42. fejezet

Reacher a bal oldali őrrel is könnyűszerrel végzett. Lövése közvetlenül a füle fölött találta el, és az őr súlyos puffanással zuhant a szétfeszített lábú FBI-ügynökre. A jobbján álló őr viszont hamar észbe kapott. Megfordult, és a feszes köteleken átugrálva, az erdő felé rohant. Reacher várt egy pillanatig, aztán gyorsan kilőtte. A fickó nagy robajjal nyúlt el a sziklás talajon. Még egyszer megvonaglott, aztán meghalt. Reacher ezután várt. A három lövés utolsó visszhangja még visszaverődött a legtávolabbi hegyeken, majd elnémult. Reacher figyelte a bástya körüli fákat. Nézte, nem észlel-e valami mozgást. A nap vakítóan erős volt. Túl erős ahhoz, hogy jól lásson. A tisztás vakító fényessége és az erdő sötétje között óriási kontraszt volt. Ezért kellett várnia. Kis idő múlva eszelős tempóban előrohant a rádiós barakk mögül. Egyenesen átrohant a tisztáson, egészen a középen fekvő mészárlás helyéig. A holttesteket eldobálta az útból. Az egyik őr közvetlenül az FBI-ügynökön feküdt. A parancsnok a lábán terült el. Reacher szétlökdöste a holttesteket, és megkereste a kést. Átvágta vele a négy feszes kötelet. Talpra rántotta az FBI-ügynököt, és elküldte abba az irányba, ahonnan ő jött elő. Aztán megragadta a két legközelebbi fegyvert, és utána rohant. Félúton utolérte. Az ügynök csak lassú tempóban kocogott, Reacher a hóna alatt felemelte, és a biztonságba vonszolta. Ezután jó mélyen bevonszolta az erdőbe, a barakkok mögé, és lihegve fölé hajolt. A két újonnan szerzett fegyverből kivette a tárakat, az egyiket a zsebébe rakta, a másikat pedig a saját fegyverébe. Mindkét tár a hosszabb, harminctöltényes változat volt. Reachernek pedig már csak hat tölténye maradt. Most viszont hatvan. Ami tízszeres növekedés. Ráadásul most már segítsége is volt. – Ki maga? Brogan Vagy McGrath? – kérdezte. Az ügynök kimérten és közömbösen válaszolt. Arcán félelem és zavar tükröződött. – McGrath – mondta. – FBI. Reacher bólintott. Az ügynök kicsit fel van dúlva, de fő, hogy a szövetségese. Kivette a zsebéből Fowler Glockját, és átnyújtotta neki. McGrath halkan zihált, és vadul az erdő felé pillantgatott. Volt valami agresszív a tartásában. Kezét ökölbe szorította. – Mi a baj? – kérdezte Reacher aggódva. McGrath előrenyúlt, elvette a Glockot, aztán hátralépett. Felemelte a fegyvert, és két kézzel Reacherre szegezte. Pontosan a fejére. Két csuklóján még ott himbálóztak a kötelek. Reacher értetlenül meredt a férfira. – Mi az ördögöt művel? – kérdezte. – Maga is velük van – felelte McGrath. – Dobja el a fegyverét! – Micsoda? – kérdezte Reacher. – Azt mondtam, dobja el! – ismételte meg McGrath, Reacher hitetlenkedve nézett rá. Kezével a bástyában fekvő holttestek irányába mutatott. – Akkor az ott mi akar lenni? – kérdezte. – Azt mivel magyarázza? A Glock rezzenéstelen maradt. Mozdulatlanul szegeződött Reacher fejének, tökéletes szögben. McGrath úgy festett, mintha egy kézikönyvből vették volna elő, eltekintve a csuklóján és a bokáján csüngő kötelektől. – Az talán nem jelent semmit? – kérdezte Reacher újra. – Nem feltétlenül – felelte McGrath. – Maga ölte meg Peter Bellt. Ezt tudjuk. Csak mert nem engedi, hogy az emberei megerőszakolják és megkínozzák a túszokat, nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy angyal. Reacher egy hosszú pillanatig döbbenten meredt rá. Közben sebesen járt az agya. Aztán bólintott, és pontosan kettőjük közé dobta a fegyverét. Ha a lába elé dobja, akkor McGrath azt mondja neki, hogy rúgja tovább. Ha pedig McGrath lába elé, akkor nem sikerül a terve. Ez az ember tapasztalt ügynök. Abból ítélve, ahogy a fegyvert tartotta, Reacher számított némi tapasztalatra. McGrath vetett egy pillantást a földre. Tétovázott, világos volt, hogy nem akarja közelebb engedni Reachert. Nem akarta, hogy közelebb lépjen, és felé lökje a fegyvert. Így inkább a saját lábával próbálta maga felé húzni. De Reachernél körülbelül fél fejjel alacsonyabb volt Ahogy a Glockot hat láb távolságból Reacher fejének célozta, enyhén felfelé tartotta. Ám (ahogy az egyik lábát előrecsúsztatta, közelebb került hozzá, így a fegyvert valamivel magasabbra kellett tartania, és ezzel egy időben a karját is feljebb emelte. De mire a lába elérte a földön fekvő fegyvert, a karja az arca elé került, és eltakarta a szemét Reacher megvárta, amíg lepillant a földre. McGrath lepillantott. Reacher térdre rogyott, és előrehanyatlott. Felkapta a kezét, és elütötte a Glockot másik irányba. A másik karjával átfogta McGrath térdét, és a földre rántotta. Csuklóját szorosan átfogta, és addig szorította, amíg a Glockot ki nem ejtette a kezéből. A csövénél fogva felvette, és megfordította. – Nézzen ide – szólalt meg. Feltűrte a karján az inget, és megmutatta a bal csuklóján lévő mély sebet. – Nem tartozom közéjük – mondta. – Egész idő alatt bilincsben voltam. Ezután visszanyújtotta a Glockot McGrathnek. McGrath először a fegyverre bámult, majd újra vissza a tisztásra. Fejét jobbra-balra forgatva, végigmérte a holttesteket. Aztán még mindig zavart kifejezéssel, visszanézett Reacherre. – Mi végig azt hittük, maga is közéjük tartozik. Reacher bólintott– Azt látom – mondta. – De miért? – A tisztítóban készült videofelvételek alapján – magyarázta McGrath. – Teljesen úgy festett, mintha maga rabolta volna el Hollyt. Reacher a fejét rázta. – Pedig csak egy ártatlan járókelő voltam – mondta. McGrath továbbra is szúrós szemmel méregette. Közben erősen gondolkodott. Reacher látta, hogy végül döntésre jut McGrath bólintott, és elfogadta a feléje nyújtott fegyvert, majd pontosan kettőjük közé lefektette a földre, mintha szimbolikus értelmet tulajdonítana ennek. Babrálni kezdett az inggombjaival. Levágta a csuklóján és a bokáján csüngő kötéldarabokat. – Nem kezdhetnénk elölről? – kérdezte zavartan. Reacher bólintott, és kezet nyújtott neki. – Dehogynem – mondta. – Az én nevem Reacher, maga pedig McGrath. Holly főnöke. Örülök, hogy találkoztunk. McGrath szomorúan elmosolyodott, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Aztán egy kezével megpróbálta kibogozni a csuklóján a kötelet. – Ismer egy Garber nevű embert? – kérdezte. Reacher bólintott. – Együtt dolgoztunk – mondta. – Garber állította, hogy maga tiszta – magyarázta McGrath. – Mi pedig nem hittünk néki. – Ez természetes – bólintott Reacher. – Garber mindig az igazat mondja, így aztán soha senki nem hisz neki. – Szeretnék bocsánatot kérni – folytatta McGrath. – Nagyon sajnálom. De kérem, próbáljon megérteni. Az utóbbi öt napban maga volt az első számú ellenség. Reacher legyintett a kezével, aztán felállt, és felsegítette McGratht is. Újból lehajolt, és felemelte a Glockot. – Az orrával semmi baj? – kérdezte. McGrath a zsebébe csúsztatta a fegyvert, finoman megérintette az orrát, majd elfintorodott. – Az a szemétláda megütött – mondta. – Azt hiszem, eltört az orrom. Úgy rontott rám, mintha csak erre várt volna. Az erdőben hirtelen hangot hallottak. Reacher karon ragadta McGratht, és beljebb húzta a fák közé. Átvágtak egy bozótoson, aztán kelet felé fordultak. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, és hallgattak. McGrath leoldotta a bokájáról a köteleket, majd azt kérdezte: – És Holly jól van? Reacher bólintott De kissé fanyar képpel. – Egyelőre igen – mondta. – De nagyon nehéz lesz kihozni onnan. – A dinamitról én is tudok – felelte McGrath. – Az volt az utolsó információ, amit Jackson továbbított Hétfő este. – Pontosan ez a probléma – magyarázta Reacher. – Egyetlen eltévedt golyó elég, hogy felrobbantsa. És idefönn rengeteg tehetségtelen céllövő kószál. Bármit teszünk is, nagyon óvatosnak kell lennünk. Útban van valami erősítés? Túszcsoport, vagy ilyesmi? McGrath megrázta a fejét. – Még nincs – felelte. – Politika. – Talán jobb is – mondta Reacher. – Ha vesztésre állnának, ezek itt tömeges öngyilkosságot fognak elkövetni. Szabadon élni, vagy meghalni, ez a jelszavuk. – Felőlem tehetnek, amit akarnak – felelte McGrath. – Nem érdekelnek. Engem csak Holly érdekel. Elhallgattak, és lopózni kezdtek a fák között. Amikor mélyen az erdőben jártak, megálltak, körülbelül egy vonalban a kantin épületével. Most Reacher akart valamit kérdezni. De mozdulatlanná merevedve megállt, és ujját a szájához emelte. Valami zajt hallottak bal kéz felől. Egy járőrcsapat fésülte át az erdő szélét. McGrath megmozdult, Reacher azonban karon ragadta, és megállította. Jobb, ha meg se mozdulnak, mint hogy ők is zajt csapjanak. A járőrcsapat közelebb ért hozzájuk. Reacher felemelte a fegyverét, és gyorstüzelésre állította. Tenyerével elnyomta a kattanás hangját. McGrath visszafojtott lélegzettel állt. A csapat most már látható volt a fák között. Hat fegyveres katona. Menet közben ritmikusan forgatták a fejüket jobbra és balra, a napos tisztás és a sötétzöld lombok irányába. Reacher halkan kifújta a levegőt. Ezek csak rosszul képzett amatőrök. Mert minden második fejmozdulatnál a nap fénye elvakította a szemüket, és semmit sem láttak az erdőből. Mintha vakok lennének. Megállás nélkül haladtak el mellettük. Reacher figyelte, ahogy távolodnak, majd újra McGrathhez fordult. – Brogan és Milosevic hol vannak? – kérdezte suttogva. McGrath zordan bólintott. – Tudom, hogy az egyikük beépült közéjük – mondta. – Nem sokkal azelőtt jöttém rá, mielőtt elkaptak volna. – És hol vannak most? – tudakolta Reacher. – Valahol errefelé – felelte McGrath. – Együtt jöttünk át a szakadékon, egy mérföldes távolságra egymástól. – És melyikük az? – kérdezte Reacher. McGrath vállat vont. – Nem tudom – vallotta be. – Egyszerűen nem tudok rájönni. Pedig már többször is végiggondoltam. Mindketten jó munkát végeztek. Milosevic találta meg a tisztítót, ő hozta be a videokazettát. És Brogan volt az, aki eljutott Montanáig. Ő nyomozta, le a furgont. És tartotta a kapcsolatot Quanticóval. Ha engem kérdez, egyikük sem áruló. – Engem mikor azonosítottak? – kérdezte Reacher. – Csütörtök reggel – felelte McGrath. – Addigra a teljes anyagát megkaptuk. Reacher bólintott. – Azonnal telefonált valaki – mondta. – Mert ezek csütörtök reggel hirtelen mindent tudtak rólam. McGrath újra vállat vont. – Mind a ketten velem voltak akkor – mondta. – Mindannyian a Peterson bázison voltunk. – És megkapták Holly faxát? – érdeklődött Reacher. – Miféle faxot? – kérdezett vissza McGrath. – Mikor küldte? – Ma reggel – felelte Reacher. – Korán, talán úgy öt előtt tíz perccel. Küldött egy figyelmeztetést– Addigra már ráálltunk a vonalukra – mondta McGrath. – De öt előtt tíz perccel én pont ágyban voltam. – És ki őrködött? – tudakolta Reacher. McGrath bólintott. – Milosevic és Brogan – mondta keserűen. – Mind a ketten. Ma reggel öt előtt tíz perccel vették át az őrséget. Bármelyikük is az áruló, meglátta a faxot, és eltüntette. De hogy melyikük, azt nem tudom. Reacher maga is bólintott. – Valahogy csak rájövünk – mondta. – Vagy pedig majd úgyis kiderül. Az egyikük szabadon sétál majd itt, a másikuk pedig megbilincselve. Biztosan látjuk majd a különbséget. McGrath fanyarul bólintott. – Már alig várom – jegyezte meg. Reacher hirtelen karon ragadta, és tízyardnyit beljebb húzta az erdőben. Hallotta, ahogy visszajön a járőrcsapat. Borken a bíróság épületében volt, amikor meghallotta a három lövést. A bírói székben ült, és tisztán hallotta a lövéseket. A hegyeken visszaverődő visszhang miatt úgy tűnt, mintha több lövés is eldörrent volna. Borken elküldött egy embert a bástyához. Egy mérföld oda, és egy. mérföld vissza, a kanyargós úton. Elpocsékolt húsz percet, amíg a futár kifulladva vissza nem tért Három holttest és négy elvágott kötél. – Ez Reacher volt – jelentette ki Borken. – Már a legelején végeznem kellett volna vele. Milosevic egyetértően bólintott. – Azt akarom, hogy tartsátok távol tőlem – mondta. – Olvastam a barátotok, Peter Bell boncolási jegyzőkönyvét Csak a pénzemet akarom, és. szabad kijutást innen, oké? Borken bólintott. Aztán nevetni kezdett. Éles, ideges nevetésében benne volt az izgalom és a feszültség is egyben. Felállt, és kilépett az asztala mögül. Arcán széles vigyorral vállon veregette Milosevicet. Holly Johnson sokaknál többet tudott a dinamitról. A pontos kémiai összetételére nem emlékezett. Csak annyit tudott, hogy van benne ammónium-nitrát és nitrocellulóz is. Eszébe jutott a nitroglicerin. Vajon az is bele van keverve? Vagy az egy másik robbanóanyag? Bárhogy legyen is, a dinamitot valamiféle ragacsos folyadéknak képzelte, amivel átitatnak egy porózus anyagot, aztán rudakat formálnak belőle. Nehéz és sűrű fajsúlyú rudakat. Ha a falait ilyen nehéz rudakkal tömték be, rengeteg zajt elnyelnek. Olyasmi ez, mint egy városi lakás hangszigetelt fala. Ebben az esetben viszont a lövések, amiket hallott, meglehetősen közel dörrenhettek el. Holly is hallotta a három lövést. Csak azt nem tudta, hogy ki lő és miért. A lövéseket nem kézifegyverből adták le. Qanticóból még jól emlékezett a kézifegyverek tompa dörrenésére. Ezeket a lövéseket hosszú puskából adták le. Nem egy hatalmas Barratt súlyos puffanásai voltak. Inkább egy könnyebb fegyveré. Valaki háromszor elsütött egy közepes kaliberű puskát. Vagy hárman lőttek egyszerre, kis szünetekkel. Bármi volt is a helyzet, valami történt. És Hollynak készenlétben kellett állnia.

 

Garber szintén hallotta a három lövést. Úgy ezer-ezerkétszáz yardnyira tőle, északnyugatra. Aztán vagy egy tucat visszhang a távoli hegyekből visszaverődve. Garbernek semmi kétsége nem volt afelől, milyen fegyvert sütöttek el. Egy M-16-ost, amely az első két lövést közvetlenül egymás után adta le. Tapasztalt lövő. Úgy tüzelt, hogy a második lövést már akkor leadta, mielőtt az első célba ért volna. Aztán egy harmadik célpontra is lőtt, vagy talán a másodikat biztosította be. A lövések ritmusa összetéveszthetetlen volt. Mintha csak egy ember szignója lenne. Egy száz órányi lövészeti kiképzéssel rendelkező ember hallható szignója. Garber elégedetten bólintott, majd elindult tovább a fák között.

