A SOROZATTERV BALLA MARGIT MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 8,1 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN, BEMBO BETŰVEL
ISBN 963 07 5060 0
HU ISSN 0866-0115

 

január 1

Elhatároztam, hogy a jövőben mindent megírok ebben a naplóban, amit nem mertem megvallani. Eddig nem akartam részletekbe bocsátkozni a feleségemmel való intim kapcsolatomról. Féltem, hogy megharagszik, ha titokban elolvassa ezt a naplót; de úgy döntöttem, hogy ettől az évtől fogva nem tartok többé a haragjától. Biztos vagyok benne, hogy tudja, a dolgozószobám melyik fiókjába dugom el ezt a naplót.

A feleségem ősi kiotói családból származik, mely hű maradt a régi szokásokhoz; hűbéri környezetben, a régimódi erkölcs szellemében nevelkedett. Mivel ennek nyomán föl-fölágaskodik benne a büszkeség, nem nagyon hiszem, hogy elcseni a naplómat, hogy elolvassa titokban, mindamellett jó okom van föltételezni, hogy mégis megteszi. Vajon ha mától kezdve, szokásommal ellentétben, följegyzek minden apróságot a magánéletünkről, le tudja-e győzni a kísértést, hogy földerítse a férje titkait? Ő maga kedvét leli a rejtőzködésben. Még ha tud is dolgokat, úgy tesz, mintha nem tudna róluk. Nem egykönnyen mondja el, mi nyomja a szívét. Azt képzeli, s ez a legrosszabb, hogy a nőkhöz valamiféle tartózkodás illik.

Mivel a fiók kulcsa, melybe a naplómat teszem, el van dugva, a rejtekhelyet pedig gyakran változtatom, a feleségem, amilyen kíváncsi, valószínűleg ismeri az összes eddigi helyet. De minek is keresgélne, hiszen annyi álkulcsot szerezhet, amennyi csak tetszik.

Említettem, hogy ezentúl nem fogok félni attól, hogy elolvassák, amit írok, de talán eddig se nagyon féltem. Sőt titokban inkább számítottam rá. De akkor miért zártam be a fiókot, és miért dugtam el a kulcsot?

Talán a feleségem kutatási szenvedélyét akarom kielégíteni. Ha szántszándékkal szem előtt hagynám ezt a naplót, azt gondolná: „De hiszen ezt azért vezetik, hogy elolvassam!” S egy kukkot se hinne el belőle. S talán így tűnődne: „Csak ennyi? Vajon nincs-é egy másik, ami el van dugva valahova?”

Drága, szeretett feleségem, Ikuko, nem tudom, hogy elolvasod-e a naplómat vagy sem. Fölösleges megkérdeznem tőled, hiszen ezt válaszolnád: „Én nem lopom el mások naplóját, hogy elolvassam.” Ha azonban elolvasod, hidd el, minden úgy igaz, ahogyan itt le van írva, semmi sem a képzelet szüleménye.

Mondanom sem kell, ha az ember így beszél egy hitetlenkedőnek, csak fokozza kétségeit. Persze ha veszed a fáradságot, s elolvasod ezt a naplót, a tartalmából világosan kiderül, hogy hazugság-e vagy sem.

Eszem ágában sincs, hogy olyan dolgokról írjak, melyek tetszenek a feleségemnek. Olyasmiket kell megírnom, amik bosszantják, megsebzik a büszkeségét. Eddig nem írtam le ilyesmit, mert méltányoltam túlzott tartózkodását, azt, hogy a házastársak közti meghitt beszélgetéseket szemérmetlennek érezte, s ezért kitért előlük. Ha előállok olykor-olykor egy sikamlós történettel, mindig befogja a fülét.

Ennek hátterében az állítólagos tisztességtudás, a kifinomultságra való mesterkélt hajlam lapul meg, s hogy képmutató módon betartja azt, ami szerinte egy nőhöz illik. Húsz éve vagyunk együtt, sőt van egy eladósorban lévő lányunk is. Az ágyban mégis némán teljesítjük kötelességünket, anélkül, hogy szívből jövő szerelmes szavakat váltanánk; elmondható-e rólunk, hogy házastársak vagyunk?

Azért írom meg ezt, mert elviselhetetlennek érzem, hogy sose beszélek intim dolgokról a feleségemmel. Nem érdekel, hogy elolvassa-e vagy sem, mostantól fogva úgy vezetem ezt a naplót, mintha közvetett beszélgetésbe kezdenék vele.

Mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy nagyon szeretem a feleségemet. Ezt nemegyszer meg is írtam; s a feleségem tudja, hogy nem hazudok. Igen ám, de az én férfierőmet s az ő testi vágyait nem lehet egy napon említeni; ezen a téren messze elmaradok mögötte. Idén töltöm be az ötvenhatodik évemet (ő legalább negyvenöt), ebben a korban az ember még jól bírja magát; miért merít ki akkor olyan könnyen ez a testi erőfeszítés? Őszintén megvallva, nekem a heti egy vagy inkább a tíznaponként egy alkalom felel meg. De erről nem lehet nyíltan írni vagy beszélni, mert a feleségem utálja a kérdést. Noha gyenge a szíve, s hajlamos a légúti megbetegedésekre, ebből a szempontból jól bírja magát. Egyelőre teljesen meg vagyok zavarodva, hiszen semmi mentségem arra, hogy nem tudom teljesíteni férji kötelességeimet, s ha a feleségem erre azt mondja: ám legyen! és ha (most dühbe fog gurulni, s kijelenti, hogy romlott nőnek nézem) átmenetileg egy másik férfihoz folyamodna, hogy kárpótolja magát a tehetetlenségemért, én azt képtelen volnék elviselni. Elég, ha csak elképzelem a helyzetet, s máris féltékenység mardos! Az egészségi állapotára való tekintettel, vajon nem kellene-é többet vállalnom, hogy kielégítsem a már-már beteges vágyait? Csak az a bosszantó, hogy erőm évről évre hanyatlik. Az utóbbi időben teljesen kikészülök az együttlétek után; ma annyira ki voltam merülve, hogy még gondolkozni sem volt erőm.

Ha megkérdezi valaki, iszonyodom-e a vele való szerelmeskedéstől, határozott nemmel válaszolok; az ellenkezője igaz. Sose csak a házastársi kötelességtudat ösztökél, csigázza föl érzékeimet, visz rá, hogy kielégítsem a vágyait, még ha nincs is kedvem hozzá. Csapás ez számomra vagy jótétemény? Őszintén, forrón szeretem.

Meg kell vallanom valamit: ő erről sose hajlandó beszélni. Egy bizonyos testrésze különösen szép, de ő ezt figyelemre se méltatja. Ha a múltban nem szereztem volna némi tapasztalatot más nőknél, talán észre se veszem ezt a különös adottságot; de mivel ifjúkoromban kitomboltam magam, tudom, hogy egy bizonyos szerve olyan, amilyen kevés nőnek van. Ha eladták volna hajdanában egy Simabara-szerű örömnegyedbe, minden bizonnyal nagy hírnévre tesz szert, körüldongják a kliensek, valósággal versengenek a kegyeiért. (Ezt talán nem kéne megtudnia. Kínos következményei lehetnének rám nézve, ha ennek tudatára ébred. Vagy örvendene neki? Vagy szégyellné magát? Megsértődne? Alkalmasint haragot mutatna, de a dolog nagyon is legyezgetné a hiúságát.) Elég, ha csak a ragyogó testi adottságaira gondolok, hogy fölizzék bennem a féltékenység. Mert mi volna, ha egy másik férfi úgy ismerné ezt a tökéletes testet, ahogyan én, a feleségem pedig ráébredne, hogy én nem szentelek kellő figyelmet ennek az égi adománynak? Egyfolytában nyomaszt ez a gondolat. Bűnösnek érzem magam a feleségemmel szemben. Szemrehányásokat teszek magamnak, s ez egyre elviselhetetlenebb. Ilyenkor mindent megpróbálok, ami serkentően hat rám. Megkérem például, hogy izgassa a testem legérzékenyebb részeit; nagyon élvezem, ha a behunyt szememet csókolgatja; viszonzásul én is izgatom a legérzékenyebb helyeket; ő azt szereti, ha megcsókolják a hónalját. De nem szívesen teljesíti a kívánságaimat. Azt mondja, hogy nincs nagy kedve ezekhez a „természetellenes játékokhoz”, kitart a hagyományos mód mellett, megmakacsolja magát, fölemlegeti a „tisztességet, ami egy nőhöz illik”, s utálkozva fogad mindent, ami ennek ellentmond.

Tisztában van vele, hogy imádom a női lábakat, s azt is tudja, hogy az ő lába különösen szép (szinte hihetetlen, hogy egy negyvenöt éves asszony lába), de épp mivel tudja, a legritkább esetben mutatja meg. Még a legmelegebb nyáron is tabiban˚ jár. Ha megkérem, engedje meg, hogy legalább a lábfejét megcsókoljam, eltaszít magától, s azt mondja: „Piszkos! Azt a helyet nem érinti meg az ember!” így aztán fogalmam sincs, mitévő legyek.

Szégyellem magam egy kicsit, hogy panasszal kezdem az évet, mégis helyesnek tartom, hogy megírom ezeket a dolgokat. Holnap este van a Hölgy Először napja˚, s a feleségem, aki nagy hagyománytisztelő, minden bizonnyal méltóképpen fogja megülni, mint minden esztendőben.

január 4

Ma fura dolog történt. Három napja nem raktam vendet a dolgozószobában, s mivel a férjem elment sétálni ma délután, bementem, hogy kitakarítsak. Épp egy szál nárciszt tettem a könyvszekrényen lévő karcsú vázába, amikor egy kulcsot pillantottam meg a padlón. Talán nem volt jelentősége a dolognak. De sehogyan sem fért a fejembe, hogy a férjem, aki módfelett aggályos, olyan feledékeny legyen, hogy csak úgy otthagyja azt a kulcsot. Évek óta vezet naplót, de a kulcsot még sosem ejtette el. Én persze már rég tudom, hogy naplót ír, hogy a naplóját a kisasztal fiókjába zárja, s hogy a kulcsot hol a könyvszekrényben dugja el, a könyvek közé, hol pedig a szőnyeg alá. De különbséget teszek a között, amit tudhatok, s amiről nem szabad tudnom.

Egyszerűen csak tudom, hogy hol áll a napló, s hogy hová van elrejtve a kulcs. Még sose nyitottam ki azt a füzetet, hogy megnézzem, mi van benne. Most csak az izgat, hogy a férjemet, aki igen gyanakvó természetű, bizonyára nyugtalanítaná, ha nem zárná el valahova azt a füzetet, s nem rejtené el a kulcsot. De akkor ma miért hagyta szem előtt, a padlón? Mi az oka ennek a fordulatnak, úgy gondolja, hogy el kellene olvasnom a naplót? Talán azt hiszi, hogy ha kijelenti: „olvasd el!”, én nem olvasnám el? Vajon nem azt akarta-e a tudtomra adni: „Olvasd csak el, ha el szeretnéd olvasni, ott a kulcs!” Ezek szerint nem tudja, hogy én már rég ismerem a kulcs rejtekhelyeit? Nem erről van szó; nyilván azt akarta tudtomra adni: „Megengedem, hogy mától kezdve elolvasd titokban a naplómat, de úgy fogok tenni, mint aki nem tud róla.”

