Hetedik fejezet
Lőpor.

Harthouse Jakab úr, buzgalommal szolgálván kiválasztott pártja érdekeit, hamarosan nagy hírre kapott. Miközben egyet-mást bemagolt még folytatólagosan a politikai bölcsek számára, egy kissé még több közönynyel viseltetett általában az egész társadalommal szemben, s tűrhető eredménynyel fitogtatta a becstelenséget leplező becsületességet, (ezt a leghatásosabb és legkedveltebb előkelő halálos bűnt), csakhamar úgy emlegették őt, mint a kitől sokat várhatnak még. Az a körülmény, hogy egyáltalában nem vette komolyan a dolgokat, nagy előnyére vált, mert képessé tette őt arra, hogy oly könnyedén hozzásímuljon a megcsontosodott tényemberekhez, mintha születése perczétől fogva közöttük élt volna, s minden egyéb felekezetet, mint a melynek tagjai egytől-egyig tudatos képmutatók, keményen elítéljen.

- A kiknek miközülünk senki sem hisz, drága Bounderbyné asszonyom, s a kik önmaguknak sem hisznek. Az egyetlen különbség közöttünk s az erény vagy a jótékonyság vagy az emberszeretet apostolai között, - (a név egyre megy) - az, hogy a míg mi tudjuk, hogy üres szalmacséplés az egész, s ezt meg is mondjuk, addig ők, bár épp úgy tudják, a világért el nem árulnák.

Mért botránkozott volna meg Lujza ezen a fejtegetésen? Vagy mért riadt volna vissza tőle? Hiszen nem ütközött bele annyira sem atyjának elveibe, sem az ő saját ifjúkori neveltetésébe, hogy oka lett volna megijedni tőle. Hol volt a lényeges különbség a két iskola között, mikor mind a kettő egyaránt az anyagi valósághoz lánczolta le őt s arra tanította, hogy ne higyjen semmi egyébben? Mit pusztíthatott volna el az ő lelkében Harthouse Jakab, a mit Gradgrind Tamás a romlatlanság állapotában gondosan ápolt?

Sőt e válságos helyzetben még nagyobb baj volt Lujzára nézve az, hogy az az erős hajlandóság, a mely megvolt benne, mielőtt kiválóan praktikus atyja keze alá került, s a mely arra serkentette, hogy hinni próbáljon egy sokkal szabadabb és nemesebb emberi létben, mint az volt, a melyről beszélni hallott, - szakadatlan kétséggel és haraggal vívódott a lelkében. Kétséggel, mert minden erre irányuló törekvését elfojtották benne ifjúságában. Haraggal a rajta esett igaztalanság miatt, ha vágyódása talán mégis valóban az igazság sejtelme volt. Az olyan természetre, a mely hosszú időn át hozzászokott ahhoz, hogy önmagát elnyomja, a mely csupa önvád és meghasonlás volt, a Harthouse féle philosophia valósággal megváltás és igazolás gyanánt hatott. Ha minden értéktelen semmiség volt, akkor nem nélkülözött semmit, nem mondott le semmiről. - Nem mindegy-e? - mondotta volt atyjának, mikor ez férjét ajánlotta neki. Nem mindegy-e? - gondolta magában még mindig. Kicsinylő daczczal kérdezgette magában: Nem mindegy-e? - és tovább haladt a maga útján.

Hová vajjon? Lépésről-lépésre tovább a lejtőn, bizonyos czél felé, de oly lassacskán, hogy azt hitte, mozdulatlan. A mi Harthouse urat illeti, ő bizony sem nem fontolgatta, sem nem bánta, hogy vajjon hová törekszik. Nem volt semmi különös czélja vagy terve; semmiféle erélyes gonosz szándék nem rázta őt fel tunyaságából. Egyelőre annyira szórakozott és érdeklődött, a mennyire csak illett egy hozzáfogható finom uri emberhez, - sőt talán jobban is, mint a hogy’ hírnevének ártalma nélkül megvallhatta volna. Odaérkezése után nemsokára megírta unalmában bátyjának, a parlament említett tiszteletreméltó és tréfás tagjának, hogy Bounderbyékon “pompásan mulat”; meg hogy az asszony nem az a Gorgon, a kinek gondolta volt, hanem fiatal s rendkivül csinos nőcske. Később nem írt többé róluk, és szabad idejét főként Bounderbyék házának szentelte. Miközben látogatásokat téve ide-oda utazgatott a coketowni kerületben, nagyon gyakran megfordult nálok, főképp mivel Bounderby úr folyton nagyon biztatta őt. Teljesen rávallott Bounderby úr szájaskodására, hogy fűnek-fának elkérkedett vele, hogy ő bizony egy csöppet sem törődik az előkelő ismerősökkel, de mivel a felesége, Gradgrind Tom leánya, törődik velük, szívesen látja, ha meglátogatják.

