24. fejezet

Az FBI gépe Fargóban üzemanyagot tankolt, majd egyenesen továbbrepült Kaliforniába. McGrath újra felvetette, hogy inkább Montanába kéne menniük, Webster azonban továbbra is ellenezte az ötletet, ő inkább a türelmesebb, lépésről lépésre megoldások híve volt, így előbb Kaliforniába mentek, hogy utánajárjanak Beau Borken előéletének, majd onnan a coloradói Peterson légi támaszpontra, ahol Johnson tábornokkal találkoztak. McGrath volt az egyetlen ember az FBI-nál, aki képes volt ordítani Websterrel, és meg is tette, de a vita nem egyenlő a győzelemmel, így végül McGrath, Webster, Brogan és Milosevic valamennyien Mojaveba mentek, kimerülten, idegesen és duzzogva ülve a fülledt és zajos kabinban. – Szükségem van minden rendelkezésre álló háttérinformációra – magyarázta Webster. – Elvégre én felelek ezért az akcióéit, és ezekkel a fickókkal jobb, ha nem felületeskedünk. McGrath ránézett, és azt gondolta: Ne játszd itt a politikust, amikor Holly élete forog kockán, Webster. De inkább nem szólt semmit. Csak feszülten ült a kis gépen, amely megkezdte leszállását a sivatag szélén lévő kifutópályára. Nyugati parti idő szerint nem sokkal hajnali kettő után értek földet. A mojave-i FBI-iroda főnöke a kocsijával várta őket a sivatagi leszállópályán. Miután beszálltak, délnek indultak, az alvó város felé. – A Borken család Kendallból származik – magyarázta az FBI-ügynök. – Egy kis város, ötven mérföldnyire innen. Mezőgazdaságból, jobbára citrusfélék termesztéséből élnek. Egyszemélyes rendőrőrs működik ott. A seriff már vár minket. – Tud valamit az ügyről? – kérdezte McGrath. A kormánynál ülő férfi vállat vont– Talán igen – mondta. – Elvégre kis városról van szó. A sivatagon át nyolcvanöt mérföld per órás sebességgel pont harminchat perc alatt tették meg az ötven mérföldet Kendall néhány épületcsoportból álló városka volt egy erdő mellett. A város egyetlen benzinkútja mellett volt egy élelmiszerüzlet, egy termelői központ meg egy alacsony betonépület, amelynek tetejéről rúdra erősített antenna meredezett a magasba. Előtte, a járda szélén járőrkocsi parkolt. Rajta a következő felirat: Kendall megyei seriff. A kocsi mögötti iroda ablakából egyetlen lámpa fénye szűrődött ki. A kocsiból kiszálló öt ügynök ásítozva nyújtózott egyet, és sorban beléptek a betonépületbe. A kendalli seriff úgy hatvan év körüli, robosztus, szürkés hajú férfi volt. Megbízhatónak tűnt. Webster intett neki, hogy üljön vissza a helyére, McGrath pedig kiterítette elé az asztalra a négy felnagyított fotót. – Megismeri ezeket? – kérdezte. A seriff közelebb húzta a fényképeket, és sorra szemügyre vette őket. Aztán egyenként a kezébe fogta valamennyit, majd más sorrendbe rendezte. Úgy rakta vissza a képeket az asztalára, mintha egy nyerő pakli kártyát helyezett volna le. Aztán bólintott, és keresgélni kezdett az íróasztalában. Kihúzott egy fiókot, és kiemelt belőle háromkötegnyi dossziét. A három dossziét három fénykép alá helyezte. Aztán rövid ujjával rábökött az első képre. – Ez itt Peter Wayne Bell – szólalt meg. – Mojave-i kölyök, de sokszor járt errefelé. Gondolom, maguk is tudják, hogy nem túl rendes fickó. A seriff biccentett az asztalán álló számítógép monitorja felé. A monitoron zöldes fénnyel villózott a Nemzeti Bűnügyi Központ Adatbázisának egy oldala. A jelentés az északdakotai rendőrségtől jött, akik az átokban talált holttestet azonosították. Azonosították, majd előástak mindent, amit tudtak róla. A seriff ezután arrébb tolta a kezét, és egyik ujját a következő fotóra tette. A fotó azt a fegyveres férfit ábrázolta, aki Holly Johnsont betuszkolta a Lexusba. – Steven Stewart – mondta. – Más néven Stevie, vagy kis Stevie. Parasztfiú, és kicsit lassú észjárású gyérek, ugye, értik? Izgága, ideges típus. – És mi áll az aktájában? – érdeklődött Webster. A seriff vállat vont. – Semmi különös – felelte. – A fiú túl hülye ahhoz, hogy bármit is csináljon. Amolyan bandába verődő típus, aki a többiekkel együtt benne van minden balhéban, de amikor odaérek, ő még ott áll. Hát ilyen a kis Stevie. Egy tucatszor bezárattam, de soha nem követett el semmi komolyabbat. McGrath bólintott, majd ujjával a Lexus első ülésén ülő fegyveresre bökött. – És ez itt? – kérdezte. A seriff arrébb tolta az ujját, és a férfi fényes torkára tette. – Ez itt Tony Loder – mondta. Elég rossz fiú. Okosabb, mint Stevie, de hülyébb, mint maga vagy én. Odaadom az aktáját. Lehet, hogy nem lesznek fönn egész éjszaka miatta, de az biztos, hogy okoz majd rossz álmokat. – És mi a helyzet ezzel a magas fickóval? – bökött a következőre Webster. A seriff áttolta az ujját az utolsó képre, és megrázta őszülő fejét. – Soha nem láttam – mondta. – Ebben biztos vagyok. Emlékeznék, ha láttam volna. – Feltevésünk szerint talán külföldi – magyarázta Webster. – Talán európai. Lehet, hogy akcentussal beszél. Ez sem mond magának semmit? A seriff csak tovább rázta a fejét. – Soha nem láttam még – ismételte újra. – Emlékeznék rá. – Rendben van – szólalt meg McGrath. – Bell, a kis Stevie Stewart, Tony Loder és egy rejtélyes idegen. Hogy kerül a képbe a Borken fiú? A sheriff vállat vont. – Az öreg Dutch Borken soha nem illett be semmilyen képbe – mondta. – Pontosan ez volt a baj vele. Megjárta Vietnamot, mint gyalogsági katona, aztán, miután leszerelt, ideköltözött. Hozott magával egy csinos feleséget és egy kövér, tízéves kisfiút. Belefogott a citromtermesztésbe, és egy darabig szépen megélt belőle. Furcsa egy pasas volt, amolyan magának való, nemigen mutatkozott a városban. De gondolom, azért boldog volt. Aztán a felesége egyszer csak beteg lett és meghalt, és a fiú nagyon furcsán kezdett viselkedni, a piac meg befuccsolt, leestek a bevételek, és a termelők sorra folyamodtak banki kölcsönökért, mire a kamatlábak felszöktek, a föld ára meg leesett, így a fedezet értéke csökkent, no és az öntözés ára is felment, és a termelők egymás után mind tönkrementek. Borken nem bírta feldolgozni a bukást, és a fejébe eresztett egy golyót. Webster bólintott. – A kövér, tízéves kisfiú Beau Borken volt? – kérdezte. A seriff bólintott. – Beau Borken – mondta. – Furcsa egy fiú. Nagyon okos. De egy megszállott. – Minek a megszállottja? – kérdezte McGrath. Elkezdtek jönni a mexikóiak – magyarázta a seriff. – Olcsó munkaerő. Az ifjú Beau kezdettől fogva ellenezte a dolgot. Oltogatni kezdte az embereket, hogy Kendallnek fehérnek kell maradnia. Csatlakozott a John Birch félékhez. – Tehát rasszista volt? – kérdezte McGrath. – Eleinte igen – felelte a seriff. – De aztán kitalálta ezt az összeesküvéselméletet is. Hogy a zsidók irányítják a kormányt, meg ilyesmi. Vagy az ENSZ, vagy mindkettő, vagy valami egész más. Meg hogy a kormány kommunista, és el akarja foglalni a világot, és mindenre titkos tervük van. Egy hatalmas összeesküvés készül mindenki ellen, különösen őellene. A bankok irányítják a kormányt, vagy inkább fordítva, nem is tudom. És a bankok is mind kommunisták, és tönkre akarják tenni Amerikát. Kitalálta, hogy a bank csupán azért adott kölcsönt az apjának, hogy később csődbe juttassa őt, és átjátssza a farmot a mexikóiaknak vagy a feketéknek. Egész idő alatt ilyesmiket zagyvált. – És mi történt vele? – kérdezte Webster. – Nos, a bank végül tényleg csődbe juttatta, mivel nem fizette vissza a tartozást – mondta a seriff. De a földjét, nem adták oda a mexikóiaknak. Eladták annak a nagyvállalatnak, amely a környéken mindent birtokol, és amit a nyugdíjalapból finanszíroznak, amiből persze az következik, hogy az itt lakók pénze áll benne, nem a kommunistáké vagy a mexikóiaké. – De a fiú mégis valami összeesküvést lát az apja halála mögött? – kérdezte Brogan. – Pontosan – felelte a seriff. – Pedig az igazság az, hogy az öreget maga a fiú készítette ki. Gondolom, az öreg Dutch sok mindent el tudott volna viselni, csak azt nem, hogy a fia begolyózik. Kegyetlen, önző és furcsa fiú lett. Ha engem kérdeznek, szerintem az öreg emiatt lőtte fejbe magát. – És hová ment Beau? – kérdezte Webster. – Montanába – felelte a seriff –, legalábbis én úgy hallottam. Köze volt azokhoz a jobboldali csoportokhoz, tudják, a milíciákhoz. Felküzdötte magát a vezetőjükig. Kitalálta, hogy a fehér embereknek talpra kell állniuk és harcolniuk kell. – És a többiek követték? – kérdezte Brogan. – Hárman biztosan – mondta a seriff. – Ezt a magas fickót még soha nem láttam. A kis Stevie, Loder és Peter Bell vakon követték Beaut, mint a robotok. Mind vele mentek. Volt egy kis megtakarított pénzük, a Borken-házból mindent elvittek, ami mozdítható volt, és elindultak északra. Azt tervezték, hogy vesznek ott valami olcsó földet, és körbebástyázzák magukat, hogy ki ellen, azt nem tudom, mert ahogy hallom, nem sokan élnek arrafelé, ráadásul mind fehérek. – És van valami az aktájában? – érdeklődött Webster. A seriff megrázta a fejét. – Szinte semmi – felelte. – Beau elég okos ahhoz, hogy ne csináljon semmi olyat, amiért elkaphatják. – De – firtatta McGrath azért csinál dolgokat, csak éppen nem kapják rajta? A seriff bólintott. – Arra a fegyveres autólopásra céloz? – kérdezte. – Valahol az állam északi részén? Igen, hallottam róla. De nem sikerült rábizonyítani, igaz? Mondom, hogy elég okos a fiú. – És van még valami, amiről tudnunk kell? – erősködött Webster. A seriff egy pillanatig elgondolkodott, majd bólintott. – Volt egy ötödik fiú is – mondta. – Egy Odell Fowler nevű. Ő is biztos ott van Beau közelében. Erre mérget vehetnek. Loder, Stevie és Bell csak a végrehajtók voltak, de lefogadom, hogy a háttérből Borken és Fowler mozgatják a szálakat– Még valami? – kérdezte újra Webster. – Eredetileg volt még velük egy hatodik fickó is – felelte a seriff. – Egy Packer nevű fiú. Hatan voltak, hat elvetemült csirkefogó. Aztán ez a Packer fiú egyszer csak járni kezdett egy mexikói lánnyal. Nem tehetett róla, egyszerűen beleszeretett. Beau megtiltotta neki, hogy lássa. A dolog óriási feszültséget okozott köztük. Aztán egy napon Packer eltűnt, Beau pedig csupa vidámság volt és nyugalom. A bozótosban bukkantunk rá Packerre, egy hatalmas kereszthez szögelték. Keresztre feszítették. Már jó néhány napja halott volt. – És gondolja, hogy Borken tette? – kérdezte Brogan. – Bizonyítani nem tudtuk – felelte a seriff. – De én biztos vagyok benne, hogy ő volt. És abban is, hogy rábeszélte a többieket, hogy segítsenek neki. Született vezéregyéniség. Bárkit, bármire rá tud venni, nekem elhihetik. Kendallból Mojave-ig ötven mérföldet tettek meg kocsival. Mojave-től a coloradói Peterson légi támaszpontig további nyolcszázharminc mérföldet egy repülőgéppel. A háromórás út után éppen a pompás hegyi pirkadatra érkeztek meg Petersonba. Olyan látványban volt részük, amelyért, mások fizetnek, de a négy FBI-ügynök észre sem vette. Július harmadika, csütörtök volt, a válság negyedik napja, és az elégtelen mennyiségű pihenés és táplálék mindannyiukat megviselte, de továbbra is csak a munkára koncentráltak. Johnson tábornok nem ment ki eléjük személyesen. Ő a hatalmas támaszpont egy másik részén üdvözölte éppen az éjszakai őrjáratról visszatérő ügyeleteseket. a tábornok segédtisztje üdvözölte Webstert, kezet rázott a másik három ügynökkel, majd elvezette őket egy számukra előkészített tárgyalóhelyiségbe. Az asztalon egy kinagyított, kiélesített, fekete-fehér fénykép feküdt. Valami tájképfélének tűnt. Úgy festett, mint egy holdbéli táj. – Ez itt Anadir, Szibéria egy részlete – magyarázta a segédtiszt. – Műholdas fotó. A múlt héten még egy hatalmas légi támaszpont állt ott. Egy nukleáris rakétatámaszpont. A kifutópályája egyenesen a mi utahi rakétatámaszpontunkra irányult. A leszerelési egyezmény alapján meg kellett semmisíteni. Az oroszok a múlt héten eleget tettek az egyezmény követelményének. A négy FBI-ügynök a fénykép fölé hajolt. A képen nyoma sem volt bármilyen ember csinálta építménynek. Csak kráterszerű lyukakat láttak rajta. – Eleget tettek? – ismételte meg McGrath. – Nekem úgy tűnik, elég lelkes munkát végeztek. – Na és? – kérdezte Webster. A segédtiszt elővett egy térképet. Kihajtogatta és hátrább lépett, hogy mindenki jói láthassa. A térkép a világ egy részét ábrázolta, rajta volt Kelet-Ázsia és az Egyesült Államok nyugati része, a közepén Alaszkával meg az Északi Sarkkal a tetején. A segédtiszt szétnyitotta a hüvelyk– és mutatóujját, és bemérte a távolságot Szibériától délkeletre, Utahig. – Anadir itt volt – mondta. – Utah pedig itt van. Természetesen tudtunk a rakétatámaszpont létezéséről, és gondoskodtunk megfelelő elhárításról, amelynek része volt egy óriási alaszkai rakétatámaszpont, meg négy „föld-levegő” rakétakilövő támaszpont is, amely északról délre egy vonalban helyezkedett el, az Anadir és Utah közti légifolyosó vonalában, itt, itt és ezen a két ponton, közrefogva a Montana és Idaho határolta keskeny sávot. Az ügynökök tudomást sem vettek az idahói piros pontokról. Ám a Montana területén bejelölt helyeket annál jobban szemügyre vették. . – Milyen fajta támaszpontok ezek? – kérdezte Webster. A segédtiszt vállat vont. – Amolyan ideiglenes támaszpontok – mondta. – A hatvanas években tákolták össze őket, és azóta csak vegetálnak. Őszintén szólva, nem számítottunk rá, hogy valaha is használni fogjuk őket Az alaszkai rakétakilövők teljesen elegendőek voltak. Azon túl nemigen juthatott át rakéta. De tudják, hogy van ez, Nem ártott a túlzott óvatosság. – És milyen fegyverek vannak ott? – kérdezte McGrath. – Minden bázison volt egy Patriot üteg – magyarázta a segédtiszt. – De azokat már egy ideje elszállították onnan. Eladtuk Izraelnek. Most már csak Stinger rakéták maradtak ott, tudják, azok a vállból kilőhető, gyalogsági rakéták. Webster hitetlenül nézett a segédtisztre. – Stingerek? – kérdezte. – Maguk gyalogsági fegyverekkel akarták viszonozni a szovjet bombázók támadását? A segédtiszt bólintott. Meggyőző kifejezés ült az arcán. – Miért ne? – kérdezte. – Ne felejtse el, hogy azok a támaszpontok csak kirakatnak kellettek. Elvileg semmi sem juthatott Alaszkán túl. De a Stingerek működtek volna. Több ezret szállítottunk belőlük Afganisztánba. És több száz szovjet gépet lelőttek velük. Jobbára helikoptereket, de a lényeg az, hogy működtek. Elvégre egy hőérzékélő mindig hőérzékélő marad. Teljesen mindegy, hogy egy teherautóról vagy egy amerikai katona válláról lövik ki. – És mi a jelenlegi helyzet? – kérdezte Webster. – Megszűntetjük ezeket a támaszpontokat – magyarázta a férfi. – Ezért van itt a tábornok, uraim. Visszahozzuk a felszerelést meg a személyzetet ide, Petersonba, és szervezünk egy búcsúceremóniát. – És hol vannak pontosan ezek a támaszpontok? – kérdezte McGrath. – A montanai támaszpontok. A segédtiszt közelebb húzta a térképet, és szemügyre vette. – A legdélebbi egy farm területén van elrejtve, Missoula mellett – mondta. – Az északi bázist a völgyben rejtettük el, Kanadától úgy negyven mérföldnyire, egy Yorké nevű kisváros mellett. Miért? Csak nincs valami probléma? McGrath vállat vont. – Azt még mi sem tudjuk – mondta.

