Ekkor aztán zavarodottan megállt. Visszament és újra szétnézett a sarokról, majd újra elindult. Volt valami furcsa ezen a háztömbön, és mégis teljesen bizonyosan ez volt az a háztömb. Egy kertfalnak kéne itt állnia... Nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. A kertfal ott volt. Belökte a kaput, a kapu kinyílt, ő pedig belépett.

- Hé, magának meg mi baja van?

Furcsa figura volt. A férfi piszkos inget hordott, és cserepes virágokat helyezett egy nagy dobozba. A hely valamiféle furcsa melegház volt mindenféle üveg vagy lámpa nélkül, de hiányoztak a folyékony trágya számára fenntartott tartályok is.

- Csak nagyban adok el és nem fizetek senkinek Jimsonon kívül. Tehát kifelé!

- Elnézését kérem! - mondta Alan. - A Corday rezidenciát kerestem.

- A micsodát?

- A Sir Alton Corday rezidenciát.

- Testvér, ez itt egy papírdoboz gyár és én bérelem az udvart. A városnak ezen a terén nincs semmilyen rezidencia. Én... Mit is mondott?

- A Sir Alton...

- Megértettem. A kormánytól küldtek? Mert ha igen, akkor ezen a helyen nincs semmilyen fehér készpénz eltemetve. Az egészet felástam, amikor apámtól hallottam a dologról. Ő nem republikánus! De hallotta, hogy valami fehér pénzt találtak odaát a Szabadság úton tavaly.

Alan vádlón nézte a kertet, mintha az elárulta volna őt. Itt ülte meg az első hintalovát, és itt kapta az első verést is, amiért kihúzgálta a százszorszépeket. Lassan újra feltűnt neki a férfi jelenléte.

- Nem tudja... Mit gondol, van bárki, aki meg tudná mondani nekem, hová költöztek Corday-ék?

- Költöztek?

A férfi nevetett, és szakértő módon takarékos mozdulatokkal tovább tömködte a növényeket a dobozokba. Ekkor látta, hogy Alan még mindig ott áll, és vár.

- Megkérdezheti egy szinttel lejjebb. A pap, aki átvette itt a dolgokat, öreg csóka és úgy ismeri az egész közösséget, mint a tenyerét.

- Jól ismerem a helyet, köszönöm.

Alan összeszedte magát, megköszönte a segítséget, és kisétált. A kapu egy apró, könyörtelen és végleges kattanással becsukódott mögötte.

Egy kicsit szédült. A lassulás teszi, mondta magának. Ha három-négyszeres a súlya valakinek napokon keresztül, attól egy ideig furcsán érzi magát.

 

A templom ütött-kopott volt, félénken húzódott meg két nagyobb épület között. Alan, amikor látta, hogy mennyire nincs karbantartva, rájött, hogy az egész környék lepusztult, az utcák kátyúkkal és keréknyomokkal vannak tele, a sár felszivárog a töredezett burkolaton keresztül. Ez egykoron nagy templom volt, mára azonban elvesztette mindkét szárnyát és a tornyát is. Különös volt így látni, amikor nem is olyan régről úgy emlékezett rá, mint nemes, tekintélyes épületre széles gyeppel és az égre néző lyukakkal, melyek átvezettek minden egyes szinten. Biztos kiégett a közelmúltban.

Korán volt még, kopogására a kis ajtón mégis gyorsan válaszoltak. Egy összeaszott figura jött elő fekete köpenyben, és Alan minden szavára bólintott egyet. No nem azért, hogy igent mondjon.

Ezt a gesztust a beszélgetés egész ideje alatt folytatta, és azt jelentette, hogy „nem".

- De itt van a családom kriptája - mondta Alan.

- Család? Kripta? - bólintott kettőt. - Úgy beszél, mint egy fehér, fiatalember.

- Láthatnám a kriptákat? - nyújtott át egy érmét.

- Természetesen, természetesen. És persze a nyilvántartást is, már ami megmaradt.

A padlón azonban csak egy üreg ásított, a sírkövek és nevek többnyire eltűntek. Alan meggyújtott egy templomi gyertyát, és megpróbálta kibetűzni a vésetek némelyikét a remegő vörös fény mellett. S bár felismerte a családneveket néhány tizedik és tizenegyedik osztálybeli sírkövén, a Corday név egyiken sem volt ott.

- Rendkívül rejtélyes - mondta a pap - már csak az is, hogy miért akarja tudni - két biccentés -, de szívesen megmutatom a nyilvántartást is, már ami megmaradt belőle. - Két biccentés, és mutatott Alannek egy kupac penészes könyvet.

Ezek azonban annyira súlyosan megégtek a széleik mentén, hogy csak kevés oldalt lehetett egyáltalán elolvasni, Alan pedig, a forró viaszt észre sem véve a kezén, nem talált semmit.

- Hadd nézzem! - mondta a pap. - Emlékszem egy Strachay-re. Nem Strachay-t keresett, ugye? - Majd: - Hé! Várjon! A kövek némelyike, amelyeket az utca javításánál használtunk, az írott oldalával van felfelé.

 

Alan hitetlenül bámulta.

- A kövek, amelyekkel a kátyúkat tömték be elöl - két biccentés. - jöjjön velem! -

mondta, és kicsoszogott a sötétbe.

Alan eddig a pillanatig észre sem vette, hogy az első szint nem csupán rosszul van megvilágítva, hanem egyáltalán nincs megvilágítva. Egy gyertyácskához kellett folyamodnia, amiért egy dollárt fizetett.

Éppen a sarat kaparta a csizmájával, amikor megszólították. Egy férfi kezében lámpással odajött hozzá, és megrótta a papot „illegális fényárusításért", úgyhogy Alan gyertyája hamarosan kialudt. Felnézett, és egy mohó tekintetű férfit látott rongyokban, amint épp őrá bámult.

- Ha fényt akar, akkor fizessen a fényért, barátom.

Alannek majdnem teljesen elterelte a figyelmét a feladata, hogy megértse, amit hallott. Kényszerítette magát, hogy válaszoljon. És azon kapta magát, hogy „a fények céhének egy tagdíjfizető tagja" vezeti őt vidáman.

Fél órán keresztül kapartak és dagonyáztak, miközben a pap végig bólogatott, újabb és újabb kátyúkat javasolva, míg Alan hirtelen meg nem torpant. Az egyik törött sírkövön ez állt: „ay."

Továbbásott, nem törődve a sárral, próbált egy újabb darabot találni belőle. A lámpahordozó whiskytől bűzlő horkantásokat hallatott, ahogy erőlködött, a pap pedig izgatottan bólogatott.

De ez volt minden.

- Mondok magának valamit - szólt a lámpahordozó. - Van néhány barátom az utcában a hírvivő szakmában, és elküldhetünk egy kertásóért. Persze csak, ha van rá pénze. És felássuk az egész átkozott utcát.

Ez a kilátás láthatóan fellelkesítette, így felállt, és az ásatás leendő terepét vizsgálta lámpájával.

A pap csak bólogatott, hogy ez bizony jó ötlet lenne.

És ekkor Alan megértette. Látta a sarat, a rongyos lámpahordót, a köpenybe bújt papot és az utcát. Látta a templomot olyannak, amilyen volt, és ahogy most kinézett.

Felegyenesedett:

- Köszönöm - mondta. - Nem lesz rá szükség. Ha el akar kísérni, kifizetem a bérét.

Sarkon fordult, kifizette a papot, aki erre hálásan bólogatott. A lámpahordónak megmutatta az utat, amerre menni akart.

Sarkonfordult és maga mögött hagyta az „ay" betűkkel jelölt törött kődarabot.

Hosszú, céltalan gyaloglás után Alan egy kicsit összeszedte gondolatait, és azon vette észre magát, hogy feljöttek a szinteken, és most kint voltak a nyílt vidéken, lepusztult házak gyűrűjében. Összezavarodott kissé, mivel nem emlékezett ilyen részre, noha lehetséges volt, hogy élete során nem látta új-Chicago egészét.

- Ez a Fénypark - mondta a lámpahordó a régi ismeretség melegségével hangjában. -

Arra van az én lakásom. Nem olyan rossz. Másfél méterszer másfél méter, majdnem ki tudok nyújtózni. A dolgok egyre jobban mennek nekünk, republikánusoknak. A város kevesebb, mint harminc százaléka munkanélküli, és ez már igazi haladás!

- Harminc százalék? - kérdezte Alan, sötét gondolatai ellenére is döbbenten. - Azt hittem már tíz százalék magasnak számít. De persze feltételezem, hogy maga a harmincba tartozik.

- Én? - kérdezte a lámpahordó vérig sértve. - Higgye el nekem, én bizony dolgozó vagyok! Úgy bizony, uram!

Én egyike vagyok a hetvennek. Mit gondol, hogyan kaphattam engedélyt arra, hogy az embereknek világítsak? Magam vagyok a megtestesült szorgalom, munkaadó uram! És csak hogy bebizonyítsam, most itt helyben megállok, és kiérdemlem a borravalót idegenvezetésért. Én megyek, világítok, maga pedig követ. Ez egy dolog. De sehol nincs olyan a szakszervezetem szabályai között - bár az igaz, hogy sok ilyen van az idegenvezetők szabályai között, de amiről nem tudnak, az ugye nem fáj nekik - ami meggátolná, hogy megmutassak magának néhány dolgot, amit látni akar. Hová menjünk?

- Próbálok orientálódni - mondta Alan nagyobb igazsággal szavaiban, mint gondolta volna. - Ez itt a Fénypark. Én a Fényparkhoz akartam eljutni, de ez nem az a Fénypark, amit én ismerek. Valamilyen hibát követtem el. Vagy maga. Egy olyan helyet keresek, amely nagyrészt gyep, nagy házak vannak és istállók. Biztosan tudja, hogy merre laknak a lóversenyes népek.

- Munkaadó uram, az egyetlen versenyzés, amit erre űznek, a csótányok között folyik.

Ezt pedig azzal az ötven centtel tudom bizonyítani, amit múlt hétfőn vesztettem el. És ez az egyetlen Fényparkunk. Lehet, hogy maga finnyásabb, mint mások, de attól ez még a Fénypark, amit el kell fogadnia, mert nem talál másikat.

- Tegyük fel tehát, hogy a hely fel lett parcellázva. Itt jobbra és balra látok néhány régi házat kiemelkedni a szemétből. Én konkrétan a Montgraine rezidenciát keresem.

Egészen pontosan a vidéki rezidenciájukat, ha nem bánja, hogy nagyképűen vidéknek hívom itt ezt a szintek árnyéka alatt. A házat Sunnylawn-nak hívták.

- Úgy hangzik, mint valami temető - mondta a lámpahordó. Nos, ha hajlandó egy kis extrát fizetni az idegenvezetésért... Mi volt a pontos és konkrét cím?

- Nem volt cím. Egyszerűen csak Sunnylawn. A Montgraine rezidencia. Mindenki...

- Mindenki ismeri a helyet. Tudom. Már korábban is voltam idegenvezető, munkaadó uram. Tényleg... tényleg van pénze, ugye?

- Természetesen.

- Rendben. Van itt egy Montgraine út vagy tízsaroknyira. Emlékszik, hogy mit mondtam az extra díjról?

- Ha a jó helyre vezet, megduplázom a díjat - mondta Alan.

A lámpahordó azonnal megduplázta a megduplázandó díjat az elméjében, és egyenesen nekiindult, át egy sor lerobbant utcán és szemetes sikátoron.

- Az ott az én lakásom - szólalt meg. - A kormány építette fel ezt az egész részt úgy öt évvel az utolsó háború után, és elég jó munkát végeztek, ahogy hallom. De mostanra, be kell ismernem, valahogy tönkrement. Ez a három méterszer három méteres beosztás jó, ezt fenntartom. Legyen az embernek egy lakása a friss, tiszta, nyitott levegőn, egy háza, ami majdnem elég nagy, hogy kinyújtózzon benne, és maradjon elég tere, hogy főzzön benne, ha nem esik az eső. Az utca ott van.

Alan végignézett az ismeretlen tájon. Nem voltak lámpák, mely tényt lámpahordója a lámpahordók alkalmazásának szükségességével magyarázta, de volt valamiféle átható derengés a számos ablak eredményeként, így a körvonalakat azért látni lehetett.

Sunnylawn egy dombocskán állt.

- Van itt valahol egy domb?

- Az idegenvezetési díj teljes érvényben van - szúrta közbe a lámpahordó. - Van.

És elindult abba az irányba.

Távolról látni lehetett ezen a halványan megvilágított területen is, hogy Sunnylawn alig volt többé ház és birtok. A birtokot apró darabokra szabdalták, amelyen apró épületek kuporogtak, melyek nem voltak sokkal nagyobbak, mint egy-egy kutyaház, még akkor se, ha alkalmanként kétszintesek voltak. Felettük azonban egy épület magasodott.

Alan végül felismerte a pajtát, ahol az öreg Mongraine csodás ügetőlovait tartotta.

Továbblépdelt az apró utcák labirintusán és az azokat borító csúszós szemétés sárrétegen keresztül, hogy végül meglelje magát a házat, amely láthatóan érintetlen volt, ahogy fölémagasodott.

A szíve kihagyott. Az ablakok közül sok ki volt világítva, és az egész olyan ismerősnek tűnt! Lehagyta az idegenvezető-lámpahordót, és megkerülte a sarkot, hogy eljusson a verandához. Egy kicsit meglepődött, amikor azt találta, hogy a hely körbe lett zárva, mivel a veranda nagy volt, és ez volt a ház egyik elsődleges vonzereje. De azért fürgén az ajtóhoz sietett.

A hirtelen felszökő optimizmus semmilyen kétségnek nem hagyott helyet, amikor névtáblák tömegével találta magát szembe. Félresöpörte ezt a nyilvánvaló bizonyítékot arra, hogy a helyet lakásokra osztották, és a Lámpahordók céhének minden szabályzata ellenére öngyújtóját meggyújtva megtalálta a nevét is!

„Miss Cerita Montgraine."

Ez az!

Hátrapördült a lámpahordó felé, adott neki találomra egy bankjegyet a saját kötegéből, mondott neki egy boldog istenhozzádot, és keményen rátenyerelt a csengőre.

Várt. Megigazította a zakóját, elrendezte a gallérját, azt kívánta, bárcsak áldozott volna egy pillanatot, hogy a Vadász mocskának legalább egy részét eltávolítsa, majd felismerte, mennyire mocskos is a zakója, és levette.

Aggódva nyomta meg másodszor is a csengőt. Nem félt. Még nem volt igazán késő.

Biztos fent lesz.

Chica. Nos, valami gyors magyarázkodásra biztosan szükség lesz, hogy miért is maradt távol ilyen sokáig. És tökéletesen fel kell készülnie arra, hogy öregebbnek fogja találni, mint amire igazából számított. Legyen csak olyan öreg, amilyen. Nem gond. Az ő

hibája volt az egész, és valahogyan csak össze tudják kötni a sorsukat, és egy jó életet teremteni belőle. Akkor sincs baj, ha akár negyvenöt-vagy ötvenéves. Az is rendben van.

Egy nőnek szüksége van egy bizonyos korra, hogy megfelelően tudjon gondoskodni egy férfiról.

Ki is mondta ezt? Királynő? A vicces öreg Királynő. Ő pedig ott járt, ahol a csillagok ragyognak, és azt hitte, soha nem fog visszatérni. Mekkora bolond is volt. Jocelynnek igaza volt. Bolond volt. Úgy gondolta, hogy soha nem ér haza, és most itt állt, és az van a csengőre írva: „Miss Cerita Montgraine". És ő még hogy figyelte a sebességmérőt!

Azt kívánta, bárcsak kicsit több ideje lett volna. A cipője sáros volt. Nem sok víz volt a hosszú úton.

Nos, ezt biztos meg fogja érteni. Várt, nem? Várt!

A verandán belülről lépések hallatszottak, az ajtó pedig résnyire nyílt.

Alan sugárzott, és készen állt rá, hogy a karjaiba ölelje a lányt.

Azonban csak egy szomorú arcú, törpeszerű férfi volt az, aki csak annyit mondott: - Menjen innen!

Alan kuncogott. Micsoda szakadt csavargónak nézhet ki.

- Sajnálom, nincs nálam névjegykártya, hogy beküldhessem. De barát vagyok.

Nem bírt ellenállni a meglepetés-tényezőnek, ami ebben a helyzetben volt. Mekkorát fog a lány nevetni vele. - Nincsenek barátok. Ha pénzt akar, nincs pénz.

 

Alan kitámasztotta az ajtót, hogy ne lehessen becsukni. Jókedvűen vigyorgott: - Tényleg barát vagyok. Egy régi barát.

- Nem. Vegye ki a lábát! - a férfi megijedt.

Hagyjuk, le kell mondania a meglepetésről. Talán jobb is így. Eléggé meglepi majd a lányt halottaiból ekként felbukkanva.

- Ne féljen! Senki nem fogja bántani magát! Jelentse be - nagy levegőt vett - Mr. Alan Corday-t!

A törpe vaksin hunyorgott egy darabig a homályban: - Nem a kormánytól jött, ugye?