Harthouse Jakab úrnak az járogatott az eszében, hogy minő teljesen új érzésben volna része, ha az az arcz, a mely oly szépen megváltozott a kamasz kedvéért, egyszer csak az ő kedvéért változnék át.

Elég gyors megfigyelő volt; jó volt az emlékezőtehetsége is, és abból, a mit a fivér mondott, egyetlen szócskát sem felejtett el. Összefűzte ezt mindazzal, a mit a nővéren megfigyelt, s kezdte megérteni őt. Bizonyos, hogy Lujza jellemének jobb és mélyebb része kívül esett Harthouse megfigyelései körén, - mert az emberi természettel úgy vagyunk, mint a tengerrel, a mélység mélységnek felel meg bennök; egyébként azonban nemsokára műértő szemmel kezdett olvasni Lujza bensőjében.

Bounderby úr megszerezte a tulajdonát egy háznak és a körülötte lévő birtoknak, a mely mintegy tizenöt angol mérföldnyire volt a várostól, s körülbelül egy angol mérföldnyire a vasúti állomástól. A vasút egész csomó boltív segítségével vad tájon haladt keresztül, a melyet elhagyott szénbányák aknáztak alá, s éjszakánkint lobogó tüzek és a tárnanyílások mellett elhelyezett gépezetek fekete árnyai tarkítottak. A puszta, a melynek sivársága fokonként enyhült Bounderby úr birtoka felé, a birtokon falusi tájjá változott át, a mely tavaszszal aranysárga volt a hangafűtől és hófehér a galagonyától, nyáron át pedig sűrű lombok árnyában reszketett. A banknak jelzálogjoga volt erre a kellemes fekvésű ingatlanra, a melyet Coketown egyik nagyura terhelt meg, a ki a rendesnél gyorsabban igyekezvén rengeteg vagyont szerezni, buzgóságában mintegy kétszázezer font erejéig elspekulálta magát. Ilyesmi megesett nem egyszer Coketown legrendezettebb családjaiban is; de azért azokat, a kik tönkrementek, éppenséggel nem lehetett egy kalap alá fogni a megfontolatlan néposztályokkal.

Bounderby úr mondhatatlan megelégedéssel telepedett bele ebbe a kényelmes kis birtokba, s tüntető szerénységgel káposztát termelt a virágos kertben. Gyönyörűsége telt abban, hogy kaszárnyai életet éljen az elegáns berendezés közepett, s még a falon függő festményeket is agyonszájaskodta a származásával. - Úgy bizony, uram, - mondogatta hébe-korba egy-egy vendégének, - úgy tudom, hogy Nickits (az előbbi tulajdonos) hétszáz fontot adott azért a tengerpartért. Én, uram, kutya legyek, ha életemben hétszernél többször rápillantok, száz fontjával számítva minden pillantást. Teringettét! Én bizony nem felejtem el, hogy coketowni Bounderby Józsiás vagyok. Sok-sok esztendőn keresztül más kép nem volt a birtokomban, és ha csak lopni nem akartam, mást nem is szerezhettem volna, mint a csizmája fényében borotválkozó férfit, a fénymázos üveg czímképét, és mondhatom, nem győztem eléggé örülni, hogy ilyen fénymázzal tisztíthattam a csizmámat, s az üveget, ha kiürült, mindig eladtam egy garasért, a minek épp úgy megörültem!

Majd ugyanilyen modorban Harthouse úrhoz fordúlt.