A segédtiszt megmutatta nekik, hol reggelizhetnek, aztán magukra hagyta őket, hogy megvárják a tábornokot. Amikor Johnson megérkezett, már nekiláttak a tojásnak, de a pirítós még nem készült el, így azt otthagyták, és együtt visszamentek a tárgyalóba. Johnson most egész másnak nézett ki, mint az a behízelgő pasas, akivel Webster hétfő este találkozott. A korai óra és a háromnapos alvatlanság miatt húsz fonttal könnyebbnek és húsz évvel öregebbnek tűnt Arca sápadt volt, a szemei pedig vörösek. Úgy festett, mint aki a vereség szélén áll. – Nos tehát, mi az, amit tudunk? – kérdezte. – Úgy tűnik, szinte mindent – felelte Webster. – A jelenlegi feltételezésünk szerint az ön lányát egy montanai milíciacsoport rabolta el. Többé-kevésbé azt is tudjuk, hol a bázisuk. Valahol az északnyugati völgyek környékén. Johnson lassan bólintott. – És jelentkeztek már? – kérdezte. Webster megrázta a fejét. – Még nem – mondta. – Akkor mi lehet az indíték? – kérdezte a tábornok. – Mit akarhatnak? Webster újra csak megrázta a fejét. – Azt még nem tudjuk – felelte. Johnson megint bólintott, kicsit bizonytalanul. – Kik ezek az emberek? – kérdezte. McGrath kinyitotta a kezében tartott borítékot. – Eddig négy hevünk van – magyarázta. – Közülük három benne volt a rablásban, és szilárd bizonyítékaink vannak arra, hogy ki lehet a milícia parancsnoka. Egy Beau Borken nevű fickó. Mond ez a név önnek valamit? – Borken? – ismetelte meg a tábornok. Aztán megrázta a fejét. – Nem, semmit. – Értem – mondta McGrath. – És erről a pasasról hallott már? A neve Peter Bell. McGrath átadta Johnsonnak azt a Lexus volánjánál ülő Béliről készült kinagyított fotót. Johnson hosszasan szemügyre vette, majd megrázta a fejét. – A férfi halott – mondta McGrath, – Nem ért vissza velük Montanába. – Helyes – jegyezte meg Johnson. McGrath most újabb képét adott át neki. – És Steven Stewart? – kérdezte. Johnson kis ideig nézte a képet, de végül megint csak a fejét rázta. – Sohasem láttam még ezt az embert. – És Tony Loder? – folytatta McGrath. A tábornok rámeredt Loder arcára, és megrázta a fejét. – Őt sem – mondta. – Ezek hárman Borkennel együtt mind kaliforniaiak – magyarázta McGrath. – És van még egy negyedik is, egy Odell Fowler nevű fickó. Az ő nevét hallotta már? Johnson megrázta a fejét. – És itt van még ez a pasas – folytatta McGrath. – Róla nem tudjuk, hogy ki lehetÁtadta a magas fickóról készített fotót. Johnson rápillantott, aztán levette róla a tekintetét. Majd újra rámeredt. – Őt talán ismeri? – kérdezte McGrath. – Ismerősnek tűnik – mondta. – Esetleg láthattam valahol. – És nemrég látta? – kérdezte McGrath. A tábornok nemlegesen csóválta a fejét. – Nem – mondta. – Elég rég lehetett, hogy találkoztam vele. – A katonaságnál? – kérdezte Webster. – Igen, azt hiszem – bólintott Johnson. – A legtöbb ember, akit ismerek, a katonaságnál van. A tábornok segédtisztje a válla mögül szemügyre vette a képet. – Nekem nem ismerős – mondta. – De szerintem faxoljuk el a Pentagonba. Ha ez a pasas a katonaságnál van, talán akad valaki, aki együtt szolgált vele. Johnson megrázta a fejét. – Küldjék inkább a katonai rendőrséghez – javasolta. – Ez a fickó bűnöző. Nagy az esély rá, hogy a katonaságnál is elkövetett valamit. Talán van róla valamilyen anyaguk.

25. fejezet

Pirkadat után egy órával jöttek érte. Reacher a kemény széken ült félálomban, ölébe ejtett megbilincselt kézzel, vele szemben Joseph Ray, éberen és készenlétben. Reacher az éjszaka nagy részében a dinamitról gondolkodott. Régi dinamitról, amit elhagyott bányákban hagynak ott. Elképzelte, ahogy a kezébe vesz egy, rudat. Megsaccolja a súlyát. Aztán kiszámolta, mekkora lehet a Holly szobája mögötti falrés mérete. És meddig lehet feltöltve régi dinamittal. Régi, rothadó rudakkal, amelyekből már folyik a nitroglicerin, és teljesen instabilak. Lehet, hogy egy egész tonna instabil dinamit van körülötte, ami talán annyira még nem rossz, hogy egy váratlan mozdulatra felrobbanjon, de elég érzékeny ahhoz, hogy egy kóbor tüzérségi lövedék beindítsa. Vagy akár egy nagyobb kalapácsütés. Aztán egyszer csak lépések zajára lett figyelmes, mintha a kunyhó előtt egy csapat vonult volna el. Kitárult az ajtó, és amikor Reacher megfordult, hat őr állt előtte. A vezetőjük előrelépett, és a karjánál fogva felhúzta. Kivonszolták a fényes reggeli napsütésbe, ahol öt, egymás mellett álló, automata fegyvert ráfogó férfival találta szemben magát. Terepszínű ruhás, szakállas katonákkal. Reacher a napfénytől pislogva állt. A puskacsövekkel hátulról taszigálva átvezették az irtáson, egy szűk ösvényig, amely beleveszett a sötét erdőbe. Ötven yardnyi menetelés után újabb tisztáshoz értek. Egy kis területen négyszög alakban kiirtott tisztás volt Rajta két cédrusfa lemezből készült épület. Egyiknek sem volt ablaka. Az őrök megállították, és az egyik a puskája csövével a bal oldali épületre bökött. – A parancsnoki barakk – mondta. Aztán a jobb oldali épületre mutatott– Az meg a büntetőbarakk – mondta. – Amit mindenki igyekszik elkerülni. A hat őr magabiztosan nevetni kezdett, aztán a vezetőjük bekopogott a parancsnoki barakk ajtaján. Egy pillanatig várt, majd benyitott. Reachert a hátának szegezett puskacsővel betuszkolták. Odabenn fényárban úszott minden. A tetőbe épített mohazöld tetőablakokon át beszűrődő napfényhez hozzáadódott a villanykörtékből áradó fény. A szobában egy csupasz tölgyfa íróasztal állt hasonló fából készült, nagy kerek székekkel, amelyeket Reacher eddig csak régi filmekben látott, újságírók és bankárok irodáiban. A falra szögelt zászlókon és szalagokon kívül semmi más dekoráció nem volt a szobában. Az asztal mögött egy hatalmas vörös horogkereszt volt, a többi falon pedig hasonló, fekete-fehér motívumok. Az egyik falon táblára rajzszögelt Montana térkép állt. Az állam északnyugati csücskének egy része feketére satírozva. A csupasz padlón egymásra halmozott szórólapkötegek, poszterek és kéziratok álltak. Az egyiknek ez volt a címe: „Szárítva jobb”. A poszteren azt igyekeztek bemutatni, hogyan tartósítható az élelmiszer egy esetleges ostrom alatt. Egy másik kéziratban részletesen leírták, hogyan téríthető el egy civil utasokat szállító vonat. A szobában állt még egy oda nem illő, mahagónifából készült fényes könyvespolc, telepakolva könyvekkel. Az ajtóból beszűrődő nap fénye ráesett a könyvekre, megvilágítva bőrrel bevont gerincüket és aranybetűs címüket. Volt néhány háborús történelmi könyv, németből és japánból lefordítva. Egy teljes polcot elfoglaltak a Pearl Harborról szóló kötetek. Olyan könyvek, amelyekből még Reacher is tanult, de máshol, és jóval korábban. Reacher mozdulatlanul állt. Borken az asztala mögött ült. Haja szinte fehéren villogott a fényben. A fekete uniformis pedig szürkésnek tűnt Borken csak némán meredt Reacherre. Aztán rámutatott az egyik székre, és jelezte az őröknek, hogy odakint várjanak. Reacher belehuppant a székbe. A kimerültség kezdett úrrá lenni rajta, és hasát égette az adrenalin. Az őrök végigtrappoltak a szobán, és kimentek. Az ajtó halkan bezárult mögöttük. Borken előrenyújtotta a kezét, és kihúzott egy fiókot. Kivett belőle egy régi kézifegyvert. Hangos koppanással letette maga elé az asztalra. – Meghoztam a döntésemet – szólalt meg. – Arról, hogy életben maradjon-e, vagy meghaljon. Ekkor az asztalon fekvő ócska fegyverre bökött. – Ismeri ezt? – kérdezte. Reacher vetett egy pillantást a fegyverre, majd bólintott. – Egy Marshal Colt – mondta. Borken is bólintott. – Pontosan – mondta. – Méghozzá egy eredeti, 1873-as Marshal Colt, amilyet az amerikai lovasság használt. Ez az én saját fegyverem. Jobb kezébe vette a fegyvert, és méregetni kezdte. – Tudja, mennyit tud lőni? – kérdezte. Reacher újra bólintott. – Hat lövést, negyvenöt kaliberest – mondta. – Elsőre kitalálta – folytatta Borken. – Hat negyvenötöst lő ki, másodpercenként kilencszáz láb sebességgel, egy hét ujjnyi vastag csőből. Tisztában van azzal, mit tennének magával ezek a golyók? Reacher vállat vont. – Az attól függ, hogy eltalálnak-e – felelte. Borken üveges tekintettel meredt rá. Aztán elvigyorodott. Nedves szája begörbült, és az arca szinte összenyomta szűk szemeit. – Biztosan eltalálnák – mondta. – Ha én lőném ki őket, eltalálnák. Reacher újra megvonta a vállát. – Onnan talán igen – mondta. – Bárhonnan – vágott közbe Borken. – Innen, ötven láb vagy ötven yard távolságból, ha én lövök vele, eltalálják. – Emelje fel a jobb kezét – szólalt meg Reacher. Borken értetlen arcot vágott. Aztán lerakta az asztalra a fegyvert, és a magasba emelte hatalmas, fehér kezét, mintha egy ismerősének integetne, vagy épp esküt tenne valamire. , – A fenéket – mondta Reacher. – A fenéket? – ismételte meg Borken. – Igen – mondta Reacher. – Az a fegyver meglehetősen pontos, de nem a világ legjobb fegyvere. Ha valakit ötven yardról el akar találni vele, őrült módjára kellett volna gyakorolnia hozzá. De maga nem gyakorolt. – Igazán? – kérdezte Borken. – Nem, nem gyakorolt – felelte Reacher. – Nézze csak meg ezt a vackot. 1870-ben tervezték, igaz? Látott korabeli fényképeket? Az emberek sokkal kisebbek voltak akkor. Alacsony, alultáplált kis emberek, akik nemrég emigráltak Európából, ahol generációk óta éheztek. A kis embereknek pedig kisebb volt a kezük. Nézze meg ennek a fegyvernek a markolatát Nem magára méretezték. Ha a kezébe veszi, aránytalanul nagynak tűnik rajta a keze. És az a markolat egy százötven éves diófa. Kemény, mint a kő. A markolat hátulja és az alatta lévő kakas folyton visszaütne. Ha sokat használta volna ezt a fegyvert, akkor hatalmas bőrkeményedés lenne a hüvelyk– és a mutatóujja között, amit innen jól láthatnék. De nem látok bőrkeményedést, tehát ne mondja, hogy sokat gyakorolt vele, és hogy gyakorlás nélkül tökéletes céllövő. Borken zord pillantást vetett Reacherre. Aztán újra elmosolyodott Nedves ajka szétnyílt, és apró szeme résnyire szűkült Kihúzott egy másik fiókot, és elővett belőle egy másik kézifegyvert. Egy 9 milliméteres Sig-Sauert, amely ötévesnél nem lehetett idősebb. Sokat használt, de jól karbantartott fegyver volt, hatalmas, szögletes markolattal. – Hazudtam – szólalt meg. – Tulajdonképpen ez a személyes fegyverem. És most már biztosan tudom, hogy jól döntöttem. Megállt, hogy Reacher megkérdezhesse, mit döntött. Reacher viszont csak hallgatott Összeszorította a száját. Nem állt szándékában semmit sem kérdezni, még ha ez lett volna az utolsó mondata, amit valaha is kimond. – Itt mi nagyon komolyan beszélünk – szólalt meg újra Borken. – Teljesen komolyan. Nem játszunk semmiféle játékot. És pontosan látjuk, hogy mi folyik itt. Újra elhallgatott, hogy Reacher megkérdezhesse, mi folyik itt. De Reacher nem szólt semmit. Csak ült a helyén, és a semmibe bámult. – Amerikának despota kormánya van – folytatta Borken. – Egy diktatórikus kormány, amelyet külföldről irányítanak az ellenségeink. A jelenlegi elnökünk tagja a világkormánynak, amely titokban irányítja az életünket. A szövetségi rendszer mögé rejtik a teljes irányítást. Az a tervük, hogy lefegyvereznek és rabszolgává tesznek bennünket. Már megkezdődött. Ebben az egyben megegyezhetünk. Borken szünetet tartott Újra a kezébe vette a régi fegyvert. Reacher látta, ahogy méregeti, hogyan fér el a kezében a markolat Érezte, ahogy árad belőle a karizma. Szinte kényszerítve érezte magát, hogy odafigyeljen a férfi halk, hipnotikus hangjára. – Két fő módszerük van – folytatta Borken. – Az első a civil lakosság teljes lefegyverzése. Az alkotmány második módosított paragrafusa szerint jogunk van a fegyverviselésre, de ezt hamarosan eltörlik. A fegyverkorlátozási törvények, a bűnözésről, gyilkosságokról és drogháborúkról szóló maszlagok mind-mind arra irányulnak, hogy lefegyverezzenek minket. Mert ha már nincs fegyverünk, azt tesznek velünk, amit csak akarnak, nem igaz? Ezért került annak idején ez a téma az alkotmányba. A régi politikusok nem voltak buták. Tudták, a kormányt csak úgy tarthatják kordában, ha minden embernek megvan az akarata és lehetősége arra, hogy fegyvert fogjon rájuk. Borken itt újra elhallgatott. Reacher felnézett a feje fölött lógó horogkeresztre. – A második módszer a kisvállalkozások tönkretétele – folytatta. – Ez az én saját teóriám. A mozgalmon belül nem sokan hangoztatják még. De nekem már régóta feltűnt Ezért aztán jóval a többiek előtt járok a helyzet megértésében. Borken várt egy kicsit, de Reacher tovább hallgatott. Nem is nézett rá. – Elég nyilvánvaló, nem? – folytatta Borken. – A világkormány voltaképp egy kommunista típusú kormány. Nem akarnak egy erős kisvállalkozói szektort. Amerikában viszont ez van. több millió ember dolgozik és él meg saját erőből. Túl sokan vállalkoznak ahhoz, hogy egyszerűen lemészárolják őket, amikor eljön az ideje. Ezért már jó előre csökkentik a számukat. A szövetségi kormánynak kiadták, hogy szorítsa vissza a kisvállalkozásokat. Bevezettek mindenféle szabályozást, törvényt és adót, manipulálják a piacot, és térdre kényszerítik a kisvállalkozókat, aztán kiadják a bankoknak, hogy álljanak elő különböző fajta kölcsönökkel, és amint megszárad a tinta a kölcsönszerződéseken, felsrófolják a kamatlábakat, és tovább manipulálják a piacot, amíg a szerencsétlen ördög csődbe nem megy. Azután elveszik a vállalkozását, és ennyivel is kevesebb embert kell gázkamrába küldeni, amikor eljön az ideje. Reacher néma pillantást vetett Borkénre. De még mindig nem szólt semmit. – Higgye el – folytatta Borken. – Olyan ez, mintha előre megoldást keresnének arra, hogyan szabadulhatnak meg több millió hullától. Már most kiirtják a középosztályt, hogy később ne legyen szükség annyi koncentrációs táborra. Reacher mereven Borken szemébe nézett. Mintha egy éles fénybe nézne. A férfi kövér, piros szája gúnyos mosolyra húzódott– Mondtam magának, hogy mi itt sokkal előbbre járunk, mint a többiek – folytatta. – Mert előre sejtettük, mi következik. Mi másért lenne a központi jegybank? Az az egésznek a kulcsa. Abban egyetérthetünk, hogy Amerika a vállalkozásra épülő ország volt, igaz? Tehát, aki az üzleti életet irányítja, az mindent irányít. És hogyan irányítható az üzleti élet? A bankokon keresztül. És hogyan irányíthatóak a bankok? Ügy, hogy létrehozzuk a központi jegybankrendszert. Ahonnan megmondják a bankoknak, hogy mit csináljanak. Ez az egész mozgatórugója. A világkormány irányít mindent méghozzá a központi jegybankon keresztül. Én már megtapasztaltam a dolgotBorken szeme tágra nyílt, és színtelenül csillogott– Láttam, ahogy elintézik az apámat – üvöltötte. – Isten nyugosztalja szegény lelkét. A központi jegybank csődbe vitte őt. Reacher elrántotta róla a pillantását, és a szoba egyik sarkába szegezte. Továbbra sem szólalt meg. Elkezdte emlékezetből felsorolni a Borken könyvespolcán álló könyvek címét. Az ősi Kína harcművészetétől kezdve az itáliai reneszánszon át egészen Pearl Harborig. Koncentrált, hogy fejből felmondja a címeket, és közben igyekezett ellenállni Borken átható tekintetének. – Mi itt komoly munkát végzünk – magyarázta Borken. – Lehet, hogy azt gondolja, egy piti diktátor vagyok, vagy valami szektavezér, vagy valami más, aminek nevezni akar. De én egyik sem vagyok. Azt persze nem tagadom, hogy jó vezető vagyok. Talán még elhivatott is. Ha intelligensnek és beleérzőnek nevez, nem vitatkozom. Pedig nem muszáj ilyennek lennem. Mert az embereimnek nincs szükségük bátorításra. Nincs szükségük vezérre. Irányítást és fegyelmezést igényelnek, de az ne zavarja meg. Én itt senkit nem kényszerítek semmire. Ne becsülje hibásan alá az emberek akaratát, és a vágyukat a jóra. Reacher hallgatott. Még mindig a könyvekre koncentrált, fejben átfutva az 1941 decemberében lezajlott eseményeket, a japánok szemszögéből nézve. – Tudja, mi nem vagyunk bűnözők – folytatta Borken. – Ha egy kormány rosszat tesz, mindig a legjobb emberek kelnek fel ellene. Vagy maga szerint mindent el kellene fogadnunk, mintha birkák lennénk? Reacher megkockáztatott egy újabb pillantást Borkénre. És egy mondatot is megkockáztatott. – Meglehetősen szelektált csoport van idefenn – jegyezte meg. Borken vállat vont. – Mindennek megvan a maga helye – felelte. – Ez a természet rendje. A feketéknek ott van egész Afrika. A fehéreknek meg ez a hely. – És mi a helyzet a zsidó fogorvosokkal? – kérdezte Reacher. – Nekik hol a helyük? Borken újra vállat vont. – Az egy akció közben elkövetett hiba volt – magyarázta. – Lodernek meg kellett volna várnia, amíg tiszta a helyzet. De mindenki követ el hibát. – Azt is meg kellett volna várnia, amíg én elmegyek onnan – jegyezte meg Reacher. Borken bólintott. – Egyetértek magával – mondta. – Maga mindenképp jobban járt volna. De nem vártak, így most itt van Köztünk. – Csak azért, mert fehér vagyok? – kérdezte Reacher. – Ne kiabálja el – felelte Borken. – A fehéreknek alig maradt néhány joguk ebben az országban. Reacher mereven ránézett. Aztán körbepásztázta a világos, gyűlölettől izzó szobát. Hirtelen megremegett. – Csináltam egy tanulmányt a zsarnokságról – szólalt meg Borken. – És hogy hogyan harcoljunk ellene. Az első szabály, hogy kijelentjük: vagy szabadon élünk, vagy meghálunk, és ehhez ragaszkodunk. Szabadon élni, vagy meghalni. A második szabály, hogy ne viselkedjünk úgy, mint a birkák. Fel kell állni és harcolni. Tanulmányozni a rendszerüket, és meggyűlölni azt, ami rossz benne. Aztán cselekedni. De hogyan? A bátrak visszacsapnak. Megtorolnak mindenért, nem? Reacher megvonta a vállát. Nem szólt semmit. – A bátrak mindent megtorolnak – ismételte meg Borken. – De az, aki bátor és okos is egyben, egészen másként cselekszik. Először megtorol. De jóval előbb. Lesújt az első csapással, váratlanul, amikor és ahol nem számítanak rá. Mi is pontosan ezt tesszük itt. Előbb megtoroljuk. Ők kezdték a háborút, de mi fogjuk az első csapást rájuk mérni. Amikor a legkevésbé számítanak rá. És ezzel felborítjuk minden tervüket. Reacher újra a könyvespolcra pillantott. Ötezer klasszikus oldal, amely mind-mind ugyanazt mondja: ne azt tedd, amire számítanak. – Nézze csak meg azt a térképet – folytatta Borken. Reacher előrelendítette összebilincselt kezét, és sután feltápászkodott a székről. Odasétált a falon függő Montana térképhez. Megkereste Yorke-ot a bal felső sarokban. Jóval a vékony fekete vonalon belül. Megnézte a méretarányt, aztán a színek jelentését. A folyó, amiről Joseph Ray beszélt, harminc mérföldre nyugatra feküdt, magas hegyláncok másik oldalán. A térképen vastag sötétkék vonal jelezte. Északon hatalmas, barna hegyláncok húzódtak egészen Kanadáig. Az egyetlen út Yorke északi felén futott végig, és egy elhagyott bányavidéken végződött. A keleten fekvő sűrű erdőn néhány vaktában végződő ösvény kacskaringózott. Délen a kontúrvonalak összeértek, és egy óriási kelet-nyugati irányú szakadékot jelöltek. – Nézze meg ezt a vidéket, Reacher – mondta neki halkan Borken. – Mit mond magának a térkép? Reacher jobban szemügyre vette. A térképről azt olvasta le, hogy lehetetlenség kijutni innen. Legalábbis gyalog és Hollyval együtt lehetetlen. Hetekig gyalogolhatnának keleti vagy északi irányba. Nyugaton és délen pedig természetes akadályok álltak volna útjukba. A természet jobb börtönt alkotott, mint amit drótkerítéssel vagy aknamezőkkel csinálhattak volna. Reacher életében egyszer járt Szibériában, és látta a büntetőtáborokat. Teljesen nyitottak voltak, sem rács, sem kerítés nem volt körülöttük. Meg is kérdezte az idegenvezetőjét: hol vannak a kerítések? Mire az oroszok körbemutattak a mérföldeken át húzódó hómezőkön, és azt mondták: ez itt a kerítés. Nincs hova menekülni. Újra vetett egy pillantást a térképre. Itt is a természet alkotta a kerítést, innen csak jármű segítségével lehet kijutni. És óriási szerencsével. – Nem tudnak bejutni – mondta Borken. – Bevehetetlenek vagyunk. Nem állíthatnak meg minket. És nem is szabad megállítaniuk. Az egyenlő lenne egy történelmi méretű katasztrófával. Képzelje el, mi lett volna, ha a britek megállítják az amerikai forradalmat 1776-ban? Reacher körbepillantott a parányi, faborítású helyiségen, és összerezzent. – Ez itt nem az amerikai forradalom – mondta. – Tényleg nem? – kérdezte Borken. – Mennyiben különbözik attól? Akkor is egy zsarnoki kormány uralma ellen lázadtak fel. Akárcsak mi. – De maguk gyilkosok – szögezte le Reacher. – Azok is gyilkosok voltak 1776-ban – felelte Borken. – Sok embert megöltek. Az akkori rendszer is gyilkosoknak nevezte őket. – Maguk rasszisták – folytatta Reacher. – Akárcsak 1776-ban is azok voltak – mondta Borken. – Jefferson és a rabszolgái? Tudták, hogy a feketék alsóbbrendű emberek. Ők akkor pontosan ugyanazt tették, mint amit mi most. De aztán az évek során lassan, fokozatosan ők váltak az elnyomókká. És nekünk jutott ki a feladat, hogy visszaállítsuk az eredeti állapotot. Szabadon élni, vagy meghalni, Reacher. Ez igazán nemes gondolat Mindig is az volt, nem – gondolja? Borken hatalmas testével az asztal fölé hajolt. Kezét a magasba emelte. Színtelen szeme csillogott. – De tudja, 1776-ban elkövettek néhány hibát – folytatta. – Én sokat olvastam a történelmet. Elkerülhető lett volna a háború, ha ésszerűen cselekszenek. Márpedig a háborút mindig el kell kerülni, ha lehet, nem gondolja? Reacher megvonta a vállát– Nem feltétlenül – mondta. – Nos, maga segíthet benne, hogy elkerüljük – jelentette ki Borken. – Így döntöttem. Maga lesz az én küldöttem. – A mije? – kérdezte Reacher. – Maga független ember – felelte Borken. – Nem tartozik közénk. Elfogulatlan fél. Ugyanolyan amerikai, mint ők, példamutató állampolgár, még priusza sincs. Okos, jó felfogású ember. Sok mindent észrevesz. Magára hallgatni fognak. – Micsoda? – kérdezte újra Reacher. – Mi itt egy szervezett társaság vagyunk – folytatta Borken. – Képesek vagyunk önálló nemzetté válni. Ezt meg kell, hogy értse. Van saját hadseregünk, saját kincstárunk, pénzügyi tartalékunk, jogrendszerünk, – és van demokráciánk. Ezt ma mind meg fogom magának mutatni. Bemutatok magának egy függetlenségre kész társadalmat, akik készek szabadon élni vagy meghalni, és csupán egy nap választja el őket mindettől. Aztán elküldöm magát délre, Amerikába. És maga fogja elmondani nekik, mennyire erősek vagyunk, és milyen reménytelen az ő helyzetük. Reacher csak szótlanul nézte Borkent. – Hollyról is beszélhet nekik – folytatta Borken halkan. – Elmondhatja, milyen különleges szobát kapott. Ő az én titkos fegyverem. Ő az én életbiztosításom. – Maga őrült – mondta Reacher. A szobában csönd lett. Még a csöndnél is nagyobb némaság. – Miért? – suttogta Borken. – Miért vagyok őrült? Pontosan miért? – Mert nem gondolkodik logikusan – felelte Reacher. – Hát nem látja, hogy Holly semmit sem számít? Az elnök egy szempillantás alatt leváltatja Johnsont. És eltiporják magukat, mint a bogarakat, Holly pedig csak egy lesz az áldozatok közül. Vissza kellene őt is küldenie velem. Borken vidáman és magabiztosan csóválta puffadt fejét. – Nem – jelentette ki. – Az nem fog megtörténni. Hollyban az apján kívül sokkal több érték van. Nem mondta el magának? Reacher némán rászegezte a tekintetét, Borken pedig az órájára pillantott. – Ideje indulni – mondta. – Ideje megnéznie, hogy működik a mi jogrendszerünk.

