17

A hatás nem marad el, én pedig elégedetten mosolygok. A Játékmesterek közül páran felsikoltanak. Mások elejtik a borospoharaikat, amelyek csilingelve törnek össze a padlón. Ketten kis híján elájulnak. Sikerült kiborítanom őket.

Most végre Plutarch Heavensbee is hajlandó megtisztelni a figyelmével. Döbbenten rám mered, az ujjain annak a baracknak a leve csorog, amit szétpasszírozott. Végül megköszörüli a torkát, és így szól: – Távozhat, Miss Everdeen!

Tisztelettudóan biccentek, aztán sarkon fordulok, és elindulok kifelé, de az utolsó pillanatban nem bírom megállni, hogy egy laza mozdulattal ne hajítsam hátra a vállam fölött a gyümölcsleves dobozt. Hallom, ahogy a tartalma ráfröccsen a bábura, és összetörik még néhány borospohár. Ahogy a lift becsukódik mögöttem, a tribünre pillantok, és látom, hogy a Játékmesterek még mindig kővé dermedve állnak.

Erre nem számítottak, gondolom magamban. Felelőtlen és veszélyes volt, amit tettem, és semmi kétség, hogy ezért tízszeresen meg fogok fizetni. De most diadalmámor tölt el, és elhatározom, hogy kiélvezem ezeket a pillanatokat.

Azonnal meg akarom keresni Haymitchet, hogy beszámoljak neki a bemutatón történtekről, de az emelet, ahol a szobáink vannak, teljesen kihalt. Biztos vacsorához készülődnek, ezért aztán úgy döntök, lezuhanyozom, a kezem úgyis ragad a gyümölcslétől. Ahogy a vízsugárban állok, azon töprengek, hogy talán mégsem volt olyan szuper ötlet a Játékmestereket provokálni. Ezután bármit csinálok, fel kell tennem magamnak a következő kérdést: „Segítek ezzel Peetának, hogy életben maradjon?” A legutóbbi akciómmal – közvetve legalábbis – biztosan nem. Ami a kiképzésen történik, szigorúan titkos, úgyhogy nem sok értelme lenne, ha ezért büntetést szabnának ki rám, mivel senki sem tudná, milyen vétséget követtem el. Ami azt illeti, tavaly még meg is jutalmaztak a vakmerőségemért. Mondjuk, amit most csináltam, azért eggyel meredekebb. Ha a Játékmesterek bepöccennek rám, és úgy döntenek, megbüntetnek az arénában, egy komolyabb támadás során Peeta is csúnyán megjárhatja. Lehet, hogy ezúttal tényleg túllőttem a célon. De akkor sem bánom, amit tettem.

Ahogy a vacsoránál összegyűlik a társaság, észreveszem, hogy Peeta kezét halvány festékfoltok borítják, pedig biztosan lefürdött, mert a haja még nedves. Lehet, hogy tényleg valami álcafestést mutatott be a Játékmestereknek. Miután felszolgálják a levest, Haymitch rögtön a lényegre tér, amit nem bánok különösebben, hiszen úgyis mindenkinek ugyanaz jár a fejében. – Na, akkor most meséljétek el, hogy sikerült a kis magánszámotok, rendben?

Összenézünk Peetával. Őszintén megmondom, nem érzek különösebb késztetést, hogy beszámoljak a kis akciómról. Itt, az étkezőben, ahogy nyugiban kajálunk, tényleg nagyon meredeknek tűnik, amit csináltam. – Előbb te – mondom Peetának. – Biztos valami különleges dolgot csináltál. Negyven percig várattak, mire bemehettem.

Peetának sem fűlik a foga a beszámolóhoz. – Hát, én… én azt az álcázást mutattam be, amit javasoltál, Katniss. – Elhallgat, habozik. – Illetve nem egészen. Úgy értem, a festékeket használtam.

‒ És mégis mire? – kérdezi Portia.