- Nem, teljes mértékben biztosíthatom önt, hogy nem.

- Ez nem valami trükk, ugye? Mert ha az, nekem van egy igen erős orvosságom, ami aztán fájni fog!

- Barátom, semmi trükk! Az asszonya azonnal fel fog ismerni.

- Nos, ezt kétlem. De ha észben tartja az erős orvosságomat, akkor feljöhet.

- Azt hiszem, jobb ha előbb bejelent.

- Fogadókész - mondta a törpe -, de ne felejtse el a gyógyszeremet!

Kinyitotta az ajtót, és áttrappolt a verandán, fel a lépcsőn.

A ház hátsó részénél megállt, és kinyitott egy ajtót. Benézett, biccentett egyet magának, majd megszólalt: „Miss Chica. Miss Chica! Egy úr akarja látni, aki Mr. Alan Cordaynak nevezi magát. Miss Chica, ébredjen fel! Egy úriember akar találkozni önnel.

Egy vékony kis hang válaszolt neki:

- Ébren vagyok, Saib. Nem vagyok ágyban, vagy igen? Természetesen ébren vagyok.

Fel vagyok öltözve, tehát nem vagyok ágyban.

- Egy úriember jött...

- Hagyja, engedjen be! - mondta Alan, és szélesre tárta az ajtót.

 

Nem volt biztos benne, hogy mit lát egyetlen pillantás után. Később nem tudta felidézni, hogy hol is ült a nő, és hogyan is nézett ki.

Egy kandalló állt ott rajta néhány kerámiával, néhány porcelánkutyákkal és -lovakkal teletömött asztal, több nehéz szék, és egy nagyon keskeny, bevetett ágy.

- Esni fog? Egész nap úgy éreztem, hogy esni fog. Nem esik, ugye?

- Egy úr van itt látogatóban! - erősködött Saib élesen. - Hangosan kell beszélnie, miszter. Nem hall túl jól. De nagyon élénk. Egyedül öltözik.

- Ó, igen, persze, milyen ostoba is vagyok. Nos, uram. Már látom is. Kérem, foglaljon helyet. Mi is a neve?

Saib megszólalt:

- Mr. Alan Corday.

Rövid, meglepett csend következett. Majd: - De még be sem jött.

Alan leült egy törékeny kis hintaszékbe.

- Nincs is itt - ismételte némi szomorúsággal, összekulcsolva apró ráncos kezeit.

- Uram, ne merje megijeszteni! - mondta Saib fenyegetően. - Tizedik osztálybeli, de amnesztiát kapott az elméje miatt, tudja. fusson eszébe, hogy mit mondtam az orvosságomról, és ne merje megijeszteni őt.

- Éppen teázni készültem - mondta a nő. - Saib, hozd be a teáskészletet, és szolgáld ki az urat. Tudom, hogy rettenetesen udvariatlan tőlem, hogy nem vagyok vendégszeretőbb, de amióta a férjem meghalt, elég sokat vagyok egyedül, tudja. Ismerte őt? Kiváló ember volt. Olyan erős és jóképű. És micsoda stílusa volt. Mérnök-földmérő volt, s amikor visszatért, összeházasodtunk. Biztosan tetszett volna magának. Nem látok túl jól, de maga nagyon fiatalnak tűnik. Maga fiatal, uram? Bocsásson meg egy tolakodó öregasszonynak, de talán ismeri valamelyik fiunkat az iskolából. Á, megjött a tea. Egy vagy két cukrot kér?

Saib letette a tálcát. Dísztelen tálca volt. Egy vékony szelet kenyér, egy apró vajdarab és egy teáskanna volt rajta. A nő reszkető kézzel töltött, és megpróbálta letenni mellé a férfi csészéjét. Saib gyorsan segítségére sietett, egyetlen pillanattal előzve meg a katasztrófát.

-Te jó ég! Azt fogja hinni, hogy semmihez sem értek - mondta. - De az egyik fiamat említette. Raymond-ot? Milyen jó fiú is ő. Minden héten ír nekem. Ön is úgy gondolja, hogy jóképű, ugye?

Belekortyolt a teájába, majd félrerakta azt.

- Úgy érzem, esni fog. Esett, amikor bejött? Folyamatosan az az érzésem, hogy esni fog, Saib.

Esik már?

- Nem, kisasszony. Nem esik - mondta Saib. - Talán nem hallotta még. Ez Mr. Corday.

A kezei erősen remegtek, ahogy felemelte a teáscsészét. Úgy tűnt, nagyon zavart, bámult maga elé, egy kicsit rázta a fejét, mint aki megpróbál valamilyen emléket felidézni.

- Ó - mondta megkönnyebbülten -, a fiatal Alanre gondolt. Nos, fiatalember, rettenetesen sajnálom. Az ifjú Alan most épp nincs idehaza. Egy órával ezelőtt ment el valami lánnyal. Egek, milyen veszélyes férfi! Összetört szívek, méghozzá a legjobb családokból. De majdcsak lecsillapodik. Ne aggódjon egyik fiam miatt se, uram. Mindannyian apjuk dicsőségére válnak.

Mindannyian, uram. Mindannyian.

Alan már állt, a sapkáját markolászta.

- Ó, máris mennie kell? Pedig olyan jó ez a tea ma este. Igazi tea, de hiszen Saib annyira drága fiú. Nem maradhat, amíg Alan visszatér? Amíg Alan visszatér? Amíg Alan visszatér?

- Ugyan, ugyan - mondta Saib. - Kiönti a teáját, és az egész szőnyeget eláztatja. Jobb, ha megy, uram. Az idős hölgy nem bírja az izgalmakat. A szíve, ugye érti. Pedig idáig rendkívül ígéretes napja volt.

- Viszlát - mondta a nő vidáman. - Viszlát, és látogasson meg újra! Annyira örültem a híreknek az ifjú Alanről. Saib, hozasson elő egy kocsit Alan barátjának. Lehet, hogy esni fog, tudja. Viszlát, uram. Viszlát!

Saib a külső ajtóig kísérte.

- Vannak jó napjai, és vannak rossz napjai. A mai jó nap. A doktor örömmel hallja majd, ha holnap eljön. Öreg fehér ő is, mint én - Greeson Graham sofőrje voltam a régi szép napokban, bizony, és a nyakammal fizettem volna érte, ha nem lett volna szükségük valakire, aki gondozza, ami megmaradt az istállókból. Aztán a doktor két évvel ezelőtt rábeszélte őket, hogy engedjék meg, hogy gondozzam ezt az idős nőt itt. Nagyon megszerettem őt. Furcsa szerzet. Ki nem találná, hogy mi történt vele, ugye? Úgy értem, hogy mitől őrült meg? Nos, talán a forradalom volt az. Sokakat elért közülük. Bár valaki azt mondta nekem, hogy már azelőtt is őrült volt, és azért nem végezték ki, mert... Nos, nem tudom. Jó ember, és nem beszél túl sokat. Ma hallottam őt a legtöbbet beszélni. És jobban érzem magam, hogy egy tizedik osztálybelit szolgálhatok.

Talán mert hozzá vagyok szokva a stílusukhoz. Ne vegyen be semmilyen mesét a családjáról! A mindenit! Soha nem volt férjnél, és biztosan nincs fia!

Kinyitotta az ajtót Alan előtt:

- Hé, ez meg mi? Pénz? De hát ez rengeteg. Hát az idős hölgynek elkel némi élelmiszer, azt garantálhatom. De hát ez sok pénz! Bízhat bennem, sokáig ki fog tartani, bár azt hiszem, nincs már neki sok hátra. Legalább nyolcvanéves lehet. Nem értem, uram. Nem is mondta, hogy miért jött. Miért jött, uram? És ez a pénz?

Alan két órával később abban az esőben sétált, amitől a nő félt. Nagy eső volt, és teljesen átáztatta fehér zubbonyát.

Percekig csak állt, és nézte a felhős eget, mely szürkén derengett a város fényeitől.

A nő megmondta, hogy esni fog.

A Mennyvadász remegve hajtotta magát előre pályáján, az orrtól a hídig részecskék tüzétől lángoló testtel, miközben a hajtóművek dübörögtek az elfojtott erőtől és egyre nagyobb sebességekre gyorsították a hajót, mely tűzlándzsaként hasította az abszolút nulla fok sötétjét.

Két hajóév alatt a híd nem sokat változott. Új volt a kommunikátor az ő szolgálata alatt, a régi meghalt egy csatában a Capella rendszerben, az üveg teljesen kitört a sebességmérő műszerből, Sebes pedig néha remegett, amikor felváltotta őt az őrségben.

Máskülönben minden a régi volt - sötét ablakok sora, melyeken keresztül látni lehetett a csillagok vonulását, kopott fedélzet, melyet soha nem mostak fel, műszerek műszerek hátán, és számlapok, tárcsák és kapcsolók egymás hegyénhátán, mind zsíros kosztól mocskosan.

Alan a korlátnak dőlt a figyelőszárnyban, ujjait beakasztotta az űrhajósok szokásának megfelelően, akik sose távolodtak el túlságosan valamilyen fogódzótól, és mindig fel voltak készülve a gravitáció megszűnésére. Biztosított őrszolgálat volt ez, minimális legénységgel az egyes állomáshelyeken. Egy óra telt el, amióta „megtömték a hasukat", az ételszag tehát még mindig erősen érződött a hajóban, bár gyengült, ahogy a ventilátorok szűrői megtisztították az állott levegőt. A tömeg, vagy százötven ember pedig még mindig az ebédlőben maradt egy rögtönzött énekestet produkálva magának.

A fedélzetmester nyitva hagyta a feljárót, hogy a hídon is hallják, és bizony fel is hallatszottak az „Éljen a legénység" lelkes hangjai.

 

Egy barát a balodon egy pedig a jobbon, Éljen a legénység!

Bátran, vállvetve dolgozunk poszton, Éljen a legénység! Éljen a, éljen a, éljen a Vadász, Éljen a, éljen a, éljen a Vadász, Éljen a, éljen a, éljen a Vadász, Éljen a legénység!

 

A kormányos a hirtelen támadt csendben dúdolni

kezdett.

- Csendet a hídon! - mondta Alan Corday.

A nagy hajó dübörgése hangosabbnak és erősebbnek tűnt a dal vége után, a híd ablakai pedig sötétebbnek. Alan ránézett a sebességmérőre. Most már másodpercenként kétszáznegyvenezer kilométer felé gyorsultak.

 

Néhány váltáson belül elérik a sebességüket. A kétszázharmincezres tartományban mindig egyenetlen volt az út, így örült, hogy végre kikerültek ebből. Az Ördög úgy vélte, hogy a hiba az üzemanyag-dúsítókban van. Amióta tíz úttal ezelőtt felszerelték ezeket az új hajtóműveket, ez a jellegzetesség mindig megvolt. De most már legyőzte ezt a sebességet. Alig lehetett látni a tű mozgását. A legénység szempontjából kevésbé fárasztó a kétszáznegyvenezres tartomány és a fölött, mivel az ember súlya könnyebbé válik, ahogy a gravitációs görbe laposodni kezd. De a hajónak ezért meg kellett dolgoznia, és egy ujjal hozzáérve a korláthoz érezni lehetett a rázkódást.

Újra énekelni kezdtek, „Az űrhajós álmát". Alan pedig lassan verte a ritmust hozzá a ceruzájával, késleltetve egy pályamódosítási számítást az űrgörbéhez, amíg a dal véget nem ér.

Elért némi haladást a navigáció terén az elmúlt két évben. Minden apróbb számítást ő csinált már. De még mindig égett az arca a szégyentől, amikor eszébe jutott Jocelyn, amint felfedezett egy töredék ívmásodpercnyi hibát a számításában valamelyik nap.

- Nem kétlem, Mr. Corday, hogy egy szép napon, mire öreg leszek és fogatlan, elsajátítja az egyszerű trigonometriai számítások alapjait. Mr. Hale, adjon kölcsön egy könyvet Mr. Cordaynak a gömbszerű testekről. Nem lenne szüksége egyre a számtan témakörében is, Mr. Corday?

Miközben felidézte ezt, beledöfte a ceruzáját a jegyzettömbbe félig-meddig arra számítva, hogy meglátja a közelben Kokszost, amint vigyáz rá. Kokszos azonban majd nyolc hónapja öngyilkos lett, Alan pedig, bár távol állt attól, hogy ő legyen a harmadik a rangsorban, egyedül végezte a munkáját.

Amint befejeződött a dal, újra ránézett a sebességmérőre, majd a pálya-visszaigazoló műszerekre, és elkezdte kiszámítani a pálya görbületét.

Rázendítettek az „Utazás" című nótára, a hajtóművek dübörgéséhez időzítve.

 

Távoli csillag, messzi cél kel,

A Vadász hosszú útján lépdel,

Hideg pálya, éjsötétbe

hull, A hajóra csillagos ég borul.

Fent a Capella messzi ösvény,

Apró kis pont egy égi örvény,

A hajót ne fogja semmi ármány,

Tudd mivé leszel ezer év árán.

Kapitányunk pályát mér be,

Tisztjei ott várnap még,

Meteorral még merészebb,

Utasítás suhan, hét!

Látjuk majd a Capella fényét,

És villámokat nagyon sokat,

Nem maradunk, vár sok fényév,

Sorra látunk városokat.

Mögöttünk nap fakó fénye,

Halvány csillag dereng távol,

A leggyengébb is a Círhuszon,

Tudja már, hogy vár a mámor.

Évszázadból tíz is telik,

Ahogy messze haladunk,

Évszázadból tíz is telik,

A Föld kerüli a Napunk.

Visszatérünk mi gazdagon,

Ki hány várost vehet meg,

Hat hónap telt, nem több lustán,

Csak a bolygók halnak meg.

Ég áldja tisztjeinket mindet,

S óvja a legénységet máma,

És Isten áldja jocelyn mestert,

Ki magányos útját járja.

 

Alan egy pillanatra összerezzent. A dal nagyon régi volt, s ahogy elhalt, hirtelen tudatában volt, hogy milyen kevéssé tartozik ide, milyen felületesen is fogadják el őt.

Hirtelen megrázkódtatás érte, amikor felismerte, hogy több mint két év hajózás alatt, egyetlen barátságot se kötött.

Ő volt, Mr. Corday, a fiatalember, aki egy nap talán majd harmadik lesz a rangsorban, valaki, akinek kötelességből és a szokások miatt engedelmeskedni kell, valaki, akivel köznapi ügyekben egyeztetni kell, az akit fel kell keresni, amikor kisebb hajótest-javításokat akar valaki.

Hirtelen azonban tudta, hogy soha nem tartozott közéjük. Saját bánatában és elkeseredésében elmerülve el is felejtkezett a hajóról. Most azzal a furcsa érzéssel tekintett vissza az elmúlt két évre, hogy soha nem volt igazán a hajótesten belül.

Ennek is megvolt a maga oka, mondta magának gyorsan. Ott volt a lázadás dolga.

Nem az, amelyet Királynő tervezett, hanem egy olyan, ami majdnem sikerrel járt. Öt új ember indította, akiket a Vénuszon vettek fel egy szerencsétlenül járt naprendszerbeli cirkáló legénységéből. Még most is remegni kezdett, amikor felidézte a letartóztatásukat és kivégzésüket.

Jocelyn egy maroknyi, de éppen elégséges őrszolgálat kivételével összegyűjtötte a legénységet, halkan felolvasott valamit egy kis könyvből, aminek Szent Biblia volt a címe, majd minden együttérzés nélkül jelzést adott a kezével, és mind az ötöt egyiket a másik után űrruha nélkül kidobták a zsilipen a vákuum és az abszolút nulla fok azonnali halálára ítélve őket.

Hirtelen felidézte a beszélgetést, amit Kokszos és Mag Godine folytatott utána.

- De előbb megfagynak! - mondta Mag. - Tehát nem robbannak fel.

- Előbb felrobbannak - válaszolt szenvedélyesen Kokszos. - Még csak esélyük sincs arra, hogy megfagyjanak.

- Mondom neked - mondta Mag -, hogy kisbolygóként fognak keringeni - merevre fagyva.

- Én meg azt mondom - mondta Kokszos -, hogy azonnal és minden átmenet nélkül egyszerű atomokból álló halvány rózsaszín köddé válnak. Bizony!

Soha nem egyeztek meg ebben. Fura, hogy ők, akik olyan régen az űrben voltak, bőségesen idézhető példákkal, nem hoztak fel tényeket ebben a vitában. Személyeskedő

vádaskodás lett a vége, Mag kisasszony pedig napokig nem szólt senkihez.

Őket figyelve némi késéssel Alan ráébredt, hogy milyen közel is került ő ugyanehhez a sorshoz. Ez a gondolat nagyon alázatossá tette Jocelynnel szemben. És a mai napig soha nem beszélt se Flepnivel se Királynővel a szégyen érzése nélkül.

Nem félelem - ismerte fel hirtelen, ahogy őrt állt egy új dalt hallgatva -, szégyen.

Mert Jocelyn összeszedte és visszavette őt az első útja után, és jocelyn majdhogynem kedves volt. És ő valaha részese volt egy olyan tervnek, amely - első lépésként - végzett volna jocelyn kapitánnyal.

