrömet az ő bőréhez, ami japánok közt meglepően fehér. Hát nem csodálatos, hogy a látomásaim és a valóság hajszálpontosan azonos! Azt hiszem, nem véletlen, hogy az álomkép ennyire hasonlít rá. Vajon valamiféle fogadalomnak köszönhetőn, amit egy előző életemben tettem, nem a gondolataimban lakott-e, mielőtt megszületett? Vagy az istenek nem ruházták-e föl olyan hatalommal, hogy tetszés szerint jelenjen meg álmaimban? Könnyen el tudom képzelni.

Miközben egyre jobban tudatosodik bennem, hogy a Kimura arca valóság és nem kusza álom, egyre világosabb előttem, hogy a férjem és Kimura két különböző lény. Teljesen kitörlöm magamból azt, amit így vetettem papírra: „A férjem és Kimura egy és ugyanaz a személy; ebben a valakiben benne vannak mind a ketten; a kettő voltaképpen egy.” A férjem is karcsú, sovány alkatú, ebben hasonlít Kimurára, de minden másban különbözik tőle. Kimura soványnak látszik, de meztelenül jóval szélesebb a mellkasa, mint gondolni, az egész teste izzó egészséget sugároz; a férjem ezzel szemben satnya, a vérének a színe csúf, s a bőre nem rugalmas. A Kimura bőrének fehérjén átüt a vér pirosa, s maga a bőr zsíros; a férjem bőre viszont hamuszürke és fémesen száraz; a csillogása immár elviselhetetlenné vált. Eddig iszonyodtam is, szerelmes is voltam a férjembe, de érzem, hogy az iszony napról napra növekszik bennem…

A férjem mint férfi, nem felel meg a természetemnek; undorodom ettől a férfitól. Ó, ha nem ő, hanem Kimura volna a férjem… Keservesen sóhajtozom, valahányszor ez eszembe jut.

Vajon a férjem ezek után elhiszi-e, hogy még mindig nem léptem át a végső határt? Akár hiszi, akár nem, ez az igazság. Amikor „végső határról” beszélek, a szó legszorosabb értelmében teszem, mert ez valóban a legvégső; s bár elmondhatom, hogy mindent megtettünk, ezt azonban nem léptük át. Ez azoknak a szigorú illemszabályoknak tudható be, melyeket a szüleim hűbéri családjában kapott nevelés ültetett el bennem; eszerint a becsület mindaddig csorbítatlan – bármit gondoljon is közben az ember –, amíg nem feküdtünk le valakivel „hagyományos” módon, ahogyan a férjem szokta mondani. Amíg tehát egyszerűen tartom magam az illemszabály betűjéhez, bármit megengedhetek magamnak. Nagy zavarban volnék, ha ezt kézzelfoghatóbban kéne elmagyaráznom valakinek…

április 8

Ma délután a nyugati partot nézegetve elsétáltam a Kavara-macsitól a Sidzsó déli részéig. Pár száz méterrel a Fudzsi Daimaru áruház után megpillantottam a feleségemet. Épp kijött egy kis üzletből, ahol vásárolt valamit, s ott ment előttem, az enyémmel egyező irányban. Megnéztem az órámat, fél öt volt. Már haza kellett volna indulnia, ő azonban nyugat felé folytatta útját. Biztos hamarabb észrevett, de nem akart találkozni velem. Ritkán fordulok meg Sidzsóban, általában a Higasijamai domboknál szoktam sétálgatni. Biztos meglepődött, amikor meglátott. Meggyorsítottam a lépteimet, hogy közelebb kerüljek hozzá, s alig pár lépés távolságból követtem. Nem szóltam, így aztán ő sem fordult meg. Mentünk tehát, megőrizve a köztünk lévő távolságot. Vajon mit vásárolt? Elhaladtam volt az üzlet előtt, ahonnan kijött. Nőiruha-kelléket, csipkét, nejlonkesztyűt, fülbevalót, s egyéb fityegőket árult. A feleségem nem visel európai ruhát, ugyan mire van szüksége ebből az üzletből? Épp ezen tűnődtem, amikor valami megütötte a szemem: a feleségem fülén gyöngyök függtek. Mióta visel ilyesmit a japán ruhájához? Vagy csak megvásárolta, s föl is tette? Föl szokta tenni, ha én nem vagyok otthon? A múlt hónap óta gyakran volt rajta csa-haori, ahogyan a rövid kabátot hívják. Akkor is ez volt rajta. Eleddig a régi divat szerint öltözködött; nem óhajtja hajszolni az új divatot, mint mondta; de azt meg kell hagyni, hogy jól áll neki; különösen a gyöngy fülbevaló illik hozzá, amire igazán nem gondoltam volna. Akutagava Rjúnoszuke˚ egyik művében olvastam, hogy a kínai nők fülcimpája hátul varázslatosan fehér. A feleségem füle is káprázatosan fehér hátulról. Mintha még a levegő is tisztább volna körülötte.

A gyöngy és a fülcimpa szerencsés találkozása; igen ám, de a feleségemnek nyilván nem magától jutott eszébe, hogy gyöngyöt tegyen a fülére. Ezen tépelődtem, s közben átjárt a féltékenység és a hála érzése, mint rendesen. Mivel én nem fedhettem föl ezt az egzotikus szépséget a feleségem előtt, sajnos, egy másik férfi tette meg helyettem. Az a férj, akinek nincs más óhaja, mint hogy a szíve asszonyát a megszokott körvonalaival lássa, alkalmasint nem annyira figyelmes az ilyen dolgokban, mint egy másik férfi.

A feleségem átvágott a Karaszumaru utcán, s ment tovább egyenesen az orra után. A táskája és egy hosszúkás, lapos csomag volt a bal kezében; felismertem az említett üzlet csomagolópapírját; nem tudom, mi lehetett benne. Nisinodóinnál átmentem a túlsó járdára, hogy lássa, nem követem tovább. A Sidzsó Horikavánál fölszálltam a villamosra és hazamentem.

A feleségem egy órával a hazaérkezésem után jött meg. A gyöngy már nem volt a fülén. Talán a táskájába tette. A csomag a beszerzéseivel nála volt, de nem előttem bontotta ki.

április 10

Vajon a férjem tett-e valami nyugtalanító célzást az egészségi állapotára a naplójában? Vajon mennyire foglalkoztatja a teste és a feje állapota? Mivel nem olvasom el a naplóját, sejtelmem sincs róla; de egypár hónapja mintha megváltozott volna a viselkedése. Az arcbőre sose volt valami hamvas, de az utóbbi időben az arca valósággal földszínű. Nemegyszer tapogatózva megy föl vagy jön le a lépcsőn. Régebben ragyogó volt az emlékezőtehetsége; mostanában feltűnően feledékeny. Észrevettem, hogy amikor telefonál, ismert nevek nem jutnak eszébe, s összevissza beszél. Megesik, hogy megtorpan a szobában, behunyja a szemét, és megtámaszkodik egy oszlopban. A fontosabb leveleit papírtekercsre írja, s ecsetet használ; de az írásjegyei újabban egyre idétlenebbek (pedig ahogy öregszik az ember, egyre szebb az írása). Egyik-másik írásjegyet elvéti, másokat elfelejt. Én csak a címzést látom a borítékon, de a keltezések és a számok mindig tévesek. Elképesztő hibákat ejt; októbert ír március helyett. Ahogyan a házszámunkat feltünteti, kész agyrém. Elképedtem, amikor láttam, hogy helytelen írásjegyekkel írja rá a nagybátyja keresztnevét a borítékra. S ami a legszörnyűbb: azt kellene leírnia, hogy „április”, mire ő „júniust” ír, hogy aztán kijavítsa „augusztusra”. Titokban ki szoktam javítani a keltezési és a házszámhibákat, mielőtt feladja a levelet, de a nagybátyja nevével igazán nem tudom, mit tegyek. Ártatlanul figyelmeztettem rá. Szemlátomást zavarba jött, de aztán higgadtan ezt mondta: „Igen, igazad van.” De ahelyett, hogy ott helyben kijavította volna, letette a levelet az asztalra. Gondosan át szoktam futni a borítékokra írt szöveget, de a levél belsejébe nem láthatok bele. Az agya változott meg; a barátai és az ismerősei biztos már széltében-hosszában beszélik. Nincs senki, akivel megtanácskozhatnám a dolgot; a minap elmentem Kodama doktorhoz, s megkértem, hogy haladéktalanul vizsgálja meg. „Már föl akartam keresni ebben az ügyben” – mondta. Szerinte a férjem is fél. Úgy látszik, megvizsgáltatta magát Szóma doktorral, de az annyira megrémítette, hogy nem ment vissza hozzá, ehelyett Kodama professzorhoz fordult. Kodama azonban nem szakorvos, úgyhogy amit ő mond, az nem perdöntő. De annyit elmondott, hogy „elképesztően magas a vérnyomása”. „Körülbelül milyen magas?” – kérdeztem. „Nem is tudom, elmondhatom-e önnek – tétovázott. – Amikor megmértem, a műszer maximum fölötti értéket mutatott; féltem, hogy elromlik, ezért félbeszakítottam a vizsgálatot; úgyhogy még csak meg se tudom mondani.” „A férjem tudja ezt?” „Szóma professzor figyelmeztette egypárszor, de úgy látszik, nem hallgat rá. Ezért aztán megmondtam neki, hogy az állapota válságos.” (Semmi akadálya, hogy a férjem elolvassa ezt, hiszen már Kodama doktor is figyelmeztette.) Be kell vallanom, hogy részben felelős vagyok azért, hogy a férjem ilyen állapotba került. Ha nem lettem volna annyira telhetetlen, nyilván nem él ilyen rendszertelen életet. (Éreztem, hogy belepirulok a szégyenbe, amikor a férjem állapotáról beszéltem Kodama professzorral; szerencsére mit se tud a házaséletünkről. Meg van győződve róla, hogy a férjem a kezdeményező fél, s én mindvégig passzív vagyok, vagyis hogy a férjem vehemens vérmérséklete okolható az állapotáért.) A férjem persze kijelenthetné, hogy mindent azért az egyetlen célért tesz, hogy kielégítse a feleségét. Nem állítanám, hogy ez nem igaz, de hozzátenném, hogy minden tekintetben hűséges felesége voltam, s bizony, nehezen elviselhető dolgokat viseltem el azért, hogy gyönyört szerezzek neki. Úgy van, ahogy Tosiko mondta: „Anyu, te az asszonyi hűség példaképe vagy!” Ez persze attól függ, hogy honnan nézzük, nekem mégis az a véleményem, hogy ez az igazság. Akárhogyan van is, semmi értelme, hogy egymásra hárítsuk a felelősséget, azt firtassuk, hogy kinek van igaza és kinek nincs. Végső fokon hallgatólagosan provokáltuk, izgattuk egymást, de mindhiába fecséreltük el az erőnket valamiféle végzettől hajtva, mintegy álomban, íme, ide jutottunk.

Megírjam, ne írjam meg, nem tudom, milyen hatást fog tenni a férjemre, ha elolvassa. Nemcsak a férjem egészségi állapota riasztó. Azt hiszem, megírhatom, hogy én sem vagyok különb helyzetben. Ezt január végén vettem észre. Tosiko tízéves lehetett, amikor néhányszor vért köptem. Akkor megállapították, hogy tüdőgümőkórom van, második stádium a tünetek alapján; az orvos azt mondta, hogy kíméljem magam, de a várakozással ellentétben, egyszerűen meggyógyultam, úgyhogy a dolog most sem aggaszt különösebben. Nem fogadtam meg az orvos tanácsát, szinte nem is törődtem az egészségemmel. Nem mintha lefitymálnám a halált; a szertelen vérmérsékletem nem adott időt a merengésre. Fittyet hánytam a halálfélelemre, átadtam a testemet a gyönyöröknek. A férjemet elképesztette a merészségem, de miközben a legrosszabbtól tartott, vitette magát az árral. Már halott volnék, ha nem mosolyog rám a szerencse; a túlkapások ellenére, magam sem értem, hogyan, meggyógyultam.

Január végén előérzetféle fogott el; előbb kellemetlen szúrást, aztán valamiféle langyosságot éreztem a mellkasomban. Csak akkor kaptam észbe, amikor egy februári napon ugyanaz a piros szálakkal átszőtt hab jelent meg az ajkamon, mint régen; most gyógyultnak érzem magam, de ki tudja, meddig. Állandóan fáradt vagyok, a tenyerem és az arcom furán ég; biztos lázas vagyok, de nem mérem meg a hőmérsékletem (egyszer mértem meg, akkor harminchét egész hat tized volt). Megvizsgáltatni sem akarom magam. Éjszakánként el-elönt a verejték. Nem volna szabad ennyire könnyen vennem a dolgot arra hivatkozva, hogy a tapasztalatok alapján az állapotom nem lehet komoly. Az orvos akkoriban azt mondta, hogy az a szerencsém, hogy jó a gyomrom. „Ez a fajta betegség fogyással jár. Meglepő, hogy ön mennyire megőrizte az étvágyát” – mondta. Újabban azonban szúró fájdalmat érzek a mellemben, s délutánra elfáradok. (A fáradtságérzet leküzdésére van szükségem a Kimurával való kapcsolatra. Egyszerűen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megfeledkezzem a mindennapi kimerültségről.) Régebben nem fájt a mellkasom, s kimerült sem voltam. Lehet, hogy lassan súlyosbodott az állapotom, s már nincs remény. Félek, hogy ez a mellkasi fájdalom komoly dolog. Aztán meg, sokkal szertelenebb is vagyok, mint régen. Azt hallottam, hogy ennél a betegségnél ellenjavallt a túlzott alkoholfogyasztás. S ha visszagondolok, mennyi konyakot ittam meg január óta, az volna csoda, ha a kór nem súlyosbodott volna.

április 13

Jól gondoltam, hogy a feleségem elmenetelének az időpontja megváltozik tegnap óta. Ennek így kellett lennie. Kimura megkezdte az előadásait, nem találkozhatnak többé nap közben. Eddig a feleségem a kora délutáni órákban járt el hazulról, s én már azt gondoltam, hogy ettől kezdve itthon marad; de tegnap, öt körül beállított Tosiko. S mintha csak előre megállapodtak volna, a feleségem fölállt, s készülődni kezdett. Én az emeleten voltam, de nyomban átláttam a szitán. A feleségem feljött, megállt a sódzsi mögött, s beszólt: „Elmegyek, de mindjárt visszajövök.” „Rendben” – mondtam mint rendesen. Mire ő, a lépcsőn lefelé menet hozzátette: „Tosiko van itt, vele vacsorázhatnál.” „És te?” – kérdeztem mogorván. „Én akkor eszem, ha visszajöttem, de ha megvártok, együtt is vacsorázhatunk.” „Én előbb megvacsorázom. Te a városban is ehetsz valamit. Ne siess, engem nem zavar a dolog.” Hirtelen kíváncsi lettem, mi van rajta. Már lent volt. A múltkori gyöngyöket már itthon föltette a fülére. (Nem számított rá, hogy ki fogok menni a lépcsőpihenőre.) A bal kezén már fönn volt a fehér csipkekesztyű, épp a jobb kezére húzta föl. A pillantásom meglepte, zavartnak látszott. „Tudd meg, anyu, hogy nagyon jól áll neked!” – mondta Tosiko.

