A réten még volt egy virág. Egy sárga, jelentéktelen virág, egyike az utolsóknak, azon a régi szomorú őszön. A virág mellett ember állt. Kissé föléje hajolt. Különös és szokatlan látvány volt.

A görbe, göröngyös úton lassan döcögött a szomorú szekérsor. Menekülők szekerei voltak. Mindnyájan menekülők voltunk, azon az őszön. A réten túl tarlók hevertek, szürkén és színtelenül, akár a holtak. Volt valami baljóslatú abban az élettelen elnyúlásban. Igen, szinte azt lehetne mondani: a halál lapult abban az estében, akkor. Ahogy a szekerek kerekei recsegtek, csikorogtak és nyögtek, és ahogy az ősz egyre sötétebbre fakult a reánk boruló szürkület alatt. Igen, a halál lapult abban az estében. Hallani lehetett az ágyúkat. És a réten ott állt az ember, kissé a virág fölé hajolva, mozdulatlanul. Mint valaki, aki megakadt egy gondolaton. Nagyon különös volt, ahogy ott állt az a nagy darab ember, az országút szélén, és nézte a virágot.

Aztán hirtelen, egy gyors, szinte éles mozdulattal lehajolt és letépte. Utána körülnézett és a szeme megakadt rajtam. Mintha egy pillanatig tűnődött volna. Aztán lassú, fáradt léptekkel megindult felém és a kezében ott volt a virág.

– Ez az utolsó – mondotta az ember, amikor megállt mellettem. Hangja mély volt és nyirkos, mintha megáztatta volna a köd. Valamire emlékeztetett az a hang.

– Igen – feleltem kissé elfogódottan, és közben olyan volt, mintha egy másik hangot hallottam volna, egy hasonló és mégis más hangot, és éreztem lassan a könnyeket fölforrósodni a szemeim mögött, és akkor már tudtam: apámnak volt ugyanilyen hangja, amikor búcsut vettünk.

– Igen –mondata a virágos ember és mélyen fölsóhajtott–, ott lent van már a határ. Az erdőnél. Látja az erdőt? Itt véget ér Erdély.

Arra néztem, amerre nagy, csontos ujjával mutatott. A domb lábánál feketén húzódott az erdő. Arra kanyarodott lefelé a szekérsor is és az eleje már elveszett benne. Túl az erdőn nem látszott semmi. Csak az ősz párái, ahogy szürkén alálógtak az égről. És semmi. Az erdő ott lent sötét volt. De nem úgy sötét, mint az olyan erdő, amelyik zöld. Szürkén, halottan volt sötét.

Lassan haladtunk a szekérsor mellett, lefele. A kerekek mélyen belevágtak a fölázott agyagba, a sovány, fáradt lovak lógó fejjel feküdtek neki a hámnak. Valahol egy ember káromkodott és egy gyerek sírt. Az út szélén, előttünk, egy szomorú sovány kutya ügetett, ázott szőre tele volt bojtorjánnal. A szekereken batyuk púposodtak, dunyhák, zsákok, takarók, ládák. A batyukon lehorgasztott fejű, sápadt asszonyok ültek, ide-oda billentek a szekér döccenései után, a kezük görcsösen markolt valamit: egy vödröt, egy batyut, egy gyereket. Olykor távoli dördülés rázta föl a szekérsor egyhangú zaját és látszott az arcokon, hogy valamennyien tudták: a hidakat robbantották föl mögöttük a katonák. A hidakat, amelyeken még talán vissza lehetett volna térni.

– Az én szekerem elöl van –mondotta az ember–, már bent az erdőben. Talán már... túl.

Tudtam, hogy Edélyre gondol és a gondlatát éreztem fájni magamban bent. Szótlanul jött mellettem. A virágot a kezében tartotta még mindég, nagy, esetlen markában óvatosan fogta, mint ahogy olyasmit fog az ember, ami szent. Megnéztem oldalról. Magas, csontos ember volt, olyan hatvan év körüli. Szögletes arca borotválatlan, fején vedlett vadászkalap. Durva háziszőtt posztóból készült ruhát viselt, amely nehézkessé és ormótlanná tette. Szerettem volna látni a szemeit, de lehajtott fejjel a földet nézte, és csak sörtés, sűrű szemöldökeit láthattam, melyek vörösesszőkék voltak, mint az állán mutatkozó harmadnapos szakáll.

– Csapattal van? –kérdezte hirtelen és rám nézett kutatva.– Vagy talán...

Ekkor láttam meg a szemét. Kék volt, egészen világoskék, majdnem zöldeskék. És volt benne valami megmagyarázhatatlan.

– Igen –feleltem–, a századom ott van fönt a dombtetőn, egy tanyán. Tegnap bevetésen voltunk, ma reggel váltottak le. Holnap talán megint...

Az ember sóhajtott.

– Igen, ismerem ezt. Elküldték valahova?

– Nem... csak járni akartam egyet. Megláttam ott lent az erdőt...

Az ember bólintott.

– Igen, az erdő. Ismerem azt, amikor az ember az erdőt keresi. De ez nem olyan erdő.

Csodálkozva néztem reá, és őo megrázta a fejét.

– Nem, ez nem olyan erdő. Meglátja majd.

– Ismeri talán azt az erdőt?

– Nem. De tudom.

Aztán, hogy meglepett arcomat látta, hozzátette még:

– Mert ott végződik Erdély, abban az erdőben. Azért.

Ahogy közeledtünk az erdőhöz, egyre tisztábban éreztem, hogy az embernek igaza van. Az út kanyarodva haladt lefele a dombról, némelyik kanyarnál latyakos kátyúban vergődtek a szekerek, és a sárga sárlé messzire szétfröcskölt a lovak lába alatt. A dommb lábánál mozdulatlanul őrködött az erdő. Mozdulatlan volt és szürke. Lombtalan tölgyfák borzolt ágai meredtek bele a párás estébe, már messziről érezni lehetett, hogy nyirkosak és

mohaszagúak, és érezni lehetett mögöttük valami élettelenséget,

valamit, ami olyan volt, mint egy koporsó. Igen, ahogy közeledtünk, egyre tisztábban éreztem: az embernek ott mellettem igaza van. Az erdő ott lent olyan volt, mint egy koporsó, amelyiknek beszögezték már a födelét.

A domb alatt már nem hallatszottak olyan erősen az ágyúk. Valahol magosan, az ég szürke párái fölött gépek brummogtak. Az egyik szekéren egy tízévesforma sovány gyerek szakértelemmel mondta: nehézbombázók. Csengő, tiszta hangja elszakadt a szavaktól, amiket mondott és emlékeket ébresztett bennem. Pacsirta! Lepke! Jegenye! A magam gyerekhangját hallottam, amikor apámmal ültem a vadászkocsin, és a két szürke szorgalmasan futott velünk keresztül az őoszön Nagyapámék felé, és én mondtam csengőo lelkesedéssel mindent, amit láttam: Pacsirta...! Lepke...! Jegenye...! És a szavak mellett ott éreztem számban a borízű alma ízét, ami Nagyapámék kertjében termett... Istenem, gondoltam, milyen nagyot változtak a szavak azóta, milyen nagyot! S mi minden kellett történjék ezen a földön, hogy a pacsirta nehézbombázóvá változott a gyermekek szájában...!

Aztán megéreztem az erdő szagát. Meg kellett állanom egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyek. Kesernyés, őszi avarszag volt, könnyfakasztóan ismerős szag. Sok-sok ősznek az illata együtt, amikor apámmal jártuk kettesben az erdőt, puskával a vállunkon s körülöttünk vidám vadászkutyák kajtattak a sűrűben...

Az ember is megállt.

– Hát itt vagyunk – mondotta halkan, és a hangja rekedt volt és súlyos, mint egyike azoknak az ázott barna leveleknek, amelyek elkésve hullanak alá a fákról és az embert emlékeztetik valamire. Benéztem a fák közé. Nyirkos avar, egy-egy bokron fönnakadt sárga levél, sötét fatörzsek, mozdulatlanság. Valahol az emlékeim mélyén kopók csaholtak, nyúl szökkent hajdani avarban s apámat láttam puskával a vállán, régi zöld kalapjában állani az erdő szegélyén és arcomon folytak lefele a könnyek, bánatom könnyei.

Melletünk nyikorogtak a szekerek. Az egyik szekéren, dunyhák és paplanok között egy asszony feküdt, arcát belefúrta a színes rongykba és sírt. Sírásától megehezült a szekerek mozgása, a lovak lába, az este és a szürke őszi ég. Egy bajuszos sovány férfi káromkodva szidta a lovakat, az utat és az Istent. Aztán ez a szekér is elhaladt és újak jöttek.

– Menjünk beljebb – szólalt meg hirtelen az ember és választ se várva megindult be a fák közé. Szó nélkül követtem, ma sem tudom miért. Lassan haladt, és ahogy hátulról néztem a vállait, láttam, hogy öregek. És arra kellet gondoljak, hogy olyanok voltak apám vállai is, olyan előreroskadók, amikor utoljára szorítottam meg a kezét ott a házunk előtt, nem is olyan nagyon régen. Akkor is hallatszottak az ágyúk, ugyanúgy hallatszottak, messziről, de félelmetesen, mint ami elől nincsen kitérés. Istenem, gondoltam, vajon... és nem mertem továbbgondolni.

Mentünk a fák között. Lábam alatt éreztem az erdő puha földjét. A szekerek zaja elmaradt, már csak a csönd volt és messze valahol az ágyúk. És akkor az ember hirtelen megállt és szembefordult velem.

– Az ember nem szabad gyáva legyen, amikor arról van szó, hogy végig kell gondolni valamit...!

Azt hiszem, elsápadtam. Legalábbis úgy éreztem, hogy elsápadok. A kezére néztem. Még mindég ott tartotta a virágot. Köhögnöm kellett előbb, hogy megtaláljam valamiképpen a hangomat.

– Nem – mondottam –, nem lenne szabad. De nehéz...

Az ember, a virággal a kezében, bólintott, aztán körülnézett. Kis tisztáson voltunk. Görcsös nagy tölgyfák állottak körülöttünk és meztelen ágaik között didergett a csönd. Odébb egy szürke rönk hevert, esővert volt és vén.

– Üljünk le – mondotta a virágos ember, és sóhajtott.

Odamentünk a rönkhöz és leültünk. Két kezemet összekulcsoltam, és föltámasztottam így az államat. Benéztem messzire a fák közé. Nagyon messzire. Az otthoni erdőkig. Apámat kerestem a fák közt. Valahol halk csöppek hulltak a fákról. Olyan volt, mintha sírt volna valaki. A köd csöpögött, amint az őszi est alányomott az erdőre.

Az ember a virággal mozdulatlanul ült mellettem. Ő is nézett valahova, ő is keresett valamit a fák között. Aztán sóhajtott, belenyúlt lassan a belső zsebébe, és elővett egy kopott bőrtárcát. Szétnyitotta, és ügyelve beletette a virágot. Fehér papirost és összehajtott pénz sarkát láttam megvillanni egy pillanatra. Aztán a csontos ujjak óvatosan összecsukták a megvénült bőrt, és a virág eltűnt. És én éreztem, hogy valóban az utolsó virág volt az, az utolsó erdélyi virág. És a könnyek megint meggyűltek valahol a szemem mögött, és égetni kezdtek.

– Úgy – mondotta az ember, és újra sóhajtott, amikor a bőrtárcát gondosan visszatette a zsebébe –, most pedig elmondom magának, hogy miért utolsó ez a virág.

Valahol messze egy gépkocsi dudált. Valaki kiáltott. Az erdő vitte tovább a hangot, fától-fáig, míg valahol elnyelte a csönd. Fölnéztem a fákra, madarat kerestem az ágakon, de nem volt madár. Semmi sem volt, csak a csönd s a fák. És az idegen ember, aki ott ült mellettem az ázott szürke rönkön és beszélni kezdett. És a hangja is olyan ázott volt és szürke, mint az ég fölöttünk és mint az este, amely egyre mélyebbre borult. Az ember pedig mondta a szavakat, lassan, fáradtan, mint aki messziről jött és most rengeteg sok ideje van beszélni. Mint aki iszonyú régen nem beszélt, és most el kell mondjon sok mindent, amihez a szavakat magában már előre elrendezte, s most lassan és ügyelve mondja ki őket, hogy el ne feledje a sorrendet, amely szerint következnek. Feje előrehajolt közben, és szemei a földet néztek. Ázott levelek hevertek a földön, és egy-egy szürke fűszál a levelek között. Néztem az ember vállait, ahogy fáradtan és öregen előrecsuklottak a durva szövet alatt, és apámra gondoltam megint. Az ember pedig mondta:

– Higgye el nekem, az a fontos, hogy ne legyünk gyávák. Ha már elérkezett az idő, akkor gondoljuk végig. Akkor ne féljünk kimondani a szavakat. Azt, hogy utolsó, meg az ilyent. Akkor már nem szabad félnünk az ilyen szavaktól. Utolsó. Hát igen uram, ez az utolsó virág, ami ezen a földön az én számomra termett. Ezen a földön, érti? Ezzel legyünk tisztában végre.

– Az ember általában fél a szavaktól. Megszokta, hogy féljen tőlük. Mert egy életen keresztül egyebet se hallott, csak szavakat, és rendesen nem volt semmi a szavak mögött, amiket hallott. Hányszor hallottuk életünkben, hogy "örökké", "soha", "utolsó", és hányszor mondottuk ki magunk is őket, s nem éreztünk semmi különöset amellett, mert hiszen tudtuk, hogy az "örökké" mögött nincsen az örökévalóság, és a "soha" mögött nincsen a végső megsemmisülése valaminek. És most aztán egyszerre úgy jártunk, mint a mesebeli pásztorlegény, aki naponta "farkas"-t ordított és amikor valóban eljött a farkas, ordítani sem mert, mert nem volt több hitele a szavának.

– Itt állunk, látja. Az ott még Erdély. És az ott... és még mindig nem merjük kimondani a szavakat, hogy "soha" és "örökre". Hogy örökre el kell szakdajunk ettől a földtől, amely a hazánk, és sohasem térhetünk ide többé vissza. Hát mondjuk ki végre, uram. Mondjuk ki. Itt, ahol elválik a két világ egymástól, a mienk és a másik. Itt, ahol még féllábbal otthon vagyunk, s féllábbal már... itt mondjuk ki végre. És aztán tegyünk pontot egy elrontot mondat után.

Az ember halgatott egy darabig, és maga elé bámult a földre. A köd megsűrűsödött a fák alatt, homályba borult rendre az erdő. Néha hallatszott még az ágyúszó, valahol messze a hátunk mögött. És én tudtam, hogy az ott még Erdély, az ágyúszó. Az még a hazám. Előottem már csak a csönd volt és a csöndben hallatszottak a cseppek, ahogy aláhulltak a nyirkosodó fákról, halk koppanásokkal, mintha valaki sírt volna. Az ember reám nézett.

– Maga tiszt – mondotta lassan, azon a halk, rekedtes hangon, ami annyira emlékeztetett valamire, hogy összeszorult tőle a torkom –, maga tiszt, s korához képest alacsony rangban, tehát tartalékos. Ezt azért mondom – tette hozzá sietve és szinte bocsánatkérőleg –, mert azt akarom, hogy megértsen, és ez csak úgy lehetséges, ha maga is abból az úgynevezett úri osztályból való, amelyikből én. Ahonnan a tartalékos tiszteket rángatják elő a katonák, amikor baj van. Én is tartalékos tiszt voltam, és nekem sem jutott magasabb rang, mint magának. Pedig az egy másik háború volt, másféle háború.

– Tudja, a háborúk nem ok nélkül vannak. Nem úgy értem, hogy igaz az a sok frázis, amit reklám gyanánt előtte világgá bömbölnek a politika szájasai, nem. Még az sem valódi neve a háborúnak, amit utólag ragasztanak reá a világmagyarázók, mint a palackolt borra a címkét, amikor elraktározzák a történelem polcaira. A háború valódi okáról és céljáról nem esik szó sem előtte, sem utána. Pedig minden háborúnak van valami célja. Valamire rá kell mutasson. Valamit meg kell értessen emberekkel és társadalmakkal, valamit, amit másképpen nem akarnak megérteni. Csakhogy rendesen még így sem értik meg, háborúval sem értik meg. Mert nem akarják megérteni. Ez, látja, a legnagyobb baj.

– Mi sem akartuk megérteni abban az első háborúban és még utána sem, a célt, ami benne volt. Pedig benne volt. Annyira, hogy a végén már szinte mutogatta magát: itt vagyok, nézzetek és ismerjetek már föl! De mi nem néztük és nem akartuk fölismerni. Mindenfélét néztünk, ami csak volt, alatta, fölötte és körülötte. Nagyítóval vizsgálgattuk a nyomokat, amiket hátrahagyott és a lehetőségeket, amiket talán elmulasztottunk, hogy magunk felé fordítsuk a szerencsét. Mindent néztünk, és mindent elbírálgattunk ezerféle szemszögből és ezerféle lencsén át. Csak azt nem néztük, ami benne volt. A lényeget nem néztük, a célt. Azt, amire rámutatott. Azért mondom el mindezt magának, mert ez a háború, ami most van, csak folytatása a mienknek. Azért, mert nem ismertük föl azt, amire rámutatott. Vigyázzon, nehogy így járjanak maguk is. Azért mondom most el. Azt, amire rámutatott. Az a mi háborúnk, az első. Mert ha maguk sem ismerik föl, akkor jön majd egy harmadik, és akkor vége lesz a világnak.

– Maga tudja, hiszen tartalékos tiszt, úgynevezett úri osztályból való ember: miből állott a mi életünk? Örököltünk valamit az apánktól, meg a nagyapánktól, valami kis vagyont, földet, házat... ha mást nem, hát legalább egy úgynevezett úri magatartást, egy rakás elvet és szokást, meg ilyesmit. Elvégeztük az iskolákat, elsősorban természetesen az érettségit, mert anélkül nem is volt ember az ember. Anélkül nem volt párbajképes és nem nevezhette magát "úr"-nak. Szóval párbajképesek lettünk, apánk pénzén, anélkül, hogy ez különösebb megerőltetésünkbe került volna, áturaskodtunk néhány évet valami főiskolán, s aztán beültünk valahova "úr"-nak. Ki egy íróasztal mellé, ki egy családi birtokba, s attól kezdve nem volt fontosabb dolgunk, mint hogy pontosan betartsuk azt a bizonyos három lépés távolságot a magunk személye és a világ nempárbajképes része között. Sokszor nem is örököltünk egyebet, csak azt a levegőt, íróasztalok, hivatali szamárlétrák, párbajkódexek és kopott szalongarnitúrák levegőjét, de ez elég volt ahhoz, hogy elválasszon bennünket attól a másik világtól, amely mindezeken kívül esett, s amely az emberiség "nempárbajképes" részét jelentette.

– Gyakornok koromban fakitermeléshez voltam beosztva egy állami erdőbirtokon. Fűrésztelepe volt ott az államnak. A fűrésztelepnek volt egy főgépésze. Csibinek hívták, a keresztnevére nem emlékszem már. Idősebb ember volt. Egy olyan nyugodt, megállapodott, megbízható ember. Egyik fia akkor érettségizett, és abból urat akart nevelni. Különös láz volt ez akkoriban. Mindenki urat akart nevelni a fiából. Valami varázslatos káprázata volt ennek a szónak, hogy "úr". Üres káprázat volt az egész, mert hiszen ennek a Csibinek például háromszor akkora fizetés járt, mint nekem, kertes háza volt a városban és bankbetétje, amikor én mint kis gyakornok, alig győztem megküzdeni az adósságaimmal. De hiába. Csibi főgépész volt "csak", én pedig gyakornok "úr".