- Harthouse, maga egy pár lovat hozott le ide magával. Hozzon, ha úgy tetszik még egy féltuczatot, a hely miatt nem kell aggódnia. Istállónk van itt egy tuczat lóra való, és ha igaz, a mit Nickitsről beszélnek, ő annyit is tartott. Kerek tuczat lova volt neki, uram. Ez az ember gyerekkorában a Westminster-iskolába járt. A Westminster-iskolába járt, mint királyi ösztöndíjas, mikor az én főtáplálékom hulladék volt, s piaczi kosarakban aludtam. Bizony, ha én egy tuczat lovat akarnék tartani, - csakhogy nem akarok, mert én nekem egy is elég, - nem viselhetném el, hogy itt lássam őket az istállójukban, és az jusson eszembe, mi volt valaha a szállásom. Nem nézhetnék rájok, uram, a nélkül, hogy ki ne parancsoljam őket. De hát ez a világ sora. Látja itt ezt a helyet; tudja, miféle hely ez. Tudja jól azt is, hogy ekkora hely nincs ennél tökéletesebb sem ebben az országban, sem máshol - nem bánom akárhol, - s itt él, a kellős közepén, mint a kukacz a sajtban, Bounderby Józsiás. Ellenben Nickits (tegnap hallottam valakitől, a ki az irodámban járt), Nickits, a ki latinul szokott szavalni a Westminster-iskola színielőadásain, s a kinek az ország főbírái és főurai úgy tapsoltak, hogy belekékültek-zöldültek, Nickits ebben a pillanatban Antwerpenben lakik és hülye - meghülyült, uram! - egy szűk, sötét zugutcza ötödik emeletén.

E csöndes hely lombjainak az árnyékában, a hosszú, tikkasztó nyári napokon látott hozzá Harthouse úr annak az arcznak a kifürkészéséhez, a mely rejtély volt előtte, a mióta először megpillantotta; itt kezdte kipróbálni, vajjon meg tudna-e változni az ő kedvéért is.

- Bounderbyné asszony, rendkívül szerencsés véletlennek tartom, hogy egyedül találom itt. Hosszabb ideje már, hogy nagyon szeretnék beszélgetni kegyeddel.

Éppenséggel nem volt csodás véletlen, hogy Lujzát ott találta, mert Lujza ilyen időtájt mindennap egyedül szokott lenni, s a hely, a hol volt, kedvencz pihenőhelye volt. Egy kis tisztás volt egy sötét erdőben, a hol néhány kivágott fa hevert, s a hol Lujza el szokott üldögélni, elnézve a tavaly lehullott leveleket, úgy, a hogy’ el-elnézegette volt otthon a hulldogáló zsarátnokot.

Harthouse leült melléje, miközben arczára pillantott.

- A fivére, az én fiatal Tom barátom - -

Az arcz fölragyogott, s Lujza érdeklődve Harthouse felé fordult.

- Soha életemben nem láttam e vonások felragyogásához fogható különös és elbűvölő látványt! - gondolta magában Harthouse. Arcza elárulta gondolatait, - talán a nélkül, hogy egyben őt magát is elárulta volna, mert valószínűleg ez volt az utasítása.

- Bocsásson meg! A kegyed testvéri érdeklődésének a kifejezése oly szép, - Tom büszke lehetne rá, - hogy bárha tudom, hogy nincs mivel mentegetőznöm, kénytelen vagyok megcsodálni.

- Mert könnyen hevülő, - szólt Lujza nyugodtan.

- Asszonyom, nem! Tudja, hogy kegyed előtt nem képmutatóskodom. Tudja, hogy közönséges kapzsilelkű emberfia vagyok, megvásárolható minden perczben, bármely elfogadható összegért, s teljességgel képtelen minden árkádiai érzelgősségre.

- Várom, - felelt Lujza, - mi mondani valója van fivéremről.

- Szigorú hozzám, de megérdemlem. Épp oly értéktelen ficzkó vagyok, mint akárki más, a kivel összeakad, de abban az egyben különbözöm tőlük, hogy álnokság - az nincs bennem. De kegyed meglepett és elterelt voltaképpeni tárgyamtól - fivérétől. Érdeklődöm iránta.

- Érdeklődik ön egyáltalán valami iránt, Harthouse úr? - kérdezte Lujza, félig hitetlenül, félig háládatosan.

- Ha akkor kérdezte volna ezt tőlem, a mikor először találkoztunk, nem-mel feleltem volna. De most - koczkáztatva még azt is, hogy képmutatónak tűnjem fel kegyed előtt s jogos hitetlenkedésre birjam, - igen-nel kell felelnem a kérdésére.

Lujza olyan mozdulatot tett, mintha mondani akart volna valamit, de elakadt volna a hangja. Végül így szólt: - Harthouse úr, elhiszem önnek, hogy csakugyan érdeklődik a fivérem iránt.