 

Szerintem Brogan lesz az – suttogta Reacher. McGrath meglepettnek tűnt. – De miért pont Brogan? – kérdezte. Két egymás mellett álló fa mögött ültek, harminc yardnyira meglapulva az erdő mélyén. A felderítő egység visszamenetelt, és ezúttal sem vették észre őket. McGrath elmesélte Reachernek az egész nyomozást. Végigment a nyomozás fontosabb részein, mintha egy kollégájának mesélné el, a bennfentes szemszögéből. Reacher feltett néhány lényegre törő kérdést, McGrath pedig röviden válaszolt. Az idő és a távolság – mondta Reacher. – Ez a két legfontosabb dolog. Képzelje csak magát a helyükbe. Felpakoltak minket egy teherautóra, és egyenesen elrobogtak Montanáig. Mennyi is az? Lehet vagy ezerhétszáz mérföld? Vagy inkább ezernyolcszáz? – Valahogy úgy – mondta McGrath. – És Brogan nem buta ember – folytatta Reacher. – Ezzel ő is tisztában van. Tudja magáról, hogy okos. Így nem futtathatja zsákutcába az egész nyomozást Csak annyit tehet, hogy elég távol tartja magukat a helyszíntől, nehogy problémát okozzanak. És pontosan ezt tette. Sikerült irányítania az információáramlást. Mert kétoldali kommunikáció folyt, nem igaz? Hétfőn már tudta, hogy béreltek egy teherautót. De egészen szerdáig a lopott teherautókra irányította a figyelmet, ugye? Rengeteg időt elfecsérelt Arizonában. Aztán végre megtörténik a nagy előrelépés, megtalálják az autókölcsönzőt, meg rájönnek a kerékre rakódott sárnyomokra, és úgy tünteti fel magát, mint egy hőst, közben a valóságban igyekszik minél távolabb tartani mindenkit az ügytől. Elég időt kellett hagyniuk ezeknek, hogy ideérjenek velünk. – De mégis csak elvezetett minket idáig, nem? – kérdezte McGrath. – Igaz, jóval mögöttük, de azért elvezetett idáig. – Mert ez már nem jelent neki veszteséget – magyarázta Reacher. – Borken alig várta, hogy közölje magukkal, hol a lány, amint megérkezett ide. Az úti célt soha nem akarták titokban tartani. Pont ez a lényeg. Holly jelentett garanciát arra, hogy nem fognak támadni. Elvégre addig semmi értelme, amíg el nem mondja, hol tartják a lánytMcGrath dörmögött valamit. Erősen gondolkodott. De még mindig nem volt meggyőzve. – Lefizették – folytatta Reacher. – Jobb, ha elhiszi. Rengeteg pénzük van. Húszmillió dollár értékben loptak el kötvényekét. – Az a páncélautó-kirablás? – kérdezte McGrath. – Valahol Észak-Kaliforniában? Tehát ők csinálták? – Mindenkinek fennhangon dicsekszenek vele – felelte Reacher. McGrath végiggondolta a dolgot. Aztán hirtelen elsápadt. Reacher látta, és bólintott. – Hadd találgassak – szólalt meg Reacher. – Brogan sohasem panaszkodott a pénz miatt, igaz? Soha nem lázadozott a kevés fizetés miatt. – A francba! – csattant fel McGrath. – Havi két gyerektartási csekk, barátnő, selyem zakók, és még csak eszembe sem jutott gyanakodni. Sőt még hálás voltam neki, amiért nem jajgat. – Épp most veszi fel a következő fizetését – közölte Reacher. – Milosevic pedig valahol bezárva fekszik. McGrath lassan bólintott. – És Brogan régen Kaliforniában dolgozott – tűnődött tovább. – Mielőtt beállt volna hozzám. A fenébe, hogy én erre eddig nem gondoltam! Lefogadom, hogy annak idején ő nyomozott Borken ügyében. Nekem csak annyit mondott, hogy nem sikerült ráhúzni a rablást. Meg hogy az anyagban nem világos, miért. Hát azért, mert Borken egy vödör pénzt adott neki, hogy tisztára mossa. És. az a szemétláda elfogadta a pénzét. Reacher bólintott. Nem szólt semmit. – A francba! – dühöngött McGrath. – A francba! Ez csakis az én hibám. Reacher továbbra sem szólt semmit. Helyesebbnek gondolta hallgatni. Megértette, mit érezhet most McGrath. Megértette a helyzetét. Ő is volt már hasonló helyzetben. Szinte érezte, ahogy a hátába döfik a nagykést. Brogannel majd később foglalkozunk – szólalt meg végül McGrath. – Miután kiszabadítottuk Hollyt. Nem említett engem Holly? Nem mondta, hogy biztosan eljövök érte? Nem mondta? Reacher bólintott. – Csak annyit mondott, hogy bízik a kollégáiban.

43. fejezet

Garber tábornok húsz év alatt életében először megölt egy embert. Eredetileg nem tervezte, hogy megöli. Úgy tervezte, a földre teríti a férfit, és elveszi a fegyverét. Ez minden. A katona egyike volt a szűkebb területet szemmel tartó őrszemeknek. Véletlenszerű távolságra álltak egymástól az őrszemek, a bíróság épületétől száz yardnyira délre, egy vonalban. Garber az erdőben osonva kifigyelte őket. Az őrök elszórtan álltak úgy negyven-ötven yardnyira egymástól, ketten az útbekötésnél, a többiek pedig a fák között. Garber kiszemelt egyet, aki a legközelebb állt hozzá a fehér épülethez képest. A férfit el kellett távolítania az útból. Mert Garbernek a lehető legrövidebb úton kellett az épületig jutnia. És szüksége volt egy fegyverre is. Ezért esett a választása a legközelebb álló katonára: Az erdő nyirkos talajáról felvett egy ökölnyi sziklakövet. Közben óvatosan a háta mögé került a katonának. A katonák képzetlensége nagyban megkönnyítette a munkáját. Egy őrszemnek mindig mozognia kell. A védelmezendő vonal mentén jobbra és balra kell sétálgatnia. Így a terület egészét képes, fedezni, s azt is észreveszi, ha a sorban mellette álló társát bekerítették, vagy a földre terítették. De ezek mozdulatlanul álltak. Figyeltek és hallgatóztak. Ami igazán rossz taktika. A kiszemelt áldozat ellenző nélküli sapkát viselt. A sapka terepszínű volt, de nem a megfelelő terephez alkalmazkodott. Fekete-szürke mintával nyomott anyagból készült. Városi terephez tervezték. De egy napfénytől tarkított erdőben semmi hasznát nem veszik. Garber odaosont a férfi háta mögé, s eldobta a követ. Pontosan a katona tarkóját találta el vele. De kissé túl erősre sikeredett a dobás. A gond az, hogy az emberek különböznek. Nincs szabály arra, mekkora erő szükséges az elkábításához. Nem olyan ez, mint a biliárd. Abban, ha az ember a sarokba akarja gurítani a golyót, akkor pontosan tudja, mekkora erővel kell löknie. Az emberi koponya azonban más. Van, akié kemény. Ezé az emberé nem volt az. Úgy tört be, mint egy tojáshéj, a gerincagy egészen fent sérült meg, és a férfi már halott Volt, amikor földet ért. – A francba! – szitkozódott halkan Garber. Nem a helyzet etikája miatt aggódott. Amiatt egy csöppet sem. Negyven év alatt elég bűnözővel akadt már dolga ahhoz, hogy definiálja a dolgok erkölcsét. Inkább az egerészölyvek miatt aggódott. Mert az eszméletlen emberek nem vonzzák őket. Ám a halottak igen. És egy halott felett köröző madarak felkeltik mások figyelmét. A többi őrszemnek megüzenik, hogy az egyik társuk halott. Garbernek ezért kissé meg kellett változtatnia a tervét. Elvette a halott M-16-osát, és távolabb ment, mint eredetileg tervezte. Körülbelül húsz yardnyira húzódott be attól a sávtól, ahol a fák ritkulni kezdtek. Jobbra és balra járt, amíg meg nem pillantott egy magasabb sziklát, úgy tíz yardnyira az erdő szélétől. Ott akart elrejtőzni, mielőtt óvatosan továbbmegy. Elbújt egy fa mögé, és leguggolt. Ellenőrizte a puskája állapotát. Aztán újra összerakta és várt.

 

Harland Webster négyszer is visszatekerte a videokazettát, és végignézte a történteket. Először rózsaszínes köd, aztán egy leterített őr, a második menekülni kezd, aztán hirtelen az egész tisztás láthatóvá válik, és a második őr hangtalanul elterül. Aztán hosszú szünet. Majd Reacher őrült sprintje. Aztán Reacher félredobálja a holttesteket, elvágja a köteleket, és biztonságba viszi McGratht. – Rosszul ítéltük meg ezt a pasast – szólalt meg Webster. Johnson tábornok bólintott. – Bárcsak itt volna most Garber – mondta. – Tartozom neki egy bocsánatkéréssel. – A gépek kezdenek kifogyni az üzemanyagból – törte meg a csöndet a segédtiszt. Johnson újra bólintott. – Hívja vissza őket – mondta. – Nincs már szükségünk két gépre odafenn. Most már válthatják egymást. A segédtiszt telefonált Petersonba, és fél perc múlva a hat monitor közül három elsötétült, miután a külső körben repülő gép kiállt, és visszaindult dél felé. A belső körben szálló gép növelte a kamera fókuszát, és az egész területet behozta a képernyőre. Az előbbi közeli kép a tisztásról összezsugorodott, és beúszott a képbe a hatalmas, fehér bíróság, a képernyő jobb alsó sarkában. A három vibráló képernyő ugyanazt a képet mutatta. A három férfi előredőlt a székében, és a monitorokra meredt. Webster zsebében recsegni kezdett a rádió. – Webster? – szólalt meg Borken hangja. – Ott van? – Itt vagyok – felelte Webster. – Mi az ördög van azzal a géppel? – kérdezte Borken. – Csak nem vesztették el az érdeklődésüket? Webster egy pillanatig eltűnődött, vajon honnan tud Borken a gépről. Aztán eszébe jutott az égen látható fehér csík. Két, égre festett diagram. – Ki volt az? – kérdezte Webster. – Brogan vagy Milosevic? – Mi a helyzet azzal a géppel? – ismételte meg a kérdést Borken. – Kifogyott az üzemanyag – felelte Webster. – Nemsokára visszamegy. Rövid szünet volt Aztán Borken újra megszólalt. – Értem – mondta. – Melyikük volt az? – kérdezte újra Webster. – Brogan vagy Milosevic? A rádió azonban elnémult Webster kikapcsolta, s észrevette, hogy Johnson őt nézi. Arcára ez volt írva: a katonai rendőrség emberéről kiderült, hogy tiszta, az FBI-ügynökről meg az, hogy rossz oldalon áll. Webster vállat vont. Igyekezett szomorú képet vágni. Mintha csak azt mondaná: mindenki követ el hibákat Johnson arcán azonban ez állt magának tudnia kellett volna. – Ez a Brogan vagy Milosevic még okozhat problémákat – szólalt meg a segédtiszt. – Mert bármelyikük is a jó fiú, még mindig azt hiszi, hogy Reacher ellenség. És bármelyikük is a rossz fiú, tudja, hogy Reacher ellenség. Webster a semmibe meredt Aztán visszafordult a monitorok felé.

 

Borken visszarakta fekete egyenruhájának zsebébe a rádiót Ujjaival dobolni kezdett a bírói pulpituson. Tekintetét végigjáratta az őt néző embereken. – Egy kamera is elég nekünk – szólalt meg. – Hát persze – erősítette meg Milosevic. – Egy is éppolyan jó, mint kettő. – De mindenekelőtt ki kell iktatnunk Reachert – folytatta Borken. – Mert ő csak bajt okoz. Milosevic idegesen körbepillantott. – Ne nézzenek rám – mondta. – Én itt maradok. Én csak a pénzemet akarom. Borken rápillantott. Arca tűnődő volt. – Tudja, hogy szoktak tigrist fogni? – kérdezte. – Vagy leopárdot, még hasonlót? Kinn, a dzsungelben? – Miről beszél? – kérdezte Milosevic. – Kiraknak egy kecskét csaléteknek – folytatta Borken. – Aztán várnak. – Micsoda? – kérdezte újra Milosevic. – Reacher megmentette McGratht, igaz? – kérdezte Borken. – Akkor talán a maga társát, Brogant is hajlandó lesz megmenteni.

 

Garber tábornok mozgást hallott, és megkockáztatta, hogy néhány yardnyival előrébb oson. Egészen odáig elment, ahol ritkulni kezdett az erdő, aztán leguggolt. Kicsit arrébb csúszott, balra, hogy jobban lásson. Most közvetlenül előtte emelkedett a bíróság. A déli fallal pontosan szemben állt, de a bejárati részt kissé szűkebb szögből látta. Jól látta a bejáratot. És az ajtóig felvezető lépcsőket Látta, hogy egy kisebb csoport jön ki rajta. Összesen hat ember. Elől jött két készenlétben álló katona, fegyverükkel a terepet pásztázva. A többiek egy szétfeszített lábú férfit cipeltek, akinek arca a föld felé nézett. A férfit a csuklójánál és a bokájánál ragadták meg. Rúgkapált, vonaglott és kiáltozott. A férfi Brogan voltGarberben megfagyott a vér. Tudta, hogy mi történt Jacksonnal. McGrath elmondta neki. Felemelte a fegyverét. Célba vette a legközelebbi fegyveres kísérőt. Lassan követte, ahogy jobbra-balra lépegetett. Közben a látószögében lévő öt másikat is szemügyre vette. Aztán eszébe jutott a mögötte fekvő őrszem. Elfintorodott, és leengedte a fegyverét. Úgyis erőfölényben vannak. Ráadásul volt egy alapszabálya: mindig a munkára koncentrálj. Negyven évig ezt papolta a tanítványainak. És a munka most abból állt, hogy Holly Johnsont élve kihozzák. Visszahúzódott a fák közé. A Chinook legénysége kikászálódott a lezuhant gépből, és botladozva elindultak az erdőben. Azt gondolták, déli irányba mennek, de elvesztették irányérzéküket, így pont az ellenkező irányba indultak el. Átjutottak az őrszemek vonalán anélkül, hogy bármit is tudtak volna róluk, és belebotlottak egy háromcsillagos rendjelű tábornokba, aki egy fa tövében üldögélt. A tábornok a földre, rántotta, és csöndre intette őket. Azt hitték, álmodnak, és remélték, hogy hamarosan felébrednek. Egyetlen szót sem szóltak, csak hallgatták a romos épülettömb mögött a távolba vesző kiáltozást.

 

Reacher és McGrath percekkel később ugyanazt hallották. Először csak halkan, mélyen az erdőben, bal kéz felőli irányból. Aztán a kiáltozás egyre erősebb lett Elosontak egy olyan helyre, ahonnan két barakk között átláthatták az egész Bástya területét, és az út kezdetét. Tíz lábnyira álltak az erdőben, elég távol ahhoz, hogy elrejtőzzenek és nyugodtan figyelhessék az eseményeketHirtelen megpillantották a napfényes tisztásra kilépő fegyveres kísérőket. Aztán újabb négy katonát, akik egyszerre lépve, oldalukon himbálózó fegyverrel, kissé kihajolva egyensúlyoztak valami nehéz rakományt. A rakomány rúgkapált, vonaglott és kiáltozott. Jézusom! – suttogta McGrath. – Ez Brogan. Reacher hosszú ideig a látványra meredt. Aztán bólintott. – Tévedtem – mondta. – Milosevic a rossz fiú. McGrath kibiztosította a Glockját. – Várjon – szólt rá Reacher. Jobbra ellépett, és intett McGrathnek, hogy kövesse. Mélyen a fák között maradva párhuzamosan haladtak a hat férfi és Brogan mellett, akik átvágtak a tisztáson. A kis csoport lassú léptekkel haladt, Brogan kiáltozása pedig egyre erősebb lett Megkerülték a holttesteket, a sátorszögeket és az elvágott köteleket, és továbbmentek. – A büntetőbarakkba mennek – suttogta Reacher. Amikor elérték a másik tisztásra átvezető, fákkal eltakart ösvényt, elveszítették őket szem elől. De a kiáltozást továbbra is hallották. Úgy tűnt, mintha Brogan pontosan tudná, mi vár rá. McGrathnek eszébe jutott, ahogy Borken a rádión keresztül beszámolót tart. Reachernek pedig eszébe jutott, ahogy eltemette Jackson megcsonkított holttestét. Megkockáztatták, hogy kicsit közelebb menjenek a másik tisztáshoz. Ott újra megpillantották a hat embert, amint az ablaktalan barakkhoz mennek, aztán az ajtóban megállnak. A kísérők megfordultak, és fegyvereikkel fedezték a területet. A Brogan jobb csuklóját szorongató férfi szabad kezével előhalászta a zsebéből a kulcsot. Brogan segítségért kiáltott. És kegyelemért könyörgött. A férfi kinyitotta az ajtót. Szélesre kitárta. Aztán meglepetten megtorpant a küszöbön, és felkiáltott. Az ajtón Joseph Ray sétált ki. Még mindig meztelen volt, ruháit a kezében fogta összegöngyölve. Botladozva elindult a göröngyös talajon. A hat férfi csak nézte, ahogy elmegy. – Ki az ördög volt ez? – suttogta McGrath. – Valami seggfej – súgta vissza Reacher. Brogant leejtették a földre. Aztán a gallérjánál fogva talpra állították. Vadul forgatta a szemeit, és kiáltozott. Reacher látta a férfi holtsápadt, rémült arcát, nyitott száját. A hat férfi betuszkolta az épületbe. Aztán beléptek utána, és becsapták maguk mögött az ajtót. McGrath és Reacher közelebb lopóztak. Hallották, ahogy odabent folytatódik a kiáltozás, és a falnak csapódik egy test. A hangok még néhány percig folytatódtak. Aztán csönd lett. Kinyílt az ajtó. A hat férfi sorban kilépett, mosolyogtak és a kezüket porolgatták. Az utolsó még visszament egy rúgásra. Reacher hallotta a rúgást és Brogan üvöltését. Aztán az utolsó katona bezárta az ajtót, és a többiek után sietett. Eltűntek a sziklák mögött. A tisztás elnémult.