Akárhogyan legyen is, számít az? Még ha így van is, sose fogom elolvasni azt a naplót. Nem kívánom átlépni a magam szabta határokat azzal, hogy behatolok a férjem lelkének titkaiba. Ahogyan én sem szeretem fölfedni a gondolataimat, úgy arra sem vagyok kíváncsi, hogy másnak mi nyomja a lelkét. Ha pedig mégis el akarja olvastatni velem, akkor az a napló hazugsággal van tele. S természetesen nem csak rám nézve hízelgő dolgokat tartalmaz. írhat és gondolhat a férjem, ami neki tetszik, én is azt teszem. Az igazat megvallva, ettől az évtől fogva én is naplót vezetek. A magamfajtának, aki sose beszél a dolgairól, szüksége van, hogy önmagának adjon számot róluk. Én azonban nem vagyok olyan ügyetlen, hogy fölhívjam a férjem figyelmét a naplómra. Csak akkor írok, ha nincs idehaza, s olyan helyre dugom el a naplót, ami álmában sem jutna eszébe.

Voltaképpen azért szántam rá magam a naplóírásra, mert nagyon élvezem, hogy a férjem még csak nem is sejti, hogy naplót vezetek, én pedig tudom, hogy ő hol tartja a maga füzetét.

Tegnapelőtt este megtartottam a Hölgy Először napi szertartást. Ó, micsoda szégyen ecsetemre venni ezt a dolgot… Apám, amíg élt, hányszor is idézgette a bölcsességet: „Tartsd magad, még ha magad vagy is!” Ha látná, hogy ilyesmiket írok, biztos elítélne romlottságomért! A férjem eljutott az élvezet csúcsára, mint rendesen, én pedig kielégítetlen maradtam, szintén mint rendesen. Ami azután következett, kibírhatatlan volt. A férjem, ereje fogytán, mindig zavarba jön, s mentegetőzni kezd. Azt veti a szememre, hogy hideg vagyok. Ezzel azt akarja mondani – az ő szavaival szólva –, hogy ezen a téren fáradhatatlan, sőt betegesen telhetetlen vagyok; én azonban ragaszkodom a hagyományos, megszokott formákhoz, csak semmi változatosság. Az élet mindennapi dolgaiban passzív és tartózkodó vagyok, ebben azonban igényes, jóllehet húsz éve nem változtattam sem a módon, sem a viselkedésemen.

Mindazonáltal a férjem még sose hagyott ki egyetlen kihívást sem, észreveszi a vágyaim megnyilvánulásának a legcsekélyebb jelét is. Alkalmasint azért, mert eszelős félelem tölti el a szertelen és ismételt igényeimmel szemben. Úgy látszik, hogy makacsul megkövetelem az élvezetemet, s hogy szívtelen vagyok. „Félannyira sem szeretsz, mint amennyire én szeretlek – mondja a férjem. – Egyszerű használati tárgy vagyok neked, méghozzá tökéletlen tárgy. Ha igazán szeretnél, több szenvedélyt mutatnál, s teljesítenéd minden kívánságomat. Felerészben te vagy a hibás azért, hogy nem elégítelek ki teljesen. Ha jobban felkorbácsolnád a szenvedélyemet, nem merülnék ki annyira. Kisebb gondod is nagyobb annál, mint hogy együttműködj, ami az ilyen dolgokban nélkülözhetetlen. Olyan vagy, mint az ínyenc, aki karba tett kézzel várja, hogy a pálcikáival nekiláthasson a terített asztalnak. Hidegvérű állat, velejéig romlott asszony vagy.”

Ahogy most belegondolok, a férjemnek van valami igaza. De még ha így van is, egy asszonynak sose szabad szenvedélyt mutatnia, sose szabad kezdeményeznie a férjével szemben; erre tanítottak a szüleim, akik tisztelték az ősi hagyományokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy képtelen vagyok a szenvedélyre, hanem azt, hogy a szenvedély mélyen el van rejtve bennem, nem sugárzódik ki. Ha kivetülne, nyomban ki is hunyna. A szenvedély kékesfehér lánggal ég bennem, nem szökken fénylőn a magasba, s a férjem ezt képtelen megérteni.

Az utóbbi időben el-eltöprengek, vajon nem volt-e elhibázott dolog a házasságunk. Nem találhattam volna vajon egy jobb partnert, s hasonlóképpen a férjem is? Szexuális kérdésekben homlokegyenest ellenkező az ízlésünk. Meggondolatlanul mentem hozzá, az apám és az anyám parancsára. Akkor azt hittem, ez a házasság, de ha most belegondolok, meg kell állapítanom, hogy olyan férjet választottam, akinek vérmérséklete különbözik az enyémtől.

Immár nincs mit tenni, ezt a férjet választottam, elviselem. De olykor, ha az arcába nézek, olyan émely fog el, amit képtelen vagyok megérteni. Az undor nem mostanában tört rám, hanem már a nászéjszakánkon, amikor először aludtunk együtt. Tisztán emlékszem, hogy a nászutunk oly távoli, első éjszakáján, amikor én lefeküdtem, ő pedig levette a szemüvegét, végigfutott a hideg a hátamon. Ha egy szemüveges férfi leveszi a szemüvegét, az arca idegenszerűvé válik. A férjem arca valahogyan hullaszerűvé lett, olyan volt, mint egy gipszszobrocskáé. S amint egyre közelebb hajolt hozzám, mintha át akart volna szúrni a pillantásával. Hunyorogva néztem, a bőre valahogy úgy fénylett, mint az alumínium, s akkor újból megborzongtam. Nappal ez nem tűnt fel, de akkor azt figyeltem meg, hogy az erős arcszőrzete valahogy árnyékot vet az orra alatti és a szája körüli részekre, s ez is viszolygással töltött el. Talán azért éreztem ezt, mert akkor láttam életemben először közelről férfiarcot, de még ma is megborzongok, ha sokáig nézem a férjem arcát teljes megvilágításban. Ezért akarom mindig eloltani az éjjelilámpát, ő azonban teljes fényt akar a szobában, azokban a percekben. Látni akarja minden porcikámat (ritkán engedek neki, de ami a lábamat illeti, annyira megmakacsolja magát, hogy kénytelen vagyok engedni). A férjemen kívül nem volt dolgom más férfival; vajon minden férfi ennyire bosszantó tud lenni? Vajon mindnek az a szokása, hogy tolakodó módon rátapad az emberre, s mindenféle fölösleges játékot talál ki?

január 7

Ma eljött Kimura, hogy boldog új évet kívánjon. Épp Faulkner Szentély-ét készültem olvasni, úgyhogy csak odaköszöntem neki, s visszavonultam a dolgozószobámba. Kimura csevegett egy ideig a feleségemmel és a lányommal, Tosikóval, aztán elhatározták, hogy megnézik a Szépséges Sabriná-t, s elmentek moziba hármasban. Hat körül jöttek haza. Otthon vacsoráztunk, aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy kilenc is elmúlt. A vacsorához fölhajtottunk egy kis konyakot, csak Tosiko nem ivott. Észrevettem, hogy az utóbbi időben Ikuko egyre jobban rákap az italra. Én szoktattam rá, de meg kell hagyni, hogy nagyon jól bírja. Tekintélyes mennyiséget szopogat el, ha kínálják. Persze berúg, de nem látszik meg rajta, olyan sokáig bírja, hogy senkinek sem tűnik fel. Kimura két és fél sherryspohárnyit töltött neki az este folyamán. A feleségem sápadt volt, de nem látszott rajta, hogy be volna rúgva. Inkább Kimura és jómagam pirultunk bele az ivászatba. Kimura nem iszik sokat. Nem bírja annyira, mint a feleségem. Vajon ez lett volna az első alkalom, hogy a feleségem mástól is elfogadja a konyakot, mint tőlem? Kimura előbb Tosikót kínálta meg egy pohárral, de a lányom elhárította: „Ó! Nekem ne! Inkább anyámnak, ha megkérhetem.” Már eddig is feltűnt, hogy Tosiko mintha menekülne Kimurától; vajon észrevette, hogy Kimura jobban vonzódik az anyához, mint a lányához? Aztán azt gondoltam, hogy ezt csak a féltékenység sugallja, s igyekeztem kiverni a fejemből. Pedig valahogy így áll a dolog. A feleségem általában nem nagyon kedveli a látogatókat, s különösen nem szívesen fogad férfiakat, de Kimurához nagyon kedves. Kimura hasonlít James Stewarthoz, de erről nem beszélt nyíltan sem Tosiko, sem a feleségem, s én magam sem. Holott tudom, hogy a feleségem szereti ezt a színészt (azt hiszem, megnézi minden filmjét, egyet sem hagy ki, de erről sose beszél).

A feleségem persze csak azért találkozik gyakran Kimurával, mert én mondtam neki, hogy hívja meg, s figyelje titokban a két fiatalt. Tosikót azonban minden jel szerint nem nagyon érdekli ez a házassági terv. Úgy intézi, hogy sose maradjon kettesben Kimurával, a nappaliban is mindig hármasban trécselnek az anyjával, s ha moziba mennek, Ikukót is mindig magukkal viszik. Mondtam is a feleségemnek: „Sose hagyod magukra őket; hadd menjenek el egyszer kettesben”, de ő másként látja a dolgot. „Anyai kötelességem, hogy vigyázzak rájuk” – mondja. „Régimódi vagy, bízzál meg bennük.” „Tosiko akarja, hogy elkísérjem őket.” Ha ez igaz, vajon Tosiko nem azért teszi-e, mert tisztában van vele, hogy az anyja jobban vonzódik Kimurához, mint ő maga, s ezért hallgatólagosan közvetít köztük? Vajon nincs-e valamiféle egyezség a feleségem és Tosiko közt? A feleségem talán észre se veszi, hogy miközben szemmel tartja a két fiatalt, valójában úgy viselkedik, mint aki szerelmes Kimurába.

január 8

Tegnap este berúgtam, de a férjem még nálam is részegebb volt. Ragaszkodott hozzá, hogy csókoljam meg a szemhéját; ezt nem kérte az utóbbi időben. Mivel mámoros voltam a konyaktól, teljesítettem az óhaját. Minden rendben ment, amikor akaratlanul megláttam a szemüvegtelen arcát, s ezt nem kellett volna. Ha megcsókolom nagy ritkán a szemhéját, behunyom a szemem, de tegnap nyitva hagytam. Az alumíniumszürke bőr úgy felnagyult, mintha filmen, közelképen láttam volna. Megborzadtam. Éreztem, hogy elsápadok. Szerencsére föltette a szemüvegét, mert szokása szerint meg akarta nézni a karomat és a lábamat. Némán eloltottam az éjjelilámpát. A férjem ekkor kinyújtotta a karját, hogy megnyomja a gombot, s ismét fénybe borítson minket, mire én ellöktem a lámpát. „Ó! Nagyon kérlek! Csak még egyszer. Kérlek!” S közben a lámpa után tapogatózott a sötétben; de hogy nem érte el, belenyugodott.