– Egy napon szemlére jött az erdőtanácsos. Egy komoly, szemüveges, pirosarcú úr. A telep és az országút között volt a folyó és a hidunkat azon a tavaszon elvitte a víz. Az új híd pedig még nem volt készen, mikor az erdőtanácsos ellátogatott hozzánk. Csónakkal jártunk át a folyón.

– Megjött az erdőtanácsos kocsija, én vártam reá a csónakkal. Jelentkeztem nála. "Szervusz", bólintott az erdőtanácsos és nem is nézett reám többet. A csónak mellett ott várt reánk Csibi is. A faluból jött, és várta, hogy átvigyük. Beültünk a csónakba. Én ültem az evezőpadon, közbül az erdőtanácsos, a csónak végében a főgépész. "Lökje el a csónakot, Csibi úr", szóltam oda a főgépésznek. Így: "lökje el a csónakot, Csibi úr", Csibi ellökte a csónakot, a csónak billent egyet, és a vízen voltunk. Meghúztam az evezőket. És akkor megszólalt ott közbül, a padon az erdőtanácsos, szigorúan és keményen ezt mondta: "Nem Csibi úr, csak Csibi!! Tanulja meg, gyakornok úr!"

– Azt hiszem, egy percre megállt az evező a kezemben. Valami összeszorította a torkomat, és ez a valami a szégyen volt és a megaláztatás. Nem a magam szégyene és nem a magam megaláztatása, mert hiszen engem ilyesmi nem ért. Az erdőtanácsos szigorú hangon figyelmeztetett ugyan egy mulasztásra, azonban megnyomta a szót, amikor azt mondta: "gyakornok úr". És mégis szégyent és megaláztatást éreztem, de az a Csibi szégyene volt, a főgépész megaláztatása, aki idősebb volt sokkal mint én, komoly, megbízható szakember, kertes ház és bankbetét tulajdonosa, egy kiegyensúlyozott, alapos, tiszteletreméltó ember. Olyan volt, mintha arcul csapták volna ott előttem, és az arculcsapás nekem fájt volna. Érti ezt? Van néha így. Hogy mást ér az ütés, és nekünk fáj mégis...

Bólintottam, de az ember nem nézett reám, nem várt feleletet. Valahol messze vonat sípolt az estében. A hang idegen volt, és eltévedt a fák közt. Figyeltem utána, de nem került meg többet.

– Arra lettem figyelmes, hogy a csónakot viszi a víz. Ijedten kapkodtam az evező után, és néhány csapással helyrehoztam a hibát. Közben aggódó szemmel és még mindég valami zavart szorítással a torkomban Csibire néztem. Ott ült a csónak végében, egykedvű arccal, mint máskor. Csak éppen, hogy a vizet nézte.

– Az erdőtanácsos belenyúlt a zsebébe, és elővette a szivartárcáját. Kivett belőle egy szivart, leharapta a végét, és a szájába dugta. Aztán odanyújtotta a tárcát Csibinek. "Köszönöm alássan" mondotta Csibi minden elfogódottság nélkül, és kivett a tárcából egy szivart. Aztán gyújtót kotort elő, és odanyújtotta a tüzet az erdőtanácsosnak. "Köszönöm" mondotta az, mintha semmi sem történt volna. Majd beszélgetni kezdtek. A fáról, a gépekről, a telep embereiről. Amíg átértünk a túlsó partra, amíg kiszálltunk a csónakból, s amíg fölértünk hármasban a telepre. Engem nem kínált meg szivarral az erdőtanácsos, velem nem beszélgetett, én csak egy taknyos kis gyakornok voltam. Hozzám csak annyit szólt egész ottléte alatt, amennyit a csónakban mondott: "Nem Csibi úr, csak Csibi. Tanulja meg, gyakornok úr." Hát látja, ezt nem tudtam megtanulni soha. És most mégis itt vagyok.

Elhallgatott, és úgy nézett reám, mintha valami kérdést várt volna. Ott éreztem arcomon azokat a különös, zöldeskék, fáradt szemeket. De nem fordultam feléje, és nem kérdeztem semmit. Valahol messze újra sípolt az előbbi vonat, és a hangja ugyanúgy veszett el ismét a ködszagú fák között. Kilátástalan, gondoltam, a hangok úgyis mindig elvesznek. Az ember még várt egy keveset, aztán sóhajtott.

– Azt hittem, hogy kérdezni fog valamit. Az emberek rendesen kérdezni szoktak valamit, amikor ezt elmondom nekik. De maga nem kérdez. Valószínűleg oka van reá. Nem tudhatom. De az emberek általában ezt szokták kérdezni ilyenkor: miért volt olyan nehéz ezt megtanulni? Utána pedig: mért mondom azt, hogy mégis itt vagyok? Hát látja, ezt a kettőt kell megmagyarázzam magának ezen az estén. Érzi a köd szagát? Fönt nálunk, a Maroson van ilyen szaga a ködnek...

Szótlanul ültünk a rönkön, jó ideig. A fák közt egyre sűrűbb lett a köd, érezni lehetett a szagát. Az embernek igaza volt: fönt a Maroson voltak olyan szagú ködök. Ültünk, és belerévedtünk a ködbe, a fák közé, az estébe. Aztán az ember újra beszélni kezdett.

– Olvastam egyszer egy könyvet. Ezek az emberek, akik írónak nevezik magukat, sokmindenfélét összeírnak, érdekeset és kevésbé érdekeset, de rendszerint felesleges dolgokat írnak. Úgy értem ezt, hogy ami fontos, azt többnyire nem írják meg. Az többnyire kimarad. Elsikkad a történések között. Valószínűleg azért, mert akik a könyveket írják, maguk sem tudják, hogy mi fontos és mi nem. Leírják, mondjuk, egy ember életét. Hogy ezt, meg ezt csinálta, ez meg ez történt vele. De hogy belül mi történt vele, miket érzett, vagy miket nem érzett... azt a belső életet, ami tulajdonképpen a lényeges élete az embernek, arról nagyon ritkán írnak valamit. Valószínűleg azért, mert nem foglalkoztak még önmagukkal sem eleget, az önmaguk belső életével, és ezért nem értenek hozzá. Hanem az, aki ezt a könyvet írta, az egyike volt azoknak, akik tudják, hogy mi a lényeg.

– Nem emlékszem már az író nevére, de nem is fontos. Azt hiszem, angol lehetett. A könyv egy emberről szólt, akit kiküldtek valahova Indiába, vagy mit tudom én hova, hivatalnoknak. Nem Isten tudja micsoda nagy hivatallal bízták meg, csak olyan közönséges kis irkász volt, olyan, aki regisztereket, névsorokat, meg kimutatásokat készít. A fizetés azonban, amit ezzel az állással felkínáltak neki, nagyobb volt, mint otthon a főnöke fizetése, és ezért boldogan vállalkozott reá, és elutazott, Isten tudja hova, valahova Indiába, mit tudom én. Útközben kiszámította, hogy ha szerényen él továbbra is, akkor tíz év alatt megtakaríthat annyit, amiből otthon házat vásárolhat magának, s még marad azonfelül egy kis tőke is, amelynek kamataiból eléldegélhet.

– Ott Indiában aztán jöttek a meglepetések. Először is azt mondták neki a főnökei, hogy nem járhat gyalog, hanem autót kell tartson. Nem bérelhet bútorozott szobát, mint otthon a kistisztviselők, hanem villában kell lakjék. Sötétbőrű szakácsot kell tartson és sötétbőrű inast. És megmagyarázták neki, hogy mindez azért van, mert a fehér faj tekintélyét fönt kell tartani a színesek között. Fehér ember nem végezhet fizikai munkát. Nem járhat gyalog, nem kefélheti maga a cipőjét, nem étkezhet kifőzdében, nem áshat kertet és nem súrolhat padlót. Azért, mert ő fehér ember, különb és magosabban álló, mint a többi, és ezt a magosabban állást külsőségekben is kifejezésre kell juttassa. Ezért kapnak a tisztviselők háromszor akkora fizetést, mint otthon.

– Az ember hamar beleszokott az új életbe. Hozzászokott ahhoz, hogy neki nem szabad gyalog járnia, nem szabad pecsétes, vagy foltozott ruhát, talpalt cipőot viselnie, nem szabad úgynevezett "alacsony munkát" végeznie. Hozzászokott annyira, hogy tíz év múltával már nem is akart többé visszatérni régi hazájába, ahol újra gyalog kellett volna járjon, bútorozott szobában lakjon, ruhát takarítson és cipőt keféljen, és ahol újra nem lett volna egyéb, csak egy nyomorult kistisztviselő. Mert az elgondolásai sajnos nem válhattak valóra, a megtakarított pénzből semmi sem lett. A fizetés nagy volt ugyan, de utolsó fillérig ráment az életre, amit folytatnia kellett, hogy méltó módon képviselhesse a fehér fajt a színesek között.

– Hanem aztán, úgy a tizenötödik évben, valami történt vele. Nem az a lényeges, hogy mi volt az, ami történt, már nem is emlékszem reá. Említette-e az író, vagy nem: nem tudom. A lényeg az, hogy az ember kiesett az állásából. Hogy a maga hibájából-e, vagy máséból: ez sem fontos. Fontos az, hogy az ember ott állt valahol Indiában, vagy mit tudom én hol, egy idegen világ közepén és nem volt miből megéljen. És az ember megbosszankodott a világra és azt mondta: hát jó. Eddig idegen voltam, ezután bennszülött leszek. Eddig éltem, mint az urak, ezentúl élek, mint a páriák. És otthagyta a villát, aminek bérét nem tudta tovább fizetni, és kiköltözött valahova a város végibe, egy nádkunyhóba, mint a bennszülött szegények, akik kosárfonásból éltek, és elkezdett ő is kosarakat fonni.

– Eddig minden rendben lett volna abban a könyvben, és ha itt véget ér az történet, akkor az ember letette volna a könyvet, és azt mondta volna: érdekes volt. És másnap már nem emlékezett volna reá. Azonban az író nem azt akarta, hogy érdekes legyen, és nem azt akarta, hogy az emberek csak megvegyék, elolvassák és aztán megfeledkezzenek róla. Az író mondani akart valamit. Rá akart mutatni valamire, ami lényeges. Ami fontos. Ez pedig az volt, hogy amikor az ember az első kész kosaraival kiült a többi bennszülött közé a piacra, hogy néhány fillért kapjon a kosaraiért, arra ment az autón egy fehér ember, és meglátta, ahogy ott ült rongyosan és soványan a barnabőrűek között egy fehérbőrű, és árulta a kosarait. Az autó megállt, a fehér ember kiugrott belőle, odaszaladt hozzá és ráordított: "Ember, megbolondult maga?! Mit csinál itt?!" "Láthatja" – felelte – "kosarakat árulok". "És miért csinálja ezt?" "Hogy megélhessek." "Rettenetes" – mondotta a fehér – "és főleg módfelett káros. Jöjjön velem. Majd kitalálunk valamit." De az ember nem ment vele, hanem azt mondta, hogy ővele ilyen meg ilyen gazságot követte el a fehérek, s ezért ő most elhatározta, hogy beáll a bennszülöttek közé és olyan akar lenni, mint azok. "Hülyeség" mondotta az autós ember, aztán otthagyta, de egész éjszaka gondolkodott a dolgonm, és másnap fölkereste őt a kunyhójában, és felkínált neki egy kényelmes állást, tisztességes fizetéssel. "Nem megyek" – mondotta az ember makacsul – "a fehérek elhagytak, hát majd a bennszülöttek között szerzek hű és igaz barátokat." "Nincs joga kosarat fonni, kunyhóban élni és félmeztelenül járni" – figyelmeztette szigorúan a másik. "Nem tiltja semmiféle törvény." "De tiltja a jóízlés és a fehér faj érdeke. A fehér faj tekintélyét rontja, ha úgy él és úgy viselkedik, mint a bennszülöttek." "Fütyülök a fehér faj tekintélyére" – felelte az ember, és ott maradt a kunyhóban, fonta tovább a kosarakat, éhezett, és félmeztelenül járt.

– Nem nyújtom hosszúra a történetet, mert már nem is emlékszem tisztán a részletekre. Nem a részletek a fontosak. Emlékszem, hogy sorra mentek hozzá a fehér kolónia tagjai, és ígértek neki jobbnál-jobb állásokat, jöttek a papok, és a maguk nyelvén próbáltak hatni az emberre, sőt maga a város katonai kormányzója is eljött, és igyekezett megmagyarázni neki, hogy mivel tartozik a fehér fajnak, mi a kötelező szolidaritás és miféle hátrányokkal járhat a fehér fajra nézve, ha a bennszülöttek megszokják, hogy a fehér ember is éppen olyan ember mint ők.

– Ha mindezt megszívlelte volna és elfogadja a legjobb állást, amit a fehér kolónia felkínált, otthagyja a kunyhót és újra autón jár és villában lakik, vakítófehér ruhákat hord és színes cselédeket tart, már akkor is érdemes lett volna a könyvet megvenni és elolvasni. Mert már akkor is lenne benne valami, ami fontos és lényeges, és ez a kasztbeli szolidaritás. De erre az emberre nem hatottak a csábítások, sem a fenyegetések. Makacs maradt és sértődött, és tovább lakott a kunyhóban, fonta a kosarakat, és úgy élt, mint a többi bennszülött. És itt kezdődik tulajdonképpen a nagy tanulság, ami az egész történetnek a lényege.

– Nem akarom untatni a mesével, részben nem is emlékszem már egészen tisztán mindenre, úgy, ahogy az a könyvben volt. A lényeg az, hogy lázadás tört ki a bennszülöttek között a fehérek uralma ellen, és az első fehér ember, akit a lázadók agyonvertek, ez a városvégi kosárfonó volt. Aki maga is úgy élt, mint egy bennszülött, és bőrének színén kívül semmiben sem különbözött a sokezer kosárfonó bennszülöttől. Bőrének a színén kívül.

– Minden ember valamiféle színt visel a bőrén, ezen nem lehet segíteni, kedves uram. Most nem a fehérekre, vagy a feketékre, vagy a sárgákra célzok. Nem. Köztünk, egyfajúak között. Köztünk egynyelvűek között is vannak ilyenbőrűek és vannak olyanbőrűek. Érti, mire gondolok? Arra a szellemi bőrre, amit az ember belül hord, de ami kifelé sugárzik. Amit részben örököl, s amibe részben belenevelődik az ember. Mondhatnám úgy, hogy ennek a belső bőrnek az anyja az öröklés, és apja a nevelés. Ha nem azonos a kettő, akkor korcs színek állnak elő. Ezek azok a bizonyos lelki-meszticek, szellemi-mulattok, akik sem ide, sem oda nem tartoznak. Sehova sem tartoznak egészen, mindkét oldalra csak valamilyen fenntartással, valami kis belső disszonanciával, gikszerrel, rendellenességgel. Ezek a legszerencsétlenebb emberek. De nem erről akartam beszélni...

– Látja ott azt a fát? Azt a görcsöset, azt amelyik úgy oldalra dől, mintha valami nehéz terhet cipelne? Olyan, mint egy fáradt, öreg hordár... Gondolkozott már azon, hogy milyen megalázó foglalkozás hordárnak lenni? Ott ácsorogni öregen és fáradtan, mindég ugyanazon a pályaudvaron, és várni idegen emberekre, akikhez semmi közünk nincsen, de akik a markunkba nyomnak egy darab pénzt, és ezért a pénzért elcipeljük a terheiket egy darabig, mindig a másét, mindig a másokét. Ruhákat, ékszereket, vagyontárgyakat, mindent, ami az ilyen idegen csomagokban van, és mi maradunk mellettük szegények, kopottak és egyre fáradtabbak. Néha az az érzésem volt, hogy mint hordár fejezem be az életemet. Különös érzés volt ez. Szomorú és kacagtató egyben. Próbáltam elképzelni magamat, hordársapkával a fejemen, amint egy ismeretlen nagy pályaudvaron idegen emberek csomagjait hordom, és borravaló után nyújtom a kezemet. Szomorú és kacagtató volt egyszerre ez az érzés. Ma már nem kacagtató. Ma már tudom, hogy ez az érzés egy üzenet volt a jövendőből, valaminek a megsejtése. És hogy valóban úgy fejezem be az életemet, mint hordár, egy ismeretlen pályaudvaron hordozgatva ismeretlen emberek holmiját. És ma már talán nem is szomorú. Nem szomorúbb, mint annyi sok más. És amikor elérkezem oda, ahhoz a pályaudvarhoz, már természetes lesz egészen, életlehetőség, kenyér, sőt még ezeknél is több: törvény, aminek be kellett következnie.

– Vannak törvények, amelyek menthetetlenül végigterelik az embert bizonyos utakon, akár tetszik nekünk, akár nem. Mint ahogy abban a könyvben volt: a villától a kosárfonókunyhóig, és a kosárfonókunyhótól az agyonveretésig. Ezek a hibák törvényei. Mondottam már az előbb, hogy minden háborúnak van valami célja és ez az, hogy rámutasson ezekre a hibákra. Ha mégsem látjuk meg őket, akkor könyörtelenül bekövetkezik a törvény. Ha az a fehér ember, ott Indiában, egy nappal a lázadás kitörése előtt mégiscsak visszament volna a fehérek közé, még ma is élne talán, és semmi esetre sem írtak volna könyvet róla. De azért a törvény, ami a lázadások mögött van és ami a fehér emberek hibájából következik, törvény marad továbbra is, és a fehéreknek sok gondot okoz még a jövőben. Na, de nem erről akartam beszélni. Elkalandozom folyton, ugye? Ez attól jön, ha fáradt már az ember. És ha öreg. Igen, ma már öreg vagyok...

– Annak az első háborúnak a célját, amit én katonáskodtam végig, nem ismertük föl. Sem amíg a háború tartott, sem azután. Pedig ahogy most visszatekintek, meg kell állapítsam: elég nyíltan megmutatta magát. De mi nem ismertük föl mégsem. Nem akartuk? Nem tudtuk felismerni? Vakok voltunk-e valóban, vagy pedig szándékosan fordítottuk el a fejünket, hogy ne kelljen meglássuk azt, amit az a háború nekünk mutatni akart? Ma már elég mindegy. A lényeg az, hogy nem ismertük föl, és így kárba veszett számunkra az a háború. Győztesek és legyőzöttek számára egyformán kárba veszett. Mert nem az a fontos egy háborúban, hogy ki győz és ki veszít. Hanem, hogy ki látja meg előbb azt, amire a háború rá akar mutatni, ki ismeri föl előbb és ki javítja át aszerint a maga életét. De az a háború, mondom, kárba veszett. Senki sem látott meg semmit benne, ami lényeges lett volna, nem ismert föl semmit, és nem javított át semmit. Maradt minden a régiben. És most... hát látja, itt vagyunk.