 

Holly odasántikált az ajtóhoz. Fülét rátapasztotta, és hallgatózott. Minden csöndes volt. Egyetlen hangot sem hallott. Visszasántikált a matracához, és kezébe vette a tartalék terepszínű nadrágot. A fogaival kibontotta belőle a varrást. Addig tépte az anyagot, amíg az egyik lábrész első részét le nem választotta. Az eredmény egy körülbelül harminc ujjnyi hosszú és hat ujjnyi széles rongydarab lett. Bevitte a fürdőszobába, és teleengedte a mosdót forró vízzel. Beleáztatta a rongydarabot. Aztán levette a saját nadrágját. Kicsavarta a beáztatott rongyot, és amilyen szorosan csak bírta, a térde köré tekerte. Megkötözte, aztán visszavette a nadrágját. Arra gondolt, hogy a forró, nedves anyag száradás közben talán összemegy. Így még szorosabban fog majd. Ez volt a legtöbb, amit megtehetett. Az egyetlen mód a fájdalom csillapítására, hogy mereven tartja a térdízületét. Ezután nekilátott annak, amit többször is elpróbált. Lehúzta a mankó végéről a gumit. A fémes végét belevágta a zuhanyfal csempéjébe. A csempe darabokra tört. Holly megfordította a mankót, és az íves végével kikotorta a törött csempedarabkákat. Kiválasztott két darabot. Mindkettő hegyes háromszög alakú volt. A mankó segítségével lekapargatta a csempén maradt cementet. A zománcozott réteget meghagyta rajta, mintha egy kés fényes pengéje volna. Újdonsült fegyvereit berakta egy-egy nadrágzsebébe. Aztán elhúzta a zuhanyfüggönyt, hogy leplezze a kárt. Visszahúzta a mankó végére a gumit. Visszabicegett a matrachoz, leült, és várt.

 

Az egy kamera hátránya az volt, hogy meglehetősen széles látószögben vette a történteket. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy az egész területet belássák. Így a monitoron minden apróbb jelenet csak kicsiben látszott. A hat emberből álló csoport úgy festett a képernyőn, mintha egy hatalmas bogár mászna át rajta. – Ez Brogan volt? – kérdezte Webster hangosan. A segédtiszt visszatekerte a videót, és újra végignézte. – Arccal a föld felé viszik – mondta. – Nehéz megmondani. Megállította a képet, és egy digitális készülék segítségével felnagyította. Aztán a joystick segítségével beállította, hogy a szétfeszített lábú férfi pont a képernyő közepére kerüljön. Addig fókuszált, amíg a kép zavaros nem lett. – Nehéz megállapítani – ismételte meg. – Az biztos, hogy az egyikük. – Szerintem Brogan volt az – állapította meg Webster. Johnson alaposan szemügyre vette. Hüvelyk– és mutatóujja segítségével igyekezett megsaccolni a férfi magasságát. – Milyen magas Brogan? – kérdezte. Milyen magas Brogan? – kérdezte hirtelen Reacher. – Micsoda? – kérdezett vissza McGrath. Reacher mögötte állt a fák között, a büntetőbarakkot kémlelve. Az épület homlokzatát nézte. A homlokzat körülbelül tizenkét láb hosszú és nyolc láb magas falrész volt. Jobbról indulva volt rajta egy két láb széles panel, majd egy harminc ujjnyi széles ajtó, jobb . oldali zsanérral és baloldali kilinccsel. Aztán egy közel hat és fél láb széles szakasz, amely egészen az épület széléig tartott. – Milyen magas? – kérdezte újra Reacher. – Atyaisten, számít ez most valamit? – kérdezett vissza McGrath. – Azt hiszem, igen – felelte Reacher. McGrath hátrafordult, és rámeredt. – Úgy öt láb és tíz inch – mondta. – Nem túl magas. Az épület burkolata vízszintes, nyolcszor négyes deszkákból állt, amelyeket egy keretre szögeltek. Félmagasságban volt rajta egy repedés. A padlót kissé megemelt aljzatra fektették le odabent. Ezért a padló síkja körülbelül kétujjnyira a külső burkolat alja fölött kezdődött. Az ajtó aljától úgy másfél ujjnyival lejjebb. – És vékony testalkatú? – kérdezte Reacher. McGrath még mindig értetlenül meredt rá. – Én normálnak mondanám – felelte. Reacher bólintott. A belső falak bizonyára kétszer-négyes deszkákkal vannak borítva, és ehhez jön még a külső burkolat. Az összesen úgy öt és fél inch vastag, talán valamivel kevesebb, mivel a belső burkolat vékonyabb. Mondjuk, hogy a belső fal öt inchnyi vastag, a padló pedig öt inchnyire van a talajszint fölé emelve. – Jobbkezes vagy balkezes? – kérdezte Reacher. – Beszéljen már – suttogta McGrath bosszúsan. – Milyen kezes? – kérdezte Reacher. – Jobbkezes – felelte McGrath. – Majdnem biztos. A barakk sarkából az ajtó jobb széléig csupán két láb volt a távolság. Két láb, mínusz a fal vastagsága, ami összesen tizenkilenc inchnyi. – Álljon félre – suttogta Reacher. – De miért? – kérdezte McGrath. – Csak tegye, amit mondok – felelte Reacher. McGrath félreállt. Reacher gondosan kiszemelt egy helyet, amely úgy tíz inchnyire volt az épület végétől, körülbelül öt láb magasságban a talajszint felett. Balra húzódott, és nekitámasztotta a vállát egy fának. Felemelte az M-16-osát, és célzott. – Mi az ördögöt művel? – csattant fel újra McGrath. Reacher nem válaszolt. Megvárta, amíg a szívverése lelassul, és tüzelt. A fegyver eldördült, és a golyó száz yarddal arrébb átfúrta a falat. Tíz inchre a saroktól, öt láb magasságban. – Mi az ördögöt művel? – ismételte meg sziszegve McGrath. Reacher csak karon ragadta, és behúzta a fák közé. Elvonszolta kicsit távolabb, és várt. Ekkor két dolog történt. A hat férfi kirontott a tisztásra. Aztán a büntetőbarakk ajtaja kinyílt. Brogan az ajtóban állt. Jobb karja ernyedten lógott mellette, jobb válla megsérült, és szivárgott belőle a vér. jobb kezében az FBI-os fegyverét tartotta. A kakas visszahúzva. Ujja szorosan a ravaszon. Reacher újra tüzelni kezdett az M-16-ossaL Leadott öt sorozatot a tisztás közepére. A hat katona szétszéledt, mintha hirtelen egy láthatatlan fal vagy egy magas hegy állna előttük. Berohantak az erdőbe. Brogan kilépett az épületből. Megállt a napfényben, és megpróbálta felemelni a fegyverét. De a karja nem engedte. Csak ernyedten lógott mellette. – Ő volt a csalétek – mondta Reacher. – Azt gondolták, majd utánamegyek. Az ajtó mögött várt, csőre töltött fegyverrel. Tudtam, hogy ő a rossz fiú. Csak egy pillanatra sikerült rászedniük. McGrath lassan bólintott. Meredten nézte a Brogan kezében lévő revolvert. Eszébe jutott, hogy. tőle is egy ugyanilyet koboztak el. Felemelte a Glockját, és egy fának támasztotta a csuklóját. Befogta a célpontot. – Ezt felejtse el – szólalt meg Reacher. McGrath továbbra is Brogant nézte, miközben megrázta a fejét. – Nem fogom elfelejteni – mondta halkan. – Ez a szemétláda elárulta Hollyt. – Úgy értem, felejtse el a Glockot – helyesbített Reacher. – A távolság legalább száz yard. A Glockkal nem fog menni. Szerencsés esetben is csak az épület falát találná innen el. McGrath leengedte a Glockot, Reacher pedig a kezébe adta az M-16-ost. Érdeklődve figyelte, ahogy McGrath céloz vele. – Hová céloz? – kérdezte Reacher. – A mellkasára – felelte McGrath. Reacher bólintott. – Az jó – mondta. McGrath kiegyenesedett, és lőtt. Jó céllövő volt, de nem tökéletes. A fegyver sorozattüzelésre volt beállítva, és leadott vele három kört Az első Brogan homlokának bal felső részét találta el, a másik kettő pedig darabokra, szaggatta az ajtókeretet. Jó, de nem tökéletes. Azért a munkát elvégezte. Brogan összeesett, mint egy marionett, amelynek elvágják a zsinórjait Az ajtó előtt a földre zuhant. Reacher visszavette az M-16-ost, és kiürítette a tárat a tisztás szélén álló fák közé. Aztán újra töltött, és visszaadta a Glockot McGrathnek. intett neki, hogy induljanak el kelet felé. Egyszerre fordultak meg, és egyenesen belesétáltak Joseph Ray be. A férfi fegyvertelen volt, és már csak félig meztelen. Arcát barnás festéknek tűnő alvadt vér borította. Épp az inggombjával bajlódott Rossz sorrendben gombolta be őket. – A nők és a gyerekek meg fognak halni – mondta. – Még van egy órájuk, Joe – szólt vissza neki Reacher. – Terjessze el a hírt. Aki életben akar maradni, induljon el a hegyekbe. A férfi a fejét rázta. – Nem. – felelte. – Nekünk a gyakorlótéren kell gyülekeznünk. Ez az utasítás. Ott kell várnunk Beau-ra. – Beau nem fog odamenni – mondta Reacher. Ray ismét megrázta a fejét. – De igen – felelte. – Akárki legyen is, nem fog túljárni Beau eszén. Mert nem lehet. Meg kell várnunk őt. És meg fogja mondani, hogy mit tegyünk. – Meneküljön, Joe – erősködött Reacher. – Az ég szerelmére, vigye el innen a gyerekeit. – Beau azt mondja, itt kell maradnunk – hajtogatta Ray. – Vagy élvezzük a győzelmünket, vagy elszenvedjük a vereség következményeitReacher döbbenten nézte Rayt. A férfi tekintete csillogott Fogai elővillantak, ahogy diadalmasan elmosolyodott Előrehajtotta a fejét, és elrohant. – A nők és a gyerekek meg fognak halni? – ismételte McGrath. – Ez Borken propagandája – felelte Reacher. – Mindenkit meggyőzött, hogy kötelező az öngyilkosság, ha veszítenek. – És ezek hallgatnak rá? – kérdezte McGrath. – A kezükben tartja őket – felelte Reacher. – Rosszabb, mint képzelné. – Engem nem érdekel, hogy győznek-e – mondta McGrath. – Engem csak az érdekel, hogy kihozzam onnan Hollyt– Nálam hasonló a helyzet – mondta Reacher. Szótlanul mentek tovább a fák között a bástya irányába. – Honnan tudta? – szólalt meg hirtelen McGrath. – Hogy Brogan a rossz fiú? Reacher vállat vont. – Csak megérzés – felelte. – Talán az arca miatt. Ezek szeretik arcon vágni az embereket Magával is azt tették. Brogannal viszont nem. Láttam az arcát, és nem volt rajta seb vagy vér. Valami nem stimmelt a dologban. A bekerítés izgalmát és feszültségét levezették volna valahogy rajta. Ahogyan magával is tették. De Brogan közéjük tartozott, így csak besétált, és mindenkivel kezet rázott. McGrath bólintott. Aztán megtapogatta az orrát– De mi van, ha mégis tévedett? – kérdezte. – Nem számít – mondta Reacher. – Ha tévedtem volna, nem állt volna Brogan az ajtó mögött. Ha az a sok dörömbölés élesben ment volna odabenn, akkor törött bordával hevert volna a földön. McGrath újra bólintott. – Meg az a sok kiabálás is – folytatta Reacher. – Azt is csak megjátszották, hogy torka szakadtából üvöltött. Ezzel próbálták felhívni rá a figyelmemet. – Ebben nagyon jók – mondta McGrath. – Webster aggódik emiatt. Nem érti, miért akár Borken ekkora figyelmet magára vonni, és felnagyítani az egészet. Még mindig az erdőben mentek. Félúton jártak a kis tisztás és a bástya között. Reacher hirtelen megállt. Mintha elfogyott volna belőle a szusz. Kezét a szájához kapta. Úgy állt ott lecövekelve, mintha a bolygó összes levegőjét elszívták volna előle. – Úristen, most már értem! – szólalt meg. – Ez az egész egy csapda. – Micsoda? – kérdezte McGrath. – Nagyon rossz előérzetem van – felelte Reacher. – Mivel kapcsolatban? – faggatta türelmetlenül McGrath. – Borkénnel – felelte Reacher. – Valami nagyon nem stimmel. Mert Borken eredeti terve az volt, hogy az első csapást ők mérjék. De hol van Stevie? Tudja, mit gondolok? Azt, hogy voltaképpen két első csapás van. Ez itt fönn, meg egy másik, valahol másutt. Egy rajtaütésszerű támadás. Mint amilyen Pearl Harbor volt, amit abban az átkozott háborús könyvekben olvasott. Ezért próbál akkora figyelmet magára vonni. Holly, meg ez az öngyilkossági história. Minden figyelmet itt akar tudni.

44. fejezet

Holly talpon Volt, és szemben állt az ajtóval, amikor érte jöttek. A térdére tekert rongydarab kezdett száradni. Azért kellett állnia, mert a térdét most már nem tudta behajlítani. Ráadásul állni is akart, mert úgy tudta a legjobban végrehajtani a tervét. Hallotta a folyosón közeledő lépteket Hallotta, ahogy feljönnek a lépcsőn. Két férfit tippelt. Hallotta, ahogy megállnak az ajtó előtt. A kulcs belecsusszanta zárba, s a zár kattant. Holly pislogott, majd mély lélegzetet vett. Az ajtó kinyílt. Két férfi lépett be rajta. Két fegyveres. Holly megállt velük szemben. Egy lépést tett előre. – Kifelé, ribanc! – szólalt meg az egyik. Holly megragadta a mankóját. Súlyosan ránehezedett, és végigbicegett a szobán. Szeretett volna kijutni, még mielőtt bárki is felfedezi, hogy jobban mozog, mint mutatja. Vagy hogy fel van fegyverezve és veszélyes.

 

Az első csapás a legfontosabb – tűnődött Reacher. – Mindent rosszul értelmeztem. – De miért? – kérdezte türelmetlenül McGrath! – Mert nem láttam Stevie-t – magyarázta Reacher. – Korán reggel láttam őt utoljára. Stevie már nincs itt Stevie-t elküldték valahová. – Reacher, én ebből egy szót sem értek – mondta McGrath. Reacher úgy csóválta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, aztán hirtelen sietni kezdett. Megszaporázta lépteit, és kelet felé indult az erdőben. Közben halkan és sürgető hangon magyarázott. – Tévedtem. – mondta. – Borken azt mondta, ők fogják ránk mérni az első csapást. A rendszer ellen. Én azt hittem, a függetlenségi nyilatkozatot érti ezen. Azt hittem, az volt az első csapás. A nyilatkozat, meg a terület biztosításáért folyó harc. Azt hittem, ez minden. De közben valahol máshol is készülnek valamire. Távol innen. Két dolgot csinálnak egyszerre. – Ezt hogy érti? – kérdezte McGrath. – Az egész figyelemfelkeltés – felelte Reacher. – A függetlenségi nyilatkozat minden figyelmet Montanára irányít, igaz? – Igen – felelte McGrath. – Úgy tervezték, hogy a CNN meg az ENSZ is figyelni fogja a történteket. Az pedig már kellő figyelem. – Pedig rossz helyre összpontosítanák a figyelmüket – mondta Reacher. – Borken polcán csupa olyan könyv áll, amiből megtanulta, hogyan kell olyat tenni, amire nem számítanak. Egy egész polc tele van Pearl Harborról szóló kötetekkel. És a bányában hallottam egy beszélgetésüket. Amikor a rakétakilövőért mentek. Fowler volt ott vele. Borken azt mondta Fowlernek, hogy ez a hely hamarosan a fontossági lista legalján fog szerepelni. Tehát terveznek valamit máshol is. Valamit, ami más, és sokkal nagyobb horderejű. Kettős csapást mérnek a rendszerre. – De mégis mit? – kérdezte McGrath. – És hol? Valahol a közelben? – Nem – vágta rá Reacher. – Inkább jó messze innen. Akárcsak Pearl Harbor. Valahol nagyon távol próbálnak pusztító csapást mérni a rendszerre. És az idő nagyon fontos nekik. Mindent pontosan megszerveztek. McGrath csak értetlenül nézett rá. – Remekül kitervelték – folytatta Reacher. – Minden figyelmet magukra irányítottak idefönn. A függetlenség. Meg az, amit magával akartak tenni. Lassan akartak végezni magával, miközben az egészet vették a kamerák. Aztán a fenyegetések a tömeges öngyilkosságról, meg hogy nők és gyerekek fognak meghalni. Nagy horderejű túszejtés. És mindez azért, hogy senki ne figyeljen másra, Borkén okosabb, mint gondoltam. Kettős csapás, miközben az egyik a másikat fedezi. Mindenki ide figyel, miközben történik valami más, valahol máshol, amivel oda irányít majd minden figyelmet, ő pedig közben megveti a lábát idefenn az új országával. – De az ég szerelmére, mégis, hol fog történni az a másik dolog? – kérdezte McGrath. – És mégis mi fog pontosan történni? Reacher megállt, és megrázta a fejét. – Azt nem tudom – felelte. Ekkor hirtelen megfagyott benne a vér. Előttük váratlanul éles zajt hallottak, és a hat főből álló osztag kirontott a fák közül, és megállt velük szemben. Kezükben M-l6-osokat fogtak, övükön gránátok lógtak, arcukon pedig meglepetés és öröm villant.