Hosszú ölelkezés annyi idő után…

Szívből utálom, egyszersmind szenvedélyesen szeretem a férjemet. Más a vérmérsékletünk, mégsem tudnék szeretni egy másik férfit. A születésemmel valamiféle ősi tisztaságfogalom gyökerezett meg bennem, s ezt nem szeretném megszegni. Terhemre vannak a férjem természetellenes, makacs simogatásai, de hogy őrülten szeret, az biztos, s úgy érzem, hogy nekem ezért fizetnem kell. De ha már ezt feszegetem, ha csak egy kicsi is volna a régi férfiasságából… Vajon miért apadt el az ereje? Szerinte az én bujaságom csigázza föl, s fosztja meg az önuralmától. A nő kitartása határtalan ezen a téren, de a férfi az értelmet hívja segítségül, s ez visszahat a testre. Kimondani is szégyellem, de ha alkatomnál fogva kéjsóvár vagyok, akkor is a férjem dolga lenne, hogy kielégítsen. Tudnia kellene, hogy nem szenvedhetem az értelmetlen hancúrozást, s hogy az efféle játék csak a kedvemet szegi. Megmaradok a régi iskola hívének; legszívesebben nyugodtan bezárkóznék egy félreeső, félhomályos szobába, belefúrnám a testem a vaskos párnák közé, hogy ne látszódjon az arcom, s az övét se lássam. Páratlan balszerencse, hogy annyira különbözik az ízlésünk ebben a tekintetben. Hát senki sincs, aki földeríthetné azokat a szálakat, amik összekötnek minket?

január 13

Kimura fél öt körül állított be. Szárított halikrát hozott, otthonról kapta. Körülbelül egy órát beszélgettek hármasban, aztán Kimura búcsúzkodni kezdett. Lementem, hogy ott tartsam vacsorára. Nem kérette magát. Visszaült, s ezt mondta: „Nagyon kedves öntől.” Amíg elkészült a vacsora, fölmentem az emeletre. Tosiko a vacsora elkészítésével foglalatoskodott a konyhában. A feleségem magára maradt a nappaliban. A rögtönzött menü a következő volt: előételnek az a szárított ikra, amit Kimura hozott, utána szusi aranyorfával,˚ amit a feleségem a Nisiki piacon vásárolt tegnap. Elkezdtünk konyakozni. A feleségem nem szereti a cukros ételeket, annál jobban az olyanokat, melyekre jól csúszik az ital, főleg az aranyforfás szusit. Én ezt is, azt is szeretem, de az aranyorfás szusiért nem rajongok. Csak a feleségem eszi nálunk. Kimura Nagaszakiból való, szereti hát a szárított ikrát, de a szusit elhárította magától.

Kimura alighanem számított rá, hogy meghívják vacsorára, hiszen eddig még sose hozott vidéki ínyencségeket. Nem egészen értem, hogyan érez. Kihez vonzódik? Ikukóhoz vagy Tosikóhoz? Ha én volnék a helyében, s valaki megkérdezné, melyikükhöz vonzódom jobban, habozás nélkül azt válaszolnám, hogy az anyához, a kora ellenére. De vajon mit gondol Kimura? Ki tudja? Valószínűleg Tosikóra pályázik. Tosikónak azonban szemlátomást semmi kedve hozzámenni. Talán azért akarja elnyerni az anya kegyeit, hogy az aztán befolyásolja a lányát.

Végül is, nem. Mit is akarok voltaképpen? Miért tartottam itt Kimurát este? Fura egy alak vagyok. A minap, hetedikén este egy kicsit már féltékeny voltam Kimurára (talán nem is olyan kicsit). De ez így nem pontos, már a múlt év végén is féltékeny voltam rá. Vajon titkon nem lelem-é örömömet a féltékenységben? Féltékenyen szenvedélyesebb vagyok. Bizonyos értelemben tehát szükségem van a féltékenységre, gyönyörűséget okoz. Az este, a Kimura iránt érzett féltékenységnek köszönhetőn, sikerült kielégítenem a feleségemet. Arra a felismerésre jutottam, hogy Kimura létezése fontos izgatószer a szexuális életünk boldog folytatása szempontjából. Csak azt kell megértetnem a feleségemmel (kell-é ezt még mondani?), hogy nem szabad túllépni a stimuláló gyógymód kereteit. A feleségem csak a kritikus pontig mehet el. S minél kritikusabb lesz ez a pont, annál jobb. Szeretnék őrülten féltékeny lenni. A feleségem addig mehet el, hogy meggyanúsítsam: átlépte a határt. A szó szoros értelmében vágyom rá, hogy ilyen messzire merészkedjen. Ezt mondom, s közben tudom, hogy nem lesz bátorsága hozzá, de szeretném, ha tudná, neki is öröme származik abból, ha mindent megtesz, hogy ily módon izgalomba hozzon.

január 17

Kimura nem járt itt, de a látogatása óta minden este konyakozom a feleségemmel. Sokat tud inni, ha kínálja az ember. Szeretem nézni, amint hideg és sápadt arccal igyekszik leplezni a részegségét. Nem tudnám megmondani, hogy ilyenkor mennyire élénkít föl a viselkedése. Szerettem volna teljesen részegen ágyba fektetni, de mindhiába próbáltam leitatni. Minél többet ivott, annál józanabb volt. Nem engedi megérinteni a lábát. De azt megköveteli, ami neki jár.

január 20

Ma egész nap fájt a fejem. Az talán túlzás, hogy „másnapos” voltam, de tegnap mintha egy kicsivel többet ittam volna a kelleténél. Kimurát bosszantja, hogy fokozatosan emelem a konyakadagomat. Mostanában csak két pohárral tölt. „Ennyi elég lesz, azt hiszem” – mondja, s nem ad többet. A férjem viszont valósággal itat. Tudja, hogy nem szoktam visszautasítani a kínálást, s mintha azt akarná, hogy csak úgy döntsem magamba a szeszt. Ez jó, de ennek is van határa. Még sose viselkedtem illetlenül a férjem és Kimura társaságában, de abból csak rosszullét származik, ha engedelmességből iszik az ember, aztán meg leplezi részegségét. Óvatosabbnak kell lennem.

január 28

Ma este a feleségem váratlanul elvesztette az eszméletét. Kimura itt volt, s épp négyesben ültünk az asztalnál, amikor a feleségem felállt és kiment. Nem jött vissza, mire Kimura megkérdezte: „Mi történhetett vele?” A feleségemmel elő-előfordul, ha sok konyakot megiszik, hogy feláll az asztaltól, és bezárkózik a mellékhelyiségbe. „Ó, mindjárt itt lesz!” – mondtam, de mivel csak nem jött be, Kimura nyugtalankodni kezdett, s kiment, hogy megkeresse. Kisvártatva Tosikót szólította a folyosón: „Jöjjön, kisasszony, ez nagyon különös!”

Tosiko már korábban eltűnt; alighogy véget ért a vacsora, kihasználta az alkalmas pillanatot, és visszavonult a szobájába. „Nagyon különös – mondta Kimura –, sehol se találom az édesanyját.” Tosiko is a keresésére indult, s végül a fürdőszobában akadt rá; ott aludt a fürdőkádban, a feje lekókadt, a keze a kád peremén. „Anyu, ez nem hálóhely” – mondta Tosiko; de ő nem válaszolt. „Baj van, tanár úr!” – jelentette lélekszakadva Kimura. Bementem a fürdőszobába, s megmértem a feleségem pulzusát. Gyengén, de gyorsan vert, közel százat percenként. Levetkőztem, bemásztam a kádba, fölnyaláboltam a feleségemet, s lefektettem a fürdőszoba padlójára. Tosiko belegöngyölte egy fürdőlepedőbe. „Ágyat vetek neki” – mondta, s átment a hálóba. Kimura nem tudta, milyen képet vágjon a dologhoz, tétován hol bejött, hol kiment a fürdőszobából. „Segítene, ha megkérem?” – fordultam hozzá. Ettől megnyugodott, s természetesen kezdett viselkedni. „Megbetegszik, ha nem szárítjuk meg gyorsan. Ne haragudjon, hogy erre kérem, de segítsen!” – mondtam, s a száraz törülközővel dörzsölgettük a vizes testet. Még ilyen körülmények közt sem mulasztottam el „felhasználni” Kimurát. A felsőtestet bíztam rá, miközben én az alsótestet vettem gondjaimba. Gondosan törölgetve a lábujja közeit, ezt mondtam Kimurának: „Így törölgesse meg a kéz ujjai közt!” Titkon lestem az arcát, a mozdulatait. Tosiko behozta az anyja hálóruháját, de látván, hogy Kimura segít nekem, csak annyit mondott: „Bekészítem a meleg vizes ágy melegítőt”, s már ott se volt. Kimura és én adtuk rá a hálóruhát, s aztán becipeltük a hálószobába.

„Talán agyvérszegénység – mondta Kimura –, az ágymelegítő biztos nem tesz jót neki.” Egy ideig azt fontolgattuk hármasban, hogy nem kellene-é kihívni az orvost. Én arra gondoltam, hogy kihívhatnánk Kodama doktort, de bosszantott, hogy ilyen állapotban kell megmutatnom neki a feleségemet. Mivel azonban a szívverése gyöngült, végül mégis kihívtam. „Valóban agyvérszegénységnek látszik – mondta –, de ne nyugtalankodjék.” Adott neki egy kámforos injekciót, éjjel két óra volt már, amikor elment.

január 29

Tegnap este túlzásba vittem az ivást, s rosszul vagyok. Arra még emlékszem, hogy kimentem a vécére. S mintha utána átmentem volna a fürdőszobába, s ott elestem. De hogy azután mi történt, arról fogalmam sincs. Reggelre ébredve eltűnődtem rajta, hogy ki hozott ki onnan, s ki fektetett ágyba. Egész nap nehéz volt a fejem, nem volt kedvem fölkelni. Szinte csak azért ébredeztem, hogy újra álomba zuhanjak; így szenderegtem egész nap. Estére jobban éreztem magam. Kínnal-bajjal írom ezt a naplómba, s már megyek is aludni.