Az ember egy tétova, félszeg mozdulatot tett a kezével, de nem nézett reám. Az volt az érzésem, hogy sehova se néz. Hogy hátrafele néz, egészen hátra, mélyen vissza a múltba. Az ég sötét volt fölöttünk, és a sötétségben repülőgépek egyhangú búgása hallatszott messziről. Valahol légelhárító ágyúk szóltak. Az ember néhány pillanatig mintha a hangokat figyelte volna, ahogy keresztülszűrődtek a fák nyirkos ágain. Aztán sóhajtott és folytatta:

– Egy kis erdélyi városkában kaptam állást. Ez volt az első állásom, mint erdőmérnöknek. Abban az évben végeztem el a főiskolát, fiatal voltam és tele kedvvel, meg jóindulattal az emberek és a világ iránt. Már csak úgy, mint mindenki, aki fiatal és egészséges, és végre a maga ura lett. Legalább is azt képzeli, hogy a maga ura lett, mert nem kell többé zsebpénzt kolduljon az apjától.

– Vasúton utaztam le, abba a hegyek közé rejtett kis városkába. Emlékszem jól az egész utazásra. Édesanyám kikísért az állomásra. Apámtól még odahaza búcsúztam el, reggelinél. Ő hivatalba kellett menjen, mert hétköznap volt. Búcsúzáskor megcsókoltuk egymást, és én úgy szorítottam meg a kezét, mint valaki, aki ezután szintén hivatalba jár és ő úgy szorította vissza a kezemet, mint aki ezt tudja és helyet ad maga mellett a családon belüli rangsorban.

– Édesanyám útravalót csomagolt és kikísért az állomásra. Egylovas bérkocsin cöklettünk odáig, és a bérkocsit még Édesanyám fizette ki. És amíg a vonatra vártunk, ömlött belőle egyvégtiből a sok jótanács. Már ahogy az ilyenkor lenni szokott. Vigyázz, fiam, erre és vigyázz, fiam, arra. Rossz társaságba ne keveredj, takarékoskodj és ezer hasonló. Aztán jött a vonat, kezembe vettem a csomagomat, megcsókoltam Édesanyámat, és elindultam.

Sokáig tartott az út, és volt időm gondolkodni elég. Ültem a másodosztályú fülke párnázott ülésén, fölöttem a hálóban egyetlen földi vagyonom: a bőrkoffer, amit apámtól kaptam, s benne néhány ruha, meg ilyesmi. Egy ezüst cigarettatárcát is kaptam apámtól, abból rágyújtottam, s vidám izgalommal gondolkoztam azon, hogy ezentúl miként is lesz. Ennyi a fizetésem, ebből karácsonyig ennyit tudok félretenni, s ezt veszem Édesanyámnak, ezt Édesapámnak. Három év múlva, megnövekszik a fizetésem, akkor majd telik erre is és arra is... és így lesz, meg úgy lesz... már ahogyan az ember tervezni szokott, amikor hosszú az út, és a vonat döcög és megáll minden kis állomáson. Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud. Mikor már az sincs meg, akkor... hát nincsen igazam?

Bólintottam. De nem is nézett oda. Az erdőt nézte. Előrehajolva ült mellettem a rönkön, két kezét a térdére támasztotta, és nézte az erdőt. Mit nézhetett rajta? Köd volt és este. Már csak a szélső nagy fák látszottak tisztán, beljebb összefolyt a sötétség a fatörzsekkel, és a párák megtömöttőodtek.

– Megérkeztem. Este volt, koranyári este. Tiszta, illatos és fiatal. A nap nemrégen nyugodhatott le, közvetlenül mielőtt a vonatunk befutott, mert még a barnája ott volt az állomás épületén és a fákon. Leszálltam. Kezemben a bőrkoffer. Egy sovány öreg hordár álldogált ott, de nem adtam neki. Fiatal voltam és erős, úgy éreztem, hogy szégyellnem kellene magamat, ha egy olyan öreg ember cipelné helyettem a csomagot. Aztán még eszembe jutott az is, hogy takarékoskodnom kell, mert Édesanyámnak ajándékot akarok venni karácsonyra, valami nagyon szépet.

– Az állomáson egy idősebb kolléga várt. "Te vagy az?" "Igen." "Szervusz." "Szervusz." Bemutatkoztunk egymásnak. Kívül, a fák alatt, ott állt az erdészeti hivatal kocsija. Megindultunk feléje. "János" – kiáltott oda a kolléga a kocsisnak – "jöjjön csak, vegye át a mérnök úr csomagját!" A kocsis, egy őszbajuszú hajlott ember, lemászott a bakról és megindult felénk. "Ugyan, semmi ez!" – mondottam legénykedve, és fölkaptam újra a kofferemet, hogy majd elviszem magam a kocsiig. "Hagyd csak" – szólt rám a kolléga. A hangja bosszús volt kissé. És másnap jelentkezés után, így szólt hozzám a főnököm: "Mérnök úr, szokja meg, hogy csomagokkal cipekedni nem úriemberhez illő. Arra való a hordár."

– Tudja, sokat gondolkoztam később ezen. Ezen és az ehhez hasonlókon. Mert hiszen annyi ilyen volt, de annyi. Nem is kell mondjam. Úriember nem jár csomaggal. Úriember nem jár kesztyű és kalap nélkül. Úriember nem jár kopott ruhában. Úriember esténként elmegy a kaszinóba, bort iszik, ha nem is ízlik neki, és köteles levizitelni bizonyos időközökben a többi úricsaládoknál. Mondanom sem kell, hogy Édesanyámbak nem vehettem meg karácsonyra azt, amit akartam. Az úri élet, amit abban a kisvárosban megkívántak tőlem, többe került majdnem, mint amennyire a fizetésemből futotta. Három évig éltem ott, és három évig éppen hogy felszínen tudtam tartani magamat valahogy, huszadikától elsejéig adósságokban úszva. Három év után aztán kihelyeztek egy félreeső erdőgondnokságra, messze be a hegyek közé. Magam kértem ezt az áthelyezést. Kollégáim csodálkoztak, és nem értették meg, hogy miért akarom ezt. Azt mondták, hogy bolond vagyok. Különc. Meg mit tudom én mi. Olyan is volt, aki reménytelen szerelmet keresett a dolog mögött. Csak arra nem gondolt senki, ami a valódi ok volt: nem akartam erődmérnök úr lenni, csak egyszerűen erdőmérnök. Ennyi volt az egész.

– Később, mikor azt a könyvet olvastam, arról az emberről, tudja, aki tisztviselőnek ment el Indiába és kosárfonó lett: sokszor kellett visszagondoljak arra az időre, amit abban a kisvárosban töltöttem el. Mert az az élet, amit ott éltem, olyan volt éppen, mint annak a fehér embernek az élete a színesek között. Rabja voltam annak, hogy úr vagyok. Rabja, és ahogy utólag visszagondolok reá: bohóca is. Nem volt soha annyi pénzem, hogy megvehettem volna Édesanyámnak azt az ajándékot, amit szerettem volna megvenni neki. Csak valami olcsó szemetet vásárolhattam, ha jött a karácsony. De azt az olcsó vacakot, amit pár fillérért megkaptam a boltban, nem vihettem haza magam. Nem. Én csak kesztyűt, kalapot, sétapálcát és aktatáskát cipelhettem a kezemben. Minden egyebet mással kellett hazavitessek. Valakivel, akinek esetleg több pénz volt a zsebében, mint nekem, de akinek szabad volt csomagot cipenie az utcán, mert nem volt úr és nem volt párbajképes. És ezért jól megélt abból, hogy mások urak voltak és párbajképesek, és hogy ezek is maradjank, pénzt kellett kiadjanak azért, hogy valaki hazahordja a holmijukat. Olyan volt ez is féligmeddig, mint ahogy az a könyv írta, ott Indiában. De valami azért mégsem úgy volt. Valami hiányzott. A fehér ember szolidaritása.

– Mikor az a tisztviselő kosárfonó lett, és lesüllyedt a bennszülöttek életszínvonalára, az egész fehér kolónia megmozdult érte. Nálunk, ha valaki kiesett ebből az úri kasztból, alásüllyedt, vagy valami, egyetlen úriember nem mozdította meg még a kisujját sem, hogy segítsen rajta. Az úri kasztból hiányzott a szolidaritás. Ugyanazokat a törvényeket vallotta, mint a fehér emberek kasztja a színesek között: hogy aki a kaszthoz tartozik, az magasabbrendű, mint a többi. Az nem végezhet fizikai munkát, nem állhat be a pult mögé déligyümölcsöt árulni, nem járhat foltozott ruhában, mert ezzel a kaszt tekintélyének árt. Nem cipelhet csomagot, ilyen meg amolyan szokásokat kell betartson, s főképpen azt a bizonyos három épést a maga személye és a "bennszülöttek" között. Ugyanaz volt minden, mint ott Indiában. De a szolidaritás, az hiányzott. És ezért a kaszt napjai megszámláltattak.

– Hát látja, ezért jött a háború, az a bizonyos háború, hogy erre rámutasson. Én akkor már ott éltem három éve abban az eldugott, havasalji falucskában, amikor a háború kitört. Erdőgondnok voltam. Az erdészház, amelyikben laktam, ott állt a patak és a fenyőerdő között. A patakban pisztrángok voltak, s ha olykor fogtam belőlük, vagy őzet lőttem fent a havasban, nyugodtan cipelhettem haza egymagam, mert nem botránkozott meg rajta senki. A kaszt, az "úri kaszt" terhe itt másképpen mutatkozott.

– Tudja, az olyanfajta ember mint én, nem élhet sokáig egyedül. Amikor rosszul megy a sora, akkor igen. De mihelyst kissé jobban érzi magát ebben a világban, már szüksége van valakire, akivel megossza ezt a jóérzést. Mert a rosszat könnyebb elviselni egyedül, mint kettesben. De a jót egyedül hordozni lehetetlen. És azok az évek fönt a havason igazán jók voltak...

– Képzelje el: az ember fent él az erdők között. Az a dolga, hogy gondozza az erdőket, ellenőrizze az erdészeket, kimérje a kitermeléseket, ültetéseket felügyeljen és ilyesmi. És a maga ura. Nincs hivatal, nincs főnök és irodaszolga, nincsenek kollégák, akik beleszóljanak az ember magánügyeibe és nincs kaszinó, ahol köteles lenne minden este ennyi meg ennyi időt unatkozni. Csak egy egyedülálló erdészház van a fenyvesek alatt agancsokkal, tornáccal és egy irodával, ahol csak vasárnaponként akad egy-egy félórányi munka. Van egy csöndes öreg házaspár, aki fát vág és főz és mos és takarít... és egy puska van és más semmi. Évente háromszor ha akadt látogatóm mindössze, s ebből is fölöttes hatóság legfeljebb egy. Gondolhatja, hogyha az embernek ilyen szép és békés élete van, hamarosan elfogja a vágy, hogy megossza valakivel. Elhatároztam, hogy megházasodom.

– Tudja, miként van ez: mikor a "kasztbeli" fiatalember megjelenik zsebében a diplomával az élet piacán, egyszerre "parti" lesz. A leányos úrimamák külön vitrinből veszik elő azt a mosolyt, amivel a köszönést fogadják az utcán. Az idősebb kasztbeliek pedig, akiknek férjhez adni való leányaik vannak, tiszteletreméltó, tekintélyes emberek: megállnak beszélgetni az utcán, vagy odamennek hozzá a kaszinóban, kedvesen a vállára veregetnek, jóindulatú tanácsokkal látják el, és megkínálják egy-egy szivarral. A kötelező viziteknél bevezetik a szalonokba, és szinte anyai gondoskodással kérdezik ki, hogy milyen lakást kapott, hol étkezik, drága-e, vagy nem drága, jól főznek-e, vagy rosszul, ki mos és ki takarít... egyszóval részt kérnek az ember magánéletéből, s ehhez a kaszt szabályai szerint az adja meg nekik a jogot, hogy van egy leányuk, aki megérett arra, hogy úri nevelését egy jó házasságban élete végéig kamatoztassa.

– Istenem, azok a szegény leányok! Az ember első viziten van egy ilyen kasztbeli tiszteletreméltó családnál. Nem azért, mert talán valami köze lenne hozzájuk, valami mondanivalója lenne számukra, egy üzenet, vagy mit tudom én... egyszerűen csak azért, mert ez a kötelező szokás. Leültetik a szalongarnitúrára és aztán fölvezetnek egy, vagy két ilyen szerencsétlen teremtést, akinek egyetlen bűne, hogy úrileány és ezért minél előbb férjhez kell adni, mert különben miből él majd meg? Fölvezetik, így ahogyan mondtam.

– Biztosan látott már lóvásárt. Minden lóvásár közepén van egy kis szabadon maradt térség, amelyet bámészkodó emberek vesznek körül. Ez a lóvásártér szalongarnitúrája. Itt vezetik föl a kupecek a lovakat. Szőrüket előbb kifényesítik petróleummal, hagymát dörzsölnek az orrukhoz, meg hasonló fogásokat találnak ki, hogy a fölvezetett ló jól mutasson, peckesen járjon, tüzesen kapkodja a fejét és horkoljon, mintha legalább is az Eszterházy-ménesből hozták volna. Szűkre markolják a kötőfékszárat, rángatják és kiabálnak reá, amíg megtrappoltatják néhányszor fel és alá a közönség előtt, hadd lássa mindenki, micsoda tüzes sárkány az a szegény eladásra kerülő pára.

– Hát így van ez nálunk is. Az embert leültetik nagy szívélyességgel, aztán asztalra kerül a szokásos likőrös készlet, meg a tálca a süteményekkel, és rendre kiderül, hogy véletlenül éppen ezt a likőrt és éppen azt a süteményt a házikisasszony készítette önkezűleg, és a mama megkérdi, csak úgy mellékesen: "Ugye szívecském, ezt még akkor tanultad, amikor az angolkisasszonyokhoz jártál?", vagy valami hasonlót, és a szerencsétlen leány lesüti a szemét, és elpirul, és azt rebegi alig hallhatóan: "Igen mama..." És az ember tudja, hogy nem a túlzott szendeség miatt pirult el szegényke, hanem mert ő maga is ferdének és visszásnak érzi ezt az egész erőszakolt helyzetet, és belsőleg tiltakozik a leckeszerű játék ellen, amely bizonyos szövegek állandó elismétlésével jár, mihelyt egy alkalmasnak ígérkező "vevő" kerül a szalongarnitúrára.

– Kimondhatatlanul sajnáltam azokat a szegény kasztbeli leányokat, akiket így vonultattak föl elém. Akikről az első hivatalos viziten meg kellett már tudjam, hogy jeles tanulók voltak ebben, vagy abban az intézetben, kedvük lett volna érettségizni is, de "hiába, ez nem leánynak való". Minden tudásszomjuk mellett azonban háziasak, zongorázni is tudnak, és munkára meg takarékosságra nevelődtek. Volt valami szörnyűségesen megalázó ebben a mutogatásban. Ha pőrére vetkőztetve mutogatták volna őket a szalongarnitúrás piacukon a derék mamák, az sem lehetett volna megalázóbb. Olyanok voltak, mint egy-egy árucikk, amelynek értéke szinte számokban is kifejezhető, csak össze kellene számolni az intézetek évdíjait, a zongora- és egyéb magánórákat, s az így befektetett összeget tőkésítve megállapítani, hogy milyen állású férj havi fizetése felel meg, mint életbiztosítási kamat az ilyen módon előkészített leányzó számára.

– Azt tanították az iskolákban, hogy az embervásár Európában már évszázadokkal ezelőtt megszűnt. Hát ez nem igaz. A mi kasztunk megőrizte ezt a szokást. A saját leányait árulta. Éppen csak a külső formák nyertek bizonyos "szalonképességet". Hogy úgy mondjam: tökéletesítette leányainak testi és szellemi értékeit, valamint a feltárási és tálalási költségeket, egy fixfizetéses jövendő számára. Undorító volt. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy otthagytam a kisvárost és fölkéredzkedtem a hegyek közé.

– Gondolkozott-e már azon, hogy mi az ember életében a nő? Különös kérdés, tudom, és sokféleképpen lehet válaszolni reá. De az igazi választ eltalálni nehéz.

– Mondjuk meg úgy, ahogy van: az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. Nem leli meg a helyes szemszöget, ahogyan nézni kellene. Valahogy így. Mint ahogy nem tudunk örvendezni az örömnek sem, ha nincs, akinek elmondjuk. Érti? Megkeseredik az öröm az ember szájában, ha sokáig ott ül és nem tud kijönni. Ugyanígy fonnyad el az élet szépsége is, ha az ember egymagában van vele. Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.

– Persze, akkor még mindezt nem tudtam volna így szavakba foglalni. A leány, akit feleségül vettem, egy erdőőr leánya volt. Ahogy Indiában mondanák a fehérek: egy bennszülött leányt vettem el feleségül. Nem kasztbelit. Hogy miért éppen azt a leányt? Ma már nehéz ezt megmondani. Mert ott volt. Mert valahányszor abba az erdőrészbe mentem ki, ott találtam az erdőőri ház előtt, ahogy ruhát mosott a patakban, vagy bárányt legeltetett, vagy valami ilyesmit csinált. Mert az erdőőr beteges volt és sokszor a leányát küldte maga helyett az ültetésekhez, vagy a fakitermelésekhez, vagy a csúsztatókhoz. Aztán szép volt a leány, legalábbis azt mondták reá mások. Az ilyesmit mások rendszerint jobban tudják. Puha barna haja volt és nevető barna szeme. Mindig nevetett a szeme, ezt szerettem benne legjobban. De azt hiszem, nem ez volt a fontos. Más volt, mint a többi. Más, mint azok a leányok, akikhez uzsonnázni hívtak. Akik zongorázni tudtak és az angokisasszonyoknál tanultak gagyogni franciául. Anna nem tudott zongorázni és nem járt semmiféle intézetbe, csak éppen írni-olvasni tanult meg valahogyan, lent a falusi iskolában. De senki sem dicsérte, és senki sem dörgölte az orrom alá, hogy milyen kenyeret süt, szereti-e a gyerekeket és kitől tanult meg énekelni. Azonban megtudtam rendre magamtól, hogy jó kenyeret süt és kellemes a hangja, amikor a patak mellett súlykolás közben énekel. És megtudhattam azt is, hogy a keze puha és meleg, nem izzad ki a hegymászástól és a bőrének olyan illata van, mint a pataknak, amikor az üverekben szamóca érik.

– Annának hívták. De talán ezt már mondtam. Elvettem feleségül. Mindenki csodálkozott ezen, de legjobban őo maga. Az apja utolsó percig nem hitte el, hogy valóban feleségül veszem a lányát és azután sem tudta soha egészen elhinni. Akármit mondtam, csak bólogatott. "Igenis, mérnök úr..." Nem szerette a kasztot, amelyikhez tartoztam és azt hiszem, mindvégig úgy érezte, hogy rangján alul ment férjhez a leánya. Sovány, beteges ember volt. Hamar meghalt. "Igenis, mérnök úr." Ez volt az egész, amit mondott, amikor bejentettem neki, hogy feleségül veszem Annát.

– Én boldog voltam Anna mellett, de apámként nagyon leverte a házasságom. Édesanyám sokat sírt. Ők is ugyanazt érezték, amit az erdőőr érzett, az Anna apja. Bizalmatlanok voltak Anna iránt, és azt mondták, hogy rangomon alul házasodtam. Ezt mondták a kollégáim is, és próbáltak lebeszélni Annáról. A feletteseim azzal fenyegettek, hogy örökre elvágom az előbbrejutásom útját, s ott maradok életem végéig erdőgondnoknak a hegyek között. De én éppen ezt akartam. Boldog voltam Anna mellett. Hogy ő boldog volt-e? Azt nem tudom.