Eszembe jut, milyen idegesek voltak a Játékmesterek, amikor Peeta után bementem a tornacsarnokba. Eszembe jut az átható tisztítószerszag. És a birkózószőnyeg, amit a terem közepére húztak. Lehet, hogy letakartak vele valamit, amit nem tudtak lemosni? – Festettél valamit, ugye? Egy képet.

‒ Láttad? – kérdezi Peeta.

‒ Nem. De nagyon igyekeztek, hogy eltüntessék a nyomait – mondom.

‒ Ilyenkor ez a szokás. A kiválasztottak nem tudhatják, hogy a többiek mit csinálnak – veti közbe Effie nyugodt hangon. – Mit festettél, Peeta? – Effie egy kicsit határozatlannak tűnik. – Katnissről festettél egy képet?

‒ Minek festene rólam képet, Effie? – kérdezem bosszúsan.

‒ Hogy megmutassa, bármire képes, hogy megvédjen téged. A Kapitóliumban különben is mindenki ezt várja tőle. Hiszen önként jelentkezett, hogy veled mehessen az arénába, nem igaz? – magyarázza Effie, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon.

‒ Ami azt illeti. Rutát festettem meg – veszi át a szót Peeta. – Azt, amikor Katniss beborította virágokkal.

Mindenki elhallgat, eltart egy darabig, mire megemésztjük a hallottakat. – Elárulod, hogy ezzel meg mi a fészkes fenét akartál elérni? – kérdezi Haymitch kimért hangon.

‒ Igazából nem tudom. Csak szerettem volna a tudtukra adni, hogy Ruta halála az ő lelkükön szárad – feleli Peeta. – Ők a gyilkosai annak a kislánynak.

‒ Ez rettenetes – mondja Effie remegő hangon, mint aki mindjárt elsírja magát. – Ilyesmire még gondolni is… tilos, Peeta. Szigorúan tilos. Ezzel csak ártasz magadnak és Katnissnek.

‒ Kivételesen egyetértek Effie-vel – mondja Haymitch. Portia és Cinna komoran hallgat. Tudom, hogy igazuk van. De annak ellenére, hogy engem is aggaszt, amit Peeta művelt, teljesen le vagyok nyűgözve.

‒ Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de be kell vallanom, hogy én meg felakasztottam egy bábut, és ráfestettem Seneca Crane nevét – mondom. A bejelentés a várt hatást fejti ki. A rövid ideig tartó néma döbbenet után úgy zúdulnak rám a helyiségben ülők rosszalló megjegyzései, mintha téglával dobálnának.

‒ Te… felakasztottad… Seneca Crane-t? – hitetlenkedik Cinna.

‒ Igen. Meg akartam mutatni nekik, hogy milyen jól megy a kötélcsomózás, és a végén valahogy a bábu nyakára került a csúszóhurok – magyarázom.

‒ Ó, Katniss – nyögi fojtott hangon Effie. – Egyáltalán honnan tudtál róla, hogy mi történt vele?

‒ Miért, talán titok? Mindenesetre Snow elnök nagyon igyekezett, hogy a tudtomra adja – mondom. Effie eltakarja az arcát egy ruhaszalvétával, és felpattan az asztaltól. – Most jól kiakasztottam Effie-t. Hazudnom kellett volna, jobb lett volna, ha azt mondom, hogy a bemutatón megint az íjammal trükköztem.

‒ Még azt hittétek volna, hogy összebeszéltünk – mondja Peeta, és halványan rám mosolyog.

‒ Miért, nem? – kérdezi Portia. Az ujját a szemére szorítja, mintha zavarná az éles fény.

‒ Nem – mondom, és büszkén Peetára nézek. Nagyot nőtt a szememben. – Mielőtt bementünk, még nem tudtuk, mit fogunk csinálni.

‒ És van még valami, Haymitch – mondja Peeta. – Úgy döntöttünk, nem akarunk több szövetségest az arénában.

‒ Jó. Akkor legalább nem én leszek a felelős, amiért a hülyeségeitek miatt meghalnak a barátaim – mondja.

‒ Mi is pont így okoskodtunk – mondom neki.