- Köszönöm. Azt hiszem, hogy ennyit meg érdemlek. Kegyed tudja, milyen igénytelen vagyok; de ezt elvárom kegyedtől. Kegyed annyit tett érte; úgy szereti őt; egész élete elragadó bizonysága annak, asszonyom, hogy saját magáról teljesen megfeledkezik a fivére miatt - bocsássa meg még egyszer, hogy elkalandoztam. Az én érdeklődésemnek tisztára ő maga az oka.

Lujza alig észrevehető mozdulatot tett, mintha fel akart volna ugrani, hogy gyorsan eltávozzék. Harthouse ebben a pillanatban terelte más irányba a szavait, és Lujza ott maradt.

- Asszonyom, - folytatta Harthouse könnyedebben, de szemlátomást nem szívesen csapva át e hangnembe, a mivel még nagyobb hatást ért el, mint előbbi modorával, - nem megbocsáthatatlan bűn, ha az olyan fiatal ember, a minő a kegyed fivére, könnyelmű, meggondolatlan és költekező - szóval, a hogy’ közönségesen mondják, ha egy kissé korhelykedik. Ilyen a fivére?

- Ilyen.

- Engedje meg, hogy őszinte legyek. Mit gondol, szokott játszani?

- Azt hiszem, fogadásokat szokott kötni. - Mikor Harthouse úr várt, mintha Lujza nem fejezte volna még be a feleletét, hozzátette: - Tudom, hogy fogadni szokott.

- Persze veszít?

- Veszít.

- Mindenki veszít, a ki fogadni szokott. Nem haragszik meg érte, ha valószínűnek tartom, hogy kegyed hébe-korba pénzzel támogatta őt veszteségei födözésében?

Lujza szemét a földre szegezve ült a helyén; de erre a kérdésre fölemelte a fejét, s fürkésző és egy kissé sértődött pillantást vetett Harthouse úrra.

- Ne tekintse tolakodó kiváncsiságnak ezt a kérdésemet, drága Bounderbyné asszony. Attól tartok, hogy Tom lassan kellemetlenségekbe talál bonyolódni, s az a vágyam, hogy segítő kezet nyújthassak feléje a magam bűnös tapasztalatainak mélységéből. - Hangsúlyozzam újra, hogy tisztán ő miatta teszem? Szükség van rá?

Úgy látszott, hogy Lujza felelni igyekszik valamit, de nem tud mit mondani.

- Hogy őszintén megvalljak mindent, a mire gondoltam, - szólt Harthouse Jakab, újra az előbbi kelletlenséggel csapva át most bizonyos még könnyedébb hangnembe, - megmondom azt is, hogy nem igen hiszem, hogy a fivérének túlságosan előnyös lett volna a helyzete gyerekkorában; vagy hogy, - bocsássa meg a nyíltságomat! - vagy hogy túlságos nagy bizalommal viseltettek volna egymáshoz a fiú meg tiszteletreméltó édesatyja.

- Magam sem igen hiszem, - felelt Lujza, elpirulva saját tapasztalatainak az emlékétől.

- Ugyanez a véleményem arról a viszonyról is, a mely - meg vagyok győződve róla, hogy egyáltalában félre nem érti szavaimat, - a mely a fiú és nagyrabecsült sógora között van.

Lujza egyre jobban pirult, s izzóvörös volt az arca, mikor halkabban így válaszolt: - - Ebben is igaza lehet.

- Bounderbyné asszony, - szólt Harthouse némi szünet után, - nem viseltethetnénk mi ketten nagyobb bizalommal egymás iránt? Ugyebár, kegyed nagyobb összeg pénzt adott kölcsön Tomnak?

- Tisztában kell lennie vele, Harthouse úr, - felelt Lujza némi tétovázás után - (többé-kevésbbé határozatlan és zavart volt ugyan az egész beszélgetés alatt, de általában mégis megőrizte a nyugalmát), - tisztában kell lennie vele, hogy ha közlöm önnel, a mit minden áron tudni óhajt, nem azért teszem, mintha panaszkodni akarnék vagy sajnálnám a dolgot. Nem tudnék panaszkodni soha semmiért, s a mit tettem, a legkevésbbé sem sajnálom.

- Büszkének is milyen büszke! - gondolta magában Harthouse Jakab.

