BEVEZETÉS

Az Astounding Science Fiction 1949. decemberi számában John W. Campbell Jr. szerkesztő

bejelentette, hogy a következő év februári számától kezdve a magazin egy új, figyelemreméltóan erőteljes regényt közöl L. Ron Hubbardtól. Campbell 1950 januárjában ismét reklámozta ezt, a következőket írva: „A mű kétrészes, és csodálatos történet, mely a fénysebesség közelében utazó hajókon eltérő sebességgel múló idő témája köré épül."

Az olvasók reakciója világosan mutatta, hogy A csillagok felé nem csak érdemesnek bizonyult Campbell dicséretére és ajánlására, hanem felül is múlta azt. Az Astounding minden hónapban tartott egy olvasói szavazást, a korábbi számokban megjelent történetek népszerűségének mérésére, melyet a rajongók által írt levelezőlapok és levelek száma alapján állítottak össze.

Az 1950 júniusi számban Campbell bejelentette:

 

„A csillagok felé vitte el a pálmát a márciusi számban,és a levelek jellegéből ítélve, megérdemelten. A cselekmény simán és pontosan követi a történet megértéséhez szükséges gondolatmenetet. A csillagok felé története számos technikai jellegű levelet inspirált, és nyilvánvalóan sokakat gondolkodóba ejtett."

 

A történet nemcsak technikai spekulációnak adott alapot, de meglehetős olvasói lelkesedésnek is táptalaja volt, amire példa a következő levél William N. Austin tollából a Seattle-i Dániában nyomtatva.

 

Farkasketrec könyvesboltból. Egy másik történet kritikája után, Austin a következőket írja:

„Hubbard lezárása A csillagok felében teljesen más kérdés. Első pillantásra úgy tűnt, hogy az Első rész csupán előhang, olyan erőteljes volt a lezárás az összehasonlításban. Visszatekintve azonban - nem kell nagyon messzire visszatekintenünk - a részek nagyszerűen illeszkednek, kimagasló értéket hozva létre. A leírás könnyedsége, a karakterek és a hangulat kidolgozásának kiválósága, a gondolatok szilárdsága eredményeként, nem habozok már ilyen rövid idő után kijelenteni, hogy ezt jó irodalmi műnek tartom és egyszersmind kiváló sci-finek, amely megérdemli a keménykötésű kiadás halhatatlanságát."

 

A csillagok felé el is érte ezt a halhatatlanságot, később ugyanis kiadták Nagy-Britanniában, Németországban, japánban, Svédországban, Dániában, Franciaországban és Olaszországban is, számos alkalommal kemény kötésben. E külföldi kiadásokban többnyire Visszatérés a holnapba volt a címe. Bármi legyen is azonban a cím, a történet maradandó hatást gyakorolt a műfajra, ahogy arra a terület egyik legelismertebb szerzője, Jerry Pournelle is rámutatott: L. Ron Hubbard A csillagok felé című műve egyike a legnagyobb science fiction regényeknek, melyeket valaha is írtak.

Ron A csillagok felét 1949 májusa körül írta, valószínűleg Washington-ban. Ebben az időben számos más történetet is papírra vetett, beleértve a híres Ole Doc Methuselah sorozat utolsó részeit és a Fegyverek fegyverét.

Noha a kritikusok a Fegyverek fegyverét tartják úttörő történetnek a modern science fictionben Einstein időkitágulás elméletének használata terén, A csillagok felét, mely alig egy hónappal később jelent meg, a téma sokkal teljesebb kidolgozásának tekintik. L. Ron Hubbard írói munkásságának hivatalos életrajzírója szerint:

 

„Korszakalkotó témájában, technikai mélységében és hatásában."

 

Az elméletet Ron közelről ismerhette. Amikor beiratkozott a George Washington Egyetem mérnöki szakára az 1930-as évek elején, jelen lehetett az első magfizikával foglalkozó tanfolyamok egyikén, amit akkor „atomi és molekuláris jelenségek" névvel illettek. Úgy tűnik, a matematika tanszék professzorának hírneve onnan származott, hogy állítólag egyike volt annak a nagyon kevés embernek az egész országban, aki akkoriban megértette Einstein relativitáselméletét. És ahogy azt Ron a következő anekdotában elmondja, az illető igen komolyan vette magát:

„Egy nap elmentem hozzá, hogy interjút készítsek vele az egyetemi újság számára. Azt akartam, hogy meséljen nekem valamit erről a relativitáselméletről, amivel ez az Einstein nevű

fickó szórakozott. Még soha nem találkoztam ilyen rosszindulattal, megvetéssel, és még soha nem penderítettek ki sehonnan ilyen gyorsan."

 

Ron mégis megírta a cikket.

Azt írtam, hogy a tizenkét emberből, aki az Egyesült Államokban értette Einsteint, egy a George Washington matematika tanszékén található. Nagyon szép cikket hoztam össze, azután teljes egészében elmagyaráztam az Einsteini elméletet, hogy mindenki megértse.

Na már most, az egy dolog, hogy soha nem bocsájtott meg nekem, de annyira megdöbbent, hogy onnantól kezdve soha nem mert dühösen beszélni velem!

 

A csillagok felében Ron az időkitágulás témáját így írja le: „Az űr hatalmas, az ember kicsi, az idő pedig az ő kérlelhetetlen ellensége."

 

És a probléma összegzését egy egyenlet útján kifejezve folytatja:

„AHOGY A TÖMEG KÖZELÍT A VÉGTELENHEZ, AZ IDŐ KÖZELÍT A NULLÁHOZ."

 

Az egyenleteket két matematikus vezette le először (Lorentz és Fitzgerald és egy elméleti filozófus - Albert Einstein - volt az, aki ennek alkalmazására is rámutatott. S noha Lorentz, Fitzgerald és Einstein megnyitották az emberiség előtt a Naprendszert, majdnem megtagadták tőle a csillagokat.

Mégis, bár korunk egyik főbb tudományos elméletének bonyodalmaival foglalkozik, L. Ron Hubbard újra megteszi, amit sosem mulasztott el, amióta csak először megjelent a science fiction küzdőterén 1938-ban: a science fictionnek emberi arcot ad, olyan igazi karakterekkel népesíti be azt, akik igazi problémákkal küzdenek, és valódi választások elé kerülnek.

A csillagok felé ereje nem csupán a téma eredeti megközelítésében rejlik, hanem a szereplőiben az utazókban a „hosszú úton" az időn keresztül. Lapozzon, és készüljön fel a találkozásra.

Először Alan Corday érkezik, egy ifjú és naiv mérnök-földmérő, kinek egész élete visszafordíthatatlan változás előtt áll, majd a modern science fiction egyik legmegfejthetetlenebb és legelképesztőbb figurája - Jocelyn kapitány, a Mennyvadász parancsnoka. Csatolja hát be magát, és készüljön a felszállásra a „hosszú utat járókkal".

 

A szerkesztők

 

ELŐSZO

 

Az űr hatalmas, az ember parányi, az idő pedig az ő kérlelhetetlen ellensége.

Ősi és mára már elfeledett a kor, melyben az ember először fedezte fel az akadályt.

Már jóval azelőtt, hogy bármilyen űrutazás kezdetét vette volna, tudta, hogy ez az akadály ott van. Egy egyenletről volt szó. Az egyenlet nélkül - a tömeg és idő alapvető

egyenlete nélkül - az emberiség számára bármilyen haladás elérhetetlen maradt volna.

Az ember azonban haladt, és a maghasadás és műszerészei segítségével hatalmassá lett, tervei pedig nagyravágyóbbak voltak, mint valaha. Ám a megváltását lehetővé tévő

szabályok egyben bebörtönzése törvényeinek is bizonyultak.

AHOGY A TÖMEG KÖZELÍT A VÉGTELENHEZ, AZ IDŐ KÖZELÍT A NULLÁHOZ.

Az egyenleteket két matematikus vezette le először (Lorentz és Fitzgerald, és egy elméleti filozófus (Albert Einstein) volt az, aki ennek alkalmazására is rámutatott. S

noha Lorentz, Fitzgerald és Einstein megnyitották az emberiség előtt a Naprendszert, majdnem megtagadták tőle a csillagokat.

Mégis, az e nagyszerű emberek által levezetett, s később magfizikusok, majd tényleges használat által megerősített nehézség ellenére mindig voltak olyanok, akik bár elfogadták e törvényt, mégis szembeszálltak vele: hajók és emberek kis csapatát alkották ők, akik századokon át életben tartották ezeket az utakat. Ők voltak a légkörön kívüli utazás számkivetettjei és páriáit, elátkozott emberek, kiket mindenki került. Ők azonban csak járták magányos útjukat. S bár messzire eljutottak, mégis foglyok voltak. Az Idő

súlyos béklyóiban vergődtek.

Jól ismerve a reá váró sorsot, vajon ki jelentkezne önként, hogy része legyen e kis csoportnak?

Az emberek társadalmaiban azonban mindig lesznek olyanok, akik jellemüknél fogva vagy a körülmények kényszerítő ereje által kitaszíttatnak, s léteznek kalandorok is, akik bizony nem hallgatnak holmi egyenletekre. Így aztán mégis elértük, és részben felfedeztük a csillagokat, nem számít, mi lett a sorsa azoknak, akik ezeket az utakat bejárták.

Úgy hívták ezt: a hosszú utazás, noha nem volt hosszú - a hajó és legénysége számára legalábbis. Csupán a Földről nézve tűnt annak. Mert azok, akik megközelítették a fény sebességét, egyben megközelítették az idő megszűnését is. Az ezeken a nagy sebességeken fellépő időkülönbség felkavarta az emberek életét. Azok, akik csupán heteket éltek a hosszú utazáson, a Földet és a Naprendszert úgy hagyták maguk mögött, hogy az bizony gyorsan pergette az éveket távollétükben.

A hosszú utazás gazdasági értéke csekély volt. Egy hathetes utazás az Alfa Centaurira - amely más, távolabbi csillagokhoz képest kevés haszonnal kecsegtetett - egy olyan Földre hozta haza legénységét, mely mindeközben sok évet öregedett. A csillagközi kereskedelem nem pénzügyi vállalkozás volt, csupán a legénység „hasznát" szolgálta.

A bolygók között közlekedő hajókat fel lehetett szerelni nagy teljesítményű

hajtóművekkel is. Így aztán néha, mikor a kikötői hatóságok letartóztatással vártak egy cirkálót, az kisurrant a Nap gravitációs mezejéből, és a csillagok felé vette útját. Vagy előfordult, hogy egy bűnöző kötött el egy hajót a gyorsan múló, felejtést hozó évek reményében. Az eredmény azonban mindig ugyanaz volt.

Az, ki egy századot tölt távol, nem térhet vissza szerencsésen. Túl keveset tud.

Ismerősei mind halottak. Nem találja a helyét, s nem illik bele a környezetbe. És ami a legénység számára talán kalandnak indult, kivétel nélkül ugyanúgy végződött - egy újabb úttal a meszszeség felé: Mögöttük újabb évek halmozódtak, miközben a legénység fiatal maradt.

Bármiféle testvériség érzése csupán a hajón belül létezhetett.

Az egyetlen reményük az maradt, hogy egy szép napon valaki esetleg felfedez egy másik egyenletet, egy megoldást az akadályra:

 

Alan Corday megtorpant, ahogy egy pillanatra elvakította egy Mars felé induló cirkáló hajtóművének villanása, amint az épp elszabadult a Föld gravitációs mezejéből. A kilövőállások vázszerkezete egy másodpercre vörösen fénylett fel az ég sötétje előtt, az utolsóként használt állvány pedig pulzálva ragyogott, ahogy hűlt. Corday nern szívesen vesztette ellátását pont ezen a helyen, még egy pillanatra sem. Fáradt kezét zakójába törölte, megbizonyosodva, hogy papírjai és tárcája még a helyükön vannak.

Északra Új-Chicago fényei izzottak, egy terpeszkedő zsibongó városé, ahol a város öt szintje alatt éhezők, betegek és magukra hagyott nyomorékok rejtőztek. A civilizáció itt a mocsárból szökött szárba: az oszlopok tetszetősek voltak, a gazdag kertek szökőkútjai ezernyi színben pompáztak, kávéházak kacsintgattak hívogatóan a gazdagok felé. A felszín alatt azonban koldusok távoli jajgatása hallatszott - éles, elveszett hang, de épp elég kitartó ahhoz, hogy egy szép napon majd romba döntse e tornyokat.

Egy mérnök-földmérő számára a tizedik osztályból Új-Chicago kripta volt, melyben éhbérért temethette el iskolában töltött minden évét és tapasztalatát, s végül olyan szegényen sétálhatott ki az életből, ahogyan belépett abba. Egy mérnökkel a tizedik osztályból, neveltetése és származása révén az emberek természetesen udvariasan bántak, ugyanakkor tartották a távolságot is, hisz egy olyan ember, aki munkát keres, alighanem egyszersmind szegény is.

Alan hallott valamit arról, hogy a Mars új hercege férfiakat alkalmaz közmunkára, s meg volt róla győződve, hogy egy, a tizedik osztályba tartozó mérnök igazi ritkaság lenne azon az új területen. A Marsra eljutni azonban pénzbe került, hacsak nem sikerült az embernek munkával megváltani az útját, és Alan Cordaynak bizony jó oka volt arra, hogy most spóroljon a pénzzel.

Öt év múlva a lány hozzámehet, mondta kedvese apja, feltéve persze, ha lesz elég pénze, hogy saját vállalkozásba kezdjen. Chica sírt egy kicsit, ő pedig megpróbálta felvidítani a lányt.

- Azt mondják, a Marson van munka, és hogy az új herceg igen nagyvonalú. Ne sírj, nem lesz ez olyan hosszú! Két évre megyek, és két év gyorsan eltelik. Ne sírj, kedvesem!

Kérlek, ne!

Két év azonban épp elég hosszú lehet, ötbe pedig már bele se mert gondolni. Bárcsak az apja ne ekkora csődtömegként halt volna meg - de hát ez az egész nem az apja hibája volt.

A sajátja: túl sok időt pazarolt el arra a sok különleges tanfolyamra.

- Két év, és újra itthon leszek, megígérem. Nézz rám! Megszegtem valaha a Neked adott szavamat? Megszegtem? Na látod! Így már jobb. Menni fog ez...

És csodálatos képet festett a lánynak leendő házukról, amelyet majd visszatérésekor vesznek, és arról, mennyire jól működik majd a vállalkozás, amit vásárolni fog. Így végül úgy hagyta ott a lányt, hogy az újra jobb kedvre derült. Azonban ő nem volt olyan magabiztos. Elmenni a Marsra a legjobb esetben is bizonytalan kimenetelű kalandnak ígérkezett, még a magas fizetés ellenére is. És hogy egyáltalán sikerül-e eljutnia oda, még bizonytalanabbnak látszott most, hiszen már négy hajót kérdezett meg eddig ezen az éjszakán, és egyik se volt hajlandó őt készpénz nélkül elszállítani.

- Fura szerzet maga - mondta az utolsónál a kapitány. - Minek akar egy nemes gürcölni a jegyéért? Azt hittem, maguk mérnökök úsznak a pénzben.

Mi értelme lenne elmagyarázni ennek a torz űrhajósnak, hogy mit is jelent az, hogy csőd? Még egy tizedik osztálybeli is csődbe tud menni - megőrizve rangját, persze csak ha nem megy el koldulni.

- Add el néhány pónilovadat, és akkor akár kabint is bérelhetsz - mondta egy öreg kapitány. - Hová lesz a világ, ha már tizedik osztálybeliek is azt kérik, hogy fedélzetet sikálhassanak? Nem olyan nagyszerű dolog a kaland, fiam, mint mondják.

Csak hülyítesz. Menj haza, és olvass inkább egy könyvet!

Most, hogy a rakéta távozását követő ragyogás elhalványult, Alan Corday hirtelen magán érezte a hely sötét árnyait. Nem volt egészséges itt kint a síkságon. Idegesen dörzsölte meg bütykeit. Nem zavarta volna egy kis harc, de neki most feladata volt.

A sok visszautasítástól ostoba bolondnak érezte magát. Egy tizedik osztálybeli, akinek nincs kétezre egy jegyre, túl feltűnő jelenség volt. Azt kívánta, bárcsak viselne kezeslábast, és megtanulta volna hogyan kell hazudni. Egy úriember azonban nem hazudik, és tönkrement vagy sem, ő bizony még mindig úriember volt.

A fények bizonytalanul táncoltak a szemétlepte sikátor mocskos szűrőjén át. Most már a lebujok között járt, kikeveredett a tisztek negyedéből. Nem volt nála fegyver, és ebben a fehér selyemzubbonyban kiváló célpont lehetett bármely útonálló számára. Útját azonban mégis folytatta a fények irányába.

Egy fekete macska szökkent el az útjából ijedt sivítással, majd átszaladt előtte, végül eltűnt. Alan ideges nevetéssel nyugtázta, hogy a hirtelen zaj hatására keze remegni kezdett. Megijedni egy macskától!

Ekkor hallotta meg a dallam első foszlányait. Különös, nem evilági hangok voltak ezek, kísértetiesek és hátborzongatóak, egy ősi zongorából csalta elő valaki őket. Lassú zene volt, egyszerű, mégis összetett. Bár a szenzációhajhász sajtó elhitette vele, hogy sok mindenre számíthat az ember a síkságon, ilyen dallamra, mint ez, nem készült fel.

Alan tudott egy-két dolgot a zenéről, hasonlót azonban még soha nem hallott korábban.

A libbenő hangok olyanok voltak, mint a mágnes, és anélkül hogy tudatában lett volna, hogy megmozdul, azon kapta magát, hogy egy olcsó üvegépület előtt áll, és eltökélten nézi az ajtót.

Egy hétköznapi lebuj volt csupán. Egy részeg hevert szétvetett tagokkal a járdán, fejét oldalt vér borította, fogai között sipító hangon nagyokat horkantott. Fölötte hullámzott a kísérteties dallam.

Alan belépett a sárga fénybe, majd becsukta az ajtót. Mivel a helyiség mozdulatlannak hatott, arra számított, hogy a zenészen kívül üresnek találja majd. A kékes homály mögött azonban, mely a mennyezet és a padló között kavargott, emberek szoros tömege ült néma csöndben, mozdulatlan kezükben itallal.

Méltó elismerése volt ez a zenész tudásának, Alan legalábbis úgy gondolta, és valóban, a zene minősége tényleg olyan volt, hogy még egy ilyen társaságra is hatást tudott gyakorolni. Ekkor azonban észrevette, hogy ezek az emberek igazából nem a zenére figyelnek. Vártak és féltek.

A zenész a bűzös helyiség távoli sarkában ült, teljesen elmerült táncoló kezei látványában, a közönségről tudomást sem vett. A zongorát ütés-és lövésnyomok tarkították, a zenekar három tagja kihasználatlanul a terem többi részéhez hasonlóan görnyedten ült, várakozott és félt. A fiatal férfi pedig csak játszott.