Hirtelen újra ideges lett a dolog miatt. Nem értette jocelynt, de hát őt senki sem értette. A különös, hűvös jocelyn, aki mindig makulátlan fehér ruhába öltözött, mindig harapós volt, soha semmi nem hatotta meg. Jocelyn az ő whiskyjével és a fejfájás elleni porral. jocelyn és az ő furcsa és ősi zenéje. jocelyn és a hatodik érzéke a hajóval kapcsolatban. És jocelyn, a kegyetlen, elvtelen, etikátlan és erkölcstelen - Alan semmit nem értett belőle. És az egész embert úgy, ahogy volt megvetette.

Elkezdték énekelni, hogy „Miért, miért, miért járjuk a céltalan egeket", Alan pedig ezredszer nézett szembe ezzel. S ahogy a dal haladt, zajosan, gúnyosan és gúnyt űzve mindannyiukból, újra érezte az elkeseredés teljesen soha el nem tűnő érzését.

Nem volt céljuk. Nem tartottak sehová. Számkivetettek voltak, arra ítéltetve, hogy halálukig otthon és barátok nélkül létezzenek a hajó falain belül, semmit el nem érve, tétlenül nézve a céltalan századok egymást követő kavalkádját. Miért?

 

A szolgálat végére Hale vacsorától jóllakottan, és számos dalt elénekelve mászott elő, egy rettenetes szivart szívva, hogy ellenőrizze a haladási pozíciójukat, ami mindig bizonytalan dolog volt, mielőtt elérték volna a sebességüket. Alan figyelte egy darabig.

- Nos, úgy néz ki, hogy körülbelül kilencszáz váltás múlva újra a Földön leszünk -

dörögte Hale önelégülten csak úgy általában a hídnak.

Alan hirtelen megszólalt:

- Miért?

Bucko Hale megkövülten nézett rá. Egy pillanatra eltátotta a száját, azután - mivel majdnem kiejtette a szivarját - áttolta azt óriási szája másik szegletébe.

- Ott maradhattunk volna az utolsó bolygón - mondta Alan.

- Megtehettük volna - kezdte Hale, lassan összeszedve a gondolatait.

- Van víz, vadak, fák, kellemes az éghajlat, nincsenek veszélyek, egy kis gyarmat már létezik is. Megnéztem. Maga nem?

- Az O'Rourke-on maradni? - kérdezte Hale.

- Miért ne? járhatnánk rosszabbul is. Mindenféle mesterség megtalálható itt a hajón.

Van kormányzatunk. És emberként élhetnénk az életünket.

- Az életünket...? Mi van magával? Részeg?

- Mondjon egy jó okot, ami ellene szól!

- Nos hát... sok minden szól ellene. Én... - dadogni kezdett, és egyre mérgesebb lett, mert nem tudott felelni.

- Minden egyes utunkon a halállal futunk versenyt. Amikor most visszaérünk a Földre, ki tudja, hogy mit fogunk találni. Egy biztos csak, hogy a dolgok megváltoztak az alatt az ötven generáció alatt, amíg távol voltunk. Most sem lesz több közös témánk a Földdel, mint legutóbb. Semmi hasznuk nincs belőlünk. Amikor rakományt viszünk, jól megvágnak minket, mert tudják, hogy még az ük-ük-ükunokájuk se találkozik majd velünk. Nem szolgálunk semmilyen bolygót a csillagok között, amelynek szüksége lenne ránk. Most mondja meg, hogy miért ne maradnánk az O'Rourke-on, és élnénk úgy, mint az emberek.

Hale mérgesen nézett körül, majd kitört:

- Elégedetlenséget próbál szítani? Ha maga nem szereti a szabadságot, nos néhányan szeretik. Ha maga nem szereti a mókát és a sok pénzt, az nem jelenti azt, hogy mi is mind ilyen kedves kis úriemberek vagyunk. És - kiáltotta, miközben hangja egyre emelkedett és feszültebb lett - ha nem tetszik ez az egész, akkor lépjen le a következő megállónál!

Nem kell a fedélzeten maradnia!

Ezzel Hale távozott.

Alan megmerevedett az utolsó csapástól. Ott állt, bíborvörös arccal, mérhetetlenül dühösen. Tudta, hogy meglennének nélküle. Jocelyn épp elég gyakran adott hangot ennek. Tudta, hogy valójában nem tartozott igazán ide. Mégsem volt tisztességes Hale részéről ilyen keményen reagálni egy egyszerű kérdésre.

De vajon egyszerű volt-e ez a kérdés? Amikor az utolsó útjukra gondolt, elgondolkozott. A nyelv olyan sokat változott, hogy már alig értették őket. Ami azt illeti, most már ő sem a helyes angolt beszélte, hanem a hajó konyhanyelvét, és a „parti"

kereskedelmi keveréknyelvet, az időtlen űrnyelvet. A saját technológiáját háromezer-

ötszáz éve elfelejtették a Földön - ősi volt. Ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni abba a társadalomba, most az első osztályban kéne kezdenie, és mindent meg kéne tanulnia a nyelvtantól a szokásokig. Nem tartozott többé a Földhöz. Otthontalan volt, egy vándor az abszolút nulla fokban és az örökkévalóságban. Hale-nek mégse kellett volna ezt ilyen keményen kimondania.

Összeráncolta a homlokát. )ocelyn szerette a kényelmet. Miért nem látta át )ocelyn, hogy milyen könnyű is lenne egy új gyarmatot létrehozniuk a hajóból valamelyik barátságos csillagon? A Földön, nem. De egy jó bolygón egy csillagászati szempontból megbízható rendszerben - miért ne?

Aztán felidézte némely látogatásuk brutalitását, a legénység kapzsiságát és szabadosságát.

- Ezek - gondolta elszomorodva -, válaszok voltak.

- Egy francos műemlék a kicsike - mondta a műhely vezetője -, de azt hiszem, meg lehet foltozni.

Alan némiképp meglepődött azon, mennyire felbőszítette ennek az ingujjas földinek a viselkedése. Minden úttal úgy tűnt neki, hogy a faj már nem olyan életképes, mint amikor utoljára kapcsolatba került vele. Ez a kritika pedig a Vadásszal szemben -

függetlenül attól, hogy Alan maga milyen átkokkal illette - tűrhetetlen volt ilyen póri szájból. Már-már ki is ejtette egy maró rendreutasítás első szótagját, menet közben aztán mégis változtatott a tónusán. A hosszú utat járó hajókkal szemben semmiféle szakmai etikai kódexet nem alkalmaztak, soha semmilyen korban, és most a fedélzeten élő összes ember ennek a fickónak a jóakaratától függhetett.

- Biztos vagyok benne, hogy tud tenni valamit - mondta Alan. - Természetesen, ahogy az lenni szokott, nincsenek pótalkatrészei a gépezethez, de azt hiszem, teljes egységeket is beépíthetünk, ahol pótalkatrészekre lenne szükség.

A műhely vezetője gyanakodva nézett rá.

- Túl fiatal maga ahhoz, hogy ilyen nagyvonalúan beszéljen. Van felhatalmazása ilyen kiadásokra? Szép kis summába fog kerülni.

- Én vagyok a javításokért felelős személy - mondta Alan, megőrizve nyugalmát. -

És rendelkezem a felhatalmazással, hogy bármekkora szükséges összeget kifizessek a javításra.

- Hm-m-m. Vegyük azt a lyukat ott az orrban. Ezeket a régi állorr szerkezeteket nem olyan könnyű rendbe hozni. Az egész ütközőszigetelést le kell szednünk, hogy kiszedhessük a meteordarabokat, ha vannak, és új kapcsokat kell betennünk, valamint rugós válaszfalakat... ami kerül... hm-m-m - számító pillantást vetett Alanre -, kerül mondjuk, százhúszezer tylerbe.

Alan előhúzott egy kis könyvecskét, és az első oldalon ceruzával gyors számítást végzett. Nem tudta átszámítani a különböző árfolyamváltozásokat, a saját mérnöki tudását pedig dollárban szerezte. Egy tányér ham and eggs árát használta az átszámítás alapjaként, mivel ez az ő idejében egy átlagos étteremben körülbelül egy dollárba került.

A javasolt javítás tehát körülbelül harmincezer dollár volt, az űrkikötő éttermében végzett ellenőrzése alapján.

- Harmincezer - motyogta az orra alatt -, nem költhetek többet százezer tylernél.

- Akkor el kell nagyolnunk a munkát - felelte álságos sajnálkozással a műhely vezetője.

- Akkor is - kérdezte Alan, lejjebb véve a hangját -, ha megfelelő teljesítés esetén maga személyesen is kap kétezer tylert?

A művezető gyorsan körbepillantott, majd kacsintott egyet: - Maguk ott a hosszú úton egész csomó kis trükköt tudnak. Cipelik magukkal korról korra.

A férfivel folytatott beszélgetés - még akkor is, ha az egyetemi tankönyvekben űrnyelvnek nevezett kommunikációs formában folyt - teljesen érthetetlen volt már a számára. Alanben kezdett kialakulni egyfajta öntudatlan meggyőződés, hogy bárhova is megy, külföldiekkel van dolga. Ezzel egy vitában talán nem értett volna egyet, hiszen valóban ostoba gondolat, hogy az ember országa társadalmilag, nyelvészetileg és etnológiailag egy fémdobozban bújjon meg.

- Namost itt van a légtartályok kérdése - mondta. - Feltételezem, hogy van valami új a szűrők és motorok terén is.

A művezetőnek ravasz ötlete támadt. A Föld most a gépészeti reneszánsznak nevezett korszakát élte, így aztán könnyű volt használt felszereléshez jutni, olyan gyorsan változott a technológia. Ismert néhány régi egységet, amit olcsón megkaphat - még tavalyról. Alan átnézte ezeket, megfejtette az elvet, ami alapján működtek, végül rájött, hogy a levegőt bontják fel egyedi atomokra, és a nemkívánatos szennyeződéseket hasznosítják energiaként. Ezután az anyagi haladás mindenütt jelenlévő nyomaiból kikövetkeztette, hogy lenniük kell ennél újabb felszereléseknek is, kikövetelte maguknak és beszerezte ezeket, s most ott csillogtak vadonatúj dobozaikban.

- Ma délután - mondta Alan, miután megegyeztek ennek az árában - bemegyek újChicagóba, és ellenőrizni fogom a becsléseket. Én...

- Hova?

Alan megfordult, és elnézett északra, abba az irányba, ahol a város terpeszkedett tizenhat szint magasságban és ahol a külvárosok minden irányba ezerkétszáz kilométer távolságba nyúltak.

- Candiára gondol? - kérdezte a művezető. - Emlékszem, hogy valaki egyszer említette, hogy régen egy másik város volt itt, de Candia már - nézzük csak - a rosseb tudja. Talán hat-hétszáz éves is megvan. Igazán régi. Van néhány épületünk, amely egészen a harmadik triarchátusig nyúlik vissza. A legrégebbiek Hallolanden.

- Hol?

- Hallolanden, a kontinensen.

- Úgy érti Észak-Amerikában?

- Nem tudok mit mondani, mert sose hallottam ezt a szót. Viszont visszatérve a becslésekre. Megbízhat bennem. A lényeg, én megbízhatok-e magában?

- Ne aggódjon a fizetés miatt - mondta Alan. - A fél délelőtt a kirakodással telt, vagy nem vette észre?

- Igaz, de vajon mit rakodtak ki? Maguknak, hosszú utas fiúknak néha nagyon furcsa elképzeléseik vannak a rakományról. Láttam egy hajót itt múlt májusban a maguk őrült bizniszéből, és sziklákat hozott. Egyszerű sziklákat.

- Biztos több volt az annál - mondta Alan. - Senki nem cipelne sziklákat ötven vagy száz fényévnyire.

- Pedig így volt, sziklák. Sok bajunk volt azzal a társasággal. Olyan őrültek voltak, mint a holdkórosok, az egész banda. Azt állították, hogy az anyagot uránnak hívják.

- Valaha hasznos volt - védekezett Alan.

- Nekem nem tudja bebizonyítani. Megnéztük minden elérhető könyvben, és még csak nem is találtunk ilyet. Van egy egész könyvtáram a Wanderbar IV-ről, ezeréves anyagok. ]ó cserét csináltam a kapitánnyal, a felét eladtam ritka könyvként, a gépészettel kapcsolatosakat megtartottam. És nem volt urán. Csak sima sziklák.

- Mit használnak most üzemanyagnak? - kérdezte Alan.

- Homokot.

Alan pislogott egyet: - Hát, sokáig tartott nekik: a maghasadás egy alacsonyrendű

fajtája, lám-lám.

-Alacsonyrendű micsoda?

- Maghasadás.

- Ilyen nálunk nincs, hapsikám.

- Akkor hogyan égetik el a homokot?

- Katafánt öntünk rá. Fél dzsignyi belőle vagy kétmillió HTU-t termel.

- Mi az a HTU, és mi az a dzsig? És mi az a katafán?

- Édes fiam, nincs nekem időm ma arra, hogy iskolát nyissak magának. Adok magának egy teljes kézikönyvet és egy szótárt cserébe azért a pisztolyért, amit hord. Nagy lelet lesz a múzeumnak. Mindig a nyakamon lógnak, várva, hogy valamelyikőjük megjelenik erre. Szereztem egy zászlót az egyik nap egy Molly Murphy nevű hajóról. Piros, fehér és kék. Csillagokkal.

Szép. Hatezer éves vagy mi. Az ár, amit azért a szemétért kaptak, ami a fedélzeten volt, pótolta nekik a gyémántszállítmányt. Hat tonna gyémánt. Amott van az egész a mögött a hangár mögött. Ha van még ilyen pisztolya, elcserélem egyenként két vadonatúj égetőre.

- És mi az az égető?

- Oldalfegyver, mondaná maga. Kétezret tud lőni. Katafán.

- Mi ez a katafán?

- jöjjön be! - és bevitte Alant a kalyibába, az irodájába. Felemelt egy üvegcsét, és a fény felé tartotta. Úgy tíz gramm lehetett benne.

- Ez egy dzsignyi katafán. Kétezer tylert ér. A Plútón bányásszák az anyagot. Egy érckivonat. Na, adja ide a pisztolyt, és megkapja a könyveket. El tudja olvasni?

A CSILLAGOK FELÉ

- Megpróbálom - mondta 'Alan.

- Nos, itt egy szótár űrnyelvre és vissza. A múzeummal csináltattam, hogy kiszolgáljuk magukat, fiúk. Talán hat vagy nyolc fut be ilyenekből, mint maga egy évben, és bár a fő

feladatunk a Szaturnusz vonal és a Napkirándulás Vállalat, ki kell elégítenünk mindenkit.

Nekünk van a kontinensen az egyetlen régi típusú kilövőállványunk, amely elbírja magukat.

És mi tényleg le akarjuk kötelezni az ügyfeleket. Na most, ez a számla, amit itt összehozunk, kétmillió tyler körül lesz. Biztos, hogy lesz ennyi készpénzük?

- Nyolcmilliárd tyler értékű szőrmét hoztunk - mondta Alan.

- Milyet?

- Mizar Lótusza puronikust.

- Istenem! Tényleg? Fiúk, maguknak aztán nem lehet gondjuk az életben. Okos gondolat.

Láttam egyszer egyet egy ritokrata barátnőjén. Az összes aranyszínű?

- Van közte némi skarlátvörös is, amit a hideg évszakban ejtettünk el.

- Aztán ne hagyják ám becsapni magukat! Úgy tippelem, hogy húszmilliárdot ér, már abból kiindulva, hogy nyolcért rendelték meg. A nők mindig nők maradnak.

- Mi ez a katafán érc? - kérdezte Alan.

- Itt áll a könyvben. Egy kis lelőhely van a Plútón, csak egyet ismerünk. Itt egy darab az ércből. Szívesen segítek maguknak, fiúk, ha...

- Hé! - mondta Alan izgalmában felengedve. - Á, látott már ilyet?

- Egy egész hegynyit, amint épp lávát lövellt.

- Ennek az ércnek egyetlen dzsigje ötszáz tylert ér. Rágyújt?

Alan kinyúlt a dobozért, a férfi azonban majdnem visszahúzta azt.

- Mindegy, vegyen csak! Most jutott csak eszembe, hogy én már por se leszek, mire maguk újra megjelennek itt. De azért vegyen egy szivart. Végül is kétmillió tíz százalékát keressük magukon, fiúk. Vegyen mindjárt két szivart!

 

Alan elvégezte a végső egyeztetéseket is, hogy reggelre kilövőállásra tehessék a hajót, majd felsietett a feljárón. A legénység nagy része „partra szállt", és költekezett. Szundi viszont a zsilipen belül üldögélt.

- Jocelyn a fedélzeten van?

- Van néhány ember odafent nála - mondta Szundi - félresöpörve egy sál fodrait, amit egy kereskedőből imádkozott ki. - A város felé tart, Mr. Corday?

Alan azonban felment a létrán, és sietve a nagy kabinokhoz rohant. Az egyik kezében az ércet tartotta, a szótárt és a mérnöki könyvet a másikban: - Uram...