január 29

A feleségem tudtommal egyszer sem ébredt föl a tegnap esti kínos eset óta. Éjfélre járt az idő, amikor Kimurával átvittük a fürdőszobából a hálószobába. Az orvos éjjel kettő körül ment el. Amikor kikísértem, az ég csillagdíszben pompázott, s csípős hideg volt. Lefekvés előtt mindig teszek egy maroknyi szenet a tűzre, a szobában, ennyi általában elég, hogy langyos maradjon a kályha; de Kimura megjegyezte: „Ma alaposan be kéne fűtsön.” Én erre megkértem, hogy rakja meg jól a tüzet. „Remélem, hogy minden jóra fordul. Akkor én most, engedelmével, távozom.” Olyan későre járt, hogy nem illett elengedni. „Maradjon csak – mondtam –, megágyazhat magának a nappaliban”, mire ő: „A közelben lakom, rövid az út!” Miután segített átvinni Ikukót, csak álldogált tehetetlenül a szobában (a hálóban nincs szék, úgyhogy ott téblábolt a feleségem és az én ágyam közt). Tosiko már kiment, s nem is jött vissza, ezzel akarta jelezni Kimurának, hogy nincs ott semmi keresnivalója. De Kimura mindenáron el akart menni. „Semmiség, nyugodjon meg” – ismételgette, aztán elment. Tulajdonképpen reméltem, hogy elmegy; egy terv ötlött föl bennem, s magamban azt kívántam, hogy menjen el. Kimura tehát távozott, s mivel attól nem kellett tartanom, hogy Tosiko visszajön, odaléptem a feleségem ágyához, és megmértem az érverését. Az injekció megtette a hatását, a pulzus rendes volt. Ikuko szemmel láthatóan mélyen aludt. De ismerem a természetét, s ezért felötlött bennem, hogy valóban alszik-e vagy csak színleli az alvást; gyanús volt a dolog. De engem már az sem érdekelt, ha tetteti magát. Addig élesztgettem a tüzet, amíg duruzsolni nem kezdett. Aztán óvatosan levettem azt a fekete leplet, ami az állólámpa ernyőjét borítja; a szoba kivilágosodott. A lámpát odavittem a feleségem ágyához, s úgy állítottam be, hogy a fénynyaláb a testére essen. A szívem majd kiugrott a helyéből. „Ma éjszaka végre megvalósíthatom, amit rég melengetek magamban!” A lehetőség a végsőkig felcsigázott. Nesztelenül kimentem a szobából, s fölosontam az emeletre, a dolgozószobámba. Fogtam az asztalomon álló neoncsöves lámpát, s levittem a hálószobába. Rátettem az éjjeliszekrényre. Régóta érleltem magamban ezt a tervet. A dolgozószobám lámpáját már a múlt ősszel kicseréltem erre a neoncsöves lámpára, remélve, hogy előbb-utóbb alkalmam lesz használni. Amikor szóba került a fölszereltetése, a feleségem és Tosiko ellenezte a dolgot, mondván, hogy zavarni fogja a rádiót, de én azzal érveltem, hogy meggyöngült a látásom, már alig tudok olvasni, s elvégeztettem a neoncsöves lámpa működtetéséhez nélkülözhetetlen változtatásokat. Az indok, amit felhoztam, igaz volt, de mellesleg égtem a vágytól, hogy egy napon ennek a neoncsöves lámpának a fényébe borítsam a feleségem testét. Mióta hallottam a neoncsöves lámpáról, egyfolytában ez járt az eszemben.

Minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Lehúztam a feleségemről mindent, amit ráadtunk, s anyaszült meztelenül hanyatt fektettem a lámpafényben. Aztán tanulmányozni kezdtem a test részleteit, mintha csak egy térképet tanulmányoznék. De előbb kővé dermedtem a fenséges, hibátlan test láttán. Hiszen életemben először nézhettem meg így. Sok férj a legapróbb részletekig ismeri a felesége testének domborulatait, alkalmasint még azt is tudja, hogy hány ránc van a talpán. Én azonban még sose láthattam Ikukót. A nagy érzelmi lángolás perceiben persze láttam én a testének egy-egy részletét, de akkor is csak a felsőtestet, hiszen csak azt volt hajlandó megmutatni, ami elengedhetetlenül szükséges. Tapintás útján persze már ismertem, s föltételeztem, hogy fenséges alakja van. Ezért sóvárogtam, hogy teljes kivilágításban nézhessem meg; s nemcsak hogy nem csalatkoztam, de a látvány fölülmúlta várakozásomat. Egybekelésünk óta első ízben láthattam a feleségem meztelen testét. Különösen az alsótestét néztem meg aprólékosan. Ikuko 1911-ben született. A testének arányai nem olyanok, mint a mai fiatal lányokéi, akik az európaiakat majmolják. Fiatal korában úszó- és teniszbajnoknő volt; a korosztálya asszonyaival összehasonlítva a teste arányos, bár a nyaka nem telt, a melle és a feneke pedig kicsi. A lába kecses és elég hosszú, de a combja alsó része egy kicsit kifelé hajlik, s egy Ó-t formáz; bosszantó, de meg kell állapítanom, hogy a lába nem teljesen egyenes. A bokája sem elég karcsú, ámbátor én nem vagyok oda az európai nők teljesen egyenes lábáért; a régi japán módi szerint kissé kifelé hajló női lábakat kedvelem, amilyen például az anyámé vagy a nagyanyámé volt. Ki nem állhatom a jellegtelen, pálcaegyenes lábat. Az erős mellkassal és fenékkel szemben én inkább a Csúgú-templom istenszobrára emlékeztető, alig sejlő formákat részesítem előnyben.

A feleségem alakja majdnem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Bőrének tisztasága fölülmúlta várakozásomat. Jóformán minden nő testén, rejtett vagy kevésbé rejtett helyen van egy kis anyajegy, egy barna vagy fekete folt. Márpedig a feleségem testén nyomát sem láttam ilyesminek, noha a legnagyobb figyelemmel keresgéltem. A hasára fordítottam, s végigfürkésztem egészen a fenekéig. A bőre mindenhol tökéletesen fehér volt. Hogyan maradhatott ilyen makulátlan a bőre negyvenöt éves kora ellenére, amikor ráadásul még egy lányt is a világra hozott? Mióta házasok vagyunk, évtizedek óta, csak a kezemmel tapogathattam végig, a sötétben, de most, hogy jobban belegondolok, valóságos jótétemény számomra, hogy nem láttam ezt a pompás testet. Az a férfi, akinek megadatik, hogy húszévi együttélés után ismerje meg a felesége testét, olyanná válik, mint aki újraházasodott. A kielégült házasélet időszakán már túl vagyok, s most, az eddigiekhez képest megkettőzött szenvedéllyel, túláradó szerelemmel szerethetem a feleségemet.

Visszafordítottam a hátára, s egy percig valósággal faltam a tekintetemmel. Csak arra voltam képes, hogy fájdalmasan sóhajtozzam. Hirtelen belém nyilallt, vajon a feleségem valóban alszik-e vagy csak úgy tesz. Kezdetben nyilvánvaló volt, hogy mélyen alszik, de közben fölébredt! Aztán elszörnyedt a helyzettől, amibe került, s szégyenében úgy tett, mint aki még mindig alszik. Annyi bizonyos, hogy ez jutott eszembe. Talán tévedtem, egyszerűen csak úgy rémlett, akárhogyan volt is, a lehetőség nyomasztóan nehezedett rám. Másrészt mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy ez a makulátlanul fehér bőrű asszonytest úgy engedelmeskedik minden szeszélyemnek, mintha élettelen volna, miközben nagyon is élő, mi több, öntudatánál van.

Ha a feleségem valóban aludt, vajon nem volna-e jobb, ha nem tennék említést azokról a nemtelen játékokról, melyeket műveltem vele? Hátha nem rúg be többé, ha elolvassa ezeket? De nem, az ivást biztosan nem hagyja abba. De ha mégis, íme a bizonyság, hogy titokban elolvassa a naplómat. Ha pedig nem olvassa el, nem tudja meg, hogy mit műveltem vele, mikor öntudatlan volt.

Hajnali háromtól kezdve egy órán át nem vettem le a szemem a feleségem testéről; mérhetetlen gyönyörűséget éreztem. Természetesen nem értem be a néma szemlélődéssel. Tudni akartam, hogy valóban alszik-e, s ha nem, meddig tűri ezt a játékot. Szeretkezni is akartam vele, mégpedig úgy, hogy ne legyen más választása, mint hogy színleli az alvást. Megragadtam az alkalmat, és sorra véve minden porcikáját, átadtam magam azoknak a játékoknak, melyektől irtózik, s azt mondja róluk, hogy szemérmetlenek, szégyentelenek, ízléstelenek. Végre megvalósíthattam régi, titkos vágyamat: kedvemre nyalogathattam a lábujjait. Aztán, hogy a feleségemmel szóljak, végigcsináltam „mindenféle dolgot”, amiről már valóban szégyellek írni. Amikor megcsókoltam a nemi szervét, mert kíváncsi voltam, hogy erre se tesz vajon semmit, a szemüvegem ráesett véletlenül a hasára. Erre végre összerezzent, mintha eszmélkedne, s a szeme repdesni kezdett. Mire én ijedtemben eloltottam a fénycsöves lámpát. Egypár percre sötétség borult a szobára. Aztán beadtam neki egy luminált s egy fél tabletta cadoronoxot, amit feloldottam langyos vízben; a kályhán lévő ágymelegítő forró vizét kevertem össze hideg vízzel. Az oldatot a számból folyattam át a szájába, s ő félálomban megitta. (Az ilyen kis adag vagy hatásos, vagy nem az. Nem is azért itattam meg vele, hogy elaludjon, hanem azért, hogy elfogadható ürügyet szolgáltassak neki arra, hogy alvást színleljen.)

Miután megbizonyosodtam, hogy a feleségem mélyen alszik (vagy úgy tesz, mintha aludna), nekiláttam a tervem utolsó részének. A nekikészülést nem zavarta meg a feleségem, s ezért a vágy, az izgató körülmények hatására, olyan magasra csapott bennem, hogy a megvalósuláson magam is meglepődtem. Ezen az éjszakán nem az a félénk alak voltam, mint eddig, volt hozzá erőm, hogy fölébe kerekedjem a feleségem bujaságának. Arra gondoltam, hogy jó volna, ha ezentúl gyakrabban itatnám le. Már néhányszor ő is túl volt rajta, amikor ébredezni kezdett. Alvás és ébrenlét közt lebegett. Ki-kinyitotta a szemét, de a tekintete zavaros maradt. Tétován tapogatózott, mint egy holdkóros. S amit különben sose tett, a keze végigsiklott a mellemen, a karomon, az arcomon, a nyakamon, a lábamon. Eladdig csak annyira érintette és nézte meg a testemet, amennyire föltétlenül szükséges volt. És akkor, mintegy álomban, kiszaladt a száján az a szó, hogy „Kimura!” Egyetlenegyszer ejtette ki a száján, akkor is alig lehetett kivenni; de hogy kimondta, az biztos. Még most sem tudom eldönteni, hogy félrebeszélt-e vagy csak úgy tett, mint aki félrebeszél. A suttogásra több magyarázat is lehetséges: részegségében azt álmodta, hogy Kimura tartja a karjában; vagy ne menjek ilyen messzire, hátha azt akarta a tudtomra adni: „Ó, ha ezt Kimurával csinálhatnám!”, vagy azt hogy „Ha leitatsz, s mint ma éjszaka, végigcsinálod velem ezeket a mocskos játékokat, azért is úgy fogok tenni, mintha Kimurával feküdtem volna le; úgyhogy elég legyen ezekből a szemérmetlenségekből!”