- Mikor férjhez mentem, megtudtam, hogy a fivéremnek már akkor is nagyon sok volt az adóssága. Úgy értem, hogy sok az ő viszonyaihoz képest. Annyi, hogy kénytelen voltam eladni egy pár darab ékszeremet. Nem tekintettem áldozatnak a dolgot. Szíves-örömest tettem. Rám nézve nem volt értékük. Semmire sem becsültem őket.

Vagy az arczán látta, vagy csak a lelkiismerete félt attól, hogy Harthouse kitalálta, hogy a férje ajándékairól van szó. Elakadt és újra elpirult. Harthouse, ha eddig nem tudta volna még, kitalálta volna most, lett volna bár sokkal lustább elméjű, mint a minő volt.

- Azóta különböző alkalmakkor annyi pénzt adtam a fivéremnek, a mennyit nélkülözhettem, - szóval odaadtam neki minden pénzemet. Minthogy hiszek az ön iránta való érdeklődésében és ezért bizalommal vagyok önhöz, mindent el akarok mondani. Mióta ön el-ellátogat hozzánk, kerek összegben száz fontra lett volna szüksége neki. Ennyit képtelen voltam előteremteni a számára. Nyughatatlankodtam adósságainak a következményei miatt; de azért titkoltam a dolgot, s ön az első, a kinek a becsületére bízom. Nem volt bizalmam senkihez, mert, - de hiszen ön épp az imént kitalálta már az okát. - Hirtelen elhallgatott.

Harthouse ügyes ember volt, s észrevette és megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy mintegy öcscse képének a tükréből Lujza elé fesse a saját képét.

- Asszonyom, bárha nem sok bennem a gyöngédség, s a világ érzéketlenné tett, higyje meg, hogy az, a mit kegyed mond, a legnagyobb mértékben érdekel. Lehetetlenség szigorúan megítélnem a kegyed fivérét. Megértem és magam is osztozom abban a bölcs kíméletességben, a melylyel fivére tévedéseit kegyed tekinti. Bárha a legnagyobb becsüléssel adózom úgy Gradgrind úrnak, mint Bounderby úrnak, azt hiszem, helyes az a föltevésem, hogy a kegyed fivérének a neveltetése nem volt szerencsés. Minthogy nem voltak kellő tekintettel arra a társaságra, a melyben fivérének szerepelnie kell, most a saját felelősségére az ellenkező végletekbe rohan azokból, a melyekbe hosszú ideig - kétségtelenül a legjobb szándékkal, - belekényszerítették. Bounderby úrnak pompás angol nyersesége, bárha rendkívül kedves jellemvonás, nem igen alkalmas arra - ebben egyetértünk, - hogy bizalmat gerjeszszen. Ha szabad megkoczkáztatnom azt a megjegyzést, hogy Bounderby úr teljességgel híjával van éppen annak a gyöngédségnek, a melyhez egy eltévelyedett ifjú, a kinek a jellemét félreértették és képességeit rosszul irányították, vigaszért és tanácsért fordulhatna, akkor körülbelül kifejeztem, miképpen fogom fel én a helyzetet.

A mint Lujza ott ült, s maga elé tekintve, a pázsiton tánczoló fénysávokon keresztül az erdő sötétségébe bámult, Harthouse látta az arczán, hogy igen világosan érthető szavait csakugyan saját magára vonatkoztatta.

- Jogosult a legnagyobb elnézés is, - folytatta Harthouse. - De egy nagy hibája van azért Tomnak, a melyet nem bocsáthatok meg, s a melyért komolyan felelősségre fogom őt vonni.

Lujza rátekintett s megkérdezte tőle, mi ez a hiba?

- Talán, - felelt Harthouse, - már eleget is mondtam. Talán mindent fontolóra véve, jobb lett volna, ha egyáltalában el nem szólom magam.

- Megrémít, Harthouse úr. Kérem, beszéljen tovább!

- Hogy megkíméljem kegyedet minden fölösleges aggodalomtól, - s mert fivérét illetőleg megtisztelt a bizalmával, a melyet - higyje meg, - mindennél többre becsülök a világon, - engedelmeskedem. Nem bocsáthatom meg neki, hogy nem viszonozza nagyobb háládatossággal minden szavában, minden pillantásában és cselekedetében legjobb barátjának a szeretetét, legjobb barátjának az odaadását és önzetlen áldozatkészségét. Ha nem csalódom, nagyon, de nagyon fukarkodik a hálájával. Pedig azt, a mit kegyed tett érte, állandó szeretettel és hálával kellene viszonoznia mogorvaság és szeszélyeskedés helyett. Bármily könnyelmű ficzkó vagyok is, asszonyom, annyi közönyösség nincs bennem, hogy fivérének ezt a hibáját észre ne vegyem, vagy hogy hajlandó legyek megbocsátható bűnnek tekinteni.