- És biztosíthatom önöket, uraim - folytatta Jocelyn szelíden, hogy egyetlen másik hely sem ilyen csodálatraméltóan megfelelő egy gyarmat számára. Jó a levegő, földi méretű a gravitáció, ehető növények teremnek, a Földihez hasonló az állati élet. Biztos vagyok benne, hogy Johnny's Landing az ideális hely.

Alan megmerevedett, képtelen volt elhinni, amit hallott. A saját emlékei Johnny's Landingről haláltól és csalódottságtól bűzlöttek. Visszalépett.

- Ez Mr. Corday - mondta jocelyn -, a másodtisztünk. Nagyon tehetséges és képzett fiatal mérnök, jól képviseli személyzetünk magas színvonalát. Regiment Hauber, Mr. Corday.

Alan azon kapta magát, hogy egy fehér hajú, békés arcú idős emberrel ráz kezet, aki azután bemutatta őt a társaság négy másik tagjának.

- Az ön Jocelyn kapitánya - mondta Regiment Hauber akadozó űrnyelven, nyilvánvaló volt, hogy frissen tanulta - megismertetett bennünket néhánnyal a lehetőségek közül. Ön mit gondol Johnny's Landingről egy új gyarmat számára, fiatalember?

Alan gyorsan beszélni kezdett, de jocelyn általában nyugodt szemének egyetlen villanása megakasztotta.

- Nagyon jó véleménnyel van róla - mondta jocelyn. - Járt ott egyszer. Ezek az úriemberek itt egy jövó'beli gyarmatot vezetnek, Mr. Corday. Minket érhet a megtiszteltetés, hogy elszállíthatjuk őket és a felszerelésüket. Most mondja el kérem, ezeknek az úriembereknek, hogy mit tud Johnny's Landingről. Termékeny?

- Igen, én...

- És földi a gravitáció?

- Természetesen, de...

- És csak olyan állatokat látott, amelyek hasznosak az ember számára, ugye?

- Igen, azok...

- A víz és a levegő jó? - kérdezte Regiment Hauber. - Természetesen. De én...

- Mit akart mondani, Mr. Corday? - kérdezte Jocelyn - Gyerünk, mondja el az uraknak!

Alan az ajkába harapott. Az elméje egy pillanatra lebénult Jocelyn jelenlététől, majd hirtelen válaszok kavarogtak benne. Volt egy nagyon kicsi gúny is Alan hangjában, amikor válaszolt:

- Biztos vagyok benne, hogy ezek az úriemberek pompás helynek fogják találni Johnny's Landinget, uram. A lehető legjobb hely. De a kapitány talán nem lesz annyira készséges, ha megtudja, amit épp most fedeztem fel.

Alan letette az ércdarabot és a kézikönyvet. Megkérdezheti ezeket az úriembereket a katafánról, uram.

- Mindent felváltott - az uránt, a szenet, az olajat, a thermalont... - Jocelyn kezébe erőltette - és harminc grammonként kétezer dollárba kerül.

Jocelyn felnézett az ércről, a szemei összeszűkültek, ahogy Alant tanulmányozta, majd belelapozott a kézikönyvbe. Alan rámosolygott az idős férfira és a barátaira.

Első látásra megszerette őket - őszinte, lovagias, idealizmustól fűtött emberek, akik az egész univerzumban bíznak, és a gyarmatalapítás céljával indulnak el, ami már önmagában is sok mindent elárul róluk. A legtöbb, gyarmatra települt ember elítélt, politikai menekült, legyőzött nacionalista vagy genetikai számkivetett volt. Nagyon ritkán egy-egy olyan ember, mint Regiment Hauber és a barátai is belevágnak a távoli űr szerencsejátékába. A Föld bátorítást nem ad, de nem is beszél le róla. Alkalmanként a Föld nemkívánatos személyeket exportál a csillagokba - egyszer valamikor régen egy legyőzött vénuszi lázadó flotta megmaradt felét ültették hajóra, és küldték ki a csillagok közé. Alan találkozott az egyik hajóval az 5-ösön a 16-os napnál, a jármű most a hosszú úton kereskedik. A megvetésnek ez a gesztusa volt az a Föld részéről, ami világossá tette számára, hogy a Földnek milyen kevéssé kell tartania a gyarmatoktól.

Regiment Hauber vagy tudja, vagy nem az igazságot a többi rendszerről. Egy gyarmat, akárhol is telepítik odakint, generációkig nem számíthatott arra, hogy az elhelyezkedéséről bármilyen információ hazaér. A hírek néhány évezreden át még a hosszú úton lévő járművek között se keringenek olyan széles körben. Egyetlen más hajó sem áll majd meg, hacsak nem gazdag a bolygó. Teljes elhagyatottságot jelentett ez, és tökéletes elszigeteltséget, ami ijesztő kilátás, még egy bátor ember számára is.

A Föld nem törődött azzal, hogy gyarmatokat hozzon létre, mivel nem származott belőle rövid távú haszna. Eddig azonban legalább nem is tiltakozott az ellen, hogy gyarmatok legyenek telepítve. Filozófiájukat a földi kultúra folyamatos fejlődésére alapozva az egymást követő

kormányok a Földön tudták, hogy nem kell tartaniuk egy a külső űrből érkező támadástól.

Bár sok ellenséges, sőt rettenetes fajt fedeztek fel a csillagok között, ezek egyike sem rendelkezett azonban elegendő technológiával, hogy meghódítsa, vagy megkísérelje meghódítani a távoli űrt.

Ezen kívül bármilyen csillagok közötti gyarmat által a Föld ellen indított támadás már évszázadokkal le volt maradva a földi kultúra mögött fegyverek és hajók tekintetében. Ha a legfrissebb technikát viszi magával, Regiment Hauber már harminc évvel le lesz maradva a Föld technológiájától abban a pillanatban, amikor leszáll Johnny's Landingen. Még egy, már megalapozott gyarmat, amely a legfrissebb technikai információkhoz jut hozzá valamelyik hajóról, amely a hosszú utat járja, sem tudna olyan hatékony támadó erőt felépíteni, amely vetekedhetne a Földével. És egy támadó valamely csillagról, valóban nagyon elkeseredett harcosokból kell, hogy összeállítsa katonáit, mivel bármilyen katonai erő bármely csillagról nem térhetne haza időben, hogy folytassa életét saját népével.

A Föld tehát nem ellenezte az ilyen tevékenységet. Keveset törődött a hosszú utazással. Nem érdekelték a Regiment Hauberek, és optimista telepeseik. A föld népességének ilyen módon történő megcsapolása jelképes volt, mégis örömmel vették - mivel a Földön, ahogy azt Alan ma reggel felfedezte, most annyi ember élt, hogy huszonöt ember jutott minden megművelhető négyzetkilométerre, ami körülbelül százhatvan százaléka volt annak, amit a jelenlegi mezőgazdaság elbírt.

Kevés volt azonban az önkéntes a hosszú útra. Legalábbis kevesen voltak, akiknek volt pénzük arra, hogy elmenjenek, és megvolt az elkeseredettségük is, hogy megkíséreljék, hiszen az elkeseredettség ritkán édestestvére a készpénznek.

- Bízom benne, hogy jó felszereléssel indulnak útnak, uraim - mondta Alan, hogy megtörje a csendet, amíg jocelyn a könyvet tanulmányozta.

Hauber jóindulatúan mosolygott:

- A legjobbal rendelkezünk, Mr. Corday. A legjobbal. De természetesen szükségünk lesz az olyan tapasztalt emberek tanácsára, mint maguk, és követni is fogjuk a ta-nácsaikat. Maguk tudják, hogy milyen is ott kint. Mi nem.

Jocelyn éberen pillantott fel.

- Emlékszem a helyre, amire gondol, Mr. Corday. Nagyon jól emlékszem rá. És emlékszem a hegyre is. Kétségtelenül ez az érc volt, az alapjánál mészkővel keveredve.

Köszönöm, hogy utánajárt a dolognak.

Alan mosolyogni kezdett, mivel úgy érezte, végre előnyt szerzett Jocelynnel szemben. De visszafojtotta mosolyát felismerve, hogy ]ocelyn soha senkinek nem köszön meg semmit, hacsak nem forgat valami mást is a fejében.

- Nagyon hasznos - folytatta )ocelyn. - De ha a Plútó készlete ilyen kicsi, nem kételkedem abban, hogy mire visszatérünk, új üzemanyagot kell találniuk. Mr. Corday meglehetősen fiatal, uraim. Bocsássák meg, hogy berontott ide ezzel a kis butasággal.

Most elmehet, Mr. Corday. És ha újabb csodákra bukkan, könyörgöm, ne mulassza el jelenteni azokat! Ne mulassza el!

Alan színtiszta gyűlölettel teli pillantást vetett rá, majd hátraarcot csinált. Ahogy elhagyta a helyiséget, hallotta jocelyn sima hangját, amint azt mondja: - Nos uraim, visszatérve a vállalkozásra... Elvihetünk ötszáz embert, ha nem zavarja önöket a helyhiány. Egy egészen modern gyártmányú levegőellátó rendszert szerelünk éppen fel, és végül is az egész csupán néhány hét. Mégis azt javasolnám, hogy csökkentsék a létszámukat a teher javára. Háromszáz nő, száz férfi. Történetesen tudok egy lerakatot johnny's Landingen, ami hasznos lehet, de végül is a teherrakomány az igazán fontos tétel. Emellett tízezer tylerért az utasok...

Szundi még mindig a légzsilipben állt. Alan alig látta őt, annyira keserű volt emiatt a vállalkozás miatt. Tízezer tyler utasonként. És magas ár a teherszállítmányért is. És örökre behajóznak fél tucatot a legnagyszerűbb fiatalemberek közül, a legcsinosabb nőket pedig elzárják egy gyarmatra, ahol egy másik gyarmat korábban már megrázó véget ért.

- Partra száll? - kérdezte Szundi.- Van hat darabom ebből a vicces tylerből, hogy...

- Ez az ember egy ördög - mondta Alan szenvedélyesen. - Egy ördög! Egy ördög!

Dühösen lerobogott a pallón, majd eltűnt, mialatt Szundi párás szemekkel, szomorúan bámult utána. Az új sál, már nem is tűnt olyan csinosnak.

 

14. FEJEZET

NÉZd csap fura utasunkat,

Ki a magasban lebeg, Gravitáció híján

Kávéja hajában reked...

 

- Az Istenekre! - fejezte be Királynő. - Boldog leszek, ha végre ki tudjuk takarítani ezt a hajót.

Alan megrázkódott az undortól, ahogy az ebédlő másik végéből ránézett. A nő lerakta a tálcát a palackokkal, amit Marby koszos odújából hozott fel, és végigsimított festett haján.

Sebes nevetett egyet, és kinyúlt saját kancsójáért.

- Jó szórakozás ez, ezek az új nők, mi? - mondta.

- Te kutya! - mondta Királynő. - A saját néped már nem is elég jó neked. Mikor leszel már rendszeres vendégem, kicsim? A cipőim évek óta az ajtóm előtt hevernek.

- Az egyetlen dolog, ami visszatart - mondta Sebes -, az a félelemmel vegyes tisztelet attól az átkozott késtől, amit a jó öreg Marby hord magánál, drágám. Tiri-liritura-lu, ez lesz ma az első!

- Úgy érted, az első üveg - mondta Királynő. - Nos, úgy tűnik, szívem, tovább kell hordoznom a viszonzatlan szerelem érzését. Itt vannak a cigarettái, Mr. Corday.

Alan feltörte a pecsétet a csomagon, és kiválasztott egyet. Egyre nehezebb volt hozzájutni ezekhez. Úgy tűnt, hogy a Naprendszerben évszázadok óta senki nem dohányzott. A nevét felfirkantotta a cetlire, és visszaadta.

Királynő hűvösen elvette tőle, felemelte a tálcát, és Sebes haját összekócolva távozott.

Apró gesztus volt ez. Alan figyelte a nő sarkainak elhaló kopogását. Ahogy Királynő

rámosolygott Sebesre, Alan hirtelen érezte, hogy milyen magányos is itt. Marbyval folytatott civakodásai és a veleszületett mosdatlansága miatt soha nem kedvelte vagy tisztelte Királynőt, aki még azután is, hogy néhány úttal ezelőtt felszerelte az új rendszert a víz újrafelhasználására, ami korlátlan mennyiségű vizet tett végre elérhetővé, mivel már túl régóta volt az űrben, továbbra is inkább mosdatlan maradt. Összerezzent a durva vicceitől, és attól, ahogy mindenkivel tréfálkozott a zöldfülű űrhajóstól egészen Hale-ig.

Váratlanul felismerte azonban, hogy ennek ellenére Királynő mégiscsak része volt a hajónak, része az ő világának. És ahogy az egész világa és a hajója, ő se vett tudomást Alanről.

Meggyújtotta az értékes cigarettát, de nem volt íze. Ránézett Sebesre, aki az asztal lábánál kuporgott, és egy hatalmas adag kávét hörpölt - az időt a Jocelynnel való őrszolgálatból lopta, aki kivételesen a helyes időben volt szolgálaton. Sebes mindenkivel szívélyes volt, ennek ellenére most még ő is távolinak tűnt neki.

- Sebes - szólt hirtelen, azzal a céllal, hogy folytassa, és feltegye a kérdését.

- Hm?

- Semmi.

-Ó.

Alan kényelmetlenül forgolódott, és inkább elnézett a másik irányba. Tudta, hogy sok mindent le kéne győznie. A vele született modorát, amely kemény, hűvös, ahogy az egy tizedik osztálybelihez illik. Tudta, hogy sok hiányosságot mutat az embertársaival folytatott kapcsolataiban is. Nem volt könnyű számára, hogy itt legyen, ebben a sokszínű

társaságban egyetlen bizalmas barát nélkül. Nem felejthetné el valahogy, hogy a tizedik osztályból származik? Talán ez volt a baj vele. Egy tizedik osztálybeli - hol volt már a tizedik osztály mostanra? A Földön talán csak a legműveltebb, az ősi történelemben leginkább elmerült professzor tudta talán ma is, hogy kik is voltak a tizedik osztálybeliek.

Hogyan vetkőzheti le egy ember a hátterét? Megtehetné ezt?

Flepni, aki igyekezett mindenkinél bevágódni, még Alannél is, mondott valamit az egyik éjjel arról, hogy minden tapasztalatot ki lehet törölni az elméből. Flepni azt állította, hogy egy ősi műben, amit még fiatalon látott, ismertettek egy módszert, amellyel még a hűséget is ki lehet ölni az emberből. Ha egyszerűen csak elfelejtené...

Megrázkódott, ahogy eszébe jutott a legénység némely tagja, az üres tekintetű emberek, akiken Flepni dolgozott. Hátrafordult, és már azon volt, hogy megkérdezze Sebest, hogy mit is gondol róla a legénység, amikor a cigarettái, amelyek eddig felfelé szálltak a gravitáció hiánya következtében, hirtelen üres kávéscsészéjébe zuhantak. Felugrott, ahogy az egész legénység tette, amikor valamilyen változás állt be a hajóban, majd visszaült.

- Ellenhajtóművek leszálláshoz, mi? - mondta Sebes. - Harminc váltás múlva megérkezünk, és aztán hahó, mehetünk dolgozni. Bár úgyis az ifjú Bill, a Szem fogja elvégezni a munkát. Nagyszerű tréfa lesz. Annyira imádja a vezetést, hogy még nem jött rá, milyen kemény munka is az.

Ez felkeltette Alan érdeklődését.

- Ki adott erre felhatalmazást? Hisz ő még csak gyerek. Tizenkét éves, nem?

- Klassz pilóta. Bár egy kicsit nyugtalan. Belerepült egy légiparádéba, amikor utoljára a Földön jártunk. Oda kellett csapnom, hogy megállítsam. Született levegőakrobata.

- Úgy érti, hogy teljesen ő irányított? Sebes, Bill nem elég nagy még ahhoz sem, hogy kilásson a pilótafülkéből. - Valamikor el kell kezdeni - mondta Sebes.

- De a gép! Ez az egyetlen gépünk!

Sebes felegyenesedett.

- Marhaság, Corday. Álljon már le, és próbáljon meg úgy élni, mint mi halandók!

És Sebes, a kellemes természetű Sebes, felvette az üvegét, és anélkül hagyta el az étkezőt, hogy akár csak visszapillantott volna.

Alan a pilóta hátát bámulta, majd elernyedt, és szúrós szemmel bámult üres csészéjébe.

Szundi nagy szemekkel, tisztára sikálva hezitált az ajtó előtt. Majd hirtelen jött bátorsággal gyorsan kopogott:

- A kapitány üdvözletét küldi, Mr. Corday, és navigációs ellenőrzést akar tartani.

Alan felemelkedett, s elment a lány mellett a létra felé, amely a hídra vezetett.

- Elfelejtette a cigarettáit, Mr. Corday - mondta Szundi, felmarkolva azokat.

Alan elvette tőle, majd továbbment.

Johnny's Landing most egy kicsit más látványt tárt eléjük. Farmokkal és városokkal volt tele, mesterséges gátak hoztak létre tavakat, és valamiféle drótok hálózták be, amelyeket Alan ősi villanyvezetékként azonosított. Ez a hirtelen változás - a Vadász számára - rendkívül kellemetlen volt )ocelyn szerint.