Este nyolckor felhív Kimura: „Hogy érzi magát… Szerettem volna elugrani, de…” Mire én: „Altatót adtam be neki, még nem ébredt föl. Szemlátomást nem szenved, semmi ok az aggodalomra.”

január 30

Még mindig ágyban vagyok. Délelőtt fél tíz. Hétfő van, s a férjemnek el kellett mennie hazulról fél órával ezelőtt. Mielőtt távozott volna, belopózott a szobámba; úgy tettem, mintha aludnék; jó egy percig figyelte a lélegzésemet, aztán megcsókolta a lábam és elment. Bejött Baja, az öreg szolgálónk, s megkérdezte: „Hogy érzi magát?” Hozattam vele egy meleg vizes, kifacsart törülközőt, aztán kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom. Tejet és lágy tojást kértem. Aztán megkérdeztem: „És Tosiko?” „A szobájában van.” Tosiko azonban nem jelent meg. Sokkal jobban érzem magam. Föl kellett volna kelnem, de semmi kedvem hozzá. Ágyban maradtam. Elővettem a naplómat, s nyugodtan fölidéztem magamban, mi is történt tegnapelőtt óta. Miért ittam le magam annyira akkor este? Ennek részint az egészségi állapotom az oka, no meg az, hogy nem a megszokott háromcsillagos konyakot ittam. A férjem aznap egy új palackot vásárolt. A címkéje szerint COURVOISIER NAPOLÉON volt. Nagyon ízlett, ezért ittam annyit. Utálom, ha meglátszik rajtam a részegség. Mivel többet ittam a kelleténél, rosszul lettem. Kimentem a vécére, s szokásom szerint bezárkóztam. Mennyi ideig lehettem ott? Talán egy órát, talán kettőt. Nem fájt semmim, inkább eufórikus hangulatban voltam. Halványan dereng, hogy mi is történt, de azt nem állíthatom, hogy mindent elfelejtettem volna. Tisztán emlékszem bizonyos pillanatokra. Sokáig kuporogtam az ülőkén, egészen elzsibbadt a lábam és a hátsó felem; aztán két kéz rémlik föl, s az, hogy ott fekszem arccal a padlón; de erre nagyon halványan emlékszem. Aztán kimentem, mivel úgy éreztem, hogy teljesen átitatódom a helyiség szagával. A szagtól is szabadulni akartam, egyszersmind éreztem, hogy alig állok a lábamon, ezért, hogy ne találkozzam senkivel, bementem a fürdőszobába, s ott alighanem levetkőztem. Azt mondom: „alighanem”, hiszen az egészből csupán egy elmosódott, távoli kép maradt meg, s hogy azután mi történt, arra már valóban nem emlékszem. (A jobb alsókaromon egy ragtapasz van, mintha injekciót adtak volna be. Kihívták Kodama doktort?) Az ágyamban tértem magamhoz, a szobában hajnali félhomály. Ez tegnap lehetett, reggel hat körül. A többire nem emlékszem világosan. Valahogy elmosódnak a dolgok. A fejem úgy fájt, mintha szét akarna hasadni. Az ébredések és a visszaalvások közt a testem mintha valamiféle mélységbe merült volna. De mégsem, hiszen sose ébredtem föl és aludtam vissza teljesen. Valamiféle átmeneti állapotban voltam, alvás és ébrenlét közt, s ez így volt egész nap. A fejem zúgott. Fokozatosan belemerültem egy különös világba, s akkor elmúlt a fájdalom, hogy aztán kiszakadjak belőle. Álmodtam az egészet; de hogyan is létezhetnek ilyen világos, ennyire valósághű álmok? Aztán éles fájdalom, egyszersmind önkívületi gyönyör árasztott el. El voltam képedve, hogy a férjem milyen ritkán megmutatkozó férfierővel tör rám, de hamarosan rádöbbentem, hogy a férfi, aki rajtam fekszik, nem a férjem, hanem Kimura. Tán csak nem töltötte itt az éjszakát, hogy ápoljon? S hová ment el a férjem? Helyes volt-e részemről, hogy hagytam belevinni magam egy ilyen illetlenségbe? De olyan gyönyör járt át, hogy nem volt időm ezen tűnődni. A férjem még sose részeltetett ekkora élvezetben. Húsz éve vagyunk házasok, s a langyos, tökéletlen ölelései után csak kellemetlen utóíz maradt meg bennem. Ezzel összehasonlítva, azok nem is voltak igazi ölelések. Kimura tanított meg rá, hogy valójában milyeneknek is kell lenniük.

Ilyen gondolatok kergették egymást bennem, de valójában tudom, hogy az egész inkább csak álom volt. A férfi, akit a karomban tartottam, hasonlított Kimurához, de az egész álom volt csupán; valójában a férjem tett magáévá, csak én hittem azt, hogy Kimurával ölelkezem. Valószínűleg a férjem vitt be a fürdőszobából a hálószobába, s fektetett ágyba. Aztán kihasználta az eszméletlenségemet, s eljátszadozott a testemmel. Amikor vadul csókolta a hónaljamat, egy pillanatra magamhoz tértem. A szemüvege az oldalamra esett a lázas kapkodásban, s a bőrömön érzett hideg érintésre kinyitottam a szemem; ruha se volt rajtam, anyaszült meztelenül feküdtem a hátamon, az állólámpa és a neoncsöves lámpa kékes fénykörében. Lehet, hogy ennek az éles fénye ébresztett föl. Ernyedten feküdtem. A férjem elvette a szemüvegét a hasamról, és föltette. Abbahagyta a hónaljam csókolgatását, az ajkát hozzáérintette az altestemhez és megcsókolta. Összerándultam. Emlékszem, hogy körbetapogattam a gyapjútakarót. A férjem észrevette, hogy ébren vagyok, rám tette a takarót és a dunyhát, aztán eloltotta a neoncsöves lámpát az éjjeliszekrényen, az állólámpa ernyőjére pedig ráborította a huzatot. Nincs értelme neoncsöves lámpával világítani a hálószobában; a férjem nyilván azt hozta le, ami a dolgozószobájában, az íróasztalán van. Biztos élvezte, hogy annak a lámpának a fényében szemlélheti meg aprólékosan a testemet. Már a gondolatába is belepirulok, hogy olyan részeimet vizsgálhatta meg, melyeket én magam sem ismerek tökéletesen.

Sokáig fekhettem ott meztelenül. Erre csak egy bizonyítékot: hogy meg ne hűljek, s föl ne ébredjek, vörösre izzította a kályhát, úgyhogy a szoba olyan volt, mint valami olvasztókemence. Ha belegondolok, hogy játékszer voltam a férjem kezében, elönt a düh, egyszersmind szégyellem magam. De akkor iszonyú fejfájásom támadt. Ezért aztán, amikor a férjem összetört s feloldott egy luminált vagy isomitalt vagy cardonoxot vagy valami más altatót, s azt befújta a számba, nem bírtam ellenállni, megittam, hogy elmúljon a fejfájásom. Kisvártatva elvesztettem az eszméletemet, s valamiféle ébrenlét és álom közti állapotba zuhantam. „Hallucináltam”… s egy bizonyos benyomás, ködösen, elmosódottan most is bennem kavarog… de az, amit láttam, nem olyan egyszerű. Azt mondtam, hogy „a hallucináció során úgy éreztem, hogy valakit a karomban tartok”, holott nem azt kellett volna mondanom, hogy „úgy érzem”, hanem azt, hogy „biztos voltam benne”, hiszen ez az érzés most is itt van a karom és a lábam bőrében. Ez az érzés egészen más, mint amit a férjem bőrének érintése kelt bennem. Ezekkel a kezekkel markoltam meg Kimura fiatal karját; az ő rugalmas melle nehezedett rám. A Kimura bőre hihetetlenül fehér, mintha nem is japán ember bőre volna. S aztán… ó, hogy szégyellem magam! Remélem, hogy a férjem nem tud ennek a naplónak a létezéséről, s főleg nem fogja elolvasni; ezért merem ezt papírra vetni… Ó, ha a férjem olyan volna… Miért is olyan semmi…

Fura, hogy egyre csak azt hajtogatom, az egész csak álom volt, s közben ez az álom valóság is volt, illúzió is volt. A férjem talán megsértődne, ha megtudná, hogy a tudattalanomban Kimurához hasonlított. S ami a legmeglepőbb, minden olyan tökéletes volt, hogy álmomban sem juthatott eszembe, hogy a férjem a végrehajtó.

Szívesen venném, ha gyakrabban kínálnának, ha mindig így mámorosodhatnék meg a Courvoisier-tól, s ilyen illúzióim támadnának. Hálát kell adnom a férjemnek, hogy megajándékozott ezzel a mámorral. De még mindig azon tépelődöm, hátha nem csupán illúzió volt, hanem valóban Kimura volt az. Kimurát még sose láttam meztelenül, csak ruhában; de akkor hogyan támadhatott ilyen érzésem? Az a Kimura, akit álmomban elképzeltem, nem azonos az igazi Kimurával. Szeretném egyszer meztelenül látni, de nem álmomban…

január 30

Kora délután Kimura fölhívott az egyetemen: „Hogy van a beteg?” „Még aludt, amikor reggel eljöttem hazulról, de úgy látszik, semmi ok az aggodalomra. Látogasson meg, igyunk egyet ma este.” „Szó se lehet róla! Akkor este nagyon megijedtem. Legyen óvatos, Mester, nagyon kérem. Mindenképpen érdeklődni fogok.” Négykor beállított. A feleségem már fölkelt, s a nappaliban volt. „Csak egy percig maradok” – mondta Kimura. Én marasztaltam: „Ugyan, ugyan, ne siessen már! Fölhajtunk egy pohárkával.” A feleségem hallotta a beszélgetést, s gúnyosan mosolygott. Nem adta jelét, hogy kifogása van a dolog ellen. Kimura egyfolytában azt hajtogatta, hogy elmegy, s közben esze ágában sem volt fölállni. Nem tudhatott róla, hogy mi is történt két nappal ezelőtt, a távozása után. (A neoncsöves lámpát még aznap éjjel, virradat előtt visszavittem a dolgozószobámba.) Nyilván azt sem tudja, hogy megjelent az Ikuko látomásaiban, s ezzel fölizgatta őt. Olyan érzésem támadt volna, hogy azért állított be, hogy berúgassa Ikukót? Tudja, hogy Ikuko mire vágyik? Ha így van, ez csak gondolatátvitellel lehetséges; vagy a feleségem sugallja? Tosiko csak egy pillanatra nézett be, s amikor nekiültünk inni, elfintorította az orrát, fölpattant és kiment.

