1471. tavasz

Anyám gyógyteákat főz, és az ablakon kihajolva a folyóba önti őket; szavakat suttogva, amelyeket senki sem hall, port szór a tűzre, hogy zölden égjen és füstöljön. Mindig úgy keveri meg a gyerekek zabkásáját, hogy közben elsuttog egy imát, kétszer megfordítja a párnáját, mielőtt aludni tér, összeüti a cipőit, mielőtt felveszi őket, hogy kiűzze belőlük a balszerencsét.

– Van ebből bárminek is jelentősége? – kérdezi tőlem Richard fiam, fél szemét a nagyanyján tartva, aki egy szalagot fon be éppen, és suttog fölötte.

Megvonom a vállam. – Néha.

– Ez boszorkányság? – kérdezi Richard nyugtalanul.

– Néha.

Azután márciusban anyám így szól hozzám: – Edward eljön hozzád. Biztos vagyok benne.

– Látomásod volt? – kérdem.

Kuncog. – Nem, a mészáros mondta.

– Ugyan mit mondott? London tele van szóbeszéddel.

– Igen, de üzenetet kapott egy smithfieldi embertől, aki a Flandriába járó hajókon szolgál. Látott egy kis hajóhadat, amelyik a legcudarabb időjárásban észak felé vitorlázik, és az egyik lobogón ott volt a Fénylő Nap: a Yorkok jelképe.

– Edward lerohanja Angliát?

– Talán épp ebben a pillanatban.

 

Áprilisban a kora éjszakai órákban éljenzést hallok az utcáról; kiugrom az ágyamból, és az ablakhoz futok hallgatózni. Az apátság szolgálólánya zörget az ajtón, futva jön be a szobába, és összevissza hadar: – Felség! Felség! Ő az. A király. Nem Henrik király, hanem a másik. A felséged királya. A York király. Edward király!

Magamra húzom a hálóköntösömet, és megérintem a hajfonatomat. – Most, itt? Őt éljenzik?

– Most már őt éljenzik! – kiáltja a lány. – Fáklyákat gyújtanak, hogy mutassák az utat. Énekelnek és aranypénzeket dobálnak le a lába elé. Eléje, meg egy csapat katona elé. Biztosan idejön!

– Anyám! Elizabeth! Richard! Thomas! Lányok! – kiáltom. – Keljetek fel! Öltözzetek! Jön apátok! Jön hozzánk! – Karon ragadom a szolgálólányt. – Hozz forró vizet, hogy megmosakodhassak, és a legjobb ruhámat! Hagyd a tüzet, az most nem számít. Ki akarna újból ahhoz a nyomorúságos tűzhöz ülni? – Kituszkolom a szobából, hogy hozza azt a vizet, és kibontom a hajam az éjszakai fonatból, amikor Elizabeth szalad be a szobámba, nagy szeme tágra nyílt. – A gonosz királyné érkezik? Fenséges anyám, itt van a gonosz királyné?

– Nem, édesem! Megmenekültünk. Jó atyád jön bennünket meglátogatni. Nem hallod az éljenzést?

Felállítom egy zsámolyra az ajtó rácsához, majd vizet fröcskölök az arcomra, és a fejdíszem alá csavarom a hajam. A szolgáló hozza a ruhámat, megkötöm, babrálok a szalagokkal, és azután meghallom az ajtón döngő kopogtatását; Elizabeth felsikolt és leugrik, hogy kinyissa, majd hátratántorodik, amikor apja bejön – magasabb és komolyabb, mint ahogyan emlékszik rá, és én egy pillanat alatt odafutok hozzá, mezítláb, ahogyan vagyok, és újra a karjában tart.

– A fiam – tudakolja, miután megölelt, megcsókolt és érdes állát az arcomhoz dörgölte. – Hol van a fiam? Erős? Jól van?

– Erős és jól van. Ebben a hónapban lesz öt hónapos – mondja anyám, amint behozza a szorosan bepólyált kicsit, és nagy hajbókolással pukedlizik Edward előtt. – És Isten hozta idehaza, Edward fiam, felség.

Edward gyengéden félretol, és gyorsan anyámhoz lép. Már el is felejtettem, hogy ilyen könnyedén tud lépkedni, akár egy táncos. Kiveszi a fiát anyám karjából, és bár odasúg egy „köszönöm”-öt, meg sem látja: figyelme máshol jár. Az ablak fényéhez viszi a kicsit; Edward baba kinyitja sötétkék szemét és ásít, nagyra tátja cseresznyepiros száját, és úgy néz apja arcába, mintha viszonozná a szürke szemek élénken fürkésző pillantását.

– A fiam – mondja csöndesen Edward. – Bocsáss meg, Elizabeth, hogy itt kellett világra hoznod. Én ezt a világért sem engedtem volna.

Némán bólintok.

– Meg van keresztelve és Edward lett a neve, ahogyan akartam?

– Igen.

– És gyarapodik?

– Most kezdtük el szilárd táplálékkal etetni – jelenti büszkén anyám. – És el is fogadja. Jól alszik és élénk, okos kisfiú. Elizabeth maga szoptatta, és senki sem lehetett volna nála jobb szoptatós dajka. Egy kis herceggel vártuk a visszajöttét.

Edward ránéz. – Köszönöm, hogy gondozza – mondja. – És hogy az én Elizabethemmel maradt. – Lenéz. A lányai, Elizabeth, Mary és Cecily köréje gyűltek, és úgy bámulnak fel rá, mintha holmi különös fenevad lenne, netán egy egyszarvú, aki hirtelenjében bevágtatott a gyerekszobájukba.

Edward óvatosan letérdel, hogy ne tornyosodjék fölébük, de a babát még mindig a karjában tartja. – És ti vagytok a lányaim, a hercegnőim – mondja nekik halkan. – Emlékeztek rám? Hosszú ideig távol voltam, több mint fél évig; de én vagyok az apátok. Túlságosan sokáig távol voltam tőletek, de nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok és gyönyörű édesanyátokra, és meg ne esküdtem volna, hogy hazajövök, és visszahelyezlek benneteket a titeket megillető helyre. Emlékeztek rám?

Cecily alsó ajka megremeg, de Elizabeth megszólal: – Én emlékszem rád. – Apja vállára teszi a kezét, és félelem nélkül néz az arcába. – Elizabeth vagyok, én vagyok a legidősebb. Én emlékszem rád; a többiek még túl kicsik. Emlékszel rám, a te Elizabethedre? Elizabeth hercegnőre? Egy nap Anglia királynéja leszek, mint az édesanyám.

Ezen elnevetjük magunkat; ő újból feláll, átadja a babát anyámnak, és a karjába vesz. Richard és Thomas előrelépnek, és áldását kérve letérdelnek.

– Fiaim – mondja melegen Edward. – Bizonyára gyűlöltétek ezt a bezártságot.

Richard rábólint. – Bárcsak önnel lehettem volna, felséges uram.

– Legközelebb velem jössz – ígéri neki Edward.