– Az asszonyok különösek. Sokkal zárkózottabbak, mint mi vagyunk, sokkal többet tudnak az érzéseikből megtartani, mint mi. Nem tudom, hogy boldog volt-e mellettem, vagy nem. Vezette a háztartásomat, rendben tartotta a ruháimat, gondozta a gyerekeket... de hogy boldog volt-e, arról nem beszéltünk soha. Maga főzött, maga sütötte a kenyeret, maga mosott. Cselédet nem akart tartani. Csak amikor a gyerekek jöttek, vett maga mellé egy leánykát, egyiket a sok szegény rokona közül. De hogy boldog volt-e... azt nem tudom.

– Én járattam egy újságot és néhány folyóiratot. Olykor meghozattam egy-egy könyvet is. Ha évenként egyszer-kétszer bekerültem a városba, akkor megnéztem a színházakat. Ő sohasem akart a városba jönni velem. Rosszkedvű lett, ha hívtam. Amikor olvastam, lábujjhegyen járt a szobában, és ha beszélni kezdtem neki arról, amit olvasok, soha nem szólt egy szót sem. Igazán nem tudom, hogy boldog volt-e, vagy nem. De én boldog voltam. Amennyiben ez a szó azt jelenti, hogy az ember nyugodt és megelégedett, kiegyensúlyozott és nem vágyik semmire.

– Az első gyerek abban az évben jött, amikor kitört a háború. Abban az évben még nem vittek el senkit az erdőhivatalból. A következő évben már behívót kaptak azok, akiket a minisztérium nélkülözhetőoknek ítélt. Engem nélkülözhetőnek ítéltek. Abban az évben jött a második gyerek.

– Bevonultam katonának. Tudja, hogy van az: az embert odateszik valahova, aztán kapja a parancsokat, és ennyi az egész. Legkellemetlenebb a dologban az, hogy a ember soha sem tudja, mikor ütközik bele valami buta golyóba. "Meghalt a hazáért" – mondják. Pedig ennél ostobább és megalázóbb halál nincsen. Az ember lép egyet, vagy nem lép egyet és véletlenül éppen útjába kerül egy golyónak. Meghalt a hazáért. Káromkodni tudtam volna, mikor ezt a frázit hallottam. Mi haszna volt a hazának abból, hogy ez, vagy az beletévedt egy golyó útjába? Még csak hősiesség sem volt benne többnyire, nemhogy azt lehetne mondani reá, hogy a "hazáért". Félelmetesen ostoba dolog volt az egész, én láttam. Valaki éppen rágyújtott a pipájára, eldobta a gyufát és azt mondta: jövőo héten hazamegyek és elmesélem a fiacskámnak ezt, vagy amazt... és közben oldalra fordult, szájában a pipával, maga sem tudta, miért. És ez a kis mozdulat belevitte a véletlen útjába, és nem ment haza, és nem moondott el semmit a kisfiának, hanem elásták valahol egy erdő szélén egy kis kerek lyukkal a fejében, amit az ostoba véletlen belefúrt a tervei, céljai és gondoltai közę. Csak azért, mert pipára gyújtott, csípte szemét a füst és félrefordult a füst elől.

– De nem erről akartam beszéli. Az ember végigcsinálta az egészet, mert úgy kívánta a becsület. Ha más is, hát én is. De a hazának nem sok köze volt hozzá. Általában a hazának nem sok köze van a háborúhoz. A haza sorsa békében dől el. A haború már csak a külső formáját adja meg annak, ami békében a felszín alatt szinte láthatatlanul megromlott és a romlás által előre elintéződött. Még a legjobban sikerült háborúk sem tudják helyrehozni azt, amit a béke évei elrontottak. Nézze meg Angliát... na de mindegy, nem reám tartozik. És nem is erről akartam most beszélni. Ezek a dolgok csak úgy megakadnak az emberben. Arról akarok beszélni, hogy annak a mi háborúnknak akkor volt egy célja. Valamire rámutatott. De mi nem láttuk meg.

– Én akkor éreztem meg ebből valamit, a háború negyedik évében, amikor a katonák között megindult a sugdosódás. Az ember látta, hogy itt is, ott is összehajolnak, és sugdosnak valamit. De ha tiszt jelent meg a közelben, elhallgattak. Zárt volt az arcuk, és titok bújkált a szemeikben. Akkor támadt föl bennem először az érzés, hogy valami nincsen rendben. Valami, ami a kasztok egymás közötti viszonyában rejlik. Éreztem, de ez az érzés nem volt bennem eléggé világos még. Csak azt éreztem, hogy hiba van. De hogy hol és miért, arra nem tudtam rájönni sokáig.

– Tiszt voltam, hadnagy. Így az egyenruhában is tagja maradtam annak az úri kasztnak, amelyhez nevelésem és diplomám fűzött. A különbség köztem és más tisztek között legfeljebb annyi volt, hogy én gyakran és szívesen elüldögéltem a bakák között, pipáztam a tüzeiknél, és hevertem mellettük a sárban, és rendre megtudtam, hogy a szakaszomban kinek mije van odahaza. Milyen mesterséget hagyott ott és mekkora családot, mi az öröme és mi a gondja, és ahol lehetett, igyekeztem segíteni valamit. De a negyedik évben, mikor ez a suttogás elindult a bakák között, az én szakaszomnál is ugyanaz történt, mint máshol. Az emberek összehajolva ültek a lövészárokban és amikor a közelükbe értem, elhallgattak. Jóindulattal voltak irántam továbbra is, de nem vettek be a suttogásaikban. "Igenis, hadnagy úr, így és így..." "Igenis, hadnagy úr, ügyelünk magunkra..." Minden úgy volt, mint addig. De ha kérdezősködni kezdtem a suttogásaik felől, lehajtották a fejüket, vagy elfordultak és vállukat vonogatták. "Csak úgy beszélgettünk..." De éreztem, hogy valami nincsen rendben. Aztán egyszerre csak a hátunk megett kitört a disznóság.

– Már napok óta vártunk reá, de azt hittük, hogy előttünk fog kitörni, a túlsóknál. Így jelentették a kémek. Hogy odaát forradalom készül, és leteszik a fegyvert. Hogy a háború a végit járja, azt tudtuk mind. De nem hittük, hogy úgy ér véget, ahogy véget ért.

Egy félig rommá lőtt istállóban volt szállásunk. Az én vackom ott volt az ajtó melletti sarokban. Egy reggel azzal tört reám a zászlóaljküldönc, hogy az alezredes úr hívatja sürgősen a szakaszparancsnokot.

– Mikor a zászlóaljküldönc benyitott hozzánk, még mindenki aludt. Alig hajnalodott. Esett az eső. Nyirkos, hűuvös levegő volt, az emberek álmosak és fáradtak. Mindenki aludt. És amikor a küldönc eltávozott, és én meggyújtottam a mécsest: az egész szakasz ült. Borzosan, álmosan ültek az emberek a vackaikon, és egymásra bámultak. És a nézésükben volt valami furcsa. "Mi van, emberek?" – kérdeztem. Senki sem válaszolt. "Történt valami?" És akkor a hozzám legközelebb fekvő, egy öreg, bajuszos népfölkelő azt mondta dörmögve: "Megyünk haza, hadnagy úr kérem." És azzal elkezdte befűzni a bakancsait. "Hogyan?" – kérdeztem meglepetten. "Hát ahogy tudunk" – felelte az öreg – "a háborúnak vége van." Éreztem a levegőben azt a különös feszültséget, amit egy halom ember pattanásig feszült idegzete kisugároz. Az emberek gyűrött arca mintha kőből lett volna. Valami rettenetes, erőszakolt nyugalom volt rajtuk. Csak ültek, és nézték egymást.

– Köpenyt, derékszíjat vettem magamra és kimentem. Mikor betettem magam mögött a rozoga deszkaajtót, egyszerre fölzúgott odabent a beszéd. Izgatott hangok morajlottak, szavak csattantak, de nem tudtam megérteni őket a zűrzavarban. Aztán a zászlóaljparancsnokságon bejelentette az alezredesünk, hogy odahaza kitört a forradalom, elűzték a királyt és a kormányt, és az új kormány hazarendelte a hadsereget.

– Hosszasan beszélt hozzánk az alezredes és sok mindent mondott akkor. De már nem emlékszem, hogy mit. Nem is volt fontos. Mi fontosat mondhatott azokban a napokban egy alezredes, egy régi iskolából való katonatiszt, egy ember, aki maga a hűség és a becsület?

– Mikor visszatértem az embereimhez, mindent rendben találtam. Az emberek egy csomóban álltak és halkan beszélgettek. Nem törőodtem velük. Odamentem a fekhelyemhez. A reggelim ott volt már, szépen előkészítve, mint máskor. Ettem, és nem is néztem az emberek felé. Később odajött hozzám az az öreg népfölkelő, aki először mondta ki, hogy vége van a háborúnak, és megállt előttem. "Akar valamit?" – kérdeztem tőle. "Hadnagy úr" – mondotta az ember halk, dörmögő hangon – "megkövetem alássan, tessék levenni a zubbonyról a rangjelzést." Meglepetten néztem rá. "Miért?" "Jobb lesz az úgy" – dörmögte az ember és nem mondott többet. Délben megtudtam, hogy létrejött a katonatanács. Éjszaka valaki lelopta a zubbonyomról a rangjelzést. Hiába kerestem, a tettes nem jelentkezett. Az emberek félrefordították a fejüket és láttam, hogy jóízűen mosolyognak. Nem volt tartalékcsillagom. Úgy maradtam rangjelzés nélkül. Másnap aztán elindultunk haza.

– Nem akarok elmondani mindent, ami akkor történt, mert csúnya dolgok voltak azok. Tábornokokat vertek agyon és törzstiszteket pofoztak meg az állomásokon. A tisztek gallérjáról letépték a rangjelzést és leköpdösték őket. Nekem semmi bajom nem történt. Budapestig együtt utaztam a szakaszommal egy marhakocsiban. Ott aztán szétoszlottunk.

– Embereim végig hadnagy úrnak szólítottak és úgy őriztek, hogy jobban őrizni embert nem lehetett. Mikor szétoszlottunk, sorra kezet fogtak velem és mind megígérték, hogy emlékezni fognak reám. Néhánnyal közülük leveleztem is később, sőt, volt olyan is, akit állásba juttattam. De nem erről van most szó.

– Először szüleimet kerestem föl, hogy ne aggódjanak fölöslegesen érettem. Aztán hazamentem a családomhoz. Persze mindez napokba került, az ország olyan volt, akárcsak most. Vonatok nem jártak rendesen, lépcsőkön csüngtek az emberek, meg minden. Ősz volt, mire hazavergődtem a havas alá, késő ősz. November. A hegyekben fönt hó volt már akkor.

– Este volt, mikor beléptem a házba. A gyerekek már aludtak. Anna a konyhában ült, a padon, és amikor meglátott, kipirosodott az örömtől, és csak ennyit mondott: jaj...! Nem rohant oda hozzám, nem borult a nyakamba, nem sírt és nem kacagott, mint ahogy azt a mi kasztunkbeli asszonyok tették volna. Csak elpirosodott, fölkelt a padról, odajött hozzám és egy kis elfogódott nevetéssel megállt előttem. "Hát hazagyütt?" Aztán átvette a köpenyemet, és felakasztotta a kályha mellé száradni, mert vizes volt az esőtől. De az arcán és a két szemében annyi öröm volt, hogy azt elmondani nem is lehet.

– A konyhában voltak még mások is. Az Anna rokonságából. Az anyja volt ott, ha jól emlékszem, meg annak egyik öccse, aki fuvaros volt a szomszéd faluban. Meg még néhány asszony talán. Az Anna apja akkor már nem élt.

– Széket tettek alám, és én ott ültem közöttük kopott katonaruhában, csillagok nélkül, mint egy egyszerű baka, aki hazatért a háborúból, és elmondtam nekik, amit láttam, úgy ahogy láttam. Ők körülálltak, csóválták a fejüket, sóhajtoztak és sopánkodtak. Aztán az anyósom öccse, egy gondtelt arcú, köpcös kicsi ember megkérdezte: "És most aztán mi lesz?" "Semmi" – feleltem – "a háború befejeződött. De mert elvesztettük, hát minden drágább lesz, a fizetések alacsonyabbak és az adó magasabb." A fuvaros sóhajtott erre, ahogy fuvarosok szoktak, sóhajtottak az asszonyok is, aztán vették a kendőiket, elbúcsúztak és mentek haza. Így volt az én hazaérkezésem.

– Valóban ilyennek gondoltam akkor az elveszett háború következményeit. Hiszen logikus volt, egész nevelésünk, képzettségünk és világlátásunk logikuma erre a következtetésre vezethetett csak: vesztettük a háborút, tehát fizetnünk kell egy rosszul sikerült vállalkozás költségeit. Hogy egyéb is történhessék velünk, azt nem is tudtuk volna elképzelni.

– De Annáék tudták. Ha nem is tudták, mindenesetre sejtettek belőle valamit. Az a másik kaszt. Már az első héten feltűnt, hogy asszonyok járnak Annához a konyhába és sugdosnak vele, és ha megkérdeztem ilyenkor Annát, valami ilyesmit felelt: "Azt beszélik, hogy fent a hegyekben sok román kóborol, puskával." Vagy "a román Jószip, ott a falu alatt, nagyon fent hordja a fejét, és ezt, meg ezt mondta..." Én csak legyintettem ezekre a beszédekre. Azon a vidéken kevés volt a román, az ember jóformán azt sem tudta, hogy vannak.

– Közben jelentkeztem az erdőigazgatóságon is. Bent a városkában különös, nyomott hangulat volt. Az emberek idegesek voltak és siettek. Itt-ott szótlan csoportokat lehetett látni az utcán, akik elhallgattak, mihelyt idegen ért a közelükbe, és lehajtott fejjel, sunyin pislogtak az emberre. Jelentkeztem, aztán mentem vissza. Örvendtem, hogy magam mögött hagytam a várost. Volt a város levegőjében valami, amit akkor még nem értettem meg. Valami veszedelem.

– Belekezdtem megint a munkába. De nem ment semmi úgy, ahogyan kellett volna. Jelentéseimre nem kaptam választ elöljáróimtól, az erdővédek nem teljesítették parancsaimat úgy, mint régen. Az emberek megbízhatatlanok lettek. Ha megizentem régi munkásaim közül ennek, vagy annak, hogy itt, vagy ott várjon ekkor, és ekkor: nem volt ott. Érezni kezdtem, hogy valami baj van. Nagyobb, mint maga a háború elvesztése. Aztán egy napon hírül hozta az egyik erdővéd fia, aki a katonaságból jött haza, úgy mint én, hogy a románok megszállták Erdélyt, és népgyűlést akarnak egybehívni Gyulafehérváron, amelyiken kimondják majd, hogy Erdély ezentúl Romániához tartozik.

– Ez olyan különösen, mondhatnám nevetségesen hangzott, hogy el se lehetett hinni. A könyvespolcomon volt egy díszkötéses magyar történelemkönyv, azt lapozgattam esténként, de ezer évre visszamenőleg sem találtam ehhez hasonlót. Hogy sok háborút elvesztettünk már évszázadok folyamán, azt megtaláltam benne, és gyakran előfordult az is, hogy ilyenkor idegen katonaság dúlta végig az országot. De hogy hozzácsatoljanak egy másik országhoz, amelyikhez semmi közünk sem volt, olyasmit nem találtam följegyezve abban a könyvben. Ez valami olyan lehetetlen gondolat volt, hogy csak nevetni tudtam rajta, amikor az emberek jöttek és mondták, hogy ezt beszélik, meg azt..., de az emberek nem nevettek velem.

– A román megszálló csapatok valószínűleg csak a főútvonalak mentén haladtak át, mert hozzánk, oda a hegyek közé, még mutatóba sem került egy sem. Hozzánk csak a hírek jöttek egyre. Hogy itt agyonvertek a románok egy jegyzőt. Ott élve megnyúztak egy csendőrőrmestert. Amott egy magyar földesurat feleségestől, gyerekestőol nyársra húztak, és elevenen megsütötték. És hogy a bevonuló katonaság mindezt elnézi, sőt még bujtogatja is őket a magyarok ellen. Háromszéki és nyárádmenti székely falvak neve forgott a megriadt emberek száján, ahol nekivadult hegyioláhok emberetelen kegyetlenséggel pusztítottak ki embert, asszonyt, gyereket, s maga a katonaság is segített nekik. Aztán jött a hír, hogy megtörtént Gyulafehérvárt a románok népgyűlése, és Erdélyt hozzácsatolták Romániához.

– Mindaddig olyanok voltak ezek a hírek, hogy nem lehetett komolyan hinni bennök. Az ember hallgatta őket, és rázta a fejét. Elvégre a huszadik században élünk, mondottam magamban, tatárjárás és egyéb rémségek idejet letelt, az emberiség kultúrát és civilizációt szedett magára, templomokba jár és polgári életet él. Ilyan ma már nincs, hogy elevenen megnyúzzanak valakit, vagy nyárson süssék a csecsemőket, s az asszonyoknak levágják a mellét, meg minden. De aztán jött ez az utolsó hír, és egyszerre félelmetessé nőtt mindaz a sok egyéb is, amiben az sem hitt egészen, aki mondotta.

– Végül megjöttek a faluba az első román csendőrök. Összecsődítették a falut, és kihirdették Romániát. És bírónak megtették azt a bizonyos Jószipot a falu aljából, az egyetlen románt a környéken.

– Hozzám is feljöttek azok a csendőrök. Én nem tudtam románul, ők nem tudtak magyarul. De velük volt Jószip, az új bíró, és ő volt köztünk a tolmács. Legelőször azt kérdezték, hogy van-e fegyver nálam. Mondtam, hogy van egy vadászpuskám. Azt mindjárt magukhoz vették. Aztán átkutatták a házat a pincétől a padlásig, de nem találtak egyebet, mint a nagy nemzetiszínű lobogót a padláson, amit ünnepélyes alkalmakkor szoktunk volt kilógatni a padlásablakon. Azt is magukkal vitték. Fölényesek voltak és gorombák. Legfölényesebb és leggorombább ez a Jószip volt, akiből bírót csináltak, s akit egyszer, néhány évvel ezelőtt falopáson fogtam a kincstári erdőben.

– Azt a napot sohasem felejtem el. Valami nagyon belémütött akkor. Nemcsak az, hogy a puskámat elvitték. Tudja, hogy van az, ha az ember vadász. Ha az ember szívvel vadász, és szereti azt a puskát, amelyikhez hozzászokott, akármilyen ócska és rossz. Aztán a zászló. Sohasem voltam a parádék embere, s ha lehetett mindég megszöktem az ünnepségek elől. De a zászló, az mégis valami más volt. Nemcsak egy ünnepi kellék, egy színes rongy, ami ostoba és felfújt szónoklatok mögé a hátteret adta. Hogy mondjam? A zászló, az valahogy mégis valami szent dolog volt. Egy szimbólum. Annak a múltnak a szimbóluma, amelyiknek a révén én, mint magyar, szabad ember vagyok, egyenlő a többi szabad emberrel, aki ezt a földet lakja és más nyelveket beszél. Nem tudom, megérti-e. Nehéz ezt így szavakba foglalni. A zászló valahogy mégis szent volt. És elvitték. De még mindig nem ez volt a legnagyobb ütés, amit azon a napon kaptam.