A vacsora végéig már senki sem szólal meg, de amikor felállunk, hogy átmenjünk a tévészobába, Cinna átkarol, és magához szorít. – Menjünk, nézzük meg, hány pontot kaptatok a Játékmesterektől.

Ahogy leülünk a tévé elé, a kisírt szemű Effie is visszatér körünkbe. A kiválasztottak arcát mutatják, körzetről körzetre haladva, a fényképük alatt felvillan, hogy hány ponttal jutalmazták a mai teljesítményüket. Egytől tizenkettőig. Cashmere, Gloss, Brutus, Enobaria és Finnick, ahogyan azt várni lehetett, viszonylag magas pontszámot kap. A többiek jóval kevesebbet.

‒ Volt már olyan, hogy valakinek nulla pontot adtak? – kérdezem.

‒ Nem, de még bármi előfordulhat – feleli Cinna.

Cinnának igaza lesz. Mert Peeta és én tizenkét-tizenkét pontot kapunk, és ezzel történelmet írunk, ilyesmi ugyanis még sosem fordult elő a Viadalon. Ennek ellenére senkinek sincs kedve ünnepelni.

‒ Miért csinálták ezt? – kérdezem.

‒ Hogy a többiek tudják, ki ellen kell összefogniuk – morogja Haymitch. – És most tűnés, látni se bírlak titeket. Menjetek, feküdjetek le.

Peeta elkísér a szobámig, egy szót sem szólunk, de mielőtt elbúcsúzhatna, átkarolom a vállát, és a mellkasára hajtom a fejemet. Simogatni kezdi a hátamat, és a fejemre támasztja az állát. – Sajnálom, hogy megint ekkora galibát csináltam – mondom.

‒ Azért most én is kitettem magamért. Egyébként miért csináltad? – kérdezi.

‒ Nem tudom. Talán hogy megmutassam nekik, nem csak egy alkatrész vagyok ebben a rohadt gépezetben – mondom bizonytalanul.

Peeta halkan felnevet, biztosan eszébe jut, hogy mit csináltunk tavaly a Viadal előtti utolsó éjszakán. Felmentünk a tetőre, mert egyikünk sem tudott aludni. Peeta akkor is valami ilyesmit mondott, de nem értettem, mire céloz. Most viszont már értem.

‒ Én is ezért csináltam – mondja. – De azért megpróbállak hazajuttatni innen. Ha teljesen őszinte akarok lenni…

‒ Ha teljesen őszinte akarsz lenni, akkor számolnod kell vele, hogy Snow elnök utasítást adott a Játékmestereknek, gondoskodjanak róla, hogy mindenképpen az arénában végezzük – mondom.

‒ Igen, ez már nekem is megfordult a fejemben – mondja Peeta.

Hát ezzel nincs egyedül. Ez nekem is mindennap többször eszembe jut. De annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, hogy nem fogom élve elhagyni az arénát, továbbra sem adom fel a reményt, hogy Peeta megúszhatja valahogy a Viadalt. Hiszen neki semmi köze nem volt a mérges bogyós trükkhöz. Soha senki nem kételkedett benne, hogy Peeta azért szegült ellen a Kapitóliumnak, mert szerelmes volt belém. Ezért bízom benne, hogy Snow elnök megkíméli az életét. Peeta, még ha az elvesztésem miatt vérző szívvel és összetörve is, de élni fog. Snow elnök így figyelmezteti a többieket.

‒ De ha ez a helyzet, akkor is mindenki tudni fogja, hogy nem adtuk fel, hanem harcoltunk, ugye? – kérdezi Peeta.