Az erdő elmosódott Lujza előtt, mert szemei könnybelábadtak. Mély, hosszú ideig rejtett forrásból törtek elő a könnyei, és szíve sebző fájdalmat érzett, a melyet a könnyek nem enyhítettek.

- Szóval, ebben a tekintetben meg kell javulnia a fivérének, asszonyom, s ehhez ragaszkodom. Most, hogy jobban ismerem a körülményeit, kisegíthetem zavaraiból útmutatásommal és tanácsaimmal, a melyek, remélem, értékesek lesznek, mert sokkal nagyobb szabású naplopó adja őket, - némi befolyásra teszek majd szert vele szemben, s ezt tőlem telhetően csakis erre a czélra fogom felhasználni. Eleget mondtam, sőt többet, mint kellett volna. Mintha azt akarnám bizonyítgatni, hogy azért valamelyest én is jó pajtás vagyok ám, pedig szavamra mondom, eszem ágában sincs efféle bizonykodás, ellenkezőleg, őszintén kijelentem, hogy egyáltalában nem vagyok az. Amott van a fák között a fivére, - tette hozzá, miután föltekintett és körülnézett, mert mindeddig Lujzát figyelte a legfeszültebben. - Minden bizonynyal éppen most jött le. Minthogy úgy látszik felénk tart, talán jó lesz, ha elébe sétálunk és útjába kerülünk. Az utóbbi időben nagyon csendes és szomorú volt. Talán megmozdult testvéri lelkiismerete, - ha ugyan egyáltalában van lelkiismeret. Bár szavamra mondom, annyira emlegetik az effélét, hogy nem igen hihet benne az ember.

Karját nyújtotta Lujzának, és Lujza elfogadta. Azután együtt megindultak a kamasz felé. Ez ballagtában nagyrenyhén hol az ágakat csapkodta, hol meg mérgesen lehajolt, hogy leverje botjával a mohot a fatörzsekről. Megriadt, mikor Lujza meg Harthouse meglepték, mialatt éppen az utóbb említett módon szórakozott, és nagyon elsápadt.

- Ohó! - dadogta Tom; - nem is tudtam, hogy ön itt van.

- Kinek a nevét vagdosta az imént a fákba, Tom? - kérdezte Harthouse úr, Tom vállára téve a kezét s megfordítva őt, úgy, hogy mind a hárman a ház felé indultak.

- Kinek a nevét? - felelt Tom. - Óh! úgy érti, hogy milyen leánynevet?

- Nagy a gyanúm, hogy valami szépséges teremtés nevét véste be a kéregbe, Tom.

- Ettől ugyan ne tartson, Harthouse úr, a míg belém nem habarodik egy olyan szépséges teremtés, a kinek átkozott sok a pénze, és azt tehet vele, a mit akar. Különben akár olyan ocsmány is lehetne, a minő gazdag, a nélkül, hogy engem féltenie kellene. Annyiszor belekarczolnám a nevét a fákba, a hányszor kívánná.

- Ejnye, ilyen haszonleső, Tom?

- Haszonleső? - ismételte Tom. - Ki nem haszonleső? Kérdezze meg a nővéremtől.

- Tapasztaltad bennem ezt a hibát, Tom? - szólt Lujza; de egyébként semmivel sem árulta el, hogy bántja őt Tom elégületlensége és kajánsága.

- A kinek nem inge, ne vegye magára, Lu, - felelt Tom mogorván. - Ha rád illik, magadra veheted.

- Tom harapós kedvében van ma, a mi megesik hébe-korba mindenkivel, a kinek sok a gondja, - szólt Harthouse úr. - Ne higyjen neki, asszonyom. Ő nagyon is tisztában van a dologgal. Mindjárt leleplezem, miket mondott én nekem kegyedről bizalmasan, ha egy kissé nyájasabb nem lesz.