Holly halk lépéseket hallott a folyosón, és leszállt az ágyáról. Kattant a zár, és a forradásos homlokú fiatal katona lépett be a szobába. Ujját szorosan a szájára szorította, Holly pedig bólintott. Odabicegett a fürdőszobába, és jó erősen kinyitotta a zuhanyt. A fiatal katona belépett utána, és bezárta az ajtót. – Csak naponta egyszer csinálhatjuk ezt – suttogta Holly, – Gyanakodni fognak, ha túl sokszor hallják a zuhanyt. A férfi bólintott. – Ma éjjel indulhatunk – mondta. – Ma délelőtt nem mehetünk, mert mindannyian szolgálatban vagyunk Loder tárgyalásán. Szürkület után eljövök magáért a dzsippel. Sötétedéskor megszökünk. Délnek indulunk el. Kockázatos, de sikerülni fog. – Reacher nélkül nem megyek sehova – jelentette ki Holly. A férfi megrázta a fejét. – Azt nem ígérhetem – felelte. – Most éppen Borkennel van. A jó ég tudja, hogy mi fog történni vele. – Csak vele megyek el innen – makacskodott Holly. A fiatal katona ideges pillantást vetett rá. – Rendben van – mondta. – Megpróbálom. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és kilépett rajta. Holly megvárta, míg elmegy, aztán elzárta a – csapot. Mereven bámult utána. A fiatal FBI-ügynök észak felé indult, majd nyugatnak fordult, és egy nagy kör után tért vissza az erdőn át, amerről jött. Az őrszem, akit Fowler az ösvény mellé a fák közé beállított, nem vette észre őt. De az az őrszem, akit a hátsó útra állítottak, már észrevette. Elkapott egy terepszínű ruhadarabot, ahogy átsuhan a bozóton. Gyorsan megfordult, de túl késő volt, hogy kivegye az illető arcát. Megvonta a vállát, és elgondolkozott. Elhatározta, hogy inkább nem szól senkinek, inkább nem mond semmit, mint jelentse, hogy nem tudta azonosítani az árulót. Így a forradásos homlokú fiatal katonának sikerült eljutnia a barakkjáig, két perccel azelőtt, hogy elkísérték a parancsnokát a bírósági tárgyalásra.

Az elhagyatott, Yorke délkeleti részén álló bírósági épület nappal körülbelül úgy festett, mint az összes többi vidéki épület, amelyet Reacher Amerika-szerte látott. A századelőn építették. Nagy, fehér, oszlopos, díszes épület volt. Elég vaskos ahhoz, hogy komoly funkcióját érzékeltesse, de elég könnyed a részleteiben, hogy takaros épületnek lehessen mondani. A ház tetején finom ívű kupola állt, amelybe míves órát építettek be, bizonyára régmúlt generációk közadakozásából. Jobbára úgy festett ez is, mint több száz társa, csak ennek a teteje kicsit meredekebb volt és vaskosabb szerkezetű. Reacher úgy vélte, biztosan Montana északi részén ez a szokás. Hiszen ez a tető elbírt akár több száz tonnányi havat is egész télen át. De ma július harmadik reggelében jártak, és a tetőt nem takarta hó. Reachernek a sápadt északi napfényben megtett mérföld után egész melege lett. Borken egyedül ment elől, Reachert pedig hat elitosztagos őr kísérte végig az erdőn. A bilincset rajta hagyták. Egyenesen felvezették a főbejárat lépcsőjén, be az épületbe. Az első emeleti belső tágas helyiség volt, a második emeletet tartó oszlopokkal tagolva, hatalmas, sima fenyőpalánkokkal burkolva. A fát az idő és a tisztítás megsötétítette, a burkolat egyszerű, zord külsőt sugárzott. A teremben minden hely megtelt. Minden pad foglalt volt. Terepzöld színű tengernek tűnt a terem. Mereven ülő férfiak és nők, térdük közé állított fegyverrel. Mintha reménykedve várnának valamit. Néhány néma, értetlen arcú gyerek. Reachert a tömeg elejére vezették, a bírák részére elkerített helyen álló asztalhoz. Fowler már ott ült. Mellette pedig Stevie. A férfi fejével egy székre biccentett. Reacher leült rá. Az őrök továbbra is mögötte álltak. Egy perccel később kinyílt a nagy szárnyas ajtó, és Beau Borken odalépett a bírói székhez. A régi padlózat recsegett hatalmas súlya alatt. A teremben Reacheren kívül mindenki felállt. Vigyázzállásban szalutáltak, mintha egy néma parancsnak engedelmeskednének. Borken még mindig fekete uniformisát viselte, övvel és csizmával. Sig-Sauer fegyverét egy hatalmas pisztolytáskában hozta magával. Kezében vékony, bőrkötéses könyvet fogott. Hat, széttagolt alakzatban álló őr kísérte. Az őrök az asztal előtt felsorakoztak, és feszes vigyázzállásban, mereven előre szegezett tekintettel meredtek a semmibe. A közönség visszaült a helyére. Reacher felnézett a mennyezetre, és végigmérte. Kiszámolta, hol lehet a délkeleti csücske. Az ajtó ekkor újra kinyílt, és a tömeg felmorajlott. Betuszkolták Lodert. Hat őr vette körül. Odalökdösték a Fowlerrel szemközt álló asztalhoz. A vádlott asztalához. Az őrök megálltak mögötte, és a vállánál fogva a székre nyomták. Loder arca holtsápadt volt, ajka szétnyílt. Az orrát eltörték, és a szája felrepedt. Borken szótlanul nézte. Aztán teljes súlyával belehuppanta bírói székbe, hatalmas kezét tenyérrel lefelé az asztalra helyezve. Körbenézett a néma teremben, és megszólalt: – Mindannyian tudjuk, miért vagyunk ma itt – kezdte.

Holly érezte, hogy egy emelettel lejjebb hatalmas tömeg van alatta. Érezte azt a tompa morajlást, amellyel a teremben ülők némán fészkelődték a helyükön. De mégsem hagyta abba a munkát. Nem volt ugyan oka feltételezni, hogy az FBI-os kollégája elbukik, de mégis egész napját munkával töltötte. Minden eshetőségre felkészülve. Szerszámkutató akciója elvezette egy olyan szerszámig, amit ő hozott magával. A fémből készült mankóig. A mankó egy ujjnyi vastag alumíniumcső volt, ráerősített könyöktámasszal és fogantyúval. A cső túl széles volt és túl puha fémből készült ahhoz, hogy feszítőrúdként használhassák. De Holly rájött, hogy ha leszedi a végére ragasztott gumit, a cső nyitott végével rögtönzött villáskulcsot fabrikálhat. Talán az ágyat összetartó csavarok körül meghajlíthatja a csövet. És az így kapott szerszámot laza kerékvasként használhatná. De mindenekelőtt le kellett kaparnia a csavarokra tapadt vastag festékréteget. A festék sima volt és csúszós, és odarögzítette az ágykerethez a vasakat. A felső rétegek lekaparásához a könyöktámasz szélét használta. Aztán addig kaparta, amíg elő nem villant a fém színe. Ezután úgy tervezte, hogy a fürdőszobából egy forró vízbe mártott törülközőt szorít a csavarra, és a forró víz kitágítja a fémet, amely így elválik a fától. Azután pedig már talán a lágy alumínium mankó ereje is elegendő lesz.

Az akció vakmerő veszélyeztetése – közölte Borken. Hangja egészen halk volt és hipnotikus. A teremben mindenki hallgatott. A bírói emelvény előtt álló őrök mereven néztek előre. A legutolsó őr Reachert bámulta. Ő volt az a fiatal, forradásos homlokú fickó, akit Reacher az előző este Lodernél látott. Kíváncsian méregette Reachert. Borken a magasba emelte a vékony bőrkötéses könyvet, és lassan végighúzta jobbra és balra, mintha egy keresőfény lenne, és az egész szobát be akarná világítani a fényével. – Az Egyesült Államok alkotmánya – közölte. – Szomorúan visszaéltek vele, mégis a legnagyszerűbb politikai röpirat, amit az ember valaha is kitalált. A mi új alkotmányunk alapja. Lapozgatni kezdett a könyvben. A vastag papír zörgése visszhangzott a teremben. Borken olvasni kezdett. – Az alkotmány alaptörvénye: – kezdte – az ötödik módosítás kimondja, hogy senki sem felelhet főbenjáró vétség elkövetéséért anélkül, hogy esküdtszék el ne ítélné, a közügyekre veszélyes militáns eseteket kivéve. Kimondja, hogy megfelelő törvénykezés nélkül senkit sem foszthatnak meg az életétől vagy a szabadságától. A hatodik módosítás pedig kimondja, hogy minden vádlottnak joga van egy helyi esküdtszék előtt lefolytatott gyors bírósági eljáráshoz. Kimondja, hogy a vádlottnak joga van védőt fogadni. Borken újra elhallgatott. Körbepásztázta a termet. Aztán a magasba emelte a könyvet. – Ebben le van írva, mit kell tennünk – mondta. – Szükségünk van tehát egy esküdtszékre. Azt nem mondják hány esküdtből kell állnia. Szerintem három fő megteszi. Van esetleg önként vállalkozó? Számos kéz a magasba emelkedett. Borken véletlenszerűen kiválasztott három férfit, akik átsétáltak a terem tölgyfa padlóján. Vállukra vették fegyverüket, és beültek az esküdtek padjába. Borken megfordult a székében, és így szólt hozzájuk: – Uraim! – kezdte. – Itt most militáns ügyről van szó, amely a közbiztonságot veszélyezteti. Egyetértenek velem? Az új esküdtszék egyöntetűen bólintott, Borken pedig visszafordult, és lenézett Loderre, aki egyedül ült az asztalánál. – Kaptál védelmet? – kérdezte. – Most ügyvédet ajánlasz nekem? – kérdezett vissza Loder. Vastag, orrhangon beszélt. Borken megrázta a fejét. – Itt nincsenek ügyvédek – mondta. – Az ügyvédek Amerikával együtt bemocskolták magukat. Itt nem alkalmazunk ügyvédeket. Nem kérünk belőlük. Az alkotmány nem említ semmiféle ügyvédet. Tanácsadót említ. A tanácsadó pedig tanácsot ad. Az én szótáram szerint legalábbis. Kaptál tanácsot? Bármilyet? – Miért, te kaptál? – kérdezte Loder. Borken bólintott, és hidegen elmosolyodott– Ismerd el a bűnösségedet – mondta. Loder csak a fejét rázta, és a földre szegezte tekintetét. – Rendben van – szólalt meg Borken. – Tehát kaptál tanácsot, de nem vallod magad bűnösnek? Loder bólintott. Borken újra a könyvébe pillantott. Visszalapozott az elejére. – A függetlenségi nyilatkozat – olvasta. – Az embereknek jogukban áll megváltoztatni vagy leváltani a régi kormányt, és olyan új kormányt létrehozni, amely szerintük leginkább szavatolja a biztonságukat és a boldogulásukat. Itt megállt, és végigpásztázta a tömeget, – Ugye, mindannyian értik, hogy ez mit jelent? – kérdezte. – A régi törvényeket eltöröltük. Most már új törvényeink vannak. Másképp oldjuk meg a dolgokat. Kétszáz év hibáit fogjuk orvosolni. Visszatérünk ahhoz, amihez egész idő alatt tartani kellett volna magunkat. Ez pedig az új rendszer legeslegelső tárgyalása. Egy jobb rendszeré. Egy olyan rendszeré, amely erősebb és legitimebb, mint a régi. Jogunk van ahhoz, amit teszünk, és amit teszünk, az helyes. A tömegben halk moraj zúgott fel. Reacher nem hallott ki semmiféle rosszallást belőle. Borken mindenkit hipnotizált. Úgy sütkéreztek Borken fényes aurájában, mint a hüllők a déli napsütésben. Borken biccentett Fowlernek. Fowler felállt Reacher mellől, és az esküdtszék felé fordult. – A tények a következők – mondta. – A parancsnok elküldte Lodert, hogy hajtson végre egy jövőnk szempontjából kulcsfontosságú missziót. Loder pocsék munkát végzett. Csak öt napra ment el, de ez alatt öt komoly hibát elkövetett. Olyan hibákat, amelyek az egész akciót veszélyeztették. Először is, nyomot hagyott azzal, hogy elégetett két járművet. Aztán két akciót rosszul időzített, így két civilt is belekevert. És végül hagyta, hogy Peter Bell dezertáljon. Öt komoly vétség. Ahogy Fowler ott állt, Reacher sürgető pillantást vetett rá. – A tanúpadra szólítom Stevie Stewartot – közölte Fowler. A kis Stevie gyorsan felpattant, Fowler pedig a fejével intett neki, hogy üljön be az esküdtszék mellett álló tanúpadba. Borken előrehajolt, és átadott neki egy fekete könyvet. Reacher nem látta pontosan a címét, de azt látta, hogy nem a Biblia. Hacsak nem nyomtatnak mostanában horogkeresztes borítóval Bibliákat. – Esküszöl, hogy csakis az igazat mondod? – kérdezte Borken. Stevie bólintott. – Esküszöm, uram – felelte. Letette a könyvet, majd Fowlerhez fordult, készen állva az első kérdésre. – Az öt hiba, amit említettem – kezdte Fowler –, láttad, amikor Loder elkövette őket? Stevie újra bólintott. – Elkövette őket – felelte. – És vállalta, hogy ő követte el? – kérdezte Fowler. – Igen, persze – felelte Stevie. – Egész idő alatt a nagyfőnököt játszotta. Fowler a fejével visszaintette Stevie-t az asztalhoz. A teremben néma csönd volt. Borken sokatmondóan rámosolygott az esküdtekre, majd Loderre pillantott. – Akarsz valamit felhozni a védelmedre? – kérdezte. A kérdés úgy hangzott, mintha teljességgel abszurd dolog lenne, hogy bármivel is védekezhessen az elhangzott vádak ellen. A teremben egy pisszenés sem hallatszott. Borken a tömeget figyelte. Minden szempár Loder tarkójára szegeződött. – Akarsz mondani valamit? – tette fel újra a kérdést Borken. Loder maga elé meredt. Semmit sem válaszolt. Borken az esküdtszék felé fordult, és tekintetét a kopott padon ülő három férfira szegezte. Kérdő pillantással nézett rájuk. A három férfi egy pillanatig összebújt és suttogott valamit. Aztán a bal oldalon ülő pasas felállt. – Bűnös, uram – jelentette ki. – Egész biztosan bűnös. Borken elégedetten bólintott. – Köszönöm, uraim – mondta. A tömeg újra susmogni kezdett. Borken szigorú pillantással hallgatást parancsolt. – Ki kell mondanom az ítéletet – közölte. – Amint azt sokan tudják, Loder és én régóta barátok vagyunk. Nagyon régóta. Gyerekkorunk óta. És a barátság nagyon sokat jelent a számomra. Kis szünetet tartott, miközben Loderre pillantott. – De van más, ami még többet jelent – folytatta. – A kötelességem teljesítése még többet jelent. A kötelességeim az itt megszülető nemzet iránt többet jelentenek. Az államügyeket néha fölé kell helyezni a számunkra kedves dolgoknak. A tömeg hallgatott. Visszafojtott lélegzettel várt. Borken egy hosszú pillanatig eltűnődött. Aztán átnézett Loder feje fölött a mögötte álló őrökre, és a fejével alig észrevehető mozdulatot tett. Az Őrök megragadták Loder könyökét, és talpra rántották. Felsorakoztak, és kivonszolták a teremből. Borken felállt és a közönségre nézett. Aztán megfordult, kiment az ajtón és eltűnt. A közönség soraiban ülők felálltak, és kisiettek utána. Reacher látta, ahogy az őrök odaviszik Lodert egy füves területen álló zászlórúdhoz, a bíróság épülete élé. Borken sietős léptekkel követte őket. Amikor odaértek a zászlórúdhoz, az őrök arccal nekilökték Lodert. Megfogták a csuklóját, és karját a zászlórúd köré fonták, miközben az arca szorosan hozzásimult a mattfehér festékhez. Borken odalépett mögé. Elővette tokjából a Sig-Sauert. Kibiztosította. Felhúzott egy kört benne. Aztán Loder tarkójának nyomta a csövét és tüzelt. Rózsaszínű vér spriccelt szét körülötte, és a lövés hangja végigjárt a hegyeken.

