Harmadik fejezet
Valaki nagyon határozott.

A fáradhatatlan Sparsitné asszony, a ki úgy meghült, hogy hangja rekedt suttogássá vált, s pompás termete a folytonos tüsszögéstől csaknem darabokra tört, addig vadászott pártfogójára, a míg a fővárosban rá nem akadt. S mikor teljes fönségében elébe toppant a St.-James utczai szállodában, a robbanó anyag, a melylyel tömve volt, felrobbant és a levegőbe repült. Miután véghetetlen gyönyörűséggel elintézte az elintézni valóját, a fenkölt lelkű hölgy aléltan omlott Bounderby úr kabátgallérjára.

Bounderby úr mindenekelőtt lerázta a nyakáról Sparsitné asszonyt s ráhagyta, hogy fájdalmának különböző stádiumán a padlón vergődjék keresztül tetszése szerint. Azután hatásos élesztési kisérletekhez folyamodott. A többi között csavargatni kezdte a beteg hűvelykújjait, rápaskolt a kezeire, bőségesen meglocsolta vízzel az arczát és teletömte sóval a száját. Mihelyt e figyelmes fáradozással eszméletre térítette Sparsitné asszonyt (a mi hamarosan bekövetkezett), minden egyéb frissítőt mellőzve, begyömöszölte őt tüstént egy gyorsvonatba s inkább holtan, mint elevenen, visszaszállította Coketownba.

Mint klasszikus rom, Sparsitné asszony érdekes látványosság volt, mikor megérkezett útja czéljához; de minden egyéb szempontból tekintve, a kár, a melyet eddigelé vallott, rengeteg volt, s nagyon lefokozta arra irányuló igényét, hogy megcsodálják. Bounderby úr egy szemernyit sem törődve Sparsitné asszony ruházatának és testi állapotának ziláltságával, s oly érzéketlenül állva a delnő megindító tüsszögését, mint a kő, nyomban betolta őt egy bérkocsiba és magával czipelte Stone Lodgeba.

- Nos, Gradgrind Tom, - szólt Bounderby, mikor késő este berobbant apósa szobájába, - íme itt egy úrhölgy - Sparsitné asszony - ismeri Sparsitné asszonyt - a kinek olyasvalami mondanivalója van az ön számára, a mitől eláll majd a szeme-szája.

- Nem kapta meg a levelemet! - kiáltott Gradgrind úr, a kit nagyon meglepett a látogatás.

- Nem kaptam meg a levelét, uram! - pattogott Bounderby. - Ez az idő nem alkalmas a levelezgetésre. Ne merjen senki a világon levelekről beszélni coketowni Bounderby Józsiásnak, a míg olyan lelkiállapotban van, mint jelenleg.

- Bounderby, - szólt Gradgrind úr, nyugodtan tiltakozva, - én egy egészen különös levélről beszélek, a melyet Lujza dolgában írtam önnek.

- Gradgrind Tom, - felelt Bounderby, tenyerével többször nagyot csapva az asztalra, - én egy egészen különös hírnökről beszélek, a ki Lujza dolgában keresett föl. Sparsitné asszony, asszonyom, álljon elő!

A boldogtalan delnő e fölszólításra megpróbálta elmondani tanúvallomását. De nem lévén hangja, s kínos erőlködéssel jelezni akarván, hogy torokgyuladása van, annyira kellemetlenné vált s oly rettentően fintorgatta az arczát, hogy Bounderby úr, a ki képtelen volt türtőztetni magát, megragadta Sparsitné asszonynak a karját és alaposan megrázta őt.

- Ha nem birja kinyögni, asszonyom, - szólt Bounderby, - akkor engedje meg, hogy én mondjam el. Ez az idő nem alkalmas arra, hogy egy delnő, bármily előkelő is a rokonsága, meg se mukkanjon s úgy álljon a helyén, mintha köveket nyelt volna. - Gradgrind Tom, Sparsitné asszony a minap véletlenül oly helyzetben volt, hogy végighallgathatta az ön lányának és az ön drága úri barátjának, Harthouse Jakab úrnak szabad ég alatt folytatott beszélgetését.

- Valóban? - szólt Gradgrind úr.

- Igenis, valóban! - kiáltott Bounderby. - És ebben a beszélgetésben...

- Szükségtelen ismételnie a beszélgetés tartalmát, Bounderby. Tudom, mi történt.

- Tudja? Talán, - szólt Bounderby, miközben elképedve rámeredt nyugodt és szelíd apósára, - talán azt is tudja, hol van a leánya e pillanatban?

- Természetesen. Itt van.