Jocelyn arca falfehér volt a gyűlölettől, ahogy a hídon állt, kezével vadul markolta látcsövét. Alant meglepte, hogy a kis kupolával borított városok kellemes látványa, amely előttük terült el a dornbtetőről nézve, ahol leszálltak, így hathat a kapitányra. Aztán Alan leakasztotta a saját látcsövét, és maga is körbevizsgálódott.

A domb, amelyen álltak, csak vagy százötven méterre emelkedett a síkság fölé. A Vadász hídja további háromszáz méterrel tornyosult a farokrész felett, így a kilátás igazán jó volt.

Három másodpercnyi vizsgálódás után ötvenszeres nagyításon Alan - bár sokkal kevesebb érzelemmel - meglátta, hogy jocelyn mit nézett. Egy kis hadsereg masírozott felfelé az úton a legközelebbi városból. Vagy fél tucat tank vezette, és tüzérség követte.

De nem emberek voltak.

- Corday! - vakkantotta Jocelyn, aki falfehér volt a dühtől. - Vigyen magával egy húszfős csapatot kézifegyverekkel, és támadjon!

Alan egy pillanatra Jocelynre bámult, majd visszafordította tekintetét a hordára. Vagy félezren lehettek, a mindenfelől beérkező erősítésekkel együtt. Majd hirtelen meglátta, hogy milyen antik fegyvereik vannak.

- Igenis, uram! - mondta. Öt perccel később lefelé haladt a dombon egy hasadék felé, amely vagy két kilométerre volt a hajótól, húsz űrhajós a háta mögött, miközben Bill, a Szem mellette kúszott az izgalomtól remegve. Lelkes volt, és majdnem dorombolt, hogy őt választották hírvivőnek.

- Láttam már ezeket, amikor úgy ötéves voltam - mondta Bill, akinek haja hátul egyenesen az égnek meredt. - A földi gyarmat rabszolgaként hasznosította őket. Aztán mind kipusztultak valami miatt. De maga is itt volt, amikor utoljára leszálltunk itt.

Gondolom azalatt a több ezer év alatt, amióta tízévesen itt voltam, újra előbukkantak valahonnan.

Alan felbecsülte a közeledő erőket. Az embereit futólépésre utasította, és alakzatba rendezte a völgyben húzódó út két oldalán, készen arra, hogy kézifegyvereikkel zárótüzet zúdítsanak az ellenségre, amikor a távolság három kilométerre csökken.

- A jó öreg Jocelyn gyűlöli ezeket az értelmes fajokat - fecsegett Bill. - Láttam egyszer, ahogy ötszázezer Gleenitet sütött meg. Egyszerűen leperzselte őket a Majority Capella felszínéről. Ez még maga előtt volt. Van rágója?

A kígyóként kanyargó hadsereget nézve Alan egy pillanatra összerezzent. Ijesztő

dolog volt. Ezeknek az „embereknek" nem voltak arcvonásaik vagy szemeik, amit a távcsövön keresztül láthatott volna. Előbb a legközelebbi városuk felé fordult, majd az egyik villanyvezeték felé. Furcsa, de ezek teljesen különböztek bármitől, amit valaha is látott a Föld ősi történelemkönyveiben. Hirtelen kelt csodálattal fordult vissza a közeledő hadsereg felé. Ezek a lények képesek voltak kifejleszteni egy társadalmat, amely véges fizikát alkalmazott. Enyhén megborzongott. Ha eddig el tudtak jutni, akkor egy napon talán arra is képesek lesznek, hogy hajókat indítsanak a hosszú útra. És ez a hadsereg jól demonstrálta, hogy a legkisebb hasznuk sincs az emberből.

- Mindet egyszerre akarja kinyírni - kérdezte Bill -, vagy inkább messziről fogja leszedni őket?

Alan tudomást sem vett róla. Elővett egy zsebtávmérőt, és bemért vele egy távoli fehér sziklát úgy két kilométer távolságra. Továbbadta az adatot feszülten várakozó űrhajósainak.

A barna kígyó csak masírozott tovább a porban. Az első tankok most értek a fehér szikla mellé. Szemek meredtek Alan kezére, ahogy felemelte. A kígyó jött tovább, egyre hízva, ahogy a lények átküzdötték magukat a falakon, és az útra ugrottak, hogy együtt masírozzanak vele.

A fele már elhagyta a fehér sziklát. Alan rövid, gonosz mozdulattal rántotta le a karját. A hasadék lövések zajától lett hangos, a levegő ionizálódott, a napsütés elhalványult.

A kígyó közepén valami megreszketett. Sistergés hallatszott. Por és füst kanyargott a megolvadt kövezetből, lustán az ég felé tört és elfedte a mészárlást. A felhő egyre sűrűbb lett, lassan feketévé vált, vörös csapkodó lángnyelvek világították meg belülről. A völgy bűzzel és füsttel telt meg.

Aztán hirtelen alig száz méterrel előttük a gomolygó felhőkből három tank emelkedett ki. Az ágyúcsöveik rángatóztak, és vörös tüzet köptek. Szikladarabok rep-pentek fel Alan arca előtt, ő pedig bénultan hanyatlott hátra. Az űrhajósok, akik még mindig az adott távolságra tüzeltek, vadul igazították újra kézifegyvereiket. Egy tank betört közéjük.

Dörrenés hallatszott a hajó felől, ahogy az orrban lévő ütegek tüzelni kezdtek zöld foszlányokká tépve felettük a levegőt. Bill, a Szem Alan oldalfegyveréhez kapott, kibiztosította, és ahogy a tank éppen arra készült, hogy ágyúját rájuk irányítsa, lőtt.

Olvadt fém és törmelék robbanó fortyogása hallatszott a lángoló tankból. Bill biztos, ami biztos, újra tüzelt.

Két órával később Alan, kötéssel a fején a néma hídon állt Jocelynre várva. Alan tudta, hogy mit fog mondani. Hiba volt, hogy nem lőtte ki a páncélosokat az elővédből, és hogy elfelejtette, hogy ezek a füst és a por leple alatt nagy sebességgel oda tudnak érni hozzájuk. A legénység egyik tagja meghalt emiatt. Őt pedig az ifjú Bill, a Szem, egy hírvivő mentette meg.

Jocelyn odalent Regiment Hauberrel tárgyalt, amint épp nekiláttak birtokba venni az így-úgy már működő országot. Bár Sebes mindent megtett, hogy az idegen népességet letakarítsa a felszínről azzal, hogy a rettenetes lények városai felett vírusbombázást hajtott végre.

Jocelyn végül feljött a Hídra. Alan megmerevedett. Egy pillantás után azonban jocelyn elsétált, és a kabinjába ment.

Hosszú és fárasztó utazás volt, és mindannyiukon látszott a feszültség. Az öreg Mennyvadászt részben megbénították a jó egy évig tartó utazás felhalmozódott sérülései.

Ráadásul egyetlen olyan helyet sem érintettek, ahol elegendő mennyiségű készletet vagy üzemanyagot vételezhettek volna.

Johnny's Landing-től Alcor Paradise-ig, Alcor Paradise-től Sweeney Merak-ig, Sweeney Merak-tól Coppaccine Duphe-ig, Coppaccine Duphe-től pedig a Földig - vagy ahogy az útikönyvben állt, a Föld Napjáig. A hosszú úton ezt a pályát Nagymedve körnek hívták, mivel érintette a főbb gyarmatokat a Nagymedve csillagképben, amit más néven Göncölszekérnek is nevezték. A dolgok mostanában pedig nem mentek túl jól a Coppaccine Duphe-n, ahol korábbi útjaikon pótalkatrészeket is találtak. Így aztán némi megkönnyebbülést hozott számukra, hogy beléptek a külső légkörbe, és útjára bocsájtották Sebest.

Optimizmussal telve várták őt. A nők arról beszéltek, hogy mit is fognak vásárolni, a legénység férfitagjai boldogak voltak, hogy jobb élelmiszert, fegyvereket és további embereket tudnak szerezni, hogy az őrszolgálatok feszítettségét enyhíteni tudják. Ez azonban gyorsan megváltozott, amikor Sebes visszajött, és elterjedt a pletyka a hajón: a Föld háborúban állt. A háború azonban már véget is ért, méghozzá már párszáz évvel ezelőtt.

Jocelyn a régi űrkikötőjük felé tartott, az egykori újChicagóba. Az űrhajó ablakaiból pedig - amelyeket eddig az űr sötétje feketített be - az űzött tekintetű űrhajósok bámultak lefelé a füves dombokra, ahol tehenek legeltek, és egy síkságra, ahol egy álmos folyó kanyargott lustán.

Jocelyn ránézett a macskakaparásszerű kézírásra Sebes jelentése volt, kiegyenesítette a hátát, és kormányozni kezdett. Két órán belül eljutottak egy olyan terület fölé, amelyet Alan valaha Coloradoként ismert, s ahol most egy szabálytalan alakú város terpeszkedett több száz kilométeren át.

A fáradt legénység és az ütött-kopott hajó lassan süllyedni kezdett, mivel egy űrkikötő állt alattuk. Különös kikötő volt ugyan, de egy űrhajó már állt rajta, márványoszlopként emelkedve. Jocely a Mennyvadászt lassan mellémanőverezte, és leszállt. A földetérés kemény volt, felszállásra használt üzemanyaguk utolsó cseppjei is elfogytak.

Az űrzsilipek nagy csattanás kíséretében kinyíltak, napfény és levegő zúdult be rajtuk. A legénység készenlétben várakozott, hogy meghallják az utasítást a hídról: „partraszállás". Az utasítás azonban váratott magára.

Jocelyn megnézte magának a kikötő kapuit, és látta, hogy azok fémből készültek.

Távcsővel körbetekintett a híd biztos magasságából. Az egész terület zárt volt.

Egyetlen emberi lény sem látszott sehol.

Jocelyn köhögött. Fáradtnak tűnt. Amióta egy rendkívüli csalogató, de mérgező

légkörrel rendelkező bolygón berillium-oxidnak tette ki magát, nem volt valami jól. A hajón végigsettenkedett egy pletyka, hogy Flepni azt mondta, lehet, hogy meg fog halni, áldozatul esik egy űrsisak meglazult szelepének. Selyemkendőt szorított ajkaihoz, köhögött még egyet, majd Hale-hez fordult.

- Mit gondol erről?

- Lehet, hogy még csak most ébredeznek - mondta Hale.

- Corday - szólt Jocelyn -, menjen át a másik hajóhoz, és tudja meg, hogy mit tudnak erről a helyről.

Alan tisztelgett, majd lerohant a létrán a föld irányába mutató légzsilipek felé.

Kilépett a napfényre, és éppen egy mély lélegzetet készült venni, amikor hirtelen különös előérzet telepedett rá. Ez újbóli földetérés minden örömét elsöpörte. Minden annyira csendes volt.

Gyorsan megtette a távolságot a másik hajóig, leolvasta annak nevét, mielőtt felugrott volna a feljáróra. Az Első Távozó volt az, a Marsról.

„Halló, híd!" - kiáltotta hivatalosan.

Hangja furcsa visszhangot keltett a hajóban, és valami arra késztette, hogy kezét oldalfegyverére tegye, ahogy átlépett a zsilipen.

A hajó azonban üres volt.

Éberen figyelt, ahogy még beljebb lépett. A hajón azonban nem csak az emberek hiányoztak, felszerelés se volt benne. Felpillantott, és azon kapta magát, hogy vagy százötven méterre ellát, egészen az orrban található ablakokig, melyeken keresztül két kísérteties fénynyaláb ereszkedett alá, halványan megvilágítva a hajótest belsejét.

Nem voltak benne emberek, nem volt benne felszerelés, sőt hiányoztak a fedélzetek is.

Egyetlen hajótest volt csupán az egész.

Alan visszasietett a Vadászra, és kurta jelentést tett.

- Hale - mondta jocelyn -, vigyen magával tizenöt embert, és vizsgálja meg a kapukat.

Ha zárva vannak, ne tegyen semmilyen támadó lépést, hanem lépjen kapcsolatba bármely emberrel, akit csak lát, és kérje a kikötő szabad használatát.

Hale szélesen elvigyorodott. Leemelt egy óriási főzőüst méretű rohamsisakot, széles alteste köré szíjat és két oldalfegyvert csatolt, egy szivart tolt az arcába, majd meggyújtotta azt. Alan nem tudta hova tenni Hale túlzott hányavetiségét és furcsa mosolyát.

- Viszlát, kapitány! - szólt Hale. - tartsd bekapcsolva a műszereidet, Corday! -

ráugrott a létrára és már ott sem volt.

Röviddel ezután látták őt, hogy felsorakoztatja önkénteseit, majd legyező alakban szétszóródtak.

Ezután Hale átmenetelt a kikötő betonján a főkapukhoz, emberei messze szétszóródva mindkét oldalán, fegyverrel a kezükben.

A csoport egyre kisebbnek tűnt a távolban. A legyező egy kicsit összébb húzódott, ahogy közeledtek a főbejárathoz. jocelyn elnyomott egy köhögést, és figyelmeztette a hídfedélzet lövészét, hogy legyen nagyon éber.

A lövésznek azonban esélye sem volt, hogy engedelmeskedjen.

Olyan hirtelenséggel szakadt a föld darabjaira a csapat lábai alatt, amely hosszú tervezést és rengeteg gyakorlást sejtetett. Olyan villanás következett, ami rendkívüli szakértelmet feltételezett a robbanóanyagok területén. A kapukon pedig ragyogó narancsszínű lángnyelvek csaptak ki.

Sűrű volt a füst, Hale mégis kitört belőle és karjait lengetve mutatva embereinek, hogy menjenek tovább. Hárman talpra küzdötték magukat, és megkísérelték követni az átható csatakiáltást. A kapuk azonban ekkor újra fellángoltak, a lángok kicsaptak és lecsaptak. Hale megtorpant. Botladozva megfordult, teste majdnem kettészakadt.

Tekintetét a hajóra függesztette, s félig felemelte hatalmas karját. A kapuk ismét fellángoltak, s Hale a földre zuhant: utolsóként halt meg csapatából.

Alan a dühöngő őrület határán volt - megfordult, készen arra, hogy ott helyben végezzen a híd lövészével. A józan esze azonban hirtelen visszarántotta, tudván, hogy Hale közelsége azokhoz a kapukhoz nem tette volna lehetővé, hogy a hajó ágyúival alapos pusztítást végezzenek.

Jocelyn hangjának jeges érzelemmentessége belehasított a hely csöndjébe: - Turner, töltsön be füstöt! Lőjön ki füstöt! Szundi, add tovább! Füst!

A hídon pedig eldördült az ágyú, ahogy egymás után ontotta magából a tölteteket, felágaskodva és megremegve a visszarúgástól, más helyeken a hajóban pedig újabb ágyúk dörgése csatlakozott a dübörgő kórushoz.

Aztán elhallgattak.

Huszonöt négyzetkilométeres területet borított vastagon a gomolygó, áthatolhatatlan füst.

- Tűz emlékezetből! - kiáltotta jocelyn.

A híd lövésze elfordította a kapcsolót a memóriatábláján, és elkezdte tűzgolyókkal bombázni a kaput, amely most a saját képernyőjét kivéve mindenütt láthatatlan volt.

-Árasszák el G 19-cel! -szólt Jocelyn. Szundi pedig belekiáltotta a hajó kommunikációs rendszerébe. - Lezárni a hajót! - szólt jocelyn.

Egy pillanattal később számos üteg reszkettette meg a hajótestet, amint olyan tölteteket küldtek a füstbe, melyek - legalábbis más időkben - becsapták a detektorokat, melyek esetleg a Vadászt keresték.

- Árasszák el HG-vel! - szólt Jocelyn.

- Árasszák el HG-vel! - mondta Szundi.

Az ütegek a többi fedélzeten csak úgy vibráltak, ahogy a hánytató gázt köpték magukból, hogy annak részecskéi a füst szemcséihez tapadjanak.

A hajót kereskedelmi célokra használták. Lehet, hogy az ittenieknek sokkal jobb hajóik vannak. A Vadász öreg volt és fáradt, technológiája megszámlálhatatlan évszázados volt. De tüzelt, és megkísérelte megvédeni önmagát. Ördög pedig dühösen nézte az üres csöveket, melyekből hiányzott a felszálláshoz szükséges üzemanyag.

Alan már levette a sisakját, és épp a fegyverével babrált.

- A harci alakulat várakozzon a baloldali zsilipnél teljes űrfelszerelésben! - mondta jocelyn.

- A harci alakulat várakozzon a baloldali zsilipnél teljes űrfelszerelésben! - ismételte Szundi.

Alan éberen jocelyn felé fordult. Voltak már csatáik odakint a távoli csillagok között.

A második harci alakulat vezetése a megmaradt tisztre maradt volna.

- Mégis mit képzel, hová megy, Mr. Corday? - kérdezte jocelyn, kivéve saját felszerelését Luck kisasszony kezeiből. Űrruhája halkan sercegett, ahogy magára öltötte.

Rögzítette a sisakot, megérintette a hangerősítő kapcsolóját a nyakrésznél, hogy hatástalanítsa egy pillanatra.