Az öreg szolgálónk valamivel fél hét után jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Lementem a nappaliba. Tosiko már várt. „Még itt vagy? A vacsora miatt igazán nem kellett volna, egyedül is megvacsorázhatom” – mondtam. „Anyu azt mondta, hogy egyszer már igazán veled vacsorázhatnék.” Ez nagyon úgy hangzott, mintha célzás lett volna. Ritkán esik meg, hogy Tosikóval üljek asztalhoz. Vagyis ritka, hogy ne a feleségemmel vacsorázzam. Vacsorára mindig hazajött, bármennyit járt is el hazulról az utóbbi időben. Általában vacsora előtt vagy után megy el. Talán ez volt az oka annak a magányosság- és ürességérzetnek, ami akkor elfogott. Ritkán támad ilyen érzésem. Tosiko jelenléte csak fölöslegesen fokozta az űrérzetet; a szívélyessége voltaképpen bosszantott. De lehet, hogy ez csak számítás volt a Tosiko részéről.

Asztalhoz ültünk, s ő azzal kezdte, hogy „Apu! Tudod, hogy anyu hová ment?”. „Nem tudom, és nem is óhajtom megtudni.” „Oszakában van!” Ekkor elhallgatott, várta a hatást. „Oszakában? – szaladt ki önkéntelenül a számon, nem bírván féken tartani a nyelvemet; de aztán színlelt közönnyel hozzáfűztem: – Igen, lehetséges. A kioto–oszakai gyors negyedóra alatt teszi meg az utat a kiotói Szandzsó állomástól az oszakai Kjobasiig, s innen tőlünk csak öt perc gyalogút az állomás.” „Elárulhatok még valamit?” – kérdezte Tosiko. Ha hallgatok, folytatja, ezért megpróbáltam másra terelni a szót: „Erről nem akarok hallani. Honnan tudod?” „Én ajánlottam nekik a helyet. Kimura azt mondta: »Kiotóban könnyen észreveszik az embert. Nincs egy hely valahol Kiotó közelében?« Mire én megkérdeztem egy könnyűvérű barátnőmet, aki jártas az effélében, s aztán kiokosítottam Kimurát. Tölthetek egy kicsit, apu?” – s már nyúlt is a Courvoisier-ért. Nem konyakoztunk az utóbbi időben, de tegnap este Tosiko kitette a palackot az asztalra. Ittam egy kortyot, hogy leplezzem zavaromat. „Lehet, hogy olyasmibe ütöm az orrom, ami nem tartozik rám; de ehhez mit szólsz, apu?” – kérdezte Tosiko. „Hogy mit szólok hozzá… miről is beszéltünk?” „Még most is el fogod hinni anyunak, ha azt mondja, hogy nem csalt meg?” „Beszéltél erről anyáddal?” „Anyu semmit se mondott, Kimura beszélt róla. Azt mondta, hogy anyu nem csal meg, de ki veszi be ezt az ostobaságot.” Sherryt töltött a poharamba. Habozás nélkül felhajtottam. Akkor már kívántam az italt. „A te dolgod, hogy elhiszed-e vagy sem.” „Na és te, apu?” „Én természetesen bízom Ikukóban. Akkor se hinném el, ha valaki azt állítaná, hogy Kimura megbecstelenítette Ikukót. Ikukó képtelen megcsalni.” „Ó, ó! – fojtotta el a nevetését Tosiko. – Fogadjuk el, hogy nem becstelenítették meg; vannak ennél mocskosabb élvezetek is…” „Fogd be a szád, Tosiko! – csattantam fel. – Elég legyen a szemtelenkedésből. A szülők dolgai közt vannak kimondható dolgok, s vannak olyanok, melyekről nem beszélhet az ember. Ha valaki itt úgy beszél, mint egy züllött nőszemély, az te vagy. Te magad vagy afféle. Nincs rád szükségem. Takarodj, de minél gyorsabban.” „Elmegyek.”

Ezzel visszaöntötte a rizses tálba a rizst, amit épp most mert bele, és távozott.

A Tosiko okozta csapás nyomban nem múlt el. Mintha szíven ütöttek volna, amikor azt mondta: „Oszakában van!”, s az érzés sehogy sem csillapult. Azt nem állíthatom, hogy én nem vettem fontolóra ezt az eshetőséget, de igyekeztem nem gondolni rá. A hirtelen bizonyosság hallatán, azt hiszem, nem sikerült elrejtenem a riadalmamat.

Az újdonság volt számomra, hogy Oszakában történt meg. De miféle házban? Egy közönséges szállodában? Valami találkahelyen? Egy rossz hírű hotelban? Hiába igyekeztem nem gondolni rá, képtelen voltam kiűzni a gondolataimból a ház képét, a szoba hangulatát, s a két összefonódó test körvonalát. „Megkérdeztem egy könnyűvérű barátnőmet…” Vajon milyen lehet az a szoba? Elképzeltem egy olcsó bérű modern házban lévő szobát, melyet négy vékony fal határol; a képzeletemben fölrémlett két ölelkező alak egy európai ágyban, nem gyékényszőnyegen. Fura, hogy szívesebben képzeltem el őket ágyban, mint egy gyékényszőnyeges szoba matracán.

„Olyan módon, hogy az már megcsúfolása a természetnek…” „A módozatok közönségesebbek, mintha megbecstelenítenék az embert…” A legkülönfélébb pozíciók, kifacsart kezek és lábak képe kavargott a képzeletemben…

Vajon Tosiko miért fedte föl a dolgot ilyen váratlanul? Saját elhatározásából vagy Ikuko unszolására? Ilyen kérdések zsongtak a fejemben. Nem tudom, hogy Ikuko írt-e erről a naplójában, de még ha írt is, mivel attól tartott, hogy nem fogom elolvasni (vagy úgy teszek, mint aki nem olvasta), Tosikót használta fel arra, hogy a dolgot elhitesse velem, akár tetszik, akár nem. De ami a legfontosabb, ami a leginkább foglalkoztat: vajon Ikuko nem adta-e oda magát mindenestül Kimurának, Tosikót pedig csak közvetítőnek használta, hogy ezt elhitesse velem? „Ezt az ostobaságot nem fogom bevenni…” Vajon Ikuko adta a Tosiko szájába a szavakat? Tévedtem, amikor azt írtam a naplómban: „Egy bizonyos szerve olyan szép, amilyen kevés nőnek van.” Jobban tettem volna, ha ezt nem vetem papírra. Vajon a feleségem meddig képes ellenállni a kísértésnek, hogy egy másik férfival is kipróbálja a testi adottságait?

Eddig azért nem vontam kétségbe a hűségét, mert még sose utasított vissza. Még azokon a napokon se hárította el a közeledésemet, amikor biztos találkozott Kimurával; sőt még ő volt az, aki provokált.

Ez azt bizonyítja, hogy semmi se történt a feleségem és közte. Egy másik nőnél ez előfordulhat, Ikuko szervezetének azonban sokkal robusztusabbnak kellene lennie ahhoz, hogy a délutáni játszadozás este megismétlődhessék, s nem is csak egy napon, hanem napokon át. Ha valaki együtt volt a szeretett férfival, s utána odaadja magát egy olyannak, akit megvet, az elviselhetetlen kínszenvedés; a feleségem azonban kivétel. Ha elutasít is gondolatban, a teste erre képtelen; amikor el kéne utasítania, nem tud fölébe kerekedni a kísértésnek, sőt elébe megy a gyönyörnek. A könnyűvérű nők már csak ilyenek, s én ezt eddig nem vettem észre.

A feleségem este kilenckor jött haza. Amikor bementem a hálószobába, ő már ágyban volt. Döbbenetes volt, hogy egy olyan nővel találom szemben magam, aki minden addiginál készségesebben fogad. Teljes passzivitásra kényszerültem. A viselkedése, a mozdulatai tökéletesek voltak. Szó nem érheti azt a módot, ahogyan elárasztott simogatásaival; egészen megmámorosodtam a hízelkedésétől; az a biztonság, mellyel többször is elvitt minket az eksztázisig, azt bizonyítja, hogy teljes valójával vett részt az aktusban.

április 15

Magam is érzem, hogy nem forog az eszem kereke. Január óta semmivel se foglalkozom, hogy teljes egészében a feleségemmel való gyönyöröknek szenteljem magam. Lassan, észrevétlenül minden iránt elvesztettem az érdeklődésemet, az érzékeket leszámítva. A szellemi képességeim jóformán elcsökevényesednek. Öt percig sincs türelmem egy dolgon gondolkozni… Egyetlen beteges gondolat motoszkál bennem szakadatlanul: lefeküdni a feleségemmel. Gyerekkorom óta mindig sokat olvastam; mostanság anélkül múlnak el a napjaim, hogy akár egy sort is elolvasnék. A szokás hatalma odaültet az asztalhoz, de ennyi az egész. A szemem a könyvön tévelyeg, de nem olvas. Aztán meg, a szöveg remeg előttem, s ez megnehezíti az olvasását. Az írásjegyek megkettőződnek, s ezért egy sort a végtelenségig olvasok el újra meg újra. Éjszakai lénnyé változtam, mely csak arra tud gondolni, hogy megölelje a feleségét; másra képtelen vagyok. Napközben, ha bezárkózom a dolgozószobámba, lebírhatatlan fáradtság, egyszersmind leírhatatlan szorongás vesz erőt rajtam. Ha sétálok, a szorongás szertefoszlik, de a séta maga egyre terhesebb. A szédülések már olyan gyakran jelentkeznek, hogy zavarnak a járásban. Félek, hogy hanyatt esem az utcán. De ha kimozdulok, sem jutok messzire; lehetőleg elhagyatott helyekre járok: Hjakumanbenben, Kurodaniban, Eikandóban, botra támaszkodva, s egy padon üldögélve csapom agyon az időt. (A lábam annyira gyenge, hogy a hosszú sétától egészen kifáradok.)

Ma, amikor hazajöttem, a feleségem épp Kavainéval tárgyalt a nappaliban; a hölgy európai ruhákat varr. Be akartam menni a nappaliba, hogy ott igyam meg a teámat, de a feleségem azt mondta: „Most ne. Nem mennél föl inkább?”

Belestem; a feleségem épp egy európai kosztümöt próbált. De mivel a feleségem rám szólt: „Menj fel az emeletre” – fölmentem a dolgozószobámba. „Járok egyet” – mondta a feleségem a lépcső aljából. Úgy látszik, Kavainéval ment el. Két nőt láttam az utcán, az ablakból. Első ízben láttam európai ruhában a feleségemet. A japán ruhához csak fölpróbálta azokat a ruházati kellékeket a napokban, mielőtt elkezdte volna viselni a kosztümhöz. Őszintén szólva, nem áll valami jól rajta az európai ruha. A rövid és girhes felsőtestű Kavainéval összehasonlítva a jó alakú Ikuko elegánsnak tetszett, az összbenyomás mégis szedett-vedett volt. A varrónő Kavainé megszokta az európai ruhát, művészien viselte. Fülbevaló ide, csipkekesztyű oda, a feleségem csinosabb volt japán ruhában. Az európai ruhával teljesen elveszett az az egzotikus összhatás, amit ezek a tartozékok a kimonóval keltettek. Hiányzott az összhang a ruha, a test és a tartozékok közt. A mostani divat szerint a japán ruhát úgy viselik, mint az európait, a feleségem azonban az európai ruhát hordta úgy, mint a kimonót. Az európai szabás alatt az ember könnyen fölfedezi a japán ruha viselésére alkalmas testet. A váll csapott. A comb karcsú és csinos, de a térdtől a bokáig vezető vonal kifelé hajlik. Mivel a lábnak szokatlan a cipő, a boka duzzadt a lábfej és a lábszár ízesülésénél. Hadd tegyem hozzá, hogy a láb mozgását, a váll- és fejtartást, az egész testet mintha csak a japán viselet számára találták volna ki. Engem egészen elbűvöl ez a finoman ízesülő test, ez a természetesen meghajló láb. Ezek az adottságok föl se tűntek, amikor a feleségem japán módra öltözött. A távolodó alakot nézve, a szemem mohón tapadt a szoknya alja és a boka közti hajlatra, s a közelgő éjszakára gondoltam.

április 16

Reggel elmentem vásárolni a Naka-nisikibe. Jó ideje elhanyagoltam a konyhai beszerzéseket, az öreg szolgálónkra, Bajára bíztam a dolgot; de mivel úgy éreztem, hogy megbocsáthatatlanul hanyag feleséggé válok, hosszú idő után végre rászántam magam. (Az az igazság, hogy sokkal fontosabb dolgok kötöttek le, mint az ellátás; minden időmet elvette a férjem vágyainak a kielégítése, ezért nem jutott időm a Nisikire.) Az állandó kereskedőnkhöz mentem, s bambuszcsírát, disznóbabot, vajborsót vásároltam; mindenből egy keveset. Amikor megvettem a bambuszcsírát, eszembe jutott, hogy az idén észre se vettem, mikor volt a cseresznyevirágzás. Emlékszem, tavaly Tosikóval elsétáltunk a csatorna mentén az Ezüst pavilontól a Hónen templomig, hogy megnézzük a cseresznyefákat. A cseresznye már biztos elvirágzott a környéken, a virágok lehulltak. Erről az jut eszembe, hogy az idei tavasz ugyancsak zaklatott volt. A február és a március mintegy álomban múlt el.

Tizenegykor értem haza. Kicseréltem a virágot a dolgozószobában. Azt a mimózát tettem a vázába, amit a Tosiko házigazdája küldött ma reggel a kertjéből. Úgy látszik, a férjem csak akkor kelt föl. Miközben a virágokat rendezgettem, följött. Általában korán kel, de egy ideje későig marad ágyban. „Most keltél föl?” – kérdeztem. „Ma szombat van? – kérdezett vissza, majd álmosan hozzátette: – Holnap korán reggel mész el, ugye?” (A hangja voltaképpen nem is annyira álmos, mint inkább aggodalmaskodó volt.) Dünnyögtem valamit, ami lehetett igen is, nem is.

Kettőkor egy ismeretlen férfi tűnt föl a ház küszöbén. „Bejöhetek?” Közölte, hogy az Isizuka klinikáról jön, s hogy masszőr. Nem emlékszem, hogy valaki is hívta volna. De Baja azt mondta: „A Mester hagyta meg, hogy hívassak egy masszőrt, én aztán hívtam.”

Fura egy dolog. A férjem eddig hallani sem akart arról, hogy valaki megnyomogassa a lábát, az ágyékát; nem is ért hozzá, nem is gyúrta meg senki. Kipuhatoltam a dolgot az idős szolgálónktól, s ő ezt mondta: „A Mesternek egy ideje szörnyen el van merevedve a válla, nem forog a nyaka, úgyhogy azt mondta, hogy kell neki egy szakavatott masszőr. Mire én azt mondtam, hogy ismerek egy ügyes embert, nem próbálná-e ki, mert én nem hazudok; egypár gyúrás, s úgy elfelejti, hogy fájt valamije, mint a pinty! Minden módon igyekeztem rávenni, mire ő azt mondta, hogy hívassam ide azt az embert; látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak.”