 

Borken minden emberét bevetette, hogy felkutassák Reachert, és csak kettőt tartott vissza, hogy odavigyék Hollyt. Hallotta, ahogy elindulnak az emeleti lépcsőn. Előhúzta zsebéből a rádiót, és kinyitotta. Kihúzta az antennáját, és megnyomott rajta egy gombot. – Webster? – szólt bele a készülékbe. – Figyeljenek! Hamarosan beszélünk. Nem várta meg a választ. Csak kikapcsolta a rádiót, és hátrafordult az épületből kifelé tartó lépések hallatán.

 

Garber hetvenöt yardnyi távolságból látta, ahogy kijönnek az ajtón és lemennek a lépcsőn. Addigra kilépett a fák közül. Előreosont, és meglapult egy szikla mögött. Úgy gondolta, most, hogy hátulról van erősítése, nagyobb biztonságban mozoghat. A helikopter legénysége harminc yardra állt mögötte, egymástól szétszóródva, és azzal az utasítással, hogy azonnal üvöltsenek, ha valaki, hátulról közeledne. Garber ezért kissé nyugodtabban szemlélte a fehér épület előtt történő eseményeket. Két fegyveres, szakállas férfi indult el a lépcsőn lefelé. Egy törékenyebb alakot vonszoltak magukkal, akinek mankó volt a kezében. Fejét sötét haj borította, és olívazöld terepruhát viselt. Holly Johnson volt. Garber még sohasem látta azelőtt. Csak a fotókon, amit az FBI mutatott neki. A fotók azonban nem tükrözték jól a valóságot. Mert még onnan, hetvenöt yardról is szinte sugárzott a lány egyénisége. Valami mérhetetlen energia áradt belőle. Garber érezte ezt, és szorosabban megmarkolta a fegyverét.

 

Az M-16-os Reacher kezében egy 1987-es kiadású fegyver volt, amelyet a Connecticut állambeli Hartford városában gyártott egy Colt Firearms Company nevű cég. Ez egy A2-es változat volt. Az új típus és a régi közötti legfontosabb különbség, hogy az újba az automatatüzelés helyett sorozattüzelési állást építettek be. A gazdaságosság kedvéért a ravasz visszazáródott minden harmadik sorozat után. Így kevesebb lőszer fogyott. Hat célpont, sorozatonként három töltény, összesen tizennyolc töltény és hat ravaszmozdulat. A három sorozatlövés csupán egy és egyötöd másodpercet vett igénybe. Az idő nagy része azzal ment. el, hogy újra és újra meg kellett húzni a ravaszt. Reachernek ez annyi idejét elvette, hogy a negyedik célpontnál már bajban volt. Mert nem volt ideje célozni. Csak véletlenszerűen írt jobbról balra le egy ívet, az előtte álló célpontokon. A szemben álló fegyverek azonban egyszerre kezdtek el tüzelni. Az első négyet nem is volt idejük felemelni. Az utolsó kettő azonban már vízszintes helyzetben állt, mire Reacher végzett a negyedikkel, ami időben két és negyed másodpercet jelentett. Reacher kénytelen volt hazardírozni. Azt a fajta ösztönös hazárdjátékot játszani, amely gyorsabb egy másodperc törtrészénél. M-16-osát egyenesen a hatodik katonára szegezte, és teljesen biztosra vette, hogy McGrath az ötödiket fogja megcélozni a Glockjával. Ebben a fajta ösztönös hazárdjátékban az ember csakis az érzéseire támaszkodhat, amely semmi máson nem alapszik, csak a társunkba vetett bizalmon. A Glock tompa dörrenése elveszett az M-16-os ropogása közepette, de az ötödik katona egy időben terült el a hatodikkal. Reacher és McGrath visszarohantak a bozótba, és a földre vetették magukat. A hirtelen támadt csöndben figyelték, ahogy felszáll a lőpor, és átszűrődik rajta a nap fénye. Semmi mozgást nem észleltek. Nem voltak túlélők. McGrath hatalmasat sóhajtott, és kinyújtotta a földön a kezét. Reacher megfordult, és megrázta a kinyújtott kezet. – A korához képest elég gyors – jegyezte meg. – Mert így öregedtem meg – szólt vissza McGrath. Lassan felálltak, és beljebb húzódtak a fák közé. Így jobban hallották, ha valaki közeledik feléjük az erdőben. A bástyából északnyugat felé elég nagy mozgást észleltek. McGrath újra felemelte a Glockját, Reacher pedig szimpla tüzelésre állította át az M-16-ost. Még tizenkét golyója maradt. Túl kevés arra, hogy elpocsékolja, még az A2-es állással is. Nőket és gyerekeket pillantottak meg a fák között. Mellettük baktatott néhány férfi. Egész családok. Párokba fejlődve meneteltek. Reacher megpillantotta Joseph Rayt, oldalán egy asszonnyal, és előttük két, kifejezéstelen arccal baktató kisfiúval. Látta a konyhából ismert asszonyt is, aki egy férfi mellett menetelt. Előttük három gyerek ballagott egykedvűen, – Ezek meg hová mennek? – suttogta McGrath. – A gyakorlótérre – felelte Reacher. – Borken odaparancsolta őket. – De miért nem menekülnek? – kérdezte McGrath. – Reacher vállat vont, és nem szólt semmit. Erre nem talált magyarázatot. Meglapult a bokrok mögött, és figyelte, ahogy a közömbös arcú emberek elhaladnak mellettük a fák között. Aztán megérintette McGrath karját, rohanni kezdtek az erdőben, és a kantin háta mögött értek a tisztásra. Reacher óvatosan körülnézett Aztán kinyújtotta a karját, és felhúzódzkodott a tetőre. Egyik lábát megvetette az ablakpárkányon, a másikkal pedig fellépett a tetőre. Felmászott a lejtős zsindelytetőn, és nekitámaszkodott a fényes alumíniumkéménynek. A szeméhez emelte lopott távcsövét, és a város irányába kémlelt, miközben azon járt az esze: mi más történhet még? És hol?

 

Johnson tábornok segédtisztje tehetségesen bánt a számítógépekkel, vagy azért, mert jól ismerte őket, vagy mert még fiatal volt. A gombokkal és a joystick segítségével sikerült közeli képet behoznia a bíróság lépcsőjéről. A jobb oldali monitoron a bíróság épületének nyugati oldalát látták, a bal oldali monitoron pedig a romos épülettömb keleti felét. Közöttük két gyepes rész terült el, az egyik ápolatlan és gazos, míg a másik viszonylag szépen gondozott Az út függőlegesen futott végig a központig, mintha egy térképet néznének. A dzsip, amellyel McGratht elszállították, még mindig ott állt, ahol hagyták. A segédtiszt azt használta fel arra, hogy ellenőrizze a képet. A kép tiszta volt és éles. A terepjáró, katonai jármű volt. Oldalán felirat Látták a lehajtott szélvédőjét, egy vászon térképtáskát, meg egy benzines marmonkannát és egy rövid nyelű lapátot a hátsó csomagtartóban. Mindannyian látták, ahogy a két férfi kivonszolja Hollyt az épületből. Felülről nézve tökéletesen egyenes vonalat alkottak, középen Hollyval, mint amikor egy kockán hármast dobnak. Kihozták a lányt, és vártak. Ezután egy hatalmas ember jött le nehéz léptekkel mögöttük a lépcsőn. Egyenesen belesétált a képbe, mintha hét mérföld magasságban is látná a kamerát. Felbámult, és integetni kezdett. Magasra emelte a jobb kezét. A kéz fekete fegyvert tartott. Ezután elfordult, és babrálni kezdett valamivel a bal kezében. A füléhez emelté. Webster asztalán recsegni kezdett a rádió. Webster felemelte, és bekapcsolta. – Igen? – szólt bele. Látták, ahogy Borken beleinteget a kamerába. – Látnak engem? – kérdezte. – Igen, látjuk – felelte halkan Webster. – És látják ezt? – kérdezte Borken, Felemelte a fegyverét. A tábornok segédje behozta a közeli képet róla. Borken hatalmas teste betöltötte a képernyőt. Felfelé fordított, rózsaszínű arc, és egy magasba emelt fekete pisztoly. – Látjuk – felelte Webster. A segédtiszt újra eltávolította a képet Borken most megint megfelelő arányban volt jelen a képernyőn. – Egy Sig-Sauer P226-os – szólalt meg Borken. – Ismeri ezt a fegyvert? Webster várt egy kicsit. A többiekre pillantott. – Igen – mondta. – Kilencmilliméteres – folytatta Borken. – Egy tárban tizenöt golyó. – És? – kérdezte Webster. Borken felnevetett. Webster fülsiketítőnek találta a hangját. – Itt az ideje egy kis lőgyakorlatnak – mondta Borken. – És találja ki, hogy ki lesz a célpont? Látták, ahogy a két katona odalép Hollyhoz. Aztán látták, hogy Holly a magasba emeli a mankóját. Mindkét kezével a levegőben tartotta. Aztán hatalmasat sújtott vele az egyik katona hasába. Visszarántotta, és újra lesújtott. A második katonát a fején találta el. De a mankó könnyű alumíniumból készült Alig volt valami súlya. Holly eldobta, és kezét a zsebébe süllyesztette. Mindkét zsebéből elővett valamit. A két tárgy megcsillant a napfényben. A lány előrelépett, és kétségbeesetten lesújtott az előtte álló arcra. Őrülten táncolva, forogva kaszabolt a csillogó fegyverekkel. A segédtiszt közelebb hozta a képet. Az első katona már a földön feküdt, a torkát és az arcát fogta. Keze csupa vér volt. Holly gyors köröket írt le, úgy kaszabolva a levegőt, mint egy ketrecbe zárt párduc, egy lábán pörgött körbe, a másik pedig mellette himbálózott, ahogy forgott. Webster a fülhallgatón át torz zihálást és lihegést hallott. Aztán kiáltozást és üvöltözést. A képernyőre meredt, és némán könyörgött: – Rohanj el balra, Holly, rohanj oda a dzsiphez. A lány azonban jobbra indult el. Bal kezét a magasba emelte, jobbját pedig alacsonyan tartotta, úgy rontott neki a második katonának. A katona felemelte a fegyverét, de keresztbe, pánikszerű mozdulattal próbálta védelmezni magát Holly csapásától. Holly csuklója megreccsent a keresztbe emelte puska csövén. Kezéből kirepült a fegyvere. A puska alatt nagyot rúgott ellenfele ágyékába. A férfi kipördült és összeesett. Holly ezután Borkénre rontott rá. A kezében csillogó tárgy hatalmas ívben sújtott le. Webster a fülhallgatóból üvöltést hallott. A képernyőn Borken ijedten próbált kitérni előle, Holly pedig utána. De mögötte közben feltápászkodott az elsőnek leterített katona. Tétova mozdulatokkal. Aztán meglendítette a fegyverét, mint egy baseballütőt. Pontosan Holly tarkóját találta el vele. A lány összeesett. Az egyik lába azonban egyenes maradt. Úgy rogyott össze rajta, mintha egy kapun esne át, és elterült a földön Borken lába előtt. Ketten a földön. Az egyikük Holly. Reacher beállította a távcsövet, és a lányra meredt. Egy fegyveres katona, és Borken egy kézipuskával meg egy rádióval. Mindenki szorosan egymás mellett, a fák közül jól látható helyen, ezerkétszáz yardnyira délkeletre, és háromszáz lábnyira alattuk. Reacher a mozdulatlanul fekvő Hollyt nézte. Nagyon tetszett neki. Szerette a bátorságát. Képes volt két fegyveres férfi és Borken ellen egyedül kiállni. Reménytelen volt, mégis megpróbálta. Reacher leengedte a távcsövet, és átfogta a lábával a kéményt. Mintha egy fém lovon lovagolna. A kémény meleg volt. Reacher felsőteste szorosan a tetőre lapult. A feje és a válla alig a tetőgerinc felett. Újra a szeméhez emelte a távcsövet, és visszatartott lélegzettel várt.

 

Webster, Johnson és a segédtiszt látták Borken izgatott mozdulatait, és ahogy a sebesült katona feltápászkodik, és odalép a másikhoz, aki leütötte Hollyt Látták, ahogy a lány kezét hátrakötik, és talpra állítják. Holly feje élettelenül lógott Az egyik lába behajlítva, a másik kiegyenesítve. Az egyenes lábára támasztották, és vártak. Borken intett, hogy induljanak el. Végigvonszolták Hollyt az úton. Aztán Borken hangja újra megszólalt Webster fülében, hangosan és zihálva. – Vége a mókának – mondta. – Adja ide az öreget! Webster átnyújtotta a rádiót Johnsonnak. A tábornok rámeredt Aztán a füléhez emelte. – Bármit megteszek, amit kér – mondta. – Bármit. Csak ne bántsa. Borken felnevetett. Hangos, megkönnyebbült nevetéssel. – Na, ez a beszéd – mondta. – És most figyeljen! A két katona felvonszolta Hollyt a romos épület előtti dombra. Odacipelték a kiszáradt fatörzs elé. Aztán megfordították, és háttal a fának támasztották. Karját a fa köré kötözték. Holly ekkor felemelte a fejét Szédülten megrázta. Az egyik férfi a csuklóját tartotta, míg a másik bajlódott valamivel. Egy bilincs volt nála. Összebilincselte a lány csuklóját a fa mögött. Aztán elléptek mellőle, és visszamentek Borkénhez. Holly elesett, és végigcsúszott a fa mentén. Aztán visszatolta magát és felállt. Újra megrázta a fejét, és körbepillantott. – Lőgyakorlat következik – szólt bele Borken a rádióba. Johnson segédtisztje közelebb hozta a képet a monitoron. Borken távolabb sétált. Elment húszyardnyit délre, ott megfordult, és puskáját a földre szegezve, felemelte a rádiót. – Kezdhetjük – szólt bele. Oldalt fordult, és felemelte a karját. Egyenes vonalban kinyújtotta, vállát kifordította, mintha párbajt vívna egy filmben. Belenézett a célkeresztbe, és tüzelt. A pisztoly némán visszarúgott, és a földről porfelleg szállt fel három lábbal attól a ponttól, ahol Holly állt. Borken újra felnevetett– Nem talált – mondta. – Még gyakorolnom kell. Eltarthat egy darabig, amíg közelebb találok. De még van tizennégy golyóm, nem igaz? Újra elsütötte a fegyvert. A földről megint porfelleg szállt fel. Három lábbal a fa másik oldalától. – Mar csak tizenhárom maradt – szólalt meg Borken. Azt hiszem, a CNN a legmegfelelőbb média. Hívják fel őket, és adják le az egész sztorit. Legyen: egy hivatalos közlemény. Majd Webster megerősíti. Aztán kapcsolják őket rá erre a rádióvonalra. Ha nem állítják helyre a faxvonalamat, akkor kénytelen leszek közvetlen úton kommunikálni velük. – Maga őrült – mondta Johnson. – Inkább maga itt az őrült – felelte Borken. Én csak a történelem ereje vagyok. És nem állíthatnak meg. Én lövök a maga lányára. Az elnök keresztlányára. Hát nem érti, Johnson? A világ változik. Mert én megváltoztatom. És mindenkinek látnia kell, hogyan. Johnson hallgatott. Döbbent csöndben. – Oké – folytatta Borken. – Most kikapcsolom a rádiót. Hívják fel a CNN-t. Még tizenhárom golyó maradt. Ha nem jelentkezik, nálam a CNN, akkor az utolsóval végzek a lányával. Johnson hallotta, ahogy elnémul a vonal. Felnézett a monitorokra, és látta, hogy Borken a földre dobja a rádiót. Aztán két kézzel felemeli a Sig-Sauert. Céloz vele, és pontosan a lánya két lába elé lő egyet a földre.

 

Reacher nekitámaszkodott a meleg kéménynek, és leengedte a távcsövét. Kétségbeesett fejszámolást végzett. A távolságot számolta. Kétszáz yardnyira állt tőlük, északnyugatra. Nem érhet oda időben. És nem érhet oda észrevétlenül. Lehasalt a kantin tetejére, és leszólt onnan McGrathnek. Hangja halk volt és nyugodt. Mintha egy rendelést adna le egy étteremben. – McGrath? – szólította meg. –, Menjen, és törjön be a fegyverraktárba. Az utolsó barakk az, ami távolabb áll a többitől. – Rendben – szólt vissza McGrath. – És mit hozzak ki? – Tudja, hogy néz ki egy Barrett? – kérdezte Reacher. – Az a nagy fekete fegyver, célkereszttel. Keressen egy teli tárat. Biztosan lesz egy a közelében. – Oké – felelte McGrath. – És siessen – sürgette Reacher.