‒ Igen, mindenki tudni fogja – ismétlem. És most először sikerül eltávolítanom magam a fájdalomtól, ami azóta emészt, hogy megtudtam, részt kell vennem a Nagy Mészárláson. Eszembe jut az öregember, akit lelőttek a Tizenegyedik Körzetben, meg Bonnie és Twill, és a felkelésekről szóló híresztelések. Igen, a körzetekben mindenki engem fog figyelni, hogy méltósággal viselem-e majd a halálos ítéletet, amellyel Snow elnök sújtott. A jeleket fogják keresni, hogy küzdelmük nem volt hiábavaló. Valahogy a tudtukra kéne adni, hogy a végsőkig szembeszegülök a Kapitóliummal, és hogy hiába ölnek meg… a lelkemet akkor sem tudják elpusztítani. Ez a legjobb módja, hogy reményt öntsek a lázadókba.

A legszebb az egészben, hogy az elhatározásom – miszerint akár az életem árán is hajlandó vagyok megvédeni Peetát – már önmagában véve lázadásnak számít a Kapitólium akaratával szemben. Mert azt jelenti, hogy nem az ő játékszabályaik szerint harcolok az Éhezők Viadalán. Így aztán az én kis magánakciómmal nem csak Peetán, hanem Panem lakóin is segíthetek. És ha tényleg meg tudnám menteni Peetát… az egyben a forradalom ügyét is szolgálná. Mert holtan többet érek majd. Mártírt csinálhatnak belőlem, felfesthetik az arcképemet a lobogóikra, és így sokkal több embert tudok majd a forradalom mellé állítani, mint bármivel, amit élve tennék. Peeta viszont sokkal értékesebb, ha életben marad, mert ő képes a fájdalmát szavakba önteni, és fel tudja tüzelni az embereket.

Peeta kiakadna, ha tudná, min pörgök magamban, ezért csak annyit kérdezek: – Van valami jó tipped, hogy mit csináljunk életünk utolsó néhány napján?

‒ Én annak örülnék a legjobban, ha a hátralévő napjaim minden percét veled tölthetném – feleli Peeta.

‒ Akkor gyere – mondom, és behúzom magammal a szobámba.

Csodálatos érzés, hogy újra Peetával alhatok. Észre sem vettem, hogy mennyire vágytam rá, hogy valaki a közelemben legyen. Hogy érezzem a teste melegét a sötétben. Már bánom, hogy az előző néhány éjszaka nem hívtam be. Bevackolom magam a karjába, pillanatok alatt álomba merülök, és amikor kinyitom a szemem, a reggeli napfény árad be az ablakokon.

‒ Nem voltak rémálmaid – mondja.

‒ De nem ám – erősítem meg. – És neked?

‒ Nekem sem. Már nem is emlékeztem, hogy milyen jó, ha az ember átalussza az éjszakát – mondja.

Egy darabig csak fekszünk egymás mellett, ráérünk még felkelni, nem kell sehová rohannunk. Holnap este lesz a tévéinterjú, úgyhogy ma elméletileg Effie és Haymitch tart fejtágítót nekünk. A magas sarkú cipők és a gúnyos megjegyzések napja, gondolom. De aztán a vörös hajú Avox lány egy üzenetet hoz, amelyben Effie kifejti, hogy mivel nemrég fejeződött be a Győzelmi Körút, Haymitch meg ő teljes egyetértésben úgy gondolják, hogy nincs szükségünk további instrukciókra a közszerepléseinket illetően. Vagyis elmarad a mai napra tervezett kiokosítás.

‒ Nem mondod?! – kiáltja Peeta, azzal kikapja a kezemből a papírt, és olvasni kezdi. – Tudod, hogy ez mit jelent? Az egész napot együtt tölthetjük.

‒ Kár, hogy nem mehetünk sehová – sóhajtok.

‒ Ezt meg ki mondta? – vigyorog Peeta.

A tető. Rendelünk egy csomó kaját, felkapunk néhány takarót, és felmegyünk piknikezni a tetőre. Egész napos piknik a virágoskertben, a csilingelő kis szélharangokkal. Eszünk. Napozunk. Letépek néhány lelógó indát, és a kötélcsomózást meg a hálószövést gyakorlom. Peeta lerajzol. Kitalálunk egy játékot a tetőt körülvevő erőtérrel: az egyikünk ledob egy almát, a másiknak el kell kapni.