Különös fiatalember volt. A kékes fényben az arca túl élesnek, túl fehérnek, túl jóképűnek tűnt. Sajátos vonások keveredtek az arcán, melyek közül most talán az elvarázsolt áhítat dominált. A zongora tetején egy sisak és egy űrhajóskesztyű hevert.

Egy ing és egy nadrág, különösen, ha ilyen meglepően fehérek, nem árulnak el semmit a személy koráról, a férfiéról pedig biztosan nem. Dereka körül egy széles öv látszott, valamilyen aranyszínű fémből, melyről egy olyan fegyver lógott, amilyennel Alan korábban még soha nem találkozott. A terem néma csöndben várakozott.

A kezek leütötték az utolsó billentyűket, majd a húrok között most elhaló dallam emlékével lehanyatlottak. A fiatalember felállt, s Alan csak ekkor látta, hogy nem is olyan fiatal. A bűvölet lassan letűnt arcáról, és fokozatosan más kifejezések keveredtek rajta. A férfi ötven felé járhatott, tekintete kemény volt. Szája cinikus, és egész keskeny arca kegyetlenséget sugárzott. De jóképű volt, sőt szép. Tóképű és gyémántkemény.

A tulajdonos odaóvakodott hozzá:

- Tiszteletreméltó uram... felszolgálhatunk újra valamit... az emberek...

A férfi érdektelen, cinikus pillantást vetett rá, azután ellépdelt a zenészek emelvényétől. Tudta, mit tett velük. És tudta, hogy a zenéjével tette azt. A mosolya elárulta ezt, már ha mosolynak lehetett nevezni.

- Bucko! - mondta, mire egy nagydarab, ősz hajú férfi ugrott fel szolgálatkészen. -

Töltsétek tele a poharaikat! Igen, és igyanak csak a Mennyvadászra!

Az ősz hajú megszólalt, s bár az egész hely belerázkódott, az embernek mégis olyan érzése volt, ő úgy érzi, lágyan beszél.

- Töltsetek! Töltsetek, és igyatok Jocelyn kapitányra! Jocelynre és a Mennyvadászra!

Á-á, nem mész sehová! - tette hozzá sietve, megragadva egy űrhajóst, aki megpróbált az ajtó felé menekülni. Az űrhajós megfordult, és kapott egy ütést az arcába, amitől lehanyatlott az egyik székre. A nagydarab rávigyorgott.

- Töltsetek és igyatok! - kiáltotta egy rendetlen kinézetű lány.

- Ez meg kicsoda? - kérdezte a férfi, aki játszott, miközben némi érdeklődéssel szemügyre vette Alant.

- Még két kört! - mondta a nagydarab mordulva egy kedveset. - Azután felírjuk a neveket. Valódit vagy hamisat - de Jupiterre mondom, bizony jobban teszitek, ha valahogy aláírtok!

Egy másik űrhajós is megpróbált elszelelni, egy királynőhöz méltóan felékszerezett lány azonban apró mozdulattal gáncsot vetett neki, mielőtt célt érhetett volna.

- Üljön le! - mondta a férfi, aki játszott, és egy hanyag mozdulattal leült a bejárat közelében. - Jocelyn vagyok.

- Alan Corday. - mondta Alan, óvatosan kezet nyújtva. Jocelyn azonban, ha látta is, figyelmen kívül hagyta a gesztust.

- Tizedik osztálybeli, a zubbonyából ítélve - mondta Jocelyn. - Kér inni?

- Ó, nem, köszönöm. Én... - összeszedte magát, bár belül dühöngött. Egy űrhajós kapitány visszautasítja egy tizedik osztálybeli kezét? És eléri, hogy még a tizedik osztálybeli érezze rosszul magát, és jöjjön zavarba?

- A Marsra megy? - kérdezte Alan.

Jocelyn megtöltött egy féldecis pohárkát, és áttolta az asztalon. - Igya meg!

Alan már-már visszautasította. Volt azonban valami Jocelyn lényében, ami megérintette, és megbénította Alan akaratát. Zavarodottan kortyolt egyet.

- Milyen képzést kapott? - kérdezte Jocelyn.

- Mérnök-földmérő - mondta Alan a papírjai után nyúlva.

Jocelyn elhessegette a felkínált papírköteget. - Járt valaha az űrben?

- Nos, nem, de úgy érzem, meg tudnám... - Hány éves?

- Huszonhat.

- Gyerek még. - mondta Jocelyn. - És ostoba csinál maga a síkságon ilyenkor?

Megölt valakit? - Uram, én...

- Üljön le! - mondta Jocelyn. - Feleljen! - Magánügy.

- Á, tehát egy lány. Nem volt valami diszkrét...

- Fékezze a nyelvét! - mondta Alan szenvedélyesen. - Apám csődbe ment, én pedig a Marsra megyek, hogy szolgáljam a herceget, ha tudom. Ez elég tiszteletreméltó, nem?

- És amikor leszolgálta a két évet? - kérdezte jocelyn.

-Visszatérek, újraalapítom a cégemet, és megnősülök. - Megállt. Nem akarta a lányt belekeverni ebbe. Ekkor a saját zavara kellős közepén hirtelen meglátta, hogy Jocelyn szemei veszélyesen megvillannak.

A váratlan ütéstől Alan a fűrészporba zuhant. Felpattant a felborult szék alól és mindkét kezével Jocelyn torka felé kapott. Két férfi fogta le hátulról, egy kés pedig máris fél centinyire a bordái közé fúródott.

- Ültessétek vissza! - parancsolta Jocelyn. - Maga fiatal bolond. Igya ezt meg, és menjen haza! - A keze reszketett, ahogy töltött magának az italból. Az ital kiömlött, fekete tócsát képezve az asztalon.

Alant azonban nem engedték ennyire könnyen szabadon, a férfiak erősen tartották.

Egy pillanat alatt átérezte, hogy milyen magalázó is lenne bármilyen további küzdelem, és kiegyenesedett. A nagydarab most Jocelyn mellett állt.

- Helló! - üvöltötte. - Egy tizedik osztálybeli! Vagy legalábbis azt mondják nekem, hogy a váll-lapja ezt jelenti. Nos kiváló szerzemény! Kiváló szerzemény! Még képzett is, mi? Milyen képzése van, kapitány?

- Mérnök-földmérő - mondta hidegen Jocelyn. - De ő nem jön.

- Nos, kutya legyek, ha tudom, hogy az mit jelent - mondta a nagydarab. - de úgy hangzik, mintha olyasvalaki lenne, akinek meg lehet tanítani, hogyan különböztesse meg egy csillagmérő egyik végét a másiktól. A felépítése is jó. Fiatal barátom, magának tetszeni fog a Bolhacirkusz!

- Mondtam, hogy ő nem jön! - vakkantotta Jocelyn.

- Marhaság, kapitány. Maga meg én, felváltva őrködünk, amíg ezek a fafejűek kényelemben és biztonságban ringanak, amikor itt van nekünk egy ilyen kiváló másodtiszt...

- Aláírok, ha a Marsra mennek! - mondta Alan. Jocelyn mély megvetéssel nézett rá.

- Mars, na persze. Aláírna a Marsra. Kokszos, vedd le a mocskos kezed arról a fickóról, és hozd a szerződéseket.

Jocelyn felkelt, kezébe kapta a teli poharat, és felhajtotta az utolsó cseppig. A háta mögé nyúlt, és mintha csak ott is szemei lennének, megragadta a semmilyen ellenállást nem mutató lányt, aki korábban elgáncsolta az űrhajóst. Közelebb húzta magához, szándékosan elfeledkezve Alanről. A lány azonban figyelte, a szemei álmodozóak és fátyolosak voltak.

- Írasd alá tizenöttel! - mondta Jocelyn. - A többit pedig hagyd itt! Éjfélkor indulunk. Értetted?

- Elintézve! - válaszolta a nagydarab.

Jocelyn kihúzta a lányt az ajtón, és leintett egy arra járó taxit. - Valami olyan helyre, ahol drága ruhákatárulnak! - hallotta még Alan.

Ahogy lenézett, hirtelen a saját nevét látta a szerződésen. „Mennyvadász. Az Alfa Centauri, a Betelgeuse és más kikötők felé." Elsápadt, és hátraugrott. A Kokszos és barátja azonban még mindig erősen tartották.

- Ugyan, ugyan - mondta a nagydarab. - Egy szép napon a Marsra is eljutsz.

- Nem tarthatnak fogva! - kiáltotta Alan. - Nem tehetik! Hiszen maguk a hosszú utat járják!

A nagydarab vigyorgott.

- Én Bucko Hale vagyok, kisfiam. Nem lennél itt, ha nem lennél elkeseredett. Miért keserednél el hát pont a hosszú út miatt? Ki tudja, tíz vagy húz év múlva akár még vissza is jöhetsz. Ez persze földi idő. De te nem leszel sokkal öregebb. Most pedig nyugodtan...

- Engedjenek! - üvöltötte Alan, miközben egy kés már a falhoz szegezte. -

Engedjenek!

Most már igazi félelem fogta el, és nem a kés miatt. Mindent tudott a Lorentz-Einstein relativitásegyenletekről. Tudta, mi történik, ha egy hajó eléri a fénysebesség kilencvenkilenc százalékát. A szerelme pedig...

Bucko Hale most kinyúlt, és egyszerűen leütötte, méghozzá szakértő módon, a Kokszos pedig egy övet kötött a karjai és a teste köré.

- Semmi szükség arra, hogy felkeltsük egy járőr figyelmét! - mondta Bucko.

- Maguk pedig fiúk, siessenek, és írjanak alá. Ígérem, mind nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Pia, nők és milliárdok várják magukat, fiaim, és persze egy szép hosszú pillantás a történelemre...

Bár sok mindennek tudatában volt, majdnem önkívületben feküdt, így amit tudott, addig keveredett azokkal a dolgokkal, amiktől csupán félt, míg végül az elméje egészét egyetlen kavargó rémálom borította be.

Egy kemény acélágyhoz szíjazták, így csak árnyakat láthatott. A feje felett rugók halvány kuszaságát érzékelte, az egyes részek lassan szimbólumokká és formákká álltak össze, és az egész ott kavargott fölötte.

Einstein könyvének lapjai kergették egymást a fejében, szeme előtt Einstein művének szimbólumai táncoltak. Amit valaha csupán egy jópofa és meglehetősen érdekfeszítő

jelenségnek tartott, azt most annak teljes rettenetes valójában látta.

A tudomány hideg, szenvtelen kezét érezte: milyen felszínes nemtörődömséggel lehet leírni: „Amikor a tömeg sebessége megközelíti a 300 000 kilométert másodpercenként, az idő megközelíti a zérust; ahogy a tömeg megközelíti a 300 000 kilométert másodpercenként, egyben a végtelenséget is megközelíti." Ez az adat immáron sok-sok éve - amióta csak felfedezték - megdönthetetlenül tartotta magát, ez volt a hosszú utazás igazi akadálya, s Alan ezt most immár egy rémálom tisztaságával látta. Az idő megközelíti a zérust, az idő

megközelíti a zérust, az idő megközelíti a zérust.

Három hét az Alfa Centauriig 290 000 kilométeres másodpercenkénti sebességgel!

„Ahogy a tömeg megközelíti a végtelent, az idő a tömeg számára megközelíti a zérust."

Három hét a tömeg számára az Alfa Centauriig!

„Véges sebességeknél ellenben az idő állandó." Véges sebességeknél! Ez jelentette a Földet, jelentette Új-Chicagót, és jelentette azt a nőt, aki a felesége lehetne.

Az oldalak ott cikáztak az agyában, a számok elmosódtak a szeme előtt, ő pedig ugyanúgy megrettent ettől a gondolattól, ahogy azt a legkeményebb, legérzéketlenebb emberek is tették. Igen, a hosszú úton járt az űr számkivetettjeivel és páriáival. A testében érzett fájdalomból pedig jól tudta, hogy már el is szakadt a földi óráktól, és saját halálos útját járja.

Keveset tudott a hosszú úton lévő emberekről. Talán csak egy-egy beszámolót olvasott az újságokban, néhány tárlatot látott egy múzeumban, esetleg valami szuvenírt egy boltban. De cseppet sem kételkedett abban, hogy el fog tudni bánni velük. Legalábbis még nem. A kedvese járt az eszében, és az ígéret, amitől most szívét beteges fájdalom szorította össze mellkasában.

A lány várni fog. Tudta, hogy várni fog, hisz nagyon régi szerelem volt az övék, gyerekkoruk óta tartott, és a lánynak mindig is ő volt a vezércsillaga...

Valami szúrást érzett a karján, felpillantott, és meglepetten tapasztalta, hogy egy ősz hajjal keretezett vörös arcba bámul. A férfi egészen közel hajolt hozzá.

- Helló! Felébredt? Ugyan, ugyan, nyugodjon meg, ifjú barátom. Azt beszélik, hogy maga lesz a másodtiszt, és nekem kell magáról gondoskodnom. Úgyhogy majd vezessen egyenesen, és kerülje el az aszteroidákat!

- Menjen az ördögbe! - mondta Alan kiszáradt szájjal.

- Bizony egyszer majd találkozom vele, de azért annyira egyikünk sem siet. Az ördög éppen eleget profitál a nulla időből - nevetett elégedetten saját elmésségén, majd megismételte - Az ördög bizony megkapja a maga részét a nulla időből.

Ez annyira felvidította, hogy hátraszökkent, és perdült egyet a tengelye körül. Majd hirtelen nagyon közel hajolt, és komolyan Alanre bámult: - Dr. Flepni vagyok. Nem szedett kábítószert vagy ilyesmit, ugye, amikor elszökött?

- Nem szöktem sehova! Nem saját akaratomból vagyok itt!

- Nem akarom megölni. A Théta-hetes szérum ugyanis nem működik ópiumra.

Harcba száll vele. Végez a pácienssel. Csak biztos akartam lenni a dologban.

Magának ugyanis másodtisztnek kell lennie, amikor magához tér. Nehéz eset. Kemény munka.

A hajón teljes volt a csend, csupán valamilyen egészen enyhe vibrálás érződött, így tisztán hallatszottak a nehéz léptek, ahogy Jocelyn közeledett. Rá se nézett Alanre, inkább az ágyakon futtatta végig tekintetét a helyiség mentén. Alan most láthatta csak, hogy a betegszobán van, méghozzá nem is egyedül. Tizenöt másik ember feküdt leszíjazva az ágyán.

Jocelyn felmérte az ágyakat, és megvetően horkantott egyet.

- Elég szakadtak. - De szükségem van egy rádiósra másodkormányosnak. Rázz össze egyet, és siess!

Flepni arckifejezése gyorsan megváltozott. Szolgálatkésszé vált.

- Igenis, kapitány.

Felkapott egy injekciós tűt egy tálcáról, amit egy gyerek tartott elé. Alan őt eddig még nem látta. A komoly tekintetű ápoló nem volt több nyolc évesnél, egészen rövidre vágott hajat viselt, csak a szája körül volt tiszta az arca, s néha bele-belebotlott felnőttekre tervezett orvosi köpenyébe.

Az orvos beleszúrta a tűt egy űrhajósba, aki a szemben lévő ágyon feküdt, mire a férfi vonaglani kezdett.

- Nem garantálhatom az egészségét, kapitány - szólt az orvos bocsánatkérően. -

Megpróbáltam megdolgozni őket, némelyikük azonban túl kemény dió. Ellenállnak. Ez a fiatalember például - és itt Alanre mutatott. - egyáltalán nem működik együtt. Csak dühöng és dühöng...

Jocelyn kemény tekintetet meresztett Flepnire, jóképű arca egy árnyalatnyit veszített színéből:

- Ezek szerint tegnap részeg voltál.

- Én? Miért, kapitány...

- Maga részeg volt - mondta Jocelyn egyre halkabban, ahogy dühe fokozódott. -

Megmondtam magának, hogy hagyja békén az elméjét! Érdekel is engem, hogy mi történik ezzel a csordával. Nála azonban egy képzett aggyal van dolga. Hagyja békén!

Maga ostoba, az átkozott hipnózisával... - Erőt vett magán, és nyugodtabban folytatta. -

Hagyja békén az elméjét, doktor! Pszichiátria ide vagy oda, sokat kell még magának tanulnia az emberekről.

Flepni sietve mentegetőzni kezdett, Jocelyn azonban félbeszakította.

- Oldozza el! - mondta Jocelyn a felriadt űrhajósra mutatva.

A doktor azonnal a csatokhoz lépett, miközben Alan csapdába esett állatként járatta szemét a szobában a szökés útját keresve. A terem mindkét végén volt ajtó, sőt az egyik oldalon is. Az oldalsó ajtón azonban volt egy felirat: Vészkijárat. A kilincsek világosan mutatták, hogy ezeket nem könnyű működésbe hozni: masszív kerekek voltak. Alan azon tűnődött, vajon nem része-e ez a vészhelyzet-kezelő rendszernek.

Biztos volt benne, hogy ilyennek lennie kell egy űrhajón. Úgy gondolkodott, hogy talán egy mentőhajó-álláshoz vezet, és ha ez így van... Új remény kezdett ébredezni benne.

Az űrhajós is körbekémlelt. Szőke fiatalember volt, homlokán sugárfegyver okozta égési seb, és csak űrhajósokra jellemző sápadtsága is feltűnő volt. Öt éve járt a Vénuszra, ami bár veszélyes volt, mégis kényelmes, óránként tizenötezer kilométeres sebességgel, és mindkét végállomáson egy hetet tölthettek a kikötőben. Egy kicsit más volt ez, mint a hosszú út. Az arcára kiülő vad elszántság mutatta, mennyire jól tudja ezt.

De ravasz volt. Hagyta, hogy talpra segítsék, azután hajlongott egy kicsit, mintha csak a végtagjait próbálgatná a fogság után. Hirtelen azonban mindkét kezével lecsapott.

Jocelynt erős ütés érte a mellkasán, az orvost pedig úgy hajította félre az űrhajós, mint egy zsákot. Félig a drogok, félig saját félelme hatása alatt lángoló őrület tombolt az arcán, és amíg még Jocelyn támolygott, az űrhajós a vészzsilip felé vetette magát. Mögötte talán egy mentőhajó áll. Mögötte talán a szabadság várja.

Hatalmas tenyereivel megragadta a zárakat, és megforgatta őket, az elsőt, a másodikat és a harmadikat is. Épp a negyediket, és egyben utolsót markolta meg, amikor a betegszobát egy ívpisztoly dörrenése reszkettette meg.

Alan csak bámult. Az űrhajós egy lélegzetvétel erejéig mozdulatlanul állt, majd kezei lehullottak az utolsó kerékről. Hátratántorodott, sodródott a hajó gyorsulásával, még utoljára megkapaszkodott egy tartópillérben, majd enyhén bocsánatkérő pillantással a földre hanyatlott. Halott volt.