– Nem tudom, megért-e, ha azt mondom, hogy én az otthonom szentségének az embere vagyok. Előttem az ember és az otthon egy egészet alkot. Mintha az otthon az ember második bőre volna, az a külsőo bőr, amely alatt mindaz együtt van, ami nem hús és csont, és ami az embert az állattól megkülönbözteti. Valahol olvastam egy angol mondást: az én házam az én váram. Hát látja, valahogy tényleg így van ez. De ha még pontosabban akarnám kifejezni, úgy azt kellene mondjam: az én otthonom az én szentélyem, mert olyan az én számomra a világ eseményeinek sodrában, mint egy sziget. És ebbe a szentélybe tört be az a három román csendőr és Jószip, aki a falu alatt lakott.

– Anna megijedt, amikor a három idegen egyenruhás embert meglátta a ház előtt. Valószínűleg megnyúzott emberek és nyársra húzott csecsemők jutottak az eszébe. Odaszaladt a bölcsőhöz, és magához húzta a nagyobbik gyerekünket is. Úgy állott ott, mint a farkasanya, mikor a kölykeit védi, és amíg az idegenek a házban voltak, nem mozdult onnan. És a szemében láttam, hogy képes lenne puszta körömmel nekiugrani, ha a gyermekekről lenne szó. De nem a gyermekekről volt szó. Csak a puskáról, a zászlóról és arról, amit az otthon szentségének neveztem az előbb. Mikor a csendőrök elmentek, nevetni kezdett: "Ó hiszen ezek egészen rendes emberek" – mondta vidáman. "Elvitték a zászlót" – feleltem Annának. "Annyi baj legyen." "És a puskámat is elvitték!" "Majd szerez másikat." És már dalolva rendezgetett a konyhában, mintha nem történt volna semmi sem.

– Ekkor éreztem meg először tisztán és világosan a távolságot, ami kettőnk között volt. A kasztok távolságát. Az én kasztomnak a zászló szent szimbólum volt, az ország, a nemzet és a szabadság szimbóluma. Az Anna kasztjának csupán egy parádés rongydarab, amit bizonyos napokon, amikor nem volt szabad dolgozni, kiaggattak a házakra. Hogy miért volt ez így? Ezen sokat gondolkoztam abban az időben és később is. Azt hiszem, nem Annáék voltak az okai, hogy ez így volt. Ők csak egyszerűen nem éreztek semmi szorosabb kapcsolatot azzal a háromszínű zászlóval, mintha nem is az övék lett volna, hanem az uraké, akik elrendelték, hogy mely napokon kell kiaggatni a templomtoronyra, s a községházára. Az ő szemükben valahogy a községházához tartozott a zászló, ahonnan a rendeletek, a büntetések és az adók jöttek. A főszolgabíró fogata, a vármegyei hajdú és a zászló: ezek valamiképpen összetartoztak abban a világban, amelyikben Annáék éltek. S hogy ez így volt, azért semmi esetre sem Annáék voltak a felelősek, hanem azok, akik a zászló fölött rendelkeztek, és úgy rendelkeztek, hogy az nem jelentett többet Annáék számára a vármegyei hajdú zsinóros ruhájánál. Akik kisajátították a maguk kasztja számára kasztjelvénynek, azok tehettek volna erről. De amikor a háború erre rámutatott, akkor már nálunk, Erdélyben, késő volt valamit is tenni. Akkor már az idegen katonák összeszedték és elpusztították a zászlókat, és Annáék nem sírtak utánok. Hogy azon a kis darab földön, ami a párizsi urak jóvoltából még megmaradt Magyarországnak, tettek-e valamit ez ellen? Nekik lett volna idejük. Ez most derül majd ki, ezután a háború után. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, ami velem akkor történt.

– A másik dolog a puska volt. Én azt a puskát abban az évben vettem, amikor kezemben a diplomával először lettem kereső ember. Nem volt valami finom puska, csak amolyan olcsó szerszám volt, amilyenre éppen telt a fizetésemből. De mérhetetlenül büszke voltam reá, amikor megvettem és hazavittem a vállamon a lakásra. Nem is a puskára voltam talán büszke, hanem arra a kis zöld papírdarabra, amit a pénztárcámban őriztem, s ami igazolta, hogy jogom van viselni a fegyvert.

– Jogom van viselni a fegyvert! Gondolkozott-e már ezen valaha? Az ember, ugyebár, az őskorban együtt élt a dorongjával, majd a kőbaltájával, az íjjal és a szekercével, a kópjával és így tovább, ahogy újabb és újabb fegyverek jöttek. Együtt élt vele, hozzátartozott a szerszám, mellyel életét kellett biztosítania a vadonban. Később kialakultak az emberi közösségek, és az ember ezeken belül megszervezte az önvédelmet, kollektív alapon. A mesterségekre való szétválás, a szakmásodás megkívánta, és a kollektíve megszervezett önvédelem lehetővé is tette, hogy az ember ne legyen kénytelen örökösen fegyvert hordoznia magával. A fegyverhordozás külön szakmává lett, és elvált a többi mesterségtől. Ekkor már nem volt köteles mindenki fegyvert hordani. Később éppen a kollektíve megszervezett önvédelem kívánságára, a szakmabeli fegyverhordozók érdekében joggá emelték a fegyverviselést, ami azt jelentette, hogy voltak emberek, akiknek joguk volt fegyvert hordani, és voltak, akiknek nem volt joguk ehhez. Zavaros korokban ez a jog aszerint fordult, hogy a fegyverviselők szakmájának szempontjából kik voltak megbízható emberek, és kik nem. A megbízhatatlanoktól elvették a fegyverviselés jogát, hogy ezáltal könnyebben uralkodhassanak fölöttük a fegyveresek. Még később, rendezett viszonyú országokban, ez úgy alakult ki, hogy a fegyverviselés joga megilletett minden tisztességes állampolgárt, aki nem volt bűnöző. Vagyis akinek fegyvert lehetett adni a kezébe anélkül, hogy a közösség ennek kárát vallotta volna. Tehát a fegyverviselési jog egyenlő volt az emberi szabadság polgári jogával, és azt jelentette, hogy az emberi társadalom teljesjogú tagja vagyok, akit tisztelet és becsület illet meg, akinek erkölcsi megbízhatóságához kétség nem fér. Ezért voltam olyan büszke arra a kis zöld papirosra, ami a zsebemben lapult, amikor a puskát először vittem haza. Jó érzés volt, hogy íme, ez és ez vagyok, közmegbecsülésben álló tagja az emberi közösségnek, akiről mindenki tudhatja, hogy nem használja a fegyvert orgyilkos célra embertársai ellen.

– Aztán kikerültem oda a hegyek közé, és a puska ott fityegett naponta a vállamon, amikor az erdőket jártam. Összenőttünk. Ha vadászember volt, akkor tudni fogja, mit jelent ez. Ha nem, akkor úgyis hiába magyarázom. Mikor azután a szerencsétlen háború után hazavergődtem a hegyeim közé, és tele voltam azzal a sok zűrzavarral, amit láttam, egy egyensúlyát vesztett emberi rend minden szégyenét és megaláztatását ott viselve magamban, minden bizonytalanságérzetét: megláttam újra ágyam fölött csüngeni a puskámat, úgy ahogy azt annak idején odaakasztottam, és ez egyszerre valami különös megnyugvással töltött el. Éreztem, hogy nagyon nagy baj még nincsen. Hogy az egyensúly azért mégsem billent föl egészen. Valami ilyesmit. Aztán másnap vállamra vettem a puskát, és kimentem az erdőre. És délfelé lőttem egy vaddisznót, emlékszem. És akkor már olyan volt, mintha nem is veszítettem volna el a háborút.

De azon a napon, amikor a három idegen csendőr bejött a házba, és elvitték a puskámat, akkor tudtam, hogy mégiscsak elvesztettem a háborút. Akkor megértettem, mit jelent az: elveszíteni a háborút. Védtelennek és kiszolgáltatottnak lenni. Minden emberi jogtól megfosztottnak, megalázottnak. Akkor megértettem, hogy az elvesztett háború nem más, mint a kollektív önvédelem csődje és a kollektivitás fölbomlása. Éreztem, hogy kívül estem a közösség palánkján, és magamra vagyok hagyatva, mint a falkából kivert vad, mint a nyájtól eltévedt birka, vagy mint egy száműzött szent. Hogy kívül kerültem a jogrenden, és csak a két puszta kezem, meg az Úristen, aki esetleg még mellettem van. Hogy egy idegen közösség körébe kerültem, amelyik nem embert lát bennem, csupán egy legyőzöttet. Amely közösségben nekem nincsenek jogaim, csak kötelezettségem. Amelyik megbízhatatlannak bélyegez, akár egy útonállót, mert más fajtából való ember vagyok. Egy sorba kerültem a gonosztevőkkel, és az borzalmasan megalázó érzés volt. Éreztem, hogy kidőlt mellőlem az egészséges emberi jogrend fala, amelyiknek eddig nekitámasztottam a hátamat.

– "Majd szerez másikat" – mondotta Anna és már nevetett is, mert látta, hogy a gyermekeinket nem bántották az idegenek. Sok időbe került, amíg meg tudtam érteni ezt a mondást és ezt a nevetést. Az ő kasztja szokva volt ahhoz, hogy kívül álljon azon a jogrenden, amit a zászló, a főszolgabíró és a vármegyei hajdú zsinóros ruhája képviselt. Neki ez nem volt meglepetés. Nem látott bene semmi rendkívülit. Az apja bátyjától három ízben kobozták el a puskát a rendőrök, még jóval a háború előott, és kétszer ült is vadorzásért. De negyedszer is "szerzett másikat". És voltak többen a környéken, akikkel így történt. Hogy a csendőrök bejöttek a házba, és összekutattak mindent? Sokszor mesélte alzelőtt is, hogy miképpen történt az gyermekkorában, amikor az apjára háromszor is rájöttek a csendőrök valami vabőrök miatt. Háromszor dúlták föl a házat, és nem találtak semmit. Mert valaki följelentette őket. Igen, ahogy ezen gondolkozni kezdtem, rájöttem, hogy Annának egészen mȧs lehetett az egész, mint nekem. Ő már látott olyat. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a csendőrök most más egyenruhát viseltek, és idegen nyelven beszéltek. A lényeg az ő számára az volt, hogy a gyermekeket ezek sem bántották. A többi már nem volt fontos. "Majd szerez másikat." A többiek is szereztek. Pedig akkor még háború sem volt, amikor náluk a házat átkutatták, és az apja bátyjától háromszor is elvették a puskát.

– Nem ok nélkül mondom el mindezt ilyen részletesen. Ha tisztán akarunk látni valamit, akkor bele kell mélyedjünk a részletekbe. Én hosszú-hosszú éveken keresztül foglalkoztam magamban ezekkel a részletekkel, amíg nyomára tudtam jönni a titoknak. Annak, hogy Anna akkor miért nevetett.

Lassan besötétedett, s szinte nem is vettem észre, hogy mikor. Az ember monoton, lassú hangja ott mellettem olyan volt, mint maga a köd, amelyik az őszi erdőre aláereszkedett és lenyomta ránk az éjszakát. Semmi zaj nem hallatszott sehol, csak az az egyhangú, fáradt beszéd. És néha egy-egy csöpp a fákról, ahogy koppant az avaron. Olyan volt, mintha egy erdőn ültem volna, egy nagyon régi erdőn, apám mellett és mögöttünk ott hevertek volna a kopók és mi vártunk volna valamire.

– Látja a csillagot? – kérdezte hirtelen az ember, és belemutatott ujjával a sötétségbe. Valahol nagyon magosan valóban pislákolt egy gyönge kicsi fény, de a ködön át alig-alig látszott.

– Valamikor régen azt hittem, hogy az emberek sorsa a csillagokon múlik – mondta –, de aztán rájöttem, hogy ez is csak egy fajtája a felelősségtől való szabadulásnak. Az ember sorsa nem a csillagokban van, hanem a társadalmi rendben. Abban a szerkezetben, amit az emberiség a maga élete mögé váznak fölépített, s ami bennünket is, egyedenként, a levegőben tart, azon a helyen, ahova föltornáztuk magunkat, mi vagy az apáink. Néha ledől, és mi vele dőlünk. Ezt nevezzük sorsnak. Hogy dőlünk, vagy nem dőlünk. Hogy agyonütjük magunkat, vagy nem ütjük agyon magunkat dőlés közben.

– A szerkezet, amire a mi nemzetünk társadalmi rendszere fölépült, rossz volt. Azért kellett jöjjön az első háború, hogy erre rámutasson. Nem láttuk meg, hogy mi az, amire rá akart mutatni. Vagy legyünk még becsületesebbek, és mondjuk ki úgy, ahogy volt: nem akartuk meglátni. Így aztán jött ez a második háború is. De nehogy azt higgye, hogy csak a mi nemzetünk! Nem. Az egész világ. Az egész emberiség. Mert a szerkezet, az egy, a nemzetek csupán a színeket adják hozzá, amivel mindegyik a maga ízlése szerint befösti az átfogó nagy traverzek reáeső részét. Azokat a nagy traverzeket, amelyek a társadalmi rendszereket tartják.

– Mondottam, hogy az Indiában élő fehér emberek rendje és a mi kaszti rendünk között csak egy nagy lényeges eltérés van. A szolidaritás hiánya. Mikor abból az elcsapott európai tisztviselőből kosárfonó lett, és a bennszülöttekkel egy szintre került: az egész fehér kolónia megmozdult, hogy kiemeljék abból a helyzetből. Hogy ne hurcolja meg a kaszti tekintélyt a bennszülöttek nádkunyhóiban. De amikor engem tett ki állásomból az új gazdaként reánkzúduló román állam: egyetlenegy ember nem akadt az egész úri társadalomban, aki a kisujját is megmozdította volna értem. Ellenkezőleg. Voltak, akik kárörömmel nézték a bizonytalanságba taszított kasztbeli kapálódzását, amint görcsös kétségbeeséssel igyekezett fenntartani magát a kétkezi munka alacsony életszínvonalának elnyeléssel fenyegető iszapjában.

– Én nem igyekeztem fenntartani magamat. Fejest ugrottam az úri rend szúette trambulinjáról. Beálltam fadöntő munkásnak.

– Ez pontosan ugyanaz volt, mint amit az a fehér ember tett ott Indiában, akiről a könyvet írták. A mi benszülött világunkban a fadöntés felelt meg az ottani kosárfonóéletnek.

– Annáéknak volt egy rokonuk, az szénégető volt fent a hegyen. Öregember és asszonytalan. Ahhoz költöztünk. Háza ott állt egy bükkerdő széliben, ott éppen, ahol a havas legelői az erdőkkel összeérnek. Lóhavasnak hívták azt a hegyet. Kicsike ház volt, fából való. Egy pitvar, egy szoba és egy fészer. A fészer alá kötöttük a tehenet, oda rekesztettük el a négy süldőt is. Az öregember kihurcolkodott a pitvarba, s átadta a belső szobát nekünk. Azt is meg tudom mondani: pontosan négyszer négy méter volt az a szoba.

– Nyár volt. Ma is emlékszem rá, olyan tisztán, mintha csak tegnap történt volna. Az a bizonyos Jószip, az új bíró, egy hivatalos levelet hozott föl a lakásomra. A levélnek sárga borítékja volt, és az erdőigazgatóság új pecsétje díszelgett rajta. Kibontottam a levelet. Románul volt. Egy szót sem értettem belőle.

– Ott álltunk az irodában. Én az asztalnak támaszkodva, a bíró előttem. Az a bizonyos furcsa, dacos és kihívó mosoly volt az arcán, ami olyan emberekén szokott lenni, akik alacsonyabbrendűséget éreznek, de ugyanakkor tudják azt is, hogy mögöttük áll a fegyveres hatalom. Néztem a levelet, aztán visszaadtam Jószipnek. "Én ezt, fiam, nem értem" – mondottam neki – "olvasd el, hogy mi van benne." Jószip nem nyúlt a levél után. "Az van benne" – felelte nekipirosodva az örömtől, hogy kimondhatja végre – "hogy a mérnök úr nem mérnök úr többet, hanem egy új mérnök úr jön ide elsején és az román lesz!"

– Ránéztem arra a Jószipra és annyit mondtam neki csak: "jó". Azzal hátat fordítottam és kimentem az irodából. Nem vártam meg az elsejét. Egy napot sem vártam többet. Megbeszéltük Annával a dolgot még azonnyomban, s másnap kihurcolkodtunk az állam házából. Föl a Lóhavasra.

– Anna sírt, amikor elhagytuk az erdőgondnoki házat. Gyászát körülkárogták a rokonasszonyok, mint varjak a temetőt. De én tudtam, hogy nem a ház miatt sír. Mégcsak nem is az otthont siratta, ahol néhány esztendőt eltöltött. Anna egy számára ismeretlen és bűvös erőkkel bíró kaszthelyzetet siratott, az én kasztbeli helyzetemet, mely az erdőgondnoki házból való kihurcolkodásunkkal, úgy érezte, megszűnt. Ölében vitte a kisebbik gyermekünket és néha visszanézett, és arcán folytak lefele a könnyek. A rokonasszonyok meg körülvették feketén, és telesóhajtozták a fülét. Legszívesebben közibük ütöttem volna.

– Én nem néztem vissza, amikor fölfele mentünk. Fogadott szekér vitte a holminkat föl a hegyre, és a szekér mögé kötve lépdelt a tehén. Én a tehén mögött mentem, és nem néztem vissza. Nem éreztem már semmi közösséget a házzal, amelyik egy idegen államé lett.

– Fönt a Lóhavason akkor érett a szamóca. Anna néha vederrel járta az üvereket, azokban az első napokban, és ilyenkor a gyerekeket is magával vitte. Én fát döntöttem és pajtát ácsoltam a tehénnek, meg ólat a süldőknek. Az öregembert, akié a ház volt, Andorásnak hívták és olyan volt, mint minden havasi szénégető. Hajlott hátú, fekete, bozontos és szótalan. Napközben nem is igen láttuk a ház körül. Bent ült ilyenkor az erdőben, a kemencéi mellett, és Anna hordta neki délben az ételt.

– Anna egy-kettőre otthon volt, fent a lóhavasi házban. Látszott rajta, hogy akkor került valójában haza. Hihetetlen gyorsan berendezkedett. A kiöregedett, kopott faház valósággal ragyogott a keze alatt. Soha egy percig nem ült tétlenül, mindég tett-vett valamit. És sokat énekelt. Olyan volt megint, mint amikor apja mellett élt, az erdőőri házban. Ő hazatért, amikor a Lóhavasra költöztünk. Kasztjának minden évszázados havasi paraszt-tudománya ott volt a markában, amikor kézbe vett valamit. Én megácsoltam a pajtát, a disznóólat, a pajtában helyet készítettem a tyúkoknak, ahogy Anna kívánta, aztán nekikezdtem a téli fának. Néhány hétig keményen dolgoztam. Gyötörtem és fárasztottam magamat a munkával, hogy ne tudjak gondolkozni. Aztán rájöttem, hogy semmi értelme sincs kitérni a gondolatok elől.