 

Garber délről, kissé fentebbről látta, ahogy a két katona előjött és megállt Beau Borken mögött. Úgy álltak a háttérben, mintha nem akarták volna zavarni a célzásban. Borken úgy tizenhat lábnyira állt Hollytól, és felfelé lőtt, a dombtetőre. Garber hetven yarddal arrébb, a meredek lejtő alján. Holly tőle balra állt. Borken pedig tőle jobbra. Hatalmas, fekete teste tökéletesen kirajzolódott a bíróság fehér déli fala előtt. Garber most látta csak, hogy a felső ablakokat is bedeszkázták fehér deszkákkal. Borken feje pontosan az egyik ilyen fehér négyszög közepében helyezkedett el. Garber elmosolyodott. Olyan lesz, mintha egy parányi, rózsaszínű foltot kéne eltalálni egy fehér papírlapon. Tüzelőállásra kapcsolta az M-16-ost, és ellenőrizte. Aztán a vállához emelte. McGrath lábujjhegyre ágaskodva adta fel a Barrettet Reachernek. Reacher lenyúlt érte, és felhúzta. Rápillantott, és már adta. is vissza. – Nem ez az – mondta. – Keressen egyet, aminek a gyártási száma öt-nulla-kettő-néggyel végződik. – De miért? – kérdezte McGrath. – Mert arról biztosan tudom, hogy egyenesen lő – felelte McGrath. – Már használtam egyszer. – Jézusom – jegyezte meg McGrath. Újra rohanni kezdett. Reacher addig visszahasalt a tetőre, és igyekezett csillapítani a szívverését.

 

Borkén tizedik lövése még mindig mellétalált, de már nem sokkal. Holly elugrott, amilyen messze csak a bilincs engedte. Borken boldogan elkezdett fel és alá járkálni. Menet közben hangosan nevetett, aztán megállt, hogy lőjön. Garber követte a hatalmas testet jobbra és balra, a fehér fal előtt. Csak arra várt, hogy megálljon. Mert Garber tartotta magát egy szabályhoz: mindig érjen valamit az első lövésed.

 

McGrath megtalálta azt a fegyvert, amivel Reacher korábban lőtt, és feladta neki a tetőre. Reacher elvette, és ellenőrizte a gyári számát. Bólintott. McGrath őrült sprintelésbe kezdett a kavicsos ösvény felé. Kisvártatva eltűnt az ösvényen. Reacher megvárta, amíg elmegy. Hüvelykujjával betöltötte a hatalmas golyókat a tárba, és ellenőrizte a rugókat. Aztán a tárat finoman, tenyérrel betolta a helyére. Vállához emelte a Barrettet, majd óvatosan ráhelyezte a tetőgerincre. Belenézett a célkeresztbe. Bal hüvelykujjával kiszélesítette a fókuszt ezerkétszáz yardra. A lencse ezzel a maximális távolságot hozta be. Reacher bal tenyerét a csőre fektette. Működésbe hozta a mechanizmust, és egy golyót a töltényűrbe csúsztatott. Aztán lenézett az alatta elterülő képre. A fegyver teleszkópja mindent felnagyított, de a geometria tökéletes volt. Holly a domb tetején állt, majdnem pontosan vele szemben, a fához bilincselve. Reacher egy hosszú pillanatig a lány arcát nézte. Aztán arrébb vitte a célkeresztet. Borken a lány alatt állt, úgy hatvan lábnyira tőle, és felfelé lőtt rá, kissé balra állva a célponttól. Közben kis félköröket leírva ide-oda járkált. De bárhol állt meg, mindig üres táj volt a feje mögött. A bíróság épülete jóval kiesett Reacher látószögéből. Tehát a lövés biztonságos volt. Biztonságos, de nem könnyű. Ezerkétszáz yard pokoli nagy távolság. Reacher kifújta a levegőt, és várta, hogy Borkén megálljon. Ekkor hirtelen megfagyott benne a vér. A szeme sarkából látta, hogy megcsillan valamin a nap fénye, úgy hetven yardnyira a domb alján. Egy szikla. És a szikla mögött egy férfi. Kezében fegyver. Egy ismerős arc, őszes haj. Garber tábornok. Garber, egy M-16-ossal a kezében, egy szikla mögött, a fegyverét ide-oda mozgatva követi a célpontot, aki kis félköröket írt le közvetlenül előtte. Reacher kilélegzett, és elmosolyodott. Érezte, ahogy elönti a hála. Garber. Tehát van segítsége. Garber, aki mindössze hetven yardról lő. Abban a pillanatban érezte, hogy Holly biztonságban van. És átjárta a hála melege. Aztán a hála hirtelen jeges pánikká változott. Reacher agya sebesen járni kezdett. Az elé táruló látvány geometriája szörnyű valósággá tornyosult. Mintha egy könyv lapjain olvasna egy katasztrófáról. Garber szemszögéből a bíróság épülete pontosan Borken mögött állt. És ha Borken abbahagyja a járkálást, Garber tüzel. Talán eltalálja, talán nem. De a golyó mindkét esetben eltalálja a bíróság falát. Körülbelül pontosan ott fönn, a második emeleten, a délkeleti részen. Egy tonna dinamit robban majd be, és egy mérföld széles tűzgolyót indít el Hollyt és Garbert porrá égeti. Sőt az utórezgése talán még Reachert is lelöki a tetőről, ezerkétszáz yardnyira tőlük. De hogy az Ördögbe nem gondolhat erre Garber? Borken ekkor abbahagyta a járkálást. Oldalvást fordult és kihúzta magát. Reacher teleszívta a tüdejét levegővel. Felemelte a Barettet. A célkereszt közepét pontosan Holly Johnson halántékára állította, ahol a lágy, fekete fürtök a szemére omlottak. Kifújta a levegőt, és megvárta a következő szívverését. Aztán meghúzta a ravaszt.

 

Garber figyelte, ahogy Borken karja felemelkedik. Megvárta, amíg kiegyenesíti. Belenézett az M-16-os célzójába, és a célkereszt közepébe helyezte Borken fejét. A fej tisztán kirajzolódott a mögötte álló fehér fal ellenében. Garber várt, ahogyan régen tanították Megvárta, amíg a lélegzése és a szívverése lecsillapodik. Aztán meghúzta a ravaszt.

 

Johnson tábornok behunyta a szemét. A segédtisztje mereven bámulta a monitort. Webster arcához emelt ujjain k figyelte, tátott szájjal, mint amikor egy gyerek horrorfilmet néz lefekvésidő után.

 

Reacher Barrettjének csövéből először csak forró gáz áramlott ki. A töltényben a por egy másodperc milliomod része alatt felrobbant, és kitágította az átforrósított buborékot. Az a gázbuborék nyomta előre a golyót a csövön, aztán megelőzte, és felrobbant a levegőben. A legnagyobb részét egy mechanizmus oldalra lökte, tökéletes sugár alakban, a fegyver pedig visszarúgott Reacher vállán anélkül, hogy a csövet vízszintes vagy függőleges irányban elmozdította volna. A gázbuborék mögött ezalatt a golyó felgyorsult a puska csövében. Aztán a golyó előtt kitörő gáz addig melegítette a levegőben az oxigént, amíg az lángra nem kapott. Megvillant egy rövid lángsugár, és a golyó átsüvített rajta, ezerkilencszáz mérföldes sebességgel óránként. Egy ezredmásodperccel később már egy yardnyira volt, puskaporrészecskék és korom kíséretében. Egy újabb ezredmásodperccel később a golyó már hat lábbal arrébb járt, és a hangja merészen követte, harmadolyan sebességgel. A golyó ötszázad másodperc alatt érte el a bástyát, pontosan akkor, amikor Reacher meghallotta a lövés hangját, és leugrott a tetőről. A golyót fényes rézburkolat vette körül, és egyenes vonalban süvített előre, de mire hangtalanul elszáguldott McGrath feje fölött, kissé vesztett a sebességéből. A légellenállás felhevítette és lelassította. És a levegő mozgatta is. Az észrevétlen hegyi fuvallat enyhén jobbra és balra lökdöste. Útjának első fél másodpercében a golyó már ezerháromszáz láb távolságot megtett, és hét inchnyit balra kitért. Eközben lejjebb is süllyedt hét inchnyit. Mert a gravitáció lehúzta. És minél jobban húzta, annál inkább lelassult. És minél jobban lelassult, annál inkább hatott rá a gravitáció. Tökéletes ívben süvített előre. Egy másodperccel azután, hogy a golyó elhagyta a puska csövét, már kilencszáz yarddal távolabb járt. Jóval elhagyta McGrath rohanó alakját, de még mindig a fák fölött járt. Még mindig háromszáz yardnyira a célponttól. Újabb hatodmásodperc múlva már elhagyta az erdőt, és végigsüvített a romos épület előtt. Akkorra már lassú golyó volt. Négy lábnyit kitért balra, és öt lábnyit lefelé. Elsüvített Holly mellett, és már húsz lábnyira tartott tőle, amikor a lány meghallotta a süvítését. A dörrenést ekkor még nem hallotta. A dörrenés hangja körülbelül az erdőben rohanó McGrathszel egy vonalban járt. Aztán a levegőben megjelent egy második golyó is. Majd egy harmadik, és egy negyedik. Garber egy és negyed másodperccel később tüzelt, mint Reacher. Az ő fegyvere automatára volt állítva. Egy hármas sorozatot adott le. Három lövés egyötöd másodperc alatt. Az ő golyói kisebbek és könnyebbek voltak. És mivel könnyebbek, gyorsabbak is. Kétezer mérföldes sebességgel száguldottak óránként. Ráadásul közelebb állt a célponthoz. Mivel tehát a golyók könnyebbek és gyorsabbak voltak, és Garber közelebb állt, a légellenállás és a gravitáció elhanyagolható volt. A három golyó szinte nyílegyenesen száguldott előre. Reacher golyója egy és egy harmad másodperccel később találta el Borken fejét, mint ahogy kilőtte. A golyó Borken homlokán hatolt be, és tízezred másodpercen belül már távozott a tarkóján. A behatolás nem lassította nagyon le, mivel Borken koponyája és agya semmit sem számított egy tűhegyes, kétunciás, rézzel bevont ólomlövedéknek. A golyó már az erdőben járt, mire a nyomás szétrobbantotta Borken fejét. . A hatás a matematikával és a mozgásenergiával kapcsolható össze. Ahogyan ezt Reachernek egyszer régen elmagyarázták, az egész az egyenlőségen alapszik. A golyó két unciát nyom, de gyorsan száguld. Ami egyenlő egy gyors, de lassan mozgó tárggyal. Két uncia, amely óránként ezer mérfölddel mozog, körülbelül annyi, mintha egy tízfontos tárgy óránként három mérfölddel mozogna. Körülbelül olyan, mint egy ember kezében a kovácskalapács. Valami olyasmi lehet a hatás. Reacher figyelte a célzón át. A szíve a torkában dobogott Egy teljes másodpercet kellett várnia. Figyelte, ahogy Borken koponyája szétloccsan, mintha belülről egy kovácskalapáccsal szétütötték volna. Reacher látta a szerteszét hulló csontdarabkákat és a vörös fröccsenést. De közben nem látta Garber három golyóját, amelyek zavartalanul átszelték a mészárlást, és egyenesen folytatták útjukat a bíróság felé.

45. fejezet

Klasszikus hiba egy fegyver elsütésénél, amikor valaki hagyja, hogy az első golyó visszarúgása feltolja a csövet, így a második golyó magasabbra megy, a harmadik pedig még magasabbra. Garber azonban nem követte el ezt a hibát. Elég időt töltött ahhoz a lőtéren, hogy hetven yardról biztonsággal lőjön. És elég meleg helyzetet átélt már ahhoz, hogy tudja, hogyan maradjon higgadt, és hogyan koncentráljon. Mindhárom golyót pontosan a rózsaszínes folt közepén engedte át, amit Borken fejének hitt. A golyók két tízezred másodperc alatt szelték át a foltot, és folytatták útjukat. Aztán átfúródtak az ablakra szögelt deszkákon. A golyó a behatolástól kissé kitért balra, és két inchcsel arrébb törte át a belső fenyőburkolatot. Átsüvített Holly szobáján, és az ajtó felett balra behatolt a szemközti falba. Azon is egyenesen átfúródott, majd eltűnt a folyosó falában. A második golyó az első ütötte lyukon érkezett, és egyenes vonalban haladt ugyanazon az úton. Amikor kiért a belső burkolatból, kissé eltérült jobbra. Átsüvített a szobán, majd a fürdőszoba válaszfalán, és darabokra törte az olcsó kerámia vécét. A harmadik golyó egy hajszálnyit magasabban szállt. Nekiütközött egy szögnek a falban, és derékszögben elfordult. Keresztbe fúródott végig az új faburkolaton.

 

Reacher a teleszkópján keresztül látta Garber puskájának villanását. Tudta, hogy hármas sorozatokat lő. Tudta, hogy eltalálta a bíróságot. Döbbenten nézte az alatta fekvő dombot, és a tetőgerincbe kapaszkodva behunyta a szemét. Várta a robbanást. Garber tudta, hogy nem az ő lövései végeztek Borkennel. Olyan gyorsan nem érhettek oda a golyók. Borkent már azelőtt eltalálták, hogy az ő lövései elérték volna. Tehát valaki fentről is tüzelt. Egy egész csapat volt akcióban. Garber elmosolyodott. Újra tüzelni kezdett. Még kilencszer meghúzta a ravaszt, és Borken két katonáját a maradék huszonhét golyóval a bíróság falára kente.

 

Milosevic futva lépett ki az épület ajtaján, és indult el a lépcsőn lefelé. Jobb kezében magasra tartotta szolgálati fegyverét, baljában pedig arany jelvényét. – FBI – kiáltotta. – Senki ne mozduljon! Elfordult jobbra, és megpillantotta Hollyt és Garbert, ahogy közeledett felé, utána pedig McGratht, aki a másik romos épület mögül rohant elő. McGrath egyenesen Holly hoz futott. Szorosan magához ölelte a fa törzsével együtt. A lány nevetett. Ő nem viszonozhatta az ölelést, hiszen a karja hátra volt bilincselve a fa mögött. McGrath elengedte, és lerohant a dombon. Diadalmasan kezet rázott Miloseviccsel. – Kinél van a kulcs? – kiáltotta. Garber a két halott katona felé mutatott. McGrath odarohant hozzájuk, és átkutatta a zsebeiket. Megtalálta a kulcsot, és visszafutott a dombra. Megkerülte a fát, és kioldotta Holly bilincseit. A lány botladozva arrébb ment, McGrath pedig utána sietett, és a karjánál fogva támogatta. Milosevic felvette a földről a lány mankóját, és utánuk dobta. McGrath elkapta, és átadta Hollynak. A lány kihúzta magát, és lebicegett a dombról, kart karba öltve McGrathszel. Amikor elérték a domb alját, megálltak, és körbepillantottak a hirtelen fülsiketítőnek tűnő csöndben. – Kinek köszönhetem meg? – kérdezte Holly. McGrath karját fogta, és Borken hatvan lábbal arrébb fekvő maradványaira meredt. A holttest a hátán feküdt. Nem volt feje. – Ez itt Garber tábornok – mondta McGrath. – A katonai rendőrségnél nagy kutya. Garber megrázta a fejét. – Nem én voltam – mondta. – Valaki megelőzött. – Én sem – mondta Milosevic. Garber ekkor biccentett hátrafelé. – Talán ez a pasas lehetett – mondta. Reacher ekkor érkezett meg a dombról. Lihegett a kimerültségtől. Egy hat láb és öt inch magas, kétszáz font súlyú test sok mindenre jó, de egy mérföldes sprintelésre nem. – Reacher – szólt oda neki Holly. A férfi nem vett róla tudomást Senkiről nem vett tudomást. Csak rohant tovább, és megállt a fehér falú épület előtt Látta a golyók, ütötte lyukakat. Rengeteg lyukat látott Talán harmincat is, és valamennyi a második emeleti fal délkeleti részén szóródott szét Reacher egy pillanatig a falra meredt, aztán elrohant a járdaszegélyen parkoló dzsiphez. Kivette belőle a tartalék üzemanyagkanna alatt lévő lapátot. Aztán felrohant a lépcsőn. Berontott az ajtón, és egyenesen Holly szobájához sietett. Odafutott a homlokzati falhoz. A falon legalább egy tucat kimeneti lyukat látott. Szálkás szilánkokra törték a fát a golyók. Reacher belevágta az egyik lyukba a lapát élét Hosszában kettéhasította a fenyődeszkát, és a lapáttal kifeszítette. Ledobta a földre a lapátot, és letépte a szögekről a deszkát. Mire McGrath is a szobába ért, Reacher már egy négy láb hosszú lécezetet kiemelt a falból. Mire Holly is csatlakozott hozzájuk, együtt meredtek az üres falüregre. – Nincs dinamit – szólalt meg a lány halkan. Reacher odalépett a szomszédos falhoz. Onnan is kitépett néhány deszkát, hogy megbizonyosodjék. – Soha nem volt itt dinamit – mondta Holly. – A fenébe, ezt nem hiszem el! – Pedig valami volt – szólt közbe McGrath. – Jackson jelentette. Ő egészen pontosan leírta. Láttam a jelentését. Ő pakolta le a rakományt hét másikkal együtt. És ő cipelte fel ide. Látta, ahogy beépítik a falba. Egy egész tonnányi dinamitot. Ekkorát azért nehéz lenne tévedni. – Akkor lehet, hogy valóban berakták – mondta Reacher. – Csak később kivették. Úgy intézték, hogy mindenki lássa, amikor beépítik, aztán később titokban kivették. És valahol másutt használják fel. – Később kivették? – ismételte meg Holly. – Az asszonyoknak és gyerekeknek meg kell halniuk – mondta lassan Reacher. – Micsoda? – kérdezte Holly. – Miről beszélsz? – Csak nem itt – folytatta Reacher. – Nem ezeknek az asszonyoknak és gyerekeknek kell meghalniuk. – Micsoda? – kérdezte újra Holly. – Nem tömeges öngyilkosságról van szó – felelte Reacher. – Hanem tömeggyilkosságról. Ekkor hirtelen elsápadt. Egyetlen szót sem szólt. De magában felidézett egy hangot. Egy tizenhárom évvel korábban hallott szörnyű robbanás hangját. Bejrút hangját. A repülőtér melletti tengerészgyalogos bázison. – Most újra hallotta, fülsiketítő élességgel. – Most már tudjuk, hogy miről van szó – dünnyögte rekedten. – Miről van szó? – kérdezte McGrath. – Valamerre száguld a rakomány – felelte Reacher. – Csak azt nem tudjuk, hogy merre. – Micsoda? – kérdezte Holly. – Asszonyok és gyerekek fognak meghalni – ismételte meg Reacher. – Ezt mondta Borken. És hogy a történelem majd igazolja a tettét. Csak éppen nem az idefönn élő nőkre és gyerekekre gondolt. – Mi az ördögről beszél itt? – kérdezte McGrath. Reacher pillantása először McGrathre, majd Hollyra siklott, mintha most látná őket életében először. – Ott jártam a gépkocsiparknál – mondta. – Láttam azt a rohadt furgont. Ott parkolt, megsüllyedt rugókkal, mintha valami nehéz súlyú rakománnyal lenne tele. – Micsoda? – ismételgette Holly. – Csináltak maguknak egy furgon bombát – magyarázta Reacher. – Stevie pedig éppen útban van vele valahová, valami nyilvános helyre. Az a második csapás. Fel fogják robbantani a bombát egy zsúfolt helyen. És egy egész tonna dinamittal van megrakva. És Stevie hat és fél órával előttünk jár. McGrath indult el elsőnek a lépcsőn. – A dzsiphez! – kiáltotta. Garber a dzsiphez rohant. Milosevic azonban sokkal közelebb állt hozzá. Beugrott, és beindította a motort. Aztán McGrath felsegítette Hollyt az első ülésre. Reacher a járdán állt, dél felé meredve, gondolataiba mélyedve. Milosevic előhúzta a revolverét. Hüvelykujjával visszahúzta a kakast. Garber megállt. Felemelte a fegyverét, és célzott. Milosevic áthajolt Holly felett. McGrath félreugrott. Milosevic a gázra taposott, és egyik kezével Holly oldalának nyomta a revolverét. Egy kézzel, az úton ide-oda cikázva vezette a dzsipet. Nem volt rá esély, hogy eltalálják. Garber ezt pontosan látta. Leengedte a fegyverét, és csak nézte, ahogy eltávolodnak. Tehát mind a kettő? – tette fel magának a kérdést Webster. – Te jó ég, csak ezt ne! – Bevethetnénk egy másik helikoptert is – javasolta a segédtiszt – Most már nem hiszem, hogy aggódnunk kellene a rakéták miatt. A monitoron felnagyította a bányák előtti területet. A négy rakétahordozó teherautó még mindig ott várakozott. Mellettük egy őrszem hevert élettelenül. – Jól van, hívja a helikoptert – mondta Johnson. – Szerintem jobb, ha közvetlenül magától érkezik a parancs, uram – jegyezte meg a segédtiszt. Johnson a telefonhoz fordult. Aztán visszaült a helyére, hogy tovább figyelje a képernyőn zajló eseményeket. A dzsip zötykölődve bevette az utolsó hajtűkanyart a katlan előtt, és áthajtott rajta. Megkerülte az álló teherautókat, és a bal kéz felőli barlang bejárata előtt megállt Milosevic kiugrott, és megpördült. Revolverét folyamatosan Hollyra szegezte, és közelebb lépett hozzá. A karjánál fogva kirángatta a dzsipből, és elvonszolta a barlang bejáratáig. Kinyitotta a vaskos gerendaajtót, és betuszkolta rajta a lányt. Aztán követte a barlangba, és a hatalmas ajtó bezárult mögöttük. Webster elnézett a képernyőről. – Hívja a helikoptert, uram – szólalt még a segédtiszt. – De siessenek – tette hozzá Webster.