Jocelyn lassan felkelt a mocskos padlóról. Nehezen lélegzett az ütés hatásától, az ionizált, elszíneződött levegő kivont fegyvere körül pedig lüktetni látszott, mintha csak füstöt lehelt volna.

Az ajtóhoz lépett, hogy újra rögzítse a zárakat. A levegő süvítve szökött a helyiségből, mintha csak az űr nyelte volna mohón.

Visszajött, fegyverét visszatette táskájába.

- Ébresszen fel nekem egy másikat, doktor!

Dr. Flepni gnómszerűnek és idegesnek tűnt, ahogy kezében tűvel hol itt, hol ott nehezedett valamelyik priccs szélére. Vékony hangja szinte keresztülhasította a csöndet, miközben a kölyök komoly tekintettel állt mellette álltól földig érő zubbonyában.

Az eljárás pszichoterápia volt - hétköznapi és szükséges dolog a hosszú úton - ahogy arra később Alan is rájött. Brutális terápia. Nem volt benne semmi finomság. Ha egy ember elméjének felét el kellett rabolni, hogy hasznossá tegyék a hajón, akkor megtették.

Zúzd össze az emlékeit, szabadítsd meg a személyiségétől, tipord el benne a lázadót!

Nem sok idő állt rendelkezésre, a drogok olcsók voltak, a legénység drága. A narkohipnózis volt a leghatékonyabb és leggyorsabb módszer. A hosszú úton egy hajón se volt soha teljes a legénység, így akiből félkegyelműt csináltak, ha tudott kormányozni, többet ért, mint egy sértetlen személyiség lelkében szunnyadó lázadással.

A kapitány tiltása ellenére Alan kétszer is arra ébredt kába szunyókálásából, hogy a vörös arcú doktort a füléhez hajolva találta. Egy alkalommal Alannek ügyes csavarásokkal sikerült kiszabadítania a karját. Torkon ragadta Flepnit, és meg is ölte volna, a férfi injekciós tűje azonban sajnos kéznél volt, és félig tele.

- Nincs harag. - mondta a doktor sokkal később, amint épp egy másik pácienstől tért vissza. - És nem jelentek veszélyt magára.

Nevetett egyet.

- Kíváncsi vagyok a maga társadalmára és korára. Arra, hogy vajon mi lehet az a tizedik osztály. És arra gondoltam, hogy esetleg elraktározott a koponyájában egy-két előadást is a modern pszichiátriáról. Berúgtam, és ez alkalommal nem tudtam semmilyen könyvet szerezni. Nagyon ritkán vagyok részeg, de egyszeregyszer, amikor visszatér, és látja, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, bizony inni kell. - Arckifejezése megváltozott, tekintetét elfordította. Egy pillanat múlva azonban már újra tele volt élettel, és nevetett.

- Én mondom, okosabbak lettek. De hát mi mást is várhatnánk. Okosabbak és okosabbak lesznek, új dolgokat tudnak meg. Így biztonságban van. Gyerek voltam még, amikor felfedezték a Weaver sejtfárasztó technikát. Én... Mi a baj?

Alan kétségbeesetten bámult rá:

- Mégis, hány éves maga?

A doktor visszahúzódott:

- Ötven-hatvan hajóéves. Bolhacirkusz évben mérve. Így hívjuk a hajót: Bolhacirkusz. Mi...

- Melyik évben született? - erősködött Alan.

A doktor otthagyta:

- Azt hiszem, jobb, ha most alszik. Egy-két napon belül a kapitány azt kéri majd...

- A Weaver sejtfárasztó technika háromezer éves vagy még régebbi! - mondta Alan.

- Hány éves maga? Nem hajóévekben! Földi években! Hány éves?

Az orvos egy pillanatra meghátrált. De rögtön visszanyerte önuralmát: - Ne aggódjon az elméje miatt! Sok mindent felfedeztek, én pedig csak azt akartam tudni, amit esetleg maga tud. Nagyon kotnyeles fickó vagyok, tudja. De nem beszélt, és most már azt is értem, hogy miért, így elég nagy biztonságban van, bármit is mond Jocelyn. El kell neki mondanom. Nyilvánvaló, hogy a tizedik osztálybelieket bebiztosítják a hipnózis ellen születésükkor. Nincs tudatos időszak a bebiztosítás előtt.

Nem fogadhat el hipnotikus szuggesztiókat, és nem reagál azokra. El kell mondanom Jocelynnek. Meglepetésként fogja érni. Nagyon, nagyon érdekes.

Mire szánhatták vajon, ha ennyit vesződtek magával. Milyen idősek lesznek vajon az ismerősei, amikor legközelebb látja őket? Vajon milyen idősek?

- Nézze - mondta Alan -, a társasági kapcsolatokat érintő néhány alapvető előadáson kívül soha nem kaptam képzést a maga területén. Semmit nem tudok azon a tényen kívül, hogy minden nemesi származású gyereket bebiztosítanak hipnózis ellen. Képzettségemet tekintve mérnök vagyok, és hidat építeni, valamint elméket feltörni két különböző dolog. Most pedig hagyjon magamra! Arccal az összekarcolt fal felé fordult. A hosszú úton volt, a csillagok felé tartott.

Nem tudta e számkivetett hajó sebességét, se azt, hogy milyen közel kerülnek a fénysebességhez.

Ha akár csak kilencvennégy százalékig jutnak, az még mindig azt jelenti, hogy minden a Mennyvadásza órái szerint mutatott másodperc alatt több száz telik el a Földön. Ha a Vadász hat hetet tölt egy odavissza úton az Alfa Centauriig, kilenc év telik el a Földön. „Ahogy a tömeg megközelíti a fény sebességét, az idő megközelíti a nullát." Erre ítéltetett. Csupán egy érzéketlen egyenlet, szenvtelen matematika, Alan Corday-t mégis az örökkévalóságra ítélte.

Az Alfa Centauriig tartó út a legrövidebb út, amelyet megtehetnek.

Egy tizennégy éves lány osont be a gyengélkedőre. Ijedt és ideges volt, többször is belefogott mondandójába, mire végül gyorsan elhadarta: - A kapitány üdvözletét küldi, Corday-t pedig várják a hídon, úgyhogy jobb, ha szedi a lábát.

Nyelt egy nagyot, majd hátralépett. Flepni előbújt keskeny, fehér asztala mögül, és sietve elkezdte eloldozni páciensét, miközben jókedvűen beszélni kezdett: - Mi a pálya, Szundi? Te mindig tudod a legfrissebb híreket. Merre tartunk? Vagy keressek neked egy kis cukorkát?

- A kapitány azt mondta, hogy nem beszélhetek.

- Mit szólnál mondjuk egy konyakos meggyhez? - kérdezte Flepni.

A lány nagyot nyelt, tekintete csillogott a doktor ajánlatától, egyik lábáról a másikra állt, úgy bámult.

- Két konyakos meggy - mondta Flepni. - Szundi a kapitány futára - magyarázta Alannek, miközben segített gondozottjának felülni.

- Kettő? - ingott meg Szundi, kezével végigtörölve száján.

Alan bizonytalanul állt. A lány nagyon csinos volt, s még csinosabb lehetett volna, ha egyszer megmossa az arcát vagy megfésülködik.

Flepni mereven nézte Alant.

- Ugye jó fiú lesz?

A hallgatást válasznak véve odasétált asztalához, hogy kinyissa az egyik fiókot.

Elővett egy csomag édességet, és már épp a doboz tetejét vette le, amikor a lánynak végre sikerült döntésre jutnia.

- Nem. Hamarosan úgyis megtudja - mondta és lemondóan bámulta a bonbonokat.

Hirtelen egy horzsolást vett észre a csuklóján, és azt kezdte babusgatni. Akkorát sóhajtott, hogy belereszketett, s végül levette tekintetét a felkínált dobozról.

Meggyőződve róla, hogy Alan követi, sebesen elindult visszafelé a folyosón. A bonbonokra még vetett egy utolsó elkeseredett pillantást, majd felkapaszkodott egy létrán.

Alan összeszedte magát. Hosszú ideje tervezgette már, hogy mit fog majd jocelynnek mondani, így a közeledő beszélgetés nemcsak a légzését, lépéseit is felgyorsította.

A lány miközben rohant tovább, néha megállt, hogy meggyőződjön róla, hogy Alan még mindig követi. Alan követte. A tekintete - miközben haladtak - folyamatosan mentőhajók után kutatott. Tudta, hogy egy mentőkabin képes lenne megtenni a rövid távolságot vissza a Földre, és abban is biztos volt, hogy képes lenne elvezetni egyet.

Azonban ahogy haladt, bár sok mindennel találkozott, zsilipkamrának semmilyen jelét nem látta.

Pillanatnyi lelkiállapotában nagyon kevés részlet rögzült benne. Erre az űrjárműre úgy tekintett, mint egy nagyon átmeneti börtönre, így aztán nem is érzett nagy érdeklődést iránta. Csupán halványan tűnt fel neki, hogy a hajó bonyolult, számos fedélzettel, és a tér utolsó morzsáját is kihasználták, valamint hogy a legénysége egészen különös.

Azok az emberek, akikkel ő találkozott, nem voltak szolgálatban, hiszen útjuk kizárólag a szálláshelyiségeken és az étkezőkön vezetett keresztül. Ami leginkább meglepte őt, az a gyerekek nagy száma volt, hiszen több tucatnyit is látott a fedélzeteken játszani vagy a szálláshelyeken bölcsőkben ringani. A következő szálláshelyiségben, miután áthaladt rajta, az egyik nő kíváncsian megbámulta őt, és mondott valamit egy félálomban pihegő férfinak.

Az étkezőben néhányan kártyáztak, egy csoport pedig elvarázsolt tekintettel hallgatott egy idős férfit, aki valamilyen történetet adott elő nekik. Több nő volt itt, mint férfi, ami először talán rejtélyesnek tűnt, amíg rá nem jött az ember, hogy a hajó legénységének fele éppen valahol máshol volt szolgálatban.

Az étkezőből egy hajólépcső vezetett felfelé, itt Szundi újra megállt, hogy bevárja. A feje felett egy kézzel írott tábla hirdette: „Hajóhíd."

Alan megtorpant egy pillanatra, hogy összeszedje gondolatait, és hirtelen olyan érzése támadt, hogy valaki van mögötte. Ugyanaz a hórihorgas, sápadt férfi állt ott, aki a kocsmában lefogta, Kokszos. Alan pedig már tudta, hogy egy csendes őr követte őt egész útja során.

- Menjünk! - mondta Kokszos.

Alan felmászott a létrán, és azon kapta magát, hogy egy vastag, dupla üveggel ellátott hajóablakon át az űr sötétségét és a ragyogó csillagokat bámulja.

- Ott bent - mondta Szundi ijedt suttogással, és Alan egy nyitott ajtóval találta szembe magát.

A térképszoba ősi tervek szerint készült, volt benne egy gömb az útvonalak nyomon követésére, háromdimenziós térképekkel tömött dobozok, egy asztal számítások végzésére, valamint két mágneslábbal ellátott ülőalkalmatosság. Jocelyn egy körzővel a kezében ült, lassú mozdulatokkal lyukakat szúrva egy jegyzettömbbe. Sisakja hátra volt tolva, fehér ingének felső gombjai nyitva voltak a nyakánál.

Alan készen állt arra, hogy végre a kapitányra zúdítsa mondandóját, Jocelyn azonban - anélkül, hogy felnézett volna - beszélni kezdett, jelenlétével gyakorlatilag elnémítva a fiatalabb férfit.

- Mr. Corday, azért hozattam fel, hogy bemutassam önnek a feladatát. Üljön le arra a zsámolyra, és tartsa csukva a száját. Sokat kell tanulnia.

Alan habozott egy pillanatig, majd dühösen kifakadt: - Jocelyn kapitány, úgy tűnik, ön eldöntötte, hogy én mindenféle dolgokat meg fogok csinálni. Nincs ilyen szándékom. A beleegyezésem nélkül rángatott bele ebbe a rothadt helyzetbe. Bátorkodom megjegyezni, hogy ön úgy érzi teljesen a törvény felett áll. De megígérhetem önnek, még mielőtt bármi másba belekezdenénk, hogy az első kikötőben, amelyben megállunk, a hatóságokhoz fogok fordulni, emberrablással vádolva magát.

Nem áll szándékomban...

Jocelyn felnézett, majd lebiggyesztette a száját.

- Maga bolond, Corday. Üljön le!

Alan megmerevedett. Nem volt hozzászokva a gúnyhoz és a megvetéshez, ezért ennek a férfinak a tekintete és hangvétele felpaprikázta a hangulatát. Az asztalon ott feküdt a kapitány fegyvere és öve, tollak és térképek összevisszasága közé hajítva. Alan kicsit sápadtabban úgy tett, mintha leülne, majd egy gyors mozdulattal megragadta a fegyver markolatát.

A tűhegyes körző azonnal lecsapott. Akadály nélkül hatolt át az izmokon és a csonton, s Alan kezét a térképasztalhoz szögezte úgy, hogy a körző hegyei centiméter mélyen behatoltak még a fa lapjába is.

Az őt elborító fájdalom ellenére Alan szabad öklével a kapitány felé ütött, miközben fogságba esett kezére hajolt. Jocelyn elhárította a csapást, és visszaütött. Alan megtántorodott, majd lehanyatlott, csak a kezébe szúrt körző tartotta fent.

- Corday - mondta Jocelyn -, Sokat kell még tanulnia.

Tekintete azonban egy pillanatra megváltozott, reménykedve vizsgálta a fiatalabb férfi ernyedt arcát. Majd kirántotta a körzőt, és átnyúlt, hogy felsegítse Alant a székre.

Alan mogorván csavarta vérző kezét egy zsebkendőbe. A fegyver markolata továbbra is kínálta magát, időrőlidőre megakadt rajta a tekintete.

- Maga fiatal - mondta Jocelyn. - Egy csomó romantikus ostobasággal van tele a feje az egyén szabadságáról. A feje búbjáig telítve van a saját kicsinyes gondjainak fontosságával. Valami olyantól mentettem meg, ami rosszabb ennél, és még csak fizetséget se kapok érte. Maga egy bolond. Öntudatos, szeleburdi, tapasztalatok híján, a feje teletömve fel nem dolgozott tanulmányokkal. Felajánlom önnek azt a tisztességet, hogy egy felelősségteljes posztot viselhet. Azt tanácsolom önnek, hogy fogadja el.

Alan szikrázó szemekkel meredt rá.

Jocelyn a kezével a térképek rendezetlen tömegeire mutatott: - Maga egy tizedik osztályba tartozó mérnök.

Genetikailag választották ki az intelligenciája miatt, és kiképezték arra, hogy a birodalmat építse. Családja valószínűleg elvesztette a vagyonát - és ahogy láttam, ez a maguk korában nem bocsánatos bűn. Pénzre van szüksége. Kifelé tartunk egy rövid úton, néhány hétről van szó...

- Tegye meg azt a szívességet, hogy nem hazudik nekem. - mondta Alan.

- Tehát tud valamit ezekről a dolgokról?

- Túl sokat is.

- Önre vall, hogy feltételezi, hogy sokat tud, amikor valójában nem. Mit tanítottak magának utoljára az iskolában?

- Miért érdekelni ez magát?

Jocelyn megvetően nézett rá.

- Feltételezi, Mr. Corday, hogy én élvezem, vagy hogy bárki ezen a hajón élvezi a hosszú út által ránk mért sorsot? Azt hiszi, hogy azt akarjuk, hogy ez a szörnyű ítélet örökké tartson? Annyira bolond lenne, hogy azt higgye, hogy az emberek az ehhez hasonló hajókon nem remélnek maguknak egy országot, egy társadalmat, valamit, amihez tartozhatnak?

- Mik vagyunk mi? - kiáltotta hirtelen kelt dühében. - Számkivetettek. Páriák.

Felszállunk, csupán néhány hetet töltünk távol a saját életünkből, és arra térünk vissza, hogy az évek mindent elraboltak, amit magunk mögött hagytunk. Egy normális ötven fényéves utazáson egy évszázad telhet el a Földön. És mi történik egy évszázad alatt, Mr. Corday? Mi csupán heteket öregszünk a hosszú úton. A Föld és az Univerzum eközben évtizedekkel lesz öregebb. És ugyan kinek lenne ránk szüksége? Ki lesz ott, amikor visszatérünk? Milyen

kormány? Milyen technológiák? Azok számára hozunk vagyont a csillagok közül, akiknek az őseitől a megbízásunkat kaptuk. Archaikus nyelveket beszélünk, melyek minden egyes utazással ősibbnek tűnnek. A tanulmányaink semmit nem érnek, és bármely társadalomból kilógnánk, csak éheznénk, így aztán újra útra kelünk. Tudja maga, milyen az, ha az embernek nincs országa, Mr. Corday? Nincsen népe? Nincsen otthona?

Kit érdekel, hogy mi történik velünk? A hajónak ez a kis pokla maradt csak nekünk. Még egy másik hosszú utat járó sem lehet igazi barátunk. Nem vagyunk részei az időnek, le vagyunk maradva. Semmik vagyunk!

- Tűnődjön el azon, ha akar, hogy vajon mekkora öröm látni az évszázadokat összeomlani és elpusztulni, bármit is hagyunk magunk mögött. Sivár a látvány, Mr.

Corday. Gyűlölnek minket, és nem tartozunk sehová.

Felállt, s miközben beszélt, arca elfehéredett az erőfeszítéstől. Most visszaereszkedett, és a mögötte álló szekrénykéből egy palackot emelt ki. Csurig töltött magának egy poharat, és valami port szórt bele egy összehajtogatott papírdarabból.

Minden élvezet nélkül kiitta, majd visszatette a poharat.

- Nos tehát, melyek a legfrissebb időegyenletek, Mr. Corday?

Alant összezavarta a jellemnek ez a változása, és lehengerelte az élénk részletekkel színezett leírása annak a sorsnak, ami immár az övé is volt. De így is ki tudta élvezni annak kegyetlenségét, amit mondani készült, bosszúként azért, amit vele tettek.

- Nincsenek új időegyenletek, Jocelyn kapitány.

Hosszú csönd következett, majd Jocelyn, mintha semmi nem történt volna, felemelt egy köteg térképpapírt, és elkezdte átlapozni őket.

- Mr. Corday, ha a kötelességét hűségesen végrehajtja a következő három vagy négy hónapban, nagy vagyonnal tér vissza a Földre. Lehetséges, hogy kevesebb, mint ötven földi év fog eltelni. Maga művelt ember. Sok olyan dolog van, ami nagyon elavult ezen a hajón, és sok olyan, amit rendbe tud hozni az ön újabb technológiájával. A Mennyvadász nem öreg hajó, kevesebb, mint hatvan éves hajóévekben számolva. A maga idejében jól meg lett tervezve, de azóta két évezred is eltelt. Ön most már itt van, ezen nem változtathat. Azt tanácsolnám, hogy hozza ki a legjobbat a helyzetéből.