Alan elernyedt, ahogy felismerte ebben azt a megvetést, melyet Jocelyn mindig is mutatott az irányában.

- Mr. Corday, magára hagyom a hajó vezetését. Függetlenül attól, hogy mi történik velem, nem hagyhatja el a hajót a maradék legénységgel, hanem minden lehetőt meg kell tennie, hogy megvédje azt a saját zsilipjein keresztül. Elegendő információval rendelkezik ezekről a dolgokról, hogy ne adja olcsón a hajót, ha esetleg elbuknék.

Köhögni kezdett, Luck kisasszony szemei elkerekedtek az aggodalomtól. Aztán megköszörülte torkát, és folytatta:

- Maga fiatal és robbanékony, és sok legyőzendő hibája van. Ne hagyja, hogy bármilyen hősies ostobaság arra vigye, hogy veszélyeztesse ezt a hajót és a nőket, gyerekeket és legénységet, amely itt marad, hacsak nincs erre egyértelmű és elkerülhetetlen oka. Vissza fogok térni, biztos lehet ebben. Ezt ne felejtse el! -

tette hozzá élesen.

Alan újra rögzítve sisakját elfordult. Hallotta maga mögött Luck kisasszonyt, amint éppen Jocelyn űrruhájának csatjait igazítja. Keserű dolog volt, hogy így félreállították.

Üres szó volt az, hogy „vezetés", hiszen a felettesek távollétében sokszor volt már korábban is „vezető". Ez egy tradíció. Semmi több. Nyilvánvalóan nem találták elég megbízhatónak erre a feladatra. Annak ellenére, hogy Johnny's Landing óta kétszer is bizonyított, és jól bizonyított a csatamezőn.

Valahol lenn lárma hallatszott, ahogy a lentiek a felszereléseiket kigurították. Ősi felszerelések voltak ezek, de működtek, és akár meg is felelhettek a célnak. Alan tudta, hogy Jocelyn mit fog tenni - egy váratlan ponton áttör, az ostromlókat hátba kapja, egy kis csapatot hátrahagy, hogy elraboljon néhány fontos tisztviselőt egy gyors portya során, mialatt a tűzijáték és a cél látszólag máshol van, majd pedig a túszokat fogva tartják készletekért cserébe. A hosszú úton ez a gyakorlat, kiállta az idő próbáját, és általában sikeres is volt.

- Uram - szólt Irma, aki a híd kommunikátora volt a leszállások alkalmával -, lerohanhatok egy pillanatra, és elbúcsúzhatok Joe-tól?

- A posztján marad! - mondta Alan, és visszatolta oldalfegyverét a táskájába.

Egy pillanattal később már meg is bánta. A leszálló egységben nem egy ember meg fog halni. Már majdnem visszakozott, végül azonban fordulás közben megállt, és továbblépdelt a híd ágyújához, amely most magányosan állt. A memóriatáblán még mindig ott derengett a kapu képe, a kapu azonban már bizonyosan nem volt ott. Ránézett az érzékelőkre. Az operátor elment, tagja volt az első - mostanra már halott - leszálló egységnek. A helyettese Jocelynnel távozott. Azonban Alan szerelte be újonnan ezeket a dolgokat az utolsó útjukon.

Polarizálta a sugarakat, amíg azok utat nem vágtak a füst kavargó sűrűjén keresztül, amely most teljesen elhomályosította az ablakokat, sőt réteget képzett azokon. Majd megkísérelte beállítani a műszert, hogy valamilyen képet kapjon. A védőernyő azonban túl jó volt. A leghalványabb folt se látszott a képernyőkön.

Idegesen odalépett a kommunikátor asztalához. Tele volt karikákkal, melyeket Sebes számtalan palackja hagyott maga után, s erről eszébe jutott Sebes.

- Keressék meg Sebest! - mondta Szundinak. - Számolja meg, hányan vagyunk még a fedélzeten!

Szundi lesiklott az egyik létrán.

Alan figyelmesen hallgatózott, nem hall-e lövéseket odakintről.

Nehéz lett volna meghallani a lezárt és szigetelt hajótesten keresztül, de nem lett volna lehetetlen. Azonban nem hallott fegyverropogást. A füst és annak összetevői elnyelték a második partraszálló alakulatot, minden látvánnyal és hanggal egyetemben.

Sebes feltornázta magát a létrán:

- Megvan, Corday. Le vagyunk csupaszítva: öt öregember, negyven mérnök és technikus, hatvannyolc nő, harmincegy gyerek, maga meg én. De azt hiszem, hogy némelyik kölyök egy picit még fiatal ahhoz, hogy működtessen egy ágyút. Az a kis pisis ott hátul azt találta mondani nekem, hogy „Gug-gug", amikor tudni akartam a vészhelyzet esetén elfoglalt pontos állomáshelyét. Épp tele volt a szája tejjel.

- Nyissa ki a fegyverraktárakat, és ossza ki a fegyvereket! - monda Alan. - Adja tovább az utasítást, hogy mindenkin legyen maszk és teljes harci felszerelés, gammasugárzás-biztos űrruhával. Ez mindenkit jelent. Az a füst halálos.

- Nem ez az egyetlen dolog, ami halálos lehet errefelé, nem? Nos, hadd igyak egy rövidet, és már futok is. De gyorsan végezni fognak velünk, tudja, amikor elkezdenek nagyobb hatásfokú dolgokkal célozni ránk.

- A füst forró, az érzékelőik pedig nem fognak felfedezni bennünket, hacsak nincsenek telepatikus gépeik! - vakkantotta Alan. - És azért kell nekik ez a hajó, hogy kiszedjenek belőle mindent. A másikat teljesen kibelezték. Nem fognak idelőni! Ne terjesszen semmilyen rossz hírt ezzel kapcsolatban!

Alan idegességében a lövések zajára hangolta füleit. Eddig még nem hallott ilyet, amennyire meg tudta mondani. Úgy érezte, kihagyták a dologból. A legbiztonságosabb hely az egész harc során itt volt. jocelyn nem bízott meg benne eléggé. A vészhelyzet azonban nagy volt, és teljesen elvesztek volna, ha a második leszálló alakulat nem járna sikerrel.

Nagyon enyhe volt a szél, a füstfelhőnek hosszú idő kell majd, hogy eloszoljon.

Azon tűnődött, hogy nem lenne-e bölcs dolog elterelni a figyelmet nagy hatótávolságú lövöldözéssel a város irányába. De nem, azzal idevonzaná a támadókat, akiknek kétségbeesett kényszerré válna a hajó elpusztítása. Ki kell várnia a végét.

- Állítson egy embert kintre! - mondta a visszatérő Sebesnek. - Azt akarom, hogy használja a füleit. Talán többet tudunk meg. Adjon neki egy telefont.

- Nem fog ez minket elárulni, öregfiú?

- Történetesen ez aggaszt a legkevésbé - mondta Alan. - Állítsa posztra az embert!

- Ha maga mondja - vonult vissza Sebes, és elrohant intézkedni.

Alan aggodalmasan csavargatta sálját, majd felismerte, hogy mit is csinál, és gyorsan abbahagyta. Nehéz volt a várakozás.

Hogy enyhítse növekvő idegességét, Alan egy felszállás lehetőségére koncentrálta gondolatait. Erre azonban nem mutatkozott megoldás. Egy hajónak, amely részecskehajtóművet használt, sugárzásmentes üzemanyagot kellett használnia a földközeli manőverezésnél. Noha elég nagy hatásfokú hajtóanyaga volt ahhoz, hogy visszavigye őket a csillagok közé - hiszen bölcsen felkészültek arra az esetleg bekövetkező napra, amikor a Föld már nem lesz többé képes maga vagy a testvérbolygói révén üzemanyagot biztosítani - az alfatartalék elfogyott. Már az utolsó leszállásuk is majdnem végzetesnek bizonyult, mivel megpróbálták az utolsó csepp energiát is megspórolni. A nagy hatásfokú üzemanyaggal való felszállás elképzelhetetlen volt.

Bekapcsolni a főhajtóművüket ilyen közel a Földhöz, nulla kezdősebességnél, egyszerűen darabokra szakítaná őket. Nem is beszélve arról, hogy a Föld kérgét hatvan vagy még több kilométer mélyen felrepesztenék, ezzel a hajó és az emberek apró darabkáit lávába fojtva.

Időnként jelentést kért az őrszemtől. Néhány perce elszórtan fegyverek ropogása hallatszott a város felől, de lehetetlen volt kitalálni, hogy mi történhetett. Afelől biztos volt, hogy jocelyn igen közeli kapcsolatba került valamivel.

Alant szinte az őrületbe kergette, hogy itt kellett ácsorognia, tétlenül, csapdában, és hogy arra kellett gondolnia, ahogy űrhajóstársai odakint esélytelen háborút vívnak. Ha Jocelyn elesik...

A hajó legénysége nagyjából tudta, hogy mi történne, a többit pedig könnyen ki tudták találni. Ha ez a város csupán foglyul ejti a túlélőket, a Vadász legénysége akkor is elveszik, hiszen elveszik a hajójuk, és ők - mindannyian - évezredekkel le voltak maradva ehhez a korhoz képest.

Alan végül kiküldött egy hírvivőt, hogy nézzen körül a lövöldözés irányában. A fiú nem ment messzire, hamar visszatért az általa lefektetett kötél mentén, Jocelyn csapatának egy sérült tagját vezetve.

A férfi nagyon rosszul volt, űrruháját felszakította valamilyen perzselő rakéta, jobb karja majdnem teljesen leégett, a tüdeje tele volt HG-vel és füsttel. Alan leszaladt a létrán, és a gyengélkedőbe sietett, ahová a férfit vitték. Az érzékelőkért felelős technikus volt az.

Flepni és asszisztense éppen elállították az artériás vérzést, amikor Alan belépett.

- Kössenek rá egy motort, és pumpálják ki a tüdejét! - mondta Alan. - Beszélnem kell vele.

- Elég rettenetes állapotban van - mondta Flepni. - Jobb lenne, ha hagyná, hogy valamilyen idegnyugtatót adjak neki.

- Nem - mondta Alan. - Beszélnie kell. Az adatai fontosabbak.

- Belehalhat.

- Ha nem tudjuk, amit tud, abba pedig a hajó halhat bele! - mondta Alan. - Tegye, amit mondtam!

Flepni sóhajtott egyet, majd elővette a csöveket a készülékből, amelyet akkor használtak, amikor mérgező légkörű bolygókon szivárgott valakinek az űrruhája.

Felcsatolta, és a technikus rövidesen vonaglani kezdett a serkentőszer hatása alatt, készen arra, hogy beszéljen.

Alan kitartó nyomásának hatására végül válaszolt: - A városban... elvesztettük... a csapatot. Én is... köztük voltam. A kapitányt feltartóztatták... ezer ember... egyenruha nélkül... furcsa fegyverekkel...

- Altassák el! - mondta Alan.

Öklével újra és újra tenyerébe csapott, ahogy haladt felfelé a létrákon, dühös és elkínzott arcal. Hirtelen megfordult, visszament, és elhaladva a gyengélkedő mellett bevágódott a gépház helyiségébe.

Ördög ott volt, épp azon erőlködött, hogy meghallja a távoli fegyverropogást, amely tornpán áthallatszott a hajótesten is.

- Hozza a szerszámait! Az összes emberét, aki csak van, teljes felszereléssel, és kövessenek!

- Mi történt? - kérdezte Ördög.

- jocelynen rajtaütöttek, valószínűleg jobb fegyverekkel küzdenek ellene. Gyorsnak kell lennünk. - Erősítés? - kérdezte Ördög.

- Kövessen! - mondta Alan.

Szundi ott loholt közvetlenül mögötte. Eddig nem vette észre, hogy ennyire közel volt hozzá.

- Szólj a többieknek: mindenki teljes űrfelszerelésben gyülekezzen odakint!

A lány elrohant, s rövid idő múlva Alan a hátsó zsilip mellett állt, figyelve a legénység kísérteties alakjait, amint odakint gyülekeztek a füstörvények között. Nem sokan maradtak. A legtöbben nők voltak, néhányan kisbabával a karjukon, mindannyiuknál fegyver.

- Azt hittem, maradnunk kell... - kezdte Sebes.

- Ördög - szólt Alan -, vigye az embereit hátra! Hívjon oda bárkit, akire szüksége van a munkához vagy a szállításhoz. Szereljen le egy nagy teljesítményű hajtóművet, és a töltetét.

- Hogy mit csináljak? - kérdezte Ördög, aki egy vékony árny volt a füstben.

- Tegye, amit mondtam! - szólt Alan.

Ördög zavartan felsorolt néhány nevet, majd eltűnt. Alan a többieket visszavonta a hajó közeléből, miután ellenőrizte, hogy senki nem maradt a fedélzeten a két betegen és az őket gondozó asszisztensen kívül.

Alan Bilit, a Szemet egy kommunikációs táskával a hajó mellé állította, a táska vevőkészülékét pedig Irmának adta, aki már amúgy is egy kétéves gyereket cipelt.

- Te itt maradsz - mondta Alan Bilinek. - Ha jocelyn vagy bármilyen túlélő

visszajön, irányítsd őket északra, azután fel annak a dombnak a keleti oldalán. Láttad, amikor jöttünk? A város nagyrészt nyugatra fekszik. Keletre rossz a terep. Mondd mindenkinek azt, hogy a keleti lejtőn jöjjenek fel a gerincig, és semmilyen körülmények között ne közelítsék meg a dombot nyugatról, ellenkező esetben esetleg lelőjük őket.

- Rendben - mondta Bill.

Alan átvágott a füstön a mérnökökhöz, akik a hajtóművön dolgoztak, és maga is nekiveselkedett a vállával a munkának.

Hét perc alatt le is szerelték, a teljes sebességű repülések során szerzett hosszas gyakorlásuk eredményeként. Majd köteleket kötöttek köré, hogy cipelni lehessen.

Alan még utoljára ellenőrizte Bilit, majd az iránytű segítségével elindult. A társaság fele a hajtómű szállításával volt elfoglalva, a többiek szétszóródtak, hogy oldal-illetve hátvédet képezzenek. Alan és két mérnök vezette a menetet hatalmas fáklyákkal.

- Honnan tudja, hogy meg tudjuk mászni azt a dombot? - lihegte Ördög Alan mögött.

- És honnan tudja, hogy egyáltalán pont ott van?

- Bárki, aki képzett a földmérésben, odafigyel a helyrajzra - mondta Alan -, és az égtájakra is. Adják át egymásnak, hogy most olyan csendben legyenek, amennyire csak lehet, és maradjanak szorosan együtt.

Amikor északon elérték a fémkerítést, majdnem beleütköztek a sűrű füstben, Alan felkapcsolta a fáklyákat, és kiégetett egy harmincméteres részt. Előreküldött egy felderítőcsapatot a résen keresztül, azután a főerőket is áthívta.

Egy csak homályosan látható lakóterületen vezetett keresztül az útjuk, és kétszer is maszk nélküli emberekbe botlottak, akik a hányás fájdalmai közt fetrengtek. Ez a látvány aztán mindannyiukat felvidította.

Továbbnyomulva a füstön keresztül, egy emelkedőhöz értek. Meredek volt, és itt aztán mindenkinek be kellett segítenie a köteleknél. A hajtómű, amelyet többnyire darukkal kezeltek vagy a repülés gravitációmentes állapotában, nem kis problémát jelentett ennél a meredek emelkedőnél.

Annyira elmerültek a gondolataikban, és olyan sűrű volt a füst, hogy egyenesen belefutottak egy kőházba. Sebes - aki a teherautóban ült - gyorsan tüzelt, és egy gránátot is behajított az ajtón. Innentől zavartalanul folytatták az útjukat felfelé.

Lihegve és fújtatva végül a hegyvonulat gerincéhez értek, és elkezdhették letenni a hajtóművet.

- Bárcsak tudnám, mit akar csinálni... - panaszkodott Ördög.

- Segítsen! - szólt Alan.

Ötven méterrel lejjebb egy, a domboldalba ékelődött házhoz értek, melyet valamelyik gazdag ember szeszélye építtetett ide, a majdnem merőleges hegyoldalba, uralkodva a kilátás felett. Egy vasúti sín haladt lefelé innen, egy privát vasútvonal.

Két szolga volt ott, akik kínjukban a veranda léceit karmolászták. Alan pattogós utasítást adott, hogy a férfinak adjanak egy tartalékmaszkot. A nővel nem is törődött.

A tábori ásókat mélyen a rendezett kertbe vájva a hajtóművet úgy ásták be, hogy annak fúvókája egyre magasabb szögben emelkedjen, míg Alan végül elégedett nem lett vele. Azok, akik nem voltak olyan közeli kapcsolatban a gépészeti osztállyal, örültek, hogy otthagyhatják a hajtóművet, mivel féltek a radioaktivitástól, és nem voltak túlzottan biztosak űrruhájuk égésállóságában se, és Flepni gammasugárzás elleni szérumát illetően is voltak kétségeik, amellyel mindannyiukat már csak megszokásból is be szokták oltani, ha a dolog ilyen közel kerül a kipróbáláshoz.