Senki sem zargat bennünket. Késő délután a fejemet Peeta ölébe hajtva fekszem, és virágkoronát csinálok, miközben ő a hajammal babrál azt bizonygatja, hogy ő is a csomózást gyakorolja. Egy kis idő múlva megáll a keze. – Mi van? – kérdezem.

‒ Bárcsak meg tudnám állítani az időt, hogy örökké ebben a pillanatban élhessünk – mondja.

Az ilyen megjegyzésektől – amelyek Peeta irántam érzett olthatatlan szerelmére utalnak – legtöbbször pocsék kedvem és lelkiismeret-furdalásom lesz. De most biztonságban érezem magam, nyugodt vagyok, és kivételesen nem parázom azon, hogy mi vár rám a nem létező jövőmben Így aztán kicsúszik a számon, hogy „rendben”.

Hallom a hangján, hogy mosolyog. – Szóval nincs kifogásod ellene? – kérdezi.

‒ Nincs kifogásom ellene – felelem.

Peeta tovább babrál a hajammal, én pedig elbóbiskolok. Később felébreszt, és megnézzük a naplemenetét. A Kapitólium sziluettjén túl lenyűgöző citrom- és narancssárga fényorgia veszi kezdetét. – Gondoltam, hogy nem akarod kihagyni.

‒ Kösz – mondom. Két kezemen meg tudom számolni, hány naplementét láthatok még életemben. Nem akarok kihagyni egyet sem.

Nem megyünk vacsorázni a többiekkel, és senki sem szól, hogy csatlakozzunk hozzájuk.

‒ Nem is baj. Nagyon elegem van, hogy mindenki totál ki van borulva – mondja Peeta. – Mindenki bőg. Haymitch meg… – Nem kell folytatnia.

Estig a tetőn maradunk, aztán csendben leosonunk a szobámba és szerencsére senkivel sem futunk össze útközben.

Másnap reggel az előkészítő csapat ébreszt bennünket. Octavia már azon is kiborul, hogy egy ágyban lát minket Peetával, és amint belép a szobába, sírva fakad. – Nem emlékszel, mit mondott Cinna? – mordul rá idegesen Venia. Mire Octavia bólint, és szipogva kimegy.

Peetának vissza kell mennie a szobájába, hogy előkészítsék, én pedig egyedül maradok Veniával és Flaviusszal. A szokásos csevegés ezúttal elmarad. Ami azt illeti, alig szólalnak meg, csak olyanokat mondanak, hogy emeljem fel az államat, és időnként megjegyzést fűznek egy-egy sminkelési technikához. Már majdnem dél van, amikor egyszer csak azt érzem, valami nedves a vállamra csöppen. Felnézek Flaviusra, aki a hajamat igazítja, és közben könnyek csorognak az arcán. Venia ránéz, mire Flavius leteszi az asztalra az ollóját, és kimegy.

Kettesben maradunk Veniával, akinek olyan sápadt a bőre, hogy úgy tűnik, mindjárt lehámlanak a tetoválásai. Komor eltökéltséggel csinálja a hajamat, a körmömet, a sminkemet, villámgyorsan dolgozik, lehetetlen követni az ujjait. Most, hogy egyedül maradt, muszáj gyorsan dolgoznia. Egész idő alatt egyszer sem néz a szemembe. Végül megérkezik Cinna, szemügyre veszi, mit sikerük alkotni a többieknek, aztán megmondja Veniának, hogy elmehet, mire Venia megfogja a kezemet, mélyen a szemembe néz, és így szól: – Szeretnénk, ha tudnád… milyen nagy megtiszteltetés volt veled dolgozni. – Azzal kiszalad a szobából.

A stylistjaim. Az én butuska és felszínes kedvenceim, akik megszállottan rajonganak a tolldíszekért és a partikért, úgy megfájdítják a szívemet a búcsújukkal, hogy kis híján én is elbőgöm magam. Venia utolsó szavaival nyilvánvalóvá teszi, hogy mindannyian biztosak vagyunk benne, nem fogok visszatérni az arénából. Vajon tényleg mindenki így látja a dolgot?, tűnődöm. Aztán Cinnára pillantok. Tudom, hogy ő is így gondolja, de tartja magát az ígéretéhez. Nem sír.