– Ez egy esős napon történt. Az eresz alatt ültem a padon, és kibámultam az esőbe. Tudja milyen az, mikor ott fent a havason esni kezd úgy nyáron az eső? A felhők hasukkal súrolják a fák tetejét és a levegő súlyos a víztől. Akármerre fordítja az ember a fejét, minden szürke. Lógnak, lógnak a felhők, és az eső esik. Az ember azt hiszi: soha nem lesz vége.

– Anna kijött a házból, és leült mellém a padra. Nézett rám oldalról, várta, hogy mondjak valamit. "Egy tornácot építhetnénk ide" – mondottam, csak éppen, hogy szavak legyenek a számban, és Anna hallja a hangomat. Csodálkozva nézett reám. "Miért?" "Hogy legyen hol üljünk, amikor esik az eső." Anna elkezdett nevetni. Hosszú ideje nem hallottam már olyan vidáman nevetni mint akkor. "Hát csak nem akar itt maradni, ebben a házban?" Felkaptam a fejemet és ránéztem Annára. Azt hiszem, ki is vörösödött az arcom. Csak néztem reá, és Anna nevetett. Aztán hirtelen sírni kezdett bent a gyerek, és beszaladt, hogy megnézze. Többet aztán nem is beszéltünk erről, valami egyéb közbejött, mit tudom én. Annának dolga akadt a gyerekkel, vagy ilyesmi és később el is felejtette az egészet.

– De én nem felejtettem el. Ott maradtam a padon és gondolkozni kezdtem. Hogyan, hát ez az asszony, aki egy ilyen házban, ilyen környezetben és ilyen életszínvonalon nőtt föl, még gondol arra, hogy újra visszatérjünk a kasztba, melyhez én tartozom? Úgy érzi, hogy nevetni kell még a gondolaton is, hogy egy erdőmérnök fölmegy a havasba, és ott él az idők végezetéig, mint egyszerű fadöntő, kiszakadva a kasztból, melyhez tartozik? Ő, aki ebből a környezetből való, képtelennek érzi, hogy én lesüllyedjek az ő színvonalára? És én, én el tudom képzelni ezt? Gondolkozni kezdtem a dolgon. És rájöttem, hogy nem tudom elképzelni én sem. Mert elképzelhetetlen, azért.

– Tudja, minden embernek van egy szintje. Amit részben magával hozott, részben magára szedett. Magával hozta a szülői otthonból, és magára szedte a nevelés mértéke szerint. Ezt a szintet elhagyni nem lehet. Ez az az alap, amelyiken az ember úgy áll, ahogyan állnia kell. Meg tudja vetni rajta a lábát. Ideig-óráig lehet magosabbra is emelkedni, és ideig-óráig lehet mélyebbre is zuhanni, de a fölemelkedés is és a lezuhanás is csak olyan az ember életében, mint egy kaland. Jó, vagy rossz kaland. De mindenképpen csak kaland, és nem végleges állapot. Végleges állapot, külső és belső egyensúly, csakis azon a szinten lehetséges, amelyikhez az ember tartozik.

– Ha annak a fehér embernek ott Indiában ideje lett volna végigcsinálni azt a kalandot, amibe belekezdett, ha nem verik agyon idő előtt a bennszülött kosárfonók, akkor egy szép napon, minden bizonnyal visszatért volna magától a fehér emberek közé. Mert így kívánta volna az a belső, egyensúlyi helyzetre való törekvés, ami minden kaland mögött is ott van bent az ember mélyén.

– Azon az esős délutánon, ott az eresz alatt a padon, rájöttem én is, hogy az Anna nevetésének igaza volt. És attól a pillanattól kezdve egyszerre könnyebb lett minden. Mert már az egész olyan volt csak, mint egy kaland, amelyik hosszabb-rövidebb ideig tarthat, de egyszer véget kell érjen. Mert az, ha valaki erdőmérnöki diplomával a zsebében fákat dönt az erdőn, nem lehet egyéb, mint egy csíny. Egy kaland, amin majd valamikor még sokat nevetünk. És megértettem ott a padon, hogy ilyen kaland minden, ami természetellenes, ami zuhanása az egészséges emberi és erkölcsi rendnek. Kaland volt az is, hogy az idegen csendőrök betörtek az otthonomba és elvitték a zászlót, meg a puskát. És ezen a szemüvegen át egyszerre másnak látszott minden, és valóban olyan lett az egész, az a menekülés föl a Lóhavasra, mint egy kalandos vállalkozás. És egyszerre meg tudtam érteni az Anna szavát, amikor azt mondta a puskámra, amit az idegen csendőrök elvittek, hogy: "majd szerez másikat." Igaza volt Annának. Fél év sem telt, s szereztem másikat. Írás nem volt hozzá, az igaz, de hiszen kalandot éltünk, kaland volt minden. Egy vadorzótól vettem, akinek kettő volt. Úgy lett, ahogy Anna megjósolta. Szereztem másikat.

– Két évig éltünk ott fönt a lóhavasi házban, Andorásnál. Addig tartott a kaland. Vagy mondjuk inkább úgy: a kaland mélypontja. Mert a kaland maga huszonkét évig tartott. A békeszerződésekben ugyanis egészen Romániának adtak oda bennünket, huszonkét hosszú évre. De, ha jól meggondolom, még talán akkor sem ért véget a kaland, mikor a magyar csendőrök visszatértek hozzánk, és az állami épületekre újra fölkerültek a régi lobogók. A kaland maga még tartott tovább, csak egyre formát cserélt. Ami ma történik velünk... tudja, én azt hiszem, ez a kaland, amit most csinálunk, összefügg még azzal az elsővel. Az egész kaland, egyetlen nagy kalandja az emberiségnek, aminek a mi életünkben talán nem is lesz már vége. Pedig csak kaland az egész, az biztos. Az egyensúly egyszer visszabillen, mert ez a törvény. De ez más dolog, nem erről akartam beszélni. Két évig éltünk fönt a Lóhavason.

– Különös két esztendő volt. Ahogy ma visszagondolok reá, azt kell mondjam: szép két esztendő volt. Szép volt, mert csak kaland volt, s a kaland egy bizonyos felelőtlenséget ad az embernek. Fát döntöttem Andorásnak a szénhez, vadásztam. Néha lementem az emberek közé, amikor prémeket vittem eladni, vagy üzletet kötöttem az Andorás szenére. Egy ilyen alkalommal összetalálkoztam egyik volt kollégámmal. És ezt még el kell mondjam, mert ez fontos.

– Az az ember két évvel volt idősebb, mint én. A főiskolán fölöttem járt. Mikor én a kisvárosba kerültem, ő már az erdőigazgatóságon volt. Törtető embernek ismertük. Tudja, abból a fajtából való, aki az iskolában elsőnek ugrik, hogy fölsegítse a tanárra a kabátot. Aki a hivatalban legmélyebben tud hajlongani a főnök előtt, és pimaszul hazudja tucatjával az udvariasságokat a fellebbvalók feleségeinek és leányainak.

– Csáklány Tibornak hívták ezt az embert, és soron kívül lépett elő a szamárlétrán. Ő volt az erdőigazgató besúgója. Egy esetre nagyon jól emlékszem ma is. Még az első évben történt, hogy oda kerültem. Volt egy fiatal erdőgondnok, akit Marosánnak hívtak. Egy román esperesnek volt a fia. Ezt a Marosánt egy alkalommal a kaszinó kuglizójában megkérdezte valaki, hogy miért nem változtatja át a nevét Marosira. "Azért" – felelte Marosán – "mert román vagyok". Ez a Csáklány Tibor is ott volt éppen akkor, és nagyon élesen szólt rá az erdőgondnokra. "Aki a magyar állam kenyerét eszi, az legyen magyar!" Marosán csak ennyit felelt erre: "Én nem a magyarok kenyerét eszem, hanem abból az adóból élek, amit a román nép fizet be a magyar állam pénztárába." Csáklány szidni kezdte erre a románokat és arról beszélt, hogy a magyar türelmességnek is vannak határai. Marosán nem állt le vele vitatkozni, hanem fogta a kalapját és elment. Fél évre rá elbocsájtották állásából. Összeférhetetlenség címen. Még abban az évben Csáklány Tibor feleségül vette az erdőigazgató leányát.

– Aztán én elkerültem onnan és nem találkoztunk többet. Addig a napig, amíg három nyestbőrrel és két rókabőrrel a hátizsákomban be nem mentem egy alkalommal a városba, hogy pénzt csináljak, s beszerezzek Annának egyet s mást. Ez tél derekán volt már. Fél éve éltünk akkor fönt a Lóhavason.

– A bőröket hamar eladtam. A zsidókat nem érdekelte, hogy van-e vadászjegy, vagy nincs. A dolognak ez a része is hozzá tartozott a kalandhoz. Be is vásároltam, amit kellett, s baktattam lassan a fogadó felé, ahol a sógor deszkás szánja állt, amivel jöttem. Nem sokat ügyeltem az emberekre, akik körülöttem mozogtak az utcán, nem volt semmi közöm hozzájuk. Néha valaki rámköszönt, annak visszaköszöntem. Néhányan csodálkozva néztek utánam, régi kasztbeli ismerősök, mások lenézéssel és megbotránkozással fordították félre a fejüket, hogy ne kelljen köszönjünk egymásnak. Ezek a tekintetek jutottak később az eszembe, mikor azt a könyvet olvastam Indiáról. A bennszülöttek szürke condraruháját viseltem én is akkor, posztócsizmát és báránybőrkucsmát, és semmiben sem különböztem a többi bennszülöttől, aki azon a vásári napon megtöltötte a városka utcáit.

– Egyszerre csak megláttam Csáklány Tibort. Az utcasarkon állt, mint aki vár valakire. Hosszú városi bundában, vidraprémsapkával a fején, hóna alatt irattáskával. Nem tudom mi ütött belém, talán mindössze annyi, hogy sok volt az időm, mert a sógor csak délután készült vissza. De lehet, hogy volt valami kis gonoszság is bennem, valami is csípős dac a kasztbelivel szemben, aki irtózva bámulja rajtam a bennszülött viseletet. Odaálltam én is az utcasarokra, Csáklány Tibor mellé. "Szervusz" – köszöntem rá, mintha csak akkor ismertem volna föl. Ijedten fordította felém a fejét. Meglepett volt és bosszús. Végignézett rajtam. "Buna ziua" – adta vissza a köszöntést románul. Most már én néztem rá meglepetten. "Ezt hol tanultad?" – kérdeztem még mindég azon a tréfálkozó kollégiális hangon, amit régente használtunk egymás között. Arca elborult a szavaimtól. Lopva körülnézett, de nem figyelt reánk senki. Hozzám hajolt és sietve hadarta el, mint egy betanult leckét: "Tudok a te szomorú esetedről és hidd el, mindent elkövettem, hogy jobb belátásra bírjam az illetékeseket. De hiába... ilyen a világ, tudod. Én nagyon szívesen segítenék rajtad, de hát be kell lássad te is..." "Miről beszélsz?" – vágtam bele a szavaiba. "Nézd" – felelte látható zavarban – "én megértem, hogy mind hozzám jösztök és tőlem akarjátok..." "Én nem akarok tőled semmit." Meglepetten nézett reám. "Nem?" "Nem hát. Csak megláttalak itt állni, s eszembe jutott, hogy valamikor együtt dolgoztunk. S megálltam, hogy köszöntselek s megkérdezzem, hogyan éltek s mi van a családoddal?"

– Az az ember a városi bundájában felsóhajtott erre, és olyan arcot vágott, mint aki temetésről jön. "Élünk" – mondotta – "tudod az ember köteles a családjáért mindent elkövetni, hogy a felszínen maradhasson. Istennek hála nem csak megmaradhattam az állásomban, de helyettes erdőigazgató vagyok..." Különösen, szinte aggódva nézett reám, hogy mit szólok mindezekhez. "Ennek örvendek" – mondottam őszintén – "és gratulálok a sikeredhez!" Valóban örvendtem, hogy egy volt kollégámnak sikerült a változott világban is megmaradnia, sőt előrejutnia. Ezek a szavaim egy kis életet öntöttek az emberbe. Megemelte a fejét és öntelten mosolygott. "Köszönöm" – mondotta – "az ember igyekszik... aztán tudod, nem emberevők ezek sem. És szükségük van a szakemberekre. Csak el kell találni velük a hangot..." Ebben a pillanatban egy szánkó fordult ki a szomszédos utcából. Megismertem az erdőigazgatóság lovait. A szánkóban egy kövér bundás úr ült. Csáklányi Tibor gyorsan hadarni kezdett. "Ez az erdőigazgató... nekem mennem kell... várj, megadom a címemet és ha gondolod, hogy te is... majd valamilyen alkalmi munkára, először... megpróbállak... felírom a lakásom címét, mert a hivatalban nem szeretem, ha magyarok keresnek..." Tárcájából egy névjegyet kotort elő, valamit fölírt rá ideges kézzel és a markomba nyomta. A szánkó a sarokhoz ért és megállt. Csáklány Tibor ijedt mozdulattal kapta le fejéről a vidrabőr süveget. "Treic, domnule direktor! Am onoare se ve salut!!" – ordította lelkesen és nem is nézett reám többet, hanem hajlongva igyekezett a szánkó felé és szájából vég nélkül ömlöttek a hangos román szavak. A kövér úr ott a szánkóban éppen hogy a sapkájához emelte a kezét, aztán anélkül, hogy egy szót is mondott volna, valami lomha, lenéző mozdulattal odamutatott maga mellé az ülésre. Csáklány Tibor szaporán kapaszkodott föl a kövér úr mellé, s még akkor sem hagyta abba a lelkes szóáradatot. Aztán a szánkó tovább csúszott. Megnéztem a kezemben maradt keskeny névjegyet. Ez állt rajta: Tiberiu Ciaclan, inginer silvic. És a másik oldalon kusza ceruzaírással egy utcanév és egy házszám.

– Nem akarom elmondani mindazt, amit gondoltam és éreztem akkor, míg rámeredtem arra az elferdített névre s míg a névjegyet apró darabokra szaggattam és valóságos undorral törültem meg utána a kezemet, mintha bepiszkítottam volna. Ma már mindegy, hogy mit éreztem és mit gondoltam akkor. A lényeg az, hogy volt ilyen. Mindég volt és mindenütt volt. Amióta csak népek hadakoznak egymással, és egyik nép a másik fölé kerülhet. Az ember már az iskolában kezdett tanulni erről. "A létfenntartó erő." Így nevezték ezt. Hát igen, ez is a létfenntartó erő egyik automatikus megnyilatkozása. Ha gondolkozunk rajta, azt kell mondjuk: civilizált önvédelmi kísérlete a fizikailag és erkölcsileg gyönge egyedeknek. A primitív állatvilágban is találunk hasonlót. Azonban ott is a gyöngeséggel jár együtt. Hernyók, rovarok átveszik a környezetük színét. Föl egészen a kaméleonig. De már sem a farkas, sem a vadgalamb nem képes színt cserélni önvédelmi célból.

– Az ilyen emberre, mint ez a Csáklány Tibor, azt mondjuk: renegát. De nem csak mi mondjuk ezt, hanem azok is, akikhez átállt, hogy megmentődjenek a "kaland"-tól, melynek vállalásához nem érez magában elég erőt. A román erdőigazgató ott a szánkóban legalább annyira megvetette ezt a Csáklányból Ciaclanná lett erdőmérnököt, mint én. De lehet az is, hogy jobban. Szolgálatait elfogadta, meg is fizette érte. De nem láttam, hogy kezet fogott volna vele, amikor beültette maga mellé a szánkóba.

– Ezzel a Csáklány Tiborral még csak egyszer találkoztam az életben. Ez talán hat-hét évvel azután volt. Akkor már három fűrészmalmom járt fönt a hegyek közt és gyakran voltak tárgyalásaim az erdőigazgatóság uraival. Akkor már Marosán volt nálunk az erdőigazgató. Az a bizonyos Marosán, akiről szólottam már az előbb. Barátságos ember volt, mondhatnám azt is, hogy szíves. Bár a magyarokat nem szerette. De ez csak elv volt nála és az elv is inkább csak annak a "léha és urizáló" magyar középosztálynak szólott, és nem volt egyéb, mint holmi keserű emlékek vissza-visszatérő borúja a múltból. Olyan beléjenevelődött utólagos reakció, amit annyiszor tapasztalhattunk embereknél, akik életük kezdő szakaszát valamely föléjük súlyosodó társadalmi réteg árnyékában tengetik, és ezt az árnyékban állást nem tudják többé soha elfelejteni.

De ettől eltekintve jóindulatú ember volt ez a Marosán, és ha munkásokról, meg parasztokról volt szó, nem tekintette soha, hogy román, vagy magyar az illető. Tisztelte a tudást, és megbecsülte a szorgalmat, és ha "kasztjából kiesett" magyart látott, aki értelmes és becsületes vállalkozással igyekezett újra lábra állani, annak szívesen volt segítségére. Valamilyen erdőkitermelési engedély dolgában tárgyaltunk akkor. Kitermelésre vettem meg egy erdőt, és kiderült, hogy a kitermelési engedély nem akkora területre szólt, amekkorát a tulajdonos nekem lekötött. Ezt az ügyet kellett tisztázzam az erdőigazgatóval. Marosán kedves volt és előzékeny, amikor megismert. Kolléga úrnak szólított, és érdeklődött családom, elfoglaltságom és üzleti dolgaim iránt. Valamiért át kellett menjünk a térképterembe, és a folyosón egyszerre csak szemben találtuk magunkat Csáklány Tiborral.

– Tisztán és elevenen él bennem ma is a kép. Kiléptünk az ajtón és mentünk a folyosón. Egymás mellett. Valamiről beszélgettünk. Magyarul persze, mert én románul még mindég nem sokat tudtam. A folyosó sarkában befordultunk a térképterem felé, és egyszerre csak szemben álltunk Csáklány Tiborral. Nem egyedül volt. Két zsíros arcú, lompos örmény fakereskedő volt vele. Őmaga is lompos volt, gyűrött és sovány. Ijedten kapta le a kalapját, és nagyot köszönt. A dereka is meghajlott. Valami rettenetes megvertség, vinnyogó alázatosság volt az egész ember. Az erdőigazgató bólintott a fejével, én halkan mormoltam valamit, és továbbmentünk.

– Néhány lépés után Marosán felém fordította a fejét. "Emlékszik erre az emberre? Kollégák voltunk. Honfitársa egyébként." Ezt az utolsót egy kis éllel mondta, és a szája szögletében megrándult valami gúnyos mosoly is. "Ismerem" – feleltem. "Tiberiu Ciaclannak hívják, tehát inkább az ön honfitársa, mint az enyém." Az erdőigazgató hangosan fölnevetett. "Lemondunk a kisebbség javára" – mondotta harsogó vidámsággal, és kinyitotta a térképterem ajtaját. Később megtudtam, hogy ezt a Csáklány Tibort minden névváltoztatása és hasoncsúszása ellenére is csak addig tartották meg a románok, amíg a bukaresti erdészeti főiskolától megfelelő számú utánpótlás érkezett. Mikor ott találkoztunk, a folyosón, már két év óta tengődött állás nélkül. Olcsó kis alkalmi munkákat végzett kétes hitelű fakereskedőknek. Hogy később mi lett vele, nem tudom. Elnyelte a sár. Az árok sara, amelyik két utca között húzódott végig, a magyarok és a románok utcája között, és elnyelt minden hulladékot, erről is, arról is.