26. fejezet

Webster hamarosan jó hírrel jött vissza, az eddig azonosítatlan emberrablót valaki felismerte. – A pasas neve Jack Reacher – közölte Webster. – Remek ötlet volt, tábornok – mondta McGrath. – Ezek szerint valaki emlékezett rá. Johnson bólintott. – A katonai rendőrségnél precíz adatbázis van – mondta. Még mindig a Peterson légi támaszpont parancsnoki szobájában voltak. Július harmadikán, csütörtökön, délelőtt tíz órakor. A faxkészülékből hosszú üzenet gyűrűzött kifelé. A fotón lévő férfi arcát rögtön azonosították. Az illető szolgálati kartotéklapját azonnal kikérték a Pentagon számítógépes rendszeréből, majd a férfi nevével együtt elküldték faxon. – Most már emlékszik erre a pasasra? – kérdezte Brogan. – Reacher? – mondta ki hangosan a nevet a tábornok. – Nem is tudom. Milyen beosztásban volt? Webster és a tábornok segédje odasereglettek a faxhoz, és már olvasták is a gépből, kijövő hosszú üzenetet. Megfordították a papírt, és lassan eltávolodtak a géptől, hogy le ne érjen a földre. – Csinált valamit a pasas? – kérdezte McGrath sürgető hangon. – Semmit – felelte Webster. – Semmit? – ismételte meg McGrath. – Miért jegyeznének fel ennyi adatot valakiről, aki semmit sem csinált? – Egyik emberük volt – magyarázta Webster. – Jack Reacher őrnagy, katonai rendőrség. A segédtiszt végigfutott a hosszú papírlapon. – Ezüst csillag – olvasta –, két bronz meg egy harmadik, sebesülési érem. Ezt nevezem, uram. Ez a pasas igazi hős volt. McGrath kinyitotta a saját borítékát, és előhúzta belőle a rablásról készült, fekete-fehér, kinagyítatlan eredeti felvételeket. Kikereste az első Reacherről készült fotót. Azt, amelyiken épp Holly mankóját fogja, és kiveszi a lány kezéből a tisztított ruhákat. Átcsúsztatta a képet az asztal másik végére. – Persze, nagy hős – mondta. Johnson előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a képet. McGrath átcsúsztatta neki a következőt. Azt, amelyiken Reacher Holly karját fogja, a támadók szoros körében tartva a lányt. Johnson felvette a fotót és mereven nézte. McGrath nem volt benne biztos, hogy Reachert vagy a lányát bámulja-e rajta. – A pasas harminchét éves – olvasta hangosan a tábornok segédtisztje. – Tizennégy hónapja leszerelt. A West Pointra járt, tizenhárom évet végigszolgált, és már a legelején, Bejrútban hősként viselkedett. Tábornok, tíz évvel ezelőtt éppen maga adományozta neki a bronz érdemrendet. A pasasnak teljesen tiszta a múltja. Ő az egyetlen Wimbledon-győztes, aki nem volt tengerészgyalogos. Webster felkapta a fejét. – Tenisz? – kérdezte. A segédtiszt kurtán elmosolyodott– Nem az a Wimbledon – mondta. – Ez egy Wimbledon-kupa elnevezésű verseny, amit a tengerészgyalogos mesterlövészeknek szerveznek. Bárki részt vehet rajta, de Reacher előtt mindig tengerészgyalogos nyerte. – És miért volt ez a pasas mesterlövész? – kérdezte McGrath. A segédtiszt vállat vont– Kérdezzen jobbat – mondta. – Rengeteg rejtélyes dolog van a múltjában. Mint például az is, hogy miért szerelt le? Egy ilyen fajta fickónak a csúcsig meg se kellett volna állnia. Johnson egy-egy kezébe fogta a két képet, és alaposan tanulmányozta őket. – De akkor miért ment el? – kérdezte Brogan. – Talán belekeveredett valamibe? A segédtiszt megrázta a fejét. Belepillantott a faxba. – A lapján semmi ilyesmit nem említenek – mondta. – Semmiféle okot nem látok. Annak idején volt némi létszámleépítés, de az inkább a reménytelenebbekre vonatkozott. Egy ilyen kaliberű fickót nem hiszem, hogy el akartak távolítani. Johnson átcserélte a kezében a képeket, mintha így más látószögből nézhetné őket. – Van esetleg valaki, aki jól ismeri? – kérdezte Milosevic. – Valaki, akivel beszélhetnénk? – Előbányászhatjuk a volt parancsnokát – javasolta a segédtiszt. – Eltarthat néhány napig, de megkereshetjük. – Akkor tegyék – mondta Webster. – Szükségünk van az információira. Bármi a segítségünkre lehet. Johnson letette az asztalra a fotókat, és visszacsúsztatta McGrathnek. – Biztosan rossz útra tévedt – mondta. – Előfordul az ilyesmi. A jó emberek is megváltozhatnak. Láttam én már néhány ilyen esetet. Nagy problémákat tud okozni. McGrath maga felé fordította a fényes asztalon fekvő képeket, és rájuk meredt. – Biztosan igaza lehet – vélte. Johnson vetett egy pillantást rá. – Megtarthatom azt a képet? – kérdezte. – Az elsőt? – McGrath megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Én magam csinálok önnek egy képet erről a fickóról. Amin a lányával együtt egy sírkő előtt állnak, rajta ennek a szemétnek a nevével.

27. fejezet

Loder holttestét négyen elvonszolták, miközben a tömeg csöndben oszolni kezdett. Reachert otthagyták a bíróság lépcsőjén, hat őr és Fowler kíséretében. Fowler végre kinyitotta a bilincseit. Reacher a vállait dörzsölgette és nyújtózkodott. Az egész éjszakát bilincsben töltötte, ami merevvé és görcsössé tette az izmait. Csuklóján vörös karikák maradtak ott, ahol a kemény fém belévájt. – Kér egy cigarettát? – kérdezte Fowler. Elővett egy csomaggal. Barátságos gesztusnak szánta. Reacher azonban megrázta a fejét. – Szeretném látni Hollyt – mondta. Fowler már-már visszautasította a kérést, amikor gondolt egyet, és mégis bólintott. – Rendben van – mondta. – Jó ötlet Vigye ki egy kicsit sétálni. Beszélgessen vele. Kérdezze ki, hogy bánnak vele. Azt később biztosan megkérdezik magától. Nagyon fontos kérdésnek tartják majd. És nem akarjuk, hogy téves állításokat közöljön. Reacher a lépcső alján várakozott. A nap sápadt volt és vizenyős. Északon foszlányokban gomolygott a köd. De az ég egy része még kék volt és tiszta. Öt perc elteltével Fowler lehozta Hollyt. A lány lassan, kissé ugrálva ment, ahogy a jó lábát váltogatta a mankó huppanása. Kilépett az ajtón, és megállt a lépcső tetején. – Van egy kérdésem, Reacher – szólalt meg Fowler. – Milyen messze tud elfutni fél óra alatt százhúsz fontnyi súllyal a hátán? Reacher vállat vont. – Nem elég messze – felelte. Fowler bólintott. – Helyes – mondta. – Nem elég messze. Ha a lány harminc perc múlva nem áll ugyanezen a helyen, akkor kerestetni kezdjük. Két mérföldes körzetben. Reacher elgondolkodott, majd bólintott. Százhúsz fonttal a hátán fél óra alatt talán tovább jut két mérföldnél. A két mérföld a legpesszimistább számítás volt De aztán eszébe jutott a térkép Borken irodájában. És a vad, betöretlen vidék. Hová is futhatna? Tüntetőleg megnézte az óráját. Fowler otthagyta őket, hátrament a lerombolt irodaépület mögé. Az őrök vállukra dobták a fegyvereiket, és lazább pózt vettek fel. Holly hátrasimította a haját. Szemtől szemben állt a sápadt nappal. – Tudsz sétálni egy kicsit? – kérdezte Reacher. – Csak lassan – felelte a lány. Elindultak az elhagyatott utcán észak felé. Reacher lassan poroszkált a lány mellett. Megvárták, amíg senki sem látja őket. Egymásra pillantottak. Aztán szembefordultak, és egymás karjába zuhantak. Holly mankója eldőlt, Reacher pedig felemelte a levegőbe, úgy, hogy a lába nem ért földet. A lány szorosan átfogta a karjával, és arcát a nyakába temette. – Nemsokára megőrülök itt – mondta. – Rossz híreim vannak – felelte Reacher. – Milyen hírek? – kérdezte a lány. – Volt egy beépített emberük Chicagóban – felelte Reacher. Holly felnézett az arcába. – Csak öt napig voltak távol – folytatta Reacher. – Fowler legalábbis ezt mondta a tárgyaláson. Azt mondta, hogy Loder csak öt. napig volt távol. – És? – kérdezte a lány. – Tehát nem volt idejük arra, hogy megfigyeljenek – magyarázta Reacher. – Nem figyeltek téged. Valaki megmondta nekik, hogy pontosan hol leszel akkor. Segítettek nekik, Holly. A lány arcából kifutott a vér. A helyébe puszta döbbenet költözött. – Öt napig? – kérdezte. – Ez biztos? Reacher bólintott. Holly elhallgatott. Közben folyamatosan járt az agya. – Tehát ki tudhatta? – kérdezte a férfi. – Ki tudott arról, hogy hol leszel hétfőn, déli tizenkettőkor? Egy szobatársad? Egy barátod? Holly tekintete jobbra-balra járt. Fejben végigvett minden eshetőséget. – Senki sem tudta – jelentette ki. – Nem követett senki? – kérdezte Reacher. A lány tehetetlenül megvonta a vállát. Reacher látta, mennyire kétségbeesetten szeretne igent mondani. Mert tudta, hogy ha nemet mond, szörnyű következményekkel kell szembenéznie. – Követtek vagy nem? – ismételte meg a kérdést. – Nem – felelte a lány halkan. – Egy ilyen bunkót, mint ezek, biztosan felismertem volna. Ráadásul egész nap ott kellett volna lógniuk az FBI-épület előtt, hogy megvárjanak. Egy szempillantás alatt lefülelték volna őket. – Tehát? – kérdezte Reacher. – Az ebédidőm rugalmas volt – magyarázta Holly. – változó volt, néha több órára is kimentem. Nem rendszeres időben. – Tehát? – ismételte meg Reacher. – Tehát a besúgó csak belső ember lehetett – felélte a lány. – Az FBI-tól. Csak onnan jöhetett. Gondolj csak bele, más lehetőség nincs. Csak az irodából láthatott valaki, hogy elmegyek, és felhívta az emberrablókat. Reacher nem válaszolt. Csak figyelte a lány arcára kiülő rémületet. – Egy besúgó a chicagói irodában – mondta a lány mintegy állítva, nem kérdezve. – Az FBI-on belül. Más lehetőség nincs. A francba, ezt nem hiszem el! Aztán elmosolyodott. Kurtán és keserűen. – Nekünk meg itt van egy beépített emberünk – mondta. – Milyen ironikus, nem? A pasas felfedte magát előttem. Egy fiatal fiú, forradással a homlokán. Az FBI-nak dolgozik. Azt mondja, sok ilyen csoportban vannak embereink. A vészhelyzetekre felkészülve. Amikor telerakták dinamittal a szobám falát, jelentette. Reacher meglepődve nézett Hollyra. – Te tudsz a dinamitról? – kérdezte. A lány enyhe grimaszt vágva bólintott. – Akkor nem csodálom, hogy megőrülsz odabenn – mondta Reacher. Ekkor újabb pánik tört rá. – Hová adja le a jelentéseit ez a beépített FBI-ügynök? – kérdezte türelmetlenül. – A butte-i irodánkba – felelte Holly. – Csak egy kis képviseleti iroda. Egyetlen ügynök dolgozik ott. Rádión keresztül kommunikálnak. A pasasnak van egy rejtett adóvevője az erdőben. De most nem használhatja. Azt mondja, lehallgatják a frekvenciákat. Reacher összerezzent. – Akkor szerinted mennyi időbe telik, amíg a chicagói spicli beköpi az itteni emberünket? – kérdezte. Holly elsápadt. – Szerintem nem sokba – mondta. – Amint valaki rájön, hogy ide hoztak minket, Chicagóban előkeresnek minden Montanából érkező jelentést. És az emberünk anyaga az akták legtetején lesz. Jézusom, Reacher, értesítened kell ezt a fiút. Figyelmeztetned kell. A pasas neve Jackson. Visszafordultak. Megszaporázták lépteiket a kísértetvároson át. – Azt mondja, meg tud szöktetni – mondta Holly. – Ma éjszaka egy dzsippel. Reacher mogorván bólintott. – Menj csak el vele – mondta. – Nélküled nem megyek – jelentette ki a lány. – Engem egyébként is elküldenek – felelte Reacher. – Én lennék a küldöttjük. Nekem kell majd közölnöm a tieiddel, hogy reménytelen a helyzet. – És megteszed? – kérdezte Holly. Reacher megrázta a fejét. – Ha választhatok, akkor nem – felelte. – Nélküled nem. – Menj csak – mondta Holly. – Miattam ne aggódj. Reacher újra megrázta a fejét. – De aggódom miattad – jelentette ki. – Menj csak – ismételte meg a lány. – Felejts el, és juss ki innen. Reacher vállat vont. Nem szólt semmit. – Juss ki innen, ha megteheted, Reacher – erősködött Holly. – Komolyan mondom. Az arca is azt üzente, hogy komolyan gondolja. Bosszús tekintettel nézett a férfira. – Csak ha már te is kijutottál – jelentette ki végül Reacher. – Addig itt maradok, amíg ki nem jutsz. Az biztos, hogy nem hagylak itt ezekkel a megszállottakkal. – De túl veszélyes, ha itt maradsz – figyelmeztette a lány. – Ha egyszer én elmegyek, a feje tetejére áll itt minden. Minden megváltozik. Reacher a lányra pillantott. Eszébe jutott, amit Borken mondott: „Az a lány többet jelent, mint az apja”. – De miért, Holly? – kérdezte. – Miért változtat az meg mindent? Ki a csoda vagy te? A lány nem válaszolt. Elfordította a fejét. Fowler előbukkant északról, cigarettával a szájában. Odasétált hozzájuk és megállt előttük. Elővett egy csomag cigarettát. – Cigaretta? – kérdezte. Holly csak a földet bámulta. Reacher megrázta a fejét. – Nos, elmondta magának, milyen luxuskörnyezetben tartjuk? – kérdezte Fowler. Az őrök vigyázzba vágták magukat. Úgy néztek ki, mint valami díszőrség a bíróság lépcsőjén. Fowler odakísérte hozzájuk Hollyt. Az egyik őr betuszkolta az ajtón. A lány az ajtóban még visszapillantott Reacherre. A férfi biccentett felé, mintha csak azt mondaná: később még találkozunk. Aztán Holly eltűnt az épületben.

