10

Ennek semmi értelme. Hogy belesütötték ezt a jelet egy kenyérbe. A kapitóliumi szokásokkal ellentétben ez biztosan nem valami divathóbort. – Ez micsoda? És mit jelent? – kérdezem éles hangon, készen arra, hogy kilőjem a nyilat.

‒ Azt jelenti, hogy a te oldaladon állunk – hallatszik egy remegő hang a hátam mögül.

Nem vettem észre a lányt, amikor ideértem a házhoz. Biztosan bent volt. Egy pillanatra sem veszem le a szemem a célpontról. Valószínűleg a másiknál is fegyver van, de mérget vennék rá, hogy nem meri használni, mert tudja, hogy amint meghallom a pisztoly kattanását – és rájövök, hogy pillanatokon belül végezni fog velem –, azonnal megölöm a társát. – Gyere ide elém, hogy lássalak – parancsolom.

‒ Nem tud, nem… – szólal meg a nő a kenyérrel.

‒ Gyere ide elém! – kiáltom. Lépések hangját hallom, mintha húzná a lábát. Nehezére esik minden mozdulat. Aztán sántikálva előbukkan a hátam mögül egy másik nő – bár inkább lánynak kellene mondanom, ugyanis velem egy idősnek tűnik. Csontsovány testén lötyög a jó pár számmal nagyobb békeőr-egyenruha és az előírás szerinti fehér szőrme- kabát. Nem látom, hogy fegyver lenne nála. A keze foglalt, egy letört ágakból összetákolt, kezdetleges mankót szorongat, jobb bakancsának orrát nem tudja kiemelni a hóból, ezért húzza a lábát.

Az arcát pirosra csípte a hideg levegő. A foga csorba, egyik csokoládébarna szeme fölött anyajegy. Ez a lány nem Békeőr. És nem is a Kapitóliumból érkezett.

‒ Hogy hívnak? – kérdezem tapogatózva, de már kevésbé ellenségesen.

‒ Twill a nevem – feleli a nő. Ő az idősebb. Úgy harmincöt lehet. – Ő pedig Bonnie. A Nyolcadik Körzetből menekültünk el.

A Nyolcadik Körzet! Akkor tudniuk kell a felkelésről!

‒ Hol szereztétek az egyenruhát? – kérdezem.

‒ A gyárból loptuk – feleli Bonnie. – Mi készítettük őket. Csak eredetileg valaki… valaki másnak szántam. Ezért lóg rajtam.

‒ Azt pedig egy halott Békeőrtől vettük el – veszi át a szót Twill, amikor meglátja, hogy a fegyverre pillantok.

‒ Mi ez a kenyér? A madármintával? – kérdezem.

‒ Hát nem tudod, Katniss? – Bonnie szemmel láthatólag őszintén meglepődik.

Felismertek. Még szép, hogy felismertek. Semmi sem takarja az arcomat, a Tizenkettedik Körzet közelében vagyunk, és rájuk fogom az íjamat. Csakis Katniss lehet, nem igaz? – Csak annyit tudok, hogy ugyanilyen madár volt azon a dísztűn, amit az arénában viseltem.

‒ Még nem tudja – mondja halkan Bonnie. – Lehet, hogy semmiről sem tud.

Hirtelen úgy érzem, muszáj valamivel visszavágnom, hogy megőrizzem a méltóságomat. – Tudom, hogy a Nyolcadik Körzetben felkelés tört ki.

‒ Igen, ezért kellett megszöknünk – mondja Twill.

‒ Látom, jól sikerült. És most mihez fogtok kezdeni? – kérdezem.

‒ A Tizenharmadik Körzetbe tartunk – feleli Twill.

‒ A Tizenharmadikba? – hökkenek meg. – A Tizenharmadik Körzet nem létezik. Eltörölték a föld színéről.

‒ Hetvenöt éve – mondja Twill.

Bonnie megigazítja a mankóját, és megvonaglik az arca a fájdalomtól.

‒ Mi történt a lábaddal? – kérdezem.

‒ Kificamodott a bokám. Túl nagy a bakancs – mondja Bonnie.