Amikor a többiek visszavonultak, Alan és Ördög felszerelt egy gázkart és egy indítót, a motor pedig készen állt arra, hogy szokásos feladatát ebben a szokatlan beállításban végezze el.

Alan bement a házba, és megpróbálta kikérdezni a szolgát, a fickó azonban túlzottan meg volt félemlítve ahhoz, hogy beszéljen, amikor pedig valamilyen serkentővel oltották be, addigra már túlzottan kimerült, hogy bármi mást is tegyen, mint aludjon. Undorodva, hogy igényeit nem elégítették ki, Alan átkutatta a helyet, a telefont kereste. Többször is elment mellette, anélkül, hogy észrevette volna, hogy mi is az, mert úgy gondolta, hogy a fali képernyő videocélokat szolgál. Aztán megtalálta, amit keresett: egy telefonkönyvet a városhoz. A várost, ahogy azt a sisaklemezen és füstön át bandzsítva ki tudta venni a különös írásból, úgy tűnik, St. Denniston-nak hívták, a fő

központ pedig Denver volt. Megkönnyebbülten sóhajtott, és egy kicsit nagyobb levegőt vett, hogy megtisztítsa gondolatait és érzékelését.

A könyv hátuljában egy térkép volt a telefonközpontokról a hosszú távú hívások miatt, utána pedig volt egy másik térkép a középső részhez. Nehéz volt elolvasni az írást, de összehasonlítva magával a telefonkönyvvel, megtalálta, amit tudni akart. A „Harmadik Birtok" fővárosa mellett értek földet, és a ,Consoundalin" név sűrű előfordulásából a könyvben arra a következtetésre jutott, hogy ő van hatalmon. Leellenőrizte amit talált egy szalagokkal teli kosárral, ami újságnak bizonyult, és felfedezte, hogy igaza volt. Kitépett egy lapot a könyvből, és visszament a hajtóműhöz.

Volt még egy kis változtatás, majd Alan az egész csapatát felküldte a dombon a gerinc mögé. Ördögöt és Szundit maga mellett tartva végigvezetett egy drótot a hajtóműtől le a lejtőn, majd jobbra, amíg egy másik házat nem talált, úgy négyszáz méterre az előzőtől.

Itt újabb szolgák voltak, mind betegek, túlságosan ki voltak merülve ahhoz, hogy érdeklődhessenek. Egyetlen „magasabb osztálybeli" sem volt a házban, volt viszont egy nagy fali képernyő. Ördög elszöszmötölt vele egy darabig, amíg végül fel nem fedezte, hogy ha leül a mellette található székre, akkor a képernyő kivilágosodik.

Egy lány derengett fel három dimenzióban a képernyőn, egy csinos fehér lány, lenge ruhában.

- Adja nekem az l -es parancsnokságot! - mondta Alan.

A lány a homlokát ráncolta, megpróbálta megérteni, mit akar Alan, aztán megkérte, hogy ismételje meg.

- Hú! - mondta Ördög. - Ha ma ez a nyelv az, amit használnak, akkor örülök, hogy a hosszú úton vagyok!

Alan feltartotta a kitépett lapot a telefonkönyvből, és a számra mutatott. A képernyő

elhomályosodott, egy szép tájkép jelent meg a várakozás ideje alatt, majd egy iroda képe fénylett fel rajta. Mind a telefonközpont, mind az iroda nyilvánvalóan kívül volt az öreg Vadász hatósugarán. Nagyvonalú érdektelenség tükröződött a katonai szárnysegéd arcán, amikor Alan felnézett és megszólalt.

- Itt a Mennyvadász - szólalt meg Alan. - Corday má... első tiszt beszél.

- Eh? - mondta a szárnysegéd abban a modorban, ahogy a szárnysegédek az alacsonyabb rangúakkal beszélnek. - Eh?

Alan űrnyelven beszélt, a szárnysegéd pedig némi meglepetéssel végre felfogta ezt a tényt. Felállt és átkiáltott egy másik irodába, ahonnan egy tengerészeti egyenruhába öltözött férfi lépett be, az admirális.

- Itt a Mennyvadász - mondta Alan.

- Tényleg? - kérdezte az admirális. - Az meg micsoda?

- Egy hajó a hosszú útról - mondta Alan.

Az admirális feszült lett, majd elernyedt egy mosollyal az arcán.

- Nem tudtuk, hogy van telefonjuk, tudja? Érdekes kapcsolás, nem? Ha jól értem, némi problémájuk van. Akár el is mondhatná nekem, hogy mi a rakományuk. Az öreg király nagyon érdeklődik az ilyen rakományok után az embargó óta.

- Nem hiszem, hogy a rakományunk különösebben érdekelné magát - mondta Alan. -

Azzal a módszerrel, ahogy megpróbálja megvenni tőlünk, túl magasra fog kúszni az ár.

- A kikötői fickókra gondol? - kérdezte az admirális. - Feltételezem, két vagy három évet is távol voltak, így nem tudják, hogy törvénybe ütköző dolog leszállni. Ha leszáll, minden rakományáról lemond. Gondolom azért hív, hogy megadják magukat.

- Azért hívom, hogy adjak magának öt percet, hogy visszahívja a láncos kutyáit -

mondta Alan.

-Ó!

- Mert ha nem teszi meg, akkor a városának annyi.

- Ó, tényleg? - kérdezte az admirális azzal a mosollyal, ahogy csak az admirálisok képesek nézni alacsonyabb rangúakra.

- Azon tűnődöm, hogy adjak-e maguknak valamilyen bizonyítékot - mondta Alan. -

Több ezer polgárába fog ugyanis kerülni.

- Biztosíthatom - mondta az admirális -, hogy ha megszabadítana ilyen mennyiségű

népességtől, az isten ajándéka lenne.

- Még akkor is, ha ebben maguk is benne vannak?

- Micsoda blöff! Nos, tisztelem magát ezért. Ha meg akarják adni magukat, akkor szabad elvonulást biztosítunk az űrkikötőből...

- Ha nem adják fel ezt a várost nekem két percen belül, akkor kapnak egy teljes löketet egyenesen a hajóorrból.

- Valóban?

- Valóban! Visszavonom a két percet. Robbantok egyet most, aztán visszajövök. Tíz robbantás múlva St. Denniston nem létezik többé.

- Deeniston - javította ki az admirális. - Én...

Alan kivette Ördög kezéből a kapcsolót. Letekerték a drótot a pincébe, nekitámaszkodtak a falnak, amelyik legközelebb esett a hajtóműhöz, ami négyszáz méternyire volt, és rövidre zárták a kapcsolót.

A föld megremegett.

Alan megszakította a kapcsolót.

Vártak néhány percig, aztán ellenőrizve űrruhájukat, visszatértek az első emeletre. A ház egyik fala berobbant, a telefon azonban működött.

- Az l -es parancsnokságot - mondta Alan a kitépett telefonkönyvlapra mutatva.

A lány remegett, a posztján maradt, de maga mögé pillantgatott, képtelen volt teljesen koncentrálni. - l-es parancsnokság.

Most nem volt tájkép. A lány bedugta a dugót, majd végigzuhant a kapcsolótáblán.

Az admirális még mindig ott volt, az iroda azonban megváltozott. A falról leestek a képek, és porfelhő látszott, mely keveredve a szoba füstjével, ahol Alan állt, elmosódottá tette a képet.

Mielőtt az admirális megszólalhatott volna, egy hatalmas ember rontott be, és elbotlott arany palástjában. Érhetetlen dolgokat kiáltozott.

- Ha ez Consoundalin - mondta Alan űrnyelven -, mondja meg neki, hogy túszulejtettük. - Feltartotta a kapcsolót, közel a képernyőhöz hogy az admirális láthassa azt, és hogy Consoundalin is láthassa azt. - Ha újra lenyomom ezt, egy újabb robbanás következik. Nem tudom, hogy mit tudnak erről, de ez egy nagy teljesítményű hajtómű.

Egy újabb robbantás egy másik városnegyedben meg fogja duplázni az áldozataik számát.

Megadják magukat?

Hangos konferencia kezdődött, melyet csak dühös telefonhívások szakítottak félbe, melyek a károk miatt sírtak.

- Garantálom az épségüket - mondta Alan -, magának és a főnökének is, uram. De ha nem jönnek a kikötő kapuihoz öt percen belül, és ha nem állítanak le mindenféle ellenségeskedést ebben a pillanatban, egy újabb robbanás kezdődik.

Consoundalin liluló arccal nyomult a képernyőhöz, mikor meghallotta a fordítást.

Végül engedett, és egy kapcsoló felé nyúlt, hogy kapcsolatba kerüljön portyázó csapataival.

Alan otthagyta Ördögöt kezében a kapcsolóval, Szundit elküldte, hogy hívja vissza a csapatot, és egy vadászpuskával, melyet a ház faláról akasztott le, lesuhant a lejtőn az űrkikötő irányába.

A füst lassan oszlani kezdett. Már nem hallatszottak lövések. A lassan vékonyodó homályon át látni lehetett a Vadászt. Fura katonák nyüzsögtek körülötte, és egy lyuk látszott a hajó közepén, ahol a tüzérség megsorozta.

Alan nem nagyon törődött ezzel. Az épületeket kutatta vadul, hogy a hajó csapatainak valamilyen maradványára bukkanhasson. Aztán egy utcában a kikötőn kívül, egyenruhás testek halmait látta, majdnem egy egész hadsereget, s látta, hogy egy vastag falú épület felé néznek, melyet irodaként használhattak, amikor a kikötő még működött.

Egy csapat férfit látott fegyverrel a kezükben, ők is az épület felé fordultak, és tudta, hogy legalábbis néhányan odabent még éltek. Tudva ezt, visszarohant a kapuhoz, és éppen akkor ért oda, amikor egy hatalmas gömbszerű jármű csikorogva fékezett. Az admirális, három másik férfi és Consoundalin másztak ki belőle. Alan nem vesztegette az idejét.

Hirtelen dühében intett, hogy küldjék el a járművet, amit meg is tettek. Majd jelezte, hogy azt akarja, hogy minden katonát vonjanak ki a térségből, és kis idő múlva az admirális visszatért, hogy jelentse, elmentek. Alan látta őket elvonulni az egyik utcán át, és elfehéredett ajkakkal remegve Consoundalinhoz fordult.

- Nem tudom, hogy hogyan került hatalomra, vagy hogy milyen ördögi társadalmat kormányoz, de maga az emberiség szégyene. Ne fáradjon a fordítással! - mondta Alan az admirálisnak. - Utasítsa őket, hogy vetkőzzenek.

Ez tiltakozásba ütközött ugyan, de nem tartott sokáig. Ezek a férfiak olyan utcákon hajtottak épp keresztül, mely halállal volt tömve, pánikban menekülő tömegeken törtek át, olyan épületek romjain át érkeztek ide, melyeket még mindig haldoklók töltöttek meg.

Alan egy falhoz intette őket:

- Maguk a túszaim. Ha megkapok mindent, amit követelek, szabadon fogom bocsájtani magukat, és elmehetnek. Ha nem, meghalnak. Ilyen egyszerű. Egyszerűbb teljesíteni a követeléseimet.

Consoundalin morgott valamit, az admirális pedig fordított: - Azt mondja, maga egy démon. Egy pillanattal azelőtt, hogy a hívása beérkezett, a hajót támadtuk. Ez nem tisztességes. Nem a hajójáról tüzelt! A központos lány meghalt, és nem tudtuk lenyomozni, hogy hol vannak. Ez az ördög műve!

- Még annál is rosszabb! - mondta Alan. Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak megölhetné ezeket az embereket a kárért, amelyet okoztak, az emberekért, akiket lelőttek - és mindezt csupán a zsákmány reményében. Sebes jött oda.

- Őrizzék ezeket az embereket! Vigyék őket a hajóba, verjék vasra őket, és állítsák egy alacsonyan fekvő ablak elé, ahol éjjel-nappal láthatóak lesznek az összes kíváncsi számára, aki tudni akarja, hogy még mindig életben vannak-e. Azt hiszem, hogy ez a király, vagy bármi is legyen, elég rettegést ültetett beléjük, hogy félni fognak attól, hogy támadjanak -hátha sértetlenül kiszabadul, mert akkor aztán eléri őket a bosszúja.

Odafordult Billhez, a Szemhez:

- Hallottad az utasításokat. Add tovább őket! Ezeknek az embereknek életben kell maradniuk. Ők az egyetlen esélyünk.

Végre elszabadult, megvetően hátat fordított a raboknak, s az irodához sietett.

Odakiáltott a távolból. A falai, melyeket úgy terveztek, hogy a felszálláskor keletkező

robbanásoknak ellenálljon, némák maradtak. Közelebb lépdelt, továbbra is jól látható helyen maradva, a halottak halmain átlépve, félrerugdosva a különös, de hatékony fegyvereket.

Csend volt az épületben, amit még jobban kihangsúlyoztak a sebesültek nyögései az utcából. Alan megkocogtatta az ajtót pisztolya markolatával, kongó hangot hallott belülről.

Várt, átérezve a hely nyomott hangulatát. Olyan érzés volt, mintha csak egy sír előtt állna. Megpróbálkozott a zárral, majd hátralépett, hogy felnézzen az építményre.

Gyorsan megkerülte, és az épület hátsó részéhez érkezett. Egyetlen ajtót kivéve egy teljesen csupasz falhoz érkezett.

Résnyire nyitva állt, Alan pedig lökött egyet rajta.

A hely olyan volt, mint egy mészárszék.

A halottak a fal mentén sorakoztak, mindegyiküknek megvolt az állomáshelye. A sebesültek a szoba közepére vonszolták magukat, hogy ott haljanak meg. Egy ablaknyílás előtt pedig, melyen ósdi pisztolyával még mindig kifelé célzott, Jocelyn kapitány feküdt, halálában is nyugodt arccal.

Alan újabb bizonytalan lépést tett a homályba, és meglátta, hogy mi takarta el jocelyn ruhájának vérrel mocskolt fehérjét. Egy lány feküdt ott, akinek soha nem kellett volna idejönnie, aki jóval az utolsó csata után érkezett ide.

Luck kisasszony holtan feküdt kapitánya testén. Apró, éles kése mélyen a szívébe volt szúrva.

A hajó remegett a rajta dolgozó emberek energiájától, a városlakók és a legénység tagjainak energiájától. A hegesztőpisztolyok sivító, éles ropogása összekeveredett a kalapácsok puffanásaival és a súlyosan megterhelt fúrók visításával. Ördög utasításai alapján egy állványt rögtönöztek, ősi raktárakat és üzemeket fosztottak ki pót-és tartalékalkatrészeket keresve. Ebben a társadalomban azonban a fegyvereken kívül kevés új dolgot találtak.

Eddig nem ment Jocelyn kabinjának közelébe. A kapitányt még azon a reggelen eltemették az egyik dombon, szeretője és halottai mellé, oda, ahol a csillagok jól láthatták őket. A mély szomorúságot, ami áthatotta a legénységet, elsöpörte az elvégzendő munka forgataga.

Alan parancsnoki státusát senki nem kérdőjelezte meg, nem volt semmiféle vita.

Mióta értesültek jocelyn haláláról, a legénységből megmaradt minden férfi, nő és gyerek megadott neki minden tiszteletet, először is azért, mert jócskán megnőtt a szemükben, másodszor mert senki nem ért fel vele. Így aztán most nehéz léptekkel belépett a lakosztályba, ahol egykoron egy admirális parancsnokolt egy távoli, régen elfeledett korban.

Egy kicsit meglepődve vette észre, hogy az asztalon egy neki címzett levél fekszik.

Egy itatós sarkához volt tűzve, és kézírással annyi állt rajta: „Mr. Corday részére, halálom esetén".

Borzongató érzés volt. Sok-sok héttel a jelenlegi események előtt íródott a hajó naptára szerint. Akkor íródott, mikor jocelyn még orrolt rá, és megvetéssel kezelte.

Ott ácsorgott, ahol oly gyakran, miközben a kapitány rázúdította haragját. Kinyitotta a levelet, és olvasni kezdett:

MENNYVADÁSZ

55. hajóév, 1025. váltás

Alan Corday,

Egykori új-Chicagói nemes és mérnök-földmérő részére

Drága Alan!

Nem akarok sokat beszélni azokról a körülményekről, amelyek között e sorokat olvasod. E

körülmények nagyrészt Isten kezében vannak, aki Dr. Flepni szerint lassan közelebb kerül hozzám, mint szeretném. Legyen elég annyi, hogy már eltemettél engem, és eljöttél ide, hogy megnézd, mi maradt hátra utánam. Ez most már mind a tiéd, úgy ahogy van, a hiúság és emlékek különös keverékeként, Duard Henry Jocelyn, a Napőrség néhai kapitánya teljes örökségeként.