‒ Ma este mi lesz rajtam? – kérdezem, és a táskát nézem, amiben Cinna a ruhámat hozta.

‒ Snow elnök személyesen választott neked ruhát – feleli Cinna. Lehúzza a cipzárt, és kiveszi a táskából az egyik menyasszonyi ruhát, ami a fotózáson volt rajtam. A mélyen dekoltált, szűk derekú fehér selyemruhát, a földig érő ujjakkal. Na és persze a gyöngyökkel. Gyöngyök vannak mindenhol. A ruhára varrva, füzérekben a nyakam körül, de még a menyasszonyi fátylon lévő korona is gyönggyel van kirakva. – Bár a Nagy Mészárlásról szóló bejelentést pont a fotózás napjára időzítették, azért az emberek voksolhattak a kedvenc ruhájukra, és ez kapta a legtöbb szavazatot. Az elnök meghagyta, hogy ma este ezt kell felvenned. A kifogásainkat lesöpörték az asztalról.

Az ujjaim közé fogom a szövetet, és azon gondolkodom, miben mesterkedik már megint Snow elnök. Mivel velem volt a legtöbb baj, nekem jár a legtöbb fájdalom, veszteség és megaláztatás, ráadásul mindezt lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt kell elszenvednem.

Ez a húzás mindennél ékesebben bizonyítja a szándékait. Kegyetlenség, hogy az elnök egyetlen döntéssel halotti lepellé változtatja a menyasszonyi ruhámat. Valósággal letaglóz a felismerés, végtelen szomorúságot és fájdalmat érzek. – Nagy kár lenne ezért a gyönyörű holmiért – csak ennyit bírok kinyögni.

Cinna felsegíti rám a ruhát. Ahogy a szövet a vállamra simul, érzem, hogy valami nem stimmel. – Ez mindig ilyen dögnehéz volt, Cinna? – kérdezem. Emlékszem, hogy a ruhák egy része viszonylag nehéz volt, de ez mintha egy tonnát nyomna.

‒ Muszáj volt néhány apróságot megváltoztatnom a világítás miatt – feleli Cinna. Bólintok, de nem értem, hogy ennek mi köze a ruha súlyához. Aztán feladja rám a cipőt, a gyöngy ékszereket és a menyasszonyi fátylat. Kiigazítja a sminkemet. Megkér, hogy sétáljak egy kicsit a szobában.

‒ Elragadó vagy, Katniss – mondja. – Csak arra kérlek, mivel a fűző elég szűk, ne emeld a karodat a fejed fölé. Legalábbis addig ne, amíg megpördülsz.

‒ Most is forognom kell? – kérdezem, és eszembe jut a tavalyi ruhám.

‒ Caesar biztosan megkér majd rá. De ha mégsem, akkor javasold neki te magad. Csak ne rögtön a műsor elején. Tartogasd a dolgot a fináléra –magyarázza Cinna.

‒ Majd te megadod a jelet, hogy mikor – mondom.

‒ Rendben. Van már valami ötleted az interjúval kapcsolatban? Úgy tudom, Haymitch levette rólatok a kezét – mondja.

‒ Asszem, idén improvizálni fogok. Az a legfurább, hogy nincs lámpalázam. – És ezt most nem csak úgy mondom. Bármennyire gyűlöl is engem Snow elnök, a Kapitóliumban még mindig én vagyok a közönség kedvence.

A liftnél találkozunk Peetával, Effie-vel, Haymitchcsel és Portiával. Peetán elegáns öltöny van, és fehér kesztyű. A Kapitóliumban ilyen szerkóban szoktak parádézni a vőlegények.