Az ajkamba harapok. Az ösztöneim azt súgják, Twill és a lány igazat mond. És az igazság mellett egy csomó olyan információról is tudomásuk lehet, amire égető szükségem volna. Előrelépek, felveszem a hóból Twill fegyverét, és leengedem az íjamat. Aztán pár pillanatig habozom, mert eszembe jut egy nap, amikor Gale meg én az erdőt jártuk, és egyszer csak a semmiből előbukkant egy légpárnás repülő, hogy elkapjon két kapitóliumi szökevényt. A fiút átdöfték lándzsával, és meghalt. A vörös hajú lányt pedig a Kapitóliumban láttam újra: megcsonkították, kivágták a nyelvét, Avoxot, vagyis néma szolgálót csináltak belőle. – Üldöznek titeket?

‒ Nem hiszem. Ha minden igaz, úgy tudják, meghaltunk a gyárrobbanásban – mondja Twill. – Csak a vakszerencsén múlt, hogy megúsztuk.

‒ Jól van, menjünk be a házba – mondom, és a betonépület felé biccentek. A fegyverrel a kezemben követem őket.

Bonnie egyenesen a tűzhelyhez megy, és leül a békeőrkabátra, amit a padlóra terítettek. Egy elszenesedett tuskó egyik végén bágyadtan pislákol a láng, a lány a tűz fölé tartja a kezét. A bőre olyan sápadt, hogy szinte már áttetsző. A tűz halvány fénye átüt a kézfején. Twill megpróbálja rátenni a remegő lányra a kabátot, ami valószínűleg az övé volt.

Kettévágtak egy bádogkannát, a széle csipkézett és éles. Belerakták a parázsba, és tettek bele egy marék tűlevelet, ami most a gőzölgő vízben ázik.

‒ Teát csináltok? – kérdezem.

‒ Nem vagyok biztos benne, hogy így kell. Úgy emlékszem, néhány éve valaki így főzött teát az Éhezők Viadalán. Mármint tűlevélből – magyarázza Twill a homlokát ráncolva.

Eszembe jut a Nyolcadik Körzet: az egész egy nagy, ronda város, ami a gyárak füstjétől fuldoklik, és ahol mindenki lerobbant bérházakban lakik. Fűszálat nagyítóval sem találni. A Nyolcadik Körzet lakóinak nincs esélye és lehetősége megismerni a természet működését. Kész csoda, hogy ezek ketten ilyen sokáig életben maradtak.

‒ Elfogyott az élelmetek? – kérdezem.

Bonnie bólint. – Jól felpakoltunk, mielőtt elindultunk, de aztán alig találtunk valamit. És már elég régóta úton vagyunk. – Reszkető hangja végleg meggyőz róla, hogy nincs mitől tartanom. Bonnie csak egy alultáplált, sebesült lány, aki a Kapitólium elől menekül.

‒ Hát akkor ma rátok mosolygott a szerencse – mondom, és ledobom a padlóra a vadásztáskámat. A körzetben rengetegen éheznek, de nekünk még mindig több az élelmünk, mint amennyire szükségünk van. Ezért aztán egy ideje elkezdtem osztogatni a fölösleget. Persze vannak, akik elsőbbséget élveznek: Gale családja, Greasy Sae meg néhány kereskedő a Zugból, akit lekapcsoltak. Anya másokról gondoskodik, főleg a betegeiről, akiknek minden eszközzel segíteni akar. Hajnalban alaposan telepakoltam a táskámat kajával, úgy okoskodtam ugyanis, hogy amikor anya meglátja a lerabolt éléskamrát, arra gondol majd, hogy élelmet viszek az éhezőknek. Valójában csak időt akartam nyerni, és anélkül akartam elmenni a tóhoz, hogy anya halálra aggódná magát. Úgy terveztem, hogy este, amikor visszaérek az erdőből, szétosztom az élelmet, de most már látom, hogy ez nem fog menni.

Előveszek két friss sajtos zsemlét a táskából. Mióta Peeta rájött, hogy ez az egyik kedvencem, mindig gondoskodik róla, hogy jusson belőle nekünk. Az egyiket odadobom Twillnek, aztán odamegyek Bonnie hoz, és az ölébe teszem a másikat, mert per pillanat nem tűnik túl biztosnak a szem-kéz koordinációja, és nem akarom, hogy a finom péksütemény véletlenül a tűzbe pottyanjon.