És most következzék a tanulmányút – mondta Fowler. – Beau parancsa, hogy maradjon mindig a közelemben. De bármit kérdezhet, amit akar, rendben? Reacher közömbös pillantást vetett rá, majd bólintott. Aztán vetett egy pillantást a mögötte álló hat őrre. Lesétált a lépcsőn és megállt. Tekintetét a zászlórúdra szegezte. A rúd pontosan az épület előtt elterülő kis tér közepén állt. Reacher átsétált a téren, megállt a Lodertől származó vértócsában, és körülnézett. Yorké városa teljesen kihaltnak tűnt. Mintha már jó ideje lakatlan lenne. De eleve nem lehetett valami izgalmas hely. A főút északról délre vezetett, négy nagyobb épülettömb övezte, kettő a keleti, kettő pedig a nyugati oldalán. A délkeleti tömb jobbára csak a bíróságból állt, pontosan szemközt a délnyugati épületegyüttessel, amelyet valaha amolyan irodaféleség foglalhatott el. Az utca nyugati oldala magasabban feküdt, az út emelkedett. A megyei irodaház épületének alapja a bírósági épület második emeletével volt egy szintben. Ugyanolyan jellegű épületnek indult, de talán harminc éve romokban állt. A festék lepattogzott róla, és a külső fémburkolat szürkés színű volt. Egyik ablaknak sem maradt meg az üvege. Az épületet körülvevő lejtős dombocskát elborította a hegyi bozót. A közepén valaha egy szép fa állt, de már hosszú ideje elpusztult, és most csak egy hét láb magas oszlop maradt belőle, amely úgy festett, mint egy kivégzőfa. Az északi épülettömböt kifakult, táblákkal jelzett üzletek alkották. Egykor díszes bejáratuk lehetett, amelyek elrejtették az egyszerű kockaépületet, de az évek múlásával a bejáratok is ugyanolyan kopárak és barnák lettek, mint a mögöttük álló faszerkezet. Az ajtók feletti írások kifakultak. Az utcán nem jártak emberek. Nem hallatszott járművek zaja, nem volt semmiféle mozgás. A hely kísértetiesnek tűnt. Úgy festett, mint egy elhagyatott westernváros. – Ez valaha bányaváros volt – magyarázta Fowler. – Többnyire ólmot bányásztak itt, de némi rezet, meg egy darabig ezüstöt is. Annyi biztos, hogy sok pénzt kerestek belőle. – És mi történt? – kérdezte Reacher. Fowler vállat vont. – Mi történik általában a bányavárosokkal? – kérdezett vissza. – Kitermelnek benne mindent. Ötven évvel ezelőtt az emberek úgy éltek itt, mintha örökre itt maradnának, és az utca tele volt bankokkal, üzletekkel meg kocsmákkal. Aztán, amikor ásvány helyett már csak földet hoztak fel, továbbálltak, és ez meg itt maradt utánuk. Fowler körbepillantott a siralmas városon, Reacher pedig követte a pillantását. Aztán tekintetét néhány fokkal feljebb vitte, és ráfókuszált a horizonton lebegő hatalmas hegyekre. A hegyek tömören és közömbösen álltak, csúcsukat még Július harmadikán is hó borította. A völgyekben és a sűrű fenyvesek fölött köd lebegett. Fowler elindult, Reacher pedig követte a romos irodaépület mögött tovább kanyargó meredek úton. Az őrök egy sorban követték őket. Reacher most jött csak rá, hogy ezen az úton bukdácsolt végig kétszer az elmúlt éjszaka. Száz mérföld után már az erdőbe is értek. Az út az erdőn keresztül emelkedett meredeken tovább. De a fákon átszűrődő nappali világosságban könnyebb volt a haladás. Egy mérföld után körülbelül félmérföldes egyenes útszakasz következett, majd elértek ahhoz a tisztáshoz, ahová az előző éjszaka a fehér furgon hozta őket. A tisztás közepén kis őrosztag állt, felfegyverezve, tökéletes vigyázzállásban. A fehér furgonnak azonban nyoma veszett. Valaki elvitte onnan. – Ezt hívjuk a bástyának – mondta Fowler. – Ez volt az első terület, amit megvettünk. A hely fényes nappal másképp festett. A bástya egy hatalmas tisztás volt a bozót közepén, amely medencében feküdt, a város felett háromszáz láb magasságban. Mesterséges határvonal nem vette körül. A határvonalat több millió évvel ezelőtt alakította ki a lezúduló hatalmas gleccsertömeg. Az északi és nyugati oldal hegyes volt, magas csúcsokban végződött. Reacher innen is látta a havat, amelyét a szél elhordott a magasan fekvő, északra néző vízmosásokba. Ha még júliusban is van ott hó, akkor bizonyára az év mind a tizenkét hónapjában van. Alattuk, délkelet felől látni lehetett a várost az erdőben végigvezető úton át. Reacher látta a romos irodaépületet, és az alatta álló bíróságot, mint valami makettet. Közvetlenül délre a hegy lejtői sűrű erdőbe vesztek. Ahol nem voltak fák, ott vad és kietlen szakadék tátongott. Reacher némán szemügyre vette a terepet. Fowler kinyújtotta a kezét. – Némelyikük száz láb mély – magyarázta. – Tele van jávorantiloppal és hegyi birkákkal. Sőt még fekete medve is van errefelé. Van olyan, aki pumát is látott erre ólálkodni. Éjszakánként, amikor csönd van, hallani lehet őket. Reacher bólintott, és belehallgatott a megdöbbentő csöndbe. Próbálta elképzelni, mennyivel lehet az éjszaka csöndesebb. Fowler megfordult, és más irányba mutatott. – Eddig ezt építettük – mutatta. Reacher újra bólintott. A tisztáson tíz épület állt. Valamennyi hatalmas, lemezeit fatáblából és cédrusfából épült, vastag betonalapokon nyugvó funkcionális faépület volt. Minden épületbe vastag kábeleken keresztül vezették be az áramot– Az áram a városból érkezik ide – magyarázta Fowler. – Egy mérföldnyi kábel. Folyóvíz is van, ami műanyag csöveken keresztül jut el ide egy hegyi tóból. A milícia munkásai szereltek mindent fel. Reacher látta azt a barakkot, ahová az éjszaka bezárták. Valamivel kisebb volt a többinél. – Az ott az adminisztratív barakk – mondta Fowler. Az egyik barakk tetején úgy hatvan láb magas ostorantenna állt. Rövidhullámú rádiózáshoz. Reacher látott egy vékonyabb kábelt is, amelyet a vastagabb elektromos vezetékhez kötöttek. Ugyanabba a barakkba kígyózott be, és nem jött ki onnan. – Telefonjuk is van? – kérdezte. – Gondolom, hivatalosan nem jegyzett. Reacher megmutatta Fowlernek, hogy mire céloz. – Az ott egy telefonvezeték – mondta. – Az elektromos kábellel együtt vezették ide Yorke-ból. De telefon nincs. A világkormány lehallgatná a hívásainkat. Intett Reachernek, hogy kövesse az antennával ellátott barakkhoz, ahová bevezették a kábelt. Együtt léptek át a szűk ajtón. Fowler büszke mozdulattal mutatott körbe. – Ez itt a kommunikációs barakk – mondta. A barakk sötét volt, és lehetett úgy tizenkétszer húsz láb széles. Két férfi ült benn, az egyik egy magnó fölé görnyedve hallgatott valamit egy fülhallgatón, a másik pedig lassan csavargatta a rádióradart. A barakk hosszabb oldalán, a falba építve, kezdetleges asztalok álltak. Reacher felpillantott a tetőre, és látta a falba ütött lyukon át bejövő telefonkábelt. Egy modemben végződött. A modem két számítógéphez volt csatlakoztatva. – Ez a nemzeti milícia Internet központja – mondta Fowler. A számítógépek mellett egy második kábel kígyózott el, amely egy faxgépben végződött. A faxból búgva gyűrűzött elő egy hosszú papírtekercs. – Ez pedig itt a nemzeti faxhálózat – mutatta büszkén Fowler. Reacher bólintott és közelebb lépett. A faxgép egy pulton állt, egy másik számítógép és egy hatalmas rövidhullámú rádió mellett. – Ez itt az ellenzéki média – magyarázta Fowler. – Szükségünk van ezekre a felszerelésekre, hogy tudjuk, mi is történik valójában Amerikában. Más módon nem deríthető ki az igazság. Reacher vetett még egy pillantást az egészre, aztán vállat vont. – Éhes vagyok – közölte. – Rólam ez az igazság. Nem vacsoráztam és nem reggeliztem. Van valahol egy hely, ahol ihatok egy kávét? Fowler ránézett és elvigyorodott. – Hát persze – mondta. – A kantinban egész nap van kiszolgálás. Mit gondol, vademberek vagyunk? Elküldte a hat őrt, és intett Reachernek, hogy kövesse. A kantin a kommunikációs barakk mellett állt. Körülbelül négyszer nagyobb volt, kétszer hosszabb és kétszer szélesebb. A tetején robosztus, fényes, ónozott fémből készült kémény állt Odabent rendezett sorokban kecskelábas asztalok álltak, gondosan betolt, egyszerű padokkal. A helyiségben ételszag terjengett és az a fajta poros szag, amely minden ilyen méretű közösségi helyen érezhető. A kantinban három nő dolgozott. Az asztalokat törölgették. Mindhárman olívazöld terepruhát viseltek, hosszú hajuk volt és egyszerű, festetlen arcuk, meg vörös, gyűrűtlen kezük. Amikor Fowler és Reacher belépett, megálltak. Abbahagyták a munkát, és figyelni kezdték a férfiakat Reacher felismerte az egyiküket a tárgyalóteremből. A nő óvatos biccentéssel üdvözölte. Fowler előrelépett. – A vendégünk nem kapott reggelit – mondta. Az óvatos nő újra bólintott. – Értem – mondta. – Mit hozhatok magának? – Bármit – felelte Reacher. – Csak kávé is legyen hozzá. – Öt perc múlva kész – bólintott a nő. Átvezette a másik két asszonyt egy ajtón, amely a hátsó részben elhelyezett konyhába nyílt. Fowler leült az egyik asztalhoz, Reacher pedig a szemben lévő padra telepedett. – Ezt a helyet naponta háromszor használjuk étkezésre – magyarázta Fowler. – A nap többi részében, főleg délután és esténként közösségi találkozóhelyként funkcionál. Beau az asztal tetején áll, és elmondja az embereknek, mi a feladat. – Hol van most Beau? – kérdezte Reacher. – Nemsokára találkozik vele – felelte Fowler. – Arra mérget vehet. Reacher lassan bólintott, majd kinézett a hegyekre nyíló parányi ablakon. Ebből a szögből még messzebb ellátott, talán ötven mérföldnyire is. A csönd továbbra is döbbenetes volt– Hol vannak most az emberek? – kérdezte. – Dolgoznak – mondta Fowler. – Dolgoznak és kiképzésen vesznek részt. – Dolgoznak? – ismételte meg Reacher. – De mégis min? – A déli határvonalat építik ki – mondta Fowler. – Néhány helyen nem elég mélyek a szakadékok. Átjuthatnak rajtuk a tankok. Tudja, mi az a fatorlasz? Reacher értetlen képet vágott. Pedig pontosan tudta, mi a fatorlasz. Minden olvasni tudó, West Pointot végzett ember tudta, hogy milyen a fatorlasz. De nem akarta elárulni Fowlernek, hogy mennyit tud. Ezért kifejezéstelen maradt az arca. – Kidöntenek néhány fát – magyarázta Fowler. – Minden ötödik vagy hatodik fát kivágják. És az ellenséggel ellentétes irányba döntik ki. Az itteni fák általában vad fenyők, amelyeken az ágak felfelé állnak, igaz? Így amikor kidöntik őket, az ágaik az ellenségtől, elnéznek. Amikor a tankok ráfutnak a kidöntött fákra, maguk előtt tolják őket. De az ágak nem engedik mozdulni a fákat. És a tank egyre több fát próbál maga előtt tolni, végül már négyet, ötöt is. Ami lehetetlenség. Annyi fát még egy nagyobb tank sem bír eltolni. Még egy ötezer lóerős, gázturbinás, hatvanhárom tonnás motor is leáll, amikor megpróbálja eltolni azokat a fákat. Még ha bevetik ellenünk azokat a nagy orosz tankokat, akkor sem boldogulnak. Ezt hívják fatorlasznak, Reacher. A természet erejét használjuk fel ellenük. Azokon az átkozott fákon nem jutnak át, az holtbiztos. A szovjetek használtak ilyet Hitler ellen a második világháborúban. Egy régi komcsi trükk. De most mi ellenük fordítjuk, a saját fegyverüket. – És a gyalogság? – kérdezte Reacher. – A tankok nem egyedül jönnek. Velük együtt gyalogságot is küldenek. Azok mennek majd elöl, és dinamittal felrobbantják a fákat. Fowler elvigyorodott. – Megpróbálhatják – mondta. – De úgyis feladják. A fatorlaszoktól ötven mérföldre északra gépfegyvereket állítottunk fel. Darabokra szaggatjuk őket. Az óvatos nő visszajött a konyhából, kezében tálcával. Lerakta a tálcát Reacher elé az asztalra. Egy zománcozott tányéron sonka, tojás, sült krumpli meg bab volt. Mellette egy fémbögrében gőzölgő kávé. Hozzá olcsó evőeszköz. – Jó étvágyat – mondta. – Köszönöm – felelte Reacher. – Én nem kapok kávét? – kérdezte Fowler. Az óvatos nő hátramutatott. – Szolgálja ki magát – mondta. Fowler megpróbált egy férfias pillantást vetni Reacherre, aztán felállt. Reacher továbbra is közömbös képet vágott. Fowler hátrament a konyhába, és eltűnt. A nő megvárta, míg elmegy, aztán Reacher karjára tette a kezét. – Beszélnem kell magával – suttogta. – Találkozzunk ma esté, lámpaoltás után. A konyhánál fogom várni, rendben? – Beszéljen most – suttogta vissza Reacher. – Lehet, hogy addigra már nem leszek itt. – Segítenie kell rajtunk – suttogta a nő. Fowler ekkor visszajött, a nő tekintete pedig elsötétült a rémülettől. Felegyenesedett, és visszasietett a konyhába.

Az ágykeretet alkotó hosszú csöveket összesen hat csavar tartotta össze. Kettő azt a rácsszerkezetet rögzítette, amin a matrac feküdt. Aztán az ágy két végében két-két csavar volt, az ágy lábát tartó peremvasakhoz erősítve. Holly hosszasan tanulmányozta a szerkezetet, és rájött valamire. Az egyik peremvasat rajta hagyhatja az ágy egyik végén. Derékszögben állna ki, mint egy kampó. Jobban jár vele, mintha leszedné a peremvasat, és a mankó nyitott végébe tuszkolná. Sokkal erősebb lesz. De a hat csavar továbbra is az útját állta. Mert a peremvasat valahogy le kellett szerelnie az ágy lábáról. Gyorsan dolgozott. Nem arra számított, hogy Jacksont elkapják, de az esélyei egyre csökkentek.

A kantin mellett álltak a hálóbarakkok. Négy hatalmas épület, valamennyi tiszta és elhagyatott. Az épületek közül kettőt egyedülálló nők és férfiak számára terveztek. A másik két barakkot furnérlemez válaszfalakkal osztották fel. Azokban családok éltek, a szülők a válaszfalak mögötti kis négyzetekben, míg a gyerekek egy közös hálószobában. Vaskeretes priccseik rendezett sorokban álltak odabenn. A priccsek végében feles méretű katonaládák álltak. A falakon sehol egy rajz, sehol, egy játék. Az egyetlen dekoráció egy Washingtont ábrázoló turistaplakát volt. Egy légi felvételt ábrázolt, amelyet egy derűs tavaszi napon kaptak lencsevégre, az előtérben a Fehér Ház, középen a sétány, bal oldalon a Capitolium. A plakát műanyag keretben lógott a falon, és a rajta levő reklámfeliratot letakarták, helyébe pedig új címet festettek. A cím ez volt: Az ellenség. – Hol vannak most a gyerekek? – kérdezte Reacher. – Iskolában – felelte Fowler. – Télen a kantinban folyik a tanítás, nyáron pedig az erdőben. – És mit tanulnak? – kérdezte Reacher. Fowler megvonta a vállát. – Olyasmit, amit tudniuk kell – felelte. – És ki dönti el, hogy mit kell tudniuk? – érdeklődött tovább Reacher. – Beau – vágta rá Fowler. – Ő dönt itt mindenről. – És mit döntött, mit kell tudniuk? – kérdezte Reacher. – Sokat tanulmányozta a dolgot – magyarázta Fowler. – A Bibliával kezdik, aztán az alkotmányt, történelmet, fizikai kiképzést, fafaragást, vadászatot és fegyverviselést tanulnak. – És ki tanítja őket ezekre? – kérdezte Reacher. – Az asszonyok – felelte Fowler. – Boldogok itt a gyerekek? – kérdezte Reacher. Fowler újra megvonta a vállát. – Nem azért vannak itt, hogy boldogok legyenek – felelte. – Hanem azért, hogy túléljék. A következő barakk üres volt, egyetlen számítógépes termináltól eltekintve, amely az egyik sarokban egy asztalon állt. Reacher látta a hozzá kapcsolt hatalmas billentyűzetet. – Ezt talán kincstárnak nevezhetném – mondta Fowler. – Minden vagyonunk a Kajmán-szigeteken van. Ha pénzre van szükségünk, ezen a számítógépen keresztül hívjuk le, és küldetjük oda, ahová kell. – Mennyi pénzük van? – kérdezte Reacher. Fowler arcán cinkos mosoly jelent meg. – Rengeteg – felelte. – Bemutatóra szóló kötvényekben húszmillió. Ami kevesebb, mint amennyit már elköltöttünk. De még rengeteg pénzünk maradt. Ne aggódjon amiatt, hogy valaha is kifogynánk belőle. – Lopott pénz? – kérdezte Reacher. Fowler vigyorogva rázta a fejét. – Lefoglalt – mondta. – Az ellenségtől foglalt húszmillió. Az utolsó két épületet raktárnak használták. Az egyik az utolsó hálóbarakkal egy vonalban állt. A másik attól kissé távolabb. Fowler odavezette Reachert a közelebb álló barakkhoz. A belseje tömve volt tartalékokkal. Az egyik fal mentén végig vízzel töltött műanyagpalackok sorakoztak. – Babkonzerv, lőszer és kötszer – magyarázta Fowler. – Ez Beau mottója. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk szembenézni egy támadással. Ez biztos. És elég nyilvánvaló, hogy mit fog először tenni a világkormány, nem? Pestisvírussal fertőzött bombákat lőnek majd a tóba, ahonnan a vizet kapjuk. Úgyhogy feltankoltunk ivóvízzel. Huszonnégyezer gallon vizünk van. Ez volt a legfontosabb. Aztán van itt még két évre elegendő konzerv is. Arra nem elég, ha esetleg többen csatlakoznának hozzánk, de azért kezdetnek nem rossz. A raktárbarakk tömve volt. A mennyezetig érő polcokon ruhászsákok sorakoztak. Ismerős, olívazöld terepruha volt bennük, kabátok és csizmák. Valamennyi tisztára mosva, kikeményítve, és bálákba halmozva. – Nem kér egyet? – kérdezte Fowler. Reacher már épp indulni akart, de aztán végignézett magán. Hétfő óta ugyanaz a ruha volt rajta. Három teljes napja. Már eleve nem a legjobb állapotban vette fel, de a túl sok viselés nem javított rajta. – De igen – mondta. A legnagyobb méretű ruhák a bála legalján voltak. Fowler felemelt egyet, aztán nagy üggyel-bajjal kiráncigált belőle egy nadrágot, egy inget meg egy zakót. Reacher nem kért a fényes csizmákból. A saját cipőjét jobban szerette. Levetkőzött, majd a csupasz padlón egyik lábáról a másikra szökdécselve átöltözött. Begombolta az ingét, és felvette a zakót is. Kényelmesnek tűnt a méret. Nem keresett tükröt. Pontosan tudta, hogy fest katonai terepruhában. Eleget hordott már ilyesmit életében. Az ajtó mellett polcokra rendezve orvosi kellékek álltak. Elsősegélycsomagok, vérplazma, antibiotikumok, kötszerek. Minden úgy elrendezve, hogy könnyen hozzáférhessenek. Szellősen elrendezett kupacok. Borken nyilván elpróbálta, ahogy az emberek iderohannak, és megragadják az elsősegélycsomagokat. – Babkonzerv és kötszer – mondta Reacher. – És hol vannak a lőszerek? Fowler a távolabbi barakk felé bökött. – Az ott a fegyverraktár – mondta. – Jöjjön, megmutatom. A fegyverraktár nagyobb volt a másik raktárépületnél. Hatalmas zár volt az ajtaján. Több fegyvert tartottak benne, mint amennyit Reacher hosszú ideje együtt látott. Több száz puska és gépfegyver állt, sorokba rendezve. A raktár bűzlött a friss fegyverzsírtól. A polcokon mennyezetig érő tölténydobozok. Gránátokkal teli, ismerős farekeszek. Kézifegyverrel teli polcok. Csak gyalogság számára tervezett fegyverek, de mindenesetre első látásra elég meggyőzőek.