A rossz megjelenésű, sovány, sötét szemüveges fickó ötven körül járhatott. Először azt hittem, hogy vak, de persze nem az. Bele se gondolva, „masszőr úrnak” szólítottam, de Baja magából kikelve figyelmeztetett: „Megsértődik, ha masszőrnek szólítják; mondja neki azt, hogy »Mester«.” A „Mester” fölszólította a férjemet, hogy feküdjön végig az ágyon; ő is fölmászott, s kezelésbe vette. Igaz, fehér köpeny volt rajta, de nem volt valami tiszta. Nem vagyok elragadtatva tőle, hogy egy efféle alak fölmászott a szent és sérthetetlen ágyunkra. A férjemnek igaza lehet, hogy megveti a gyúrókat. „Szörnyen el van merevedve! De fellazítom én, ne féljen.” A fizimiskája komikusan fontoskodó volt. Két órán át, kettőtől négyig gyömöszölte a férjemet. „Még egy gyúrás vagy kettő, s rendben lesz.” Azzal ment el, hogy másnap újra eljön. „Hogy érzed magad?” – fordultam a férjemhez. „Valamivel jobban; de nem volt valami kellemes érzés, sőt fájt, amikor teljes erőből gyúrt.” „Azt mondta, hogy holnap újra eljön, te is hallottad.” „Semmiség! Egypárszor még meg akarom próbálni.” Mintha még jobban el lett volna merevedve.

„Holnap már reggel elmégy, ugye?” – kérdezte. Kínos lett volna, ha megmondom: „Ma is elmegyek” – de mivel nem volt semmi okom rá, hogy ne menjek el, fél öt felé levetettem a kimonómat, fölvettem a kosztümöt, föltettem a fülbevalót, aztán bekukkantottam a szobába, s csak annyit mondtam: „Elmegyek. És a te sétád? – tettem hozzá, hogy leplezzem zavaromat. „Én is mindjárt elmegyek.” De a gyúrás annyira kimerítette, hogy tovább feküdt az ágyon.

április 17

A mai nap szörnyű volt a férjemre nézve. Szörnyű volt nekem is. Soha életemben nem fogom elfelejteni az eseményeket, amiket most megírok. Aprólékosan szeretném rögzíteni a tényeket, nem hallgatva el semmit, egyszersmind nem szeretném elkapkodni a dolgot. Bölcsebb, ha egyelőre nem részletezem, mivel is telt el a napom reggeltől estig.

Akárhogy is, már rég elterveztem a vasárnapot, s minden úgy volt, ahogyan azt előre elgondoltam. Elmentem Oszakába, találkoztam Kimurával abban a házban, s mint rendesen, boldog fél órát töltöttem vele. Az öröm ezúttal talán még teljesebb volt, mint a többi vasárnapon. Átadtuk magunkat minden elképzelhető titkos játéknak. Kimura minden óhaját teljesítettem. Úgy hajlogattam a testemet, ahogyan kívánta. Képtelenebbnél képtelenebb testhelyzetekbe merevedő akrobatához hasonlítottam; a férjemnek álmában sem jutna eszébe, hogy ilyeneket kérjen. (Magam sem értem, hogyan válhattak ilyen rugalmasakká a tagjaim; még engem is meglep. Az egészet Kimurának köszönhetem.) Valahányszor találkozunk abban a házban, egymáséi vagyunk az első perctől az utolsóig, nem vesztünk egy pillanatot sem, nem váltunk fölösleges szavakat; ma azonban Kimura váratlanul megkérdezte: „Mire gondol, Ikuko?” (Kimura már rég Ikukénak szólít.) „Semmi különösre” – válaszoltam. De abban a pillanatban fölrémlett előttem a férjem arca, s ez még sose történt meg velem. Egyszerűen hihetetlen, hogy azokban a percekben föltűnjék előttem a férjem arca. Minden erőmmel azon voltam, hogy kivessem magamból. „Értem én… A Mesterre gondolt, ugye?” Olvasott a gondolataimban. „Nyugtalankodom miatta, magam sem értem, hogy miért. A házuk küszöbe túl magas számomra azóta, hogy… Azért nem léptem át.” Mégis föltette magában, hogy meglátogat minket. Írt haza, hogy küldjenek szárított halikrát. Talán már meg is érkezett? A beszélgetés itt félbemaradt, ismét belevetettük magunkat a gyönyörökbe. Ahogy most visszagondolok, akkor mintha valami előérzetem támadt volna.

A férjem nem volt itthon, amikor ötkor hazajöttem. Kikérdeztem Baját; a masszőr itt járt, s kettőtől fél ötig kezelte a férjemet, tehát harminc perccel tovább, mint tegnap. „A válla a magas vérnyomás miatt merev; az orvosságok fabatkát sem érnek. Nem gyógyul meg egykönnyen, fordulhat akármilyen híres egyetemi professzorhoz. Bízzon bennem, én kezeskedem, hogy meggyógyul. Nemcsak a gyúráshoz értek, hanem az akupunktúrához és a bőrégetéshez is. Ha a gyúrás nem használ, akupunktúrát fogok alkalmazni. Ettől azonnal megszűnik a szédülése.” Ezt mondta, s még azt is, hogy: „Fölösleges gyakran méricskélnie a vérnyomását, az idegei betegek, attól magas. Ha nyugtalankodik, még jobban fölmegy. Sok embernek kétszáz, kétszáznegyven vagy kétszázötven a vérnyomása, mégse csinál gondot belőle. Csak semmi fölösleges pánik; s mérsékelje az italt és a cigarettát. Az ön magas vérnyomása rosszindulatú. Minden rendben lesz.”

A fickó nagyon megnyerte a férjem tetszését; kérte, hogy naponta jöjjön el. Másrészt kijelentette, hogy az orvosoknak színét sem akarja látni többé.

A sétájából fél hétkor jött meg. Kettesben vacsoráztunk hétkor. Baja elkészítette, amit Nisikiben vásároltam tegnap; a menü a következő volt: zsenge bambuszhajtásleves, sós vízben főtt disznóbab, sült vajborsó kockára vágott szárított babpástétommal. S persze egy-egy huszonöt deka körüli marhaszelet. (Az orvos meghagyta a férjemnek, hogy főleg zöldséget egyen, s csökkentse, amennyire csak lehet, a zsíros ételeket; de ő nem akar elmaradni mögöttem, s ezért mindennap megeszi ezt a húsadagot, szukijakinak elkészítve, vagy zsírban kisütve, illetve rostonsült formájában; a legjobban azonban a jó véres bifszteket szereti.) Étvágya nem nagyon van, csak azért eszi, mert azt hiszi, hogy szüksége van rá. Ha nincs hús, nyugtalankodik. Nehéz jól kisütni egy marhaszeletet, ezért általában én készítem el, ha otthon vagyok. Láttam, hogy megérkezett végre a szárított halikra, s ott van az asztalon. „Ezt a kaviárt meg kell öntözni egy kicsit” – mondta. Előkerült a Courvoisier, de nem ittunk sokat.

A Tosikóval való viharos szóváltás után a férjem majdnem egy egész palackkal megivott; alig maradt egy-egy pohárral. Később a férjem fölment az emeletre. Én fél tizenegykor mentem föl, hogy szóljak neki, kész a fürdő. Előbb ő fürdött meg, aztán én. (Én már fürödtem Oszakában, úgyhogy csak a férjem kedvéért fürödtem meg újra. Máskor is így tettem.) A férjem már ágyban volt, amikor bementem a szobába. Amint megpillantott, meggyújtotta az állólámpát. Az utóbbi időben nem szerette, ha világosság van a szobában, ezeket a perceket kivéve. Az érelmeszesedés elérte a szemét, a tárgyak megkettőződtek, megháromszorozódtak, s mintegy sziporkáztak körülötte; a látása annyira meggyöngült, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét. Általában félhomály van a szobában, ha nincs feltétlenül szükség a teljes fényre; de azokban a percekben még a fény csöves lámpákat is fölkapcsolja. Több is van már belőlük, s teljes fénybe borítják a szobát. A férjem pislogni kezdett a döbbenettől, amikor meglátott ebben a megvilágításban. Megmondom, hogy miért. Amikor kiszálltam a vízből, az a váratlan ötletem támadt, hogy fölteszem a fülbevalót az alváshoz. Szántszándékkal hátat fordítottam neki, hogy hátulról lássa a fülemet, s ez az önmagában jelentéktelen, bár számomra szokatlan mozdulat a lehető legnagyobb izgalmi állapotba hozta. (A férjem szerint nincs nálam szemérmetlenebb nő a világon, szerintem pedig ő a legkéjsóvárabb férfi. Reggeltől estig, a nap minden percében csak arra tud gondolni. Elég részemről a legcsekélyebb gesztus, s ő nyomban cselekszik. Egy kis vigyázatlanság, s azonnal támadásba lendül.)

A férjem át is jött az ágyamba, s hátulról rám hajolva, csókokkal borította el a fülemet. Behunyt szemmel hagytam magam. Bevallom, hogy egy pillanatig sem volt kellemetlen, hogy az a férfi játszik a fülemmel, aki a férjem, mégse lettem volna képes azt mondani neki, hogy szeretem.

„Milyen ügyetlenül ölel!” – gondoltam magamban, összevetve őt Kimurával, miközben tagadhatatlanul élveztem a nyelvcsapásait. Még ebben a visszatetsző helyzetben is elárasztott a gyönyör. Szívből megvetem ezt a férfit, aki a férjem, de tudván, hogy önkívületi állapotba kerül tőlem, kedvemet lelem benne, hogy őrült boldogsággal ajándékozzam meg.

Végül is, képes vagyok tisztán megkülönböztetni a szerelmet a szenvedélytől. Miközben fokozatosan távolodtam a férjemtől, s egyre jobban undorodtam tőle, bevezettem őt a gyönyörök birodalmába, mi több, siettettem a dolgot. Eleinte jéghideg vagyok, de miközben kimódolom magamban, hogyan fogom megbolondítani, magam is kedvet kapok a játékhoz, s amint hallom, hogy egyre hangosabban zihál, már-már önkívületi állapotba kerül, magam is megrészegszem az ügyességemtől, én is egyre nehezebben szedem a levegőt, én is hasonló önkívületbe esem.

Ma ráadásul sorra megmutattam a férjemnek azokat a játékokat, melyeket egyszer már végigcsináltam Kimurával, s élvezettel ízlelgettem a köztük lévő különbséget. A férjem ügyetlensége szánalommal töltött el, ennek ellenére ugyanaz az őrült szenvedély kerített hatalmába, mint délután. Ugyanazzal az erővel öleltem át és szorítottam magamhoz ennek a férfinak a testét, amellyel délután a Kimura testét ölelgettem és szorongattam. Rácsimpaszkodtam a nyakára. (Micsoda züllött asszony, gondolhatta magában.) Nem tudom, hogy hányszor öleltem át, hányszor szorítottam magamhoz, csak arra emlékszem, hogy amikor hosszú percek után följuttattam a csúcsra, a teste egyszer csak elernyedt, a tagjai széthulltak, s ő rám esett. Tudtam, hogy baj van. Szólongattam, mire ő összefüggéstelen, érthetetlen szavakat motyogott. Langyos folyadék csordult végig az arcomon. A szája elnyílt, s szabadon folyt a nyála.

április 18

Egyből eszembe jutott, amit Kodama doktor mondott, hogy mi a teendő ilyen esetben. Higgadtan kibújtam a rám nehezedő, a tagjaimat majd összeroppantó test alól. (Irtózatosan nehéznek éreztem a petyhüdt testet, szinte agyonnyomott.) Óvatosan kihúztam az arcom az arca alól, s amennyire csak lehetett, vigyáztam, hogy ne rázzam meg a fejét. A zavaró szemüveget már korábban levettem róla. Arról nem szólok, hogy milyen benyomást tett rám a félig csukott, szemüveg nélküli szem, a petyhüdt izomzatú arc.

Kikászálódtam az ágyból. A testet óvatosan a hátára gördítettem. A kispárnákat és vánkosokat a felsőteste mögé tömködtem, hogy a feje minél magasabban legyen. Semmi se volt rajta, még szemüveg sem (rajtam is csak fülbevaló volt), s mivel tudtam, hogy teljes nyugalomra van szüksége, úgy hagytam meztelenül, csak egy hálóköntöst tettem rá. Azt már láttam, hogy a teljes bal oldala megbénult; kíváncsi voltam, hány óra van, s egy pillantást vetettem a polcon lévő ingaórára. Éjjel egy óra és három perc volt. A fénycsöves lámpák még égtek; eloltottam őket. Csak az éjjelilámpát hagytam égve, az ernyőjét leborítottam egy huzattal. Telefonáltam a Szekiden negyedbe, aztán felhívtam Kodama professzort, hogy jöjjön azonnal. Megkértem Tosikót, hogy idejövet ébressze föl a jegest, s vásároljon tőle jeget. (Megpróbáltam nyugalmat parancsolni magamra, de a kagyló remegett a kezemben.) Negyven perc múlva megérkezett Tosiko. Én jégtömlőt és jégzacskót keresgéltem a konyhában, mire ő bejött, a kezében lévő jégdarabokat lerakta a mosogató lefolyójának a fájára, fürkészőn nézett egy darabig, aztán némán törni kezdte a jeget. Röviden beszámoltam neki az apja állapotáról. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet, nyoma sem volt rajta a fölösleges vádaskodásnak; csak bólintott, s törte a jeget. Aztán bementünk a hálószobába, s elhelyeztük a jégtömlőt és a jégzacskót. A szükségesnél egyetlen szóval sem mondtunk többet. Nem néztünk egymásra. Kerültük a másik pillantását.

Kodama doktor kettőkor érkezett meg. Kimentem a fogadására; Tosikót otthagytam az ágy fejénél. Gyorsan közöltem vele a férjem rohamának a körülményeit; erről nem beszéltem Tosikó-nak. Éreztem, hogy belepirulok.

Kodama doktor alaposan megvizsgálta a férjemet. „Kérek egy zseblámpát” – mondta. Megnézte vele a pupilla reflexeit. „Nincs kéznél valami pálcika?” Tosiko kiment a konyhába, és behozott egypár új pálcikát. „Fölkapcsolnának minden lámpát?” – kérte, s fölgyújtatta velünk a fénycsöves lámpákat. A pálcika hegyét többször finoman végighúzta a jobb talpon, aztán a balon, a saroktól a nagylábujjig. (Ez a Babinski-reflex, magyarázta Kodama doktor. Ha az ember végighúz egy hegyes tárgyat a talpon, s a lábfej átfordul az egyik oldalról a másikra, abból következik, hogy az agyvérzés a másik oldalon van.) „A férjénél az agy jobb féltekéje bénult meg részlegesen.” Aztán föltolta a betegen lévő lábtakarót, s fölhajtotta az alhasig a hálóköntöst. (A doktor és Tosiko csak akkor látta, hogy a férjem anyaszült meztelen. Mindketten visszahőköltek, amikor az altest feltűnt a fénycsöves lámpák fényében; számomra kimondhatatlanul kínos volt a pillanat.)

Hihetetlennek tetszett, hogy alig egy órája még ott voltam az alatt a test alatt. A férjem jól ismerte az én meztelen testemet, hiszen számtalanszor lefényképezte, én azonban még sose láttam az övét meztelenül, ebből a szögből. Persze, láthattam volna, ha akarom, de óvakodtam ettől, amennyire csak lehetséges. Ha meztelen volt, gyorsan hozzásimultam, csak hogy ne kelljen látnom. Azt hiszem, hogy ő az utolsó pórusig végigtanulmányozta a testemet. Én nem ismertem a teste alakulatait, s kedvem sem volt hozzá, hiszen én a Kimuráét akartam megismerni. Valahogy úgy képzeltem, hogy ha megismerem, csak még jobban megundorodnék tőle. Meg voltam döbbenve, hogyan is voltam képes lefeküdni egy ilyen hitvány küllemű férfival. Azt mondták, hogy az én lábam görbébb, mint az övé, de amint elnéztem ott, az ágyon fekve, rájöttem, hogy ez nem igaz. Kodama doktor mintegy ötven centiméterre húzta szét a lábait, hogy megvizsgálhassa a nemesebb részeit. Aztán a pálcikát végighúzta előbb az egyik, aztán a másik heréjén. (Kodama doktor később megmagyarázta, hogy ezzel a módszerrel az emelőizmokat vizsgálják meg.) Kétszer-háromszor megismételte a vizsgálatot mindkét oldalon. A jobb oldalon volt valami emelkedő-süllyedő mozgás, de a bal oldal meg se mozdult. (Tosiko és jómagam azt se tudtuk, hová nézzünk. Tosiko végül kiment.) Az orvos aztán megmérte a lázat és a vérnyomást. A hőmérséklet normális volt, a vérnyomás meghaladta a százkilencvenet. A vérnyomáscsökkenést az orvos részben az agyvérzésnek tulajdonította.