‒ Ó – mondja Bonnie. – Az egész az enyém?

Összerándul a gyomrom, ahogy eszembe jut egy másik hang. Ruta. Az arénában. Amikor neki adtam a guvatot. „Soha életemben nem ehettem meg egy egész combot.” Az éhezők hitetlenkedése.

‒ Persze, edd csak meg – mondom. Bonnie úgy tartja a kezében a zsemlét, mint aki nem hiszi el, hogy igazi, aztán leharap egy darabot, és lenyeli, harap és nyel, úgy tűnik, nem bírja abbahagyni. – Azért nem árt megrágni, úgy sokkal finomabb. – Bonnie bólint, és megpróbál lassítani, de tudom, milyen nehéz visszafogni magad, ha ilyen régóta koplalsz. A tea is elkészült. – Kiveszem a bádogedényt a parázsból. Twill elővesz két bádogbögrét a batyujából, én pedig kitöltöm a teát, és leteszem a bögréket a padlóra, hogy a tea gyorsabban kihűljön. Bonnie és Twill összebújva falatozik, a teájukat fújják, és óvatosan belekortyolnak, miközben én tüzet rakok. Megvárom, amíg befejezik a kajálást, és megkérdezem: – Szóval, hogy kerültetek ide? – Ők pedig mindent elmesélnek.

Az Éhezők Viadala óta egyre nőtt az elégedetlenség a Nyolcadik Körzetben. Az emberek jó ideje zúgolódtak már, de most úgy érezték, nem elég, ha magukban morgolódnak. A vágy, hogy tenni kéne valamit, ezúttal valósággá vált. A Panemet kiszolgáló textilgyárak hangosak a gépek zúgásától, ebben a fülsiketítő lármában nem kell attól tartani, hogy valaki kihallgatja a titkos beszélgetéseket, ha valaki elég közel a hajol a másik füléhez, és úgy suttogja el, amit akar, szinte biztos, hogy senkinek nem fog feltűnni a dolog. Twill egy iskolában tanított. Bonnie a diákja volt, és amikor kicsöngettek az utolsó óráról, mindketten lehúztak egy négyórás műszakot a szövödében, ahol kizárólag békeőr- egyenruhákat gyártottak. Bonnie-nak, aki a minőség-ellenőrzési dokk hűvös helyiségeiben dolgozott, hónapokba telt, mire sikerült megszereznie a két egyenruhát; hol egy bakancsot, hol egy nadrágot csórt el. Eredetileg Twillnek és a férjének szánták a holmikat, tudták ugyanis, hogy amint kitör a felkelés, az lesz a legfontosabb, hogy a híre minél előbb eljusson a Nyolcadik Körzeten kívülre, máskülönben a lázadás nem fog továbbterjedni.

Aznap, mikor Peeta meg én a Győzelmi Körúton megérkeztünk a Nyolcadik Körzetbe, az emberek amolyan titkos főpróbát tartottak a téren. Csapatokat alkottak, és azok mellé az épületek mellé álltak, amiket el akartak foglalni a felkelés kitörésekor. A terv a következő volt: elfoglalni a hatalmi központokat, a Törvényszéket, a Békeőrök Főhadiszállását és a főtéren lévő Kommunikációs Központot. Valamint a körzet más pontjain a vasutat, a magtárat, az erőművet és a fegyverraktárt.

Az eljegyzés estéjén, mikor Peeta a Kapitóliumban letérdelt elém, és a kamerák kereszttüzében szerelmet vallott, kitört a felkelés a Nyolcadik Körzetben. Ez volt a tökéletes alkalom. Az interjút, amit Caesar Flickerman készített velünk a Győzelmi Körút végén, mindenkinek kötelező volt nézni. Így aztán a hatóságok nem kifogásolták, hogy a Nyolcadik Körzet lakói sötétedés után is az utcán tartózkodnak, összegyűlnek a téren meg különböző közösségi központokban városszerte, hogy megnézzék az adást. Más esetben az ilyesmi gyanús lett volna. Így viszont mindenki feltűnés nélkül a helyén tudott lenni, és a megbeszélt időpontban, nyolc órakor, pillanatok alatt kitört a zűrzavar.