– Mióta vagy Angliában? – kérdezem; hangom elfullad, amint bontogatni kezdi a hajam. – Van hadsereged?

– Öcséddel és igaz barátaimmal jöttem – feleli. – Richard öcsémmel, a te Anthony öcséddel, Hastingsszel, persze – azokkal, akik velem tartottak a száműzetésbe. És most már mások is átállnak az én oldalamra. George öcsém elhagyta Warwickot és értem fog harcolni. Vele és Richarddal ismét fivérekként ölelkeztünk össze Coventry falai előtt, Warwick szeme láttára. George magával hozta a sorainkba Lord Shrewsburyt. És Sir William Stanley is átállt hozzám. Lesznek még mások is. – Warwick hatalmára és a Lancasterek rokoni kapcsolataira gondolok, és a francia seregre, amelyet Margit hoz magával, és tudom, hogy mindez nem elég.

– Itt tudok maradni éjszakára – mondja. – Látnom kellett téged. De holnap háborúba kell indulnom.

Alig akarok hinni a fülemnek. – Csak nem hagysz el holnap?

– Édesem, már azzal is kockázatot vállaltam, hogy idejöttem. Warwick bevette magát Coventrybe, és nem fogja megadni magát, de ütközetbe sem kezd, mert tudja, hogy jön Anjou Margit a seregével, és együtt már tekintélyes haderőt képviselnek. George otthagyta, és velünk van, és magával hozta Shrewsburyt meg a bérlőit is; de ez nem elég. Túszul kell ejtenem Henriket, és szemtől szembe kell állnom Margittal. Abban reménykednek, hogy itt sarokba szorítanak, de meg fogom támadni őket, és ha szerencsém van, előbb Warwickot győzöm le az összecsapásban, utána pedig Margitot.

Kiszárad a szám, és félelmemben nyeldekelek a gondolatra, hogy először egy tekintélyes tábornokkal, majd Margit tekintélyes seregével száll szembe. – A francia hadsereg Margittal jön?

– Az a csoda, hogy még nem szálltak partra. Egyszerre álltunk készen a kifutásra. Azt hittük, versenyt futunk Angliáig. Mindkettőnket akadályozott az időjárás február óta. Az ő hajóhada már majdnem egy hónappal ezelőtt készen állt, hogy úrnak induljon Honfleurből, de valahányszor kifutott, egy vihar újra meg újra visszasodorta. A szélcsend csupán egynapnyi előnyt adott nekem. Varázslatosan gyorsan jutottunk ki, szerelmem, és Yorkshire-ig végig hátszelünk volt. De így legalább esélyem van, hogy egyenként küzdjek meg velük, és ne mindjárt a mindkettőjük által vezetett egyesített hadsereggel találjam magam szemközt.

A vihar említésekor anyámra pillantok, de mosolygó arcán ártatlanság tükröződik. – Ugye nem mész el holnap?

– Édesem, ma éjjel veled leszek. Beszélgetéssel töltsük el az időt?

Megfordulunk, bemegyünk a szobámba, és ő egy rúgással becsukja az ajtót. A karjába vesz, ahogyan mindig. – Ágyba, asszony – mondja.

 

Magáévá tesz, ahogyan mindig, szenvedélyesen, ahogyan egy kiszáradt férfi csillapítja szomját. De ez egyszer, ma éjjel, más ember. A haja és a bőre illata ugyanaz, s ez elég, hogy az érintéséért könyörögjek, de miután szeretkezett velem, szorosan magához ölel, mintha ez egyszer a gyönyör nem lenne elég. Mintha valami többet akarna tőlem.

– Edward – suttogom. – Jól vagy?

Nem válaszol, csak arcát a vállamba és a nyakamba temeti, mintha testem melegével kizárná a világot.

– Féltem, édesem – mondja. Alig hallom, olyan halkan beszél. – Nagyon féltem, édesem.

– Mitől? – teszem fel az ostoba kérdést egy férfinak, aki elmenekült, hogy mentse az életét, azután összegyűjtött egy sereget a száműzetésben, és most a keresztény világ leghatalmasabb hadseregével készül szembenézni.

A hátára fordul; még mindig olyan erősen szorít az oldalához, hogy a mellcsontomtól a lábujjaimig nekipréselődöm.

– Amikor elmondták, hogy Warwick értem jön és George vele van, tudtam, hogy ezúttal nem akar fogságban tartani. Tudtam, hogy ez ezúttal a halálomat jelenti. Sosem jutott eszembe, hogy valaki engem öl meg előbb, de tudtam, hogy Warwick megteszi, és tudtam, hogy George hagyni fogja.

– De elmenekültél.

– Elfutottam – mondja. – Ez nem megfontolt visszavonulás volt, szerelmem, ez nem hadművelet volt, hanem megfutamodás. Futottam, hogy mentsem az életem, és egész idő alatt gyávának tartottam magam. Elfutottam és elhagytalak.

– Az ellenség elől elmenekülni nem gyávaság – szögezem le. – Különben is, visszatértél, hogy szembenézz vele.

– Elfutottam, és itt hagytalak téged meg a lányokat, hogy ti nézzetek szembe vele. Ezért nincs valami jó véleményem magamról. Nem értetek futottam Londonba. Nem ide futottam, hogy kétségbeesetten ellenálljak A legközelebbi kikötőbe futottam, és beszálltam az első csónakba.

– Mindenki így tett volna. Én sosem hibáztattalak – Felkönyökölök, és lenézek az arcába. – El kellett menekülnöd, hogy sereget gyűjts, és vissza gyere megmenteni bennünket. Ezt mindenki tudta. És veled tartott az öcsém és a te Richard öcséd. Ők is helyesnek ítélték, amit tettetek.

– Nem tudom, ők mit éreztek, mialatt űzött vadként futottak, de azt tudom, én hogyan éreztem. Úgy megijedtem, mint egy gyermek, akit egy erőszakos alak vesz üldözőbe.

Elhallgatok. Nem tudom, hogyan vigasztaljam meg, mit is mondjak.

Felsóhajt. – Gyermekkorom óta a királyságomért és az életemért harcolok. És egész idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy veszíthetek. Sosem jutott eszembe, hogy fogságba eshetek. Sosem jutott eszembe, hogy meghalhatok. Különös, nem? Bolondnak fogsz tartani. De ez alatt a hosszú idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy ez megtörténhet velem – még akkor sem, amikor megölték az apámat és a fivéremet. Sosem jutott eszembe, hogy az én fejemet is leüthetik és kitűzhetik egy cövekre a városfalon. Legyőzhetetlennek, sérthetetlennek hittem magam.

Várok.

– De most már tudom, hogy nem vagyok az – folytatja. – Erről senkinek sem beszéltem. Rajtad kívül senkinek sem mondom el. De már nem az a férfi vagyok, akihez feleségül mentél, Elizabeth. Te egy félelmet nem ismerő fiúhoz mentél hozzá. Azt hittem, ez azt jelenti bátor vagyok. Pedig nem bátor voltam – csupán szerencsés. Mostanáig. Most már férfi vagyok, aki megismerte a félelmet, és elmenekült előle.