Mintegy másfél órát töltött az ágy mellett, hogy megfigyelje a beteg állapotának az alakulását. Közben vett egy deci vért a kari vénájából, s beadott neki egy ötvenszázalékos szőlőcukor-oldatot, ami neophilint, B₁ és K-vitamint is tartalmazott. „Délután visszajövök, de jó volna, ha kihívnák Szóma professzort.” Nekem is ez volt a szándékom.

„Értesítsem a családot?” – kérdeztem. „Várjunk még vele” – válaszolta. Hajnali négy körül ment el. Amikor kikísértem, megkértem, hogy küldjön egy ápolónőt.

Baja hétkor jött meg. Tosiko visszament Szekidenbe, azt mondta, hogy délután újra eljön. Megvártam, amíg Tosiko elmegy, aztán fölhívtam a panziót, ahol Kimura lakik. Aprólékosan beszámoltam neki a beteg állapotáról, s hozzátettem, hogy egyelőre jobb volna, ha nem látogatna meg. Kimura makacskodott: „Nyugtalan vagyok, engedje meg, hogy csak egy percre láthassam.” Megmagyaráztam, hogy bár a beteg fél oldala béna, s beszélni sem tud, úgy rémlik, hogy öntudatánál van; ki tudja, hogy milyen hatást tenne rá, ha meglátná az ő arcát. „Akkor nem megyek be a szobába; csak annyit engedjen meg, hogy ott álljak a bejáratnál.”

Kilenckor a férjem horkolni kezdett. Mindig horkol, de ez a mai iszonyú volt; fölülmúlta minden addigi horkolását. Addig mintha magánál lett volna, de akkor mély letargiába zuhant. Úgyhogy újra felhívtam Kimurát, s közöltem vele, hogy immár semmi akadálya annak, hogy bejöjjön a szobába.

Tizenegykor telefon Kodama doktortól. Összefutott Szóma professzorral, aki kettőre tud eljönni. Ő is itt lesz.

Kimura, kihasználva a hétfői két előadása közti szünetet, valamivel fél egy után érkezett meg. Bement a szobába, s egy fél órát töltött a betegágynál, egy széken ülve… Én a férjem ágya szélén ültem (tulajdonképpen a saját ágyamon). Váltottunk egypár szót. De abban a pillanatban a beteg horkolása olyan hangossá vált, mint távoli mennydörgés. (Igazi horkolás ez? – tűnődtem szorongva.) Kimura látta az arcomon az aggodalmat, s szemlátomást őt is ez a gondolat foglalkoztatta. Úgyhogy elhallgattunk. Kimura egykor ment el.

Megjött az ápolónő. Kedves, huszonnégy-huszonöt éves nő. Megérkezett Tosiko is. Volt egypár szabad percem. Kihasználtam az alkalmat, hogy megebédeljek; tegnap óta semmit sem ettem.

Szóma professzor délután négykor tette tiszteletét, jelen volt Kodama doktor is. A beteg állapota romlott, eszméletét vesztette, és fölment a láza: hőmérséklete harmincnyolc egész kettő. A professzor nagyjából ugyanazt a diagnózist állította fel, mint Kodama doktor. Ő is megcsinálta a Babinski-tesztet, de a többit nem. Szerinte sem szükséges eret vágni a betegen. Szaknyelven részletes utasításokkal látta el Kodama doktort.

A professzor és Kodama doktor távozása után beállított a masszőr, hogy meggyúrja a férjemet. Tosiko fogadta: „A maga kezelése juttatta ide az apámat” – vetette oda gúnyosan, s elzavarta. Tosiko hallotta, hogy Kodama doktor ezt mondta nekem: „Szerencsétlen dolog volt az a több mint kétórás masszírozás, valószínűleg ez váltotta ki a rohamot.”

(Kodama doktor tudja, hogy az igazi ok egészen más; valószínűleg csak engem akart megvigasztalni, amikor a gyúrást okolta.)

„Nagyot vétettem, amikor bemutattam ezt az embert a Mesternek. Szörnyű dolgot tettem!” – ismételgette mentegetőzve Baja.

Három múlt, amikor Tosiko azt mondta: „Anyu, feküdj le egy csöppet.” Szükségem is volt az alvásra. De a beteg elfoglalta az ágyamat. Tosiko és az ápolónő virrasztott; a nappaliban szakadatlan volt a jövés-menés; Tosiko szobája üresen áll, de ő nem szereti, ha használja valaki a távollétében; kulcsra van zárva minden, a faliszekrények, a könyvszekrény, az asztalfiókok; még én is ritkán megyek be oda. Úgy döntöttem tehát, hogy az emeleten, a dolgozószobában rendezkedem be; letettem a matracokat, és lefeküdtem. Ha ott alszom, gondoltam, föl tudom váltani időnként az ápolónőt. De amint kinyújtózkodtam, éreztem, hogy képtelen leszek elaludni. Inkább ahhoz volt kedvem, hogy följegyezzem a naplómban a tegnap óta történteket. Úgyhogy fekve folytattam a naplót.

(Az írószerszámot és a naplót magamhoz vettem, amikor fölmentem; Tosiko semmit se vett észre.)

Másfél órát szenteltem arra, hogy följegyezzem a 17-e reggele és a jelen pillanat közt történteket. Aztán eldugtam a füzetet a könyvespolcon. Úgy mentem le a földszintre, mint aki akkor ébredt föl. Majdnem öt óra volt.

A férjem mintha ébren lett volna, amikor beléptem. Tétován ki-kinyitotta a szemét s nézelődött. Mondták, hogy már vagy húsz perce ebben az állapotban van. Tehát tizenhét órát aludt egyvégtében reggel kilenc óta. Koiko, az ápolónő ezt mondta: „Ez jó, mert azt hallottam, hogy baj van, ha a beteg több mint huszonnégy órán át alszik.” Ez lehet, ámbár a bal oldala még mindig béna.

Fél hat körül a beteg motyogni kezdett. Mintha mondani akart volna valamit (a szavakat nem lehetett kivenni, de nekem úgy rémlett, hogy valamivel érthetőbbek, mint reggel, közvetlenül a roham után). A jobb kezét befordította az alteste jelé. Kitaláltam, hogy vizelni akar, odatettem neki a kacsát, de semmi se jött. Az erőfeszítés szemlátomást fájdalmas volt…

„Pisilni szeretnél?” – kérdeztem. Bólintott. Újból megpróbáltuk, semmi eredmény. A vizelet feszíthette az altestét a hosszú megtartóztatás után, ez fájhatott neki. Rájöttem, hogy megbénult a hólyagja is, ez gátolja a vizelésben. Fölhívtam Kodama doktort, hogy kikérjem a tanácsát. Elküldtem valakit egy katéterért, s Koiko megszondázta. Sok vizelet jött ki belőle.

Este hétkor egy kis tejet és gyümölcslevet adtunk neki, szalmaszállal.

Az öreg Baja fél tizenegy körül ment haza. Ilyen későig dolgozott, de családi okok miatt nem töltheti itt az éjszakát.

„Én mit csináljak?” – kérdezte Tosiko. Megértettem, hogy azt akarja mondani: „Semmi akadálya, hogy itt maradjak, de nem okozok kellemetlenséget vele?” Ezt mondtam neki: „Maradhatsz, ha akarsz, a te dolgod. A beteg, úgy látszik, a javulás útján van. Nem kell aggódnod. Ha rosszabbodik az állapota, felhívlak, s átjössz.” „Akkor ebben megállapodtunk?” – kérdezte, s tizenegykor elment Szekidenbe.

A beteg elbóbiskolt, de nem alszik mélyen.

április 19

Éjjel van. A betegszobában vagyok Koikóval; nem beszélünk. Órákat töltünk újsággal és folyóirattal a lámpaernyő alatt, hogy a fény ne zavarja a beteget. Mondtam Koikónak, hogy pihenjen le az emeleten, de nem volt hajlandó. Már pitymallott, amikor reggel ötkor ledőlt egy kicsit.

A nap betűz a spaletta résein, s szemlátomást zavarja a beteget; nem alszik nyugodtan. Amíg nem figyeltem oda, felém fordította az arcát, s tétován kinyitotta a szemét. Mintha engem keresne a tekintete. Az ágy mellett ülök, egy széken; vajon lát-e, s ha lát, úgy tesz, mintha nem látna? Nem tudom megállapítani. Mozog a nyelve, mond valamit. Nem értem a szavakat, de egyet, azt hogy Ki… mu… ra… mintha tisztán kivettem volna. Talán érthetőbben is ki tudta volna mondani; azt hiszem, csak azért motyog összefüggéstelenül, hogy leplezze a zavarát. Kétszer-háromszor elismételte ugyanazt, aztán elhallgatott, a szeme zavarossá vált.

Hétkor megjött Baja, s kevésre rá Tosiko. Koiko nyolc körül kelt föl és jött le.

Fél kilenc lehetett, amikor megreggeliztettük a beteget; egy csésze híg rizskását, tojássárgáját és almalét kapott. Kanalanként nyelettem le vele. Úgy látszik, örvend, ha az intim dolgokban én segítek neki, s nem Koiko.

A vizelési inger valamivel tíz után jelentkezett. Odatettem a kacsát, de semmi eredmény. Koiko meg akarta szondázni, ő azonban nem akarta, intett neki, hogy vigye onnan azt a katétert. Mit tehettem, visszaraktam a kacsát, de semmi. A betegen látszott, hogy türelmetlen. Koiko úgy próbálta jobb belátásra bírni, mint egy gyereket: „Persze hogy nem kellemes, de jobb, ha megszabadul tőle, s azzal kész. Hadd csináljam meg, jobban fogja érezni magát.” A beteg érthetetlen szavakat ismételgetett, s mintha mutatni akart volna valamit. Figyelmesen hallgattuk mindhárman, Koiko, Tosiko és jómagam. Úgy rémlett, mintha ezt akarta volna mondani nekem: „Ha szondázni kell, csináld te. Tosiko és az ápolónő menjen ki.” Tosiko és én nagy nehezen megértettük vele, hogy a katétert csak az ápolónő kezelheti, úgyhogy meg kell engednie, hogy Koiko megszondázza.

Délben a beteg megebédelt. Nagyjából ugyanazt adtam neki, mint reggel. Jó étvággyal evett.

Fél egykor megjött Kimura. Közöltem vele, hogy a férjem már magához tért, úgy látszik, lassan visszanyeri az öntudatát, s azt is elmondtam neki, hogy mintha a „Kimura” nevet motyogta volna. A kapuban beszéltem vele, aztán megkértem, hogy menjen el.

Kodama doktor délben egykor jött el, hogy megvizsgálja a beteget. Megállapította, hogy jó úton van a gyógyulás felé. Gondos ápolásra van szüksége; az állapota reménykeltő. A vérnyomása százhatvanöt per száztíz; a hőmérséklete harminchét egész kettőre esett vissza. Kodama doktor megcsinálta a két reflexvizsgálatot (kíváncsi voltam, mit szól a beteg a herevizsgálathoz, de a semmibe meredve, közönyösen tűrte). Aztán szőlőcukor-, neophilin- és vitamininjekciókat adott neki.

Bár nem igyekeztem közhírré tenni a betegséget, mégis híre ment az egyetemen. Délután látogatók jöttek; telefonon is hívtak. Gyümölcskosarakat, virágot kapunk. A Szekiden negyedi hölgy, akinek a férje hasonló állapotban van, meleg együttérzéséről biztosított, s hozott egy csokor orgonát, amit a kertjében vágott. Tosiko vázába tette, bevitte a betegszobába, s azt mondta az apjának: „Apu, ezt az orgonát a háziasszonyom szedte a kertjében.” Aztán állványra tette a vázát, hogy a beteg jól láthassa. A gyümölcsök közt ijói vérnarancs is van, amit a férjem különösen szeret; kipréseltem, s a levét megitattam vele.

Háromkor átadtam az ügyeletet Tosikónak és Koikónak, s fölmentem az emeletre. Naplót írtam, aztán lefeküdtem. El lehet képzelni, milyen kialvatlan vagyok. Három órán át mélyen aludtam.

Este nyolckor, vacsora után Tosiko elment, s másfél órára rá Baja is magamra hagyott.

április 20

Éjjel egy óra. Az ápolónő most megy föl lefeküdni. Magam vagyok a betegszobában. Amint besötétedett, a férjem mintha elszundított volna, de alig múlt el tíz perc Koiko távozása után, máris úgy rémlett, hogy ébren van. A félhomályban, nem vagyok biztos benne, de az tény, hogy a teste megmoccant, s a szája is motyogásra nyílt. Lopva figyelem; úgy van, ahogy gondoltam: a szeme már régen nyitva. A tekintete végigpásztázza az arcomat, aztán ráesik valamire, ami mögöttem van. Mintha az orgonára meredne, amit Tosiko tett oda. A lámpa le van takarva, úgyhogy a szoba egyik felében bajos volna újságot olvasni, de az illatozó orgona fehérje épp beleesik a fénypászmába; a férjem mintha akaratlanul az orgonát nézné, s merengene közben. Önkéntelenül összerezzentem.

Amikor Tosiko tegnap azt mondta: „A háziasszonyom szedte ezt a virágzó orgonát a kertjében, s ő hozta”, úgy éreztem, jobban tenné, ha hallgatna. Mit akarhatott ezzel mondani? A beteg több mint valószínű, hogy megértette. De még ha nem értette is meg, ezek a virágok nyilván eszébe idézik a Szekiden negyedi kert bokrait. S erről nyilván eszébe jut az, ami annyiszor történt meg éjszakánként abban a különálló kis lakásban. Tisztában vagyok vele, hogy fölöslegesen aggódom, mégis, valahányszor a szemébe nézek, óhatatlanul eszembe jut, vajon nem lebeg-e valamiféle álomkép, ami ezekkel az eseményekkel kapcsolatos, e mögött az üres, kifejezéstelen szembogár mögött. Sietve elvettem a virágot a lámpafényből.

Reggel hét. Kiviszem a szobából az orgonát. Egy kristályserleget teszek a helyébe, rózsák vannak benne.

Kodama doktor egykor vizitel. A testhőmérséklet harminchat egész nyolcra ment le. A vérnyomás újra emelkedik: száznyolcvanöt per száznegyven. Az orvos neohipotonin-injekciót ad. Megnézi a reflexet. Kikísérem a kapuig, kikérdezem a beteg állapotáról. A heréje változatlanul béna, ezért Koikónak ma reggel is meg kellett szondáznia; ezt nem szereti; minden apróság kihozza a sodrából; az idegesítheti, hogy nem tudja tetszés szerint használni a száját, a kezét, a lábát. Az orvos luminált ad be neki, hogy megnyugtassa, s biztosítsa a nyugodt alvást.