A Békeőröket felkészületlenül érte a támadás, és nem tudtak mit kezdeni a hatalmas túlerővel, így aztán a tömeg gyorsan legyőzte őket. A Kommunikációs Központot, a magtárat és az erőművet gyorsan elfoglalták. Miután a Békeőrök elestek, a felkelők elkobozták a fegyvereiket. Felcsillant a remény, hogy talán mégsem egy öngyilkos akcióról van szó, mert ha valaki el tudja juttatni a hírt a többi körzetbe, az sem kizárt, hogy sikerül megdönteni a Kapitólium hatalmát.

Aztán lesújtott a bárd. Ezrével vezényelték a helyszínre a Békeőröket. A légpárnások porig bombázták a felkelők védelmi állásait. A támadást követő káoszban az emberek csak abban reménykedhettek, hogy sikerül épségben hazatérniük otthonaikba. A Békeőrök alig negyvennyolc óra alatt vérbe fojtották a felkelést, és visszafoglalták a várost. Aztán egy hétre megállt az élet. Nem volt élelem, se szén, és kijárási tilalmat rendeltek el. A tévében csak akkor volt adás, amikor a főtéren felakasztották a lázadás feltételezett kitervelőit és vezetőit. Aztán egyik este, mikor már az egész körzet az éhhalál szélén állt, megérkezett az utasítás, hogy mindenki álljon újra munkába.

Ami azt jelentette, hogy Twillnek és Bonnie-nak vissza kellett térni az iskolába. Mivel az egyik utca járhatatlanná vált a bombázások miatt, nem értek oda a műszakkezdésre a szövödébe, és alig száz méterre lehettek a gyártól, amikor az a levegőbe repült. Mindenki meghalt, aki az épületben tartózkodott. Az áldozatok közt volt Twill férje és Bonnie családja.

‒ Valaki elárulta a Kapitóliumnak, hogy a szövöde volt a felkelés gócpontja – meséli Twill fojtott hangon.

A robbanás után visszamentek Twill házába, ahol a két békeőr- egyenruhát rejtegették. Összeszedtek minden élelmet, amit csak tudtak, még a szomszédjaikat is meglopták, de csak azokat, akikről tudták, hogy meghaltak, aztán kimentek a vasútállomásra. A sínek mellett egy raktárépületben felvették a békeőr-egyenruhát, és felszálltak egy, a Hatodik Körzetbe tartó, ruhaanyagot szállító tehervagonra. Aztán egy üzemanyagtöltő állomásnál leugrottak a szerelvényről, és gyalog folytatták az utat. Az erdőben rejtőzködtek, de nem távolodtak el túlságosan a sínektől, nehogy eltévedjenek, így jutottak el végül, két nappal ezelőtt a Tizenkettedik Körzet külső övezetébe, ahol kényszerpihenőt kellett tartaniuk, miután Bonnie kificamította a bokáját.

‒ Az világos, hogy miért menekültök, azt viszont elárulhatnátok, mire számítotok, mit fogtok találni a Tizenharmadik Körzetben? – kérdezem.

Bonnie és Twill riadtan összenéz. – Mi sem tudjuk pontosan.

‒ Nincs ott semmi, csak romok – mondom. – Mindenki látta az ott készült felvételeket.

‒ Hát épp ez az. Mióta az eszemet tudom, mindig ugyanazt a felvételt mutogatják a tévében. Bárkit megkérdezhetsz erről a Nyolcadik Körzetben – magyarázza Twill.

‒ Tényleg? – Megpróbálom felidézni a képeket, amiket a Tizenharmadik Körzetről láttam a tévében.

‒ Mindig a Törvényszék épületét mutatják, nem emlékszel? – folytatja Twill. Bólintok. Ezerszer láttam azokat a képsorokat. – Ha jól figyelsz, láthatsz valami igazán érdekes dolgot is. A kép jobb felső sarkában.

‒ És mégis mi lenne az? – kérdezem.