Alan lehangoltan tekintett ki a koromfekete űrbe és a távolban lángoló csillagokra.

Most megrázta a hír, hiába tudta már korábban is. Fél évszázad. Fél évszázad. Hány éves lesz addigra a kedvese?

Mert a lány várni fog rá.

Bénultan állt fel a zsámolyról, és elbotorkált a létráig. Egy pillanatra megfordult, és visszanézett. Jocelyn kapitány éppen egy kis papírtasakot ürített csurig töltött poharába.

A másodtiszt kabinjában ült apatikusan hallgatva az Ördögöt. Előtte az asztalon a hajó csótányrágta, eredeti tervrajza terpeszkedett, melyet a penész már jócskán megfakított. A rajzot időről időre mára már elmosódott ceruzavonásokkal írták felül, melyek változtatások tömkelegét mutatták.

- Lássa csak - mondta az Ördög - minden második úton megváltoztatták valamennyire. Ez a büntetése az idő megnyesésének. Bizony el talál avulni, mire révbe érünk. S ha a szerencse mellénk szegődik, s az ördögök nem szaggatják széjjel a Földet valami háborúval, vagy nem ippen egy diktátorba botlunk, vagy csak ha beküzdjük magunkat a kikötőbe, akkor bizony változtatások lesznek elvégezve.

Apró termetű volt, ideális űrhajós a súly szempontjából. Állkapcsa kidagadt a dohánytól, szemei kidülledtek, ahogy igyekezett a beszédre koncentrálni. Lenyelte a dohánylét. Sapkája ütött-kopott holmi volt, megfakult „Főmérnök" felirattal, fekete kezeslábasán pedig fehér elmosódott betűkkel ez virított: „Marsi lány."

 

4. FEJEZET

 

- Így hát az öreg hölgy bizony sosem pihen - folytatta. - Ami engem illet, én igazából műszerész vagyok, s úgy vélem, bármit meg tudnék javítani, ami kicsi, de ahhoz nem értek, amit itt csinálok. A tehetség hiánya. Így aztán nem kímélem a hajót. Az utolsó utunkon porrá égettem a felső hajtóműveket tudatlanságomban, és két napig kellett odakint dolgoznom a fridzsiderben. Ez azt jelenti, hogy „odakint". Így aztán a karbantartási alakulat nem törődik semmivel, és tonnányi műszer van, amit akár meg is lehetne javítani.

Alan unottan nézte a terveket. Csupán félig hallotta, hogy mit mond az Ördög.

- Nem arról van szó, hogy ne lenne jó teknő. Nem találhatna jobbat a hosszú utazásra. A hajótest igazi szépség. Shielditből van. Tömör. Úgy négy-ötszáz évvel azután született, hogy kiöntötték az első olyan fémet, ami szigetelt a gammasugárzás ellen.

Aztán nem adták alább, nem kukoricáztak, és bizony isten, az egész hajót abból építették meg. Ott, a hüvelykujja alatt azt írja, hogy a hadsereg számára csinálták, s körbe még mindig vannak lőállások, s volt egy csomó jelzőfény is, ami az orrán vonult végig. Azt hallottam, hogy admirálisok jártak a hídján.

-Aztán elment az Alfára egy expedíció keretében. Úgy mondják, hogy a kormány, akármilyen is volt akkor, csinált ezt-azt, mikor ez még fiatal hajó volt. Mindenesetre az öreglány, mire visszatért, elavult. Nem jutott el az Alfára, a legénység fele halott volt, a többiek fellázadtak. Ott volt hát a hajó, ötven éve elavult, és még csak öt éves. Valaki megvásárolta ócskavasnak egy kisebb halom dollárért, de inkább beszereltek egy nagy teljesítményű hajtóművet, hiszen már amúgy is fel volt szerelve a hosszú útra, és megpróbálták úgy elérni vele az Alfát. Kilenc évvel számoltak, és azzal, hogy egy vagyonnal térnek vissza.

De tudja, hogy van ez. Az Alfán nincs semmilyen vagyon, soha nem is volt, a kapzsiság aztán továbbhajtotta őket, és a legénység olyan emberek közé tért vissza, akiket nem is ismertek...

nos, erről nem beszélünk. De azt látja, hogy micsoda állapotban van.

Megszabadult a szájában lévő köpettől, és harapott egy újabbat a visszataszító dohánycsomóból, melyet ingzsebében tartott. Amikor belejött a rágásba, ujjával határozottan a kormányművet ábrázoló rajzra bökött.

- Úgy mondják, kétezer földi év óta nem építenek semmi ilyesmit, pedig egyszer már ki is lett cserélve. Ez a maga asztala, Mr. Corday. Választófalak, kabinok és a kormányrendszer. A műszerek a hídon és a kommunikáció. Szép hosszú listája van. De a kormánymű az, amivel először kezdenie kell. Az utolsó utunkon nagyot buktunk vele, amikor beleütköztünk a Rigel Centaurus légkörébe. Szépen összekavarta a dolgokat. Így hát sietős a munkája, és szépen meg fogják köszönni magának.

Az Ördög várakozóan bámulta a palackot, Alan pálinkaadagját, mely az asztal szélén egyensúlyozott, majd - mivel nem volt képes átjuttatni a célzást - lábát ledobta a szék karfájáról, és felállt.

- Mikor kigondolta, felküldök néhány hegesztőt. - Kényelmetlenül nézte Alant, nem volt biztos benne, hogy egyáltalán meghallották. Majd visszahúzódott, és azt mondta: - Nos, sok szerencsét!

Eltelt egy kis idő, mire Alan észrevette, hogy már nincs ott, és nem beszél hozzá.

Ezek az antik tervrajzok! Mégis, csupán ötven vagy hatvan hajóévvel ezelőtt rajzolták őket. Az írásmód annyira ősi volt, hogy szinte nyelvésznek kellett lennie ahhoz, hogy lefordítsa.

Hirtelen arra kapta fel a fejét, hogy valaki áll az ajtóban. A lány ott állt már egy ideje, nyugodt volt és könnyed, lágy, kissé pimasz tekintettel nézte őt. Alan felismerte őt a csehóból.

Új ruha volt rajta, olyan ruha, amit úgy terveztek, hogy megmutassa azt, amit el kellett volna takarnia. Hirtelen úgy érezte, hogy tökéletesen ismeri a lányt. A lány sokat tudott. Ráadásul szép is volt, és ezt tudta is.

- Helló! - mondta.

Alan jól nevelten felpattant.

- Luck kisasszony vagyok, maga pedig a kapitány új tisztje. Ó, milyen szörnyen pici kabint adtak magának, miközben az egész hatodik fedélzet kong az ürességtől.

A lány parfümjének illata lassan elért hozzá, és hirtelen nosztalgia kerítette hatalmába. Gardéniák. Gardéniák, egy bál és Új-Chicago.

- Még egy lepedő sincs a priccsén. Szegény fiú. Várjon csak egy percet, rögtön visszajövök.

Várt. Csak állt, és arra gondolt, hogy mit is hagyott maga mögött. Szíve egyenetlenül vert, agya újra csak pörgött, ahogy azt megállás nélkül tette balul sikerült kalandja óta.

Hány éves lesz vajon Chica, mire újra láthatja? Vajon hány éves?

Nem várhat a lány! Nem teheti! Két évig biztos boldog lesz, teli reményekkel.

Azután három évig egy kicsit talán aggódni fog. Végül aztán kénytelen lesz feltételezni, hogy meghalt. A hosszú út soha nem jutna az eszébe. Ez nem volt ennyire közismert dolog. Kevés olyan hajó volt, amely visszatért, és ritkán történt, hogy új hajók csatlakoztak volna a furcsa kereskedelemhez. Nem szabad várnia! Mégis, valami félelem ott belül azt súgta neki, hogy a lány várni fog. Az évek pedig csak múlnak és múlnak...

Luck kisasszony töltött neki egy erős italt.

- Most muszáj elfogyasztania a fejadagját. Ez tartja életben az embert, ez akadályozza meg, hogy gondolkodjon. Nem akarhat gondolkodni, buta fiú. Minek gondolkodni? Az Univerzum hatalmas.

A férfi belenézett a borostyánszínű folyadékba, hátulról hallotta, amint a lány megágyaz a priccsén. Alan felnézett, és Jocelynt látta maga előtt.

Nem volt semmi különös abban, hogy Jocelyn ott volt, hiszen a hely csak egy lépésre volt a hídtól.

- Látom keményen dolgozik - szólt Jocelyn.

Alan rosszkedvűen állt fel.

- Gyere, drágám! - mondta Jocelyn - Van egy-két dolog, amit meg kell tenned.

A lány gondos mozdulatokkal befejezte az ágyazást, majd lassan Alanre nézett: - Ne hagyja, hogy bántsák, barátom! Ha akar valamit, csak kiáltson, és mondja meg nekik, hogy mozogjanak! Nem mondta magának, hogy maga a rangsorban a harmadik?

Jocelyn rántott egyet az övén.

- Mr. Corday, hölgyemnek feladata gondoskodni arról, hogy a tiszti körlet kényelmes legyen. Sok előjogot mondhat magáénak. De azért ne legyen túl kényelmes, Mr. Corday!

Alan a füle tövéig elvörösödött.

- És még valami - szólt Jocelyn kiengedve a lányt a folyosóra. - Nem harmadik a rangsorban, Mr. Corday. Azt ki kell érdemelni, maga pedig még nem érdemelte ki ezt.

Mehetünk, drágám?

Végigkísérte a lányt a folyosón a saját kabinjába. Az ajtó becsapódott mögöttük, és csend lett.

Alan kilépett saját kabinjából, hogy végignézze, ahogy elmennek, így aztán meglepte az erős hang maga mögött.

- Hát, fiacskám. Látom, pórul járt!

Ahogy megfordult, egy nőt talált maga előtt. Díszes, sőt fenséges kosztüm volt rajta, nyakán több sor gyöngy

A CSILLAGOK FELÉ

fénylett. A hangja rekedtes volt, a szivarozás tette azzá, egy fekete szivar gyűrűző füstje keretezte az arcát. Fehér, kövér húsa vaskos hurkákban hullott alá, és öreg volt. A szemei azonban fiatalosan csillogtak, a hangjában pedig kihívás érződött. Alan összerázkódott.

- Kérdezze meg magától, hogy vajon mi történt az előző másodtiszttel, Mr. Corday!

Azután gondolkozzék el sok egyébről is. Nem is hív be?

- Ó, dehogynem - mondta gyorsan Alan.

Kényelembe helyezte magát Alan székében, kezébe vette befejezetlen italát, és laposan felnézett rá.

- Úgy tűnik, sokat kell még tanulnia, Mr. Corday.

- Az emberek pedig minden alkalmat megragadnak arra, hogy ezt elmondják nekem.

- És így is van. Mit akar maga egy ilyen nőtől? Tapasztalat kell ahhoz, hogy tudjuk, mit akar egy férfi. Sok tapasztalat, Mr. Corday! Fúj, kincstári pálinka! Hozatok Marbyval valamit, ami kedvesebb az ember ízlésének. Marby a barátom. Itt mindenki a barátom, Mr. Corday, még azok is, akikből az agyturkászok idiótát csináltak. Gondolom, azon tűnődik, hogy ki az ördög is lehetek én.

- Hogy őszinte legyek, igen.

- Nos, hogy én is őszinte legyek, Királynő vagyok. Százhúsz lélek tart a Bolhacirkusszal ezen az úton. De Királynő csak egy van.

- Meg merem kockáztatni, hogy valamelyik fedélzeten utazó úriember felesége.

A nő csak nevetett és nevetett, majd ránézett, és tovább nevetett. Azután egy újabb nagyot hörpintve a palackból vidáman sipította: - Ó, ez aztán jó! Kinek jut az eszébe ilyen?

- Nem gondoltam, hogy ennyire vicces vagyok - mondta Alan.

- Nem. Nem vicces, fiam. Csak egy kicsit még zöldfülű. Van bármilyen elképzelése arról, hogy mekkora a lemorzsolódás a csillagok között? - lassan megnyugodott, sőt egy pillanatra komoly lett.

- Valamikor volt egy férjem. Hites uram. De immár tíz hajóéve halott. - mondta színtelen hangon. - Jerry Boanne. Hallott valaha Jerry Boanne-ról. Persze aligha.

Évszázadokkal azelőtt volt ez, hogy maga megszületett volna. A Királyszív kapitánya volt. Ez a hajó a FöldVénusz, Vénusz-Föld utat járta, míg egy napon Jerry magához nem vett valamit, ami nem volt az övé: százmilliót aranyban, s így rátért a hosszú útra. Nos, a pokolba is. Elmúlt, az utolsó út alkalmával pedig már a sírját se találtam. Egy város állt a helyén. Jerry biztos jól szórakozott volna rajta. Várost építeni a csontjaira. Van szivarja?

Nincs? Hozatok Marbyval néhány szivart magának. Rossz szakács, de azért a barátom.

Mindenki a barátom. Maga is, Mr. Corday. Nos akkor térjünk rá az üzletre!

- Biztos vagyok benne... - kezdte Alan.

- Ó, nem, dehogy, fiacskám. - hirtelen előreszökkent, végigpillantott a folyosón mindkét irányba, majd bezárta az ajtót. Sivár szoba volt, de állt benne egy asztal, és néhány sarok árnyékba merülve. Meggyőződött róla, hogy ezek sem rejtenek mikrofonokat.

Majd beszélni kezdett, gyorsan és halkan.

- Kölyök, maga beteg. Tudom. És nem maga kérte, hogy itt legyen.

- Ez bizony így van - mondta Alan.

- Kölyök, maga az első esélyünk, ami valaha adódott.

A várakozás izgalma futott át rajta hirtelen.

- Nem ismeri még Jocelynt - folytatta élesen. - Talán azt hiszi, igen, pedig nem.

Rothadt, egész a velejéig. A csinos arc mögött valami bűzlik. Kevesen vannak itt közülünk saját elhatározásukból. De eddig még soha nem kaptunk esélyt.

- Miről beszél? - kérdezte Alan felvéve a nő halk stílusát.

- Ne szórakozzunk egymással, fiacskám! Haza akarsz jutni?

- Haza kell jutnom!

- Oké, fiacskám! A tizedik osztályba tartozol. Sok mindent el tudnál intézni a bíróságon. Olyan korhoz tartozol, ami még mindig létezik odahaza. Képes vagy elnavigálni egy hajót, mert művelt vagy. El tudod simítani nekünk a dolgokat, amikor megérkezünk.

- Várjon! Semmilyen hatalmam nincs odahaza. Nemes vagyok, igen. Amikor azonban a pénz elveszik, elveszik a cím is. Maga...

- Ördög vigye a pénzt! Milliók vannak ebben az öreg teknőben. A pénz nekünk semmi, egyikünknek sem jelent semmit. Látod ezeket a gyöngyöket? Százezret érnek.

Hiába pislogsz, tényleg annyit érnek. És a legtöbben undorodunk ettől az egésztől. Vissza akarunk menni, nem akarunk többé fémfalak között élni!

- Hiszen ez lázadás!

- Adj neki ilyen csúnya nevet, ha akarsz! A hosszú úton a kapitányon kívül nincs törvény, a kapitányok pedig jönnek-mennek. Jönnek-mennek, kölyök. Értesz engem? A hosszú úton pedig csak egy mód van arra, hogy valaki menjen.

- Ha gyilkosságra gondol...

- Újabb csúnya szavak. Nevezzük gyilkosságnak. Túl fogod élni. Beszállsz?

Alan habozott.

- Ne legyél bolond! - mondta a nő durván. - Haza akarsz jutni. Egy hölgy vár. Biztos vagyok benne. - Mit kéne tennem?

- Máris jobb - a nő visszaült, és keresztbe tette kövér lábait. - Még nem tudod elvezetni ezt a teknőt, és a hajó úgy van felépítve, hogy repülés közben nem lehet visszafordítani. A kormányműve az Ördög szerint közel áll ahhoz, hogy felmondja a szolgálatot. Haza akarsz jutni?

- Igen!

- Rendben. Állj készenlétben! Mi gondoskodunk a részletekről. Ne áruld el a legénységnek, hogy tudsz a dologról. Sokan benne vannak, de vannak néhányan, akik nem, és nem tudhatod, hogy kik azok. Te tiszt vagy. Kivonhatod magad a dolgokból. Ne keress jeleket, mert ha Jocelyn tudomást szerez bármiről... - itt egy kifejező mozdulatot tett a kezével.

- Na most, ami a részleteket illeti - folytatta a nő - semmi idő alatt magadba szívsz mindent, amit tudnod kell, hogy visszarepíts minket a Földre. És minden ébren töltött pillanatod azzal töltöd, hogy rendbe hozd a kormányművet. Amint vissza lehet fordítani repülés közben, jelezni fogjuk. Világos? - nyújtotta ki Alan felé a kezét. - Társak vagyunk?

Alan keze remegett az izgalomtól, ahogy kinyújtotta, de azonnal megemberelte magát:

- Rendben! - mondta kimérten.

A nő felhajtotta az utolsó cseppeket a pohárból, majd felállt. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, jelentőségteljesen rákacsintott:

- Jó fiú maga, Mr. Corday. Tudom, hogy jó kezekben vagyunk.

 

5. FEJEZET

 

A híd a hajó közepén húzódott, a fedélzet végigfutott a hajó teljes átmérőjén, és a többi fedélzethez hasonlóan merőleges volt a haladási irányra. A hajó középvonala körül övként húzódtak a megfigyelőablakok, és kissé kitüremkedve a hajó egyébként sima vonalaiból jól látszottak a híd szárnyai. Ezek gamma-és pszi-biztos üvegből készült buborékok voltak, melyekből a landolást lehetett irányítani. A fémből készült irányítószervek a rájuk rakódott kosz alól kandikáltak elő halványan, a méterek számlapjait és a képernyőket pedig ujjlenyomatok csúfították el. A műszereket fedő

üvegek fele be volt törve, a fedélzetet burkoló anyag pedig már a fémig lekopott a leggyakrabban használt részeken. Mindennek ellenére híd volt, és valamiféle csönd és fegyelmezettség áradt a helyből.

A hajóidő minden öt órájában őrségváltás volt: a kapitányt Hale váltotta, Hale-t váltotta Corday, Corday-t váltotta a kapitány. Furcsa sora volt ez azonban a váltásoknak, mivel Jocelyn a kabinjából őrködött, miközben a hídon egy helyettese állt, Corday pedig egy

alacsonyabb rangú tisztjével együtt volt a hídon, akit inkább őrszemnek kellett volna hívni, mivel semmit nem tudott az irányítószervek működéséről.