A matracrácsot rögzítő két csavar volt a legkönnyebb. Ezek kisebbek voltak a többinél. Az egész keretet összetartó többi csavar tartotta a súly nagyobbik részét. A rács pedig azon feküdt. A tartócsavarok nem voltak fontosak, akár ki is hagyhatták volna őket, az ágy akkor is egybe maradt volna. Holly addig kapargatta a festéket, amíg elő nem bukkant a fém. Aztán felmelegítette a csavarfejeket meleg vizes törülközővel. Ezután lehúzta a mankójáról a gumit, és ovális alakban meghajlította az alumíniumcsövet. Ujjával rászorította az ovális csövet a csavar fejére, a fogantyúval pedig elfordította a mankót, mintha egy hatalmas villáskulcs lenne. De az egész lecsúszott a csavarról. Holly halkan káromkodott, aztán az egyik kezével még szorosabban odafogta a mankó két végét. A kezével együtt forgatta el a mankót. A csavar megmozdult.

A faépület-együttes alkotta körből észak felé egy hepehupás földút vezetett ki. Fowler azon kísérte végig Reachert. Az ösvény egy lőtérre vezetett. A lőtér egy hosszú, egyenes pálya volt, amelyről gondosan kiirtottak minden fát és bokrot. A terület csöndes volt és kihált. Az egyik végén a lövészek számára szivacsot fektettek le, a távolban pedig Reacher látta a célpontokat. Úgy festettek, mint a katonaságnál használt, kivágott futó és guggoló figurák. A táblák a második világháborút idézték fel, német gyalogos katonákat ábrázoltak, rohamsisakban és vadul vicsorító fogakkal. De ahogy Reacher közelebb ért, észrevette, hogy ezekre a célpontokra utólag még ráfestettek egy-egy jelvényt, amelyen hárombetűs szó állt: FBI. A célpontokat a háromszáz yardnyi távolságtól egészen nyolcszáz yardig állították fel. A legközelebbi célpontokat átlyuggatták a golyók. – A háromszáz yardos célpontot mindenkinek el kell találnia – magyarázta Fowler. – Ez nálunk állampolgári kötelesség. Reacher vállat vont. Nem volt túlzottan lenyűgözve. Háromszáz yardnyira ellőni nem nagy szám. Továbbsétált fél mérföldet. A négyszáz yardnyira álló célpontokat is megtépázták, de az ötszáz yardosokat már kevésbé. Reacher tizennyolc lyukat számolt meg a hatszáz yardoson, hetet a hétszázason, és kettőt a nyolcszáz yardos célponton. – Milyen régen állnak itt ezek a táblák? – kérdezte. Fowler tétovázott. – Úgy egy hónapja – felelte. – De lehet, már kettő is. Jól megdolgozzuk őket. – Azt helyesen teszik – mondta Reacher. – Nem számítunk arra, hogy távoli célpontokra kell lőnünk – magyarázta Fowler. – Beau szerint az ENSZ-csapatok éjszaka fognak támadni. Amikor azt gondolják, hogy alszunk. Szerinte lehet, hogy sikerül átjutniuk az egyik határvonalunkon. Talán úgy félmérföldnyire benyomulnak, majd. Én nem hiszem, de Beau mindig túl óvatos. Elvégre övé minden felelősség. Ezért a mi taktikánk egy. éjszakai bekerítő hadművelet lesz. Bekerítjük az erdőbe behatoló ENSZ-csapatokat, és kereszttűz alá vesszük őket. Egész közelről. Azt már egész jól begyakoroltuk. Gyorsan és észrevétlenül tudunk mozogni a sötétben, minden zaj és világítás nélkül. Reacher vetett egy pillantást az erdőre, és eszébe jutott az a rengeteg lőszer, amit az imént látott. És felcsengett benne Borken dicsekvése: bevehetetlenek vagyunk. Aztán arra gondolt, milyen problémákkal áll szemben égy olyan hadsereg, amely nehéz terepen gerillaharcot vív. Nincs bevehetetlen hely, de ezen a helyen rengeteg lesz az emberáldozat– Ma reggel, remélem, nem izgatta fel magát – szólalt meg Fowler. Reacher ránézett. – Mármint Loder miatt – tette hozzá a kísérője. Reacher vállat vont Magában azt gondolta: legalább nem nekem kellett megtennem. – Itt fegyelemre van szükség – magyarázta Fowler. – Minden új nemzet átesik egy ilyen időszakon. Kemény szabályok, szigorú fegyelem. Beau sokat tanult erről. És nekünk most ez a legfontosabb. De gondolom, van akit felizgat a dolog. – Szerintem inkább magának kellene izgulnia – jegyezte meg Reacher. – Hallott már Sztálinról? Fowler bólintott – Szovjet diktátor volt – mondta. – Pontosan – felelte Reacher. – Ő is ugyanezt a módszert alkalmazta. – Mit? – kérdezte Fowler. – Eltávolította a potenciális riválisokat – felelte Reacher. – Koholt vádak alapján. Fowler a fejét rázta. – Ezek a vádak jogosak voltak – mondta. – Loder hibázott. Reacher vállat vont. – Nem igazán – mondta. – Viszonylag jó munkát végzett. Fowler elvette róla a tekintetét. – Maga lesz a következő – folytatta Reacher. – A helyében vigyáznék magamra. Előbb-utóbb ki fog derülni magáról, hogy elkövetett valamilyen hibát. – Beau és én már régóta barátok vagyunk – felelte erre Fowler. – Akárcsak Loder, igaz? – mondta Reacher. – Stevie-nek nem eshet bántódása. Ő nem jelent veszélyt. Túl ostoba. De magának vigyáznia kell. Maga lesz a következő. Fowler nem válaszolt. Újra a távolba meredt. Együtt sétáltak vissza a füves félmérföldes pályán. Aztán észak felé elindultak egy újabb földúton. Útközben félre kellett állniuk, hogy elhaladhasson előttük egy hosszú sorban menetelő gyerekcsapat. A gyerekek párosával mentek, lányok és fiúk együtt, a sor elején és végén terepruhába öltözött nők kísérték őket. A gyerekeken rövidre vágott katonai maradék egyenruha volt, jobb kezükben pedig hosszú botot fogtak. Arcuk kifejezéstelen és rezignált volt. A lányok haja nyíratlan volt, a fiúké pedig egészen rövidre nyírt. Reacher figyelte, ahogy elmennek mellettük. Egyenesen előre néztek, egyikük sem mert rápillantani. A földút felfelé vezetett egy erdősávon, majd kiért egy ötven yard hosszú és ötven yard széles sík területre. A terepet kézzel egyengették el. A széleit, kis távolságra egymástól, fehérre festett betontömbök övezték. A hely csöndes volt és kihalt. – Ez itt a gyakorlóterünk – jegyezte meg Fowler keserűen. Reacher bólintott és körbepillantott. Északra és nyugatra magas hegyeket látott. Keletre sűrű, áthatolhatatlan erdőt. Délre pedig, a keskeny erdősávon túl rálátott a távoli városra, és az alatta fekvő sziklás szakadékokra. A kabátját hideg szél fújta át, aztán belekapott az ingébe, Reacher pedig, megremegett.

A nagyobb csavarokkal nehezebb dolga volt Hollynak. Sokkal nagyobb felületen érintkeztek a fémmel. Sokkal több festéket kellett lekaparni róluk. És sokkal nagyobb erővel csavarni. De minél nagyobb erőt fejtett ki, annál kockázatosabb volt, hogy a mankó összenyomott vége kicsúszik. Holly levette a cipőjét, és kalapácsnak használva, formára igazította a mankó végét. Aztán előrehajolt, és a lágy alumíniumot a csavar feje köré hajtogatta. Ezután szorosan megmarkolta a kezével. Olyan szorosan markolta, hogy a karján az ínak majd kiszakadtak, és az arcán csorgott a verejték. Lélegzetvisszafojtva fordította el a mankót, várva, melyik adja előbb meg magát, a csavar vagy a karja szorítása.

A Reacher ingébe kapaszkodó szél hangfoszlányokat is hozott feléjük. Rápillantott Fowlerre, aztán arccal a gyakorlótér nyugati oldala felé fordult. Hallotta, hogy a fák között emberek járkálnak. Aztán egy sorban kiléptek az erdőből. Hat ember szinte kirobbant a fák közül, egyenes sorban lépkedve, automata fegyvereiket maguk előtt tartva. Terepruhában, szakállasán. Ugyanaz a hat őr volt, akik ma reggel a bírói pulpitus előtt álltak. Borken személyi testőrei. Reacher végigpásztázta az arcukat. A fiatal, forradásos homlokú férfi a sor bal végén állt Jackson, az FBI beépített embere. Az egység megállt, majd irányt váltott. Átrohantak az elegyengetett terepen Reacher felé. Fowler a közeledtükre félreállt, Reachert magára hagyva, mint valami elszigetelt célpontot. Öten legyezőszerűen, laza félkört alkottak. Reacher mellkasára öt fegyver szegeződött. A hatodik férfi kilépett Fowler elé. Nem szalutált, de a tartásában annyi tisztelet volt, hogy ugyanazt jelentette. – Beau vissza akarja kapni ezt a pasast – szólalt meg a katona. – Valami nagyon sürgős dolog miatt. Fowler bólintott. – Vigyétek – mondta. – Már úgyis kezdett az agyamra menni. Reachert odébb taszigálták a fegyvercsövekkel, és gyors tempóban lökdöstek tovább. Átszelték a lőteret, majd végigmentek az erődhöz vezető göröngyös földúton. Ott nyugatnak fordultak, elhaladtak a fegyverraktár mellett, majd visszaértek az erdőbe, és a parancsnoki barakk felé indultak. Reacher megszaporázta a lépteit. Előbbre ment. Aztán hagyta, hogy a lába megbotoljon egy kiálló gyökérben, és nagyot esett a sziklás úton. Jackson ért mellé elsőnek. – Besúgó Chicagóban – suttogta Reacher. – Felállni, seggfej – üvöltött rá Jackson. – Bújjon el, és még ma este meneküljön – suttogta Reacher. De legyen nagyon óvatos. Jackson rápillantott, és egy karszorítással jelezte, hogy értette. Aztán talpra ráncigálta Reachert, és tovább lökdöste az ösvényen egy kisebb tisztás felé. Beau Borken a parancsnoki barakk ajtajában állt. Hatalmas, bő terepruhát viselt, amely piszkos volt és zilált. Mintha kemény munkából jönne. Mereven nézte a közeledő Reachert. – Látom, átöltözött – mondta. Reacher bólintott. – Akkor engedje meg, hogy elnézést kérjek a külsőm miatt – folytatta Borken. – Zsúfolt napom volt. – Fowler említette – felelte Reacher. – Fatorlaszokat építettek – Fatorlaszokat? – ismételte meg Borken. – Ja, igen. Ezután elhallgatott. Reacher látta, ahogy hatalmas fehér keze kinyílik, majd ökölbe szorul. – A küldetését töröltük – szólalt meg halkan Borken. – Igazán? – kérdezte Reacher. – És miért? Borken ellépett az ajtóból és közelebb ment. Reacher tekintete a férfi lobogó szemére szegeződött, és észre sem vette, hogy ütni készül. Borken a gyomrán találta el, egy négyszáz font súlyú testből érkező hatalmas, kemény ütéssel. Reacher összerogyott, mint egy marionettbáb. Borken pedig a hátára tette az egyik lábát.

28. fejezet

A beépített ember neve Jackson – közölte Webster. – És mióta van ott? – kérdezte Milosevic. Közel egy éve – felelte Webster. Július harmadika, csütörtök, délelőtt tizenegy óra, a Peterson légi támaszponton. A quanticói FBI-főnök átküldte Andrewsból faxon az anyagot, amilyen hamar csak tudta. Milosevic és Brogan együtt szedték ki a gépből a lapot és adták tovább Websternek és McGrathnek, hogy szemügyre vegyék. Az asztal másik oldalán ott ült Johnson tábornok meg a segédje, és épp egy Montana északnyugati részéről készült térképet tanulmányoztak. – Minden ilyen csoportban van beépített emberük? – kérdezte Johnson. Webster megrázta a fejét és elmosolyodott. – Nem mindegyikben – felelte. – Nincs annyi emberünk. Itt most egyszerűen szerencsénk volt. – Nem is tudtam, hogy ebben a csoportban is van valaki – jegyezte meg Brogan. Webster még mindig mosolygott. – Vannak dolgok, amelyekről nem sokan tudnak – felelte. – Így sokkal biztonságosabb, nem igaz? – És mit mond ez a Jackson fiú? – kérdezte Brogan. – Nem említi Hollyt? – érdeklődött Johnson. – Elmondta, mi a fene folyik itt? – kérdezte Milosevic. Webster fújt egyet, aztán egyik kezével a faxkészülékből kígyózó papírkötegre mutatott. McGrath figyelmesen tanulmányozta az anyagot. Két kötegbe csoportosította a papírokat. Az egyik köteg a szokásos információkat tartalmazta, míg a másik a fontosabb dolgokat. Az első köteg sokkal vaskosabb volt. A fontos rész meglehetősen vázlatos. – Talált valamit, Mack? – kérdezte Webster. McGrath vállat vont. – Eddig minden normálisnak tűnik – mondta. Johnson értetlenül nézett rá. – Normálisnak? – ismételte meg. Webster bólintott. – Ez tényleg az – magyarázta. – Az egész országban működnek ilyen milicista csoportok, ezért nincs annyi emberünk, hogy mindet figyeljük. Rengeteg van belőlük. A legutóbbi adatok szerint ötven államban több mint négyszáz ilyen csoport működik. A legtöbbjük amatőr félnótás, de némelyiküket komoly kormányellenes terroristáknak tekintjük. – És ez a csoport? – kérdezte Johnson. McGrath rápillantott. – Ez a csoport teljesen komoly – mondta. – Százan vannak, és elbarikádozták magukat az erdőben. Felfegyverzett, jól szervezett, önellátó csoport. Rengeteg pénzük van. Jackson jelentést tett hamis banki papírokról és kisebb pénzhamisításról is. Bizonyára fegyveres rablást is elkövettek már. Az a hír járja, hogy húszmillió dollár értékben loptak el bemutatóra szóló kötvényeket, kiraboltak egy páncélautót Észak-Kaliforniában. És természetesen postai megrendelés útján videókat és különböző kiadványokat árulnak a többi csoportnak. Ez a fajta iparág manapság virágzik. No persze, nem fizetnek érte semmiféle adót, nem regisztráltatják a járműveiket, és semmi olyasmit nem tesznek meg, ami pénzbe kerülne nekik. – Tehát gyakorlatilag egész Yorké megyét ők irányítják – tette hozzá Webster. – Ez hogy lehetséges? – kérdezte Johnson. – Úgy, hogy senki más nem akarja irányítani – felelte Webster. – Járt már valaha odafenn? Én még nem. De Jackson azt mondja, teljesen kihalt az a rész. Hosszú ideje mindent elvittek onnan. Állítólag már csak néhány tucat ember lakik ott, több mérföldnyi kihalt terepen szétszóródva, néhány csődbe ment farmer, ott maradt bányász meg idős emberek. Ezek nem tudják hatékonyan irányítani a megyét. Borken pedig egyszerűen elfoglalt némi területet, és átvette az irányítást. – Kísérletnek nevezi a dolgot – vette át a szót McGrath – egy új nemzet kialakításához. Johnson üres tekintettel bólintott. – És mi a helyzet Hollyval? – kérdezte. Webster felhalmozta a papírokat, és rátette a kezét. – Róla nem tesz említést – felelte. – Legutóbb hétfőn jelentkezett, aznap, amikor Hollyt elrabolták. Azt mondta, börtönt építettek. Feltételezhetjük, hogy Hollynak. – Hogy jelentkezik ez a pasas? – kérdezte Brogan. – Rádión? Webster bólintott. – Van egy rejtett adóvevője az erdőben – mondta, – Amikor teheti, elsétál oda, és jelentést ad. Ezért olyan rapszodikus a dolog. Átlagban hetente egyszer jelentkezett. A fiú nem túl tapasztalt, és meghagyták neki, hogy legyen óvatos. Gondolom, figyelik is. Annyi bizonyos, hogy furcsa egy világ az Ott fenn. – És nem tudjuk elérni valahogy? – kérdezte Milosevic– Viccel? – vágta rá Webster. – A legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk. – Kinek jelent a fiú? – kérdezte Brogan. – A montanai FBI-főnöknek – felelte Webster. – Akkor most mit teszünk? – türelmetlenkedett Johnson. Webster vállat vont. Az egész társaság elnémult. – Egyelőre semmit – mondta végül. – Meg kell tudnunk, hol állunk. Mindenki tovább hallgatott, Webster pedig jelentőségteljes pillantást vetett Johnsonra. A pillantásban két magas rangú állami tisztviselő állapította meg: „Tudja, hogy van ez”. Aztán. Webster mintha bólintott volna, és a bólintásban benne volt: „Igen, egyelőre még tudom”. Johnson segédjének köhögése törte meg a csöndét. – Vannak fegyvereink Yorke-tól északra – mondta. – Épp most telepítik őket délebbre, a támaszpont felé. Száz Stinger rakéta és öt teherautó. Egyenesen Yorke-on át szállítják majd el őket, valamikor mostanában. Nem tudjuk használni ezeket? Brogan megrázta a fejét. – Az törvényellenes – mondta. – A katonaság nem vehet részt rendőrségi akciókban. Webster tudomást sem vett róla, csak Johnsonra nézett és várt. Ezek az ő emberei voltak, Holly pedig Johnson lánya. A választ egyenesen tőle akarta hallani. Pillanatnyi csönd elteltével Johnson megrázta a fejét. – Nem – jelentette ki. – Idő kell, hogy mindent megtervezzünk. A segédtiszt széttárta a karját. – Tervezhetünk – mondta. – Van rádiókapcsolatunk, úgyhogy szerintem essünk neki, tábornok. – Törvényellenes – szólalt meg újra Brogan. Johnson nem válaszolt. Alaposan eltűnődött. McGrath átlapozta az előtte álló papírhalmot, és előhúzta azt a jelentést, amelyben a dinamitról van sző, amit Holly börtönszobájának falába rejtettek, írással lefelé a fényes asztalra fektette. Johnson azonban újra csak megrázta a fejét. – Nem – mondta végül. – Húszan száz ellen? Ezek nem arcvonalbeli csapatok. Nem gyalogság. És a Stingerek nem fognak rajtunk segíteni. Feltételezem, hogy ezek a terroristák nem rendelkeznek légierővel, várnunk kell. Hozassák vissza ide a fegyveres osztagot, amilyen hamar csak lehet. Nem adok parancsot támadásra. A segédtiszt vállat vont, McGrath pedig visszacsúsztatta a dinamitról szóló jelentést a kötegbe. Webster körbepillantott, aztán mindkét tenyerével finoman az asztalra csapott. – Én most visszamegyek Washingtonba – közölte – további utasításért. Johnson megvonta a vállát. Tudta, hogy semmit sem tehetnek addig, amíg Washingtonból utasítást nem kapnak. Webster McGrathhez fordult. – Maguk hárman menjenek fel Butte-ba – mondta. – Rendezkedjenek be az ottani irodában. Ha Jackson jelentkezne, figyelmeztessék, hogy legyen nagyon óvatos. – Helikopterrel felvihetjük magukat – ajánlotta a segédtiszt. – Szükségünk lesz némi megfigyelésre is – folytatta Webster. – Szólhatna a légierőnek, hogy küldjenek fel néhány kamerával ellátott gépet Yorké fölé. Johnson bólintott. – A gépek ott lesznek – mondta. – A nap huszonnégy órájában. Majd videón közvetítjük maguknak Butte-ba. Ha egy patkány elfingja magát, azt is látni fogják. – De semmi közbelépés – figyelmeztette Webster. – Egyelőre még nem.