Twill újra felém nyújtja a madármintával díszített kenyeret. – Egy fecsegőposzáta. Csak egy pillanatig látszik, ahogy elrepül az épület előtt. Mindig ugyanazt a madarat mutatják.

‒ Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Kapitólium azért használja ezt a régi felvételt, mert nem merik megmutatni, hogy igazából mi van a Tizenharmadik Körzetben – veszi át a szót Bonnie.

Hitetlenkedve felmordulok. – És ezért akartok eljutni a Tizenharmadik Körzetbe? A madár miatt? Talán azt hiszitek, hogy egy új várost találtok ott, tele emberekkel? Aminek létezése fölött a Kapitólium simán szemet huny?

‒ Nem – mondja Twill komolyan. – Szerintünk az emberek a föld alá költöztek, miután a felszínen minden elpusztult. Valahogy sikerült életben maradniuk. És a Kapitólium azért hagyja békén őket, mert a Sötétség Napjai előtt a Tizenharmadik Körzet a nukleáris ipar központja volt.

‒ Grafitbányászok voltak – mondom. De aztán elbizonytalanodom, mert ezt az információt is a Kapitóliumtól tudom.

‒ Igen, működött ott néhány kisebb grafitbánya. De az nem indokolta volna, hogy olyan sokan lakjanak a körzetben. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk – fejezi be Twill.

A szívem vadul kalapál. És ha igazuk van? Igazuk lehet egyáltalán? Talán létezik még egy hely a vadonon kívül, ahová el tudnánk menekülni? Ahol biztonságban lehetnénk? Ha a Tizenharmadik Körzetben tényleg laknak emberek, akkor inkább oda kéne mennünk, mert ott nem kéne ölbe tett kézzel várnunk, hogy mikor végeznek velünk. De ha a Tizenharmadik Körzetben laknak emberek… és fegyvereik is vannak…

‒ Miért nem segítettek nekünk? – kérdezem dühösen. – Ha igazat beszéltek, akkor mégis miért hagyják, hogy így éljünk? – És hirtelen meggyűlölöm ezt a képzeletbeli föld alatti várost a Tizenharmadik Körzetben, a lakóival együtt, akik semmit sem tesznek, miközben a Kapitólium lemészárol bennünket. Ezek ugyanolyan rosszak, mint a kapitóliumiak.

‒ Nem tudjuk – suttogja Bonnie. – Egyelőre abban reménykedünk, hogy a város tényleg létezik.

Bonnie megjegyzése felnyitja a szemem. Hiszen ez az egész csak képzelgés. A Tizenharmadik Körzet nem létezik, mert a Kapitólium sosem hagyná, hogy létezzen. Valószínűleg a felvétellel kapcsolatban is tévednek. A fecsegőposzáták olyan ritkák, mint a kavics. És olyan kemények is. Ha túlélték a bombázásokat a Tizenharmadik Körzetben, akkor most jobban megy a soruk, mint valaha.

Bonnie-nak nincsen otthona. Elvesztette a családját. Soha nem térhet vissza a Nyolcadik Körzetbe, és semelyik másik körzetben sem telepedhet le. Nem csoda, hogy a független és virágzó Tizenharmadik Körzet álma magával ragadta. Képtelen vagyok rávenni magam, hogy felrázzam, hogy elmondjam neki, egy délibábot kerget, ami szertefoszlik majd, amint a közelébe ér. Talán ő meg Twill valahogy megélnek majd a vadonban. Kétlem, hogy sikerül nekik, de nagyon megsajnálom őket, és úgy döntök, segítek rajtuk.

Odaadom az összes élelmet, amit magammal hoztam: a készlet főleg gabonából és szárított babból áll, de ha ügyesen beosztják, ezzel ki tudják húzni egy darabig. Aztán elviszem Twillt az erdőbe, és megpróbálom megtanítani neki a vadászat alapjait. Olyan fegyvere van, amivel szükség esetén halálos sugarakká lehet alakítani a napenergiát, és így sosem fogy ki. Hamarosan le is szedi az első mókusát, de a szerencsétlen állat szénné ég, mert Twillnek sikerül telibe kapnia a sugárfegyverrel. Megmutatom neki, hogyan kell megnyúzni és megtisztítani a zsákmányt. Ha kicsit gyakorol, rájön majd a dolog nyitjára. Bonnie-nak levágok egy ágat új mankónak. Miután visszamegyünk a házhoz, leveszem az egyik extra zoknimat, odaadom a lánynak, és megmondom neki, hogy tömje ki vele a bakancsát járás közben, éjszakára pedig húzza a lábára. Végül megtanítom nekik, hogyan kell rendesen tüzet rakni.