Ma délelőtt Tosiko nem jött el. Délután ötkor futott be. Este tíz után a beteg horkolni kezdett, de ez a horkolás egészen más volt, mint a tegnapelőtti; a békésen alvó ember horkol így. Ez a lumináltól lehet, amit vacsora után adtunk be neki. Tosiko elnézi az alvó arcot, s így szól: „Végre mélyen alszik”, s kisvártatva elmegy. Aztán elmegy Baja is. Felküldöm Koikót az emeletre, hogy feküdjön le. Már majdnem tizenegy, amikor megcsörren a telefon. Kimegyek, Kimura az. „Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom” – mondja. Tosikótól tudta volna meg, hogy egyedül vagyok? „Hogy van a beteg? Csak ezt akartam tudni.” Megmondom neki, hogy az altatóinjekciónak köszönhetően a beteg mélyen alszik és hortyog. „Beugorhatnék egy pillanatra, hogy láthassam?” – kérdi. „Láthassa?” Őt vagy engem akar látni vajon? Közel hajolok a készülékhez, s olyan halkan szólok bele, amilyen halkan csak lehet: „Ha eljön, várjon a kertben, kimegyek a hátsó ajtón. Ha nem megyek ki, nem alkalmas a pillanat, s akkor menjen el.”

Negyedórára rá könnyű lépéseket hallottam a kertből. A beteg horkolt. A hátsó ajtón engedtem be Kimurát, s fél órát beszélgettünk a betegszobában; a férjem mindvégig horkolt.

április 21

Egy óra. Kodama doktor érkezik vizitre. A vérnyomás száznyolcvan – százharminchat; csökkent tehát egy kicsit tegnap óta, de az orvos még mindig nem elégedett. A felső érték százhetven kellene legyen, s a kettő közti különbség legalább ötven. A hőmérséklete végre normális: harminchat egész öt. Ma reggel, kínnal-bajjal, de sikerült végre a kacsába vizelnie. Az étvágya jó. Mindent megeszik, amivel kínáljuk, de egyelőre csak pépeset adunk neki.

Két óra van. A beteget az ápolónőre bízom, s fölmegyek az emeletre. Naplót írok, aztán ötig alszom. Amikor lemegyek, Tosikót pillantom meg a szobában. Fél órával a vacsora előtt beadjuk a luminálinjekciót. Négy-öt órával később hat, az orvos ajánlotta, hogy ilyenkor adjuk be neki, hogy nyugodt alvással töltse az éjszakát. Különben meghagyta Koikónak: ne mondja meg a betegnek, hogy altatót kap; higgye csak azt, hogy vérnyomáscsökkentő injekció.

Hatkor a beteg látja, hogy az éjjeliszekrényre tesszük a vacsoráját; az ajka mozog, mintha mondani akarna valamit. Kétszer-háromszor is elismétli ugyanazt a szót. Nem értjük. A szájához viszem a rizses kanalat, de ő eltolja a kezemet, s mond valamit. Talán az nem tetszik neki, ahogyan én kiszolgálom, gondoljuk, s ezért Tosiko próbálja átvenni a helyemet. Koiko is megpróbálja, de úgy látszik, nem a kiszolgálás módját kifogásolja. Lassacskán kapcsolok: azt akarja mondani: „bif-sztek, bifsztek!” Egyszerűen hihetetlen, mégis ezt mondja. Amíg kinyögi a szót, mintha könyörögve függesztené rám a szemét; aztán újra lehunyja. Én magam még csak értem, hogy mit szeretne, de ők ketten aligha. (Lehet azért, hogy Tosiko igen.) Észrevétlenül odahajlok a beteghez, s lopva ingatom a fejem, mint aki ezt mondja: „Erre még gondolni sem szabad, légy türelemmel…” Vajon megértette? Akárhogy van is, abbahagyta a kérlelést. Szófogadón kitátja a száját, s befalja a kanál rizspépet.

Tosiko este nyolckor ment el. Egy órára rá Baja is távozott. Tízkor a beteg horkolni kezdett, s mély álomba zuhant. Koikót fölküldtem az emeletre.

Tizenegykor lépéseket hallok a kertből. A hátsó ajtón engedem be a cselédszobába. Éjfélkor megy el. A hortyogás folytatódik.

április 22

Nincs változás a beteg állapotában. A hőmérséklete fölment egy kicsit tegnap óta. Az altatóval nyugodtan átalussza az éjszakát, napközben azonban ködös látomásai lehetnek, s ettől gyakran ingerült. Kodama doktor azt mondta, hogy legalább tizenkét órát kell aludnia napjában, de aligha alszik többet hat-hét óránál; a fennmaradó időben mintha szunyókálna, de nem tudni, hogy valóban alszik-e. (Hosszú évek tapasztalatából tudom, hogy ha nem horkol, akkor az álma felszínes, valahogyan az ébrenlét és az alvás határán van. Vajon nem színleli-e a horkolást?) Kodama doktor engedélyével napjában kétszer kap luminált, délelőtt és este.

Tosiko a szokott időben megy el. Baja szintén. Este tízkor a beteg horkolni kezd. Tizenegykor lépéseket hallok a kertből.

április 23

Egy hét múlt el a roham óta. A kilenc órai reggeli után Koiko kiviszi a tálcát a konyhába. Kettesben maradunk; a beteg kap az alkalmon, mozgatja az ajkát, azt akarja mondani: „Nap…ló, nap…ló!” Sokkal tisztábban mondja, mint tegnap este azt, hogy „Bif…sztek”. „Nap…ló, nap…ló.” Nagyon fontos lehet neki ez a napló. „Naplót szeretnél írni? Ez nem volna okos dolog…” Megrázza a fejét, jelezve, hogy nem. „Nem? Nem a naplódat akarod?” „A te naplódat” – mondja. „Az én naplómat?” Bólint. „Mit csináltál… a naplóddal?” „Tudod jól, hogy nem vezettem naplót” – adom az értetlent. A szája halvány mosolyra húzódik, s a halogatása mintha csak ezt akarná kifejezni: „De igen, tudom!” Első ízben mosolyog, amióta beteg; könnyű mosoly, nem értem, mit akar mondani vele; kész rejtély.

Amikor Koiko kivitte a tálcát a konyhába, egyben meg is reggelizett a nappaliban. Tíz körül jön be a betegszobába. Némán befecskendezi a luminált a beteg karjába. „Miféle injekció ez?” – kérdi a beteg. Azért nyugtalan, mert délelőtt nem szokott injekciót kapni. Az ápolónő válasza: „Vérnyomáscsökkentő; a vérnyomása még mindig túl magas.”

Kodama doktor egykor vizitel. Háromkor a beteg horkolni kezd, én pedig fölmegyek az emeletre. Ötkor jövök le, a horkolás abbamaradt. Koiko ezt válaszolja a kérdésemre: „Alig egy órát aludt mélyen, aztán mintha álmodott volna. Még altatóval sem alszik úgy, mint éjszaka. Ebéd után beadjuk a második injekciót.”

Pontban tizenegykor lépéseket hallok a kertből…

április 24

Ez a második vasárnap a betegség kezdete óta. Ma reggel többen is személyesen érdeklődtek a beteg állapota felől. Egyikük se jött be.

Kodama doktor ma nem jött. A beteg állapota változatlan. Délután háromkor megjön Tosiko. Rendszerint estefelé érkezik, s két-három órát tölt a betegszobában, ma azonban, szokatlan módon, napközben állított be. Leült az apja mellé, merőn rám függesztette a szemét, s ezt mondta: „Azt hiszem, ma több látogatónk is lesz. – Nem válaszoltam, úgyhogy folytatta: – Anyu, nem kell vásárolnod valamit? Elég rég voltál bevásárolni. Mit szólnál egy kis levegőváltozáshoz, ma vasárnap van, szabadabban mozoghatsz.” Vajon ez neki jutott eszébe? Nem ő kérte meg rá, hogy előhozakodjon vele?

Ha neki jut eszébe, tegnap is előállhatott volna vele; de egy szó nem sok, annyit se mondott. Vajon nem azért kérte meg Tosikót, hogy közvetítsen köztünk, mert neki körülményes velem beszélnie? S vajon nem ok nélkül gyanakszik-e Tosiko?

Hirtelen Kimura rémlett föl gondolataimban; türelmetlenség gyötri, úgy vár abban az oszakai házban. És ha ez a látomás megfelel a valóságnak? Ábrándképek vonulnak el a szemem előtt; képtelenség, gondolom, s elhessentem őket magamtól. De mi van, ha mégis vár, gondoltam, miközben mindhiába próbáltam kiverni a fejemből. Visszasüppedtem az álmodozásba. Akárhogy is gondolkodom, ma semmiképp sem tehetem meg, hogy ilyen hosszú időre elmenjek hazulról. Ha legalább a következő vasárnapot írnánk…

Mást forgattam a fejemben. „Akkor elmegyek, s vásárolok ezt-azt a Nisikiben – mondtam Tosikónak. – Egy óra múlva itt vagyok.” Valamivel három után indultam el. Leintettem egy taxit, s egykettőre a Nisikiben voltam. Búzasikér-lepényt, babtúrót és zöldségfélét vettem, hogy lássák, tényleg vásárolni indultam. Aztán elgyalogoltam Szandzsó Teramacsi-ig. Bementem a papírüzletünkbe, s vásároltam tíz ív rizspapírt, s egy vastag borítólapot; az egészet levágattam akkorára, amekkora a naplóm, s becsomagoltattam, hogy össze ne gyűrődjék. A csomagot a szatyrom fenekébe, a zöldség alá tettem.

A Kavaramacsinál taxiba ültem. Majd elfelejtettem: előzőleg fölhívtam a zöldségboltból.

„Nem, ma nem mozdultam ki, egész nap itthon voltam” – mondta. A hangjából éreztem, hogy csak a felszólításra vár; de a beszélgetésünk nem tartott tovább három percnél.

Négy felé értem haza. (Talán egy kicsit tovább maradtam el, mint terveztem.) A papírt a bejáratnál lévő esernyőtartó mögé dugtam, a bevásárlószatyrot pedig odaadtam Bajának, a konyhában. Bementem a szobába; a beteg aludni látszott, de nem horkolt.

Egyfolytában az motoszkált bennem, amit tegnap mondott: „Hol van a naplód?” Vajon ez mit jelent? A férjem eddig úgy tett, mint aki nem vesz tudomást arról, hogy naplót vezetek; de miért hozta szóba ilyen váratlanul? Úgy összekuszálódtak a dolgok a fejében, hogy elfelejtette: semmiről sem szabad tudnia? Vagy úgy döntött, fölösleges tovább adnia a tudatlant? Zavarba jöttem, aztán végül kinyögtem: „Nem vezetek naplót!” Amire ő azt válaszolta: „Tudom” – s olyan furán mosolygott. Úgy értsem ezt: „Ne add az ártatlant.”

Annyi bizonyos, hogy a férjem tudni akarja, folytatom-e a naplómat, amióta ő beteg, s ha megtudná, hogy folytatom, biztos szívesen felolvastatná velem, amit írtam. Mivel már nem tudja elolvasni titokban, azért ejtette el ezeket a szavakat, hogy elnyerje beleegyezésemet ahhoz, hogy nyíltan tudhasson róla. Gyorsan el kell döntenem, hogy mit tegyek, ha egyszerűen elkéri. A januártól április 16-ig vezetett naplót még megmutatnám neki. Azt azonban nem tudhatja meg, amit április 11-e után írtam. A következőt fogom mondani neki: „Eddig is elolvastad titokban ezt a füzetet, úgyhogy se annak nincs értelme, hogy dugdossam előled, se annak, hogy megmutassam. De ha ragaszkodsz hozzá, annyit nézheted, amennyit csak tetszik. Tizenhatodikával véget ér, mint látod. A betegséged óta az ápolásoddal voltam elfoglalva, nem volt időm naplót írni, aztán meg, ír-nivalóm se volt!” S megfogom mutatni neki, hogy a tizenhetedike utáni lapok üresek; attól megnyugszik.

Azért vettem a rizspapírt, hogy két füzetre bontsam szét a naplómat; az első 16-ig tart, a másik tizenhetedikével kezdődik, majd mind a kettőbe fűzök még rizspapírt, és újra bekötöm az egészet.

A szokásos pihenőidőmben nem voltam otthon, úgyhogy ötkor fölmentem az emeletre, aludtam másfél órát, s csak fél hétkor jöttem le; a füzetet lehoztam, s a komód fiókjába tettem, a nappaliban.

Tosiko nálunk vacsorázott, s nyolckor ment el. Koikót tízkor küldtem föl. Egy órával később neszezést hallottam a kertből.

április 25

Éjfélkor kikísérem, és bezárom a konyhaajtót. Egy órán át hallgatom a hortyogást a betegszobában. Miután megbizonyosodom, hogy mélyen alszik, átmegyek a nappaliba, hogy átkössem a füzetet. A tizenhatodikáig tartó részt a komódba teszem, a tizenhetedikével kezdődőt felviszem az emeletre, s eldugom a könyvespolcon. A munka egy órámba került. Kettő múlt, amikor visszamegyek a betegszobába. A beteg rendületlenül alszik.

Délben egykor Kodama doktor vizitel. Nincs változás a beteg állapotában. A vérnyomás száznyolcvan és százkilencven közt van. „Csak menne le még egy kicsit”' – mondja az orvos félrehajtott fejjel. Napközben a beteg nem alszik nyugodtan, mint rendesen.

Este tizenegykor zajt hallok a kertből.

április 28

Tizenegykor a kertben…

április 29

Tizenegykor a kertben…

április 30

Délben egykor Kodama doktor vizitel. „Jó volna, ha Szóma professzor megvizsgálná a jövő hét elején…” – mondja.

Tizenegykor a kertben…

május 1

Ez a harmadik vasárnap a betegség kezdete óta. Tosiko déli kettő után állított be, mint a múlt vasárnap is. Már vártam. Úgy tett, mint aki megbizonyosodik, hogy alszik-e az apja, aztán élénken kijelentette: „Menj, vásárolj be, legalább szívsz egy kis friss levegőt.” S mivel én habozva azt válaszoltam: „Még nem tudom, mit fogok csinálni” – hozzátette: „Apu miatt ne aggódj, épp most aludt el! Menj csak, anyu, a fürdő már dél óta elő van készítve a Szekiden negyedben. Itt az alkalom, ugorj el, s fürödj meg.” Valami nem tetszett a dologban. „Nos, akkor kimozdulok egypár órára” – mondtam, s délután háromkor, szatyorral a kezemben, el is mentem hazulról. Egyenesen a Szekiden negyedbe vettem utamat. Okadáné nem volt otthon. Kimura egyedül volt a különálló lakosztályban. Tosiko felhívta, s ezt mondta neki: „Okadáné ma Vakajamába megy, késő este tér haza, én pedig meglátogatom a beteget. Ne haragudjon, nem jönne el ide, hogy vigyázzon a házra? Én csak este megyek haza.”

A fürdő nem várt készen, de ott volt Kimura… Csaknem két hete voltunk együtt utoljára bizalmas kettesben, én mégis nyugtalankodom. Délután ötkor jöttem el a Szekiden negyedből; Kimura ott maradt. Időzavarba kerültem: nem ébredt-e föl a beteg? Ettől tartva gyorsan vásároltam valamit a közeli piacon, s hazamentem. „Ó, már itt is vagy! Nem maradtál el sokáig! – mondta Tosiko. – Apu ma több mint három órán át nagyszerűen aludt!” Annyi bizonyos, hogy förtelmesen hortyogott. „A kisasszony megengedte, hogy megfürödjem” – mondta Koiko, akinek az arca csak úgy fénylett a forró fürdőtől.