Otthon minden sokkal egyszerűbb. A nők bérelnek valami fehér ruhát, amit már sokan hordtak előttük. A férfiak levetik a bányászruhájukat, és valami tiszta holmit húznak. Aztán a Törvényszéken kitöltenek egy formanyomtatványt, és a hatóságok egyúttal kijelölik a lakóhelyüket.

A rokonok és barátok összejönnek egy szerény ebédre, vagy süteménnyel kínálják őket, ha megengedhetik maguknak ezt a luxust. De ha étel nem is kerül az asztalra, van egy tradicionális dal, amit mindig elénekel a násznép, amikor az ifjú pár átlépi új otthona küszöbét. És van még egy sajátos rituálé, melynek során a friss házasok először raknak tüzet együtt, hogy aztán kenyeret pirítsanak, és megosszák egymással. Egyesek szemében régimódinak tűnhet ez a szokás, de a Tizenkettedik Körzetben csak azok érzik igazán, hogy egymáshoz tartoznak, akik túl vannak rajta.

A többi kiválasztott már a kulisszák mögött várakozik, halkan beszélgetnek, de amikor megérkezünk Peetával, rögtön elhallgatnak. Szúrós szemmel nézik a menyasszonyi ruhát. Talán féltékenyek? Attól tartanak, hogy ebben a lenyűgöző ruhakölteményben sikerül majd levennem a lábáról a közönséget?

Végül Finnick szólal meg: – El sem hiszem, hogy Cinna ezt a ruhát adta rád.

Nem volt választása, utasítást kapott Snow elnöktől – mondom védekezően. Nem hagyom, hogy Cinnát kritizálják.

Cashmere hátraveti hullámos, szőke hajzuhatagát, és mérgesen fúj: – Mindegy, akkor is röhejesen nézel ki! – Megfogja a bátyja kezét, és beáll a helyére, a színpad felé induló menet elejére. A többiek felsorakoznak mögötte. Kicsit zavarba jövök, mert bár mindenki dühös rám, néhányan barátságosan megveregetik a vállamat, Johanna Mason pedig megáll mellettem egy pillanatra, és megigazítja a gyöngy nyakláncomat.

‒ Ne aggódj, ezért még meg fog fizetni – mondja.

Bólintok, pedig nem egészen világos, hogy miről beszél. Csak akkor esik le, amikor már a díszletben ülünk – az idén levendulaszínű hajú és arcbőrű – Caesar Flickermannal, aki elmondja a bevezetőt, aztán elkezdi az interjúkat a kiválasztottakkal. Most először tűnik fel, hogy a győztesek egy része milyen izzó gyűlölettel viseltet a hatalommal szemben. De mivel nagyon okosak, az interjúk végén – valami csoda folytán – mindig a kormány és Snow elnök tűnik fel rossz fényben. Persze azért nem mindenki vesz részt ebben. Akad néhány hatalomhoz hű figura – például Brutus és Enobaria –, akit csak az érdekel, hogy mikor léphet újra az arénába, meg persze ott vannak azok, akik vagy túlságosan zavarban vannak, vagy csúnyán szétcsapták magukat droggal meg piával, vagy túl elveszettek ahhoz, hogy csatlakozzanak a Kapitólium ellen intézett „támadáshoz”. De azért így is marad elég győztes, aki elég okos, és van mersze harcba szállni.