Azon vagyok, hogy mondok neki valami vigasztalót, valami kedves hazugságot; de aztán úgy döntök, inkább megmondom az igazat. – Bolond az, aki semmitől sem fél. Az a bátor férfi, aki ismeri a félelmet, és szembeszáll vele. Akkor elfutottál, de most újra itt vagy. El fogsz futni holnap a csata elől?

– Úristen, dehogy!

Elmosolyodom. – Akkor hát az a férfi vagy, akihez feleségül mentem. Mert az a férfi, akihez hozzámentem, bátor fiatalember volt, és te most is bátor vagy. A férfi, akihez hozzámentem, nem ismerte a félelmet, de nem is volt még fia, és nem ismerte a szerelmet. Mindez azonban elérkezett hozzánk, és megváltoztatott ugyan bennünket, de nem rontott el.

Ünnepélyesen néz rám. – Komolyan gondolod?

– Igen – felelem. – És én is féltem, de most már nem félek, hiszen újra itt vagy.

Még jobban magához szorít. – Azt hiszem, most alszom egyet – mondja kisfiú módjára megvigasztalódva, és én gyengéden a karomba zárom, mintha a kicsi fiam lenne.

 

Reggel azzal ébredek, hogy eltűnődöm az örömömön, bőröm selymes tapintásán, a melegségen a hasamban, a megújulás és az élet érzésén, azután megmoccan mellettem, és tudom, hogy biztonságban vagyok, hogy ő is biztonságban van, hogy újra együtt vagyunk, és ezért ébredtem úgy, hogy a napsugár a meztelen bőrömön táncol. A következő pillanatban aztán eszembe jut, hogy el kell mennie. És bár már mocorog, ma reggel nem mosolyog. Ettől újból megremegek. Edward mindig nagyon magabiztos, de ma reggel mogorva az arca.

– Egy szót se szólj, amivel késleltetnél. – Kiszáll az ágyból, és magára hányja a ruháit. – Nem bírok elmenni. Nem bírom ki, hogy ismét egyedül hagylak. Ha visszatartasz, esküszöm, megtorpanok. Mosolyogj, és kívánj nekem sok szerencsét, édesem. Szükségem van az áldásodra. Szükségem van a bátorságodra.

Visszanyelem a félelmemet. – Tiéd az áldásom – mondom mesterkélten. – Mindig a tiéd. És érjen téged a világ minden szerencséje. – Igyekszem derűsnek tűnni, de reszket a hangom. – Máris indulsz?

– Elmegyek Henrikért, akit királynak neveznek. Túszként magammal viszem. Tegnap meglátogattam towerbeli lakosztályában, mielőtt hozzád jöttem. Megismert. Azt mondta, tudja, hogy velem, a kuzinjával biztonságban lesz. Olyan volt a szerencsétlen, akár egy gyerek. Szemlátomást nem is tudja, hogy újból király lett.

– Angliának csak egy királya van – állítom rendíthetetlenül. – És csakis egy van, mióta téged megkoronáztak.

– Néhány nap múlva találkozunk – ígéri. – És most úgy megyek el, hogy nem búcsúzom el anyádtól és a lányoktól. Jobb lesz így. Hadd induljak el gyorsan.

– Nem is reggelizel? – Nem akarok siránkozni, de alig bírom elviselni, hogy látom elmenni.

– Majd eszem az emberekkel.

– Hát persze – hagyom rá derűsen. – No és a fiaim?

– Magammal viszem őket. Szolgálhatnak hírvivőkként. Vigyázok az épségükre, amennyire csak tudok.

Miattuk is a szívembe szúr a rémület. – Jó – mondom. – Különben is, egy hét múlva itthon lesztek, nem igaz?

– Ha Isten is úgy akarja.

Ez az a férfi, aki esküdözni szokott nekem: arra született, hogy ágyban, velem az oldalán haljon meg. Még soha nem hallottam ezt tőle: „Ha Isten is úgy akarja.” Eddig ez mindig az ő akarata volt – nem Istené.

Az ajtóban megáll. – Ha meghalok, menj Flandriába a gyerekekkel. Van Tournai-ban egy szegényes ház, ahol egy ember tartozik nekem egy szívességgel. Anyád családjából való: fattyú unokatestvér vagy efféle. Rokonaként fog fogadni. Kéznél van egy története, amellyel megmagyarázza az ottléteteket. Elmentem hozzá, és megegyeztünk, mi a teendő, ha a szükség úgy hozza. Már kifizettem, és leírtam neked a nevét. A szobádban van, az asztalon. Olvasd el, és égesd el. Nála ellakhattok, és amikor véget ér a vadászat utánatok, vehetsz egy saját házat. De egy-két évre rejtőzz el ott. Amikor a fiam felnő, talán követelheti azt, ami az övé.

– Ne beszélj erről – mondom hevesen. – Sosem veszítettél csatát, sosem veszítesz. Egy hét múlva itthon leszel, tudom.

– Ez igaz – hagyja rám. – Sosem veszítettem csatát. – Nagy nehezen előcsalogat egy zord mosolyt. – De eddig még sosem szállhattam szembe magával Warwickkal. És nem tudok idejében elég embert összeszedni. De hát Isten kezében vagyok, és ha Ő is úgy akarja, győzni fogok.

És azzal elmegy.

 

Húsvét vasárnap van, alkonyodik, és a londoni harangok lassan megkondulnak, egyik a másik után. A város csendes, még mindig komor a nagypénteki imádságoktól, és aggódik: egy főváros, amelynek két királya van, most pedig egy sincs, mivel Edward hadba vonult, és a kíséretében magával vitte Henriket. Ha mindketten meghalnak, ugyan mi lesz Angliával? Mi lesz Londonnal? Mi lesz velem és alvó gyermekeimmel?

Anyám és én varrogatással töltöttük a napot, játszottunk a gyerekekkel, és kitakarítottuk négy szobánkat. Elmondtuk húsvét vasárnapi imáinkat, tojást főztünk és festettünk, hogy legyen mit ajándékba adni húsvét napján. Misét hallgattunk, és részt vettünk a szent áldozáson. Ha valaki jelentést tesz rólunk Warwicknak, azt kell mondania, hogy nyugodtak voltunk; azt kell mondania, hogy elégedettnek tűntünk. Most azonban, amikor a délután szürkébe fordul, együtt állunk a kis ablaknál, amely a hozzánk oly közel hömpölygő folyóra néz. Anyám kitárja az ablakszárnyat, hogy halljuk a fodrozódó hullámok halk hangját, mintha a folyó híreket suttogna Edward seregéről és arról, vajon a York-ház fia fel tud-e emelkedni újra ezen a tavaszon, akár a húsvétvirág, ahogyan egyszer már megtette.