Az ember elhallgatott, és belebámult a sötétségbe. Éreztem, hogy megborzong. Hűvös volt. Nyirkos, rossz őszi hűvösség lapult az éjszakában.

– Tüzet kellene gyújtani – mondotta hirtelen, de aztán hozzátette mindjárt –, különben úgysem maradunk itt, éppen csak pihenünk egy keveset. Kipihenünk valamit, amit ki kell pihenni. Aztán megyünk tovább...

Sóhajtott.

– A tűz csak úgy az eszembe jutott. Szerettem a tűz mellett ülni az erdőn. Éjszaka, amikor hallgatnak a fák. Amikor minden olyan, mintha ember még nem is született volna a földre.

– Persze, maga most szeretné tudni, hogy miképpen jutottam a három fűrészmalomhoz? S hogy az erdőigazgatóval tárgyaljak, meg mindent? Ezt is elmondom, bár az én történetemben nem ez a lényeges. Nem a "hogyan". Lényeges az, hogy fölismertem a kalandot. Aki zuhan és idejében fölismeri, hogy ez a zuhanás csak kaland, azt baj nem érheti. Az csak a talpára eshetik, akár a macska. Nem tudom, de azt hiszem, a macskáknak is viszket a talpuk egy-egy ilyen talpraesés után. El is zsibbadhat a talpuk. Egy jó ideig valószínűleg nem szívesen állnak reá.

– Hát velem is így volt, látja. Ott, azon az esős napon, a lóhavasi faház előtt a padon rájöttem, hogy az egész csak kaland. Éreztem, hogy zuhantam ugyan, de a talpamon állok mégis. Azonban a talpam zsibbadt volt és így beletelt egy év, amíg mozogni kezdtem vele.

– Mondom, abban az évben semmi egyebet nem tettem, csak fát döntöttem és vadoroztam. Döntöttem a fákat az öreg Andorásnak a szénhez, és ezért ő bevett társnak maga mellé az "üzletbe". Őszig tizenkét kemencét baltáztam össze az öregnek, ő meg csak rakta össze a fákat, földelte le, és őrizte bennük a tüzet. Mikor az elsőo kemence füstölt, megkérdezte tőlem: "Háromból egy... jó lesz így?" Addig nem esett szó köztünk üzletről. "Jó" – feleltem. Az öreg nem szólt semmit, csak elfordította a fejét, és láttam, hogy gúnyosan elmosolyodik a szakállában. Tudtam, hogy mire gondol. "Bécsaptam ezt a szerencsétlen úriembert" – azt gondolta magában. És örvendezett ennek a gondolatnak.

– Mindég vissza kell térjek arra a bizonyos fehér emberre, aki kosárfonó lett Indiában. Mert egészen biztos, hogy akármikor az első kosarakat csinálta ott a sárkunyhó előtt, a bennszülött kosárfonók gúnyosan nevettek össze a háta mögött, és azt mondták: "Nézzétek ezt a szerencsétlen fehéret, milyen ügyetlen keze van." Mert egészen biztos, hogy az első kosarai rosszul sikerültek. De az is biztos, hogy egy idő múlva szebb és jobb kosarakat font, mint a bennszülöttek, és ez volt az oka annak, hogy elsőnek verték agyon, amikor a lázadás kitört a fehérek ellen. Mert látja, ez egyformán van Indiában is és nálunk is és mindenütt a világon; az emberek örvendenek annak, ha valaki egy magasabb polcról lezuhan közéjük. És örvendeznek annak, hogy ott lent ügyetlenebb, mint ők. Ügyetlenségét kihasználják, és amellett még ki is gúnyolják. De ez nem rosszindulat tőlük, nehogy azt higgye. Sajnálják és segítik, csak éppen örvendenek annak, hogy sajnálhatják és segíthetik. De a káröröm, a gúny és a lenézés nem annak szól, akit a szerencsétlenség odalökött közéjük. Dehogy. Azoknak szól ez, akik fönt maradtak továbbra is, akiket nem érnek el a szavaikkal és a gúnyjaikkal, akiket irigyelnek és gyűlölnek, mert mások, bizonyos dolgokban többet tudnak, és emiatt szebben és könnyebben élnek.

– Valahányszor fát döntöttem és Andorás elment mellettem, nevetett. Valami olyan elégedett nevetése volt ilyenkor. És én tudom, hogy ez a nevetés nem az én kínlódásomnak szólt, nem az én fölhólyagzott tenyeremnek, hanem magának az úri rendnek, mindazoknak a tisztviselőknek és hivatalnokoknak együttvéve, akik soha sem kellett fát döntsenek, és mégis jobban és kellemesebben élnek, mint Andorás. Sőt lenézték őt, foghegyről beszéltek vele irodáikban, melyekben kényelmes székekben ülve, egy nap alatt több pénzt kerestek, mint ő ott fönt a hegyen egy egész hónap megfeszített munkájával. Ezeknek szólott az a gúnyos nevetés és mindaz, ami még mögötte volt, s nem nekem, akit magához vett s akin segíteni igyekezett a maga módja szerint. És mikor Andorás azt gondoltam magában, hogy "becsaptam jól ezt a szerencsétlen úriembert", és gúnyosan belenevetett a szakállába, ez a gúnyos nevetés a világ valamennyi erdőmérnökének szólott, hogy lám, hiába úr és hiába tanult ember valaki, mégsem tudja, hogy "háromból egy" nem megfelelő üzlettársi viszony fadöntő és égető között.

– Tudtam én jól, hogy ezt kellett volna mondja az öreg: "fele-fele". De nem ezt mondta. Én pedig hagytam, hogy legyen úgy, ahogy ő akarja. Nekem az a kis anyagi különbség nem érte meg, hogy szót váltsak miatta az öreggel. És látja: itt kezdődik a lényegbeli különbség a valódi bennszülöttek, és a "kalandból lett" bennszülöttek között. Ez az, amit a kasztbeli bennszülött sohasem tanulhat meg az "átmeneti" bennszülöttől és ez az, amit sohasem tud megbocsájtani neki. A nagyvonalúság.

– Tavaszon, alighogy a hó elment, nem szóltam Andorásnak semmit, csak kerestem magamnak az erdő aljában egy megfelelő helyet, és dönteni kezdtem a fákat. Döntöttem, fölaprítottam, és kemencéket raktam. A második héten megszólított Andorás. "Hallja! Minek dönti a fákat olyan messzi lent?" "Mert olcsóbb lesz onnan a szállítás" feleltem. Az öreg hümmögött valamit, és elgondolkozott a dolgon. Másnap megkérdezte: "Van-e már egy kemencére való?" Ránéztem az öregre, és annyit mondtam neki: "Ma készültem el a második kemencével. Holnap begyújtom azt is." Andorásnak a szája is nyitva maradt, úgy bámult rám egy darabig. Később lement a kemencéimhez. Sokáig maradt ott. Mikor visszajött lentről, odaült mellém a padra. "Megtanulta a mérnök úr" – mondta elgondolkozva. "De nem itt" – feleltem neki – "még az erdészeti akadémián. Egy erdőmérnök mindent kell tudjon, ami az erdővel jár." Andorás hümmögött. "Hát nem mondom" – dünnyögte később – "nem sokat keresett a múlt évben. De ha akarja, megfelezhetjük még az árát..." "Ugyan, Andorás" – mondottam, és nevettem hozzá "harmada, vagy fele, egészen mindegy. Nem ezen múlik." Az öreg nem szólt többet. Egy ideig még ült a padon, aztán fölkelt és elment. De attól a naptól kezdve nem bírtunk kijönni vele. Nem bocsájtotta meg nekem soha ezt a beszélgetést. Nem a szavakat, hanem ami azok mögött volt. Hogy nem érdekelt az a pénz, amit rajtam nyert. Hogy rájött: nem ő csapott be engem, hanem én csaptam be őt, mert tudtam, hogy mennyi járna a munkámért, és mégis ráhagytam, minha nem értenék hozzá. Hogy egymagam is megtudtam csinálni a kemencéket. Mert így van ez tudja: az elesett fehér embert jószívvel pártfogolja a bennszülött. Kigúnyolja ugyan tehetetlenségét, mint igazolását annak, hogy nem különb nála, amiért fehér. De magához veszi, és nem hagyja éhen halni. Sajnálja és sopánkodik a baján, mert úgy érzi, hogy minden sajnálkozó szóval üt egyet az irigyelt kaszton. De mérhetetlenül fölháborodik, ha az elesett talpra áll és ügyesebbnek mutatkozik a nyomorúságban, mint ő maga, aki ebbe a nyomorúságba hivatásszerűen beleszületett.

– Első évben jól megfértük Andorással. Nyártól tavaszig. Szidta az urakat, akik így bántak el velem. Az újakat, akik kilöktek állásomból és a régieket, akik nem szorítottak helyet maguk között, és nem segítettek meg ebben az elesettségemben. Irgalmatlanul jól esett neki, hogy szidhatta az urakat – egy úrnak. "Úrfinak" szólított, vagy "legény"-nek, csak nagyon ritkán használta a "mérnök úr"-at. Elismerte, hogy értek valamit a fadöntéshez, és nőttem egyet a szemében, amikor puskát szereztem. Jóakarattal kezelt, mint valakit, aki ha nem is szénégetőmester, de használni lehet a ház körül, ahhoz képest, hogy "szegény csak egy elcsapott úriember".

– Voltak azonban dolgok, amik még így is bosszantották. Ő például úgy evett, mint az olyan magafajta hegyi emberek általában: maga elé vette a bográcsot, és fakanállal kanalazta belőle az ételt. Nekünk viszont porcelán tányérjaink voltak, és étkezés előtt Anna fölterítette a rozoga asztalt rendesen, mint odahaza, "úrikorunkban". Tisztességes, komoly evőeszközök voltak, tizenkét személyre való. Andorás néha bejött ilyenkor, és gúnyos fejcsóválással nézte azt a számára érhetetlen szertartást, amit különböző méretű tányérokkal és különböző evőoeszközökkel végeztünk evés közben. Morgott is néha valamit, hogy "tán bizony fánkká változik a puliszka, ha úgy esszük meg, mint a püspökök." Meg ilyenféléket. Egyszer azt mondtam neki: "Másképpen ízlik az étel, ha rendesen megterített asztalnál eszi az ember!" Andorás elhúzta a száját erre és legyintett. "Nem ízlik a szegénység, persze. Pedig azt nem lehet ám becsapni ilyenekkel."

– Igen, Andorást bosszantották ezek a dolgok. Hogy én ugyanazt a szegényes ételt nem bográcsból és fakanállal ettem, mint ő. Hogy a vizet pohárból ittam és nem csicses korsóból. Hogy szalmazsákom fölé fehér gyolcslepedőt húztam. Egyszóval: úr maradtam a Lóhavason is. Maga az életmódom volt más, mint az övé, és ez bántotta. Mert ő bizonyára így gondolkozott: itt van ni, ez a szerencsétlen rokon. Semmije a földkerekségen nincs, még egy holdnyi rossz kaszálója sem. Kidobták az uraságból, s én idevettem magamhoz. Dönti a fát. Olyan fadöntő éppen, mint a többi. Még csak nem is szénégetőmester, egyszerűen fadöntő. S amíg nekem jó a szalma között aludni: neki fehér vetett ágy kell. Amíg nekem jó bográcsból enni, fakanállal, a küszöbön: addig neki terített asztal kell, porcelánedény, evőeszköz. Pedig ugyanazt a puliszkát eszi, mint én. Az én puliszkámat eszi, amit én adok neki a fadöntésért. S mégsem jó neki úgy, ahogyan én eszem.

– Így valahogy gondolkodott Andorás, csak nem mondta ki. De ott volt a szemében, keze legyintésben, fitymáló mosolyában, amikor a terített aszalunkat nézte, meg egyéb "úri" dolgainkat. Sértődött volt belül, mert úgy érezte, hogy mindez már nem jár nekem, mivel neki se járt soha, s én most az ő színvonalára kerültem. Tehát alkalmazkodnom kellene a színvonalhoz. Sértődött volt, mert úgy érezte, hogy jót tett velem, amikor maga mellé vett fadöntőnek, és én mégsem akarom elismerni, hogy egyenrangúak lettünk, azaz nem is egyenrangúak, mivel hogy ő szénégetőmester, én pedig csak a fadöntője vagyok. Fadöntő, semmi több. De az igazi sértődés csak akkor következett be, amikor ott lent az erdő alján fölállítottam a magam kemencéit.

– Az én szenem jobb lett, mint az övé. Ez természetes is volt: ő elkövetett olyan hibákat, melyekről nem tudhatott, mivel a szénégetés elméletével nem volt tisztában, csupán a gyakorlatával. Nem akarom itt részletezni, hogy mik azok a hibák, amiket a primitív szénégetők rendszerint elkövetnek, mert ez nem is lényeges. A lényeges az, hogy az én szenem jobb volt, mint az övé, azonkívül megközelíthetőobb helyen is volt, és így a szenes zsidó, aki feljött a szenet megnézni, jóval több pénzt ígért az én szenemért, mint azért, amit Andorás csinált. Azonkívül kevesebb szene in volt Andorásnak, mert maga kellett döntse és aprítsa hozzá a fát.

– A zsidó feljött, megjárta a kemencéket, aztán bejött a házhoz és azt mondta: "a lenti szénért ennyit adok, a fentiért csak ennyit". Andorás felhorkant. "Há mért?" "Mert a lenti szén jobb és könnyebb a fuvarja" – felelte a zsidó. "Hogy könnyebb a fuvarja azt megengedem" – makacskodott Andorás – "de jobb nem lehet." "Pedig jobb." "Tán rossz magának az én szenem?" "Nem rossz az sem, de a lenti jobb." "Tán azért, mert azt egy mérnök úr csinálta? Mi?" "Azért." Andorás mérgesen fejébe vágta a kalapot, és otthagyott minket. Én azt mondottam a zsidónak: "Ide figyeljen. Egybe megy az egész. A fenti meg a lenti." A zsidó vállat vont, számolgatott magában, aztán mondott egy középárat a kettő között. Kicsit alkudtunk még, aztán megkötöttük a vásárt. Tizenkét kemencére. Ebből hét volt az enyém, öt az Andorásé. A zsidó előleget adott és elment. Andorás csak este került vissza. "Itt a pénz" – mondottam neki és elébe tettem az összeg felét, amit a zsidó otthagyott. "Micsoda pénzt?" mordult rám Andorás, mint a bika, aki döfni akar. "Előleg a szénre." Mondott egy csúnyát, hogy mit csináljon a zsidó a pénzével. Erre elmagyaráztam neki az üzletet. Hogy egyre-másra adtam el neki a kettőnkét, a fentit meg a lentit. Egy áron. Andorás nem szólt rá semmit, csak leszegett fejjel elment a ház mögé és egy idő múlva perelni kezdett nagy hangon Annával, hogy megmondta már százszor, a trágyát a tehán alól így meg amúgy... Anna visszaszájalt, az öreg ordítani kezdett, Anna sírva hozzám szaladt és én elvesztettem az idegeimet.

– Tudja, vannak apróságok az életben, amiket az ember szinte el sem mond, pedig ezek az apróságok sok mindennél fontosabbak talán. Azzal a trágyával már régen baj volt közöttünk. Andorásnak ugyanis nem volt tehene, csak egy kecskéje. A tehenet és a süldőket mi hoztuk föl. Én építettem meg a pajtát és az ólat. A tyúkokat is mi hoztunk. A tejet és a tojást megosztottuk Andorással. Ezt ő is, mi is természetesnek vettük. Hiszen Anna főzött mindannyiunkra. Ezzel szemben Andorás megengedte, hogy a kecskét is Anna gondozza és fejje. Két süldőt eladtunk a télen, kettőt levágtunk magunknak. Azt is megosztoztuk Andorással. Mindez természetes volt.

– Andorás egy napon azzal állott elő, ez tavasszal volt már, hogy a tehén trágyáját ne a pajta sarkában, hanem a pajta mögé vigyük. Ez elég mindegy volt, mert kéthetenként amúgyis elhordtam onnan a trágyát és telepet csináltam belőle a legelőnek abban a sakrában, amit fel akartam szántani az őoszön, hogy jövőre valami káposztáskertfélét csináljak belőle. Így aztán gyakran előfordult, hogy Anna mégsem vitte hátra a trágyát, hanem ott halmozta föl a pajta előtt. Az öreg néha morgott rá emiatt, s én ilyenkor fogtam a talicskát, és kihordtam a trágyarakást a telepre.

– Azon a tavaszon egyre többet morgott. Beleszólt Anna dolgába, rendelkezett, hogy a pajtában, vagy a tyúkólban ezt meg azt másképpen kell csinálni. Egyre gyakrabban kritizált. Soha sem nekem mondotta ezeket, mindig csak Annának és többnyire olyankor, amikor nem voltam otthon. Tőlem félt. Miért? Azt hiszem én az ő szemében mindég a "mérnök úr" voltam, és megszokta, hogy az urakról csak a hátuk megett mondjon bírálatot. Egyszer haragjában azt mondta Annának: "Amíg az én házamban vagytok, ahhoz tartsátok magatokat, amit mondok. A pajtámban nem tűrök rendetlenséget." Erre Anna azt felelte, hogy a pajtát én építettem, s így az nem az Andorásé. Az öreg csapkodni kezdett. "Akkor vigye el a mérnök úr a bódéját a földemről! De az én földemen az lesz, amit én akarok! Aki urat akar játszani, az ne jöjjön fadöntőnek a havasba!"

– Az igazság az volt, hogy a föld, amelyiken az Andorás háza épült, éppen úgy nem volt az övé, mint az enyém. A föld a közbirtokossági legelőhöz tartozott. Én csak este jöttem föl a kemencéktől. Anna elmondta a dolgot, én legyintettem. Nem beszéltünk róla többet. De tudja, az ilyesmi azért megmarad az emberben. Meggyűlik. Egyre gyűl a nyelv alatt, mint a keserű nyál. Végül ki kell köpni.

– Azon az estén elvesztettem az idegeimet. Anna sírva jött hozzám, és én mindent hallottam, ami hátul a pajtánál történt. Hátramentem Andoráshoz. "Mondja csak jó ember, mi baja van velünk tulajdonképpen?" – kérdeztem tőle. "Há?" – horkant föl Andorás és úgy állt ott előttem mint egy szőrös fekete vaddisznó. Elismételtem a kérdést. Az ember fújni kezdett és vörös lett. Össze-vissza kiabált mindenfélét. Hogy aki úr akar maradni az ne álljon be munkásnak, és ne jöjjön a szegény ember nyakára. Hogy becsülje meg magát az, aki a más házában él. Hogy őt nem lehet ám kitúrni a jussából, mert neki igenis jussa van ahhoz, hogy minden úgy legyen a háza körül, ahogy ő akarja. És vele ne szájaljon egy fehérnép, aki a más nyakán él. Meg efféléket. Tudtam, hogy azért ordít, mert érzi, hogy nincsen igaza. Mert bele akarja lovalni magát a méregbe, bátorságot akar meríteni a saját hangjából, és el akarja hitetni magával, hogy igaza van. Általában az olyan ember ordít, aki tudja azt, hogy nincsen igaza. Andorás tudta ezt. Azonban valahol keserűség volt benne, és ezt a keserűséget nem tudta megemészteni másképpen, mint hogy belelovalta magát egy mesterséges haragba.