A feleségem ma este is fölállt az együttlétünk közben, kiment és bezárkózott a vécébe. Később átment a fürdőszobába (kétnaponként szoktunk fürdeni, de a feleségem ma meghagyta az öreg szolgálónknak, hogy egy ideig mindennap készítse elő a fürdőt. Mivel Baja messze lakik, a távozása előtt kifolyatja a hideg vizet, s vagy a feleségem vagy én gyújtom meg a gázt. Ma este Ikuko gyújtott be). A fürdőszobában aztán összeesett. Minden pontosan úgy történt, mint két nappal ezelőtt. Kijött Kodama doktor, és beadott neki egy kámforos injekciót. Tosiko otthagyott minket. Kimura segített nekem, aztán elment, mint akkor este is. Aztán pontosan azt tettem, mint azon az éjszakán. Elképesztő, hogy a feleségem ugyanazokat az összefüggéstelen szavakat motyogta, s ismét kiejtette a „Kimura” nevet. Hasonló körülmények közt ugyanazt az álmot látta volna, ugyanazt hallucinálta? Vagy egyszerűen csak gúnyolódik velem?

február 9

Tosiko ma engedélyt kért, hogy elköltözhessen hazulról. Azt mondta, hogy nyugodt körülmények közt szeretne tanulni, s mivel talált egy megfelelő házat, egykettőre eldöntötte magában a dolgot. Egy idős francia hölgyről van szó, akinek látogatta a francia kurzusait a Dósisa Egyetemen. Most is vesz tőle franciaórákat. A hölgy férje japán; béna, ágyhoz van kötve. Az asszony egyedül látja el a háztartást, emellett megtartja az előadásait a Dósisán, s magánórákat is ad. Amióta a férje ágynak esett, Tosiko az egyetlen tanítványa; a többi magánóráját a városban adja. Otthon csak a háztartással foglalkozik. Maga a ház kicsi, de fölszabadult egy különálló, nyolc TATAMIs˚ szoba, a férj dolgozószobája; a hölgy ezt akarja kiadni, hogy ne kelljen nyugtalankodnia a beteg miatt, ha nincsen otthon. A telefon be van szerelve, sőt van egy gázvízmelegítő is. A hölgy nagyon örvendene, ha Tosiko venné ki a szobát, ezt ő maga mondta. Ha Tosiko el akarja vinni a zongoráját, kirakathatná kőlappal a különálló szobát; a telefont is átszereltethetnék; mivel kínos volna a betegszobán átjárni a vécére vagy a fürdőszobába, közvetlen átjárót is építtethetne. Az egész nagyon egyszerű, s nem is kerülne sokba. Ha a hölgy nincsen otthon, a férjet ritkán hívják telefonon; de ha mégis megesik, Tosikónak nincs más dolga, mint hogy ne vegyen tudomást róla. Ezek a feltételek: a lakbér nem túl magas, s a hölgy azt szeretné, ha Tosiko mielőbb elszánná magát.

Az utóbbi időben Kimura háromnaponként jön, s olyankor konyakozunk. Már megittunk két palack Courvoisier-t. Mivel minden alkalommal összeesem a fürdőszobában, Tosiko biztos undorodik tőlem. Azt is biztos furcsállja, hogy neoncsöves lámpa ég minden éjjel a szülei hálószobájában. Vajon csak ezért akar elköltözni, nincs ennek valami más, rejtett oka is? Erről nem beszélt. Én azt mondtam neki: „Apádtól kérdezd meg, hogy van-e valami kifogása. Ha neki nincs, nekem se lesz.”

február 14

Kimura ma nagyszerű dologról számolt be, miközben a feleségem kint volt a konyhában. „Hallotta, hogy Amerikában kapható egy bizonyos fényképezőgép, polaroidnak hívják, s készen előhívott fényképeket lehet csinálni vele? Ha például birkózást közvetít a tévé, a tudósító, a polaroid segítségével, azonnal meg tudja magyarázni a fogásokat. A kezelése egyszerű, semmiben sem különbözik a közönséges készülékétől; vinni is könnyű. Az exponálási idő rövid, állványra nincs szükség. Még nem nagyon terjedt el, s csak az amatőrök használják. Akkora képet készít, mint egy névjegy. A film és a fényképpapír egy tekercsben van; Japánban még elég nehéz beszerezni, Amerikából kell meghozatni.” Kimura egyik barátjának azonban van ilyen fényképezőgépe. „Elkérhetem tőle, ha ki akarja próbálni” – mondta. Nyomban támadt egy ötletem; de vajon Kimura hogyan jött rá, hogy örvendenék egy efféle készüléknek? Sejti vajon, hogy mi történik közöttünk?

február 16

Az imént, délután négy körül, olyasmi történt, ami nyugtalanít egy kicsit. A naplómat általában a nappaliban lévő komód fiókjába dugom. (Rajtam kívül senki se néz be abba a fiókba.) Apám és anyám régi levelei alá szoktam elrejteni. A naplóírással általában kivárom azt a percet, amikor a férjem elmegy hazulról, no de akkor kell gyorsan papírra vetnem a dolgokat, amikor még jól emlékszem rájuk; így történt, hogy nem vártam meg, amíg a férjem elmegy, akkor írtam, amikor bezárkózott a dolgozószobájába. Ez pontosan a nappali fölött van. Zaj nem szűrődik le onnan, de azért egész jól el tudom képzelni, hogy a férjem épp mit csinál; tudom, hogy mikor olvas, mikor ír, mikor futja át az újságot vagy egyszerűen csak mikor gondolkozik. Valószínűleg ő is tudja, hogy én mit csinálok. A dolgozószoba csöndes, de néha az a benyomásom, hogy a férjem visszafojtott lélegzettel lesi, hogy mi folyik idelent, a nappaliban; ezt nagyon is el tudom képzelni, hiszen néha olyan fura csönd van odafönn. Ilyen csönd olyankor támad, ha az emeletről leszűrődő zajokra fülelve, óvatosan előveszem a naplómat, és fogom az ecsetet. Azért nem használok nyugati papírt és tollat, hogy ne üssek zajt; vékony, puha japán papírra írok, amit aztán összefűzök, a finom írásjeleket pedig ecsettel rajzolom. Az imént nagy kedvem támadt az íráshoz, s egy pillanatig nem figyeltem oda, hogy mi történik az emeleten. Ezalatt a férjem nesztelenül lement az illemhelyre. Szándékosan-e vagy véletlenül? Elhaladt a nappali ajtaja előtt, aztán visszament. Azt írtam, „nesztelenül”, legalábbis ez az érzésem. Lehet, hogy nem akart semmi mást, csak vécére menni. Nem volt oka rá, hogy nesztelenül lépkedjen. Biztos, hogy úgy jött le, mint máskor, s én csak véletlenül nem hallottam meg a lépteit, amiket különben hallanom kellett volna. Egy szó, mint száz, csak akkor láttam meg, amikor már a lépcső aljában volt. A kisasztalon írtam, s ijedtemben az asztal alá dugtam a füzetet és a tustartót. (Erre a célra könnyű bambusz tustartót, nem kőből valót használok. Apámtól kaptam emlékbe; értékes műtárgy, Kínából származik.) Biztos vagyok benne, hogy a férjem nem vett észre semmit. De annyira meg voltam zavarodva, hogy összegyűrtem a papírt, miközben eldugtam a füzetet, s félek, hogy meghallotta a japán papír jellegzetes zizegését. Ha így van, s ő újra megfogja hallani, a zizegésről biztos ez a vékony papír jut majd eszébe, s akkor könnyen kikövetkezteti, hogy mire is használom. A jövőben óvatosabbnak kell lennem. Mit tegyek, ha a férjem rájön ennek a füzetnek a létezésére? Hiába keresek neki új rejtekhelyet, egy ilyen kis szobában könnyen megtalálja. Egyet tehetek, nem szabad elmennem hazulról, ha a férjem itthon van. Mostanában egyre tompábbá válok, mert nem mozdulok ki itthonról annyiszor, ahányszor megszoktam. Általában Tosiko vagy az öreg szolgálónk vásárol be a Nisikiben.

Kimura épp az előbb hívott, hogy nézzük meg a VÖRÖS ÉS FEKETÉ-t az Aszahi moziban. Szívesen elmennék, előbb azonban valami megoldást kell találnom…

február 18

Tegnap éjszaka negyedszer hallottam a feleségem szájából a Kimura nevét. Eddig összefüggéstelen szavakról írtam, de immár semmi kétség: nem álmában mondja ki ezt a szót. De mi a célja vele? Azt akarja tudtomra adni, hogy „Nem alszom, csak úgy teszek!”, vagy azt, hogy „Tudni se akarok róla, hogy te vagy a partnerem, Kimurát akarom, nélküle nem élvezem a játékot. Végeredményben te is megtalálod a számításodat!” Vagy inkább az: „Ezzel csak fölpiszkálom a féltékenységedet. Nem teszek semmi mást, csak azt, amit egy hű feleség tesz meg a férjének.”

Tosiko ma végre elköltözött, és berendezkedett madame Okadánál. Szinte minden elkészült: a különálló szobát a fürdőszobával összekötő folyosó, a kőpadló a zongora számára. A telefont még nem helyezték át; ráadásul, mivel ma sakko, vagyis nem szerencsés nap van, Ikuko azt tanácsolta a lányának, hogy halassza el a költözködést huszonegyedikére, amikor tai-an, vagyis szerencsés nap lesz; de Tosiko rá se hederített s elköltözött. Csak a zongora elszállítása késik egypár napot, a többi holmit már átvitték Kimurával.

(A viharos éjszaka után Ikuko, szokása szerint, egész nap ágyban maradt, ájult álomban. Csak este kelt föl egypár percre, úgyhogy nem segített a költözködésben.) Tosiko címe: Tanaka Szekiden negyed; alig öt-hat percre van tőlünk. Kimura a Hjakumanben közelében, Tanakamon-maemacsiban bérel szobát, úgyhogy ő még nálunk is közelebb lakik a Szekiden negyedhez.

Amikor Kimura eljött segíteni, a lépcsőn fölfelé jövet, mielőtt bejött volna a dolgozószobámba, ezt mondta: „Ha megengedi… Elhoztam, amit ígértem”, ezzel letette a polaroidot és elment.

február 19

Képtelen vagyok megérteni Tosiko lelkiállapotát. Vannak pillanatok, amikor mintha imádná az anyját, máskor pedig mintha megvetné. De hogy az apját megveti, az biztos. Félreérti az intim kapcsolatunkat; az apjáról azt tartja, hogy már eleve züllöttnek született, az anyjában ennek nyomát sem leli. Alkalmasint úgy véli, hogy a törékeny alkatú anyja nehezen viseli a házasélettel járó kötelezettségeket, s hogy az apja olyan szerelmi szolgálatokat kíván meg az anyjától, melyekhez annak semmi kedve. (Az igazat megvallva, én ültettem el benne ezt a gondolkodásmódot.) Tegnap, amikor eljött az utolsó csomagjaiért, s bejött a szobába, hogy elbúcsúzzék, csak ennyit mondott: „Anyu, apu megfog ölni!” Aztán elment. Épp olyan furán szófukar, mint én. Mintha azért haragudna rám, mert titokban attól fél, hogy a mellbetegségem rosszabbra fordul. A szavai azonban rosszindulatról tanúskodtak, csípősen, gúnyosan csengtek. Nem abból a gyöngédségből fakadtak, amit egy lány az anyja iránt érez. Vajon a köztünk lévő húsz év ellenére nincs-e kisebbségi érzése velem szemben, már ami a külsőt, az asszonyi vonzerőt illeti? Megmondta a kezdet kezdetén, hogy nem szereti Kimurát, s most azon az alapon veti meg a fiatalembert, hogy az anyja James Stewarton keresztül akarta fölébreszteni iránta az érdeklődését. Ellenséges érzéseket táplálna irányomban?