A kapitány helyettese a hajó légköri pilótája volt, akinek a neve az idők során Sebessé korcsosult, kigúnyolva az óránként kétezer kilométeres sebességet, amit felderítő gépével el tudott érni. Útközben járgánya a hajó végében található hangárjában állt, és mivel a gépház személyzetének egyik munkatársa plusz feladatként annak karbantartására lett kijelölve, a légköri pilótát szolgálatba lehetett állítani itt.

Sebes fiatal volt, angol, és mindig dülöngélt a részegségtől. Egy immáron majd háromszáz évvel ezelőtti háborúból került ide, miután felfedezte, hogy a béke unalmas, a nők pedig csalfák. Saját szabad akaratából jelentkezett a hosszú útra, fizetését pedig whiskyben vette fel. És bár nem tudta volna kormányozni egy ilyen nagy hajó landolását, meg lehetett bízni - ha a kapitány hívótávolságon belül volt - egy hétköznapi őrszolgálattal. Pirospozsgás arccal és ködös tekintettel dülöngélt fel a létrán a tiszti körletből, szertartásos módon egy teli üveget helyezett a kommunikátor előtti lapra, mély meghajlással üdvözölte Corday-t, és belehuppant az oldalt található ülésbe. Corday ekkor úgy tekinthette, hogy leváltották.

Alan beírta bejegyzését a naplóba, egy utolsó gyűlöletteljes pillantást vetett a kinti sötétre, és elindult lefelé, hogy a kormányművel foglalkozhasson. Ezután öt órán keresztül a tervek fölött görnyedt, vezetékeket és üzemanyagtartályokat keresett. Majd nyugtalan és félelmekkel teli négy és fél óra következett, amikor aludt. Ezután elfogyasztotta szikkadt reggelijét az ebédlőben, felrohant a létrán a hídra, ahol Hale-t találta, amint fáradtan őt kereste a szemével.

Hale fontos ember volt. Ő végzett minden navigációs feladatot, és sok mindent meg tudott tanítani Cordaynak, amit tudnia kellett. Először nagyon elcsodálkozott azon, hogy a másodtisztet ennyire kicserélték, de mogorva szívélyességgel nekilátott az oktatásnak.

Corday alvásából és Hale váltásából is lecsippentett ez egy kicsit. Azonban minden váltásnál fél órás oktatást jelentett ez, amit azután Corday áttanulmányozhatott és megemészthetett őrszolgálata hátralévő idejében.

A saját oktatása felett érzett felsőbbrendű magabiztossága hamar alábbhagyott. Hale büszke volt arra, hogy ő „gyakorlati ember", ami egyszerűen azt jelentette, hogy nem járt iskolába. A hatalmas, robbanékony űrhajós a matematikát olyan régen tanulta, hogy Corday alig tudta követni azt. Mint ahogy nehézséget okozott neki a fedélzeten élő

emberek ősi beszédét megérteni, végtelen gondjai voltak a megtépázott tankönyvek megfejtésével is, amelyekre Hale esküdött.

Algernon Leckwalader Első lépések című könyve volt Corday számára a legnagyobb akadály. Leckwalader tobzódott az értelmetlenségekben, és anekdotákat mesélt. Egy csomó „ha"-val írta tele az első oldalt, és egy alkalmankénti „esetleg"-nél soha nem kötelezte el jobban magát semmi mellett. lobban szerette a spektrumnavigációt és a háromdimenziós útiterveket, amelyeket az ábrázoló geometriából vezetett le.

- Amikor először fogtam bele az űrnavigáció művészetébe - mondta Hale - úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak el kell dönteni, hova mégy, aztán mész. Azonban sok halott hajó van odakint tele még annál is halottabb emberekkel, akik végülis rájöttek, hogy ez nem működik. Ha nem akarja hajóroncsként végezni valami idegen csillag körül keringve, jobb, ha mindent megemészt, amire csak rá tudja tenni a mancsát. Valahányszor visszatérünk, reménykedünk benne, hogy találunk egy másik ócskavasat, amelynek frissebb útikönyvei vannak, mint nekünk. A Földön ilyet nem nyomtatnak, eltekintve valami kis kézzel másolt dologtól, amiért az űrkikötők környékén ötven-, sőt százezer dollárt is elkérnek. Az eredmény az, hogy az embernek maradnak a saját hajónaplói és megfigyelései. A csillagok pedig változnak.

- Na most, maga mögött az ember a dolgokat egy bizonyos módon látja, maga előtt, pedig máshogy. A kor hátrafelé kinyúlik, előrefelé pedig néhány ezerszeresen összetorlódik. Ez nem lenne annyira rossz, ha mindig ugyanarra a csillagra mennénk, és ugyanonnan jönnénk. De nem ezt tesszük. Így aztán ki kell számolnia minden megközelítési szög esetén és minden távolodási szög esetén is a spektrumot, az pedig minden szögből más és más. Így aztán az egész egy csomó memóriát igényel. De mi a közelben navigálunk, így aztán csak vagy ezer spektrumot kell ismernie mind a tizenhat navigációs csillag mindegyikéhez, és máris azonosítani tudja azokat.

- De honnan ismeri meg a Földet? - kérdezte Corday következetesen.

- Nos, a Föld könnyű dolog. Csak kiszámolja, hogy hol nincs, és elindul arra, amerre sejti, hogy lehet, és kiválaszt egy gombostűnyi helyet egy csomó nagyobb gombostűnyi hely közül, és már meg is érkezett. Olvassa el Leckwaladert a csillagok kiválasztásáról, Mr. Corday!

Így ment hát a dolog, zavarosan és bizonytalanul. Azonban őrségről őrségre, és szolgálati napjainak szabad óráiban, Corday tanult. Eljutott oda, hogy képes volt egy csillagmérőt egyenesen tartani, és egy meglehetősen jó leolvasást kapni, végül továbblépett egy olyan pontra, ahol már azt is tudta, hogy mit is mért meg.

Királynő pedig, időről időre egy kacsintás és egy oldalba bökés kíséretében ellejtett mellette, és szivartól érdes hangján érdeklődött a kormányfúvókák és a stabilizátorok után.

Ez a szerkezet volt az, ami a legnagyobb aggodalmat okozta neki. Eljutott arra a pontra, hogy már csőrendszerekkel álmodott. A Vadász tolórakétáit háromszor annyi alkalommal építették át, mint ahogy azt az Ördög tudta. Sok fájdalmas küzdelem, és szűkös kamrákban kúszás után egy konferencia, amit az apró főnökkel tartott, új nehézségekre derített fényt.

A rendszer lényegét tekintve egyszerű volt. Harminc rakétafúvóka az orr körül, harminc a farok körül. Az öreg Vadászt hadihajónak építették, és úgy alkották meg, hogy képes legyen manőverezni. A későbbi embereknek azonban más elképzeléseik voltak a hajóval, amelyeket persze soha nem írtak le. Nyilvánvaló volt, hogy most csupán tizenhat fúvóka működik. Eredetileg minden fúvóka két üzemanyagtankról működött. Ezeket azonban átalakították víztárolásra, amikor újjáépítették a hosszú útra, és új vezetékeket építettek be a kémiai leszálló üzemanyagtankoktól. Az ilyen elrendezés azonban veszélyes, mivel atomhajtású leszállásra mindig van lehetőség, atomhajtású kormányzásra azonban nem, a szükséges robbanások szaggatott mivolta és a kívánt erő

kicsinysége miatt. Valami zseni pedig két új, a kormányhajtóműhöz tartozó üzemanyagtartályt rejtett el, egyet az orrban, egyet a faroknál, és csak nyolcat kötött be a harmincból mind az orrban mind a faroknál. Hogy melyik nyolc működött az külső, fridzsideres vizsgálatot kívánt.

Corday el is végezte ezt mágneses cipőivel tapadva a törzshöz, miközben testét alig egy centiméterre az abszolút nulla fok vette körül. Megtalálta a csöveket, megjelölte azokat, és visszatért, a fűtőegység ellenére annyira átfagyva, hogy még húsz órán át didergett a nem túl meleg hajóban.

Lázasan kötötte újra össze a vezetékeket, állította be ismét a pumpákat, biztosította az üzemanyagellátást, és általánosságban véve folytatta munkáját. Azonban folyamatosan idegesítették a kisstílű feladatok, amelyekkel jocelyn elvonta a figyelmét.

- Mr. Corday - mondta jocelyn gyakran, ahogy Alan elhagyta az őrhelyét - a tizenötös és húszas fedélzet disznóól! Vigyen tíz embert és egy altisztet, és gondoskodjon róla személyesen, hogy kitakarítsák! Hogyan hagyhatja, hogy az emberei ilyen koszban éljenek?

Alan pedig bár engedelmes arca mögött dühöngött, azt tette, amit mondtak neki.

Vagy:

- Mr. Corday, egy újabb kommunikációs problémánk van az orr és a másodkormányos között.

Vagy:

- Mr. Corday, vigyen magával három embert, és ellenőrizzék a romlott készleteket.

Az az átkozott szakács mindannyiunkat betegágyba juttat valamilyen gyomorfájdalommal.

Jocelyn friss könyvekről és zenéről szóló céltalan beszélgetésekkel is feltartotta őt, vagy valamilyen új felfedezésről kérdezte a gépészet területén, egy vagy két óra pótolhatatlan időt pazarolva így el. Alan úgy gondolta, hogy a férfi megérezte másodtisztje türelmetlenségét, hogy leléphessen, és éppen ezért bosszantotta ezekkel a céltalan időfecsérlésekkel.

 

Három alkalommal is úgy érezte, hogy a következő őrszolgálat alkalmával készen lesz a kormányművel. Háromszor kellett csalódnia, amikor végül felfedezett egy rossz illesztést vagy törött pumpát.

- Csodálom a módot, ahogy belevágott a dologba, Mr. Corday - mondta neki jocelyn egy nap. - Még néhány ilyen hét, és elsőrangú tiszt lesz magából.

Alan gyanította, hogy ez csupán szarkazmus a kapitány részéről, azonban ez egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor a megvetés nem torzította el Jocelyn egyébként pompás arcát. Ilyenkor pedig Corday bűnösnek érezte magát, és lassan lebotorkált priccséhez, hogy eltűnődjön azon, milyen mélyre tud süllyedni egy becsületes ember.

A túl sok munka, a túl kevés alvás és a rossz levegő végül olyan kombinációnak bizonyult, ami túl erős volt Alan Corday számára. Pályafutásának ezen szakaszában - bár a legendák az ellenkezőjét állítják - még csak egy fiatalember volt, híján azoknak a tapasztalatoknak, amelyek erőt adhattak volna neki, és híján azoknak a veszteségeknek az életben, amelyek saját képességinek korlátait világossá tehették volna számára. Nem számolta már, hány napja élt a remény diétáján, és a várakozás lángja gyorsan felégette maradék erejét.

Nem volt bizonyos benne, mikor kezdte egészsége felmondani a szolgálatot. Az egyik őrség alkalmával még az izgalomtól reszketett, miután végre megtanulta, hogyan találja meg a Napot. A következőnél azon kapta magát, hogy apatikusan bámulja a számolótábláját, alig hallva Hale barátságos dörmögését fél méternyire a fülétől.

- Az mondtam, hogy „Új pálya, Vega!" - ismételte meg Hale.

- Hogy mondta?

- Mondja, mi baja van magának? A lelkemet kiteszem, hogy tudást öntsek magába, maga meg az elveszett Ezüstflottáról álmodozik. Helló, kapitány!

-Valami baja van tán ifjú barátunknak? - kérdezte Jocelyn.

Hale mélyen áthajolt rajzolótábláján, és visszanézett Alan arcába. Igen kritikus vizsgálat után, visszahanyatlott.

- Nos, nevezzük űrláznak. Ez még nem a gravitációs remegés, s nem is a légcidri.

-Azt hiszem, Mr. Cordaynak pihenésre van szüksége - mondta jocelyn.

- Nem, nem! - mondta Alan - Nem, rendben vagyok.

- Mr. Corday - mondta Jocelyn -, éppen egy kis nótaestet tartanak odalent a legénység étkezőjében. Azt mondtam nekik, hogy én is megyek. Menjen maga helyettem!

Én átveszem az őrszolgálatát.

- Nem! Rendben vagyok!

- Hadd jegyezzem meg - mondta jocelyn -, hogy épp most kapott egy utasítást.

Alan felkelt, és azon vette észre magát, hogy lábai bizonytalanul követik. Úgy tűnt, mintha úszna előtte a híd, és nehezére esett tisztán látni. A körben elhelyezett fekete hajóablakok forogni kezdtek. Alan megállította őket.

- Igen, uram! - mondta, és a hajólétra felé botorkált. Kokszos, az őre, követte őt, elégedetten nevetgélve a program változáson. Ez nem azt jelenti, hogy Kokszos valaha is felhagyott volna ideges vihogásával, de a hangszíne néha változott, és ez a mostani, az elégedettség hangján csengett. Ez az ember a priccséért és a pipájáért élt, fizetése pedig nagyvonalúan Marbyhoz, a hajó szállásmesteréhez áramlott a sokszorosan higított apró fekete pirulákért cserébe. Ő volt a legmegbízhatóbb ember a fedélzeten, amikor valamilyen egyszerű

feladatról volt szó - egyetlen apró fenyegetés, hogy megvonják tőle az ópiumot, és még a vihorászásának is véget vetett. Jocelyn azt mondta róla: „Én megbízom a hűséges emberekben, még akkor is, ha csupán egy apró fekete pirula iránt hűségesek." Kokszos bár nem tudott, de szeretett énekelni, most tehát türelmetlen volt, mivel gondozottját úgy kellett támogatnia.

Húros hangszerek halk zümmögése szűrődött fel a létra irányából az étkezőbe, Alan pedig tapogatózva haladt lefelé az „Űrhajósok sose halnak meg" hangjaira.

Ahogy belépett a terembe, a zene elhalt, és félszáz arc - nők és férfiak - fordult felé várakozóan. Lassan kijött a bódulatból, elegendő időre ahhoz, hogy felismerje, ő itt most jocelyn képviselője. Megszólalt:

- A kapitány üdvözletét küldi. Sajnálja távolmaradását. Örömmel helyettesítem.

Hálásan egy székbe huppant, amit jocelyn számára tartottak fenn. - Mi baja lett hirtelen?- Megpróbálta megkeresni tekintetével Királynőt, és egy bíztató biccentést küldeni felé, a nő azonban sürgött-forgott, sört töltött, és próbálta elhárítani az egyik részeg gépész udvarlását. Alan visszasüppedt a székébe.

 

Az elhangolt kis zenekar mely, húros hangszerekből és egy kürtből állt, belecsapott az ilyen alkalmakkor engedélyezett „A kapitány alibije" című számba. A sör körbejárt, sokféle hangon üvöltötték a refrént, és lábak dobolták a ritmust. Alan ólmos tagokkal ült, és próbált küzdeni a sötétség lassan ráereszkedő függönye ellen.

- Gyerünk, énekeljen! - mondta valaki mellette. Látta, hogy Luck kisasszony ül mellette, egy söröskorsót erőltetve a kezébe. - Nem sok ugyan, de ennyink van, édes.

Néhány dal, egy pár csók. Gyerünk, énekeljen!

Megpróbálta kiénekelni az egyik refrént, de nem tudta a szövegét, és hirtelen felismerte, hogy amúgy is csak éppen suttogni tud. A legénység egyik tagja egy pohár tüzes pálinkát nyomott a kezébe, amit abban a reményben nyelt le, hogy magához tér tőle. Egy rövid időre így is történt. Majd adtak neki még egyet, azután még egyet.

Utána nagyon ködös volt számára, hogy mi is történt. Egyszer arra ébredt, hogy fiatal arcok gyűrűjében ül, félrevonulva a tömegtől, és egy gyerekdalt tanít nekik a zenekarral versengve, amit még az iskolában tanult. Azután újra felébredt, és Luck kisasszony karját érezte maga körül, a nő hűvös leheletét pedig forró arcán. Később élénken fel tudott idézni egy tenort, amint a „Száműzöttek dalát" énekli, és egy lányt, rekedtes, izgató hanggal, amint éppen az „Eladó a szívem" című dalt dúdolja félig suttogva. Az első

emlék azonban, amit sajátjaként tudott azonosítani, későbbi volt. Hogy mennyivel későbbi, azt nem tudta.

 

A piszkos arcú kislány valami erőlevesfélét kevert neki a priccse mellett állva. Szundi, a kapitány futára volt az, egy friss horzsolással az arcán.

- Helló! - mondta Alan erőtlenül.

A lány szeme tágra nyílt az ijedtségtől, hirtelen hátralépett, majd összeszedte magát, és közelebb lépett a levessel.

- Igya meg! - mondta.

Alan azonban újra elvesztette az eszméletét. Amikor azután újra tudatánál volt, a lány még mindig ott volt, a horzsolás azonban eltűnt, helyette a lány keze volt bekötözve. Amikor először kinyitotta a szemét, a lány félálomban ült ott, de ahogy megmozdította a fejét, úgy pattant fel, mint akit puskából lőttek ki.

- Kérem, ne dühöngjön többet! - mondta, és sietve elkezdett tejport keverni egy vizespohárba.

Alan megdermedt e szavak hatására: - Ki járt itt?

- A doktor.

Ez elég rossznak tűnt. - Bárki más? - A kapitány, kétszer.

- Gyorsan! Mit mondtam? - jeges rémület járta át. -Semmit! Kérem, ne kiabáljon velem!

Kérem, ne! - sírva fakadt.

Alan hátrahanyatlott, és elvette a tejet.

- Biztos vagy benne, hogy semmit nem mondtam?

Se a kapitánynak, se Flepninek?

- Én... A doktort nem tudom - mondta a szemét dörzsölgetve, szétkenve a koszt. -

Sokszor járt itt.

- Sokszor! - mondta Alan. - Mióta vagyok itt?

- Már nem számolom a váltásokat - mondta a lány. - Régóta.

- Járt... Járt itt Királynő?

Megfeszítette apró állkapcsát.

- Feljött, de nem engedtem be. A kapitányt nem tarthattam vissza, ugye, és ha nem hagyom a doktort bejönni, akkor meghalhatott volna - újra sírva fakadt.

Alan a könnyeket látva gyötrődni kezdett, mint valami bűnöző. Félretette Flepnivel kapcsolatos aggodalmait. Tudta, hogy épp elég hamar találkozni fog a férfival. Az, hogy nem lőtték le ott helyben, bizonyítani látszott azt a tényt, hogy jocelyn nem tudott a dologról. Kinyújtotta a kezét, és meglepődve látta, hogy milyen vékony és reszketeg, és újra elcsodálkozott azon is, hogy a lányé milyen vékony.

- Gyere ide! - szelíden odahúzta az ágya széléhez. - Ki jelölt ki erre a feladatra?

Büszkén kihúzta magát:

- Senki. Mindenre utasítást kell talán kapnom? Furcsán nézett a lányra.

- Miért tetted?