– Én már akkor tudtam, hogy mi baja van Andorásnak, és tudtam azt is, hogy nem élhetünk tovább egy födél alatt. Mert amíg a bennszülött kosárfonó lenézheti és sajnálhatja, gyámoltalansága miatt, a vele egy sorba zuhant fehér embert: addig jószívvel segíti, falatját is megosztja vele, és jóleső érzéssel dicsérgeti magában saját nagylelkűségét az "elesett" felsőbbrendűvel szemben, aki lám, mégsem olyan felsőbbrendű, mint amilyennek hirdetik, mert még kosarat sem tud fonni. De abban a percben, amikor ez a fehér ember a maga intelligenciájánál fogva szebb és jobb kosarat készít, mint a hivatásos kosárfonó maga, vége a barátságnak. Fellép a bennszülött kosárfonón

l az alacsonyabbrendűségi érzés, amit nem tud elviselni egy olyannal szemben, aki fizikailag vele azonos rangban és akit eddig éppen elesettsége és gyámoltalansága miatt sajnált és pártfogolt. Ezt az alacsonyabbrendűségi érzést pedig csak úgy képes leküzdeni, ha elhiteti magával, hogy az a másik valami olyasmit követett el, amiért gyűlöletet érdemel. Így volt ez Andorással is. Nem tudta elviselni, hogy a nyomorult "úr", akit ő megszánt és cselédnek kegyesen fölfogadott, jobb szenet készített mint ő, több pénzt kapott érette mint ő, és főképpen: ráadásul még nagylelkű is tudott lenni vele szemben, amikor minőségbeli többletkeresetét megosztotta vele. Nagylelkű voltam, mint elcsapott senki, mint "volt úr", egy olyan valakivel szemben, aki azzal dicsekedett önmagának, hogy ő volt nagylelkű, amikor felfogadott fadöntő munkásnak egy fizikai munkában járatlan, elcsapott urat. Megértettem, hogy a dolgon nem lehet segíteni. Otthagytam Andorást, hogy kiabálja ki magát és bementem a házba. "Holnap elköltözünk" – mondottam Annának. És másnap elköltöztünk Andorástól.

– Ez így történt: reggel lementem a kemencéimhez és összeütöttem gyorsan egy jó nagy lombkalibát, amilyent a szénégetők szoktak készíteni maguknak nyáron. Délre megvoltam vele. Anna addig összecsomagolta a holmit. Ugyanúgy ládákba mindent, ahogy volt, amikor feljöttünk. Nyár volt megint, egy éve éppen, hogy felköltöztünk oda. Ebéd után fogtam a magam készítette talicskát és rendre letalicskáztam a holmikat a lombkalibához. Egy olyan jó negyedórányira volt a háztól. Napnyugtára már csak a tyúkketrec maradt. A gyerekek lent voltak, és vidáman örvendeztek az új "kaland"-nak. Föltettem a tyúkketrecet is a talicskára. Anna a tehenet vezette kötőféken. A házban már nem volt semmink több. Akkor lépett ki Andorás az erdőből.

– Aznap még nem találkoztunk. Azóta nem láttuk egymást, hogy otthagytam kiabálva a ház mögött. Kilépett az erdőből, és meglátott minket. Egy pillanatra megtorpant, aztán lehajtott fejjel, mint aki keres valamit az ösvényen, megindult felénk.

– A talicskát a tyúkketreccel letoltam a ház elé. "Te csak menj" – mondottam Annának, és ő megindult a tehénnel lefele. Én megvártam, míg Andorás odaért. Aggodalmas szemekkel nézett: a talicskára és a tyúkketrecre. Látszott a szemén, hogy nem érti, mit akarok a tyúkokkal. "Vegye számba a házát, Andorás" – szóltam hozzá, mikor odaért – "nehogy utólag azt mondja, hogy elvittünk valamit". Értetlenül bámult reám. "Elköltözünk magától" – mondottam – "hogy uralkodhassék újra egyedül. De menjen, nézze meg, hogy helyén van-e minden." Sötét arccal nézett reám, de nem szólt semmit. Bement a házba. Vártam egy darabig, de nem jött ki. Akkor elindultam a talicskával.

– Néhány napra rá, egy délután, beállított hozzánk Andorás. Akkor már készen voltam a nagy kalibával is. Olyan volt, mint azok a havasi vadászkunyhók, melyekben szarvasbőgéskor néhány éjszakára megszállnak az urak. Éppen asztalt ácsoltam, mikor Andorás beállított. Egy kis tisztáson állt a házunk, alatta békésen füstöltek a kemencék. Odébb legelt a tehén. Anna ruhát mosott a patakban és a gyerekek játszadoztak a gyepen.

– Andorás jött és megállt mellettem. "Adjon Isten." Nehezen jött ki belőle a szó. "Adjon Isten, Andorás" – feleltem. Állt és nézelődött zavartan. "Ügyesen megépítette, mérnök úr" – mondotta egy idő múlva és a kaliba felé bökött az állával. Nem szóltam semmit, ácsoltam tovább az asztalt. "Azért harag nincsen..." – kezdte el később. Ránéztem. "Harag? Ugyan miért lenne harag, Andorás?" Nem felelt, csak nézte, hogy miképpen készül el az asztal. Egy idő múlva elővett egy lapulevélbe csomagolt valamit, s odavitte a gyermekeknek. "Vadméz" – mondotta zavartan, amikor visszajött hozzám "tegnap leltem, egy fában". Később Anna is feljött a patakból. "Üljön le" – szólt oda vidáman Andorásnak, "padunk már van!" A pad ott állt a ház elején, az ajtó mellett. Andorás leült. Anna túrót hozott ki neki és kenyeret. Az öreg evett. Én is elkészültem az asztallal és odaültem melléje a padra. "Hát így, Andorás" – mondottam – "legyen mindenki a maga gazdája. Igaz?" "Ez igaz" – felelte az ember. Attól kezdve nem is volt semmi bajunk egymással.

– Őszig ott éltünk, abban a kalibában. Közben elhordott a zsidó néhány száz szekér szenet. Pénzt kapunk érte. A pénzen kibéreltünk egy házat lent a faluban, amelyik már néhány éve üresen állt. Bútorokat is kerítettünk hozzá, a legszükségesebbet éppen. Így aztán télire leköltözhettünk. A puskámat eldugtam fent a kaliba eresze alatt, és néha fölmentem néhány napra, vadászni, fát dönteni, kemencéket csinálni. Olykor napszámosokat is vittem magammal. Sok kemencét csináltunk. Begyújtottam őket, és a vigyázásukat rábíztam Andorásra. Megegyeztem vele, hogy küldök neki ezért minden hónapban két véka málélisztet, s ha majd eladjuk a szenet, százalékot is kap. "Jól van, mérnök úr" – mondotta Andorás, és meg volt elégedve.

– Láttam, hogy a szénnel lehet keresni. Pedig ott fent sokat megevett az árából a fuvar, bár ezzel szemben a fa ingyen volt, mert az ördög sem törődött azzal, hogy mit csinál az ember az állam fájával ott fönt a Lóhavason. Számítani kezdtem, hogy jobban jövök ki mégis, ha pénzért veszem a fát, de ezzel szemben olyan helyen, ahol nem visz el annyit a fuvar. Télen megjártam néhány községet, és sikerült is három helyen erdőt vásárolnom. Félnapi fuvarral közelebb került így a szenem a városhoz.

– Egyik szénégetőtelepem közelében volt egy tönkrement fűrészmalom. Olyan közönséges vizimalom, amilyen tucatjával van ott a hegyek között. Egy pár köve is volt, azzal őrölt néha, ha akadt mit. És volt egy rosszul beállított gattere. Az ember, akié volt, nem is ott lakott. Örökölte a felesége révén. Valami rokonát tartotta a malomnál, aki viszont nem értett hozzá, meg rest is volt. Aztán, hogy az meghalt, ott maradt a malom ember nélkül.

– Olcsón megkaptam. Örökáron. Megegyeztünk, hogy a pénz egyik részét kifizetem még azon a nyáron, másik felét egy évre rá. A malom mellett volt egy rozoga ház, azt rendbe tettem, s egy év múlva már oda költöztünk át. Annának tetszett a malom, bár még egyelőre nem volt több, mint egy halom korhadt gerenda s néhány ócskavas. De az ő szemében mégis azt jelentette, hogy "malmosok" lettünk, tehát egy fokot emelkedtünk újra azon a létrán, amelyiknek a tetejéről a románok lelöktek.

– A ház kényelmes volt és meleg. Elfértünk benne jól. A kemencék hetenként meghozták a maguk pénzét, és gondunk nem volt. Aztán új fűrészt szereztem a malomba. Magam építettem át az egész szerkezetet, favázat, mindent. Rendbe tettem a köveket, a lapátokat. Elég nagy munka volt, de egy év múlva megindulhattam vele.

– Eleinte az őrlésre helyeztem a súlyt. Igyekeztem kedvükbe járni az embereknek. De hamarosan hallani kezdtem, hogy itt-ott sugdostak: magos a vám, nem egyforma a liszt, meg hasonlókat. Egy napon megbosszankodtam rájok, és leszereltem a köveket. Az emberek csodálkoztak, és nem értették, hogy mért hagyom abba az őrlést. Megmondtam nekik. "Úgyis rossz a lisztem, és magos a vámom. Őröljetek hát máshol, mint azelőtt." Az emberek természetesen megsértődtek, és azt mondták, hogy "bolond mérnök" vagyok. Én pedig nekifogtam deszkát fűrészelni. Fuvarosokat fogadtam, és a deszkát leszállítottam a városba. Elég jól kerestem. De kiszámítottam, hogy még többet kereshetnék.

Valahol bagoly szólt a sötétben. Az erdő mintha megborzongott volna tőle. Az ember fölfigyelt a hangra. Emelt fővel leste a csöndet, mintha várt volna még egy másik hangra is. De a bagoly nem szólt többet. Az ember sóhajtott és begombolta mellén a kabátot.

– Tudja-e azt, hogy az ember született kapitalista? Minden ember. De legfőképpen a szegény ember. És a szegény emberek közt is elsősorban a proletár.

– Nem tudom, látta-e már nagyvárosokban azokat az apró kis gyerekeket, akik színházak és mozik előtt ácsorognak, és ha valaki megáll a lépcsőn és rá akar gyújtani, ugranak hozzá a gyufával? Egyszer megkérdeztem egy ilyen gyereket, hogy tulajdonképpen miért ad nekem tüzet. Egy olyan rongyos, sovány kis proletárgyerek volt, alig nyolc esztendős. "Mert maga pénzt ad akkor" – felelte a fiú. "És mit csinálsz a pénzzel?" "Felét megtartom magamnak, felét leadom, annak ott túl, látja?" Egy valamivel nagyobb gyerekre mutatott, aki a túlsó sorról figyelt bennünket. Talán tízéves lehetett. "S mért adod neki a felét?" – csodálkoztam ezen. "Mert övé a gyufa" – felelte tárgyilagosan. "Aztán keresel-e sokat?" "Most még nem. De tudja, ha együtt lesz annyi, hogy vehetek belőle tíz skatulya gyufát, akkor majd többet keresek. Mert akkor én is fölfogadok magamnak tíz olyant, akinek nincsen pénze, s azok majd dolgoznak nekem. S ha annyit összegyűjtök, hogy tíz színházjegyre telik, akkor keresek csak igazán! Mert akkor megtudom, hogy hol adnak olyasmit, ami telt házat hoz, megveszek előre tíz jegyet, előadás kezdetével odaállok a pénztár mellé, s eladom drágábban olyanoknak, akik már a pénztárnál nem kaptak jegyet. Azzal lehet ám sok pénzt keresni! Hátha még az ember másokkal is dolgozta, több színháznál egyszerre!"

– Így van ez, látja. Ez a kapitalizmus. Ugrik a tűzzel, amíg összeszed tíz skatulyára valót. Attól kezdve már másokat ugráltat. Ő csak áll a túlsó soron, ellenőrzi a munkát, és beszedi a pénzt. És többet keres, mintha maga ugrálna. Azt hiszi, van ezeknek a proletároknak valami közük is a kommunizmushoz? Azt se tudják mi az. Nem is érdekli őket a dolgok eszmei része. Csak azért vállalják a kommunizmust, mert osztozni lehet általa azon, ami a másé. "Szerezni" lehet. Növelni a tőkét. A kapitalizmus hajtja őket a kommunizmus felé, higgye el, semmi egyéb. A bírási vágy.

– Különös dolog ez. Olyan, mint egy betegség. Mert látja, a rongyos kis külvárosi gyerek, aki nekem akkor gyufát adott, hogy meggyújtsam a szivaromat, bizonyára éhes volt, szívesen megevett volna egy vajaszsemlét, vagy egy cukorkát, vagy mit tudom én mit. Esetleg cipőre is szüksége lett volna. De nem. ŐO arra gyűjtötte a pénzt, hogy "tőkéje" legyen. Vehessen tíz gyufaskatulyát, tíz színházjegyet, s azután minden színháznál tíz színházjegyet egyszerre, és másokat dolgoztasson maga helyett. Erre vágyott, nem vajaszsemlére. Betegség ez. Ragály.

– Magamon tapasztaltam. Mert látja, ott a malom melletti házban egészen rendesen éltünk már. Mindenünk megvolt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Volt egy jól tejelő tehenünk, három hízót vágtunk, hetenként egyszer majorságot ettünk, a gyerekeinknek is telt ruhára, játékszerre... volt annyi jövedelmünk a szénből, meg a malomból, mint erdőmérnök koromban. És mégis. Kiszámítottam, hogy többet is tudnék keresni. Megvettem lábon az erdőt, kitermeltettem fogadott munkásokkal, a fát fölfűrészeltem, szekeret, lovakat vettem, kocsist fogadtam, s leszállítottam a deszkát a városba. Csak elsőosztályú fát vettem meg és csak bútordeszkát fűurészeltem. Így többet keresett a fűrészem és többet kerestek a lovaim. Nekem kerestek többet, mert a munkások, azok ugyanannyit kaptak volna akkor is, ha rossz fát termeltetek ki és olcsó deszkát szállítok. Őket nem érdekelte a munka maga, a munka minősége. Őket csak a napszám érdekelte. Hát azt megkapták tisztességesen.

– Rájöttem, hogy több fűrésszel még többet kereshetnék. Megvettem hát néhány rozoga malmot ott szerte a völgyekben. Rendbetettem őket, új gépeket hozattam beléjük, embereket fogadtam föl és tanítottam ki a minőségi munka titkaira. Nyolc fűrészem dolgozott a végén. Negyven pár lovam volt szakadatlanul úton a legjobb minőségű bútordeszkával. Én pedig szaladgáltam egyik malomtól a másikig, egyik kitermeléstől a másikig, mint a bolond. Még éjszaka is csak féllábbal voltam az ágyban, bútorgyárakkal tárgyaltam, erdőtulajdonosokkal alkudtam, gépészekkel, kocsisokkal, napszámosokkal vesződtem... úgy éltem, mint aki elvesztette a fejét.

– Pedig tudja, milyen szép volt a mi kis házunk ott az erdők között? Alatta zúgott a patak. Verte a tajtékot a köveken, és a vize haragoszöld volt, mert csupa erdők tükröződtek benne. Igazi erdők, nem olyanok mint ez itt. A házzal szemben volt egy széles irtás. Esténként, s reggelenként őzek és szarvasok váltottak rajta át, és néha málnázó medvét is lehetett látni. Akkor már vadászjegyem is volt, betársultam néhány községi területbe, vadászhattam volna kedvem szerint. De nem jutott hozzá időm. Belém kapott a pénzszerzési láz. Ostobán éltem.

– Ott született a harmadik gyermekünk, az erdők között. Egy leányka. Most már két fiam volt és egy leányom. És rengeteg sok pénzem a bankban. És én mégis úgy éltem, mint egy hajszolt napszámos. Sötétben keltem, egész nap loholtam, többet voltam az országúton, mint otthon. Ha megkérdezték volna, milyen színű szeme van a leánykámnak, meg se tudtam volna mondani. Pedig az idő telni kezdett.

– Erre egy őszi estén jöttem rá. Az egyik fakitermeléstől ereszkedtem alá. A szekér lent várt a falu kocsmájánál és úgy számítottam, hogy éjfél körül hazaérek. Négy napja nem voltam otthon, pedig csak egy napra jöttem el. Sok futkosásom volt a kitermelések miatt, azonkívül az egyik vevőm nem vett át valami deszkákat, s oda is el kellett szaladnom, bosszúságaim voltak a kitermelés körül is... egyszóval egy napból négy lett. Ezen a négy napon alig aludtam valamit. Rossz vendéglői szobákban szálltam meg, rendetlenül étkeztem, fáradt voltam tehát, és kinőtt a szakállam is.

– Észrevette-e már, hogy ha az ember két napig nem borotválkozik, egyszerre öreg lesz és fáradt? Nemcsak külsőleg. Valahogy belül is érzi az ember viszketni azokat a kis szúrós szőrszálakat. Az ember másképpen tartja magát, másképpen mozog. Lomposan, öregesen. És ez az öregség belülről jön.

– Úgy volt akkor is. Jöttem lefele az erdőn. Magason fönt volt a kitermelés, cirbolyafenyőt és tiszafát csúsztattunk, s az emberekkel is bajom volt, mert darabszámra fizettem őket, és így igyekeztek a cirbolyatörzsek közé jegenyefenyőt is keverni. Mentem lefele. Jó másfél óra gyaloglás kellett a kitermeléstől le a falu kocsmájáig, ahol a szekér várt.

– Leértem a patakhoz és hirtelen meg kellet állanom. Valami furcsa szédülés fogott el. Nem is annyira szédülés volt, inkább csak zúgni kezdett furcsán a fejem, és valami kábultság nehezedett reám. Talán a légnyomáskülönbségtől jöhetett, mert meredeken ereszkedtem alá. Meg attól még, hogy reggel óta nem ettem semmit.

– Meg kellett állanom. Emlékszem, végigsimítottam a homlokomon, és a homlokom izzadt volt. Onnan az arcomra csúszott le a kezem, és megéreztem rajta a négynapos szakállat. Nemcsak a kezemmel éreztem meg, egyszerre megéreztem belül is. Mintha összetottyantam volna belül. Éreztem, hogy remegnek a térdeim, hogy fáradt vagyok és öregedő. Leültem a patak mellett egy kőre.

– Úgy ültem ott, mint ahogy itt ülök most. Akkor ment le a nap, és a patak másik oldalán egy juharfa olyan volt, mintha vakító lánggal égett volna. Rábámultam a fára. És csodálkoztam, hogy följövet nem láttam meg. És csodálkoztam, hogy nem is vettem észre addig az őszt. A bükköket, ahogy rőt erekkel teleszőtték a fenyvesek zöldjét. A patak fölött a tarnics kék virágait. "Na né" mondtam magamban, "tarnics. Hát már virágzik?" Valamikor kedvenc virágom volt. És azon az őszön egyszerűen nem vettem észre. Sem azt, hogy ősz van.

– Ismeri azt, mikor az ember megy, megy, rakja a lábait maga elé, és magában számokkal vesződik, kalkulál, tervez, vevőkkel és eladókkal vitatkozik, és annyira belemélyed ezekbe a dolgokba, hogy csak rakja a lábait, és semmit sem lát abból, ami körülötte van. Hát így éltem én, azokban az években. És akkor egyszerre, ott a patak partján belém döbbent a kérdés: miért? Mi célom van ezzel? Mit akarok tulajdonképpen?