Alan, sok mindenért kell a bocsánatodat kérnem, túl azon a rengeteg dolgon, melyeket máshol kellene megtennem. Azon a napon, amikor odajöttél hozzám abban a bárban, becsaptalak. Meg kellett tennem. Már miközben Hale-hez beszéltem, a kezemmel jeleztem, hogy téged bármilyen áron hozzanak magukkal. Mert a sok-sok éves utazás alatt sehol nem láttam az utódomat. Téged választottalak azon a napon. És olyan módszerekkel, amelyeket te nyilván megvetsz, betörtelek, és tisztet faragtam belőled. Most az elnézésedet kérem ezért. Jó ideje már, hogy utasítottam Királynőt, hogy lázadásra szítson. Ez megfelelő hajlandóságot csepegtetett beléd, hogy tanulj és profitálj a velem szemben érzett vérszomjadból táplálkozva. Flepninek pedig utasítást adtam, hogy tegyen beteggé, hogy aztán ne tudd többé követni a váltások számát. És felépítettem benned a reményt, hogy hamar visszatérünk a Földre, és elértem, hogy továbbtanulj, és figyeld, hogyan tudod elérni, hogy visszatérjünk. És akkor, Isten bocsássa ezt meg nekem, összetörtem a szíved.

Nem tudom, hogy mit éreztél, Alan, amikor visszatértél a városodba abban a reményben, hogy csupán tíz év telt el. De el tudom képzelni az érzésed. Tudod, Alan, én is épp így indultam a hosszú, hosszú úton.

Az én szívszerelmem már egy évtizede halott volt, amikor visszaértem. Így azután van némi sejtésem, sőt akkor is volt, amikor ezt a rettenetes dolgot megtettem veled szemben.

Te pedig visszatértél a hajóra. Két emberem mindig ott volt a közeledben, miközben a várost jártad.

Mert én már régen kijelöltelek utódomul. Te tanultál, én pedig megvetéssel kezeltelek.

Meggátoltam azt is, hogy a legénység valamelyik tagjával különösebb barátságba kerülj. Ez is az én művem. A parancsnoknak nem lehetnek barátai. Így jutottál el eddig a pillanatig, és most itt állsz az asztalom mellett, magányos emberként és parancsnokként.

Hale nem követhet engem. Sok olyan dolog van, amit ő nem tud. Mutasd meg a csatolt felhatalmazást, és engedelmeskedni fog neked. Mutasd meg a legénységnek is, és ők is alávetik magukat az irányításodnak. De nem hiszem, hogy szükséged lesz erre. Sokkal többre tartanak, mint sejtenéd, Alan. Az én taktikám volt csupán, hogy elhitessem veled az ellenkezőjét.

Most tehát te vagy a parancsnok. Az már a te dolgod, hogy mihez kezdel ezzel. Engedd meg azonban, hogy megválaszoljak egy kérdést, amit feltettél, sokszor feltettél, Alan. Tudni akarod, hogy miért?

Sok akciónak voltál részese rengeteg különös bolygón. Láttál furcsa dolgokat. És láttad a Földet is fent is, lent is.

A Föld nem fog örökké élni. És ha nem kap segítséget, az ember sem.

Leszállhatnánk valamelyik termékeny bolygón, és kiengedhetnénk, félretehetnénk az utazás kockázatait, kényelembe helyezhetnénk magunkat, és otthont találhatnánk. Azonban ez a hajó kell, hogy az otthonunk maradjon, és ez a feladat kell, hogy a feladatunk legyen, ahogy feladata ez sok más, a hosszú utat járó hajónak.

Láttál te is értelmes fajokat a mi technológiánkkal élni vagy kifejleszteni a sajátjukat.

Azt akarod, hogy túléljék a mi fajunkat? Azt akarod, hogy végül ezek a fajok örököljék az Univerzumunkat? Nem hiszem, Alan. Úgy vélem folytatni fogod az utat.

Ez a hosszú út küldetése, magányos és hálátlan küldetése.

Az embernek végül győzedelmeskednie kell a csillagok között.

Az embernek kell túlélnie, nem az achnoidoknak, gleeniteknek, csúszó-mászó lényeknek.

E hajó és a csillagok között a hosszú útat járó testvérei jelentik az egyetlen módot ahhoz, hogy az emberi faj túléljen, és mindenhol győzedelmeskedjen. És ehhez a legkisebb segítséget se kapjuk a Földtől.

Ne átkozd az egyenleteket. Egy szép napon az ember meg fogja hódítani az Időt. Amíg azonban ez nem következik be, Alan, te és a hozzád hasonló emberek, és az olyan hajók, mint a Vadász áldani fogják ezeket az egyenleteket, melyek lehetővé teszik, hogy egyáltalán utazhassunk, ilyen gyorsasággal érhessünk bárhová, továbbvihessük a fajt, a győzelmeit, az ember reményét.

Sok szerencsét kívánok a parancsnokságodhoz és a csillagok között, kívánom, hogy a legénységed legyen hűséges hozzád, és kívánom neked a gyarmataink barátságát, melyet oly különös módon szolgálunk. És talán egy napon, ha a papoknak igaza van, megrázhatom a kezed, Alan, és elmondhatod nekem, mit vittél véghez.

Isten áldjon!

Sok szerencsét!

Bízom benned. És minden, amim csak volt, és minden, amit csak reméltem, most már a tiéd.

Jocelyn

 

Alan szelíden letette a levelet, és hosszú ideig állt, tudomást se véve a hajóról, elméje végigfutott az elmúlt évek eseményein. Majd megfordult, és gyorsan a hídra lépdelt.

Látása különös módon párás volt, és eltartott egy ideig, míg átlátta a folyamatban lévő

javításokat.

Majd vizsgálatot tartott, s fokozatosan helyére tette a hajót és a napot.

Délután számos tanult úriember érkezett, ő pedig kimért hűvösséggel fogadta őket.

Egy riporter is volt velük, aki sok jegyzetet készített, hogy a hosszú úton lévő hajók helyes kezelésének előnyeiről jelentethessen meg cikket.

 

Alan hirtelen ötlettől vezérelve elmondta nekik, hogy a csillagok és a gyarmatok között sokféle fegyver létezik, a hosszú úton lévő hajók pedig hazatérve még évszázadok elteltével is leigázhatják ezt a civilizációt. Majd beszélt nekik egy olyan kommunikációs módszerről, melyet a hosszú úton használnak, és ami egyébként nem létezett, és kijelentette, hogy már szétküldte a híreket a többi hajónak, hogy legyenek óvatosak. Ki tudja? Talán segítséget jelent majd a következő hajónak.

Szürkületkor aztán bement a városba, és olyan könyveket keresett - és talált is -, amelyeket az utolsó földi látogatásuk óta adtak ki. Elment egy bárba, és elhintett egy-két információt az űrhajósok mesés életéről, mely csupa öröm, miközben alig kell dolgozni.

Majd hidegen nézte, ahogy legénysége egész éjszaka arra csábít férfiakat és nőket, hogy feliratkozzanak, másnap pedig - miután megjelent az újságcikk - ötszáz telepest és minden szükséges felszerelést behajózott egy „a Vénuszon található még megműveletlen terület" ígértével „ahol az élelem egyik napról a másikra szökken szárba a földből."

És egész nap, sőt még a következőn is, készletekre, könyvekre és árukra alkudozott, végig megőrizve hűvös kimértségét, a rakományból fizetve a szerzeményeiért, rendkívül érdekes módon nagyon nyereségessé téve a kereskedőknek a hosszú úton lévő hajóval való kereskedést, és sejtetve velük, hogy a kereskedelem nem a királyuk monopóliuma, hanem a kereskedők osztályának szabadon született tagjaié.

Végül a hajót feltöltötték, minden javítást elvégeztek rajta, és készen álltak.

Aian a Hídon állt. A katonaság egyik tisztje hajlongva távozott: - Tehát a mentőhajóból fogja földre tenni őket, Corday kapitány.

Alan hidegen nézett rá. A férfi igazi talpnyaló volt. Nem csoda, hogy ilyen magasra jutott egy ennyire züllött udvarban. Nem csoda, hogy képes volt létezni egy olyan társadalomban, ahol - ahogy azt Alan előző nap láthatta - a boltokban emberhús lógott kifüggesztve eladásra.

- Általában meg szoktam tartani a szavamat - mondta Alan. - Nem sok haszna lenne, ha pont most szegném meg. Földre fogjuk tenni őket úgy és akkor, ahogy azt mondtam.

- Köszönöm, ó, köszönöm, Corday kapitány! - a férfi ezzel távozott.

Egy fiatal mérnök jött fel a kikötőből a hídra, hogy még utoljára ellenőrizze a műszereket. Alan már korábban is látta őt: jól képzett, fiatal férfi volt, aki tényleg értette a dolgát. Alan figyelte őt. A jó öreg Hale-re gondolt, és a többiekre odafent a dombon, amely ma napsütésben fürdött.A hajón végigsöpört a várakozás izgalma. A hír hamar körbeért. Az emberek elfoglalták állomáshelyeiket a felszálláshoz - egyelőre hiányos létszámmal, hiszen a legénység új tagjai még képzetlenek voltak. Mit fognak azok az emberek gondolni - néhányan legalábbis - akik nem hallottak még a hosszú útról, és annak Idejéről?

A mérnök végzett az új érzékelőberendezéssel, és megfordult, hogy a meghajtó irányítóberendezésén is beállítson valamit.

Sebes lépett a hídra, hogy felvegye a szolgálatot. Egy üveg volt a kezében, amit szokásos módján az asztalra helyezett. Csak egy kicsit volt részeg. A legénység többi tagja már a helyén volt éberen figyelve a kapitányt.

- Mr. Roston - mondta Alan hűvösen. Sebes meglepetten nézett fel. Évek óta nem hallotta az igazi nevét.

- Mr. Roston - mondta Alan -, ma felvettem egy új légköri pilótát, és egy új repülőgépet is a hajóra hozattam.

Sebes ezt nem tudta. Csak bámult, meglepetten és bizonytalanul.

- Valamikor nagyon régen - mondta Alan - maga részt vett egy háborúban. Nagyon fiatal volt még. Mára idősebb lett. Azt hiszem, ideje elfelejtkezni arról a háborúról, Mr. Roston.

 

Odalépett az asztalhoz, és felvette az új palackot. Megfordult, és talpával előre a falhoz vágta azt. Hangos csörömpölése nyomán a hídon minden megfagyott.

- Foglalja el a helyét, Mr. Roston! - mondta Alan. - Ettől a pillanattól kezdve maga ennek a hajónak az első tisztje. Ismeri a kötelességeit. Teljesítse azokat! Világos?

A fiatal mérnök az ajtóból az összetört üveget bámulta, amely csak nagyon kevéssel vétette el az egyik kommunikációs panelt. Befejezte a beállításokat, és most látta csak, hogy milyen közel áll a hajó az induláshoz. A létra felé indult.

- Egy pillanat - mondta Alan. A mérnök megfordult. - Ismeri a hosszú utat?

- Te jó isten, uram! - mondta a mérnök. - Nekem jó állásom van.

- A hosszú út jobban fizet - mondta Alan.

- Viszont rosszabb az időegyenletek terén - szólt a mérnök. - Csak egy őrült tenne kísérletet rá önként. Köszönöm az ajánlatot, de nekem feladataim vannak itt.

Alan próbálta felbecsülni a férfi értékét. Kezével intett a fedélzetmesternek: - Vegyék ezt az embert őrizetbe, és tartsák a gyengélkedőn, amíg el nem hagyjuk a Földet.

A mérnök arca megkeményedett, amint Alan Corday sápadt, elgyötört arcába nézett.

Rohanni kezdett, a jelenlévő űrhajósok pedig megpróbálták elállni az útját. Mégis átjutott.

Alan pisztolya markolatával elegánsan lesújtott a mérnök koponyájára. Az lihegve összeesett, félig még magánál volt. Sikerült felküzdenie magát. - Nem teheti... Nem... a feleségem... Levitték magukkal.

- Minden állomáshely jelentse, ha készen áll! - mondta Alan. És várt.

- Készen állunk, uram - szólt Irma.

- Szálljon fel, és vegye az irányt Johnny's Landing felé, Mr. Roston. Maga fogja kijelölni a váltásokat, és találjon magának egy megfelelő helyettest az eredeti legénység soraiból. Megértette?

Mr. Roston elegánsan kihúzta magát, az összetört üveg egy darabja megroppant sarka alatt:

- Igenis, kapitány! - hátraarcot csinált, és nekilátott, hogy kiossza a szükséges utasításokat.

A segédhajtóművek megreszkettek. A hajó emelkedni kezdett. A foglyok a mentőhajóba szálltak, százötven kilométeres magasságban pedig kilőtték őket.

Alan lassan a kabinjához sétált. Saját szánalmas felszerelése ott hevert az egyébként üres fiókokban és szekrényekben. Leült a székre az asztal mellett, nem nézett semmire.

Egy mondat csengett a fülében: „Nem teheti... a feleségem..." Szemei előtt újra megjelent egy éjszaka, az eső zuhogott, és ő újra hallotta a különös módon csodálatos zongorajátékot a bárban.

 

Feje rettenetesen hasogatott, idegei feszültek voltak. Az asztalra nézett. Egy palack brandy állt rajta, és kis csomagocskák kupacban, épp ahogy jocelyn hagyta azokat.

Corday öntött magának egy italt, majd hirtelen, vad mozdulattal az egyik csomagocska tartalmát beleürítette. Lehajtotta.

Egy város tűnt el mögöttük a láthatárról, egy város, mely felett egy domb magasodik, egy város, mely rettenetes árat fizetett az árulásáért.

Az ital és a drog lassan hatni kezdett. Alan érezte, hogy valaki van mellette, és megfordult. Szundi állt az ajtóban, arca nyugodt volt és várakozó. Csinos ruhát viselt, és egy új karkötő volt a karján. Már nem tizennégy éves volt. Felnőtt nő, méghozzá nagyon csinos nő, ahogy Alan hirtelen felismerte. Ránézett a lányra, és azon tűnődött, miért nem vette ezt korábban észre.

A grófnő belépett a szobába, és bezárta az ajtót.

A Vadász pedig csak suhant a távoli, távoli űr felé, megcélozva a messzeséget, kifelé rohanva küldetésén a kortalan csillagok felé.

 

SZÓJEGYZÉK

 

ábrázoló geometria: a geometria egy ága, mely háromdimenziós problémákat old meg.

 

agyturkász: pszichiáter.

 

alfa tartalék: a maradék alfa üzemanyagra utal, a felszálláshoz használt üzemanyagtípusra.

Az alfa részecske egy pozitív töltésű részecske, melyet bizonyos radioaktív anyagok bocsátanak ki magukból.

 

Alpha Centauri: nagy fényerejű csillag, 4,3 fényévnyire a Naptól, Rigel Centaurusnak is nevezik. A Naphoz legközelebbi csillag.

 

bebiztosít: ellenállóvá tesz hipnotikus szuggesztiókkal és a hipnózissal szemben.

 

csillagmérő: eszköz a csillagok segítségével történő navigációhoz.

 

dzsig: 15 grammnak megfelelő mértékegység.

 

Ezüstflotta: spanyol hajókból álló flotta, amely az újvilág lakosainak szállított árucikkeket, majd Amerika gazdag kincseivel megrakottan tért vissza Spanyolországba.

 

Flepni: az elmebetegség tényének igazolására szolgáló igazolvány. (E könyvben mint név szerepel.)

 

fridzsiderben: a hajón kívül; utalás az űr hidegére.

 

gamma: gammasugárzás, nagyfrekvenciájú sugárzás, melyet radioaktív atomok bocsátanak ki.

 

görbült tér számítások: csillagközi navigációs eljárás, mely a tér görbületét számolja ki.

 

gravitációs remegés: űrbetegség. ham and eggs: sonka tükörtojással. HG: hánytatógáz.

 

HTU: Halloland Thermal Unit (Halloland hőegység). Jelenleg a BTU, vagyis British Thermal

Unit (Brit hőegység) használatos a hő mérésére. Egy BTU akkora hőegység, amely 252

kalóriának felel meg. Ekkora hőmennyiségre van szükség ahhoz, hogy egy font (0,45 1) víz hőmérsékletét egy Fahrenheit-fokkal (l,8 Celsius) megemeljük.

 

Kokszos: ópiumfüggő. (E könyvben mint név szerepel.)

légcidri: egy űrbetegség.

 

maghasadás: magreakció, melyben az atommag kisebb atomi részecskékre hasad, egyidejűleg pedig energia szabadul fel.

 

metonikus lokátorok: más hajók azonosításának egy módszere.

 

Mizar Lótusza puronikus: egy szőrmetípus.

 

narkohipnózis: az az eljárás, amelynek során az alanyt drogok alkalmazásával helyezik irányítás alá, majd hipnotikus szuggesztiókat és utasításokat adnak neki.

 

pária: valaki, akit mások kerülnek, illetve megvetnek. Kitaszított.

 

pszi-részecske: szubatomi (atomnál kisebb) részecsketípus.

 

részecskehajtómű: atomi részecskékkel meghajtott űrhajók hajtóműve.

 

Rigel Centaurus: az Alfa Centauri másik neve.

 

ritokrata: felsőbb osztályhoz tartozó személy, arisztokrata.

 

spektrumnavigáció: az az elképzelés, hogy a csillagokat és elhelyezkedésüket a színkép (spektrum) alapján azonosítani lehet, és így navigálni lehet velük.

 

thermalon: üzemanyagtípus. űrnyelv: az űr közös nyelve.