Cashmere nyitja a sort, bevallja, hogy valahányszor eszébe jut, mennyit fognak szenvedni a kapitóliumiak az elvesztésünk miatt, mindig sírva fakad. Gloss felidézi, mennyi kedvességet és szeretetet kaptak a nővérével a Kapitólium lakóitól. Beetee a maga ideges, görcsös módján megkérdőjelezi a Nagy Mészárlás jogszerűségét, és felveti, hogy talán újra meg kellene vizsgáltatni a dolgot a téma szakértőivel. Finnick elszavalja egyik saját versét, amelyet egyetlen igaz, kapitóliumi szerelméhez írt, mire a közönség soraiban vagy százan elájulnak, mert azt hiszik, a költemény róluk szól. Mikor Johanna Masonra kerül a sor, megkérdezi, hogy nem lehet-e tenni valamit az ügyben. Akik kitalálták a Nagy Mészárlást, nem láthatták előre, hogy ilyen mély érzelmi kötödés alakulhat ki a győztesek és a kapitóliumiak között. Senki sem lehet olyan kegyetlen, hogy szétszakítson egy ilyen erős köteléket. Seeder azon elmélkedik halkan, hogy náluk, a Tizenegyedik Körzetben mindenki úgy tudja, hogy Snow elnöknek korlátlan a hatalma. És ha az elnöknek korlátlan a hatalma, miért nem változtatja meg a Nagy Mészárlás szabályait? Chaff, aki közvetlenül Seeder után jön, arról magyaráz vehemensen, hogy ha az elnök tényleg meg akarná változtatni a Nagy Mészárlás szabályait, simán megtehetné, és biztosan csak azért nem teszi, mert úgy gondolja, a kérdés senkit sem izgat különösebben.

Mire sorra kerülök, a közönség nagy része már totál kikészül. Az emberek kiborulnak és zokognak, néhányan már hangosan könyörögnek, hogy változtassák meg a szabályokat. Amint meglátnak a fehér menyasszonyi ruhában, kisebbfajta lázadás tör ki. Tudják, hogy Katniss meg fog halni, az elátkozott szerelmesek nem élnek boldogan, amíg meg nem halnak, ráadásul még az esküvő is elmarad. Még a vérprofi Caesarnak is meggyűlik a baja a közönséggel, nem bírja lecsillapítani a tömeget, én pedig nem jutok szóhoz a nagy tombolásban, és a három perc gyorsan letelik.

Végül a nézők elcsendesednek, és a showman felteszi az első kérdést. – Nos, Katniss, jól látszik, hogy ma este az érzelmeké a főszerep. Van valami, amit mindenképpen szeretnél elmondani nekünk?

Remegő hangon megszólalok. – Csak azt, hogy nagyon sajnálom, hogy nem lehetnek ott az esküvőmön… annak viszont örülök, hogy legalább a menyasszonyi ruhámat megmutathatom. Láttak már ennél… csodálatosabb dolgot? – Nem kell Cinnára néznem, hogy jelt adjon. Tudom, hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Lassan forogni kezdek, és a fejem fölé emelem a nehéz ruha hosszú ujjait.

Többen felsikoltanak a tömegből, először arra gyanakszom, hogy biztosan a ruha miatt. De a következő pillanatban észreveszem, hogy füst száll fel körülöttem. Valami kigyulladt. Ez most nem olyan, mint az a csillogó cucc, ami tavaly volt rajtam a szekérfelvonuláson, ezek valódi lángok, amelyek elemésztik a menyasszonyi ruhát. Pánikba esem, ahogy a füst egyre sűrűbb lesz. Parázsló fekete selyemdarabok szállnak körülöttem, gyöngyök koppannak a padlón. Nem merek megállni, de szerencsére a tűz nem égeti a bőrömet vagy a húsomat, és tudom, hogy csakis Cinna keze lehet a dologban. Ezért aztán csak forgok tovább. Egy pillanatra teljesen elnyelnek ezek a különös lángok, levegő után kapkodok. Aztán egyszer csak elalszik a tűz. Lassan megállok, és azon gondolkodom, hogy vajon meztelen vagyok-e, és hogy Cinna miért égette el a menyasszonyi ruhát.

De ahogy végigpillantok magamon, látom, hogy nem vagyok meztelen. Egy a menyasszonyi ruhához hasonló ruha van rajtam, csak ez apró, szénfekete tollakból készült, nem selyemből. Csodálkozva emelem fel a levegőben a ruha hosszú, lelógó ujját, és ekkor meglátom magamat az egyik tévéképernyőben. Tetőtől talpig feketében vagyok, csak a ruha ujján van néhány fehér folt. De lehet, hogy ujj helyett inkább szárnyat kellene mondanom.

Cinna ugyanis fecsegőposzátává változtatott.