- Mert megtehettem. Tito végzi a futár munkámat, most hogy itt vagyok. Mert...

Elfordította a fejét, és hirtelen nagyon elfoglaltnak tűnt egy újabb pohár tejporral.

- Talán mert nem tudtam volna rávenni magamat, hogy ne tegyem meg. Igya meg ezt!

Alan ügyetlenül elvette a tejet. Növekvő tisztelettel szemlélte a lányt. Hirtelen álmosság tört rá, egészséges álmosság.

- Tudod - mosolygott -, láttam egyszer egy festményt, ami hasonlított rád... egy grófnőt ábrázolt... Ha megmosnád az arcod, akkor... akkor...

A lány elkapta a poharat, mielőtt kiömlött volna, és az asztalra helyezte. A férfi ernyedt karját a takaró alá dugta, a takarót pedig az álláig húzta, majd a férfit nézve hátralépett, fejét előbb az egyik, majd a másik oldalra billentve arcán büszke mosollyal.

Végül kimerülten összegömbölyödött a kemény fémfedélzeten egy olyan ember kényelmével, aki soha nem ismert mást.

A következő, amire Alan tudatosan emlékezett, hogy ébren volt, egyedül, és Dr.

Flepni állt közvetlenül mellette, vörös arcát csalóka módon tiszteletreméltó ősz pofaszakáll keretezte. A lány elment, az ajtó pedig zárva volt.

Dr. Flepni furcsa mosollyal nézett rá:

- Nos, hogy van ma a mi kis lázadónk? - kérdezte.

 

7. FEJEZET

 

A mikor végre ismét magához tért, látni akarta a hajónaplót. Fél órán keresztül állt Sebes mellett, Jocelynre várva, hogy az elvégezze szokásos „déli" műszervizitjét.

Jocelyn végül megjelent. Unott volt és cinikus, keményített fehér ing és nadrág volt rajta, és egy űrhajós kimenősapka. Lusta, érdektelen tekintettel végignézett a hídon.

- Helló, Mr. Corday! - mondta, a műszerekre és a képernyőkre pillantva. - Látom, valahogy sikerült túlélnie a dolgot.

- Már nagyon jól érzem magamat, uram. - mondta Alan Jocelyn hátrafordult, és egyenes ránézett. A vizsgálat rövid volt, de látta, amit látni akart.

- Mindig fel lehet ismerni az erős embereket - mondta. - Nem kúsznak az ágyukba az első

tüsszentésre - mondta, és tovább vizsgálta a műszereket.

Az igazságtalanságtól sebzetten, Alan már épp egy szenvedélyes választ zúdított volna a kapitány nyakába, de hamar eszébe jutott, hogy mi is most a célja. A naplót akarta megnézni.

Tudnia kellett, hogy hány váltás történt azóta, mennyi volt az átlagos sebesség, röviden, ki akarta számolni, mennyi földi idő telhetett el.

- Ha beírhatnám magam a naplóba, hogy visszatérek a feladatomhoz, nagyon lekötelezne, uram.

Jocelyn nem szólt semmit. Most Hale őrség óta otthagyott navigációs számításait ellenőrizte, amihez csak a kapitány saját kulcsával lehetett hozzáférni.

- Ha beírhatnám magam a naplóba...

- Nem kell ismételnie magát, Mr. Corday - mondta Jocelyn, egy mozdulattal becsukva és lezárva a navigációs füzetet. - A hallásom rendkívül jó. Felírt néhány kormánykorrekciót a kezelőszervek feletti táblára, rápillantott a kormányosra, hogy ébren van-e, majd tekintetét visszafordította Alanre. Nagyon halvány mosoly játszott Jocelyn szája körül. Ezután Sebesre pillantott.

- Nos uram, Mr. Corday-t, úgy tűnik, nagyon izgatja a napló. Nem férhet hozzá. Egy üres papírra írja majd fel, amikor átveszi az őrszolgálatot, a navigátor pedig később átmásolja azt.

Adják tovább a fedélzetmestereknek!

Visszanézett Alanre:

- Így tér tehát vissza szegény, beteg fiunk a szolgálatba.

Lement a rövid létrán, ami a szállásához vezetett, majd a létra alján visszafordult: - Ha valaha sikerül legyőznie néhány gyengeségét, Mr. Corday, megkapja a pozícióját, mint harmadik a rangsorban. Addig azonban mind ön, mind a legénység számára a napló és a pozíciónkat leíró könyv elzárva marad. Felhívom a figyelmét a mindkettőn megtalálható önmegsemmisítő zárra.

És ezzel belépett a kabinjába.

Alan gyengének érezte magát, és most nem csak a betegség miatt. Megválaszolatlan kérdések özöne kínozta. Olyan tökéletesen össze volt zavarodva, hogy ezek némelyikét majdnem hangosan elkottyantotta Sebesnek.

Sebes számára azonban mindig minden ugyanolyan volt. Mindig. Töltött magának egy kupica töményet a palackjából - ez a szertartás minden műszerellenőrzés után lezajlott - és most gyengéden iszogatta, miközben az új pálya adatait olvasgatta.

Alan döbbenten és nyilvánvaló ijedtséggel botladozott le az ebédlőbe. Senki nem szólt hozzá, ami Alan esetében nem volt szokatlan, ma azonban súlyos jelentést hordozott magában.

Ügyetlenkedett az ajtóknál, majd zaklatottan a gyengélkedő felé vette az útját.

Flepni a szoba másik végében ült, a lábát fehér asztalán nyugtatta, szemüvege a homlokán csillogott, és épp megnedvesítette a hüvelykujját, hogy a következő oldalra lapozzon abban az új értekezésben, amit épp olvasott.

Váratlanul egy apró alak állta Alan útját. Még mindig földig érő férfizubbonyában és ugyanazzal a kosszal az arcán, a „sebészasszisztens" - ahogy a legénység csúfolta őt - zárta el az utat Alan előtt a gyengélkedő távolabbi vége felé.

- A doktor nagyon elfoglalt - mondta a gyerek.

- Figyelj csak ide... - kezdte Alan.

- Szigorú utasításokat adott, hogy ne zavarják őt.

Különösen maga ne, Mr. Corday!

Alan félresöpörte volna a gyereket, a doktor azonban, noha lehetetlen lett volna, hogy ilyen közel magához ne hallja ezt a beszélgetést, nem adott semmilyen jelet.

Alan bizonytalanul előrelépett egyet. A doktor békésen a következő oldalra lapozott, egy kicsit magasabbra tolta a szemüvegét a homlokán, és tovább olvasott.

Immár nehezen véve a levegőt, Alan hirtelen félrelökte a gyereket, és előrelépett. A doktor lecsapta a könyvet az asztalra. Szemüvege egy halk kattanással az orrnyergére hullott, és enyhe érdeklődéssel tekintett fel.

- Nos, Mr. Corday?

- Hallgasson ide! Biztos vagyok benne, hogy elárult. Azt mondta, nem teszi. Maga csaló! Az egész fizetésemet felajánlottam a teljes útra...

- Mr. Corday, ha odaállították volna a hajó valamelyik válaszfala elé, és lelőtték volna, ami a lázadók sorsa, ahogy ezt ezen a hajón bárki tanúsíthatja, nem kapna fizetést. Ez az információ tehát számomra tizenötezer dollárt ér, ha megtartom magamnak. Nagyon jó vagyok abban, hogy bizonyos dolgokat megtartsak magamnak. Na most, ha csöndesen becsukná az ajtót, ahogy távozik Mr. Corday...

- De jocelyn tudja! - mondta Alan. - Biztos vagyok benne, hogy tudja!

- És mi győzte meg erről?

- Ő...ő... - a bizonyíték most nem tűnt annyira meggyőzőnek. - Eltiltott a naplótól és a navigációs könyvtől.

- jocelyn kapitány - kuncogott Flepni - kiszámíthatatlan hangulatairól és meglepő

szeszélyeiről ismert ember. Talán tényleg tudja. Amit maga a jövőben vagy megtud vagy nem.

De ugye fel tud idézni egy napot itt a kórházban röviddel azután, hogy felszállt a fedélzetre?

Alan fel tudott. Az űrhajós alig egy méterre esett össze attól a helytől, ahol most állt.

- Maga még mindig él, Mr. Corday. Így aztán kétlem, hogy vakmerő kapitányunk rendelkezne a bizonyítékkal, ahogy maga gyanítja. De lehet, hogy igen, lehet. Kiismerhetetlen ember, Mr. Corday. Nagyon nehezen kiismerhető ember.

Szemüvegét visszatolta a homlokára, a lábait újra eligazította az asztalon, és megkereste, hol tartott, az Abnormális pszichológia harmadik kötetében, melynek címe „Az ázsiai titkosrendőrség módszerei az elmebaj előidézésére" volt. Békésen újra elmerült a könyvében.

 

Alan megborzongott. Hátralépett. Óvatosan kikerülte a helyet, ahol az űrhajós összeesett, és elhagyta a gyengélkedőt. Ahogy becsukta az ajtót maga mögött, úgy tűnt neki, hogy hallja a doktort nevetni. De nem lehetett biztos benne.

 

Percekkel a kijelölt idő előtt, a betegségtől és jelenlegi bizonytalanságától sápadtan, Alan felváltotta Hale-t. Úgy gondolta, itt valamilyen támpontot talál. Hale hihetetlenül kiismerhető volt, minden érzelme kiült az arcára, mintha csak belülről reflektorokkal világították volna meg.

Hale azonban álmos volt, ásítozott, majd félig áthajolt a hajtómű kommunikátora felett, és annyi figyelmet se szentelt Alannek, mint egy kormányosnak.

- Tartsd legalább háromezer kilométerrel fénysebesség alatt! - mondta elfojtva egy ásítást. - Az Ördögnél hirtelen elkezdtek visszafordulni a forró atomok. Fél órával ezelőtt ezer kilométerre megközelítettük a fénysebességet, így aztán ellenkormányoztam.

Unatkozom.

- Akkor felváltom, uram - szólt Alan.

- Viszont vagy harminc váltás múlva lohnny's Landingnél leszünk. Na akkor ne késsen el!

A gondolat felvillanyozta, és nevetett.

- Van valami kotyvalékuk, amit ott „felszíni atomrobbanásnak" neveznek, de a hatásában nincs semmi felszíni. Dohánylé, pirospaprika, sósav és egy csipetnyi sztrichnin - az utóbbi azért, hogy a szív se álljon meg. Itt egy üres lap a naplóbejegyzésekre.

És már el is tűnt.

Alan erőlködött, hogy Hale morgásának minden apró változását elkapja. Bizonyos volt, hogy Hale olyan ember, aki nem képes szerepet játszani. Legalábbis eddig mindig így gondolta. Most azonban már nem volt annyira biztos benne. Az üres lap odalibegett hozzá, és lehűtötte a barátságosabb kijelentések melegségét.

Aztán a fénysugár, ami a Vadász távoli orrában ragyogott, elkezdett túl sokat, túl gyorsan visszakapni a részecskéiből, a sebességmérő pedig felkúszott kétszázkilencvenötezer -ötszázra. Alan élesen odaszólt a kommunikátornak: - Visszavenni ötszázat!

- Visszavenni ötszázat, uram.

Azután pedig:

- Hajtómű nyugtázza: visszavenni ötszázat, uram.

Ahogy Hale hátrament, a hídon fellazult a fegyelem.

- Szagot fogott, azért siet - mondta a kormányos az egyik szállásmesternek a Vadászra utalva.

- Csak nehogy te legyél szolgálatban, hogy összetörj minket a landolásnál, miközben megpróbálsz beleszippantani - válaszolt csípősen az altiszt.

- Csendet a hídon! - szólt Alan.

Minden tisztelet nélkül néztek rá, és egy darabig betartották az utasítást.

 

Alan kissé nehezebbnek érezte a lába alatt a fedélzetet, és a sebességmérőre pillantott. Most kétszázkilencvenötezer-egyszázzal haladtak.

- Visszavenni százat!

- Visszavenni százat - nyugtázta a kommunikátor, elhagyva az „uram"-ot megtorlásul a csendre utasításért.

- A hajtómű nyugtázza: visszavenni százat.

Alan a sebességmérőn tartotta a szemét. Visszasüllyedt kétszázkilencvennégyezer-kilencszázra, és ott is maradt. Ez idegesítette. Már-már azon volt, hogy egy figyelmeztető

csengőt nyom a gépésznek, hogy álljon a sarkára, amikor hirtelen rázúdult saját hatalmának kicsinysége, pozíciójának bizonytalansága és porrá zúzott reményei, melyek felhőként tornyosultak a feje felett. Ezek csak tovább tetézték a lábadozás gyengeségét.

Kedveszegetten állított be egy gongot, ami akkor szólalna meg, ha elérnék a kétszázkilencvenhétezer kilométer per másodperces sebességet, majd elindult a híd szélén a megfigyelőállás felé.

A csillagok hidegen és barátságtalanul terültek el előtte, mögötte, felette és alatta. A Vadász ütött-kopott teste halványan ragyogott a gyors repülés következtében fellépő

részecskefelvételtől. A sugárbiztos üvegtáblák ellenére is érezte az abszolút nulla fok hidegét. Sötét és hideg, olyan hideg, hogy semmilyen mozgás nem lehetséges itt folyékony vagy gáz halmazállapotban.

 

Karját a korlátnak támasztotta, arcát zubbonya ujjába temette, hogy kizárja a hideget, és így maradt őrszolgálata idejének felében. A gong háromszor is megszólalt, majd még háromszor.

Hadd menjen! Hadd kússzon egyre közelebb a fénysebességhez, hadd suhanjon át egészen a nulla időbe, és robbanjon szét tiszta energiává, vagy ragadjon ott, ahogy azt egy hajó már megtette a pontosan a fény sebességénél, s ragadjon ott örökre érinthetetlenül, mozdulatlanul. Dermedjenek az emberek szoborrá a hajón belül, bezárva és védve, az örökkévalóságra ítélve a nulla idő által.

jocelyn hangja metsző megvetéssel hasított a csendbe: - Remélem, nem zavarom a pihenését, Mr. Corday. Vagy gondolta kivárja, hogy megnézze, mi történik?

Fedélzetmester, visszavenni ezret.

Alan meglepve bámult át a hídra. Csak a kommunikátor, a kormányos, és a fedélzetmester voltak ott. A híd hangszórója bekapcsolt, majd egy kattanással elnémult.

Alan dadogva ismételte:

- Visszavenni ezret!

A kommunikátor nem válaszolt neki. A tű a műszerén már ezen a számon állt.

Visszahúzta a karokat, a gong pedig elhallgatott.

Alan a hátralévő két és fél órában várta, hogy jocelyn újra megjelenik a hídon.

jocelyn azonban nem jött.

 

A gong nem volt elég hangos ahhoz, hogy elérjen jocelyn hangszigetelt szállásáig.

Nem tudta, hogy a kapitánynak van egy másik sebességmérője. jocelyn azonban nem jött, Alan pedig olyan közel tartotta a sebességet kétszázkilencvenötezerhez, amennyire azt az emberi hibák és a hajtóművek finomságának hiánya csak engedte.

Sebes gyorsan feljött, palackját a kommunikátor párkányára tette, átfutotta a műszereket, addig dörzsölte a szemét, amíg fel nem ébredt, és odadülöngélt Alanhez.

- Kétszázkilencvenötezer, és stabil - szólt Alan, majd sietve elmenekült a hídról.

Egy doboz alvás elleni kapszula hevert az asztalán. Hipnotizált pillantást vetett rájuk, majd kimerülten a priccsére zuhant. De nem aludt. A folyosón elhaladó minden lépésnél feszült lett; amikor valamelyik elhaladó óvatlan könyök hozzáért a zárhoz, újra látta az űrhajóst, aki megpróbált kiszabadulni.

Amikor aztán végül nyugtalanul elszenderedett, egy kéz rázta meg durván, és végre biztos volt benne, hogy a sorsa megpecsételődött.

De csak egy fedélzetmester volt:

- Az ön őrszolgálata következik, Mr. Corday.

- Nos, ilyen ez a hely - mondta Kokszos, ahogy Alan mellett a korlátnak dőlve kimutatott az ablakon az odalent elterülő hegyek és völgyek egyenetlen vonalaira. - Ha mindig ugyanott maradnánk, nem lenne benne semmi változatosság.

A másodkormányos helyiségében voltak, és a leszállásra készülődtek. Ez egy összmunkában végzett esemény volt, s mivel a hajó csak a személyzet negyedével volt feltöltve, az ötévesekig bezárólag mindenkinek megvolt a saját posztja. Sok emberre volt szükség ahhoz, hogy a Bolhacirkuszt földre tegyék, különösen olyan helyeken, ahol nem voltak leszállóállványok biztosítva, és idegen területeken jocelyn szerette, ha legalább jelképes személyzettel látják el a hátsó ütegeket is arra az esetre, ha valaki esetleg ellenségesnek bizonyulna.

Már vagy tíz órája lebegtek a Johnny's Landing nevű bolygó felett, Sebest várva, hogy visszajöjjön lepusztult légköri hajójával, és elmondhassa, hova lett a lakosság.

 

Kokszos már jó néhány váltás óta nélkülözni kényszerült a „fekete benzint", de mivel új ellátmányra számított, kellemes hangulatba ringatta magát.

- Nem vagyok valami szakértő az idő megbecslésében, de nem telhetett el több, mint ötszáz bolygóév, mióta utoljára ezen a helyen jártunk. Egy sor épület állt itt közvetlenül alattunk, ahol a folyót látod kanyarogni a zöld sziklák között. A tetejükön húzódtak a házak, mögöttük a földekkel. Volt néhány istentelenül csinos lány, istentelenül csinos. És engedelmes is. Újonnan telepített hely volt, tán ezer éves lehet mostanra, bár könnyű

összekeverni a dolgokat. Már vagy egy teljes hajóév eltelt, amióta utoljára itt jártunk, az emlékezetem pedig amúgy is rossz. Persze lehet, hogy már ezerkétszáz bolygóév is eltelt, amióta utoljára itt jártunk - lehet, hogy kifelejtettem egy utat. De nem, azt hiszem inkább ötszáz év lehetett.

- Szép hely. Keksz nagyságú gyémántok vannak abban a folyóban a kavicsok között, urán abban a hegyvonulatban, méghozzá annyi, hogy még a számlálót is kiakasztaná, és istentelenül jó alma terem itt. Biztos, hogy nem lát sehol még alapokat sem, Mr. Corday?

Alan tizedszer nézett ki engedelmesen hajnal óta, majd félretette a távcsövét: - Nincs azokon a sziklákon más, csak fű.

-Nos, Sebes biztosan megtalálja őket. Ő a legcsudásabb fickó dolgok megtalálásában.

Különösen, ha lányokról van szó. De nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy korábban bárhol tíz órát eltöltött volna.