 

A bányákig a leggyorsabban a bástyán keresztül lehetett eljutni. Minden kihalt volt és csöndes. Végigrohantak a bástyán, elfordultak észak felé, átvágtak a lőtéren és a gyakorlóterepen. Az erdőben hirtelen megálltak. Az összes ember néma sorokba fejlődve állt, rettegéssel teli arcukat észak felé fordították, ahol Borken rögtönzött szószéke még mindig az érkezését várta. Reacher tudomást sem véve róluk, végigvezette a többieket a fák között Aztán kiértek az útra. Elindultak rajta észak felé. Reacher kezében ott volt a hatalmas Barrett puska. Magával hozta a kantin tetejéről, mert szerette ezt a fegyvert. Garber mellette lépkedett. McGrath kissé előttük rohant, amilyen gyorsan csak tudott, kétségbeesetten igyekezett Hollyhoz. Az utolsó kanyar előtt visszamentek a fák közé, és Reacher az élre tört. Odaosont a szikla mögé, amelyet korábban már rejtekhelyül használt, és a Barrett teleszkópjával végigpásztázta az egész katlant. Aztán intett a többieknek, hogy jöhetnek. – A gépkocsiparkolóban vannak – mondta. – A bal oldali barlangban. Fegyverének csövével megmutatta a helyet, a többiek pedig meglátták az üres dzsipet és bólintottak. Reacher átrohant a katlanon, és leguggolt az egyik fegyverszállító mögé. Garber utána küldte McGratht. Végül ő is követte őket. Együtt kuporogtak a teherautó mögött, és az ajtóra meredtek. – És most? – kérdezte Garber. – Frontális támadás? – Milosevic egy revolvert tart Holly fejéhez – mondta McGrath. – Nem akarom, hogy kárt tegyen benne, Reacher. Nagyon sokat jelent számomra, érti? – Van más lehetőségünk? – kérdezte Garber. Reacher az ajtókra meredt, miközben elhalkult benne Bejrút morajlása, és helyébe lépett egy korábbi rémálom csöndes nyögése. Egy percig kétségbeesetten igyekezett más alternatívát keresni. Eszébe jutottak a fegyverek meg a rakéták. Aztán feladta. – Kössék le a figyelmét – szólalt meg. – Beszéljenek hozzá, vagy bármi. Letette a kezéből a Barrettet, és elvette McGrath Glockját. Odarohant a másik teherautó mögé, aztán a következő mögé, amíg el nem érte a másik barlang bejáratát. A holttestekkel, csontvázakkal és patkányokkal teli kriptáét. Hallotta, ahogy McGrath a távolban Milosevicet szólongatja, miközben a vaskos gerendaajtó felé rohant. Becsusszant az ajtó közötti résen, és elindult a sötétben. Ezúttal nem volt zseblámpája. Tapogatózva elhaladt a személyszállító teherautó mellett, majd tovább indult a hegy gyomra felé. Kezét a magasba emelve érezte, ahogy a mennyezet egyre jobban összezsugorodik felette. Kitapogatta az egymásra halmozott holttesteket, és megkerülte őket. Leguggolt, és balra elindult a csontvázak felé. A patkányok azonnal meghallották, körbeszaglászták, és visítozva igyekeztek távol tartani őt fészkeiktől. Reacher térdre ereszkedett, majd lehasalt, és átevickélt a csontkupacon. Érezte, ahogy a barlang mennyezete alacsonyodik, és az oldala egyre szűkül. Aztán mély lélegzetet vett, és várta, hogy elfogja a rémület.

 

A leggyorsabb rendelkezésre álló helikopter a tengerészgyalogság Éjszakai Sólyom nevű gépe volt, amely Malmstromban állomásozott. A helikopter hosszú, széles, púpos gép volt, de igen gyors, Johnson hívása után perceken belül már a magasban járt, és a parancsokat végrehajtva először nyugat felé, majd északra, a Montanába vezető út utolsó elágazása felé szállt. A tengerészgyalogos pilóta megtalálta a keresett utat, majd gyorsan és alacsonyan végigkövette észak felé, amíg meg nem pillantotta a sziklák között álló katonai járművek kis csoportját. Ott aztán leszállt, és várt. Látta, ahogy három férfi rohan a helikopter felé. Az egyikük civil, a másik kettő katona. Az egyikük ezredes, a másik a vezérkari főnök. A pilóta értetlenül vállat vont a mellette ülő másodpilótának, aki az üvegen keresztül felfelé mutogatott valamit Úgy harminchat láb magasan egy magányos kondenzcsík futott végig az égen. Egy hatalmas gép tartott vissza, dél felé. A pilóta újra vállat vont, és úgy vélte, hogy bármi történik is, déli irányban történik. Így fejben gyorsan végiggondolta az útvonalat, és meglepődött, amikor a parancsnok felmászott a fedélzetre, s utasította, hogy induljanak észak felé, a hegyekbe.

 

Reacher nevetett. Az alagútban kúszott, és közben hangosan nevetett. Majd megszakadt a nevetéstől. Egyáltalán nem félt már. A testébe vájó sziklafal szorítása szinte simogatásnak tűnt. Egyszer már végigcsinálta ezt, és túlélte. Tehát lehetséges volt. Tudta, hogy megint át fog jutni. A félelem olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan jött. Reacher átverekedte magát a csontvázakon, aztán kinyújtózott, és kitapogatta a hátának feszülő sziklafalat. Megfeszült a mellkasa, és torkában erős szorítást érzett. Érezte, ahogy elönti a forró pánik, és szorosan a földre lapult. Érezte, hogy elhagyja minden ereje. Aztán összeszedte magát. A munkára kellett koncentrálnia. Milosevic revolvere egyenesen Holly csillogó, fekete hajába fúródott, és a lány gyönyörű szemében kétségbeesés villant. Reacher lelki szemeivel látta őt az alagút végén. És az alagút ekkor kitágult, és egy sima, meleg cső lett. Mintha pontosan Reacher széles vállára méretezték volna. Mintha csak neki tervezték volna, személyre szabottan. Egy egyszerű, vízszintes utazás állt előtte. Egyszer régen már megtanulta, hogy akadnak dolgok, amelyektől érdemes félni. És akadnak olyanok, amelyektől nem. Azok a dolgok, amelyeket már egyszer végigcsinált, és túlélt, nem adtak többé okot a félelemre. Irracionális volt olyasmitől félni, amit egyszer már túlélt. És Reacher egy dologban biztos volt, hogy ő egy racionális ember. Így a félelme egy szempillantás alatt elpárolgott, és helyébe nyugalom lépett. Reacher tudott küzdeni. És képes volt bosszút állni. Holly pedig várta őt. Mint egy úszó, úgy lendítette előre a karját, és kúszott az alagútban a lány felé. Egyenletes ritmusban haladt előre. Mintha egy úton menetelne, csak éppen hason fekve, a sötétben kúszva. Karjával és lábával friss, fürge mozdulatokat tett. fejét leengedte. És közben megkönnyebbülten nevetett. Érezte, ahogy az alagút összezsugorodik, és szinte átöleli. Tovább kúszott. Odaért az alagút végéhez, és ügyesen befordult derékszögben. Könnyedén lélegzett, és abbahagyta a nevetést. Tudta, most már csöndben kell maradnia. Amilyen gyorsan csak tudott, tovább kúszott. Amikor érezte, hogy emelkedni kezd fölötte a mennyezet, kissé lelassított. Addig kúszott, amíg a levegő szagából arra nem következtetett, hogy már majdnem a végéhez ért. Ekkor hallotta meg a helikopter bugását. A távolból felmorajló propellerek tompon dübörögtek. Negyven yarddal előtte dulakodás zaját hallotta. A meglepetés és a pánik hangjait. Aztán meghallotta Milosevic hangját Magas, nyugati parti akcentussal beszélt– Tartsák távol innen a helikoptert – üvöltötte az ajtón át. A hang egyre közelebb ért, s egyre jobban fölerősödött– Tartsák távol, hallották? – üvöltötte Milosevic. – Megölöm a lányt, McGrath! Garantálom, hogy megölöm! A barlangban teljesen sötét volt Reacher elől eltorlaszolták az ajtón beszűrődő fényt a járművek. De a fehér teherautó nem állt benn. Valaki elvitte. Reacher kigurult a fehér teherautó helyére, és zsebéből előhúzta a Glockot. A helikopter propellerének zúgása egész közelről hallatszott. Áthatolt az ajtókon, és betöltötte az egész barlangot. – Kössünk üzletet – üvöltötte Milosevic. – Ha sértetlenül elengednek, akkor visszakapják Hollyt, rendben, McGrath? Hallottad, amit mondtam? Ha volt is valami válasz, Reacher nem hallotta. – Én nem tartozom ezek közé – üvöltötte Milosevic. – Ehhez az egészhez semmi közöm. Brogan rángatott bele. ő vitt bele az egészbe. A zaj még jobban felerősödött. A vaskos ajtók rázkódni kezdtek. – A pénz miatt tettem – kiáltotta ismét Milosevic. – Brogan fizetett nekem. Több százezer dollárt, McGrath. Te is pontosan, ugyanezt tetted volna. Brogan gazdag emberré tett. Vett nekem egy Ford Explorert. Limitált kiadásút. Harmincötezer lepedőért Másképp hogy lehetett volna valaha i? Ilyen kocsim? Reacher hallgatta a sötétben az üvöltő hangot Nem akarta lelőni. Egy őrült pillanatig még hálát is érzett iránta, amiért segített neki megszabadulnia egy gyerekkori rémálomtól. Segített neki szembenéznie vele, és legyőznie. Kapott tőle valamit Szeretett volna odarohanni hozzá, és megrázni a kezét Szinte maga előtt látta, ahogy megteszi. De aztán a kép megváltozott Mert helyette a torkát kellett megszorongatnia, amíg el nem árulja, hová vitte Stevie a fehér kocsit. Ezt kellett most tennie. S ezért nem akarta lelőni Milosevicet. Előreosont a fülsiketítő zajban, és megkerülte a járműveketReacher furcsa, egydimenziós világban érezte magát. A sötétség miatt nem látott semmit. A helikopter hangja miatt nem hallott semmit. Csak az ajtó melletti mozgást észlelte. Kilépett a furgon mögül, és az ajtón átszűrődő fényben megpillantott két alakot, amely egynek tűnt. Felül szélesebb, négylábú emberi alak Milosevic karja Holly torka körül, pisztolya fejének szegezve. Reacher megvárta, amíg kitisztul a látása. A két alak arca feketéből szürkévé vált. Holly Milosevic előtt állt. Reacher felemelte a Glockot. Kicsit odébb lépett, hogy jobb szögben lássa őket. Hirtelen elbotlott egy kupac rozsdás festékesdobozban. A dobozok hangtalanul gurultak szét a földön, mivel a kintről jövő zaj túldübörgött mindent Reacher közelebb rohant a fényhez. Milosevic ekkor megérezte a jelenlétét, és megfordult Reacher látta, hogy némán felkiált Aztán, ahogy páncélként maga elé tolja Hollyt. Közben tétovázik, revolverét a magasba emeli. Reacher oldalvást ide-oda járkált Látta, hogy Milosevic követi őt a fegyverével. Holly igyekezett kitépni magát a szorításából. A propeller zúgása mindent betöltött. Milosevic jobbra és balra pillantgatott. Reacher látta, ahogy döntést hoz. Reachernél fegyver volt, Hollynál viszont nem. Milosevic előrevetette magát Kezében némán megvillant a fegyver. A rövid villanás vakítóan hatott a sötétben. Reacher elvesztette szem elől Hollyt. Szitkozódva várta, amíg tüzelhet Ekkor újra megpillantotta Milosevicet. Holly felbukkant mögötte, és pontosan az arcára tette a kezét. Aztán Milosevic a földre rogyott. Ekkor kitárult az ajtó, Holly pedig a fülsiketítő zaj és a vakító fény elől egyenesen Reacher karjába rohant. A nap sugara rávetődött Milosevicre. A hátán feküdt a földön. Kezében a revolvere. A kakas hátrahúzva rajta. A szeme helyén egy darab törött csempe állt ki az arcából. Úgy három inchnyire hatolt be a fején, és ugyanannyi lógott ki belőle. A behatolási pont mellett vékony patakban folyt ki a vér. A nyitott ajtó ezután zsúfolásig telt emberekkel. Reacher látta a porfelhő közepén álló McGratht és Garbert. Mögöttük egy Éjszakai Sólyom landolt. Hárman ugrottak ki belőle, és rohantak a bejárathoz. Egy civil meg egy ezredes. És Johnson tábornok. Holly megfordult, meglátta őket, aztán újra Reacher mellébe temette az arcát. Garber ért oda elsőnek hozzájuk. Kihúzta őket a fénybe és a zajba. Összekapaszkodva bukdácsoltak előre. A helikopter propellerjének suhogása beléjük kapott. McGrath odalépett Holly mellé, kihúzta Reacher karjából, aztán magához vonta és szorosan átölelte. Johnson tábornok is melléjük lépett. – Holly – tátogta a félhomályban. A lány kiegyenesedett. Rámosolygott az apjára. Haját a füle mögé tűrte. Kibontakozott McGrath karjából, és megölelte az apját. – Még van egy kis dolgom, apa – kiabálta túl a zajt – Majd később mindent elmesélek.