Warwick elhagyta coventrybeli erődjét, és lassú menetben Londonba vonult, abban a biztos tudatban, hogy le tudja győzni Edwardot. A Lancaster-párti lordok a lobogója alá sereglettek, fél Anglia vele van, a másik fele pedig arra vár, hogy Anjou Margit kikössön a déli partvidéken. A boszorkány szele, amely a kikötőben tartotta, már elült: védtelenek vagyunk.

Edward a városból, majd London külvárosából gyűjt embereket, utána északra tart, hogy megütközzön Warwickkal. Fivérei, Richard és George együtt lovagolnak vele végig a gyalogosok sora mellett, és emlékeztetik őket, hogy York még sosem vesztett csatát, ha a királyuk áll az élükön. Richardot mindenki szereti. Megbíznak benne, noha még csupán tizennyolc esztendős. George után Lord Shrewsbury és a serege halad, de vannak ott mások is, akik követik George-ot a csatába, és nem törődnek azzal, hogy melyik oldalon állnak, hiszen a földesuruk nyomában járnak. Összesen körülbelül kilencezer főt számlál a sereg, nem többet. William Hastings Edward jobbján lovagol, hűséges, akár egy kutya. Anthony öcsém zárja a sort, hátrafelé tekintget, gyanakvó, mint mindig.

 

Sötétedik, és azt kezdik fontolgatni, hogy tábort vernek estére, amikor Richard és Thomas Grey, akiket Edward előreküldött a nagy északi országútra, hogy derítsék fel a vidéket, visszalovagolnak. – Itt van! – kiáltja Thomas. – Felség! Itt van Warwick, nagy erőkkel, és Barnet mellett sorakoztatja fel őket harcrendbe az úton túl nyugat-kelet irányban húzódó magas hegygerincen. Nem tudunk elmenni mellettük. Tudni fogja, hogy jövünk: készen áll az érkezésünkre. Elzárta az utunkat.

– Halkabban, fiam – mondja Hastings nyomatékkal. – Nem kell az egész sereg tudtára adni. Hányan vannak?

– Nem láttam. Nem tudom. Már erősen sötétedik. Többen, mint mi.

Edward és Hastings kemény pillantást váltanak. – Sokkal többen? – kérdezi Hastings.

Richard bukkan fel a bátyja mögött. – Kétszer annyinak tűnnek, mint mi vagyunk, uram. Talán háromszor.

Hastings hozzáhajol a nyergéből. – Ezt is tartsátok meg magatoknak – mondja. Fejével int a fiúknak, hogy elmehetnek, és odafordul Edwardhoz. – Visszavonuljunk, és várjuk meg a reggelt? Esetleg vonuljunk vissza Londonba? Vegyük be a Towert? Indítsunk ostromot? Reménykedjünk, hogy jön erősítés Burgundiából?

Edward a fejét rázza. – Továbbmegyünk.

– Ha a fiúk igazat mondanak, és Warwick egy magaslaton vár bennünket kétszer annyi emberrel… – Hastingsnek be sem kell fejeznie a jóslatát. Edward egyedüli reménye egy nagyobb hadsereggel szemben a meglepetés volt. Az ő harcmodora a gyors menetelés és a meglepetésszerű támadás, de Warwick tudja ezt. Ő tanította Edwardot a hadvezérségre. Teljes mértékben felkészült rá. A mester találkozik a tanítványával, és ismeri az összes fogást.

– Továbbmegyünk – ismétli meg Edward.

– Félóra múlva azt sem fogjuk látni, hová lépünk – veti ellen Hastings.

– Pontosan – feleli Edward. – És ők sem. Csendben kell vonultatnunk az embereket, adjátok ki a parancsot: teljes csendet akarok. Sorakoztassátok fel őket csatára készen, arccal az ellenség felé. Azt akarom, hogy hajnalra foglalják el az állásaikat. A hajnal első fényénél támadunk. Mondjátok meg nekik, hogy nincs tűz, nincsenek fények: csend legyen. Mondjátok meg nekik, hogy tőlem származik a parancs. Körbe fogok járni, és suttogni fogok nekik. Egy szót sem akarok hallani.

George és Richard, Hastings és Anthony rábólintanak, és elkezdenek fel s alá lovagolni a csatasor mellett; megparancsolják az embereknek, hogy teljes csendben vonuljanak, és amikor elhangzik a parancs, helyezzék át a tábort a hegygerinc lábához, Warwick seregével szembe. Amikor csendben elindulnak az úton, besötétedik, s a hegygerinc szemhatára és a zászlók körvonala is belevész az esti égboltba. A hold még nem kelt fel, a világ beleolvad a feketeségbe.

– Nagyon jó – mondja Edward, félig magának, félig Anthonynak. – Alig látjuk őket, és ők szemben vannak az éggel. Egyáltalán nem fognak látni bennünket, ha lenéznek a völgybe; csak a sötétséget fogják látni. Ha szerencsénk van, és ködös lesz a reggel, azt sem fogják tudni, hogy egyáltalán itt vagyunk. A völgyben leszünk, a felhők takarásában. Mi viszont látni fogjuk őket: magasan lesznek, akár a galambok a pajtatetőn.

– Szerinted megvárják a reggelt? – kérdezi Anthony. – Hogy leszedjük őket, akár a galambokat a pajtatetőről?

Edward a fejét rázza. – Én nem tenném. Warwick sem fogja.

Mintha csak ezt támasztaná alá, hatalmas dörgés hangzik fel, szörnyen közelről, és a tűzcsóvák, amelyeket Warwick ágyúi köpnek ki a sötétbe, sárga lángnyelvekként világítják meg a fölöttük sötétben összeverődve várakozó hadsereget.

– A szentségit, ezek legalább húszezren vannak – káromkodik Edward. – Szólj az embereknek, adják tovább: továbbra is maradjanak csöndben. Nem viszonozzuk a tüzet, mondd meg nekik, azt akarom, hogy olyanok legyenek, mint az egerek. Mint az alvó egerek.

Halk nevetés hallatszik, amikor valamelyik tréfacsináló suttogó cincogást hallat. Anthony és Edward hallják, amint az elsuttogott parancs végigfut a csatasoron.

Az ágyúk újból elbődülnek, és Richard odalovagol; lova fekete a sötétben, csaknem láthatatlan. – Te vagy az, bátyám? Semmit sem látok. A golyó szépen elmegy a fejünk fölött, Istennek legyen hála. Fogalma sincs, merre vagyunk. Rosszul mérte be az irányt; azt hiszi, fél mérfölddel hátrébb vagyunk.

– Szólj az embereknek, hogy továbbra is hallgassanak, és akkor reggelig sem fogja megtudni – utasítja Edward. – Richard, szólj nekik, hogy lapuljanak le: nincs fény, nincs tűz, csak a tökéletes csend. – Az öccse bólint, és visszafordul a sötétbe. Edward begörbített ujjával hívja oda Anthonyt. – Fogd Richard és Thomas Greyt, és vidd el őket jó mérföldnyire innen; jókora távolságra egymástól gyújtsatok két-három kis tüzet, mintha ott vertünk volna tábort, ahová az ágyúgolyó hullik Azután menjetek el onnan. Legyen nekik valamijük, amire célozhatnak A tüzek azonnal kialhatnak: ne menjetek vissza, nehogy eltaláljanak. Csak hitessétek el velük, hogy messze vagyunk.