29. fejezet

Holly pontosan akkor hallotta meg a folyosón közelgő lépteket, amikor a hatodik csavarral is végzett. Könnyed lépések voltak. De nem Jackson lépései. Nem egy óvatosan lopakodó férfié. Inkább egy normál női járás. A lépések megálltak az ajtó előtt. Lélegzetvételnyi szünet következett. Holly visszahelyezte a hosszú csövet az ágykeretre. A zárban fordult a kulcs. Visszahúzta a matracot is a helyére. Aztán ráterítette a pokrócot. Újabb pillanat telt el, végül kinyílt az ajtó. Egy nő lépett a szobába. Úgy festett, mint az összes többi, fehér bőr, izmos test, hosszú egyenes haj, erős arcvonások, sminktelen arc és gyűrű nélküli kezek. Kezében tálcát tartott, amelyet fehér ronggyal takartak le. Nem volt nála fegyver. – Az ebédje – mondta a nő. Holly bólintott. A szíve majd kiugrott a helyéről. A nő megállt a szobában, tálcával a kezében, és körbepillantott, mereven végigpásztázva az új, fenyődeszka falakat. – Hová tegyem? – kérdezte. – Az ágyra? Holly megrázta a fejét. – A földre – mondta. A nő lehajolt, és a földre tette a tálcát. – Úgy látom, elkelne ide egy asztal meg egy szék – mondta. Holly vetett egy pillantást az evőeszközökre, és azt gondolta: szerszámok. – Akarja, hogy hozassak ide egy széket? – kérdezte a nő. – Nem – felelte Holly. – Nos, nekem jól jönne egy – mondta a nő. – Mert meg kell várnom, amíg megeszi az ebédjét. Holly halványan bólintott, majd megkerülte a nőt Szemével a nyitott ajtó felé sandított. A nő követte a pillantását, aztán elvigyorodott. – Nincs hová futnia – mondta. – Távol vagyunk mindentől, és nagyon nehéz terep vesz körbe bennünket. Észak felé néhány hét alatt Kanadába érne, ha elég gyökeret és bogyót talál ahhoz, hogy túlélje. Nyugatra át kellene úsznia a folyót Keletre pedig az erdőbe jutna, ahol felfalnák a medvék, vagy ha mégsem, egy hónap alatt érné Montanába. Délre pedig mi lőnénk le. A határon hemzsegnek az őrök. Nem kockáztatnám meg. – Lezárták az utat? – kérdezte Holly. A nő elmosolyodott. – Felrobbantották a hidat – mondta. – Arra nincs többé út. – Mikor? – kérdezte Holly. – Mi azon jöttünk be ide. – Nemrég – felelte a nő. – Hát nem hallotta? Na persze, ilyen falak között valószínű, hogy nem. – Akkor hogy küldik vissza Reachert? – kérdezte Holly. – Neki kellett volna valamilyen üzenetet továbbítania. A nő újra elmosolyodott. – Változott a terv – mondta. – Törölték a missziót. Reacher mégsem megy. – De miért nem? – kérdezte Holly. A nő mereven ránézett. – Mert rájöttünk, mi történt Peter Bell-lel – felelte. Holly elhallgatott. – Reacher ölte meg – folytatta a nő. – Megfojtotta. Fenn, Észak-Dakotában. Nemrég kaptuk a hírt De gondolom, maga végig tudta, nem? Holly rábámult Aztán azt gondolta: Reacher nagy bajban van. Elképzelte, ahogy megbilincselve ül valahol egyedül. – Hogy jöttek rá? – kérdezte halkan. A nő vállat vont– Sok barátunk van – mondta. Holly tovább bámulta. Eszébe jutott a besúgó. Tudták, hogy Észak-Dakotában voltak. Abból pedig egy térkép meg egy vonalzó segítségével kitalálhatják, hol vannak most Elképzelte, ahogy több tucat számítógép monitorján felvillan Jackson neve. – És mi fog történni Reacherrel? – kérdezte. – Szemet szemért – felelte a nő. – Itt ez a szabály. És ez alól a maga Reacher barátja sem kivétel. – De mit fognak tenni vele? – ismételte meg a kérdést Holly. A nő nevetni kezdett. – Nem nehéz elképzelni – felelte. – De talán mégis. Azt hiszem, sokat fog szenvedni. Holly megrázta a fejét– De önvédelemből tette – mondta. – Az a fickó meg akart erőszakolni. A nő megrovó pillantással nézett rá. – Az meg hogy lehet önvédelem? – kérdezte. – Hiszen nem őt akarta megerőszakolni. Maga meg biztos rá is játszott egy kicsit. – Micsoda? – csattant fel Holly. – Biztos kellette magát előtte – felelte a nő. – Ismerem én az ilyen magafajta okos, nagyvárosi libákat Szegény Peternek esélye sem volt magánál. Holly csak szótlanul meredt rá. Aztán az ajtóra pillantott– Hol van most Reacher? – kérdezte. – Fogalmam sincs – felelte a nő. – Valahol egy fához láncolva, gondolom. Hirtelen elvigyorodott. – Azt viszont tudom, hogy hová viszik – mondta. – A gyakorlótérre. Rendszerint ott végzik el az ilyen dolgokat. Mindenkit kivezényelnek, hogy szórakozzunk egy kicsit. Holly rámeredt. Aztán nagyot nyelt és bólintott. – Segítene ezzel az ággyal? – szólalt meg. – Valami baj van vele. A nő várt egy kicsit. Aztán követte Hollyt az ágyhoz. – Mi a baja? – kérdezte. Holly lehúzta a pokrócot, és a szivacsot a földre dobta. – Úgy tűnik, meglazultak egy kicsit a csavarok. – Hol? – kérdezte a nő. – Itt – felelte Holly. Mindkét kezével megfogta a hosszú ágycsövet. A magasba rántotta, aztán megfordult, és mint egy karddal, lesújtott vele a nő fejére. Olyan erővel érte az ütés, mintha egy fémököllel csapnának le rá. A nő fején felhasadt a bőr, és szabályos négyszög alakban mélyen az agyába fúródott a koponyacsont. Összerogyott, és még mielőtt földet ért volna, meghalt. Holly óvatosan átlépett a tálcán, és higgadtan az ajtóhoz bicegett.

30. fejezet

Harland Webster délután háromkor érkezett meg Coloradóból a Hoover épületbe. Csütörtök délután, keleti parti idő szerint Egyenesen az irodájába ment, és ellenőrizte az üzeneteit. Aztán odatelefonált a titkárnőjének. – Kérek egy kocsit – mondta. A személyi lifttel lement a garázsba, ahol már várta a sofőr. Együtt mentek a limuzinhoz, és beültek. – A Fehér Házba – adta ki az utasítást Webster. – Az elnökhöz megy, uram? – kérdezte a sofőr meglepetten. Webster mogorva tekintettel nézte a sofőr tarkóját. Nem az elnökhöz ment. Nem találkozott gyakran vele. És nem tartotta szükségesnek, hogy emlékeztessék erre, különösen nem egy sofőrtől, aki még a gondolatra is meglepődött. – Az igazságügy-miniszterhez – mondta. – Jelenleg a Fehér Házban tartózkodik. A sofőr szótlanul bólintott. Átkozta magát, amiért kinyitott a száját. Egy hang nélkül vezetett egész úton. A Hoover épület és a Fehér Ház közötti távolság pontosan ezerhatszáz yard volt. Kevesebb egy mérföldnél. Még arra sem volt közben idő, hogy az ember rápillantson a limuzin sebességmérőjén álló kis számra. Sokkal gyorsabb lett volna gyalog. És olcsóbb is. Egy hideg limuzinmotor beindítása és ezerhatszáz yard megtétele a golyóálló üveges járművel rengeteg benzint fogyasztott. De az igazgató sehová sem mehetett gyalog, mert attól tartottak, hogy esetleg meggyilkolhatják. Pedig az igazság az volt, hogy a városban talán ha nyolcan felismerték volna. Csak egy volt a többi szürke öltönyös, szolid nyakkendős hivatalnokok közül. Ismeretlen. Talán ez a másik oka annak, hogy Webster mindig olyan rosszkedvű, gondolta a sofőr.

Webster egész jól ismerte az igazságügy-miniszter asszonyt. Egy darabig a főnöke volt, de Webster nem abban az időben ismerte meg, hanem azokból az FBI-os háttéranyagokból, amelyeket az asszony kinevezése előtt készítettek. Webster talán mindenkinél többet tudott róla. Mert a szülei, a barátai és a volt kollégái egész más szemszögből ismerték. Webster azonban ezeket mind összerakta, és a teljes kép elé tárult. A miniszter asszony FBI-os anyaga egy kisebb regénnyel felért. De az anyagban semmi sem volt, ami ellenszenvet keltett volna benne iránta. Kissé radikális ügyvédként kezdte, kiépített egy tisztességes ügyfélkört, majd bírói kinevezést kapott. Soha nem volt konfliktusa a rendőrséggel, és nem voltak ellenségei. Ideális jelölt volt a miniszteri posztra, és minden gond nélkül ki is nevezték. Azóta kiváló főnöknek és szövetségesnek bizonyult Az asszony neve Ruth Rosen volt, és Websternek az egyetlen problémája az volt vele, hogy tizenkét évvel fiatalabb nála, rendkívül vonzó, és sokkal ismertebb, mint ő. A találkozót négyre beszélték meg. Webster egyedül talált rá Rosenre egy kis szobában, amely két emelettel és nyolc titkos ügynökkel lejjebb feküdt az Ovális irodánál. Az asszony feszült mosollyal üdvözölte, és elegáns fejtartással biccentett– Holly? – kérdezte. Webster bólintott. Az elejétől a végéig összefoglalta az eddig történteket. Rosen figyelmesen végighallgatta, aztán elsápadt, és összeszorította a száját. – És biztosak benne, hogy ott van? – kérdezte. Webster újra bólintott. – Amennyire csak biztosak lehetünk – felelte. – Értem – mondta Rosen. – Megvárna itt? Kiment a szobából. Webster pedig várt. Tíz percet, aztán húszat, majd végül fél órát. Közben fel-alá járkált Kinézett az ablakon. Kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Egy titkos ügynök nézett vissza rá. Egy lépést lépett felé. Webster válaszképpen megrázta a fejét, aztán bezárta az ajtót. Leült, és tovább várakozottRuth Rosen egy óráig volt távol. Amikor visszajött, bezárta maga mögött az ajtót Megállt a kis szobában, sápadtan, ziháló lélegzettel, arcán kissé döbbent kifejezéssel. Egyetlen szót sem szólt Csak annyit érzékeltetett Websterrel, hogy valami nagy gond van. – Mi történt? – kérdezte a férfi. – Lekapcsoltak erről az ügyről – mondta. – Micsoda? – Elvették tőlem az ügyet – felelte az asszony. – Rosszul reagáltam. Innentől kezdve Dexter veszi át. – Dexter? – visszhangozta Webster. Dexter az elnök személyes tanácsadója és a Fehér Ház egyik vezető embere volt Egy régi vágású politikus. Kemény, mint a kő, és csöppet sem érzelmes. De neki volt köszönhető, hogy az elnök a szavazatok elsöprő arányával került be a Fehér Házba. – Nagyon sajnálom, Harland – mondta Ruth Rosen. – Dexter nemsokára itt lesz. Webster keserű arccal bólintott, a miniszter asszony pedig kiment és magára hagyta.

Az FBI központja es a montanai butte-i területi iroda között körülbelül olyan a kapcsolat, mint Moszkva és Szibéria között Az FBI-nál közismert vicc volt, hogy ha valaki elcsesz egy munkát másnap Butte-ba helyezik át Olyan volt ez, mint valami száműzetés. Ahogy a nem kívánatos KGB-s elemeket Szibériába száműzték parkolóőrnek. McGrath, Milosevic és Brogan számára azonban azon a július harmadiki csütörtökön a butte-i iroda az univerzum középpontja volt. Mintha a világ legnépszerűbb posztja lett volna. Hármuk közül még senki sem járt soha Butte-ben. Sem üzleti, sem magánúton. És egyikük sem gondolta volna, hogy valaha is idetéved. Most viszont úgy bámultak ki a helikopter ablakából, mint a meseországba érkező gyerekek. Az alattuk fekvő tájat nézték, miközben tekintetük észak felé kalandozott, abba az irányba, ahol a távoli ködben Yorké megye bújt meg. A butte-i iroda főnöke egy tapasztalt FBI-os veterán volt, aki még mindig alig bírta elhinni, hogy maga Harland Webster hívta fel a Hoover épületből. Azt az utasítást kapta, hogy a három chicagói ügynököt vigye el az irodába, útközben adjon nekik helyzetjelentést, helyezze el őket, béreljen néhány terepjárót, aztán tűnjön el onnan, és további utasításig maradjon távol. Az ügynök a Silver Bow megyei repülőtéren állt, amikor a légierő koszos, fekete helikoptere földet ért. Bezsúfolta az ügynököket hivatali Buickjába, és visszahajtott velük északra, a városba. – Errefelé nagy távolságok vannak – magyarázta McGrathnek. – Ezt ne felejtsék el. Yorké innen még kétszáz mérföld. És az itteni utakon az minimum négy óra. Én a helyükben szereznék néhány lakókocsit, és közelebb húzódnék. Ha itt tanyáznak le, abból nem sok hasznuk lesz, amikor odafenn rosszabbra fordulnak a dolgok. McGrath bólintott– Jacksontól nem érkezett újabb hír? – kérdezte. – Hétfő óta nem – felelte az ügynök. – A dinamitos hír volt az utolsó. – Ha legközelebb jelentkezik, velem fog beszélni, értette? – kérdezte McGrath. A butte-i FBI-ügynök bólintott. Vezetés közben egyik kezével keresni kezdett valamit a zsebében. Kihúzott belőle egy kis rádió adóvevőt McGrath elvette tőle, és berakta a saját zsebébe. – Érezzék jól magukat – mondta a butte-i ügynök – Én mától szabadságon vagyok. Webster utasítására. De azért ne várjanak túl sokat Jackson nem hív túl gyakran. Nagyon óvatos fickó. Az FBI területi irodája egyetlen szobából állt egy kétemeletes önkormányzati épület második emeletén. Egy íróasztal, két szék, egy számítógép, a falon egy óriási Montana térkép, rengeteg üres polc és egy csörgő telefon. McGrath felvette. Végighallgatta a beszélőt, majd mormogott valamit. Letette a kagylót, és megvárta, amíg a helyi ügynök észreveszi magát– Jól van, megyek már – mondta a férfi. – Nemsokára itt lesz néhány dzsip. Szükségük van még valamire? – Egy kis magányra – felelte Brogan. Az öreg bólintott, és körbepillantott az irodában. Aztán szó nélkül távozott– A légierő felküldött néhány kém gépet – mondta McGrath. – A műholdas felszerelést ideszállítják. A tábornok és a segédje is idejönnek. Úgy tűnik, egész idő alatt a vendégeink lesznek. Ezen nincs mit vitatkozni, nem igaz? Milosevic a falon függő térképet tanulmányozta. – Én nem is nagyon vitatkoznék – jegyezte meg. – Szükségünk lesz egy pár szívességre. Ti láttatok már ennél szakadtabb helyet? McGrath és Brogan csatlakoztak hozzá a térkép előtt. Milosevic rátette az ujját Yorke-ra. Körülötte vad zöld és barnás terep burjánzott– Négyezer négyzetmérföld – mondta. – Egyetlen út és egyetlen ösvény. – Jó helyet választottak – jegyezte meg Brogan.