46. fejezet

Reacher a kezét pörgetve jelezte a helikopter pilótájának, hogy ne kapcsolja ki a gép motorját, közben a kavargó porban meg zajban odarohant Garberhez, és visszavette tőle a Barrettet intett a többieknek, hogy szálljanak be. Felsegítette őket a létrán, majd végül ő is beszállt. A Barrettet lefektette a földre, és beült az egyik ülésbe. Fejére tette a mikrofont. Bekapcsolta, és átszólt a pilótának– Egyelőre maradjon itt – mondta. – Amint meglesz az útvonal, azonnal megadom. A pilóta bólintott, és a motor bugása felerősödött. A propellerek gyorsabb fokozatra álltak, és a gép a magasba emelkedett– Hova az ördögbe megyünk? – kiáltotta Webster. – Üldözőbe vesszük Stevie-t, főnök – kiáltott vissza McGrath. – Egy nagy furgonnal menekül. És a kocsi tele van dinamittal. Valahol fel akarja robbantani. Emlékszik arra, amit a kendalli seriff mondott? Mindig Stevie-t küldték, hogy végezze el a piszkos munkát. Akarja, hogy tovább magyarázzam? – De innen nem juthatott ki – kiáltotta Webster. – A hidat felrobbantották. És az erdőn át nincsenek utak. Minden lezárták. – Az erdészet embere nem ezt mondta – kiáltotta vissza McGrath. – Néhány utat tényleg lezártak. De nem tudta, hogy pontosan melyeket. Csak annyit mondott, hogy talán van út, talán nincs. – Ezeknek két évük volt arra, hogy felmérjék a terepet – kiáltott közbe Reacher. – Ugye, azt állapították meg, hogy a furgonnal jártak az erdészet útjain? A kerekek körül rengeteg onnan lerakódott homokkövet találtak. Két teljes évük volt rá, hogy találjanak egy kivezető utat. Webster kinézett balra, keleti irányba, ahol a hatalmas hegyeken túl végighúzódott az erdő. Hevesen bólogatni kezdett– Meg kell állítanunk – kiáltotta. – De vajon merre mehetett? – Hat óra előnye van – kiabálta Reacher. – Annyit feltételezhetünk, hogy az erdőn csak lassan tudott átjutni. Mondjuk, úgy két óra alatt. Tehát négy órája nyílt úton halad előre. Úgy kétszáz mérföldet tehetett meg? Egy dízel Econoline-nal, egy tonnás rakománnyal, óránként ötvennél többet nem mehet– De melyik irányba? – kiabálta túl a zajt Webster. Holly Reacherre pillantott. Ezt a kérdést maguknak is számtalanszor feltették, méghozzá ugyanabban a teherautóban. Reacher kinyitott egy térképet, és az óramutató járásával egy irányban elindult rajta. – Mehetett kelet felé – kiáltotta. – Akkor még Montanában van, túl a Great Fallson. De lehet, hogy Idahóban jár. Vagy Oregonban. Vagy félúton Seattle felé. – Nem – kiáltott közbe Garber. – Gondolkozzunk fordítva. Mert ez az egész dolog kulcsa. Milyen parancsot kapott, hová menjen? Mi lehet a merénylet célpontja? Reacher lassan bólintott. Garbernek igaza volt. A célpont a lényeg. – Mit akart Borken megtámadni? – kiáltotta Johnson. Borken ezt mondta: „Ha tanulmányozni kezded a rendszert, meg fogod gyűlölni”. Reacher erősen gondolkodott majd újra bólintott, és a mikrofont bekapcsolva átszólt a pilótának. – Indulhatunk – mondta. – Először egyenesen délnek. A zaj felerősödött, miközben az Éjszakai Sólyom a levegőbe emelkedett Eltávolodott a szikláktól. Aztán délnek fordult, és útnak indult Orrát előrecsapva felgyorsított. A zaj kissé elcsendesedett a kabinban, és a motorokból érkező folyamatos zúgassa alakult át Alattuk meg-megvillant a csupasz föld. Reacher látta a hegyen kanyargó ösvényeket és a gyakorlóteret. Eltűntek a fák között, és elnyelte őket a zöld lombkorona. Aztán előtűnt alattuk a lőtér hosszú csíkja, majd a bástya széles, sziklás területe. A gép ezután még magasabbra emelkedett, és a bíróság fehér épülete alattuk már csak egy babaháznak tűnt. Átszálltak a szakadék felett, majd a felrobbantott híd felett, és utána már csak sűrű erdő terült el alattuk. Reacher vállon veregette a pilótát, és beleszólt a mikrofonba. – Milyen sebességgel megyünk? – kérdezte. – Százhatvannal – felelte a pilóta. – És milyen irányba? – kérdezte Reacher. – Egyenesen délnek. Reacher bólintott. Behunyta a szemét, és fejszámolásba kezdett. Olyan volt, mintha megint iskolás lenne. Stevie kétszáz mérfölddel előttük jár, óránként ötven mérföldes sebességgel. Ők pedig százhatvannal követik. Mennyi idő alatt érhetik el? Reacher mindig is jó volt számtanból az iskolában. És az udvaron megvívott harcokban is. A harci kedv valahogy jobban benne maradt, mint a matematika. Most biztosra vette, hogy létezik valamilyen egyenlet a megoldásra. Valami, amelyben x és y szerepel. Valami, ami egyenlő valamivel. De az ilyen egyenleteket már régen elfelejtette. Tehát a „próba és tévedés” módszerét kellett alkalmaznia. Egy óra múlva Stevie kétszázötven mérföldre jár innen. Az Éjszakai Sólyom pedig százhatvan mérföldre. Jóval mögötte. Újabb óra elteltével Stevie, háromszáz mérföldre jár, ők viszont már háromszázhúszra. Megelőzve Stevie-t. Tehát valamikor a második óra vége felé fogják utolérni. Feltéve, hogy a megfelelő irányba mennek. Alattuk a Flathead-tó bukkant elő, jóval előttük és jóval alattuk. Reacher látta az egyenetlen talajon kígyózó utakat. Bekapcsolta a mikrofonját. – Még mindig dél? – kérdezte. – Pontosan dél – felelte a pilóta. – És még mindig százhatvan? – kérdezte Reacher. – Pontosan annyi – felelte a pilóta. – Oké, maradjon így – mondta Reacher. – Körülbelül egy óra ötven percig. – De mégis merre mehetett? – kérdezte Webster. – San Franciscóba – felelte Reacher. – De miért? – kérdezte McGrath. – Vagy Minneapolisba – mondta Reacher. – Én inkább San Franciscóba fogadnék– De miért? – ismételte meg a kérdést McGrath. – San Francisco vagy Minneapolis – mondta Reacher. – Gondolkozzék. Szóba jöhetne még Boston, New York, Philadelphia, Cleveland, Richmond, Atlanta, Chicago, St Louis, Kansas City, Missouri vagy Dallas. McGrath értetlenül vállat vont. Webster szintén értetlen arcot vágott. Johnson a segédtisztre pillantott. Garber rezzenéstelen arccal ült. Holly azonban mosolygott. Mosolygott, és Reacherre kacsintott. Reacher visszakacsintott rá, miközben a helikopter százhatvan mérföldes sebességgel, átrepült Missoula fölött.

 

Te jó ég, ma július negyedike van – szólalt meg hirtelen Webster. – Nekem mondja! – felelte Reacher. – Gondolja csak meg, hányan gyűlnek ilyenkor össze nyilvános helyeken. Egész családok gyerekekkel. Webster zordan bólintott. – San Franciscóban pontosan hol? – kérdezte. – Azt nem tudom biztosan – felelte Reacher. – Talán a nagy piactéren – szólt közbe Holly. – Az Embarcadero tér mellett. Szerintem ott lesz, főnök. Jártam már ott július negyedikén. Délután hatalmas parádét rendeznek, este pedig tűzijátékot. Egész nap óriási a tömeg. – De negyedikén mindenhol óriási a tömeg – mondta Webster. – Remélem, hogy jók a megérzéseik. McGrath felpillantott. Sebes arcán lassú mosoly jelent meg. – Jók a megérzéseink – jelentette ki. – Most már én is biztos vagyok benne, hogy San Franciscóba tart. Nem Minneapolisba, vagy máshová. Reacher rámosolygott, és kacsintott egyet. McGrath tehát megértette. – Nem akarják elmondani, hogy miért? – kérdezte Webster. McGrath elmosolyodott. – Találja ki – mondta. – Elvégre maga az FBI igazgatója. – Talán mert az van a legközelebb? – kérdezte Webster. McGrath bólintott. – Minden értelemben – mondta, és újra elmosolyodott. – Miféle értelemben? – kérdezte Webster. – Mi az ördögről beszél? Senki nem válaszolt. A katonák hallgattak. Holly és McGrath az ablakon bámultak kifelé, a kétezer láb mélységbe. Reacher előrehajolt, és kinézett a pilóta ablakán. – Hol járunk? – kérdezte. A pilóta rámutatott az alattuk fekvő betoncsíkra, – Ez a 93-as autópálya – mondta. – Most hagytuk el Montanát, és lépünk át Idahóba. Még mindig dél felé haladunk. Reacher bólintott. – Nagyszerű – mondta. – Kövesse a 93-ast. Ez az egyetlen délre vezető út, igaz? Valahol Nevada közelében fogjuk elkapni.

 

Reacher a második óra vége felé kezdett aggódni. Nagyon rossz előérzete volt. Kétségbeesetten visszanyúlt az iskolai számtanhoz. Lehet, hogy Stevie gyorsabban hajt ötvennél. Elég jó sofőr. Gyorsabb, mint Bell volt. Talán közel hatvannal repeszt Akkor hol járhat? Háromszázhatvan mérföldnyire a kiindulóponttól. Ez esetben viszont csak két óra és tizenöt perc elteltével fogják utolérni. És ha hetvennel hajt? Vajon képes az Econoline egy tonnányi rakománnyal hetven mérföldes sebességre? Talán képes. Bizonyára képes. Akkor viszont csak két óra és negyven perc múlva fogják utolérni. Ez a maximum. Valahol Montana és Nevada között Tehát még ötven percnyi pánik áll előttük. Még. több mint száz mérföldön át kell nézniük az alattuk futó betoncsíkot, amíg rá nem jönnek, hogy rosszul tippeltek, és kétségbeesetten irányt változtatnak Minneapolis felé. A helikopter maximális sebességgel, leszegett orral repült a 93-as autópálya fölött. Hét utasa előrehajolt, és az utat bámulta. Épp egy Salmon nevű város felett jártak. A pilóta úgy közölte az információt, mint valami idegenvezető. Jobbról a Mount McGuire tízezer láb magas, hatalmas csúcsa. Előttük jobbra a Twin Peaks tíz és félezer láb magasságban. Jóval előttük balra a legmagasabb csúcs, a Borah Peak, tizenkét és fél ezer láb magas. A helikopter a földfelszíntői ezer láb magasságban ingázott fel és le. A környező csúcsoknál alacsonyabban követte az alattuk futó utat, mint valami vadászkutya. Az idő csak egyre telt. Húsz perc. Harminc perc. Az úton alig volt forgalom. Északon Missoulától indulva elvezetett Idahóig, háromszáz mérföldön keresztül délnek. Egyik helység sem volt valami nagy metropolisz, ráadásul munkaszüneti nap volt. Most már mindenki elért oda, ahol az ünnepei töltötte. Egy-két személyautó és néhány túlórázó fuvaros járta az utakat. De sehol egy fehér Econoline. Láttak ugyan két fehér járművet, de mindkettő kisebb teherkocsi volt. Egyetlen nagyobb furgont láttak, de az sötétzöldre volt festve. Ez minden. Semmi több. Sehol egy fehér furgon. Az út időnként üresen futott egész hosszan előttük. És az idő csak egyre telt. Mint egy időzített bomba. Negyven perc telt el. Majd ötven. – Felhívom Minneapolist – közölte Webster. – Elcsesztük a dolgot. McGrath reménykedve várt. Csak lassan rázta a fejét. – Még ne – mondta. – Az csak tömeges pánikot keltene. El tudja képzelni, hogy reagálnának az emberek? Az evakuációt? Talán valakit halálra taposnának. Webster kinézett az ablakon a mélységbe. Egy teljes percig nézte az utat. Ötven perc telt el, a maximális idő. – A taposásnál sokkal rosszabb történhet, ha a bomba már odaért – mondta. – Inkább azt képzeljük el? Az idő egyre telt. Már ötvennyolc perc. Aztán egy teljes óra. Az út pedig továbbra is üres maradt. – Van még időnk – szólalt meg Garber. – Akár San Franciscóba. – akár Minneapolisba megy, még áll előtte némi út. Garber Reacherre pillantott. Tekintetében kétség és bizalom villant meg egyszerre. Újabb percek teltek el. Már egy óra és öt perc. Az út még mindig üres volt, ameddig csak a szemük ellátott. A helikopter zúgva szállt fölötte, de csupán újabb üres horizontot tárt fel előttük. – Bárhol járhat – szólalt meg Webster. – Talán sem San Francisco sem Minneapolis nem jó tipp. Lehet, hogy már Seattle-ben van. Vagy bárhol másutt. – Nem Seattle-ben van – mondta Reacher. Ő Mereven bámult előre. Mozdulatlanul ült és bámult. Közben a torkát félelem és pánik szorongatta. Újra és újra az órájára pillantott. Egy óra és tíz perc. Tizenegy. Tizenkettő. Tizenhárom. Tizennégy. Egy óra és tizenöt perc. Az órájára, majd az előtte fekvő üres betoncsíkra nézett. Aztán hátradőlt, és gondolataiba mélyedt. Hirtelen megfagyott benne a vér. Összeszedte minden logikáját, de I egy bizonyos ponton túl már a matematika sem volt elég. Csak úgy I érhettek el ilyen messzire, ha Stevie óránként száz mérföldes sebességgel hajt Vagy százhússzal. Vagy százötvennel. Ránézett a többiekre, és nem ismerte meg a saját hangját, amikor megszólalt. – Elszúrtuk – mondta. – Minneapolis lesz az. Reacher fejében elhalkult a motor bugása, és aznap másodszor újra feldübörgött benne egy robbanás iszonyatos zaja. Tágra nyitotta a szemét, nehogy meglássa a rémálmot, de mégis látta. Ezúttal nem tengerészgyalogosokat látott, nem kemény katonákat, akiket kivezényelnek dolgozni, hanem gyönge embereket, nőket és gyerekeket, akik egy város parkjában gyülekeznek, hogy megnézzék a tűzijátékot, és forró, vörös hamuvá égnek, mint Reacher társai tizenhárom évvel ezelőtt. A gyerekek csontjai szanaszét repültek az égő levegőben, és száz yarddal arrébb álló gyerekeket találtak el. Felhasították puha bőrüket, és a szerencsésebbeket egy évre kórházba juttatták. Minden tekintet Reacherre szegeződött. Akkor vette csak észre, hogy könnyek folynak végig az arcán, és benedvesítik az ingét– Sajnálom – mondta. A többiek elfordították tekintetüket. – Telefonálnom kell – szólalt meg Webster. – De miért épp Minneapolis? És miért gondolták, hogy San Francisco? – Azért, mert ott vannak a központi jegybank irodái – magyarázta halkan Reacher. – Összesen tizenkét ilyen iroda van. És Montanához a San Franciscó-i és a minneapolisi iroda van a legközelebb. Borken gyűlölte a központi jegybankot. Szerinte az egész egy hatalmas összeesküvés volt, hogy eltörölje a középosztályt Ez volt az elmélete, Azt mondta, ezzel sokak előtt jár a gondolkodásban. És azt állította, hogy az apját is a jegybank tette tönkre, amiért olyan kölcsönt adott neki, amit sohasem tudott volna visszafizetni. – Tehát Borken a jegybankot akarta megtámadni? – vágott. közbe Johnson. Reacher bólintott. – Kettős csapást akart mérni rá – mondta. – Miközben a világkormány ellen vívott harcot. Meglepetésszerű akciót akart a régi rendszer ellen, ahogyan Pearl Harbornál történt. És közben létre akart hozni egy teljesen új rendszert. Két legyet akart ütni egy csapásra. Ekkor hirtelen elhallgatott. Túl kimerült volt ahhoz, hogy folytassa. És elhagyta minden lelkesedés. Garber az arcát kémlelte. Valós fájdalmat látott rajta. A motorok zúgása olyan hangos volt, hogy szinte már csöndesnek tűnt. – A függetlenségi nyilatkozat tehát csak egy része volt a tervnek – mondta McGrath. – Kettős csapda. Azt akarta, hogy minden figyelmet oda irányítson, Holly miatt, meg az öngyilkosságok miatt, amíg ő a hátunk mögött lebombázza a jegybankot. Én a Kendallban hallottakból jöttem rá San Franciscóra. Úgy gondoltam, Borken azt a jegybanki irodát fogja támadni, ami az apja farmjához legközelebb áll. Webster bólintott. – Micsoda terv – mondta. – Háromnapos ünnep, mindenki szabadságon, miközben stratégiai döntést kell hozni, de mindenki rossz helyre összpontosít. Aztán az egész világ a bombázásra figyel, miközben Borken megerősíti a pozícióját odafenn. – Hol van a minneapolisi jegybanképület? – szólt közbe Johnson hirtelen. Webster vállat vont. – Fogalmam sincs – mondta. – Soha nem jártam még Minneapolisban. Gondolom, egy nagy irodaépület, bizonyára valami jobb helyen, körülötte parkokkal, talán egy folyó partján, vagy valami hasonló. Minneapolisnak van folyója, ugye? Holly bólintott. – Mississippinek hívják – mondta. – Nem – szólalt meg Reacher. – Dehogynem – vágta rá Holly. – Ezt mindenki tudja. – Nem – ismételte meg Reacher. – Mégsem Minneapolis. Mégis San Francisco. – A Mississippi nem folyik át San Franciscón – mondta Holly. Ekkor széles mosolyt pillantott meg Reacher arcán. Fáradt szeme diadalmasan csillogott. – Mi történt? – kérdezte. – Mégis jól gondoltuk San Franciscoi – mondta Reacher. Webster bosszúsan felmordult– Már régen elhagytuk – folytatta Reacher. – Mérföldekkel ezelőtt. Bekapcsolta a mikrofonját, és odaszólt a pilótának. – Forduljon vissza – mondta. – Széles körben vissza. Ezután újra elmosolyodott Mosolygott, és behunyta a szemét. – Tényleg elhagytuk – ismételte meg. – Mérföldekkel ezelőtt. Elrepültünk a feje fölött Mert a kocsit átfestették zöldre. Az Éjszakai Sólyom széles körben megfordult. Az utasok egyik ablakról a másikra pillantottak, ahogy megfordult alattuk a táj. – A járműparkolóban találtam néhány festékesdobozt – magyarázta Reacher. – Át is botlottam rajtuk. Bizonyára terepszínű alapozófesték. Ma reggel pacsmagolták rá. Az a festék talán még nedves. Megpillantottak egy kocsit, amit néhány perccel ezelőtt hagytak el. Ezer lábbal alattuk haladt. Aztán hosszú, üres útszakasz. Aztán egy fehér kombi. Majd újra üres útszakasz. Aztán egy dél felé száguldó, sötétzöld nagy furgon. – Süllyedés – utasította a pilótát Reacher. – Az lesz az? – kérdezte McGrath. A furgon és a kombi közötti távolság kezdett nőni. A furgon lemaradt. Mögötte pedig az üres horizonton kívül semmi más. A helikopter süllyedni kezdett Úgy repült a teherautó felé, mintha egy sas próbálna a levegőből elragadni egy kis nyulat. – Ez az? – kérdezte újra McGrath. – Ez – felelte Reacher. – Tényleg az – állapította meg Holly. – Biztos? – kérdezte McGrath. – Nézd a tetejét – mondta erre Holly. McGrath szemügyre vette a tetőt. Átfestették sötétzöld festékkel, de jól láthatóak voltak rajta a parányi lyukak. Mintha valaki egy sortüzet lőtt volná bele. – Két teljes napig bámultuk azokat az átkozott lyukakat – mondta Holly. – Egy életre nem fogom elfelejteni. – Összesen száztizenhárom lyuk van rajta – mondta Reacher. – Megszámoltam. Egy prímszám. Holly nevetni kezdett és előrehajolt Boldogan megszorongatta Reacher kezét. – Ez a mi kocsink – mondta Holly. – Semmi kétség nem fér hozzá. – És a sofőrt látják? – kérdezte McGrath. A pilóta leengedte a gépet, és közelebb vitte a furgonhoz. – Stevie az – kiáltotta vissza Holly. – Egész biztosan ő az. Most elkaptuk. – Van ezen. a gépen valami fegyver? – kérdezte Webster. – Két nagy géppuska – felelte a pilóta. – De nem fogom használni őket. Nem engedélyezett. A katonaság nem avatkozhat bele rendőrségi ügybe. – Elé tud kerülni, a kocsival egyvonalban? – – kérdezte Reacher. – Úgy ötven, hatvan mérföldes sebességgel? Anélkül, hogy túl sokat kérdezősködne? A pilóta elnevette magát. A mikrofon torzán közvetítette a nevetést. – Ahová csak akarja, oda tudom vinni ezt a gépet – mondta. – De természetesen a tábornok engedélyével. Johnson óvatosan bólintott. Reacher lehajolt, és felvette a földről a Barrettet. Kikapcsolta az övét, és leguggolt a földre. Intett Hollynak, hogy cseréljen vele helyet. Holly átmászott McGrathen, Reacher pedig besegítette az ülésbe. Közben érezte, hogy a gép lassít és süllyedni kezd. Kicsit meglazította Holly biztonsági övét, és lazán a dereka köré csavarta. Aztán kinyúlt az ajtó felé. Lenyomta a kilincset, és elhúzta az ajtót. Hirtelen megcsapta őket az ajtón át beáramló friss levegő, ahogy a gép oldalvást fordult, és szelte a levegőt. A zöld kocsi alattuk volt és mögöttük, talán kétszáz láb mélységben. A pilóta hozzáigazította a sebességüket az autóhoz, és úgy fordította a gépet, hogy Reacher egyenesen az útra nézhessen. – Így jó lesz? – kérdezte. Reacher bekapcsolta a mikrofont. – Tökéletes – mondta. – Van valami előttünk? – Egy jármű jön a másik irányból – mondta a másodpilóta. – Ha az elment, tíz mérföldön át semmi. – És mögöttünk? – kérdezte Reacher. Látta, ahogy elhalad a másik irányból jövő jármű. McGrath elfordította a fejét. Aztán visszafordult, és bólintott. – Hátul is tiszta – mondta. Reacher a vállára vette a Barrettet. Lövésre kész helyzetbe állította. Egy mozgó járműre lőni egy másik mozgó járműből nem a legideálisabb dolog, de a távolság csupán hetven yard volt, és a célpont jó húsz láb hosszú és hét láb széles, így nem aggódott, hogy esetleg mellé talál. Megcélozta a furgon tetejét. Kiszámolta, hogy a kocsi mozgása és a levegő ellenállása miatt körülbelül pont a rakomány tér közepén fog célba érni a golyó. Közben eszébe jutott, vajon még ott van-e a vastag matrac. – Várjon – kiáltotta Webster. – Mi van, ha téved? Mi van, ha a kocsi üres? Hiszen csak feltételezés az egész, nem? Bizonyíték kell, Reacher. Szükségünk van valami bizonyítékra. Reacher hátra se nézett. Továbbra is a célkereszten tartotta a szemét. – A francokat – szólt vissza halkan. – Nincs szükség semmiféle bizonyítékra. Webster megragadta a karját. – Ezt nem teheti – mondta. – Lehet, hogy egy ártatlan embert öl meg. – A francokat – felelte újra Reacher. – Ha ártatlan lenne, akkor nem ölném meg. Lerázta magáról Webster kezét, és szembefordult vele. – Gondolja csak meg, Webster – mondta. – Nyugalom. Használja a logikáját. A bizonyíték csak a lövés után derül ki, nem igaz? Ha tényleg bombát szállít, akkor tudni fogjuk. Ha pedig semmit, akkor semmi sem fog történni vele. Csak egy újabb lyukat fúrok a kocsiba. A száztizennegyediket. Visszafordult az ajtóhoz. Megint felemelte a fegyverét. Ráállt a célpontra. Puszta megszokásból megvárta, amíg lelassul a lélegzése és a szívverése. Aztán meghúzta a ravaszt. A lövés hangja egy ezred másodperc alatt érte el a fülét, és ennél hetvenszer hosszabb ideig tartott, amíg a golyó elérte a célt. Egy másodpercig semmi nem történt. Aztán a kocsi hirtelen megszűnt létezni. Az autópályán csak egy forró tűzgolyó gurult végig. Hatalmas durranás rázta meg a környéket. A helikoptert is elérte az iszonyatos lökéshullám, pedig ötszáz lábbal magasabban repült. A pilóta a levegőben kiegyenesítette a gépet és visszafordult. Orrát leejtette. Az autópályán semmi más nem látszott, csak egy háromszáz yard hosszú, könnycsepp alakú hatalmas füstfelhő. Semmi törmelék, semmi fémdarab vagy guruló kerék. Csupán mikroszkopikus nagyságú részecskékből álló gőz, amely a hangsebességnél gyorsabban szelte a levegőt.