Anthony bólint, és távozik.

Edward lecsusszan lova, Düh hátáról, az apród pedig odafut, és átveszi a kantárszárat. – Ügyelj rá, hogy megetessék, és vegyék le róla a nyerget, vegyék ki a szájából a zablát, de a kantárt hagyják rajta – rendelkezik Edward. – Tartsd magad mellett a nyerget. Nem tudom, milyen hosszú lesz az éjszakánk. Azután pihenhetsz, fiam, de nem sokáig. Jó egy órával, talán még többel hajnal előtt készen kell várnia.

– Igen, felség – feleli a legény. – Eleimet és vizet osztanak a lovaknak.

– Mondd meg nekik, hogy csak csöndesen – ismétli meg a király. – Mondd meg nekik, hogy én parancsolom.

A legény bólint, és kicsit távolabb viszi a lovat onnan, ahol az urak álldogálnak.

– Állíts ki egy őrszemet – mondja Hastingsnek Edward. Megint eldördülnek az ágyúk, ők pedig felugranak a zajra. Hallják, hogy elfütyülnek a fejük fölött a golyók, majd a puffanást, ahogy jó messze délre földet érnek, jóval az elrejtett sereg csatasora mögött. Edward elégedetten kuncog. – Nem fogunk sokat aludni, ők viszont egy szemhunyást sem – jósolja. – Ébresszetek fel éjfél után, úgy két óra körül.

Lekanyarítja a válláról a köpenyét, és a földre teríti. Leveszi a kalpagját, és az arcára borítja. Az ütemes ágyúdörgés és a golyók puffanásai ellenére pillanatokon belül elalszik. Hastings leveszi a saját köpenyét, és gyengéden, akár egy édesanya, az alvó királyra teríti. Odafordul George-hoz, Richardhoz és Anthonyhoz. – Állunk két-két órán át őrséget? – kérdezi. – Én vállalom az elsőt, azután felébresztlek, Richard, és George-dzsal együtt ellenőrizhetitek az embereket és kiküldhettek őrszemeket, utána te jössz, Anthony. – A három férfi bólint.

Anthony beleburkolózik a köpenyébe, és lefekszik a király közelében. – George és Richard együtt? – kérdi halkan Hastingstől.

– Cseppet sem bízom George-ban – feleli nyugodtan Hastings. – Az ifjú Richardra viszont az életemet is rá merném bízni. A mi oldalunkon fogja tartani a bátyját a csata kezdetéig. És amíg meg nem nyerjük, ha Isten is úgy akarja.

– Rosszak az esélyeink – mondja elgondolkodva Anthony.

– Még nem láttam ennél rosszabbat – jelenti ki vidáman Hastings. – De az igazság a mi oldalunkon áll, és Edward szerencsés parancsnok, és a három York fiú újra együtt van. Túlélhetjük, ha Isten is úgy akarja.

– Ámen. – Anthony keresztet vet, és aludni tér.

– Egyébként pedig – mondja magának halkan Hastings – nem is tehetünk mást.

 

Nem tudok aludni a westminsteri szent menedékben, és anyám velem virraszt. Néhány órával pirkadat előtt, amikor a legsötétebb az éjszaka és a hold lemenőben van, anyám kivágja az ablakszárnyat, és egymás mellett állunk, miközben a nagy, sötét folyó előttünk folydogál. Gyengéden kilehelek az éjszakába, és a hideg levegőben leheletem felhőt formál, mintha pára lenne. Anyám sóhajt egyet mellettem, lehelete összekeveredik az enyémmel, és tovaörvénylik. Újra meg újra kifújom a levegőt, s a pára most már a folyó fölött sűrűsödik, szürkéllik a sötét vízen, árnyék a feketeségen. Anyám sóhajt, és a pára végighömpölyög a folyón, homályba burkolja a túlsó partot, őrzi az éjszaka sötétjét. A csillagfény elbúvik, ahogy a pára köddé sűrűsödik és hidegen elnyújtózik a folyón, végig London utcáin, és északra meg nyugatra, messze végiggomolyog a folyó völgyén, sötétben tartva a mélyföldet; így, noha az ég lassan világosodik, a vidék továbbra is homályba burkolózik, és Warwick emberei, akik felébrednek Barnet mellett a magas hegygerincen a pirkadatot megelőző hideg órában, s ellenségüket keresve letekintenek, semmit sem látnak odalent, csak egy furcsa felhőtengert, amely súlyos csapatokban üli meg a völgyet; semmit sem látnak a néma seregből, amelyet beburkol az átláthatatlan sötétség.

– Vidd el Dühöt – mondja Edward halkan az apródnak. – Gyalogosan harcolok. Hozd ide a csatabárdomat és a kardomat. – A többi lord, Anthony, George, Richard és William Hastings már felvértezte magát a nap golyózáporos rettenetére, felnyergelt és felkantározott lovaikat lőtávolságon kívülre vitték, felkészítve őket – bár ezt egyikük sem mondja ki – a menekülésre, ha balul ütnének ki a dolgok, vagy a támadásra, ha minden jól megy.

– Készen állunk? – kérdezi Edward Hastingstől.

– Mint mindig – feleli William.

Edward felpillant a hegygerincre, majd hirtelen így szól: – Krisztus óvjon bennünket. Tévedtünk.

– Micsoda?

A köd résnyire felszakad, és a király elé tárja, hogy nem Warwick embereivel szemben sorakoztatta fel seregét, katonát katonával szemközt, hanem jóval arrébb, balra. Warwick jobb szárnya teljes egészében ellenfél nélkül áll. Úgy fest, mintha Edward serege egyharmadnyival rövidebb lenne. Edward serege kissé átnyúlik bal felé. Ott az ő embereinek nincs ellensége: nem lesz ellenállás, amikor előrelendülnek, és meg fog tömi a csatasor rendje, jobbra viszont ez a sor túlságosan rövid.

– Nincs már idő az átrendeződésre – dönti el. – Krisztus segéljen minket a rossz kezdésnél. Fújjátok meg a trombitákat; eljött az időnk.

Felemelkednek a zászlók, a kopjalobogók petyhüdten lógnak a párás levegőben, összes levelét hirtelen elhullajtott erdőként emelkednek ki a ködből. Felharsannak a trombiták, hangjuk tompán, fojtottan szól a sötétben. Még nem virradt meg, s a ködtől minden különösnek és zavarosnak látszik. – Támadás – mondja Edward, noha serege alig látja ellenségét; pillanatnyi csönd támad, amikor megérzi, hogy az embereire, akárcsak őrá, súllyal nehezedik a sűrű levegő, csontig átfagytak a ködtől, és émelyegnek a félelemtől. – Roham! – ordít fel Edward, és nekivág a hegynek, miközben emberei harsogva követik Warwick serege felé, akik, álmukból felriadva, szemüket meresztve hallják, hogy jönnek, itt-ott meg is pillantják őket, de semmiben nem lehetnek biztosak, amíg – mintha egy falat törtek volna át – a York-sereg, toronymagas, csatabárdot forgató királyával az élén, iszonyú óriásokként eléjük nem toppan a sötétségből.