„Nocsak, Koiko elment a közfürdőbe” – rezzentem össze a meglepetéstől. Az az érzésem támadt, hogy Tosiko csapdát állított nekem. Azóta, hogy a férjem beteg, kétszer-háromszor ha begyújtottunk a fürdőszobában, inkább a közfürdőbe jártunk; Koiko, Baja és én két-három naponként s napközben; ma épp az ápolónő volt soron, úgyhogy nem volt benne semmi különös, hogy elment. Vajon Tosiko, erre számítva, nem azért küldött-e el hazulról, hogy magára maradjon a beteggel? Eszembe kellett volna jusson, hogy ez bármikor megeshet.

Ámbár azt tudtam, hogy Koiko sokáig, majdnem egy órát szokott fürdeni. De amikor visszaidéztem magamban Tosiko szavait: „A fürdő elő van készítve a Szekiden negyedben” – földobogott a szívem, s elvesztettem a fejem. „Ezt jól megcsináltuk” – gondoltam magamban. Rájuk bíztam a beteget, fölmentem az emeletre, s közben odavetettem: „Pihenek egyet.”

Elővettem a füzetet a rejtekhelyéről, a könyvespolcról, s megvizsgáltam, Le kellett volna pecsételnem öntapadó papírral; de óvatlan voltam; nem volt rajta semmi jel, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy titokban elolvasta valaki. „Beléd bújt a gyanú ördöge” – nyugtatgattam magam. Aztán megállapítottam, hogy fölöslegesen gyötröm magam. Ugyan ki tudhatta volna meg, hogy szétszedtem a naplómat, s a második részt a könyvszekrénybe rejtettem, az emeleten? Ettől megnyugodtam egy kissé, de a dolog még nem ért véget.

Tosiko este nyolckor ment haza a Szekiden negyedbe, s alighogy kihúzta a lábát, újfent megrohant a kétség. Kimentem a konyhába, s kérdőre vontam az öreg szolgálónkat: „Nem járt valaki a dolgozószobában ma délután, amíg nem voltam itthon?” Mire a meglepő válasz az volt: „De igen… A kisasszony fölment!” S közölte, hogy távozásom után negyedórával Koiko elment fürdeni, Tosiko pedig kisvártatva fölment az emeletre; de két-három percre rá már le is jött a betegszobába. „Azt hiszem, a kisasszony beszélt a tanár úrral” – tette hozzá Baja. Mire én: „De hiszen a beteg horkolt!” „Hirtelen abbahagyta. A kisasszony alig egy percig beszélgethetett a tanár úrral, aztán újra fölment az emeletre, de mindjárt le is jött. Aztán Koiko megérkezett a fürdőből.” Emlékeztettem rá, hogy amikor hazajöttem, hallottam, hogy a beteg horkol. „Amíg az asszonyom nem volt idehaza, nem horkolt; a hazajövetele előtt kezdett rá újra.”

A gyanú belém bújt ördögének tehát igaza volt. Nem alaptalanul félek; de van még valami, ami sehogy se fér a fejembe.

Mert mit is csinált Tosiko ma délután: háromkor elküld hazulról valami kitalált ürüggyel, aztán elengedi fürödni az ápolónőt; de föltéve, hogy a beteg fölébred, vajon magától kezd el beszélni Tosikóval, vagy Tosiko veszi rá? Ez kideríthetetlen. Vajon a férjem közölte-e Tosikóval, hogy a naplóm a komódban van, a nappaliban, hogy aztán megkerestesse, s az ágyához hozassa? Mert ha így volt, megállapíttathatta vele, hogy a napló tizenhatodikával véget ér, s azt mondhatta neki, hogy a tizenhetedikével kezdődő folytatás el lehet dugva valahová; s ha el akarta olvasni, megkerestethette Tosikóval. Tosikónak módjában állt fölmenni az emeletre, s megtalálhatta a naplót a könyvespolcon. S volt ideje arra is, hogy lemenjen vele a betegszobába, s megmutassa a férjemnek. Vajon ő olvasta fel neki? Hogy aztán visszavigye az emeletre, és a helyére tegye? Koiko csak ezután jött haza. A beteg alkalmasint úgy tett, mint aki békésen alszik. Én valamivel öt után érkeztem meg.

Így is történhetett, azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy az alatt a két-három óra alatt, amíg távol voltam, semmi se történjék. Most jut eszembe, hogy a múlt vasárnap délután (április 24-én) is Tosiko ösztökélésére mentem el. Vajon Tosiko nem mesterkedett-e már akkor is? Hiszen a beteg már szombaton, 23-án is azt motyogta, amikor kettesben maradt velem, hogy „Nap…ló, nap…ló” – mintegy tudtomra adva, hogy szeretné elolvasni a naplómat. Ennélfogva ki a megmondhatója, hogy 24-én, délután, amíg nem voltam otthon, a beteg nem ejtette-e ki a száján ezt a szót, Tosiko vagy Koiko előtt (az ápolónő talán már elment a fürdőbe, de lehet, hogy csak Baja nem emlékszik pontosan)? A beteg pedig Tosikóhoz fordult, mivel én nem teljesítettem a kérését. Ez nagyon is valószínű. Nem emlékszem, hogy említést tettem volna a naplóról Tosikónak. De megtudhatta Kimurától, s maga is kitalálhatta, hogy naplót vezetek. Ha pedig a beteg elkottyantotta magát, Tosiko egyből tisztába jöhetett a helyzettel. Ha a beteg azt mondta: „komód”, s a nappali felé mutatott, Tosiko nyilván bement a nappaliba, s átkutatta a fiókokat. Holott Tosiko már tudja, hogy a naplóm nem ott van. „Biztos az emeleten van!” S ezzel fölment, hogy megkeresse. Így történhetett. Legalábbis nagyon valószínű. Tosiko tudja, hogy mi történt 17-én, vasárnap. Tudja azt is, hogy szétszedtem a füzetet, s hogy az egyik rész az emeleten, a másik a földszinten van. Úgyhogy nincs mit tenni.

Csak az bosszant, hogy nem tudom, mit tehetnék a naplómmal, ha a föltevésem beigazolódik. Semmi kedvem félbehagyni, ha már egyszer belefogtam, pusztán csak azért, mert nehézségek támadtak. A férjem azonban nem olvashatja el titokban.

Mától fogva nem a pihenőidőmben, az emeleten írok. Éjszaka veszem elő a naplót, amikor a beteg és Koiko alszik, s biztos helyet keresek neki.

június 9

Jó ideje elhanyagolom a naplóírást. A múlt hónap elsején szakadt félbe, vagyis egy nappal a férjem második rohama előtt. Azóta, vagyis harmincnyolc napig semmit sem írtam. Nemcsak azért, mert hirtelen halálával valósággal elárasztottak a teendők, de a távozás maga is elvette a kedvem az írástól: nem lévén ellenfél, nem volt, ami sarkalljon. Ma sincs valami nagy kedvem hozzá, s lehet, hogy a jövőben nem is vezetek naplót. Egyelőre függőben hagyom a kérdést, hogy folytatom-e a naplóírást vagy sem. Mindazonáltal nem szeretném kurtán-furcsán abbahagyni, hiszen január elseje óta, százhuszonegy napon át megszakítás nélkül vezettem, s úgy érzem, hogy illenék valami végkövetkeztetést fűzni hozzá. Hadd legyen kerek egész ez a napló. Tanulságos lesz végigtekinteni annak a harcnak a különböző szakaszain, melyet az eltávozott és én vívtam magánéletünkben.

Az ember nyomban rábukkan ennek a harcnak a nyomaira, ha gondosan összeveti a férjem naplójának azt a részét, ami január elsejével kezdődik az én naplómmal; de mivel én szégyelltem leírni egy csomó részletet az ő életében, most, mintegy utóiratként vetek papírra bizonyos dolgokat; ezek összefüggésben lesznek azzal, amit azelőtt írtam.

A férjem tehát hirtelen meghalt, mint már említettem. Hogy pontosan hánykor, azt nem tudnám megmondani, de erre még visszatérek, annyi bizonyos, hogy május 2-án, éjjel kettő körül. Koiko, az ápolónő az emeleten aludt, Tosiko már hazament a Szekiden negyedbe; egyedül virrasztottam a beteg mellett. A férjem békésen horkolt, úgyhogy kijöttem a szobából, és bementem a nappaliba; akkor vetettem papírra, hogy mit is csináltam április 30-a és május elseje között. Az azt megelőző eseményeket, vagyis azt, ami a betegség kezdete, illetve április 30-a közt történt, a délutáni pihenőidőmben örökítettem meg, s épp azt szerettem volna megírni, hogy mi történt az előző nap és a között a délután között, amikor észrevettem, hogy a férjem és Tosiko a hónap első napján, vasárnap, elolvasta titokban a naplóm második részét; ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem írok többé a szokott időben; éjjel, alkalmas pillanatban veszem elő az ecsetet, a naplót pedig biztos helyre dugom. (Mivel nem találtam rögtön ilyen helyet, átmenetileg a régi rejtekhelyen hagytam.) Aznap este megvártam, hogy Tosiko és Baja elmenjen, s nem sokkal azelőtt, hogy Koiko lefeküdt, fölmentem, elővettem a naplót, a keblembe rejtettem, és lejöttem. Az ápolónő egy percre rá fölment. Bosszantott, hogy még mindig nincs megfelelő rejtekhely. De aztán úgy gondoltam, hogy van még idő, egy egész éjszaka áll rendelkezésemre, hogy találjak egyet; végszükségben, gondoltam, fölfeszítem a beépített szekrény egyik deszkáját a nappaliban, s fölébe dugom el.

Valamivel kettő után, már május 2-át írtunk, átmentem a nappaliba, kivettem a naplót a keblemből, s nekiláttam, hogy lejegyezzem, ami április 30-a este óta történt. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a beteg már nem horkol. A betegszoba és a nappali közt csak egy vékony válaszfal húzódik, s lévén hogy teljesen elmerültem az írásban, nem tűnt fel nyomban, hogy a zaj félbeszakad. Épp azt vetettem papírra, hogy „Mától fogva nem a pihenőidőmben, az emeleten írok; éjszaka veszem elő a naplót, amikor a beteg és Koiko alszik, s biztos helyet keresek neki…” Akkor tűnt föl a dolog, úgyhogy letettem az ecsetet, s hegyezni kezdtem a fülemet a szomszéd szoba felé. Nem hallatszott semmi nesz; letettem az irományt az asztalra, s bementem a betegszobába. A férjem békésen feküdt a hátán; aludni látszott, ahogy az arcát a mennyezetnek fordította. (A megbetegedésekor levettem a szemüvegét. Azóta se tette föl. Általában a hátán alszik, tehát megszoktam, hogy szemüveg nélkül látom.) Azt írtam, hogy „aludni látszott”. Holott a lámpaernyőn huzat volt, a beteg arca nem kapott közvetlenül fényt, tehát nem lehetett tisztán kivenni. Leroskadtam egy székre, hogy lélegzethez jussak, s megpróbáltam alaposan szemügyre venni őt a szoba félhomályában… Volt valami szokatlan abban a túlzott nyugalomban; fölhajtottam a lámpa huzatát, hogy teljes fényben vegyem szemügyre az arcát. A rezzenetlen szem félig nyitva volt, s a mennyezet egy pontjára meredt, az ágy lába fölé. „Meghalt” – gondoltam, s közelebb léptem. Megérintettem a kezét: hideg volt. Az ágy fejénél lévő kis ingaóra három óra hét percet mutatott. Tehát csak annyit mondhatok, hogy két óra, illetve három óra hét perc közt halt meg. Minden bizonnyal alvás közben távozott, s nem szenvedett. A lélegzetemet visszafojtva, elborzadva, percekig bámultam a szemüveg nélküli arcot, mint aki mélységbe néz bele, s akkor hirtelen fölrémlett előttem az a bizonyos éjszaka, a nászutunkon. Visszatettem a huzatot a lámpaernyőre.

Másnap Szóma professzor és Kodama doktor egybehangzón kijelentette, hogy nem számított rá, hogy egy második agyvérzés ilyen hamar elviszi. Régebben úgy tudták, hogy a második szélütés két-három, néha hét-nyolc évvel az első után következik be, s hogy az már általában végzetes. Napjainkra, hála az orvostudomány fejlődésének, az időhatárok kitolódtak. Vannak betegek, akiknél elmarad a második agyvérzés, sőt olyanok is vannak, akik két roham után tökéletesen fölépülnek. Az sem ritka eset, hogy három-négy szélütés után valaki meggyógyuljon.

„A férje, művelt ember létére, módfelett közömbös volt az egészsége iránt; nem nagyon fogadta meg az orvosi tanácsot, ezért várható volt, hogy visszaesik; de hogy ez ilyen hamar bekövetkezzék, arra igazán nem gondoltunk. Még a hatvanat se töltötte be, úgyhogy minket is meglepett a vég, hiszen arra számítottunk, hogy évekig, akár több mint egy évtizedig folytathatja tevékenységét.” Így beszélt Szóma professzor és Kodama doktor. Hogy mennyire voltak őszinték, azt nem tudnám megmondani. Nincs olyan orvos, bármilyen híres legyen is, aki előre látná, meddig is tart egy emberélet. Őszintén szólva, amit én láttam előre, az akkor következett be, amikor be kellett következnie, így aztán nem nagyon lepődtem meg. Az ember persze melléfoghat az efféle jósolgatásokban, de ezúttal beigazolódott a megérzésem. Azt hiszem, a lányom, Tosiko is ezen a véleményen van.

Nos, újra el akarom olvasni a férjem és a magam naplóját, s egymással összevetve kívánom megvilágítani őket. Tiszta képet akarok az eseményekről egészen addig a pontig, ahol bekövetkezett az örökre szóló válás. A férjem évtizedeken át vezetett naplót, már a házasságunk előtt is. Ahhoz, hogy alaposabban megértsem a viszonyunkat, talán a legrégibb részeket is újra el kéne olvassam, de nem érzek erőt magamban egy ekkora munkához. Tudom, hogy füzetek sokasága porosodik az emeleti dolgozószobában, a könyvszekrény fölső polcán, amit csak létrával lehet elérni; de nincs türelmem elmerülni ebben az irdatlan irattárban.