Könyörögnek, hogy meséljem el, mi a helyzet a Tizenkettedik Körzetben, úgyhogy beszámolok nekik Thread rémuralmáról. Látom rajtuk, hogy úgy gondolják, ezeket a fontos információkat mindenképpen át kell majd adniuk a Tizenharmadik Körzet vezetőinek, én pedig eljátszom, hogy sikerült meggyőzniük a körzet létezéséről, mert nem akarom megfosztani őket minden reményüktől. Elszaladt az idő, a nap fénye jelzi, hogy mindjárt alkonyodik.

‒ Mennem kell – mondom.

Mire ők hálálkodni kezdenek, és megölelnek.

Bonnie szeme könnybe lábad. – El sem hiszem, hogy tényleg találkoztunk veled. Mindenki csak rólad beszélt, mióta…

‒ Tudom. Tudom. Mióta a mérgező bogyókkal trükköztem az arénában.

Fogalmam sincs, hogyan jutok haza. Még azt is alig veszem észre, hogy újra hullani kezd a nedves hó. Gondolataim a Nyolcadik Körzetben kitört felkeléssel kapcsolatos új információk és a Tizenharmadik Körzet hihetetlennek tűnő, mégis szívfájdítóan valóságos létezése körül forognak.

Bonnie és Twill beszámolója egy dologban mindenképpen megerősített: Snow elnök a bolondját járatta velem. A világ összes csókja és becéző szava sem tudta volna megakadályozni, hogy felkelés törjön ki a Nyolcadik Körzetben. Igen, a szikra valóban az volt, amikor a Viadalon a számhoz emeltem a mérgező bogyókat, de nem állt hatalmamban elfojtani a lángokat. És ezt Snow elnök is jól tudta. Akkor meg miért keresett fel az otthonomban, és miért utasított arra, hogy győzzem meg Panem polgárait, hogy szerelmes vagyok Peetába? Valószínűleg ezzel a trükkel akarta elterelni a figyelmemet, nehogy megint valami olyasmit csináljak, ami feltüzeli az embereket. Na és persze így akart gondoskodni a Kapitólium szórakoztatásáról. Azt hiszem, az esküvő csak a szükségszerű folytatása mindennek.

Közeledem a kerítéshez, amikor egy fecsegőposzáta száll egy ágra, és trillázni kezd nekem. Amint megpillantom, eszembe jut, hogy nem kaptam magyarázatot arra, miért is rajzoltak a kenyérre a poszátát.

„Azt jelenti, hogy a te oldaladon állunk.” Bonnie ezt mondta. Ezek szerint vannak emberek, akik az én oldalamon állnak? De mi ez az oldal? Akaratomon kívül én lettem a felkelés arca? A dísztűmön lévő fecsegőposzáta pedig az ellenállás jelképévé vált? Ez esetben nem tettek jó lóra azok, akik mellém álltak. Elég belegondolni abba, ami a Nyolcadik Körzetben történt.

Elrejtem a fegyvereimet az üreges fatörzsben, a lehető legközelebb a régi, perembeli házunkhoz, és elindulok a kerítés felé. Fél térdre ereszkedve készülődöm, hogy belépjek a Rétre, de a nap eseményei még mindig annyira lekötik a gondolataimat, hogy csak egy bagoly kuvikolására eszmélek fel.

A kora esti félhomályban a kerítés ugyanolyan ártalmatlannak néz ki, mint máskor. Mégis visszarántom a kezemet, mert valami furcsa hangot hallok, ami leginkább a vadászdarazsak zümmögésére emlékeztet. A zaj azt jelzi, hogy a kerítés áram alatt van.