Kokszos fészkelődni kezdett:

- Ugye nem gondolja, hogy megtalálta őket, aztán leszállt, hogy egyedül érezze jól magát? A kapitány meg is ölné!

Egy gong szólalt meg, és nagyobb figyelemmel fordultak a kijelölt posztjuk felé. A tízéves kölyök, aki a másodkormányos kommunikátora volt, éles, tapasztalt szemmel nézett ki az ablakon, és azt mondta:

- Ott jön az a...

- Bill - szólt rá az anyja élesen a telefonoknál elfoglalt posztjáról -, vigyázz a nyelvedre!

- Na, de akkor is jön - mondta Bill a félelem legkisebb jele nélkül.

Figyelték, ahogy a kezelőszervek a főkormányt követve mozogni kezdenek, hiszen ez csak a vészhíd volt, a gépezet meghibásodása vagy hadiállapot esetére feltöltve emberekkel. Közel volt a hajtóművekhez, ezért a kémiai robbanások, ahogy a nagy hajó lassan haladt előre, megremegtették a segédhidat, míg a körzők ide-oda csúszkáltak a térképtáblán. A véges sebesség mérésére szolgáló műszer lustán ezer kilométer per órára kúszott.

Tompa puffanás hallatszott, majd gépek csikorgása, ahogy a légköri gépet a hajótestbe vontatták.

A telefonon lógó nő kivárt, amíg csak kíváncsisága engedte, majd megszólalt: - Irma! Akarom mondani, híd! Mit mondott?

A másodkormánynál állók éberen figyelték a telefonállomást, a nő pedig a fejével biccentett feléjük, jelezve, hogy legyenek türelemmel, már kapja az információkat.

- A kezelőszervek kísértetiesen mozogtak a másodfedélzetmester tekintete előtt, a Mennyvadász pedig lassan megindult északkelet felé, miközben egyre gyorsabban haladt.

Fürgén suhantak a szürkület irányába, majd pályát változtattak, egyenesen észak felé haladva párhuzamosan egy nagyon hosszú ezüstös tóval, amely hamarosan folyóvá alakult.

- Irma azt mondja, hogy van ott fenn egy hajó. Sebes jeleket váltott vele, és úgy gondolja, hogy a Király oroszlánja az, Bostonból. Azért tartott neki ilyen sokáig, hogy elmondja, mert túl józan - nevetett szeretetteljesen, majd gyorsan megkeményítette az arcát:

- Soha ne merészelj az italhoz nyúlni! - kiáltott Bilire.

- Esküszöm az úrra! - mondta Bill felháborodva, éles hangon. - Én...

- Pofa be! - szólt rá az anyja. - Azt állítja, hogy van egy város odafent a tengerpart mentén. Volt ezen a bolygón tenger, Kokszos? Nem, Idylwild volt az, ahol nem volt tenger odaát a mizari úton.

- Nincs nekem időm arra, hogy tengereket nézegessek - mondta Kokszos egy vigyor keretében. - De ajánlom nekik, hogy ugyanolyan szorgalmasak legyenek, mint ahogy itt hagytuk őket.

- A kereskedelmi árak alacsonyak lesznek - mondta a nő. - Átkozott bostoni hajó.

- Ne beszélj így róla! - mondta Kokszos. - Ez az első teknő a saját osztályunkból, amelybe belebotlottunk itt az elmúlt két hajóévben.

- Ott is van! - szólt Bill újra otthagyva állomáshelyét.

Egy pillanattal később metonikus lokátoraival a híd is észrevette a hajót, és most, hogy az orr újra az ég felé mutatott, miközben a hajó farával a föld felé süllyedt, a másodkormányos állás kényelmetlen helyzete is megoldódott a gravitációt illetően, mivel a hajó fedélzeti szintjei eddig merőlegesek voltak a bolygó felszínére.

 

Húsz perccel később a hajó a farkán nyugodott egy hullámzó tenger mellett, mely szelíden ragyogott a növekvő sötétségben, a két hajó legénysége pedig a köztük lévő

homokpadon kavargott.

Alan egymagában álldogált, örült, hogy földet érez a lába alatt, boldog volt, hogy tiszta levegőt lélegezhet, s bár ha most nem is volt annyira ideges, mint korábban, hiszen az itt töltött idő megfelelt a Föld idejének, mégis alig várta, hogy induljanak már.

A körülötte álló csoportok beszélgetésfoszlányaiból azt vette ki, hogy noha a két hajó tudott egymásról, korábban még soha nem találkoztak.

Egy darabig két hosszú úton lévő férfit hallgatott, amint megpróbálnak közös témát találni, és megborzongott.

Ugyanabban a városban születtek, Old Angelesben. Többé-kevésbé egykorúak voltak, úgy negyven körüliek. Az Oroszlán űrhajósának családja azonban már vagy két évszázaddal azelőtt szétszóródott és a feledés homályába veszett, hogy a Vadász űrhajósa megszületett volna. És ezt ők egybeesésnek tekintették, hogy ilyen közel állnak egymáshoz az időben. Dohányt cseréltek, valamilyen közös beszédtéma után kutattak, Old Angelest néhány szóban kimerítették, majd csönd telepedett rájuk. Aztán az egyikük reménykedve felhozta a denebi Caterdice asszonyainak rendkívüli kedvességét, ez azonban azonnal megbukott, mikor a másik meglepetésének adott hangot, mivel abban a korban, amikor ő látogatott oda, az uralkodó faj afrikai pigmeus munkások kolóniája volt.

Végül eljutottak az optimális kémiai üzemanyagok témájának szilárd alapjaiig, és megkönnyebbülten ültek le, hogy egy kellemeset beszélgessenek.

Alan arrébb sétált, magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Felnézett az egyre sötétedő égre, ahol a lenyugvó csillag néhány utolsó sugara a tornyosuló felhőket zöld és arany színre festette, s ez a látvány annyira különbözött a Földitől, hogy hirtelen elkeseredetten ébredt rá, hol is van, és milyen kiszámíthatatlanul messze került az otthonától.

Egy közeli hang ütötte meg a fülét, s bár a hullámverés elnyomta, a könnyed esti fuvallat mégis elhozta hozzá. Elég sötét volt már a part mentén, hogy lássa az izzó cigarettákat az egyes csoportok között, és elég közel állt az Oroszlán kapitányához és Jocelynhez, anélkül, hogy észrevehették volna.

Jocelyn hordalékfán ült, amely jól kirajzolódott a zúgó hullámverés halvány ragyogásában, és kavicsokat hajigált az előretörő hullámok felé.

- Biztos benne, hogy alapos kutatást végzett? - kérdezte.

- Összecsomagóttak oszt távoztak, mán amennyire én látom, kapitán uram. Kenyér a kemencében, ekék a mezőkön, disznók és csirkék elvadúva a vadonban. Azé' gyüttem ide az előző bolygóhéten, hogy üzletet kössek az urányra.

- Kapitány, ez ugye nem csak egy trükk akar lenni, hogy rávegyen a távozásra?

- Jocelyn, bár Bostonból származok, egy emberrel sem égettetnék atomokat ilyen pazarló módon, még ha a legádázabb ellenségem is vóna.

Jocelyn elhajított egy újabb kavicsot.

- Mi a helyzet a bányákkal?

- Ugye nem arra gondul, hogy bányászni akar!

- Portyákra gondoltam - mondta jocelyn. - Ha a bányák rendben vannak, nincs portya.

- Nos, rendbe' vannak, mer' tettem egy kis utat arrafelé. Hat átkozott napon át kerestem a röpülőgépemmel, és semmit nem találtam. Összecsomagóttak, azt elmentek.

 

- Egy hajóévvel ezelőtt jártam erre, de úgy számítom, hogy itt az hatszáz bolygóév lehet. Sebes!

- Igenis! - hallatszott az Oroszlán lányainak gyűrűjéből, rövidesen pedig dülöngélő

Sebes is előbukkant.

- Sebes - szólt ]ocelyn -, egy rejtéllyel állunk szemben. Tisztíts meg egy partszakaszt, és szállj fel! Vidd magaddal Bill Godine-t, és addig keress, amíg nem találsz valamilyen kolóniát.

- Igenis, kapitány. A csodába, még egy üres bolygó. Hé, ifjú Bill!

A tízéves fiú otthagyta anyját, nagy ragyogó szemekkel futott oda.

- Ifjú Bill - mondta Sebes -, arra készülsz, hogy igen öreg életedet a két puszta kezedbe vedd. Hip, hip...! Szólj locknak, hogy felszállunk. Helló, Corday! Fogna pár embert, hogy eltakarítsák azt az istenverte hordalékfát a partról?

Az Ördög némi áramot kapcsolt a fényszórókra, a rövid szárnyú gép pedig alig tíz perccel később lángcsóvát vetve a sötét ég felé vette az irányt, majd eltűnt.

Alan nemsokára a többiekkel együtt a város felé bandukolt valamiféle fűvel benőtt út mentén, falak között, melyek kerek mohalepte halmokká omlottak össze.

De a városból nem sokat tudott meg. Ahol a tetők még érintetlenek voltak, be lehetett menni a házakba, és szétszórt játékokat, terített asztalokat találtak, és mindazt, amit a tengeri levegő meghagyott a ruhákból, melyeket immár ötven éve senki sem viselt.

Az űrhajósok sétáló csoportjai nem nyúltak semmihez, no nem a becsületük okán, hanem a babona iránti rendkívüli érzékenységük következtében. A babona hatalma azonban hamarosan eleget vesztett erejéből ahhoz, hogy polgármestert válasszanak, máglyát rakjanak kopott padokból a parkban, sőt bíróság elé állítsanak és kivégezzenek egy vadmalacot, amelyet azután azonnal megsütöttek és megettek. Valaki más egy pincét fedezett fel, s Alan végül azon kapta magát, hogy az éneklő legénység mellett ácsorog, immár pityókásan néhány liter édes bortól.

A hideg hajnal első sugarainál Jocelyn és a kimerült Sebes kemény munkával próbáltak lelket önteni a két hajó legénységébe, akik a részegség legkülönfélébb pozitúráiban hevertek szanaszéjjel, és azon a napon nem volt se férfi, se nő az Oroszlán illetve a Vadász fedélzetén, aki ne nyögött vagy rázkódott volna össze az édes bor említésére.

A leszállóhelyüket a bányákhoz helyezték át, az űrhajósok pedig - bár átkozódtak és tiltakoztak, és ijedt szemeiket folyton a Geiger számlálókon tartották - bányászokká váltak.

Tíz nappal később, bár az egész hajó bűzlött a földtől, a biztonsági vonalig értékes rakománnyal töltve elhagyták a bolygót, és a Föld felé vették az irányt, míg az Oroszlán egy másik piac reményében, az Ikrek felé indult.

 

A kolónia sorsáról a leghalványabb fogalmuk sem volt.

- Írja fel a Csillagnaplójába, Mr. Hale - mondta Jocelyn -, Johnny's Landing nyitva áll egy új kolónia előtt. Egy olyan kolónia előtt, amelyiknek valami esze is van.

A remény újra erőre kapott Alan Corday szívében, ahogy a váltások követték egymást.

Következetlen módon azon kapta magát, hogy valahányszor őrségben volt, azt kívánta, bárcsak magasabbra menne a sebességmérő mutatója. Ez önmagában őrültség volt, a hidegfejű, logikus énje azonban még nem fejlődött ki eléggé, az otthon pedig érzelmekkel teli dolog ám.

Hazafelé tartott. Fogalma sem volt róla, hogy milyen messzire lehetett a Földtől, hogy hány hajóóra telhetett el vagy hány év múlhatott el a Földön. Azonban fiatal volt, és minden múló váltással egyre erősebbé vált szívében a remény. Talán tizenötnél is kevesebb év telt el. Ha ez igaz lenne, akkor megvalósíthatja a céljait.

Most már eszébe se jutott visszafogni magát a munkától.

A parancsoknak fürgén engedelmeskedett, makulátlanul teljesítette kötelességeit, megvetéssel tűrte Kokszos állandó ólálkodó jelenlétét. Bár még nagyon messze járt attól, hogy az elképzelhető legjobb őrszolgálati tiszt legyen, elkezdett lelkesedést vinni a munkájába, és kétségkívül ő volt Jocelyn után a legjobb a fedélzeten. Tanult, nem navigációt, hanem hajójavítást és irányítást. A lehetséges események és balesetek minden fajtáját kigondolta, ami esetleg lelassíthatta volna őket, és nekigyürkőzött, hogy mindent megtudjon arról, hogyan lehet ezek mindegyikét a legjobban kezelni.

Bármilyen is volt korábbi hangulata, most senki sem panaszkodhatott rá. Napok alatt, valóban briliáns elméjének folyamatos alkalmazásával feldolgozta az összes vészhelyzetre rendszeresített rutint a nagy hajón, elsajátította a vészhelyzetek kezelését, és tökéletesítette a saját ismereteit a hajó irányítására vonatkozóan. Nagyon kemény volt Halelel a görbült tér számítások terén, ahol egyébként Hale hajlamos volt arra, hogy felületes legyen, és gondatlanságból elvétse a célt, majd pedig utólag korrigáljon. Hale meglepetésében úgy reagált, hogy igazat adott neki, sőt még szigorúbb is lett magával némi barátságos vihogás közepette.

Vidám volt és éber, s a fedélzeten tanúsított igen zárkózott életvitele ellenére még a híd személyzete is eléggé felengedett az irányában, hogy „uram"-nak szólítsa őt. Királynő

mellett az olyan dolgokkal kapcsolatban, mint a lázadás, teljes emlékezetkiesést tettetve ment el. Az Ördögöt rávette, hogy egy kicsit nagyobb pontosságot érjen el az ellenkormányzás terén. jocelynt mint szükséges gonoszt tűrte el, azt a boldog álláspontot téve magáévá, hogy bárki is valójában ez az ember, Alant mindenesetre hazaviszi.

Corday lassan már csak könnyedén és természetesen nevetett a kisebb kényelmetlenségeken. Azon kapta magát, hogy nagyon is türelmessé vált az űrhajó örökös vízhiánya által okozott koszt, a legénység régies beszédét és tisztjeinek furcsa erkölcseit illetően. Megengedhette magának a türelmet. Hazafelé tartott.

Néha, kabinja sötétjében, miközben a hajó burkolata odakint az abszolút nulla hidegét sugározta, a valóság és a kétség megpróbált felszínre bukni elméjében. Ő

azonban elnyomta ezeket. Fiatal volt. Volt reménye. Volt otthona.

Csupán három másik ember volt a fedélzeten, akit valamennyire is érdekelt ez a kérdés. Alan felsőbbrendűségének újabb bizonyítéka volt ez a hajó legénységének többi tagjával szemben. Ők számkivetettek voltak. Nem tartoztak sehová. Akkora késésben voltak már, hogy sehol semmilyen remény nem várt rájuk. Ő azonban más volt. Az elrabolt űrhajósok közül három, akiket vele együtt kényszerrel hoztak a fedélzetre, alig várta, hogy hazaérjen. A másik tizenegy apatikus volt, és megvolt a saját okuk arra, hogy ne szeressék a Földet. De ezzel a hárommal Corday gyakran keveredett beszélgetésbe a földi örömökről.

Elfelejtkeztek az elnyomó és viharos kormányokról, elfelejtkeztek arról, hogy milyen forróság lehet NewYork-ban. Elfeledték a faji villongásokat és a gazdasági ügyeket.

Az egész Föld egy paradicsom volt számukra, amelyet semmi olyan hiba nem szennyez be, amelyet ne lehetne elfeledni vagy megbocsátani.

Időnként, amikor szolgálatban volt, Halelel tanult vagy valamilyen szokványos munkát végzett, ami kevés gondolkodást igényelt, az időegyenletek felszínre törtek benne, hogy kísértsék őt. Annyira precíz, pontos dolgok voltak ezek. Se Einsteinnel, se Lorentz-cel nem volt helye vitának.

 

Időnként aztán céltalanul felírta ezeket egy jegyzettömbbe, rájött, hogy mit is csinál valójában, ijedten nézte, hogy mennyi is lehet az érték ilyen sebességeknél, mely ritkán volt kevesebb kétszázkilencvenötezer kilométer per szekundumnál, sőt inkább több volt -

és rettegéssel a szívében gyorsan kiradírozta azokat.

Szándékosan ámította magát és ezt nemegyszer félig be is ismerte. Hibákat vétett a visszaúton a váltások számának feljegyzésénél, melyet saját külön naplójába vezetett.

Nem ismerte fel, hogy ugyanazt az őrségszámot négy vagy több egymást követő naplóbejegyzéshez is felvitte, szándékosan becsapva magát a hazaúton eltelt hajóhetekkel kapcsolatban.

Ha volt is bármilyen jele a hisztériának lelkesedésében, hogy haladásra bírja a hajót, ő lett volna az utolsó, aki ezt megérzi. Nagyképű magabiztosság jellemezte, amely mégsem tette lehetővé, hogy helyesen számolja ki az évek számát, melyek a Földön suhantak el.

Csatlakozott az éneklésekhez, sőt pókerezett Halelel. Nagyszabású terveket készített, és ravasz módon látott hozzá a végrehajtásuk előkészítéséhez. Kétségbeesett pszichológiai hadviselést folytatva Flepnit számos csatába vonta be a sakktábla felett a gyengélkedőben, a doktor hiúságára mérve csapásokat olyan kijelentésekkel, mint: „Tudja, furcsa dolog a sakk - úgy gondolom, hogy az ember azért érzi át olyan élesen egy vereség szégyenét, mert nincs benne semmi helye a szerencsének: ha valaki mattot kap, az egy pontos értékelése a személy valódi szellemi képességének..." Mire az út feléhez értek, visszanyerte teljes fizetését, és még plusz háromezer dollárt. Az uránszállítmány rá eső részével - és hirtelen úgy tett, mintha nem hallotta volna Marby borzongató megjegyzését, mely szerint: „Reméljük a Föld még mindig használja az anyagot, amit itt viszünk.

Emlékeztek, mi történt két úttal ezelőtt azzal az arannyal?" - Alan majdnem huszonötezer dollárra számíthatott, amikor kifizetik.

Így csak nyomta a sebességmérőt, és tagadta, hogy minél gyorsabban haladnak, annál több földi idő telik el. A naplót pedig meghamisította magának. Úgy érezte, hogy egyedül a saját erejével hajtja a Bolhacirkuszt hazafelé. Számára ez az időszak majdnem boldog volt. Chica nem változott semmit, Új-Chicago egyszerűen csak Új-Chicago lesz.

S micsoda móka lesz beszélni egykori osztálytársainak a hihetetlen kalandokról, melyeket a csillagok közt átélt! Nagyszerű beszélgetési téma az asztalhoz - könnyed utalás egy elveszett gyarmatra - olyan apróságok, mint: „ezeken a hajókon sose tudod, kivel kerülsz kapcsolatba. Amikor a Király oroszlánján voltam - melyet egyébként kétezer évvel ezelőtt építettek valami Boston nevű helyen -, volt egy gyilkos, aki..."