- Itt?

- Kedves Bounderby barátom, arra kérem, szíveskedjék mindenesetre mérsékelni hangos kitöréseit. Lujza itt van. Abban a pillanatban, mihelyt szabadulhatott attól a személytől, a kiről ön beszél s a kit legnagyobb sajnálatomra, én mutattam be önnek, Lujza ide sietett védelemért. Én magam is alig pár órája érkeztem haza, mikor fogadtam őt - itt, ebben a szobában. Vasúton a városba sietett, a városból kirohant ebbe a házba a legőrültebb viharban, s félőrülten jelent meg előttem. Természetesen azóta itt maradt. Arra kérem tehát úgy a saját, mint a lányom érdekében, szíveskedjék kissé nyugodtabban viselkedni.

Bounderby úr néhány pillanatig némán bámult maga körül mindenfelé, kivéve azt a pontot, a hol Sparsitné asszony állt; majd hirtelen odafordult Scadgersné asszony unokahúgához, s így szólt ehhez a szerencsétlen asszonyhoz:

- Nos, asszonyom! Örvendeni fogunk, ha néhány szóval helyén valónak tartaná megmagyarázni, miért robogott össze-vissza az országban expresszvonaton, ha csupán dajkamesékkel volt tömve a málhája, asszonyom!

- Uram, - suttogott Sparsitné asszony, - az idegeim jelenleg sokkal roncsoltabbak s az egészségem az ön szolgálatában jelenleg sokkal jobban megrokkant, semhogy a könnyeken kívül más egyébben kereshetnék menedéket.

A mit meg is tett.

- Nos, asszonyom, - szólt Bounderby, - a nélkül, hogy olyan megjegyzést tennék, a mit illendően nem tehetne az ember egy jó családból való hölgygyel szemben, azt az egyet óhajtom csak megjegyezni, hogy voltaképpen van még valami más is, a miben, véleményem szerint, menedéket kereshetne, s ez - egy bérkocsi. S minthogy a kocsi, a melyben idejöttünk, még a kapu előtt áll, meg fogja engedni, hogy levezessem kegyedet a kocsihoz és hazaküldjem a bankba, a hol az lesz a legokosabb, ha a lábait olyan forró vízbe dugja, a minőt csak el bir viselni, s miután ágyba feküdt, megiszik egy pohár forró rumot vajjal.

Így szólván, Bounderby úr odanyújtotta jobb kezét a zokogó delnőnek, s lekisérte őt a szóbanforgó kocsihoz, miközben Sparsitné asszony még néhány siralmas tüsszögést hallatott. Bounderby csakhamar újra visszatért egyedül.

- Nos, Gradgrind Tom, minthogy az arczából azt olvastam ki, hogy beszélni óhajt velem, - szólalt meg újra Bounderby, - itt vagyok. De nyíltan megmondom, nem a legjobb kedvemben vagyok, - mert a dolog úgy sincs ínyemre, a hogy’ most látom, s úgy vélem, hogy az ön lánya sohase bánt velem oly kötelességtudóan és alázatosan, a hogy’ coketowni Bounderby Józsiás megkövetelheti a feleségétől. Ha nem csalódom, önnek megvan a maga véleménye; s bizonyos, hogy megvan a magam véleménye magamnak is. Ha olyasmit szándékozik ma este mondani nekem, ami nem fér össze ezzel az őszinte kijelentéssel, akkor jobb lesz, ha el sem mondja.

Minthogy Gradgrind úr, a mint látni fogjuk, nagyon engedékenyen viselkedett, Bounderby úr minden áron rajta volt, hogy mennél keményebb lehessen. Ez a szeretetreméltó tulajdonsága már megvolt neki.

- Kedves Bounderby barátom, - kezdte Gradgrind úr válaszképpen.

- Már megbocsásson, - szólt Bounderby, - de nem óhajtok senkinek a kedves barátja lenni. Ebből kell kiindulnunk. Ha valaki kedves barátjának kezd hivogatni, rendszerint azt tapasztalom, hogy be akar csapni. Nem udvariaskodom önnel; de hiszen tudja, hogy én nem vagyok udvarias ember. Ha ön szereti az udvariasságot, akkor tudja, hogy hol keresse. Ott vannak az ön úri barátjai, ezek ellátják majd vele olyan bőven, a hogy’ csak a kedve tartja. Én ezt a czikket nem tartom raktáron.

- Bounderby, - szólt most Gradgrind úr, - valamennyien tévedhetünk...

- Azt gondoltam, hogy ön nem tévedhet, - vágott közbe Bounderby.