- Harthouse úr, - szólt Tom, komoran rázva a fejét, bár az a bámulat, a melylyel pártfogója iránt viseltetett, némileg megjuhászította, - azt semmiesetre sem mondhatja neki, hogy valaha haszonleséseért dícsértem volna őt. Talán az ellenkezőjeért dícsértem, s ezt megtenném máskor is, ha kellő okom volna rá. De ne törődjünk most ezzel; önt nem túlságosan érdekelheti, nekem pedig éppen elég volt már a dologból.

A ház elé értek, a hol Lujza vendége karját eleresztette és bement a házba. Harthouse úr megállt s utána nézett, a mint fölment a lépcsőn és eltűnt az ajtó árnyékában; azután újra Tom vállára tette a kezét, s bizalmasan intve neki, felszólította, hogy sétáljon egyet vele a kertben.

- Tom, kedves pajtikám, egy kis beszélni valóm volna magával.

Egy rózsavadonban álltak meg. (Bounderby úr szerénysége abban is megnyilatkozott, hogy Nickits rózsáit elhanyagoltatta.) Tom leült egy terrasz párkányfalára, a hol bimbókat kezdett letördelni és széttépdesni, miközben hatalmas pártfogója állva maradt előtte, egyik lábát a párkányra emelve, s könnyedén, térdén könyöklő karjára támaszkodva. Lujza ablakából éppen rájok lehetett látni. Lehet, hogy Lujza látta is őket.

- Tom, mi a baja?

- Óh, Harthouse úr, - szólt Tom, nagyot nyögve, - nagy csávában vagyok és megcsömörlöttem az életemtől.

- Kedves pajtikám, nékem is ez a bajom.

- Önnek! - felelt Tom. - Hiszen ön a megtestesült függetlenség! Harthouse úr, rettenetes bajban vagyok. Sejtelme sincs róla, milyen helyzetbe gabalyodtam bele, - milyen helyzetből ránthatna ki a nővérem, ha akarna.

Harapdálni kezdte a rózsabimbókat és kikapdosta a fogai közül a kezével, a mely úgy remegett, mintha valami gyenge aggastyán keze lett volna. Társa, miután éles, fürkésző pillantást vetett rá, megint kedélyeskedni kezdett.

- Tom, magának nincs belátása, nagyon sokat kíván a nővérétől. Hiszen kapott tőle pénzt, maga haszontalan, ugy-e, hogy kapott?

- Igaz, Harthouse úr, kaptam tőle. De ki mástól kaphattam volna? Az öreg Bounderby mindig azzal henczeg, hogy mikor olyan idős volt, mint én, havonta két pennyt költött, vagy mi a manót. Az apám folyton valami határt szab, s gyerekkoromtól fogva ehhez igyekszik lánczolni a kezem, lábam. Aztán ott az anyám, a kinek soha életében nem volt egyebe, csak panaszolni valója. Honnan kerítsek hát pénzt, és kihez forduljak, ha nem a nővéremhez?

Csaknem sírt és tuczatjával szórta a bimbókat szanaszéjjel. Harthouse úr megfogta a kabátját, hogy megnyugtassa.

- De, drága pajtikám, ha a nővérének nincs...

- Nincs, Harthouse úr? Nem is mondom, hogy van. Talán többre lett volna szükségem, mint a mennyi pénze egyáltalában lehetett. De tetszett volna szerezni neki! Megszerezhette volna. Nincs értelme, hogy azok után, a miket elmondtam már önnek, most titkolózzam. Ön tudja, hogy Lujza nem a saját vagy a férje kedvéért, hanem az én kedvemért ment nőül az öreg Bounderbyhoz. Mért nem szerzi hát meg tőle az én kedvemért azt, a mire szükségem van? Nem kénytelen megmondani, mire kell neki a pénz; hiszen van magához való esze. Ha úgy tetszik neki, hízelgéssel is kicsalhatná tőle. Mért nem teszi meg hát, mikor megmondom, mi függ tőle? De nem! Ott ül az ura mellett, mint egy darab kő, a helyett, hogy a kedvében járna és könnyű szerrel hozzájutna a pénzhez. Nem tudom, minek nevezné ön ezt az eljárást; de én azt mondom, hogy ez a viselkedése természetellenes.

A túlsó oldalon, mindjárt a párkányfal alatt, egy kis dísztavacska volt, a melybe Harthouse Jakab úrnak igen nagy kedve lett volna belehajítani ifjabb Gradgrind Tamás urat, úgy, a hogy’ a coketowni sértett gyárosok fenyegetőztek, hogy vagyonukat beledobják az Atlanti-óczeánba. De megőrizte nyugodt fesztelenségét, s nem repült keresztül a kőpárkányzaton semmi egyéb szilárd tárgy, csak egy rakás rózsabimbó, a mely úgy lebegett a víz színén, mint egy kis úszó sziget.