A mező közepén a király előretör, és a Lancaster-pártiak meghátrálnak előle, de oldalt, a végzetesen üres jobb szárnyon a Lancasterek neki tudnak eredni, előre tudnak nyomulni, létszámfölényben vannak a harcoló York-sereghez képest: százak állnak a jobb szárnyon lézengő néhány emberrel szemben. A csupa köd sötétben a létszámhátrányban lévő York katonák hullani kezdenek, amint Warwick seregének bal szárnya lezúdul a dombról, és szurkálva, husángokkal hadonászva, rugdosva és fejvesztve tör utat egyre közelebb a yorkisták magjához. Az egyik férfi ide-oda forog, de csak pár lépésnyit jut tovább, mikor egy jókora buzogánycsapás felszakítja a fejét, de ez első menekülő mozdulat újabbat teremt. Egy másik York-katona, látva, hogy egyre többen özönlenek feléjük a dombról, mellette pedig egyetlen bajtárs sincs, megfordul, és néhány lépést tesz a biztonság, a köd nyújtotta menedék és a sötétség felé. Követi őt egy másik, majd egy újabb. Egyikük felbukik, hátában egy karddal; bajtársa hátranéz, fehér arca hirtelen elsápad a sötétben, majd fegyverét eldobva futásnak ered. A sorban mindenütt tétováznak az emberek; hátrafelé tekintgetnek a sötétség csábító biztonsága felé, aztán előre néznek és hallják az ellenséges katonák harsány ordítását, akik győzelmet szimatolnak: a kezüket is alig látják az arcuk előtt, de érzik a vér és a félelem szagát. Az ellenállás nélkül hagyott Lancaster bal szárny lerohan a dombról, a York bal szárny pedig nem mer állva maradni. Eldobják fegyvereiket és űzött vadként futni kezdenek, rémülten szétszóródott csordaként rohannak.

A Lancasterek oldalán harcoló Oxford gróf emberei azonnal a nyomukba erednek, vadászkutyaként csaholva követik a szagot, hiszen még mindig vakok a ködben; a gróf buzdítja őket, egészen addig, amíg a csatateret már a hátuk mögött hagyják, és a csatazajt eltompítja a köd, a menekülő yorkistáknak pedig nyomuk veszett, s a gróf ráébred, hogy az emberei már a saját kontójukra futnak, Barnet és a kocsmák felé véve az irányt; már lelassítottak, a kardjukat törölgetik, és a győzelemről dicsekednek. Körbe kell vágtatnia, hogy elébük kerüljön, lovával zárja el az útjukat. Ostorral kell csapkodnia őket, szólnia kell a kapitányainak, hogy szitkozódva nógassák őket. A nyergéből lehajolva neki kell szíven döfnie egyik saját emberét és szidalmaznia a többit, mire meg tudja őket állítani.

– Még nincs vége a csatának, ti hitvány alakok! – ordít rájuk. – York még életben van, Richard öccse és köpönyegforgató George öccse ugyancsak! Megesküdtünk, hogy a csata a halálukkal ér véget. Gyerünk! Rajta! Megízleltétek a vért, láttátok, hogyan menekülnek. Rajta, végezzetek velük, végezzetek a többiekkel! Gondoljatok a zsákmányra! Félig már megvertük őket, elvesztek. Futamítsuk meg a többieket is, hadd ugrabugráljanak! Rajta, legények, rajta, mozgás, nézzük, amint nyulak módjára futnak!

A rendezett alakzatba visszakényszerített és sorba állított emberek megfordulnak, a gróf pedig félig futólépésében hajtja vissza őket Barnetből a csatamezőre, előtte büszkén emelkedik zászlaja, rajta jelképével, az Áradó Nappal. Semmit sem lát a ködben, és elszántan igyekszik újra Warwickhoz csatlakozni, aki gazdagságot ígért mindannak, aki ma az ő oldalán harcol. Csakhogy a kilencszáz katonája élén álló de Vere, Oxford grófja azt nem tudja, hogy a csatasorok hirtelen megfordultak. A York jobb szárny megtörésével és az ő bal oldaluk előrenyomulásával a csatatér eltolódott a hegygerincről, és a csatavonal most fel-alá rohangál a londoni úton.

Edward még mindig a harcok közepében van; de érzi, hogy teret veszít, leszorul az útról, amint Warwick emberei egyre erősebben szorongatják őket. Rátör a vereség érzése, és ez új számára: olyan az íze, mint a félelemé. Semmit sem lát a ködben és a sötétben, csak a támadókat, akik előtte teremnek a ködből, egyik a másik után, ő pedig egy vak ösztönével reagál az emberek áradatára, akik karddal, bárddal, néha kaszával a kézben egyre csak jönnek és jönnek.

A feleségére és a kisfiára gondol, akik várnak rá, és akik az ő győzelmétől függnek. Nincs ideje végiggondolni, mi történik velük, ha ő elbukik. Érzi, hogy körülötte a katonái hátrálnak, mintha Warwick többségben lévő embereinek a puszta súlya lökné őket hátra. Érzi, hogy ő maga is fárad az ellenség megállíthatatlan áradásától, az állandó kényszerűségtől, hogy forogjon, döfjön, dárdát hajítson, öljön: különben őt ölik meg. Monoton küzdelme közepette felvillan előtte egy kép, szinte látomás, oly éles, Richard öccsét látja: forog és döf vég nélkül, de érzi, hogy kardot tartó karja fárad és gyengül. Képzeletében megjelenik egy kép: Richard egyedül a csatamezőn, nélküle, amint szembefordul egy rohammal, de egyetlen barát sincs mellette, és ettől olyan dühbe jön, hogy elbődül: – Yorkért! Istenért és Yorkért!

De Vere, Oxford grófja futva hozza a katonáit, és parancsot ad a rohamra; látja maga előtt a csatasort, arra számít, hogy embereivel a York vonalak hátába kerülhet, tudja, hogy pusztítást fog szabadjára engedni, amikor nekik ront a ködből az úgyszólván friss Lancaster utánpótlással, a lesből támadás rémisztő hatásával. Kivont és már véres karddal rohannak neki a sötétben az utóvédnek – csakhogy nem a York katonák, hanem a saját serege utóvédjének, a Lancasterek csatasorának, akik megfordultak a csata hevében, és lefelé tartanak a dombról.