- Talán én magam is azt gondoltam. De most azt mondom, hogy valamennyien tévedhetünk; s hálásan méltányolnám az ön gyöngédségét, ha megkímélne Harthousera vonatkozó czélzásaitól. Én a magam részéről, beszélgetésünk során, mellőzöm, hogy mily meghitt viszonyban volt ön vele s mennyire bátorította őt; de arra kérem, hogy ön se emlegesse őt kapcsolatban velem.

- Egyszer se említettem a nevét! - szólt Bounderby.

- Jó, jó! - felelt Gradgrind úr türelmesen, sőt csaknem alázatosan. S azután egy ideig tünődve ült a helyén. - Bounderby, van okom kételkedni benne, vajjon megértettük-e mi valaha teljesen Lujzát?

- Kit ért a mi alatt?

- Akkor hát magamat mondom csak, - felelt Gradgrind úr a nyersen odavágott kérdésre. - Kételkedem benne, vajjon megértettem-e Lujzát. Nem tudom, vajjon úgy neveltem-e őt, a hogy’ kellett volna.

- Most az egyszer fején találta a szöget, - felelt Bounderby. - Ebben egyetértek önnel. Végül mégis csak kitalálta hát? Nevelni valakit! Én majd megmondom, mi az, nevelni valakit. Ha kirugják az embert hazulról s ennivaló helyett veréssel táplálják, akkor nevelik jól.

- Azt hiszem, az ön józan esze belátja, - jegyezte meg erre Gradgrind úr nagyon alázatosan, - hogy bármi legyen is a jó oldala ennek a rendszernek, általában bajos volna lányokkal szemben alkalmazni.

- Egyáltalában nem látom be, uram, - felelt a makacs Bounderby.

- Nos, - sóhajtott Gradgrind úr, - hagyjuk ezt a kérdést. Higyje meg, semmi kedvem a vitatkozásra. Jóvá szeretném tenni, a mi hiba történt, ha lehetséges; és remélem, hogy ön is támogatni fog becsületesen, Bounderby, mert nagyon boldogtalan vagyok.

- Még mindig nem értem önt, uram, - szólt Bounderby megátalkodott makacssággal, - s ennélfogva semmit sem igérhetek.

- Az utolsó pár óra alatt, kedves Bounderby barátom, - folytatta Gradgrind úr oly csüggedten és békülékenyen, mint az előbb, - azt hiszem, sokkal jobban megismertem Lujza jellemét, mint a megelőző esztendők során. A belátáshoz kínos kényszerűség hatása alatt jutottam el, s a fölfedezés nem az én érdemem. Azt hiszem, - meg fogja lepni, Bounderby, hogy ezt hallja tőlem, - azt hiszem, Lujzának oly tulajdonságai vannak, a melyekkel - senki sem törődött és... és a melyek egy kissé ferde irányba terelődtek. És... és azt akarom önnek mondani, hogy... hogy ha szíves volna támogatni engem abban a helyén való törekvésemben, hogy Lujzát egy ideig átengedjük a saját jobb természetének, s tapintatos gyöngédséggel bátorítsuk ily irányú fejlődésében, - akkor boldogabbak lehetnénk valamennyien. Lujza volt mindig a legkedvesebb gyermekem, - szólt Gradgrind úr eltakarva kezével az arczát.

A pattogó Bounderby elvörösödött s úgy felfúvódott, mintha - s valószínűleg így is volt, - a guta környékezné. De bárha lángvörös volt a füle is, leküzdötte a fölháborodását és így szólt:

- Itt akarja tartani Lujzát egy ideig?

- Hát igen. Azt akartam ajánlani önnek, kedves Bounderby barátom, engedje meg, hogy Lujza itt maradjon látogatóban, Czili társaságában (természetesen Jupe Czecziliát gondolom), a ki megérti őt s a kiben Lujza is bízik.

- Mindebből azt látom, Gradgrind Tom, - szólt Bounderby, miközben kezeit zsebre dugván felállott, - hogy önnek az a véleménye, hogy Bounderby Lu között meg közöttem holmi úgynevezett összeférhetetlenség forog fenn.

- Attól félek, hogy ez idő szerint általános összeférhetetlenség forog fenn Lujza és... és csaknem minden kapcsolat között, a melybe én juttattam őt, - volt az atya szomorú válasza.