Chica pedig mosolyogva hozná a bort, barátai pedig arra buzdítanák, hogy beszéljen még...

- Mr. Corday - mondta )ocelyn hidegen -, ha egy pillanatot szakítani tudna az álmodozásából, megcsinálhatná a jobb oldali hajópallót. Szükség van két új csigára és egy merevítőre. Folyamatosan lassulunk, ezért ne engedje, hogy oldalt bárki is leessen.

- Úgy érti, mindjárt beérünk?

- Még tíz váltás, Mr. Corday. A melegítők már két vagy három hajónapja a Nap részecskéitől működnek. Vagy ön valahol máshol volt?

És aztán, lassan úszva feléjük, zölden, kéken és ragyogóan az ég legszebb látványa lebegett előttük - a Föld! Úgy közeledett feléjük, mint egy nagy királynő, ezüstös ködbe burkolózva, oldalán apródjával, a Holddal. A nap koronája pedig üdvözlő tűzijátékként lángolt a háttérben.

Alan a türelmetlenségtől remegve, a benne tomboló érzelmektől kitágult orrcimpákkal gyötrődött „ennek a bolond )ocelyn"-nek a túlzott óvintézkedéseitől. Amint beléptek a légkörbe, Sebes már el is ment Ördöggel, hogy „portyázzon egyet, és felderítsen bármilyen lehetséges háborút, illetve zavargást, gondosan ügyelve arra, hogy bármilyen új fegyver lehetséges lőtávolságán és pontosságán jóval kívül repüljenek."

Öt órán át harckészültségben álltak, éppen csak a legkülső légköri rétegen belül, szabálytalan pályán haladva, miközben minden érzékelő éberen figyelt.

Értelmetlen elővigyázatosság, füstölgött Alan. Mikor elment, semmi jele nem volt háborúnak, s a háborúkat húsz évre előre lehet látni. És tényleg, az elővigyázatosság, úgy tűnik, szükségtelen volt, mivel szürkületkor leszálltak új-Chicago síkságain a Föld legnagyobb űrkikötőjének egyik kilövőállására.

- A teljes legénység számára gyülekező és eligazítás az étkezőben - hallatszott a hangosbeszélőkből hajószene.

- A kapitány üdvözletét küldi - mondta Szundi sugárzó mosollyal egy csodálatosan tiszta arcból -, és Mr. Corday-t pedig arra kéri, hogy jelentkezzen a szállásán.

Alan imádta a világot. Szundinak megsimogatta a fejét.

- Igenis, grófnő! - mondta neki.

Soha nem volt még ezen a szálláson korábban, és most sem látta azt, mivel csak néhány öreg zászlót érzékelt összetekerve a sarokban, és egy nagy teret - hiszen ezek az admirális helyiségei voltak, és egy olyan szervezet számára készültek, amely már régen nem létezett.

Jocelyn nem tűnt különösebben rosszindulatúnak: - Üljön le, Mr. Corday!

Alan türelmetlenül leült. Érezte Luck kisasszony meleg tekintetét, aki a hajógerendán ülve feleséghez talán kevéssé illő módon Jocelyn pisztolytáskáját és pisztolyát tisztítgatta.

- Több próbát is kiálltunk, Mr. Corday - mondta Jocelyn. - A hosszú út szokásos menete során sok ennél rosszabb is megesik.

Alan görcsösen bólintott, alig várta, hogy távozhasson.

- Maga nagyon fiatal - szólt Jocelyn -, és sokat kell még tanulnia. De kemény munkával talán egy nap kiváló másodtiszt válhat magából.

Kinyújtotta lábait, és elkezdett egy kis papírvágó kést dobálni egyik kezéből a másikba.

- Talán úgy gondolja, hogy megsértettük a szabadságjogait, amikor velünk jött, és kétségtelen, hogy számos panasza lehet arra, ahogyan a fedélzeten kezelték. Látom, hogy még mindig visel két kis forradást a jobb kezén. Sajnálom, Mr. Corday, hogy szükség volt ilyen intézkedésekre. Sok minden van még, amiről nem tud.

Alan forgolódott a székében, megpróbált udvarias maradni. Most megengedhette magának az udvariasságot.

Amit Jocelyn mondott, erőfeszítéssel mondta. Alan azonban ezt nem vette észre.

Csak egy férfit látott maga előtt, akiről feltételezte, hogy sose látja többé, és nem vágyott arra, hogy bármit is megtudjon.

- Mr. Corday, azt akarom, hogy fontolja meg, hogy a jelenlegi pozíciója a jelenlegi fizetésével nyitva áll ön előtt, amíg el nem megyünk innen. Megközelítőleg tíz napig leszünk itt. Holnap a kikötőtől kapott információim szerint átkerülünk a javítóműhelybe, hogy modern tervezésű új hajtóműveket szereljenek fel. A 197-es állásban leszünk majd, körülbelül ötszáz méterre az újonnan épített raktárházaktól. Nem okoz majd problémát, hogy ránk találjon.

- Biztos vagyok benne - mondta Alan -, hogy nem fogom felkeresni önöket ott. Nem bírom elképzelni, hogy létezhetne ok, amiért meg kéne tennem.

-Történhetnek egy emberrel rosszabb dolgok is - mondta jocelyn.

- Ha így is van, uram, ezt is nehezen tudom elképzelni.

Jocelyn az ajkába harapott. Mereven nézte Alant, majd benyúlt egy fiókba az asztalon, hogy előhúzzon egy lapot, melyre Alan nevét és szolgálatát írta fel. Ezután egy zsákból, melyet az imént hoztak a fedélzetre, előhúzott egy kötegnyi bankjegyet, és leszámolt tizenötezer dollárt. Ehhez hozzáadott kilencezret „Dr. Flepni meghatalmazása alapján és a rakományból való részesedés okán." A bankjegyeket az elbocsátó levéllel együtt odatolta Alannek. Azok gyorsan eltűntek a szakadt fehér zakó oldalzsebében.

- Én szereznék valamilyen új ruhát - szólt jocelyn - Ez a galléron található jel szerint egy tizedik osztálybeli zakója. A legjobb esetben is találhat néhány apró változást. Még semmit nem vizsgáltam meg azon kívül, hogy mennyire biztonságos a landolásunk.

Alan felállt. Rövid, hivatalos meghajlással köszönt el Luck kisasszonytól, és egy másikkal jocelyn kapitánytól. - Nem gondolja át még egyszer?

- kérdezte Jocelyn.

Majd hirtelen:

- Talán nem fog tetszeni, amit talál, Corday. Higgyen nekem, az első visszatérés... -

elharapta, amit mondani akart, és felállt, nem nyújtva kezet. A kemény keserűség újra visszatért csinos arcára. - Látom, hogy nem. Isten önnel, Mr. Corday!

Alan újra meghajolt, majd sarkon fordult. A folyosón Szundiba ütközött, aki tágra nyílt szemekkel, megkövülten állt. Megállt, hogy egy bankjegyet ejtsen a kezébe viccesen megjegyezve: „Vegyél magadnak szappant, grófnő. Én fizetem."

Ahogy azonban megállt, a nyitott ajtón át egy másodpercre megpillantotta Jocelynt. A férfi tömény italt töltött magának, és beleürítette a szokásos port. Ledöntötte, majd a poharat a padlóhoz vágta, ahol az ezernyi ragyogó gyémánttá tört.

Corday, alig véve tudomást a történtekről, elfordult, megsimogatta Szundi fejét, és hátrasietett a hajópallóhoz, ahol az őr tisztelgett neki. Alan úgy érezte, egy lány szipogását hallja maga mögött. „Valami gyerek a hajóról, aki nem kapott kimenőt" -

gondolta. És már kint is volt a hajó oldalán.

Távoztában megfigyelte, hogy az újonnan felszerelt csiga kiválóan működik, és a palló pontosan a megfelelő távolságra nyúlt ki a földig. Ezután anélkül, hogy visszapillantott volna a hajóra, leintett egy köröző taxit.

A taXis gyorsan haladt, egy kézzel vezetett, jobb karja a szék támláján pihent, az arca pedig, melyet többnyire utasa felé fordított, érdeklődést tükrözött.

- Mondd, haver, nem marsi az a hajó vagy valami ilyesmi? Soha nem láttam még ilyet.

Alan ebben a pillanatban szerette a világot.

- Az a Mennyvadász.

- Soha nem hallottam még róla, pedig a legtöbb menetrend szerinti járatot ismerem.

- A hosszú útról tért vissza.

A taxis összerezzent, hátranézett a hátsó ablakon keresztül, majd megnövelte egy kicsit a sebességet.

- Miért nem mondja ezt nekünk senki? Éppen ott voltam, amikor leszállt, és egy jó kis egész éjszakás utazást reméltem egy szomjas konvojjal a szeszkimérések között. )új! ló, hogy felvilágosítottál, haver! Azok a fickók embereket esznek.

Hirtelen visszanézett Alanre:

- Nem sértésnek szántam, ugye érted. Nem úgy értettem...

- Végeztem vele - mondta vidáman Alan. - És tudom, mire gondolsz.

A taXis megkönnyebbült:

-Akkor jó. Nem jönnek olyan nagyon gyakran! Két vagy három hónap is eltelt, mióta az egyik ilyen sólyom erre járt. A zsaruk tízes sorokban álltak, hogy megakadályozzák a távozását. De semmi haszna nem volt. Csodálkozom, hogy mér' nem vezet ezekről valaki valami listát, hogy tudják magukat ellenőrizni. De az ördögbe is, szinte egyetlen rendőrség sem tud elég ideig hatalmon maradni, hogy ugyanazt a hajót még egyszer elkapja. Olvastam a minap, hogy valaki azzal érvelt, hogy egy ilyen hajó szükséges rossz, alkalmanként nagy vagyonokat hoznak, és hihetetlen árakon munkával látják el a hajójavító műhelyeket. De én ezt nem látom. Na most egy kellemes, csendes kerti parti egy marsi járat legénységével... Haver, még meg sem mondtad, hogy melyik ínyenctanyára megyünk először. Hosszú ideig voltál távol?

- Nem túlzottan - mondta Alan magabiztosan. - És nem valami vad éjszakára készülök.

- Pedig átélhetsz egy olyat, úgyhogy ne dönts túl gyorsan! Amióta az egyházat sikerült kiütni a hatalomból, a jó öreg új Chi tárva nyitva áll, ráadásul teljesen részeg.

Alan csak bólintott, lefoglalták tervei a huszonnégyezer dollárral, mely édesen lapult a zsebében.

Aztán a taxis megjegyzése valahogy hirtelen nem illett bele a gondolataiba.

- Mit is mondtál?

- Tárva nyitva! - mondta a taXis. - Ott van Barracoon Bob étterme például, ahol kaphatsz egy pohár filleroonét, és egy egész halom...

- Erre az egyházas dologra gondolok - mondta Alan, még mindig eltökélten, hogy semmilyen hírt nem vesz a szívére.

- Igen?

- Arra gondolok, hogy azt mondtad, hogy az egyházat kiütötték a hatalomból. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán hatalmon volt egy egyház.

A taxis zavartan nézett hátra:

- Nézd haver! Biztos, hogy nem dobtál már be egy pár felest ma este? - Aztán vállat vont. - El is felejtettem, hogy arról a micsodáról jössz.

- Mi történt?

- Ó, a fehérek létrehoztak egy egyházat, hogy a „közembereket" lent tartsák. Ez közvetlenül a legutóbbi háború után történt.

- Háború? Milyen háború? - kérdezte Alan, a kedve pedig mindannak ellenére, amit most megengedhetett magának, lassan kezdett elromlani.

- Nézz ide, haver, én csak annyit tudok, amennyit nyolcadikban tanultam.

Természetesen A háború.

- Győztünk?

- Haver, megnyert valaha is valaki bármilyen háborút? De talán mondhatjuk, hogy a fehérek győztek. A Kódusok céhe harcolt a legtöbbet, de kiirtották őket...

- Akik?

- Ez a szleng kifejezés a Néppártra, haver. Volt egy saját egyházuk, legalábbis ezt hallottam. A maghasadásos... nem, az Elektromos... fenébe, valamilyen egyház. A papokat pedig mind megégették. Láttam egyet, amikor még kölyök voltam.

Végigkergették egy sikátoron, a haja pedig lángokban állt. Én...

- Teljesen összezavarodtam - mondta Alan. - Melyik egyház győzött?

- Á, a fehér társaság nem egyház volt, legalábbis az alapján, amit hallottam. Rádión keresztül prédikáltak, és valamilyen hurnózist vagy mit használtak.

- Hipnózist?

- Te tudod. De bármi is volt, a fehérek egy ideig tényleg elérték, hogy az emberek egy időre megőrültek. Aztán Conners kirobbantott valami forradalmat, megdöntötte azt az egyházat, és létrehozott egy újat, amit Keresztény Egyháznak neveztek. Én is ehhez tartozom.

Alan megpróbálta összerakni a kirakójáték elemeit valamiféle időnyomon.

- Akárhogy is, az biztos, hogy sok jóról maradtál le. Évek teltek el, mióta utoljára bármilyen felfordulás volt, időről időre azonban valaki fehérnek nevez valakit, és nagy éljenzés van, meg kivégző osztag és ingyen sör. Most egy nagyszerű ember kormányoz: Justinius Murhpy.

- Mi? Ki...?

- Republikánus, természetesen. Mondd, ugye te republikánus vagy? Nem szabad elfuvaroznom senkit, aki nem az.

A sofőr megperdült, és alaposan végigmérte. Hirtelen félrerántotta a kormányt, és fékezett. Majd megfordult, és kinyitotta az ajtót.

- Haver, sajnálom, de nem kockáztathatok! Ez egy szabad ország, és mindenki azt teszi, ami tetszik neki meg minden, de nekem ezt jelentenem kell.

- Na ide figyelj! - mondta Alan mereven. - Igaz, hogy tíz-tizenöt évig távol voltam, de bizony régen volt már olyan, hogy egy taxis azt mondja nekem, hogy szálljak ki.

- A városhatáron belül vagy. Sétálhatsz egy kicsit, haver.

Alan azon tűnődött, hogy megüsse-e ezt az embert, vagy megvesztegesse. Az utóbbit próbálta meg, de nem sikerült neki.

- Nem! Sajnálom, haver. Nem kockáztathatok.

Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy alacsonyabb rendűekkel vitatkozzon, így méltóságteljesen kilépett a járdára. Volt nála néhány furcsa aprópénz fizetése részeként, így átnyújtott egy érmét. A sofőr megvetően ránézett, mire ő egy négyszer akkorára cserélte azt, amit a sofőr végül elfogadott. Most először vette észre Alan, hogy vaspénzt tart a kezében valamilyen csillogó középső résszel. A bankjegyeket alig nézte meg, a furcsa nyomásukon kívül.

- Látom, hogy a nagy herceget játszod itt - mondta a taxis. - Megjegyezném, hogy jobban tennéd, ha azt a kabátot levennéd.

-Miért?

- Fehér! Nem elég az? Nincs harag, haver, de én... Júdásra!

Alan csodálkozva a saját mellkasára pillantott: - Most meg mi van? - kérdezte félig mérgesen.

- Nézd, haver. Az öngyilkosságnak is megvan a maga helye, az a hely azonban ne az én közelemben legyen. Mielőtt egy lépést is tennél tépd le azt a jelvényt a gallérodról!

-Miért?

- Hogy miért? Mennybeli angyalok! A mérnökök, a tizedik osztály! Láttam a történelemkönyveimben, sas, körző meg minden! Mit gondolsz, ki uralta korábban a világot?

Alant hirtelen rosszullét környékezte. Nem a leselkedő veszély miatt. Nem annak felismerése miatt, hogy az egykori társai egyszer királyok voltak - hanem azért, mert az az idő elmúlt.

- Történelemkönyvek - ismételte tompán. A taxis azonban már elment.

Egy órával később még mindig rettenetes előérzettel küszködött, és megpróbált nem tudomást venni az ismeretlen épületekről, amelyek ismerős nevű utcák mentén álltak.

Egy kis parkhoz érkezett. Egy tér volt ez a második szinten, nappal nyitva állt a napsütés előtt, éjjel pedig a csillagok ragyoghatták be. Ez nem változott. A padok és az utcai lámpák ugyanazok voltak, és az egyik padon... Gyors kutatás után rövid, boldog nevetés tört ki belőle, hiszen már egészen hatalmába kerítette a kétségbeesés.

Alsó tagozatosokra jellemző kézírással belevésve, a festék által alig takarva egy szív volt ott, és két monogram: „AC LOVE CM." Ostoba dolog, amin csak nevetni lehet.

Fiatalok voltak, és az volt a második randevújuk, a nap a magasabban fekvő terek résein sütött le rájuk.

- Ostoba kölykök - mondta Alan. Kezével végigsimította a kezdőbetűket. ,Cerita Montgraine." Chica. Nos, valahol itt volt a városban. Tudta, hogy meg fogja találni őt.

Lehet, hogy kicsit öregebb lesz, mint ő most. Talán még az is lehet, hogy már ősz, és akkor? Végül is az ő hibája volt, a lány ígéretet tett, és most már minden rendben lesz.

Ismert egy fickót az iskolában - Jordan Cash-nek hívták - aki egy negyven évvel idősebb nőt vett feleségül, és olyan boldogok voltak, mint egy gerlepár. Végül is, mit számít a kor? Mi az a kor? A szív az, ami számít. És idősebb nőre van szükség ahhoz, hogy igazán megértsen egy férfit. Ki is mondta ezt? Ó, igen, Királynő! Kövér, drága Királynő! És milyen igaza is volt!

Igaza volt, biztos, hogy igaza volt - kopogták lábai ritmikusan, ahogy végigsétált a sugárúton. - Biztos, hogy igaza volt. Ezzel elhessegette magától a borút. Volt azonban még valami csizmája csattogásában a kövezeten, valami, amit teljesen soha nem tudott kiverni a fejéből.

Egy könnyed, de pontos valami: „A tömeg szorozva a sebességgel - természetesen az Einstein egyenlet - egyenlő tömeg zéró osztva négyzetgyök egy, mínusz a sebesség négyzete osztva a fénysebesség négyzetével." Csizmakoppanások.

A szülei házát kereste, a saját otthonát. Az anyja meglehetősen öreg lehet mostanra, ezt tudta. Az apja pedig valószínűleg már halott, hiszen az öreg azóta betegeskedett, hogy elvesztette a cégét és fel kellett adnia a vidéki otthont és a lovait. Azonban legalább anyja biztosan él, mivel egy hosszú életű klánból származik, és soha egyetlen napra sem volt beteg egész lelkesedéssel teli életében. Bűntudatot érzett, hogy az elmúlt hetekben nem is aggódott miatta. De biztosan megértene egy szerelmes fiatalembert. És ő biztosan tudja, hol van Chica.