– Hitszegő! Árulás! – sikoltja egy hátulról leszúrt férfi, aki körülnézve de Vere-t látja. Egy Lancaster-párti tiszt átnéz a válla fölött, és a legfélelmetesebb látvány tárul elé a csatatéren: újabb katonák bukkannak fel a hátvéd felől. A ködben nem látja tisztán a zászlót, de meglátja, biztosan látja a Fénylő Napot, a York zászlót, büszkén lobog az újabb katonák feje fölött, akik Barnet felől rohannak végig az úton, kivont karddal, csatabárdot forgatva, szájuk tátog, ahogy ordítanak, miközben hatalmas erővel támadnak. Oxford Áradó Napját összetéveszti York jelképével. York-katonák állnak előtte és az emberei előtt, keményen nyomulnak, úgy küzdenek, mint akiknek nincs vesztenivalójuk, de egyre többen és többen bukkannak elő hátulról, a ködből, akár egy kísértethadsereg, ami már több, mint amit ember kiállni bír.

– Forduljatok meg! Forduljatok meg! – ordít fel valaki fejvesztetten, mire egy másik hang azt kiáltja: – Rendeződjetek át! Rendeződjetek át! Vonuljatok vissza! – A parancsok ugyan helyesek, de a hangok rémülettel teltek, és amikor az emberek elfordulnak az előttük álló York ellenségtől, hátuk mögött egy másik hadsereggel találják magukat szemközt. Nem ismerik fel a szövetségeseiket. Azt hiszik, körülvették és létszámban felülmúlták őket, biztosak a halálukban, és lélekszakadva rohanni kezdenek.

– De Vere! – ordítja Oxford grófja, látva, hogy emberei az ő oldalát támadják. – De Vere! Lancasterért! Állj! Állj! Isten nevében, álljatok meg! – De már túl késő. Azok, akik most már felismerik Oxford zászlaját, rajta az Áradó Nappal, és látják de Vere-t, amint a zűrzavar közepén önmaga körül hadakozik és ordibál, hogy rendezze emberei sorait, azt hiszik, a csata kellős közepén köpönyeget fordított – amint az szokás –, és régi barátai, akik kellően közel vannak hozzá, dühödt ebekként támadnak neki, hogy megöljék mint olyat, aki még az ellenségnél is rosszabb: áruló a csatamezőn. Ám a ködben és a zűrzavarban a Lancaster-haderő nagy része csak azt tudja, hogy elmondhatatlanul nagy számú ellenség áll előttük, akik árnyékkatonákként nyomulnak előre, és most egy újabb zászlóalj kerül elő hátulról, és az úton honoló sötétség és köd még többet rejt mindkét oldalon. Ki tudja, hány katona fog még kikelni a folyóból? Ki tudja, hogy Edward, aki egy boszorkányt vett feleségül, miféle szörnyűséget varázsolhat még elő a folyókból, a forrásokból és a patakokból? Hallják a csata zajait és a sebesültek sikolyait; nem látják azonban uraikat, nem ismerik meg a parancsnokaikat. Megváltozik a csatamező; még abban sem lehetnek biztosak, hogy a bajtársaikat látják-e a kísérteties félhomályban. Százak dobják el a fegyvereiket, és erednek futásnak Mindenki tudja, hogy ebben a háborúban nem ejtenek foglyokat. A vesztesekre halál vár.

Edward szurkál és kaszabol a csata kellős közepén, tőle bal kézre William Hastings, kardját kivonva, késével a másik kezében elordítja magát: – Győzelem Yorknak! Győzelem Yorknak! – És a katonái hisznek ennek a hatalmas kiáltásnak, ahogyan a Lancaster-sereg is, akiket elölről a sötétben, hátulról a ködben támadnak, és immár vezér nélkül maradtak, mivel Warwick az apródjáért kiált, hogy mentse meg, majd felpattan várakozó lovára, és elvágtat.

Ez a jeladás, hogy a csata ezernyi kockázatos vállalkozásra hulljon szét. – A lovamat! – üvölt az apródjáért Edward. – Hozd ide Dühöt! – És William bakot tart, és fellódítja a nyeregbe a királyt, megragadja saját kantárját, gyorsan saját harci ménje hátára pattan, és ura, uralkodója és legkedvesebb barátja után ered, és a York urak hanyatt-homlok vágtatni kezdenek Warwick után, átkozva, amiért megszökik.

 

Anyám egyet sóhajtva felegyenesedik, és együtt becsukjuk az ablakot. Mindketten sápadtak vagyunk az egész éjszakai figyeléstől. – Vége van – jelenti ki meggyőződéssel. – Az ellenséged halott. Az első számú és legveszélyesebb ellenséged. Warwick nem csinál több királyt. A Mennyek Királya elé kell majd járulnia, és meg kell magyaráznia, mégis mit gondol, mit művelt ezzel a szegény földi királysággal.

– Remélem, a fiaim sértetlenek.

– Ebben biztos vagyok.

Macskakaromszerűen begörbítem a kezem. – És George, Clarence herceg? – kérdezem. – Róla miként vélekedsz? Mondd, hogy holtan fekszik a csatamezőn!

Anyám elmosolyodik. – A győztes oldalon áll, mint mindig. A te Edwardod megnyerte ezt a csatát, és a hűséges George az ő oldalán áll. Meglehet, azon veszed észre magad, hogy meg kell bocsátanod George-nak apád és öcséd halálát. Meglehet, hogy nekem Istenre kell hagynom a bosszúmat. Meglehet, hogy George életben marad. Végtére is a király öccse. Megölnél egy királyi herceget? Rá tudnád venni magad, hogy megöld a York-ház egyik hercegét?

Kinyitom az ékszeres ládikámat, és kiveszem a feketére zománcozott medaliont. Megnyomom a kis reteszt, és kinyitom. Ott van felírva a két név – George, Clarence herceg, Richard Neville, Warwick gróf – az apám utolsó leveléből leszakított papírdarabon. A levélből, amelyet reménykedve írt anyámnak; váltságdíjról beszélt benne, álmában sem gondolva, hogy azok ketten, akiket egész életében ismert, indok nélkül, pusztán kicsinyes bosszúból megölik. Kettétépem a papírszeletet, és azt a felét, amelyen Richard Neville, Warwick gróf neve áll, szétmorzsolom a kezemben. Arra sem veszem a fáradságot, hogy bedobjam a tűzbe. Hagyom, hogy a földre essen, és beletaposom a gyékénybe. Porrá lehet. George nevét visszateszem a medalionomba, és visszakerül az ékszeres ládikámba. – George nem marad életben – jelentem ki határozottan. – Még ha nekem magamnak kell is párnát szorítanom az arcára, miközben az én fedelem alatt alszik, vendég a tulajdon házamban, a védelmem alatt, a férjem hőn szeretett rokona. George nem fog életben maradni. A York-ház egyik fia sem sérthetetlen. Gondom lesz rá, hogy meghaljon. Édesen alhat akár a tulajdon ágyában, magában a Towerben, akkor is gondom lesz rá, hogy meghaljon.