Ahogyan a férjem maga jegyzi meg, a múlt év végéig nem írt intim kapcsolatunkról a naplójában. Ez év januárjától kezdve írt röstelkedés nélkül ezekről a dolgokról, vagy inkább csak azért vetette papírra, hogy szóvá tegye; akkoriban kezdtem el én is a naplómat, voltaképpen azért, hogy harcba szálljak vele. Elég tehát attól az időponttól kezdve összevetni azt, amit ő írt, s azt, amit én írtam, s azokon a helyeken egészíteni ki az egyiket a másikkal, ahol mulasztás történt, ahhoz, hogy világossá váljék, hogyan szerettük egymást, hogyan szenteltük egymásnak az életünket, hogyan csaltuk meg hallgatólagosan egymást, hogyan estünk bele a magunknak állított csapdába, mígnem az egyikünk térdre nem kényszerítette a másikat; úgy érzem, hogy ennek megállapításához nem szükséges mélyebben visszamenni a férjem naplójában. Január elsején ezt írta rólam: „Ő maga kedvét leli a rejtőzködésben. Még ha tud is dolgokat, úgy tesz, mintha nem tudna róluk. Nem egykönnyen mondja el, mi nyomja a szívét.” Nos, ilyen képet alkotott a természetemről, s én nem vitatom a portré hitelességét. Mindent összevéve, ő sokkal jóhiszeműbb volt, mint én, a naplójában is ritkábban bukkanni hazugságra. De mégsem egészen mentes tőle. Azt írja például: „Biztos vagyok benne, hogy tudja, a dolgozószobám melyik fiókjába dugom el ezt a naplót.” Aztán meg azt, hogy „…nem nagyon hiszem, hogy elcseni a naplómat, hogy elolvassa titokban, mindamellett jó okom van föltételezni, hogy mégis megteszi.” S erre föl: „…ezentúl nem fogok félni attól, hogy elolvassák, amit írok”, később pedig: „titokban inkább számítottam rá.” Biztos vagyok benne, hogy ezt őszintén így is gondolta.

Január 4-én szántszándékkal hagyta kint a fiókja kulcsát a könyvszekrényén díszelgő nárcisz előtt; ez kétségbevonhatatlanul azt bizonyítja, hogy azt szerette volna, ha elolvasom a naplóját. A fortély fölösleges volt, hiszen most már megvallhatom, hogy akkor már jó ideje elolvastam titokban a naplóját: „Sose olvasom el a férjem naplóját… Nem kívánom átlépni a magam szabta határokat azzal, hogy behatolok a férjem lelkének titkaiba. Ahogyan én sem szeretem fölfedni a gondolataimat, úgy arra sem vagyok kíváncsi, hogy másnak mi nyomja a lelkét.” Őszintén szólva, ez hazugság volt. Az igaz, hogy nem szeretem leleplezni, mit forgatok a fejemben, de arra kíváncsi vagyok, hogy másokban mi lakozik. Már a házasságunk másnapjától kezdve rendszeresen átfutottam a füzeteit. Rég tudtam, hogy „a naplóját a kisasztal fiókjába zárja, s hogy a kulcsot a könyvszekrényben dugja el, a könyvek közé, hol pedig a szőnyeg alá rejti”. Akkor azonban nem mondtam igazat, amikor hozzátettem: „Még sose nyitottam ki azt a füzetet, hogy megnézzem, mi van benne.”

Addig sose érintette a házasélet kérdéseit. Túlnyomórészt száraz és számomra érthetetlen tudományos dolgokkal foglalkozott. Ezeket sose olvastam el figyelmesen. Titokzatoskodásom futó elégtételt szerzett nekem, miközben találomra forgattam a lapokat, ennyi volt az egész. De január elsejétől kezdve, amikor kijelentette, hogy nem riad vissza többé ezektől a kérdésektől, nyomban érdekelni kezdett, hogy mit ír. A stílusában már január 2-án észrevettem a változást, mikor ő sétálni ment. Ha eltitkolnám előle, hogy elolvasom a naplóját titokban, ezt nem pusztán azért tenném, mert természetemnél fogva „úgy teszek, mint akinek sejtelme sincs arról, amit nagyon is tud”, hanem azért, mert rájöttem: talán épp azzal járnék a kedvében, ha úgy tennék, mint aki nem olvasta el titokban.

Amikor azt írja: „DRÁGA, SZERETETT FELESÉGEM, IKUKO…”, „MINDENEKELŐTT MEG KELL MONDANOM, HOGY NAGYON SZERETEM A FELESÉGEMET…”, „…NEM HAZUDOK”, egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy igazat szól. Be kell ismernem, hogy a kezdetekkor én is szívből szerettem. De az is igaz, hogy „a nászutunk oly távoli, első éjszakáján, amikor… levette a szemüvegét, végigfutott a hátamon a hideg”, és hogy „ha most belegondolok, meg kell állapítanom, hogy olyan férjet választottam, akinek a vérmérséklete semmiben sem egyezik az enyémmel”. Az is megfelel a valóságnak, hogy „ha az arcába nézek, olyan émely áraszt el, amit képtelen vagyok megérteni”; de ez nem jelenti azt, hogy nem szerettem.

„A FELESÉGEM ŐSI KIOTÓI CSALÁDBÓL SZÁRMAZIK, MELY HŰ MARADT A RÉGI SZOKÁSOKHOZ; HŰBÉRI KÖRNYEZETBEN… NEVELKEDETT… A SZÜLEI PARANCSÁRA, ÖNTUDATLANUL MENT FÉRJHEZ… S A SZÜLEI ELHITETTÉK VELE, HOGY EZ A HÁZASSÁG.”

Szeretnem kellett őt, akár tetszett, akár nem. „A RÉGIMÓDI ERKÖLCS SZELLEMÉBEN NEVELKEDETT. MIVEL ENNEK NYOMÁN FÖL-FÖLÁGASKODIK BENNE A BÜSZKESÉG.” Valahányszor elfogott az undor, megbocsáthatatlannak és megvetendőnek tartottam, hogy efféle érzéseket táplálok a férjemmel és halott szüleimmel szemben; minél jobban hatalmukba kerítettek, annál keményebben igyekeztem ellenállni nekik, s szeretni a férjemet. S ez sikerült is. Ha megkérdeznék, hogy miért, hát azért, mert buja természetű lévén, képtelen voltam másképpen élni, bármit tegyek is. Abban az időben csak azért voltam elégedetlen a férjemmel, mert nem részeltetett olyan kielégülésben, ami méltó lett volna a vágyaim hevességéhez; de ahelyett, hogy szemrehányást tettem volna neki az eszközei elégtelensége miatt, még én szégyelltem magam a túlzott érzékiségemért. Rosszalltam férfiereje gyöngülését, s közben az én odaadásom semmit se csorbult, sőt erősödött. Hogy mit gondolt a férjem? Azt nem tudom, de a januárral kezdve fölnyitotta a szemem. Azt nem tudom, hogy milyen megfontolások íratták le vele azt, hogy „ELHATÁROZTAM, HOGY A JÖVŐBEN MINDENT MEGÍROK EBBEN A NAPLÓBAN, AMIT NEM MERTEM MEGVALLANI.” S még hozzátette: „AZÉRT ÍROM MEG EZT, MERT ELVISELHETETLENNEK ÉRZEM, HOGY SOSE BESZÉLEK INTIM DOLGOKRÓL A FELESÉGEMMEL.” A „túlzott tartózkodásom”, az „állítólagos tisztességtudásom”, „az a képmutató törekvésem, hogy mindig úgy viselkedjem, ahogy egy nőhöz illik”, „a kifinomultság iránti mesterkélt hajlamom” bírta rá, hogy erről írjon. De ez lett volna az egyedüli ok? Azt hiszem, mélyebb okai is lehettek rá, s egyszerűen elképesztő, hogy ezeknek nyoma sincs a naplójában. Talán ő maga sem fogta fel, hogy milyen meggondolások késztették egy ilyen napló megírására.

Akárhogyan legyen is, megtudtam, hogy „EGY OLYAN SZERVEM, OLYAN, AMILYEN KEVÉS NŐNEK VAN”. „HA ELADTÁK VOLNA HAJDANÁBAN EGY SIMABARA-SZERŰ ÖRÖMNEGYEDBE, MINDEN BIZONNYAL NAGY HÍRNÉVRE TESZ SZERT, KÖRÜLDONGJÁK A KLIENSEK, VALÓSÁGGAL VERSENGENEK A KEGYEIÉRT.” De hozzáteszi: „EZT TALÁN NEM KÉNE MEGTUDNIA. KÍNOS KÖVETKEZMÉNYEI LEHETNÉNEK RÁM NÉZVE, HA ENNEK TUDATÁRA ÉBRED.” Ezt tudva, vajon miért nem tartott a következményektől? „ELÉG, HA CSAK A RAGYOGÓ TESTI ADOTTSÁGAIRA GONDOLOK, HOGY FÖLIZZÉK BENNEM A FÉLTÉKENYSÉG. MERT MI VOLNA, HA EGY MÁSIK FÉRFI ÚGY ISMERNÉ EZT A TÖKÉLETES TESTET, AHOGYAN ÉN…?” Mardosta a kétely, ennek ellenére nyíltan ír erről a naplójában. Nem vette volna számításba, hogy ha én elolvasom ezt titokban, magam is felizgulok attól, ami fölkelti az ő féltékenységét? Ezt a feltevést egyértelműen igazolja az, amit január 13-án vetett papírra: „TITKON ÖRÖMÖMET LELEM A FÉLTÉKENYSÉGBEN… HA FÉLTÉKENY VAGYOK, SZENVEDÉLYESEBBÉ VÁLOK… BIZONYOS ÉRTELEMBEN SZÜKSÉGEM VAN A FÉLTÉKENYSÉGRE, GYÖNYÖRŰSÉGET OKOZ.” A január elsejei naplóbejegyzésből már kivehető ez a gondolat.

június 10

Január 8-án ezt írtam: „Szívből utálom, egyszersmind szenvedélyesen szeretem a férjemet. Más a vérmérsékletünk…” És így folytattam: „…mégsem tudnék szeretni egy másik férfit”, „A születésemmel valamiféle ősi tisztaságfogalom gyökerezett meg bennem, s ezt nem szeretném megszegni… Terhemre vannak a férjem természetellenes, makacs simogatásai, de hogy őrülten szeret, az biztos, s úgy érzem, hogy nekem ezért fizetnem kell.” Hogyan mondhattam rosszat a férjemről, még ha csak mellékesen is, amikor szigorú konfucianista szellemű nevelést kaptam elhunyt szüleimtől? Ez azért van, mert húsz éven át úgy éreztem, hogy régi erkölcsi eszményekhez kötődöm, s ezek erőszakkal elfojtották bennem a férjem iránt érzett elégedetlenségemet; de mindenekelőtt, halványan derengeni kezdett bennem, hogy egyetlen módon tudom boldoggá tenni a férjemet, éspedig úgy, ha féltékennyé teszem, márpedig a férj boldoggá tevése egybecsengett az „erényes asszony” előírással.

Mindamellett, bár azt mondtam, „hogy szívből utálom a férjemet”, hogy „más a vérmérsékletünk”, hozzátettem, mintha ennyi nem lenne elég, hogy „képtelen volnék mást szeretni”, s hogy „az engedetlenség ellentétes azokkal az elvekkel, melyekben nevelkedtem”; de ezek a kijelentések nem meggyőződésből fakadtak. Öntudatlanul talán már akkor szerettem Kimurát. Hosszú kitérőkkel, félve potyogtattam el ezeket a szavakat, hogy rossz érzésekkel telten fölszítsam a férjem féltékenységét, s eközben kimerítettem minden lehetőségét annak, hogy hű maradjak hozzá.

A január 13-i dátumnál ezt olvastam a naplójában: „A KIMURA IRÁNT ÉRZETT FÉLTÉKENYSÉGNEK KÖSZÖNHETŐN SIKERÜLT KIELÉGÍTENEM A FELESÉGEMET…”, „SZERETNÉM, HA TUDNÁ, NEKI IS ÖRÖME SZÁRMAZIK ABBÓL, HA MINDENT MEGTESZ, HOGY ILY MÓDON IZGALOMBA HOZZON”, „SZERETNÉK ŐRÜLTEN FÉLTÉKENY LENNI”, „A FELESÉGEM CSAK A KRITIKUS PONTIG MEHET EL”, „A FELESÉGEM ADDIG MEHET EL, HOGY MEGGYANÚSÍTSAM, ÁTLÉPTE A HATÁRT. A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN VÁGYOM RÁ, HOGY ILYEN MESSZIRE MERÉSZKEDJEN”. Miután elolvastam ezeket a sorokat, élénkebb érdeklődéssel gondoltam Kimurára.

Január 1-én, amikor a férjem ezt írta: „A FELESÉGEM TALÁN ÉSZRE SE VESZI, HOGY MIKÖZBEN SZEMMEL TARTJA A KÉT FIATALT, VALÓJÁBAN ÚGY VISELKEDIK, MINT AKI SZERELMES KIMURÁBA”, ezt gondoltam: „Micsoda neveletlenség. Bárhogy izgasson is a férjem, nem fogok letérni az egyenes útról.” Akkor így is gondoltam, de amikor azt olvastam, hogy „MINÉL KRITIKUSABB LESZ EZ A PONT, ANNÁL JOBB”, hirtelen változás állt be a gondolkodásomban. Vajon a férjem csak azután kezdett el izgatni, miután úgy látta, hogy szerelmes vagyok Kimurába? Vagy úgy gondolta, hogy az izgatásommal a semmiből hív életre valamit? Ezt nem tudnám megmondani.

Még azután is áltattam magam egy ideig, amikor fölébredt a kíváncsiságom Kimura iránt, mondván, hogy csak a férjem kedvéért, akaratom ellenére erőltetem magamra ezt a magatartást. Azért használtam a „kíváncsiság” szót, mert akkor ötlött fel bennem, hogy egy kis kíváncsiságot kell tanúsítanom egy másik férfi iránt ahhoz, hogy kielégítsem a férjemet. Ami a január 28-i lelkiállapotomat illeti, amikor először vesztettem el az eszméletemet, vajon a Kimura iránti érzelmeimnek volt-e valami közük a férjem gyönyöréhez; avagy ez pusztán csak az én ügyem volt? A két terület közti határvonal attól az estétől kezdve mosódik el bennem. Ezt a gyötrelmet magamba akartam fojtani. Az után az este után végigaludtam az egész 29-ét, egészen 30-a reggeléig. A férjem ezt írja ezzel a két nappal kapcsolatban: „…ISMEREM A TERMÉSZETÉT, S EZÉRT FELÖTLÖTT BENNEM, HOGY VALÓBAN ALSZIK-E VAGY CSAK SZÍNLELI AZ ALVÁST; GYANÚS VOLT A DOLOG.” Az nem igaz, hogy úgy tettem, mintha aludnék; de azt sem állíthatom, hogy teljesen eszméletlen voltam. Ébrenlét és alvás közti állapotban voltam, pontosan úgy, ahogyan azt a naplómban megírtam. A férjemnek ahhoz a kitételéhez, miszerint „…MINTEGY ÁLOMBAN KISZALADT A SZÁJÁN AZ A SZÓ, HOGY »KIMURA!«, hozzá kell tennem valamit. Még azt is írta: „…FÉLREBESZÉLT-E VAGY CSAK ÚGY TETT, MINT AKI FÉLREBESZÉL?” Megvallom, hogy a két föltevés magában hordozza az igazság egy részét. „Szellemi tompultságomban úgy rémlett, mintha Kimura tartana a karjában”, s abban a zavaros tudatállapotban szaladt ki a számon az, hogy „Kimura…”, egyszersmind belém hasított, hogy „Szörnyű dolgokat mondok!” Részint mardosott a szégyen, amiért kimondtam ezt a szót a férjem előtt, másrészt azonban némi elégtételérzet töltött el, amiért tudtam, hogy ő hallotta ezt.