 

A pilóta még egy darabig ott keringett fölötte, aztán lassan kelet felé indult Finoman a földre tette a gépet, százyardnyi távolságra a robbanástól. Kikapcsolta a motorokat Reacher mozdulatlanul ült a fülsiketítő csöndben, majd lassan kikapcsolta az övét Lefektette a földre a Barrettet, és kiugrott a nyitott ajtón. Lassan elindult az autópálya felé. Egy tonna dinamit. Egy egész tonna. Iszonyatos robbanás. Semmi sem maradt utána. Talán egy fél mérföldes körben néhány lelapult fűcsomó, de ez minden. À robbanás hatalmas energiája akadálytalanul törhetett utat magának. Semmi puha vagy sebezhető dolog nem állt az útjába. Kirobbant, majd elgyengült, lelassult és enyhe fuvallat lett belőle, és nem tett kárt semmiben. Reacher csak szótlanul állt, és behunyta a szemét. Aztán lépteket hallott maga mögött. Holly volt az. Reacher hallotta, ahogy sántikálva odaér hozzá. Egy hosszabb lépés, majd egy csoszogás. Kinyitotta a szemét, és az útra pillantott. Holly odalépett hozzá és megállt előtte. Fejét a mellére hajtotta, s átölelte. Megszorította és tovább ölelte. Reacher felemelte a kezét és a füle mögé tűrte a lány haját, ahogyan tőle látta. – Vége – mondta Holly. – Ha van egy problémád, oldd meg – felelte Reacher. – Nálam ez a szabály. A lány hosszú ideig hallgatott. – Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne – mondta. Úgy ejtette ki ezt a mondatot, mintha hosszú beszédet mondott volna. Mintha lezárt volna egy vitát Reacher meg úgy tett, mintha nem tudná, miféle problémáról beszél. – Az apád? – kérdezte. – Hiszen most már bebizonyítottad, hogy magad is képes vagy bármire. Holly megrázta a fejét– Nem is tudom – mondta. – Nekem elhiheted – erősködött Reacher. – Amit ott a gyakorlótéren csináltál, az a legokosabb és leghiggadtabb dolog volt, amit valaha is láttam, nőtől és férfitől egyaránt Jobb, mint amit én valaha is tettem, jobb, mint amit az apád valaha is tett. Sokat adna azért a bátorságért, amit ott tanúsítottál. És én is. Most már senkinek nem kell az árnyékában élned, Holly. Hidd el. – Egy darabig én is így éreztem – mondta Holly. – De amikor újra találkoztam vele, ugyanazt éreztem, amit régen. És apámnak szólítottam. – De hiszen az apád – mondta Reacher. – Tudom – felelte a lány. – Pont ez a probléma. Reacher egy pillanatig hallgatott. – Akkor változtass nevet – mondta. – Talán az majd segít. Érezte, hogy a lány visszafojtja a lélegzetét. – Ezt vegyem ajánlatnak? – kérdezte. – Inkább javaslatnak – mondta Reacher. – És szerinted a Holly Reacher jól hangzana? – kérdezte a lány. Reacher most megint elhallgatott. És visszafojtott lélegzettel várt. Aztán végül kimondta, mi is az igazi probléma. – Szerintem csodálatosan hangzik – mondta. – De talán a Holly McGrath kicsit jobban. Holly nem válaszolt. – Ő az a szerencsés, igaz? – kérdezte Reacher. A lány bólintott. Feje alig észrevehetően mozdult. – Akkor mondd meg neki – javasolta, A lány vállat vont a karjaiban. – Nem tudom – mondta. – Olyan ideges vagyok. – Ne légy az – bíztatta Reacher. – Talán ő is valami hasonló dolgot akar neked mondani. A lány felnézett. Reacher kacsintott egyet. – Tényleg ezt gondolod? – kérdezte. – Te is izgulsz, ő is izgul – mondta Reacher. – Valakinek még kellene szólalnia. És én nem fogom megtenni helyettetek. Holly még erősebben megszorította. Aztán felnyújtózott és megcsókolta. Hosszan és erősen szájon csókolta. – Köszönöm – suttogta. – Mit? – Hogy megérted – mondta a lány. Reacher vállat vont. Ez még nem a világ vége. Csak annak tűnik. – Nem jössz? – kérdezte Holly. Reacher megrázta a fejét– Nem – felelte. Holly otthagyta Reachert a 93-as autópálya mellett, Idahóban. Reacher megvárta, míg visszamegy a helikopterhez. Amíg felmászik a létrán. Holly megállt és megfordult, visszanézett a férfire. Aztán újra elindult. Az ajtó bezárult, a propellerek pörögni kezdtek. Reacher tudta, hogy soha többé nem látja viszont. Felkavarodott mellette a por, ahogy a helikopter a magasba emelkedett. Reacher leporolta magát. Megvárta, amíg eltűnik a szeme elől, aztán mély levegőt vett, és körülnézett a kihalt úton. Péntek volt, július negyedike. A függetlenség napja.

 

Ötödikén szombaton és hatodikán vasárnap lezárták egész Yorké megyét, és a terepet átfésülte egy titkos katonái hadosztály. A rakétaegységet a légitüzérség biztonságba helyezte. Négy helikopterrel szállították el délre. Utána összeszedtek minden hadi felszerelést, amit csak találtak. Egy kisebb háborúra elegendő anyag volt. A halottkémek összegyűjtötték a holttesteket. A rakétaosztagból huszonhét férfit találtak a barlangban. Megtalálták azokat a csontvázakat is, amelyeken Reacher átmászott. És néhány megcsonkított holttestre is rábukkantak egy másik barlangban. Munkaruhát viseltek. Mintha építészek vagy ácsok lettek volna. Kivitték Fowlert a parancsnoki barakkból, Borkent pedig elszállították az útról. Milosevicet lehozták a katlanból, Brogant pedig a kis tisztásról. Megtalálták Jackson sírját az erdőben és kihantolták. Egymás mellé fektettek tizennyolc halott milicista férfit és egy halott nőt, majd helikopterrel elszállították őketGarber egyik katonai nyomozója odarepült, és magával vitte a pénzügyi számítógép adatait, majd Chicagóba küldte őket. Közben a bányák bejáratát dinamittal felrobbantották. A bástyában lebontották a vízvezetékéket és az áramvezetékeket. Felgyújtották a barakkokat, és végignézték, ahogy elégnek. Vasárnap késő estére, mire az utolsó füst is felszállt, az osztag visszament a helikopterekhez, és elrepült dél felé. Hétfőn kora reggel Harland Webster megint a Fehér Ház törtfehér falú irodájában várt. Ruth Rosen mosolyogva fogadta, s arról érdeklődött, hogy teltek az ünnepek. Webster visszamosolygott rá, és nem szólt semmit Egy órával később három ügynök letartóztatta Brogan barátnőjét. Azt tanácsolták neki, hogy hagyja el a várost, és hagyjon hátra mindent, ami a tulajdonában áll. Aztán ugyanez a három ügynök elvitte Milosevic Ford Explorerjét az FBI-iroda parkolójából, és öt mérfölddel távolabb megálltak vele. Nyitott ajtóval, és a slusszkulccsal együtt otthagyták egy kihalt utcán. Mire a kocsit ellopták, Holly Johnson már megérkezett a klinikára a térde miatt. Egy órával később már az asztalánál ült. Ebéd előtt már le is zárták az elrabolt pénz ügyét. Hétfő este hat órakor Holly otthon csomagolt, Bedobálta a csomagjait a kocsijába, és elhajtott észak felé. Beköltözött McGrath házába Evanstonban. Kedd reggel három különböző történet jelent meg a nemzeti milícia internetes oldalán. Egy montanai kis városka menekültjei délre és nyugatra vándoroltak, és a világkormány újabb hadműveletéről számoltak be. Külföldi csapatok kivégeztek néhány milicista hőst. A külföldi csapatokat egy francia idegenlégiós vezette. Az úgynevezett SDI-technológia segítségével sikerült győzniük, amelyben műholdakat, lézersugarakat és mikrochipeket alkalmaztak. Az újságírók megírták a sztorit, és felhívták az FBI-t. Kedd estére az FBI szóvivője hivatalos közleményben cáfolta meg az elhangzottakat. Szerda reggelre Reacher autóstoppal, öt fuvar után elért Wisconsinba. Eredetileg, pontosan egy héttel ezelőtt is ez volt az úti célja. Szerette ezt a várost. Úgy gondolta, júliusban szép hely. Péntek délutánig ott maradt.

 

Impresszum

 

GENERAL PRESS KIADÓ

1999

 

A mű eredeti címe:

Die Trying

Copyright © by Lee Child 1998

Published 1998 by Bantam Press

Hungarian translation,

© SÁROSSY BECK ANITA és GENERAL PRESS KIADÓ, 1999

 

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és

az elektronikus sajtóban

részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

 

Fordította

SÁROSSY BECK ANITA

 

Sorozatszerkesztő .

DR. BORBÉLY SÁNDOR

 

A borítótervet

GREGOR LÁSZLÓ

Készítette

 

ISSN 1416-7026

ISBN 963 9076 58 9

 

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN

 

Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás

több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt-ben készült 1999-ben

Felelős vezető:

György Géza vezérigazgató

 

 

Tartalomjegyzék

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

30. fejezet

31. fejezet

32. fejezet

33. fejezet

34. fejezet

35. fejezet

36. fejezet

37. fejezet

38. fejezet

39. fejezet

40. fejezet

41. fejezet

42. fejezet

43. fejezet

44. fejezet

45. fejezet

46. fejezet

Impresszum

Table of Contents

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

30. fejezet

31. fejezet

32. fejezet

33. fejezet

34. fejezet

35. fejezet

36. fejezet

37. fejezet

38. fejezet

39. fejezet

40. fejezet

41. fejezet

42. fejezet

43. fejezet

44. fejezet

45. fejezet

46. fejezet

Impresszum