Amennyire lehetséges, igyekszem itthon maradni, de vannak körülmények, amikor mégiscsak el kell mennem. Az is megeshet, hogy a férjem váratlanul hazaállít, amikor épp előadása van, úgyhogy nem tudom, mitévő legyek a naplómmal. Ha hiába dugdosom, akkor legalább azt szeretném tudni, hogy elolvassa-e titokban, ha nem vagyok idehaza. Valami jelet teszek a füzetre, ami elárulja, hogy a férjem kinyitotta-e vagy sem. Ezt csak én fogom ismerni, s úgy intézem, hogy a férjem semmit se vegyen észre. De vajon nem egy olyan jel volna jobb, amit észrevesz? Ha rájön, hogy a felesége tudja, hogy ő titokban elolvassa ezt a naplót, bizonyára elővigyázatosabb lesz. (De vajon így lesz-e?)

Nem könnyű egy ilyen jelet találni, az már bizonyos. Ez egyszer sikerülhet, de ha megismétli az ember, félő, hogy megszimatolja a dolgot. Betehetek például egy fogpiszkálót a napló egy bizonyos helyére; ha kinyitja, kiesik. Ez egyszer válik be, másodszorra a férjem úgy fogja intézni a dolgot, hogy ne essék ki; megfigyeli, hogy melyik laphoz tűztem be, s oda teszi vissza (a férjem az ilyesmiben nagyon agyafúrt). Mindig új dolgot kitalálni szinte lehetetlen. Próbaképpen meghatározott hosszúságúra szabtam egy ragasztószalagot (megmértem: ötvenhárom milliméter), kijelöltem a füzetborító egy bizonyos helyét, s ráragasztottam a szalagot mindkét oldalára (föntről számítva nyolcvankét, alulról hetvenöt milliméterre van; egy kicsit mindig meg kell majd változtatnom a szalag hosszát és helyét). Elméletben legalábbis lehetetlen levenni a szalagot, s egy hasonlót tenni pontosan ugyanarra a helyre; mindenesetre olyan bonyolult és unalmas művelet, hogy gyakorlatilag nem lehet megcsinálni. De ha sikerül is levenni, a nyoma ott marad a borítón, bármennyit bíbelődjenek is vele. Szerencsére a borító kemény japán papírból van, ráadásul be van futtatva egy vastag fehér réteggel, úgyhogy ha az ember letépi a szalagot, lefoszt vele egypár milliméternyit a bevonatból is. A férjem tehát mindenképpen nyomot hagy, ha elolvassa a naplómat.

február 24

Amióta Tosiko elköltözött, Kimurának nincs semmi ürügye rá, hogy ide járjon, mégis beállít két-három naponként, mint azelőtt. Hogy őszinte legyek, én is többször felhívtam. (Tosiko is föl-fölbukkan, de sose marad sokat.) A polaroidot két éjszakán használtam. Lefényképeztem a feleségemet pucéran elölről és hátulról, külön felvételeket készítettem a különböző részeiről, aztán levettem meghajlított, kinyújtóztatott végtagokkal, több pozícióban, más-más szögből. Hogy mi a célom ezekkel a fényképekkel? Először is, gyönyörűségemet lelem magában a fényképezésben. Élvezem, hogy kedvem szerint mozgathatom egy alvó nő testét (aki legalábbis úgy tesz, mintha aludna), hogy különböző pozíciókba állíthatom be. Másodszor, a képeket be akarom ragasztani a naplómba. A feleségem így biztos látni fogja őket.

Ily módon a teste olyan szépségeit fogja fölfedezni, melyekre eddig ügyet se vetett, s nagyon meg lesz lepve.

A harmadik ok az, hogy a feleségem ezáltal megérti, micsoda gyönyörűség számomra, ha elnézhetem a meztelen testét; ezzel egyet fog érteni, sőt mélyen meg lesz hatva. (El fogja gondolkoztatni az a ritka jelenség, miszerint egy férj, aki az idén tölti be az ötvenhatot, meg van babonázva a negyvenöt éves felesége meztelenségétől!) Negyedsorban azért teszem, hogy megsértsem a szemérmét, hadd lám, meddig megy el a színlelésben. A gép lencséje nem valami éles, olyan szerkezet sincs rajta, amivel föl lehetne becsülni a távolságot, úgyhogy szemmértékre hagyatkozom; kezdő vagyok, könnyen becsúszhat valami számítási hiba. Állítólag létezik külön a polaroidhoz való, nagyon érzékeny film, de ezt Japánban nagyon nehéz beszerezni. A filmek, amiket Kimura hozott, régiek, lejárt már a garanciális idejük, ezért nem számíthatok valami jó eredményre. A villanólámpa használata kényelmetlen volna s kínos is. Ezzel a berendezéssel csak az első és a negyedik célkitűzésemet valósíthatom meg. A képeket később ragasztom be.

február 27

Noha ma vasárnap van, fél tízkor beállított Kimura, hogy nem néznénk-e meg vele a VÖRÖS ÉS FEKETÉ-t. Az egyetemi felvételizők most nyakig vannak a felkészülésben a vizsgákra, s a tanárok is el vannak foglalva. Márciusban a férjemnek több lesz a szabad ideje, most azonban hetente többször is bent kell maradnia az egyetemen, hogy különórákat adjon. Kimurához is járnak diákok, de őhozzá különleges útmutatásokért. Kimurának józan meglátásai vannak, s valami hatodik érzékkel jósolja meg a témákat; ezek eddig mindig bejöttek a vizsgákon. Azt hiszem, értem a fifikáját. Ami a felkészültségét illeti, arról természetesen semmit sem tudok, de ítélőképesség tekintetében a férjem a bokájáig sem ér.

Csak vasárnap jut lélegzetvételnyi időhöz, vasárnap azonban a férjem reggeltől estig itthon van, s ez minden elmenetelt megnehezít. Idejövet Kimura beszélt Tosikóval. Közben ő is befutott, s megkért, hogy kísérjem el. Nem volt semmi kedvem velük menni, de nem illik kettesben elengedni őket. Mintha ez lett volna az arcára írva: „Föláldozom magam az anyámért”; „veletek megyek”. „Vasárnap jóval előbb ott kell lenni, mert hamar elfogynak a jegyek” – mondta Kimura. A férjem unszolt: „Én egész nap itthon leszek. Menj csak, nagyon jól megleszek egyedül. Úgysem hiszem el, hogy nincs kedved megnézni a VÖRÖS ÉS FEKETÉ-t!” Nagyon is jól értettem, hogy miért unszol a férjem; de mivel föl voltam készülve erre az eshetőségre, elmentünk hármasban. Fél tizenkettőkor ültünk be a moziba, s egy is elmúlt, amikor kijöttünk. Meghívtam ebédre a fiatalokat, de ők inkább hazamentek. Jóllehet a férjem azt mondta, hogy otthon lesz egész nap, nem sokkal azután, hogy három körül hazaértem, elment sétálni, s csak este jött haza. Jóformán még ki se húzta a lábát hazulról, elővettem a naplómat; a celofánszalag azon a helyen volt, ahova ragasztottam, s szemlátomást a borító is érintetlen volt. De aztán megnéztem nagyítóval, s fölfedeztem rajta néhány karcolást. Biztonság kedvéért betettem volt egy fogpiszkálót is egy bizonyos laphoz, s az nem volt a helyén. Semmi kétség, a férjem titokban elolvassa a naplómat. Vezessem-e tovább? Vagy hagyjam abba? Nem akarom föltárni a gondolataimat mások előtt, naplót csak azért írok, hogy önmagamnak adjak számot róluk. Mivel immár biztos, hogy elolvassák, abbahagyom; de mert ez a valaki nem más, mint a férjem, s lévén hogy kölcsönösen úgy teszünk, mint akik semmiről sem tudnak, végül is folytatni fogom.

Egy szó, mint száz, ezen a közvetett módon fogom a férjem tudtára adni azt, amit közvetlenül azért nem mondok el, mert szégyellem magam. Ha tehát a férjem elolvassa ezt a naplót, ám tegye, erről én nem tehetek, de azt nem akarom, hogy ezt közölje velem. Talán fölösleges ez a figyelmeztetés, hiszen a férjem nyilván úgy fog tenni, mint aki nem olvasta, holott valójában elolvasta. Aztán meg, ő azt tehet, ami neki tetszik, én azonban meg akarom nyugtatni afelől, hogy sose fogom elolvasni az ő naplóját. A férjem mindenkinél jobban tudja, hogy a hagyományok feltétlen híve vagyok, s a neveltetésem kizárja azt, hogy akár csak egy pillantást is vessek egy másik ember naplójába. Tudom, hogy a férjem hol tartja a naplóját, s megesik, hogy néha megérintem, sőt azt sem rejtem véka alá, hogy ki is nyitottam; de nem olvastam el belőle egy szót sem. Ez az igazság.