Más a helyzet a következő, a 30-i estével. A férjem ezt írja: „AZ AJKÁT ISMÉT ELHAGYTA A »KIMURA« SZÓ. HASONLÓ KÖRÜLMÉNYEK KÖZT UGYANAZT AZ ÁLMOT LÁTTA VOLNA, UGYANAZT HALLUCINÁLTA?” Akkor éjjel szándékosan tettem úgy, mintha aludnék, s összefüggéstelen szavakat motyognék. De az nem mondható el, hogy meghatározott terv szerint cselekedtem volna. Félálomban voltam, s tisztában lévén ezzel az állapottal, arra használtam föl ezt az érzést, hogy megbénítsam vele a lelkiismeretemet. Amikor tehát a férjem fölteszi a kérdést: „EGYSZERŰEN CSAK GÚNYOLÓDIK VELEM?”, talán nem is jár olyan messze az igazságtól. Amikor azt motyogtam: „Ó, ha a férjem újra egyesítene minket!”, kétségkívül a vágyaimat fejeztem ki, ugyanakkor meg akartam értetni vele, hogy igenis, kimondtam ezeket a szavakat.

Kimura február 14-én hozta a férjem tudomására, hogy létezik az a polaroid nevű fényképezőgép. A férjem ezt írta: „…DE VAJON KIMURA HOGYAN JÖTT RÁ, HOGY ÖRVENDENÉK EGY EFFÉLE KÉSZÜLÉKNEK? KÉSZ REJTÉLY.” Ez rejtély előttem is. Nem értem, miféle vágy sarkallhatta, hogy fényképeket készítsen a meztelen testemről. Ha előre sejtettem volna is, akkor sem lett volna megfelelő alkalom, hogy tudassam Kimurával. Abban az időben halálosan berúgtam minden este, csak hogy a Kimura karjában érezhessem magam; de sose beszélgettünk el bizalmasan, legkevésbé a házastársak közti titkos játékokról. A kapcsolatunk egy részeg nő cipelésére korlátozódott; nem adódott alkalom, hogy a férjem tudta nélkül kicseréljük gondolatainkat. Én inkább Tosikóra gyanakszom. Ha valaki utasításokkal látta el Kimurát, az csak Tosiko lehetett. Február 9-én, amikor bejelentette, hogy külön akar élni, a Szekiden negyedben, azt hozta fel, hogy nyugodt helyet akar, ahol tanulhat; ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy meg akart szabadulni a szülei közelségétől, akik néha az éjszaka kellős közepén gyújtják föl a villanyt, s fénycsövek fényébe borítják a szobát. Minden valószínűség szerint figyelemmel kísérhette, mi folyik a fényözönnel elárasztott szobában, hiszen a túlrakott kályha úgy dohogott, hogy nem lehetett meghallani a lépteit. Azt hiszem tehát, hogy Tosiko tudott az apja minden tettéről és hadmozdulatáról; arról, hogy gyönyörűségét leli a levetkőztetésemben, s a különböző pozíciókba való beállításomban; s azt hiszem, hogy beszélt erről Kimurának. Ezt én már akkor sejtettem, amikor elolvastam a férjem január 14-én kelt naplófeljegyzését, s a feltevésem később be is igazolódott. Egyszóval, Tosiko előbb tudta, mint én, hogy levetkőztetnek, s elszórakoznak velem; s ezt ő mondta meg Kimurának.

Hogy Kimura miért beszélt a férjemnek arról a fényképezőgépről, s miért vezette rá, hogy felvételeket készíthet vele a meztelen testemről? Ezt elfelejtettem megkérdezni tőle, de azt hiszem, hogy csak a férjemet akarta lekötelezni vele. Továbbá arra számított, hogy egy napon megkaphatja az aktfényképeket, melyeket a férjem csinált. Alkalmasint sejtette, hogy a férjem nem fogja beérni a polaroiddal, a saját Zeiss-Ikonját fogja használni, s őt, Kimurát bízza meg a fényképek előhívásával. Talán nem látta át ezt az egészet a legapróbb részletekig, de megérezte, hogy nagy vonalakban így fognak lejátszódni a dolgok.

Február 19-én ezt írtam: „Képtelen vagyok megérteni Tosiko lelkiállapotát.” Voltaképpen megértettem egy bizonyos határig. Mint már említettem, föltételeztem, hogy Tosiko beszámolt Kimurának arról, hogy mi folyik köztem és a férjem közt a hálószobában. Tosiko titkon szerelmes volt Kimurába. „Alapjában véve ellenséges érzéseket táplál irányomban.” Tudtam ezt. S azzal magyaráztam, hogy azt hiszi, „a törékeny alkatú anyja nehezen viseli a házasélettel járó kötelezettségeket, s hogy az apja olyan szerelmi szolgálatokat kíván meg az anyjától, melyekhez annak semmi kedve.” Az én egészségemért való aggodalmában gyűlölte az apját. S mivel az apjának az a bizarr ötlete támadt, hogy közelítsen minket Kimurával, s ez ellen egyikünk sem tiltakozott, nem csupán az apját gyűlölte, hanem engem is. Ezt hamar észrevettem. De ez a lány, aki még nálam is jobban tud színlelni, tisztában volt vele, hogy a köztünk lévő húsz év korkülönbség ellenére a vonalak és vonzerő tekintetében nem versenyezhet velem. S mivel észrevette, hogy a Kimura szerelme egyre inkább az anyja felé fordul, a viselkedéséből azt vettem ki, hogy el akarja játszani a kerítőnőt az anyja mellett, éspedig úgy, hogy kedvére szövögesse a szálakat. Azt azonban még mindig nem tudom, hogy volt-e valamilyen megegyezés közte és Kimura közt, s ennek értelmében közvetített-e köztünk. Mert például, amikor kivette azt a szobát a Szekiden negyedben, alig hiszem, hogy pusztán csak azért tette, mert képtelen volt elviselni a fénycsövek fényét, hanem azért, mert már eleve közelebb akart kerülni Kimura panziójához; de vajon ezt Kimura sugallta-e neki, vagy neki magának támadt ez a gondolata? Kimura azt mondja, hogy Tosiko a saját feje után rendezett el mindent, s neki már csak le kellett volna ülnie a terített asztalhoz, s fogni a pálcikákat. De vajon így van-e? Ebben a kérdésben nem bízom benne.

Ahogyan Tosiko féltékeny volt rám, úgy engem is emésztett a féltékenység. Ennek ellenére erőt vettem magamon, semmit sem árultam el belőle, a naplómban sem tettem említést róla. Ez persze a ravasz természetemnek tudható be, de még inkább annak, hogy tudtam: különb nő vagyok a lányomnál, semmiképp sem akartam, hogy büszkeségemen csorba essék. Különben volt még egy okom rá, hogy féltékeny legyek Tosikóra. Kimura talán szerette Tosikót, s én mindennél jobban féltem attól, hogy a férjem ezt megtudja.

A férjem ezt írta: „HA ÉN VOLNÉK A KIMURA HELYÉBEN, S VALAKI MEGKÉRDEZNÉ, MELYIKÜKHÖZ VONZÓDOM JOBBAN, HABOZÁS NÉLKÜL AZT VÁLASZOLNÁM, AZ ANYÁHOZ, A KORA ELLENÉRE.” Hogy aztán kétségektől mardosottan hozzátegye: „DE VAJON MIT GONDOL KIMURA? KI TUDJA? …NEM AZÉRT AKARJA-E ELNYERNI AZ ANYA KEGYEIT, HOGY AZ AZTÁN BEFOLYÁSOLJA A LÁNYÁT?” A férjemnek ez a gyanakvása szörnyen kínos volt számomra. Azt akartam, hogy azt higgye, Kimura csak engem szeret, s mint ilyen, kapható bármilyen áldozatra. Voltaképpen ez volt az egyetlen mód, hogy felszítsam a féltékenységét Kimura iránt.

június 11

Február 27-én a férjem ezt írta: „JÓL SEJTETTEM. A FELESÉGEM NAPLÓT VEZET.” Jóllehet hozzátette: „…IGAZSÁG SZERINT MÁR NAPOK ÓTA GYANÍTOM”, minden bizonnyal már rég tudta, sőt el is olvasta titokban. Én viszont szemérmetlenül hazudtam, amikor abban az időben ezt írtam: „Nem leszek olyan ügyetlen, hogy a férjem megsejtse, hogy naplót vezetek”, „A magamfajtának, aki sose beszél a dolgairól, szüksége van, hogy önmagának adjon számot róluk.” Titokban voltaképpen azt kívántam, hogy olvassa el. Az igaz, hogy önmagamnak akartam számot adni a dolgaimról, de az a cél is vezérelt, hogy a férjem elolvassa. De akkor miért használtam rizspapírt, s miért ragasztottam le a füzetet tapadó papírral? Ez fölösleges volt, s a titkolózás iránti velem született hajlamból következett. Noha a férjem kigúnyolta a titkolózási szenvedélyemet, ő maga is ugyanúgy titokzatoskodott. Miközben mind a ketten tudtuk, hogy kölcsönösen elolvassuk egymás naplóját titokban, különböző akadályokat, gátakat emeltünk utunkon, hogy ezekkel nagy kerülőkre kényszerítsük a másikat, s kétségeket támasszunk benne, vajon célhoz ér-e; a magunk mulatságára tettünk így. Nem pusztán a saját gyönyörűségemre fáradoztam vég nélkül azzal a tapadó szalaggal; ezzel mintegy elébe mentem a férjem vágyainak.

Április 10-én tettem említést először a naplómban arról, hogy a férjem egészségi állapota megrendült. „Vajon a férjem tett-e valami nyugtalanító célzást az egészségi állapotára a naplójában?… Mivel nem olvasom el a naplóját, sejtelmem sincs róla; de egypár hónapja mintha megváltozott volna a viselkedése.” A férjem ezt már március 10-én beismerte. Tehát nem kaptam-e figyelmeztetést erről jóval azelőtt, hogy papírra vetettem az aggodalmaimat? Eleinte mégis úgy tettem, mint aki semmit se vett észre, elsősorban azért, mert féltem, hogy fölöslegesen idegesítem, de főleg azért, mert a túlzott idegesség visszavethette volna a szerelmi gyönyörökben. Persze hogy aggódtam az egészségéért, de az is igaz, hogy hatalmában tartott az örökké kielégítetlen vérmérsékletem. Ezért aztán igyekeztem elfeledtetni vele a halálfélelmet, s a „Kimura izgatószerrel” tüzelni a féltékenységét.

A gondolkodásom azonban áprilistól fogva lassan megváltozott. Márciusban mindvégig arról írtam, legalábbis a férjemnek, hogy nem léptem át a „végső határt”, egyáltalán, megtettem mindent, hogy elhitessem vele, hű vagyok hozzá. Valójában már március 25-én leomlott a „papírvékonyságú” gát, ami elválasztott Kimurától. Az a kettőnk közti hihetetlen beszélgetés, melyet másnap, 26-án vetettem papírra, voltaképpen a férjemnek szánt hazugság volt. Április elején, 4-én, 5-én vagy 6-án öltött alakot bennem a nagy elhatározás. A férjem engem lépésről lépésre vezetett az örvény felé, amibe aztán beleszédültem, s közben azzal áltattam magam, hogy ha erőszakot véve magamon, megsértem az erkölcsi szabályokat, azt csak azért teszem, hogy kielégítsem az ő óhajait; holott engem úgy neveltek, hogy a tisztességes asszony példaképe maradjak, a régi erkölcs elvei szerint. De attól a perctől fogva levettem a hazugság álarcát. Nyíltan bevallottam magamnak, hogy már nem a férjemet, hanem Kimurát szeretem. Április 10-én, amikor azt írtam: „Nemcsak a férjem egészségi állapota riasztó… én sem vagyok különb helyzetben”, ezzel titkos tervem volt. Az igazat megvallva, egyáltalán nem voltam beteg. Valóban vért köptem néhányszor, amikor Tosiko tízéves volt, s akkor „megállapították, hogy tüdőgümőkórom van, második stádium a tünetek alapján… Nem fogadtam meg az orvos tanácsát, szinte nem is törődtem az egészségemmel.” Szerencsére „magamtól meggyógyultam, a várakozások ellenére”. De azóta egyszer sem estem vissza.

Hasonlóképpen azok a kijelentések, hogy „egy februári napon ugyanaz a piros szálakkal átszőtt hab jelent meg az ajkamon, mint régen… délutánra elfáradok… Újabban szúró fájdalmat érzek a mellemben… Lehet, hogy lassan súlyosbodott az állapotom, s már nincs remény… Félek, hogy… ez komoly dolog…”, ez az egész elejétől végig hazugság volt, s az volt a célja, hogy a férjemet a lehető leggyorsabban sírba vigye.

„Én is az életemmel játszom, úgyhogy vigyázz!” Ezt akartam ezzel a tudtára adni.

Attól kezdve minden ezt a célt szolgálta, ami csak a naplómban áll. S nem elég, hogy írtam róla, kész voltam eljátszani a vérköpés színjátékát. Állandóan izgalmi állapotban tartottam, úgyhogy lélegzethez sem tudott jutni. Fölhasználtam minden eszközt, hogy szakadatlanul emeljem a vérnyomását. (Nem lankadtam még az első rohama után sem, apró fortélyokkal akkor is féltékennyé tettem.) Kimura előre látta, hogy hamarosan bekövetkezik az összeomlás, jómagam, s tán Tosiko is jobban bízott a Kimura beleérző képességében, mint az orvosok véleményében.

Nem tagadhatom, hogy buja vér kering az ereimben, de vajon milyen okok ragadhattak el odáig, hogy összeesküvést szőjek a férjem élete ellen? Egyáltalán, hogyan juthatott ez az eszembe?

Bármilyen tiszta szívű legyen is valaki, vajon nem tér-e le az egyenes útról, ha huzamosan és ismételten alá van vetve egy olyan férfinak, amilyen az én elfajzott, bűnös gondolkodású férjem? S vajon én, aki a jól nevelt asszony megtestesítője vagyok, s a régi hűbéri hagyományok közt nőttem fel, vajon az én természetemben nem volt-e már eleve valami iszonytató, a szüleimtől kapott nevelés s a környezet ellenére, melyben fölcseperedtem? Ilyen kérdésekre csak érett megfontolás után tudnék válaszolni. Végül mégis úgy érzem, hogy hű felesége voltam a férjemnek, s elmondhatom azt is, hogy megajándékoztam azzal a boldogsággal, amire vágyott.

Ami Tosikót és Kimurát illeti, sok a tisztázatlan kérdés. Azt az oszakai házat, ahol találkozgattunk Kimurával, Tosiko ajánlhatta, amikor Kimura megkérdezte tőle, „nem tud-e valahol egy efféle házat”; s erről egy „könnyűvérű barátnőjétől” szerzett tudomást; de vajon ez-e az igazság? Vajon nem használta-e ő maga is ezt a házat valakivel? S vajon nem használja-e most is?

Kimura elképzelése értelmében, Tosiko és ő maga, illendő idő után össze fog házasodni; itt fogunk lakni hármasban ebben a házban. Hogy a látszatot óvjuk, Tosiko önként föl fogja áldozni magát az anyjáért.

A döntés legalábbis ez…

---

 •  Ujjas harisnya.

 •  Japánban több napon át ünneplik az újévet. A Hölgy Először (Hime hadzsime) az új esztendő második napjának estéje, az első szerencsés időpont a házaspárok szeretkezésére.

 •  Fűszeres rizsgombóc halszelettel, itt az aranyorfa nevű hallal.

 •  Japán területmérték. Nyolc tatami=14,6 négyzetméter.

 •  Áttetsző papírral beragasztott, olykor beüvegezett, félretolható válaszfal.

 •  Zöldséges sülthús-szeletek.

 •  Műtárgy vagy virágcsokor elhelyezésére szolgáló falmélyedés.

 •  A modern Japán egyik legnevesebb írója (1892–1927).