- Most pedig ide hallgasson, Gradgrind Tom, - szólt a lángvörös Bounderby, miközben lábát szétterpesztve s kezét mélyebbre nyomván a zsebébe, Gradgrind úr elé állt. (A haja beillett volna kaszálónak, a melyet haragjának szele zilált). - Ön megmondta a mondanivalóját; most rajtam a sor. Én coketowni vagyok. Coketowni Bounderby Józsiás. Ismerem ennek a városnak a tégláit, ismerem ennek a városnak a gyárait, ismerem ennek a városnak a kéményeit, ismerem ennek a városnak a füstjét és ismerem ennek a városnak a “kezeit”. Meglehetősen ismerem mindezt. Ezek kézzelfogható tények. Ha valaki elém áll és kedélyről meg fantáziáról kezd beszélni, én mindig megmondom az illetőnek, bárki legyen is, hogy tudom, mire czéloz. Teknősbéka-levesre, meg vadpecsenyére, arany kanállal, és hatos fogatra. Ez a kívánsága az ön lányának is. Minthogy önnek az a véleménye, hogy a lánya kívánságát teljesíteni kell, azt ajánlom önnek, ám tessék teljesíteni; mert tudja meg, Gradgrind Tom, hogy én ugyan soha sem fogom teljesíteni.

- Bounderby, - szólt Gradgrind Tom, - azt reméltem, hogy kérésemnek meglesz a foganatja, és ön más hangon fog beszélni.

- Várjon csak egy kicsit, - felelt Bounderby; - ön már elmondta a mondanivalóját, azt hiszem. Végighallgattam önt; most legyen szíves ön is végighallgatni engem. Ha már következetlen, ne legyen mindjárt igazságtalan is; mert, bárha sajnálom, hogy Gradgrind Tomot így kell látnom, kétszeresen sajnálnám, ha ennyire sülyedne. Ön tehát tudatta velem, hogy valami fajta összeférhetetlenség van köztem meg a lánya között. Én viszont tudatom önnel, hogy kétségbevonhatatlanul van összeférhetetlenség köztünk, még pedig elsőrangú, - s ez röviden az, hogy az ön lánya nem méltányolja kellő módon a férje érdemeit s nem érzi úgy, a hogy’ kellene, lelkemre mondom! milyen tisztesség, hogy én vagyok a férje. Remélem, ez csak őszinte beszéd!

- Bounderby, - vetette közbe Gradgrind úr, - ez oktalanság.

- Az-e? - szólt Bounderby. - Örvendek, hogy így nyilatkozik. Mert ha Gradgrind Tom újdonsült bölcseségével azt mondja, hogy a mit mondok, oktalanság, akkor azon nyomban meg vagyok győződve róla, hogy átkozottul okos dolgot mondhattam. Szíves engedelmével folytatom. Ön ismeri a származásom történetét, és tudja, hogy jó egynéhány esztendeig nem volt szükségem czipőhúzóra, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem volt czipőm. De azért, akár hiszi, akár nem, vannak hölgyek - előkelő hölgyek - jó családból valók - jó családból! - a kik lábam nyomát is csaknem imádják.

Bounderby úr úgy vágta apósa fejéhez ezt a kijelentést, mint valami robbanó löveget.

- Ellenben az ön lánya, - folytatta Bounderby, -, távolról sem előkelő hölgy. Ezzel ön is tisztában van. Fütyülök az ilyesmire, jól tudja; de hát ez tény, s ezt ön sem változtathatja meg, Gradgrind Tom. Mért mondom ezt?

- Azt hiszem, nem azért, hogy engem kíméljen, - jegyezte meg halkan Gradgrind úr.

- Hallgasson végig, - szólt Bounderby, - és ne szóljon közbe, a míg önre nem kerül a sor. Azért mondom ezt, mert előkelő rokonságú hölgyek elképedve látták, hogy’ viselkedett az ön lánya s tanúi voltak érzéketlenségének. Csodálkoztak is, hogy’ tűrhettem ezt. S most én magam is csodálkozom rajta, és nem szándékozom tovább tűrni.

- Bounderby, - felelt Gradgrind úr felállva, - azt hiszem, mennél kevesebbet beszélünk ma este, annál jobb lesz.

- Ellenkezőleg, Gradgrind Tom, mennél többet beszélünk ma este, annál jobb lesz, azt hiszem. Illetve, - (itt elakadt egy kissé, hogy gondolkozzék), - a míg el nem mondtam mindent, a mit mondani akarok; azután nem bánom, ha mindjárt elválunk is. Most pedig kérdezek valamit, a mi megrövidítheti a dolgot. Hogy’ érti előbbi indítványát?

- Hogy hogyan értem, Bounderby?

- Tudniillik azt, hogy Lujza itt maradjon látogatóban, - szólt Bounderby, miközben makacsul ide-oda rengett fején a kaszáló.