 

Két napom van Edwarddal, amikor hazajön a csatából, két nap, amikor visszaköltözünk a towerbeli királyi lakosztályokba, amelyeket sietve kitakarítottak, és szegény Henrik holmiját félrehajították. Henrik, a szerencsétlen őrült király visszakerült a régi, rácsos ablakú szobáiba, és térden állva imádkozik. Edward úgy eszik, mintha hetekig éhezett volna, belemerül egy mély, hosszú kádba, akárcsak Meluzina, minden elegancia és gyengédség nélkül magáévá tesz, úgy, ahogyan egy katona teszi magáévá a szajháját, és elalszik. Csak annyi időre ébred fel, hogy bejelentse a londoni polgároknak, hogy valótlanok a Warwick életben maradásáról szóló történetek: saját szemével látta a tetemét. Megölték, miközben a csatatérről menekült, gyáván megszökött, és Edward elrendeli, tegyék a holttestet közszemlére a Szent Pál-székesegyházban, hogy kétség se férjen hozzá: meghalt. – De meggyalázni nem fogom – szögezi le.

– Apánk fejét York kapujára tűzték – emlékezteti George. – Papírkoronával a fején. Warwick fejét a London Bridge egyik tüskéjére kellene tűznünk, azután tetemét felnégyelni és körbeküldeni a királyságban.

– Szép kis javaslat ez az apósodat illetően – jegyzem meg. – Nem fogja némileg zavarni a feleségedet, ha megcsonkítod az apját? Mellesleg, mintha megesküdtél volna, hogy szeretni és követni fogod azt az embert.

– Warwickot tisztességgel eltemetheti a családja a bishami apátságban – mondja ki Edward. – Nem vagyunk vademberek. Nem háborúzunk halottakkal.

Két napot és két éjszakát töltünk együtt, de Edward már egy hírnökre vár, felfegyverezve és készenlétben tartja a hadseregét, és azután megjön a hírnök. Anjou Margit partra szállt Weymouthban – szövetségese megsegítéséhez túl későn, de készen arra, hogy ügyéért egyedül vívjon meg. Azonmód Anglia felkeléséről érkeznek jelentések. Azok a főnemesek és földesurak, akik Warwickért nem kergették ki az embereiket, kötelességüknek érzik, hogy királynéjuk támogatására siessenek, amikor ő harcra fegyverkezve megérkezik, és férjét, Henriket mi, az ellenségei, tartjuk fogva. Az emberek azt kezdik mondogatni, hogy ez a végső csata, ez az, amelyik számítani fog: egy utolsó csata, amely mindent eldönt. Warwick halott; nincsenek közvetítők. A Lancaster királyné áll szemben Edward királlyal, a királyi Lancasterház a királyi York-házzal, és a királyságban az összes falu összes férfijának választania kell; és sokan a királynét választják.

Edward elrendeli, hogy kivétel nélkül minden grófságból jöjjenek hozzá a lordok teljes fegyverzetben és a kellő számú emberrel, és megparancsolja, hogy minden város küldjön neki katonákat, valamint pénzt a fizetségükre. – Újból el kell mennem – mondja pirkadatkor. – Vigyázz a fiamra, történjen bármi.

– Vigyázz magadra – felelek. – Történjen bármi.

Bólint; megfogja a kezem és tenyeremet a szájához emeli, ujjaimat ráhajtja a csókra. – Tudod, hogy szeretlek – mondja. – Tudod, hogy ma is ugyanúgy szeretlek, mint amikor ott álltál a tölgyfa alatt?

Bólintok. Nem tudok megszólalni. Olyan, mint egy búcsúzó férfi.

– Jó – mondja élénken. – Nem felejtetted el, hogy ha rosszra fordulnának a dolgok, Flandriába kell vinned a gyermekeket? Emlékszel a kis hajós nevére Tournai-ban, ahol el kell rejtőznötök?

– Emlékszem – suttogom. – De nem fognak rosszra fordulni a dolgok.

– Ha Isten is úgy akarja – feleli, és ezek az utolsó szavai, mielőtt sarkon fordul és nekiindul, hogy szembenézzen egy újabb csatával.

 

A két sereg versenyt fut: Margité Wales felé tart, hogy erősítést gyűjtsön, Edward, szorosan a nyomában, igyekszik elvágni az útját. Margit hada – amelynek két parancsnoka is van: Somerset gróf és a fia, a saját katonáit vezető rosszindulatú ifjú herceg – keresztülront a vidéken útban Wales felé, ahol Tudor Jasper fellázítja az érdekükben a walesieket, és ahol a cornwalliak várják majd őket. Ha bejutottak Wales hegyei közé, verhetetlenek lesznek. Tudor Jasper és az unokaöccse, Tudor Henrik biztos menedéket és kész sereget tudnak biztosítani nekik. Wales erődjeiből senki sem lesz képes kifüstölni őket, valamint kedvükre gyűjthetnek hadakat, és nagy létszámban vonulhatnak be Angliába.

Margittal utazik a kis Anne Neville, Warwick ifjabbik leánya, a herceg felesége; szédeleg az apja haláláról szóló hírektől, sógora, George, Clarence herceg árulásától, azonkívül a férje elvesztése fölötti bánatában világtól elvonult anyja is elhagyta. Nyilván elszánt triót képeznek: mindent a győzelemre tettek fel, és már így is sokat veszítettek.

Az őket Londonból üldözőbe vevő és útközben katonákat összeszedő Edward kétségbeesetten igyekszik a nyomukba érni, mielőtt átkelnek a Severn folyón és belevesznek Wales hegyeibe. Csaknem biztos, hogy ezt képtelenség végrehajtani. Túl messzire kell menniük, túl gyorsan kell menetelniük, és a barneti csatától elcsigázott katonái nem fognak időben odaérni.

Ámde Margit az első átkelőhelyén, Gloucesternél akadályba ütközik. Edward parancsa az, hogy nem kelhetnek át a folyón Wales felé, Gloucester erődje pedig Edwarddal van, és lezárja a gázlót. Anglia egyik legmélyebb és leghatalmasabb folyójának vize megemelkedett, és sebes a folyása. Mosolygok a gondolatra, hogy Anglia vizei a francia királyné ellen fordulnak.

Így azután Margit serege kénytelen észak felé venni az irányt, és a folyón felfelé haladva egy másik helyet keresni, ahol a had átkelhet, és ezzel Edward serege már csupán húsz mérföldnyire van tőlük, s Edward meg az öccse, Richard által hajszolva úgy futnak, akár a vadászebek. Aznap este a Lancasterek Tewkesbury mellett, egy régi, romos kastélyban ütnek tábort; az időjárás elől a düledező falak menedékébe bújnak, és biztosra veszik, hogy reggel majd átkelnek a folyón a gázlónál. Némi önbizalommal várják a kimerült York-sereget, amely egyik csatájából most ebbe a következőbe menetel, és most már elnyűtten fut az ország széltében megtett napi harminchat mérföldes erőltetett menettől. Lehet, hogy Edward utoléri az ellenségét, de az is lehet, hogy a csata utáni vágtában már kimerítette katonái lelkierejét. Odaér, csakhogy nehezen lélegző, semmire sem használható katonákkal.