- Kedves Tom barátom, - szólt Harthouse, - engedje meg, hogy én lehessek a bankárja.

- Az Istenért! - felelt Tom hirtelen, - csak a bankárokat ne emlegesse! - És nagyon elfehéredett a rózsák színéhez képest, - nagyon elfehéredett.

Harthouse úr, tetőtől-talpig jól nevelt és a legjobb társasághoz szokott úri emberhez illően, egy cseppet sem lepődött meg, - épp oly kevéssé, mint a hogy’ el sem érzékenyült, - csak a szeme pilláit emelte följebb egy kicsit, mintha egy kissé elcsodálkozott volna. Bár a csodálkozás a saját iskolája parancsaiba épp úgy beleütközött, mint a Gradgrind-kollégium tantételeibe.

- Mennyire van szüksége jelenleg, Tom? Három számjegyre? Ki velök! Hadd hallom őket!

- Harthouse úr, - felelt Tom, a ki most már valósággal sírva fakadt, - és a könnyek jobban illettek hozzá, mint a gorombaságok, bármily szánandóan festett egyébként, - most már késő. A pénznek ez idő szerint semmi hasznát sem vehetem már. Előbb lett volna rá szükségem, hogy hasznát vehessem. De nagy hálára kötelezett; ön igaz barát.

- Igaz barát! - Kamasz, kamasz! - gondolta magában lustán Harthouse úr, - mekkora szamár vagy!

- És ajánlatát nagy szívességnek tekintem, - szólt Tom, megragadva Harthouse kezét, - igen nagy szívességnek, Harthouse úr.

- Nos, - felelt a másik, - talán legközelebb több hasznát veheti. És kedves pajtikám, ha lesz szíves beavatni a bajaiba, mihelyt nagyon a nyakára nőnek, én talán majd jobb tanácsokkal szolgálhatok, mint a minőkre saját magától rájuthat.

- Köszönöm, - szólt Tom, miközben keserűen rázta a fejét és rózsabimbókat rágcsált, - óh, bárcsak hamarább megismerkedtem volna önnel, Harthouse úr!

- Tudja, Tom, - szólt befejezésül Harthouse úr, miközben maga is ledobott egy vagy két rózsát a tóba, hogy a szigetet gyarapítsa, a mely folyton a fal felé forgott, mintha a szárazföld részévé akart volna válni, - minden ember önzésből cselekszik mindent, s én szakasztott mása vagyok a felebarátaimnak. Átkozott mód szeretném, - (nagy vágyódásának bágyadtsága szinte tropikus bágyadtság volt már), - ha nyájasabb lenne a nővéréhez, a mi különben is kötelessége volna, és hogy ha gyöngédebb és szeretőbb szívű fivére lenne neki, a mi szintén kötelessége volna.

- Meglesz, Harthouse úr.

- Soha jobbkor nem kezdheti el, Tom, mint most. Lásson hozzá azonnal.

- Minden bizonynyal. Meghallja majd Lu nénémtől.

- Miután megértettük egymást, Tom, - szólt Harthouse, újból vállon veregetve őt oly módon, hogy Tom nyugodtan azt gondolhatta, - és azt is gondolta a szegény bolond, - hogy Harthouse csupán merő jólelkűségből kötötte ki ezt a feltételt, mert azt akarta, hogy Tom mennél kisebb tehernek érezze lekötelezettségét, - váljunk el most egymástól az ebéd idejéig.

Mikor Tom ebéd előtt megjelent, bár kedélyállapota elég nyomottnak látszott még mindig, fürgén mozgott, s Bounderby urat megelőzte. - Nem akartalak megbántani, Lu, - szólt kezet nyújtva Lujzának és megcsókolva őt. - Tudom, hogy szeretsz, s te tudod, hogy én is szeretlek.

S ekkor aznap másvalakiért derült föl Lujza arcza. Sajna, más valakiért!

- Szó sincs róla, hogy a kamasz az egyetlen teremtés, a kivel törődik, - gondolta magában Harthouse Jakab, ellenkezőjére fordítva azt a gondolatát, a mely aznap támadt benne, mikor először látta Lujza arczát. - Szó sincs róla, szó sincs róla!