február 21

Jól sejtettem. A feleségem naplót vezet. Eddig szándékosan nem tettem említést róla ebben a füzetben, de igazság szerint már napok óta gyanítom. Tegnap délután lementem a vécére, s amikor elhaladtam a nappali előtt, a belső szódzsin˚ át észrevettem, hogy a feleségem nyugtalanul ráhajol az asztalra. Ezt megelőzőn pedig vékony japán papír zizegését hallottam. Nem afféle zörgés volt, amit két papírlap kelt. Úgy susogott, mint amikor valaki sebtében összegyűr egy befűzött köteget, s a párna alá rejti. Fölötlött bennem a kérdés, ugyan mi szüksége van a feleségemnek az olyan papírra, ami szinte teljesen nesztelenül kezelhető. Eddig nem volt alkalmam a végére járni a dolognak. Ma azonban, amíg moziban volt, átkutattam a nappalit, s egykettőre megtaláltam a naplót. Legnagyobb meglepetésemre a füzet le volt pecsételve egy celofánszalaggal; elővigyázatosság arra az esetre, ha megneszelném a létezését. Micsoda ostobaság a feleségemtől! Szóhoz sem jutok ekkora bizalmatlanság láttán. Nem vagyok én olyan hitvány alak, hogy elolvassam a naplóját az engedélye nélkül. Mindazonáltal, valami nyomasztó érzés hatására megpróbáltam, hátha sikerül olyan ügyesen levennem azt a szalagot, hogy ne hagyjon nyomot. Ezzel csak azt akartam a feleségem tudtára adni: „Semmi szükség arra a szalagra, bármikor elolvashatom titokban a naplódat, s még csak nem is fogod sejteni, valami más módot kellene kieszelned”; s ezzel gondosan munkához láttam. De kudarcot vallottam. Döbbenetes, hogy a feleségem milyen aprólékosan tervezte meg a dolgot. Hiába feszegettem le a szalagot a legnagyobb figyelemmel, a nyoma meglátszott a borítón. Tudomásul vettem, hogy nem lehet úgy levenni, hogy a feleségem ne vegye észre. Arra is rájöttem, hogy lemérte a szalag hosszát. Ez csak utólag jutott eszembe, úgyhogy én már nem tudtam lemérni. Egy szemre hasonló hosszúságú szalagot ragasztottam a helyébe. A feleségemnek biztos fel fog tűnni. De erre nyíltan felhívom a figyelmét: ámbár levettem a pecsétet, és kinyitottam a füzetet, egy betű nem sok, annyit sem olvastam el. A magamfajta rövidlátó nehezen silabizálja ki az efféle finom írást. Szeretném, ha ezt elhinné. De a feleségem már csak olyan, hogy minél inkább bizonygatom neki, hogy nem olvastam el, ő annál biztosabb benne, hogy igenis elolvastam. De ha egyszer mindenképpen az lesz a véleménye, hogy elolvastam, holott nem olvastam el, akkor akár el is olvashatom! De nem, nem olvasom el! Az igazat megvallva, attól félek, ahogyan a Kimura iránti érzéseiről ír. Drága, Ikuko, nagyon kérlek, ne írj erről a naplódban. Nem fogom titokban elolvasni, mégse írd meg erről az igazat. Azt írd, hogy Kimura csak egyszerű eszköz ahhoz, hogy engem fölizgass, még ha ez hazugság is.

Ma reggel Kimura meghívta a feleségemet moziba. Én kértem meg rá. Azt mondtam neki: „Mostanában, hogy állandóan itthon vagyok, a feleségem alig jár el hazulról. Bevásárolni az öreg szolgálónkat küldi. Nem értem a dolgot. Mozdítsa ki itthonról egypár órára.” Tosiko eddig rendszeresen elkísérte őket; nem tudom, mit forgat a fejében. Hasonlít az anyjához, de sokkal bonyolultabb nála. Nem lepne meg, ha szemrehányást tenne, hogy a szeretetemben nem ő foglalja el az első helyet, mint a legtöbb apa esetében, s hogy szemmel láthatóan az anyjába vagyok belehabarodva. Téved, ha azt hiszi, egyformán szeretem mindkettőjüket. Csak a szeretetem módja más. Egy apa nem szeretheti szenvedélyesen a lányát. Ezt alkalomadtán meg kell értetnem vele.

Tosiko elköltözése óta ma este vacsoráztunk először négyesben, ugyanannál az asztalnál. Elsőnek Tosiko ment el. A konyak után a feleségem úgy viselkedett, mint rendesen. Kimurának visszaadtam a polaroidot, amikor nagy későn cihelődni kezdett, s ezt mondtam: „Az persze előny, hogy nem kell az előhívással bajlódni, de mivel a villanólámpa használata elég körülményes, egyszerűbb egy közönséges géppel dolgozni, nem igaz? A saját Zeiss-Ikonomat fogom használni, azt hiszem.” „S a városban hívatja elő?” – kérdezte Kimura. „Ezen magam is sokat gondolkoztam. Nincs kedve a lakásán előhívni a filmeket?” – kérdeztem. Kimura szemlátomást zavarba jött. „Nem hívhatnám elő önöknél?” Mire én: „Sejtelme sincs, hogy milyen felvételekről van szó?” „Őszintén szólva, nem nagyon.” „Ezeket a képeket senki se láthatja, ezért idehaza nem hívhatom elő őket. Ráadásul nagyításokat is akarok, s itt nincs hely sötétkamrának. A maga lakásán nem lehetne berendezni egyet? Maga az egyetlen ember, aki minden további nélkül láthatja ezeket a fényképeket.” Mire Kimura: „Nem mondom, hogy nincs hely. Beszélni fogok a házigazdámmal.”

február 28

Amikor Kimura ma reggel nyolckor megjött, a feleségem még aludt. Csak beugrott az egyetemre menet, mint mondta. Én is ágyban voltam, de amikor meghallottam a hangját, fölkeltem, és átmentem a nappaliba. „Minden rendben van, Mester.” Hirtelen nem értettem, miről beszél; a sötétkamráról volt szó. A házban, ahol lakik, nem működik a fürdőberendezés, a fürdőszobát senki se használja, semmi akadálya tehát, hogy berendezkedjék; a vízcsap kéznél van. Megkértem, hogy rendezkedjék be minél előbb.

március 3

Kimura jobban siet, mint én, pedig azt mondja, hogy a vizsgák elveszik minden idejét. Tegnap elővettem a rég használt Ikonomat, s elhasználtam egy egész tekercset; harminchat felvételt készítettem. Kimura ma közömbös képpel állított be. „Bejöhetek?” – kérdezte, ezzel már bent is volt a dolgozószobámban, s mélyen a szemembe nézett. Az igazat megvallva, addig még nem jutottam dűlőre, helyes-e, ha rábízom az előhívást. Pedig már többször is látta meztelenül Ikukót; ha egyáltalán rábízhatom valakire, az csak ő lehet. Ő azonban csak pillanatokra látta a feleségem testét, akkor is csak bizonyos részeit; nem szemlélte meg alaposan, kifacsart testhelyzetekben, különböző szögekből. Vajon nem izgatom-e föl túlságosan, ha rábízom ezt a munkát? Ha ennyivel beéri, minden rendben, de vajon nem támadnak-e más gondolatai is? Ha tovább fejlődne a dolog, ki lesz az, aki az egészet fölszította? Én magam, s akkor szemrehányást is csak magamnak tehetek. Őt nem terhelné felelősség. Arra a lehetőségre is gondolnom kell, hogy a fényképek a feleségem szeme elé kerülnek. Ő mindenekelőtt azért volna dühös, mert a tudta nélkül fényképeztem le, aztán meg azért, mert a képeket mással hívattam elő; az a legkevesebb, hogy úgy tenne, mint aki meg van sértve. Arról nem is beszélve, hogy abból, hogy a férje megmutatta őt Kimurának ezekben a szemérmetlen pózokban, arra a következtetésre juthat, hogy megengedem, hogy megcsaljon vele. A végzet akarata, hogy ilyen föltevésekre jutva növekedjék bennem a féltékenység, s hogy minél nagyobb gyönyörrel ajándékoz meg ez a féltékenység, annál jobban vágyjam rá, hogy a helyzet veszélyeit megpróbáljam vállalni.

Miután eldöntöttem magamban a dolgot, ezt mondtam Kimurának: „Magára bízom ezeknek a filmeknek az előhívását. Senkinek se mutassa meg őket. Az előhívást maga végezze el. Ha elkészült, mutassa meg nekem, s én kiválasztom a legérdekesebbeket, s megkérem, nagyítsa fel őket.”

Kimura szörnyű zavarban volt. Csak annyit mondott: „Rendben…”, s megpróbált közömbös arcot vágni. Aztán hallgatólagosan beleegyezett és távozott.

március 7

Ma megint a dolgozószoba padlóján volt a kisszekrény kulcsa. Másodszor ebben az évben. Először január 4-én volt ott. Emlékszem, hogy amikor bementem takarítani a dolgozószobába, ott találtam a kulcsot a padlón, az előtt a hosszú nyakú váza előtt, melyben egy szál nárcisz volt. Ma reggel látom, hogy a szilvavirág már fonnyadozik, s egy kaméliagallyat akartam tenni a helyébe. Akkor pillantottam meg a kulcsot; ugyanott volt. Ez nem véletlen, gondoltam, ezzel kinyitottam a fiókot, s kivettem a füzetet, amibe a férjem a naplóját írja. Legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan celofánszalaggal volt lepecsételve, mint az enyém. Ellentétben velem, a férjem ezzel azt akarta a tudtomra adni: „Biztos kifogod nyitni, hogy megnézd!” A férjem fényes kartonborítójú iskolásfüzeteket használ. Úgy tetszett, hogy az övéről könnyebb levenni a szalagot, mint az enyémről. Furdalt a kíváncsiság. Kíváncsi voltam, vajon nem tudnám-e úgy leválasztani azt a szalagot, hogy ne hagyjon nyomot. S merő kíváncsiságból le is választottam. De hiába ügyeskedtem, megmaradt a nyoma. Azon a helyen bemélyedt egy kicsit a fényes kartonborító. Ott, ahol a szalag volt, nem maradt nyom, de amikor lefeszítettem, a sáv kiszélesedett; immár nem lehet elleplezni, hogy valaki kinyitotta a füzetet. Ragasztottam a helyébe egy másik szalagot, de a férjemnek biztos föl fog tűnni, s biztos arra fog gondolni, hogy titokban elolvastam a naplóját. Mint már többször is mondtam, egy szótag nem sok, annyit sem olvastam el belőle, az istenekre esküszöm. A férjem tudja, hogy megvetem a szemérmetlen beszédet, s talán ily módon akart beszélgetést kezdeményezni. Egy okkal több, hogy undorodjam az elolvasásától. Épp csak hogy fölütöttem a füzetet, hogy megállapítsam, milyen vastag. Egyszerű kíváncsiság volt. A tekintetem rátévedt egy hevenyészett, türelmetlen, ideges írással borított lapra; macskakaparásnak látszott, ezért gyorsan továbbhajtottam. Feltűnt, hogy bizonyos lapokra obszcén fényképek vannak ragasztva. Zavaromban behunytam a szemem, s gyorsan továbblapoztam. Mit jelentsen ez? Honnan valók ezek a fényképek, s miért ragasztották be őket? Tán csak nem azért, hogy a szemem elé kerüljenek? S vajon kit ábrázolnak? Förtelmes dolog ötlött fel bennem. Az utóbbi éjszakákon néhányszor az volt az érzésem, hogy a szoba hirtelen kivilágosodik. S akkor az jutott eszembe, hogy valaki rólam készített felvételeket, villanó-lámpa segítségével. Ki az a valaki? Hol arra hajlottam, hogy a férjem volt az, hol arra, hogy Kimura. De jobban belegondolva, vajon nem álom, látomás volt csupán? Tulajdonképpen csak a férjem fényképezhetett le, az nem lehet, hogy Kimura volt! Emlékszem, a férjem egyszer azt mondta: „Nem is tudod, milyen szép a tested. Szeretném lefényképezni, hogy megmutassam.” Most már biztos vagyok benne, hogy engem ábrázolnak azok a képek!