- Úgy értem, hogy ön remélhetőleg lesz szíves beleegyezni abba, hogy Lujza egy ideig itt maradhasson pihenni és elmélkedni. Ez idővel bizonyára sok tekintetben előnyösen megváltoztathatná a helyzetet.

- Talán még önt is kigyógyítaná az összeférhetetlenség bogarából? - kérdezte Bounderby.

- Ha ez a kifejezés jobban tetszik önnek, hát még engem is.

- Hogy jutott erre a gondolatra? - szólt Bounderby.

- Mondottam már, attól félek, hogy Lujzát nem értettük meg. Sokat kívánok-e öntől, Bounderby, ha arra kérem, hogy ön, a ki annyival idősebb Lujzánál, támogasson abban az igyekvésemben, hogy Lujzát a helyes irányba tereljük? Ön felelős érte, ön az élettársa jóban, rosszban, ön...

Bounderby urat nagyon bosszanthatta volna, hogy ugyanazokat a szavakat ismétlik előtte, a melyekkel ő maga vígasztalta annak idején Blackpool Istvánt; csakhogy egy haragos közbeszólással elvágta az idézet folytatását.

- Ugyan, kérem! - szólt. - Hagyjon békét ezzel a dologgal. Éppen olyan jól tudom, mint ön, hogy mije vagyok a lányának. Sohse törődjék hát ezzel; ez az én dolgom.

- Csak azt akartam megjegyezni, Bounderby, hogy többé-kevésbbé valamennyien tévedhetünk, önt sem véve ki; és hogy ha ön is engedne egyben-másban, akkor tekintettel arra a nagy felelősségre, a melyet magára vállalt, nem csupán igaz baráti cselekedetről volna szó, hanem talán némi tartozás törlesztéséről is Lujzával szemben.

- Én nekem más a véleményem, - pattogott Bounderby. - Én már csak a magam véleménye szerint akarom elintézni a dolgot. Semmi kedvem sincs e miatt összekapni önnel, Gradgrind Tom. Őszintén szólva azt hiszem, nem is illenék a tekintélyemhez, hogy ilyesmi miatt összekapjak valakivel. A mi az ön úri barátját illeti, hordja el magát, a hová kedve tartja. Ha az utamba akad, megmondom majd neki a véleményemet; ha nem akad az utamba, nem mondom meg, mert kár volna a fáradságért. A mi az ön lányát illeti, a kit Bounderby Józsiásnévá tettem, pedig talán jobb lett volna, ha meghagyom Gradgrind Lunak, - ha holnap déli tizenkét órára nem lesz otthon, tisztában leszek vele, hogy szívesebben marad máshol, és elküldöm majd ide a ruházatát, meg egyéb holmiját, s ezentúl ön gondoskodjék majd róla. A mit pedig arról az összeférhetetlenségről, a mely ez erélyes elhatározásra bírt, az embereknek mondani fogok általában, az a következő: Én Bounderby Józsiás vagyok és megvan a magam külön felfogása az életről; a feleségem Gradgrind Tom leánya, és neki is megvan a maga külön felfogása az életről; és a két ló nem akarja együtt húzni a szekeret. Azt hiszem, a világ tisztában van vele, hogy én éppenséggel nem vagyok közönséges ember; és a legtöbb ember elég hamar meg fogja érteni, hogy az a nő, a ki tartósan meg tud felelni az igényeimnek, szintén nem lehet közönséges asszony.

- Komolyan arra kérem, fontolja meg még egyszer a dolgot, Bounderby, - unszolta Gradgrind úr, - mielőtt ilyen döntő lépésre szánja el magát.

- Én mindig döntő lépésre szánom el magam, - szólt Bounderby, miközben föltette a kalapját; - és bármit teszek, egy-kettőre megteszem. Csodálkoznám rajta, hogy Gradgrind Tom ilyen megjegyzéssel fordul coketowni Bounderby Józsiáshoz, noha tetőtől talpig ismeri őt, ha egyáltalában csodálkoznám bármin, a mit Gradgrind Tom tesz, miután nem átallott szerepet vállalni az ilyen érzelgős ostobaságban. Közöltem önnel az elhatározásomat, s egyéb mondanivalóm nincsen. Jó éjszakát!

Bounderby úr ezután hazament városi házába és lefeküdt. Másnap déli tizenkét óra után öt perczczel kiadta a parancsot, hogy csomagolják össze gondosan Bounderbyné asszony holmiját és küldjék át Gradgrind Tomhoz; azután hirdetést tett közzé a lapban, hogy falusi birtoka szabad kézből eladó, és megkezdte újra legényéletét.