Beszéltem az elnökkel – mondta Dexter. Hátradőlt a széken és elhallgatott. Webster szótlanul meredt rá. Mégis mi mást tett volna? Rózsabokrokat metsz? Dexter farkasszemet nézett vele. Alacsony termetű fickó volt, sötét hajú és torz arcú, mint azok az emberek általában, akik a nap minden percét stratégiai sakkozással töltik. – És? – érdeklődött Webster. – Ebben az országban hatvanhatmillió fegyverviselő van – közölte Dexter. – És? – ismételte meg Webster. – Az elemzőink úgy vélik, hogy ezek valahol egyformán gondolkodnak – felelte Dexter. – Miféle elemzők? – kérdezte Webster. – És miről gondolkoznak? – Csináltunk egy felmérést – magyarázta Dexter. – Magának nem küldtünk belőle? Minden ötödik felnőtt hajlandó lenne fegyverrel szembeszegülni a kormánynak, ha szükségesnek érezné. – És? – ismételte meg Webster. – Csináltunk még egy felmérést – folytatta Dexter. – Egy egyszerű kérdésre kellett ötletszerűen válaszolni. A kérdés úgy szólt: Kinek van igaza, a kormánynak vagy a milicistáknak? – És? – kérdezte Webster. – Tizenkétmillió amerikai a milicisták oldalán áll – felelte Dexter. Webster szó nélkül meredt rá. Várta, hogy mi a lényeg. – Tehát – folytatta Dexter –, az annyi mint tizenkétmillió meg hatvanhatmillió szavazó. – És mi van velük? – kérdezte Webster. – Inkább hol vannak? – kérdezett vissza Dexter. – Nem sokukat találja Washington, New York, Boston vagy Los Angeles környékén. Elég elferdült embercsoport. Vannak helyek, ahol kisebbségben élnek. Kilógnak a többségből. De máshol ők vannak többségben. És azokon a helyeken teljesen normálisnak tartják őket, Harland. – És? – faggatta Webster. – Egyes helyeken ők irányítják a megyéket – mondta Dexter. – Sőt az államokat is. Webster rámeredt. – Az Isten szerelmére, Dexter, itt most nem politikáról van szó – mondta. – Hanem Hollyról. Dexter várt egy kicsit, körbepillantott a parányi fehér házi irodában. A falak törtfehérek voltak. Minden évben ugyanarra az árnyalatra festették őket, miközben az elnökök jöttek és mentek. Dexter sokatmondóan elmosolyodott– Sajnos, minden a politikával függ össze – jelentette ki. – De itt Hollyról van szó – ismételte meg Webster. Dexter megrázta a fejét Alig észrevehető mozdulattal. – Ezek csak érzelmek – mondta. – Gondoljon csak olyan ártatlan, érzelmes szavakra, mint az ellenállás, harc, elnyomás, egyéniség, bizalmatlanság, lázadás, felkelés, forradalom vagy jog. Van valami fennköltség ezekben a szavakban, nem? Mármint az amerikai kontextusba, helyezve őket? Webster csak makacsul rázta a fejét. – Nincs abban semmi fennköltség, ha egy nőt elrabolnak – fakadt ki. – És az illegális fegyverekben, illegális hadseregékben meg lopott dinamitban sincs fennköltség. Ez nem politika. Dexter újra megrázta a fejét. Ugyanazzal az alig észrevehető mozdulattal. Előbb-utóbb minden a politika részévé válik – magyarázta. – Gondoljon csak Ruby Ridge-re. Gondoljon Wacora, Harland. Azt, sem volt politika, igaz? De villámgyorsan az lett belőle. És ezzel hatvanhatmillió szavazót veszítettünk el. Ráadásul ostoba módon. Ezek az emberek pontosan egy éles reakciót vártak. Úgy gondolták, hogy a véres megtorlás majd felháborítja a közvéleményt, és több embert állít az ő oldalukra. Mi pedig gondoskodtunk véres megtorlásról. Olajat öntöttünk a tüzükre. Azt a látszatot keltettük, hogy a nagy és hatalmas kormány örömmel tiport lábbal egy kis senkiházit. A Szobára csönd telepedett. – A közvélemény-kutatások szerint stratégiát kell váltanunk – folytatta Dexter. – És azon vagyunk. Kitartóan keressük a megfelelő stratégiát. És mit szólnának, ha csak azért, mert Hollyról van szó, a Fehér Ház hirtelen megváltoztatná a magatartását? Éppen most? Közel a július negyediki hétvégéhez? Gondolja csak végig, Harland! Gondolja csak el, milyen reakciót váltana ki az emberekből, jussanak eszébe az olyan szavak, mint bosszú, önző, személyeskedő meg hasonlók. És gondolja csak el, milyen hatással lesznek majd ezek a szavak a szavazói arányokra? Webster rámeredt. A törtfehér falak szinte összenyomták. – De itt most Hollyról van szó – ismételte meg. – Nem a közvélemény-kutatási adatokról. És mi a helyzet a tábornokkal? Az elnök elmondta már ezt neki is? Dexter megrázta a fejét. – Én magam mondtam el neki – felelte. – Vagy egy tucatszor. Óránként telefonált ide. Webster azt gondolta: az elnök tehát már nem is fogadja Johnson hívásait. Dexternek sikerült teljesen meggyőznie. – És? – kérdezte. Dexter vállat vont. – Azt hiszem, a tábornok érti a lényeget – mondta. – De természetesen az ő ítélőképessége most meglehetősen szubjektív. Nem túl boldog ember. Webster hallgatásba burkolózott. Alaposan végiggondolt mindent. Elég okos bürokrata volt ahhoz, hogy lássa, itt most nem győzhet. Kénytelen átvenni az ő gondolkodásukat. – Tehát, ha hagyják hidegre tenni a lányt, az kedvezhet maguknak – állapította meg. – Méghozzá nagyon is. Határozott és elvhű színben tüntetné fel az elnököt. És nagyban javítaná a statisztikákat. Dexter bólintott. – Teljesen egyetértek magával – mondta. – De a dolog nagyon kockázatos. Ha gyors eredmény születik, az kedvező, ha viszont elhúzódik az ügy, az felér egy katasztrófával. Óriási a kockázat, és rengeteg szavazatot jelenthet. És a magam részéről jelen pillanatban nem hiszek a gyors eredményben. Én úgy látom, el fog húzódni a megoldás. Webster mereven bámult rá. – Csak semmi sértődés, Harland – folytatta Dexter. – Elvégre engem azért fizetnek, hogy így gondolkodjak, nem? – Tehát hová az ördögbe akar kilyukadni? – csattant fel Webster. – Most rögtön ki kell vezényelnem a túszmentő akciócsoportot– Nem – jelentette ki Dexter. – Nem? – ismételte meg Webster hitetlenkedve. Dexter megrázta a fejét– Nem adom meg rá az engedélyt – mondta. – Egyelőre nem. Webster döbbenten nézett rá. – Szükségem van valamilyen utasításra – mondta. A szobára súlyos csönd telepedett Dexter törte meg elsőnek, a Webster székének bal oldalán lévő falhoz beszélve. – Továbbra is személyesen felel az akcióért – mondta. – Holnap kezdődik az ünnepi hosszú hétvége. Hétfőn újra beszélünk. Ha akkor még mindig fennáll a probléma. – De a probléma most áll fenn – tartott ki Webster. – És én most beszélek magával. Dexter újra megrázta a fejét– Nem, maga nem beszélt senkivel – jelentette ki. – Mi ketten ma nem találkoztunk, és én nem beszéltem az elnökkel. Ma még semmit sem tudtunk az egész ügyről. Jöjjön el hétfőn, Harland, ha még mindig fennáll a probléma. Webster döbbenten ült a székén. Megvolt a magához való esze, de most mégsem tudott rájönni, vajon élete legfontosabb ügyét adják a kezébe, vagy egy öngyilkos pirulátJohnson és a segédtisztje egy órával később érkeztek meg Butte-be. Ugyanazon az úton jöttek, a petersoni légi támaszpont helikopterén egyenesen a Silver Bow megyei repülőtérre. Milosevic felhívta őket a gépen, miközben leszálláshoz készültek, és kiment eléjük egy kétéves Grand Cherokee dzsippel, amit egy helyi autókölcsönzőtől béreltek. A városba vezető úton egyikük sem szólalt meg. Milosevic csak némán vezetett, a két katona pedig egy bőr aktatáskából előkerült térképeket és ábrákat tanulmányozott Egymás kezébe adogatták az ábrákat és bólogattak, mintha fölösleges volna minden kommentár. Az önkormányzati épület második emeleti irodája egyszerre zsúfolt lett. Öt ember és két szék. Egyetlen, délkeletre néző utcai ablak. Rossz irányba néző ablak. Az öt férfi ösztönösen az ellenkező oldalon álló üres fal felé pillantgatott. Azon a falon túl valahol ott volt Holly, kétszáznegyven mérfölddel messzebb. – Feljebb kell húzódnunk – mondta Johnson tábornok. A segédtiszt bólintott– Nem helyes, ha itt maradunk – mondta. McGrath magában hozott egy döntést. Elhatározta, hogy nem fog fölösleges hatalmi harcba bonyolódni ezekkel az emberekkel. Az ügynöke Johnson lánya. Így tökéletesen megértette, mit érezhet a tábornok. Nem akart időt és energiát pocsékolni arra, hogy megjátssza a nagyfőnököt. Ráadásul szüksége volt a tábornok segítségére. – Szükségünk lesz néhány katonai felszerelésre – szólalt meg. – Egy kis időre. Rövid szünet következett. A tábornok lassan bólintott. Eleget tudott Washingtonról ahhoz, hogy ezt a néhány szót meglehetősen pontosan értelmezni tudja. – Nincs túl sok felszerelésem – szólalt meg. – Most jön az ünnepi hosszú hétvége. Az amerikai hadsereg hetvenöt százaléka szabadságon van. Újabb csönd. Most McGrathen volt a sor, hogy megfejtse a tábornok szavait. – És nem lehet utasítani őket, hogy ne menjenek szabadságra? – kérdezte. A tábornok megrázta a fejét. – Épp most beszéltem Dexterrel felelte. – Dexter pedig beszélt az elnökkel. Az az érzésem, hogy ezt a dolgot hétfőig pihentetik. A zsúfolt szobában csönd lett. Egy ember lánya életveszélyben van, a Fehér Ház pedig politikát játszik. – Webster is ugyanezt mondta – szólalt meg McGrath. – Még a túszkiszabadító akciócsoportot sem hozhatja fel ide. Egyelőre tehát csak magunkra hagyatkozhatunk. A tábornok bólintott McGrath felé. Személyes mozdulat volt, amellyel azt üzente: értékelem, hogy nem próbálja bebizonyítani, ki a nagyobb főnök itt. –– Azzal viszont senkinek sem ártunk, ha megkezdjük az előkészületeket – mondta a tábornok. – A katonaságnál nem szokatlanok a titkos hadműveletek. Úgyhogy én most igénybe fogok venni néhány szívességet, amelyről Mr. Dexternek sohasem lesz tudomása. A szobára telepedő feszültség némileg enyhült. McGrath kérdő pillantást vetett Johnsonra. – Már útban van egy mozgó parancsnoki bázis – mondta a tábornok. Elvett a segédtisztjétől egy hatalmas térképet, és kiterítette az asztalon. – Ezen a helyen fogunk találkozni velük – mutatta meg. Ujját egy északnyugati pontra helyezte, amely Yorké előtt az utolsó montanai lakott település volt. Széles kanyarral vezetett fel az út a hegyekbe, úgy hatvan mérföldnyire a szakadék feletti hídtól. – A műholdas teherautók már útban vannak oda – magyarázta. – A terv az, hogy mi is felmegyünk, felállítjuk a parancsnoki bázist, és lezárjuk a mögöttünk lévő utat. McGrath mozdulatlanul tanulmányozta a térképet. Tudta, hogy ha most egyetért, azzal átadja az irányítást a katonaságnak. Tudta, hogy ha ellenkezik, azzal pitiáner játékba kezd az ügynöke és ennek az embernek a lánya kárára. Ekkor látta csak, hogy a tábornok félujjnyival arrébb tolja az ujját, egy sokkal előnyösebb helyre. Kissé északabbra az út hirtelen leszűkült. Aztán kiegyenesedett, és szabad kilátást biztosított északra és délre. A terep is egyenletesebb. Sokkal jobb hely égy útlezáráshoz. És egy parancsnoki bázisnak. McGrath azon csodálkozott, hogy a tábornok miért nem vette észre. Aztán hirtelen elöntötte a hála. A tábornok valójában észrevette a helyet. De átadta a lehetőséget McGrathnek, hogy ő rukkoljon elő vele. Egyenlő félként akart együtt dolgozni vele. Nem akart teljhatalmat az irányításban. – Szerintem ez a hely jobb lenne – javasolta McGrath. Egy ceruzával rábökött az északabbra fekvő pontra. A tábornok úgy tett, mintha tanulmányozná. A segédtisztje pedig csodálkozást színlelt. – Remek észrevétel – jegyezte meg a tábornok. – Módosítjuk a találkozó helyét. McGrath elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy a teherautók egyenesen oda tartanak. Sőt talán már meg is érkeztek. A tábornok visszamosolygott. Véget ért a hivatalos manőver. – Mit láthatunk a felderítő gépektől? – kérdezte Brogan? – Mindent – felelte a tábornok segédtisztje, – Majd meglátja. Azok a kamerák hihetetlenül pontosak. – Nekem nem tetszik az ötlet – jegyezte meg Johnson. – Csak rájuk ijesztünk velük. A segédtiszt megrázta a fejét. – Nem is fogják észrevenni, hogy felettük vagyunk – mondta. – Két gépet küldünk fel, egyenes vonalban, egymás mellett haladva keletről nyugatra és nyugatról keletre. A gépek harminchétezer láb magasságban szállnak. A földről senki sem fogja észrevenni őket. – Az hét mérföldes magasság – számolta ki Brogan. – Mit lehet olyan távolságból látni? – Majd meglátja – felelte a segédtiszt. – Hét mérföld nekik nem távolság. Hét mérföldről még a járdán heverő cigarettásdobozt is észreveszik. Az egész rendszer automata. A fiúk ott fenn csak megnyomnak egy gombot, és a kamera rááll arra, amire rá keli állnia. A földön kiválasztott pontra fókuszál, és kiváló minőségű képet közvetít műholdról, aztán visszafelé ugyanezt végigcsinálja. – És észrevétlen? – kérdezte McGrath. – Úgy néz ki, mint egy személyszállító gép – felelte a segédtiszt – Ha valaki felnéz, csak egy vékony füstcsíkot lát, és azt hiszi, valamelyik TWA-járat húz el a feje fölött. Az biztosan nem jut eszébe, hogy a légierő épp most figyeli meg, kipucolta-e ma reggel a cipőjét. – Hét mérföldről még az emberek haját is látni – magyarázta Johnson. – Mit gondolnak, mire költöttük az a rengeteg védelmi költségvetési pénzt? Szúnyogirtó helikopterekre? McGrath bólintott. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Ő azon a kint várakozó három bérelt dzsipen kívül egyelőre semmit sem ajánlhatott fel. – Kértünk egy elemzést erről a Borkénről – mondta. – A quanticói pszichológusok már dolgoznak rajta. – Megtaláltuk Jack Reacher régi parancsnokát – közölte a tábornok. – A Pentagonban dolgozik jelenleg. Nemsokára idejön, és válaszol a kérdéseinkre. McGrath bólintott. – A jól értesült ember könnyebben tud védekezni – mondta. Ekkor megcsörrent a telefon. Johnson segédtisztje felkapta. Ő állt hozzá legközelebb. – Mikor indulunk? – érdeklődött Brogan. McGrath észrevette, hogy a kérdést Johnsonhoz intézi. , – Szerintem most, azonnal – felelte a tábornok. – A légierő felvisz minket a megbeszélt helyre. Azzal nyerünk egy hatórás kocsiutat, nem igaz? A segédtiszt letette a telefont. Úgy festett, mint akit nemrég hasba rúgtak. – Elveszítettük a rakétaegységgel a rádiókapcsolatot – jelentette be. – Yorke-tól valahol északra.

31. fejezet

Holly megállt a folyosón. Elmosolyodott. A nő a falnak támasztva otthagyta a fegyverét az ajtó előtt. Ezért nem lépett be azonnal. Elővette a kulcsot, letette a tálcát a földre, levette a válláról a fegyvert, a falnak támasztotta, aztán újra felvette a tálcát, és belökte az ajtót. Holly a kezében tartott vasrudat kicserélte a fegyverre. Nem használt még ilyen fegyvert. Nem mintha most használni akarta volna. Egy kisméretű géppisztoly volt. Ingram MAC 10-es márkájú. Elavult katonai fegyver. Sokan csak telefonfülke-pisztolynak hívták. A fegyver ugyanis olyan pontatlan volt, hogy csak ha egy telefonfülkében állt a célpont meg a fegyver használója, akkor lehetett biztos a találatban. Elég morbid vicc. Ráadásul túl gyorsan elsült Percenként ezer lövéssorozatot tudott leadni. A ravasz egyetlen érintése után kiürült az egész tár. De azért jobb fegyver volt, mint az ágyból kiszerelt vascső. Holly ellenőrizte a tárat. Tele volt, harminc lövedékkel. A tölténytartó tiszta volt. Kikattintotta a ravaszt, és ellenőrizte a működést. A fegyver a lehető legjobb állapotban volt. Holly visszanyomta a helyére a tárat. Kisimította a fegyver akasztóját és a vállára vette. Kikattintotta a kakast, és megragadta a fegyver markolatát Szorosan kezébe fogta a mankóját és elindult a lépcső felé. Megállt és várt. Figyelmesen hallgatózott. Egy hangot sem hallott Lassan, fokonként Jement a lépcsőn, közben a géppisztolyt végig maga előtt tartotta. A lépcső alján újra megállt és hallgatózott. Semmi zaj. Átvágott az előtéren, és odaért az ajtóhoz. Kinyitotta, és kikémlelt rajta. Az utca teljesen kihalt volt De nagyon széles. Hollynak úgy tűnt, mintha egy hatalmas városi sugárút lenne. Percekbe is beletelhet, amíg eléri a biztonságot jelentő másik oldalt. Hosszú percekig kiszolgáltatottan a környező hegyi lejtőknek. Magában felmérte a távolságot. Ziháló lélegzettel megmarkolta a mankóját. Előreszegezte a fegyverét. Aztán mély levegőt vett, és kirontott az ajtón, a mankót a jobbik lába mellett tartva, a fegyvert jobbra-balra forgatva maga előtt. A romos irodaépület elé érve, a földre vetette magát. Kúszva elindult észak, felé az épület mögött, igyekezve átverekedni magát a bozóton. A főúttal párhuzamosan ért be az erdőbe, úgy harmincyardnyi távolságra az úttól. Ott nekitámaszkodott egy fának, és előregörnyedve kifújta magát. Itt most már élesben ment minden. Egész életében ilyen helyzetekre készült fel. A fejében most megelevenedtek az apja Vietnamról szóló történetei. A vietnami dzsungel. Eszelős félelem attól, hogy valaki vadászik rá a sűrű, zöld bozótban. És a minden egyes megtett lépés után érzett diadalmámor. Holly gyerekkorában, a katonai bázison látta azoknak a kemény, halk szavú férfiaknak az arcát. És a quanticói tanárok arcát. Érezte, milyen csalódott volt, amikor megkapta a chicagói irodai állást. Az a sok kiképzés mind kárba veszett, az apja miatt. Most viszont teljesen más volt minden. Holly kiegyenesedett. Óriási levegőt vett. Aztán egy újabbat. Érezte, ahogy végigsöpör rajta valami. A génjeit azelőtt mindig betolakodóknak érezte. Most azonban meleg, jó érzéssel töltötték el. Apja lánya? Na, majd én megmutatom!

Reachert egy száz láb magas fenyőfa törzséhez láncolták. Végigvonszolták a bástyától kivezető szűk ösvényen. Közben forrt benne a düh. Gyerekkora óta. nem kapott egy ütésnél és egy rúgásnál többet. A harag még a fájdalmat is elfeledtette vele. Elhomályosította az agyát. Szemet szemért, mondta az a dagadt disznó. Amikor a földön vonaglott Reachernek ezek a szavak semmit sem jelentettek. Most azonban hirtelen jelentést nyertek. Eszébe jutottak, ahogy a fához láncolva állt. Nők és férfiak sétáltak oda hozzá, és mosolyogtak rá. Azzal a fajta mosollyal, amit már régóta nem látott. Mintha unatkozó gyerekek lennének, valahol egy elszigetelt katonai támaszponton, és nemrég értesültek volna arról, hogy jön a vándorcirkusz.

Holly alaposan végiggondolt mindent. Tippelnie kellett, hol van most. És tippelnie kellett, merre lehet a gyakorlótér. El kellett jutnia a két ismeretlen pont közötti út feléhez, és ott lesben várakoznia. Annyit tudott, hogy az út meredeken felkanyarodott a barakkokkal beépített tisztáshoz. Emlékezett, hogy a bírósági épülethez meredek lejtőn hozták le. Arra tippelt, hogy a gyakorlótér kicsit feljebb van, északnyugat felé, ahol a terep már egyenletes. A barakkoktól kicsit távolabb. Elindult a fák között felfelé. Megpróbálta kiokoskodni, merre vezethet a főút. Néhány yard megtétele után megállt, és körbepásztázta a terepet, jobbra és balra pillantva próbálta meglátni, merre, tisztul az erdő. Így visszavezethette, merre visz a főút. Igyekezett azzal párhuzamosan haladni, harminc-negyvenyardnyi távolságra verekedte át magát bozóton. Az út meredeken felfelé vezetett, és kemény munka volt felkaptatni rajta. Holly a mankóját használta sétabotként, és maga elé leszúrva húzódzkodott felfelé az emelkedőn. Bizonyos szempontból most előnyére vált a fájós térde. Mert kénytelen volt lassan és óvatosan menni miatta. És teljes csöndben. Szerencsére pontosan tudta, mit kell tennie. De nem Quanticóból, hanem a vietnami történetekből. Az akadémián inkább városi helyzetekre koncentráltak. Ott arra tanították meg, hogyan osonjon végig egy városi utcán vagy egy sötét épületen. Azt korábbi emlékeiből tudta, hogyan kell osonni egy erdőben. Akadtak olyanok, akik csak odamentek, megnézték, aztán elsétáltak, de mások maradtak. Negyedóra elteltével egy tizenöt-tizenhat emberből álló kis félkör alakult ki Reacher körül, többnyire férfiak voltak, akik széles félkörben, céltalanul álldogáltak körülötte. Kis távolságra álltak meg tőle, mint egy. autóbalesetnél a bámészkodók, egy láthatatlan rendőrségi kordon mögött. Csak némán bámultak Reacherre, arcuk nem árult él semmit. Reacher visszabámult rájuk. Tekintetét egyenként végigjáratta mindegyikükön, néhány másodpercig elidőzve minden egyes arcon. Amennyire csak tudta, fenntartotta maga mögött a karját. Szerette volna szabadon hagyni a lábát, hogy cselekedni tudjon, ha esetleg valamelyiküknek eszébe jutna kicsit előbb elkezdeni a mókát.

Holly még mielőtt meglátta volna az első őrt, megérezte a szagát. A férfi szélirányban állt, és cigarettázott. A cigaretta és a mosatlan uniformis szaga hamar elért Holly orrához, aki halkan kitért jobbra. Széles körben megkerülte az őrt, aztán megállt Az őr továbbment a lejtőn lefelé, és eltávolodott tőle. A második őr viszont már meghallotta. Holly érezte, hogy hallja őt. Érezte, ahogy megáll és belehallgatózik a levegőbe. Mozdulatlanná dermedt. Közben sebesen járt az agya. Nem akarta használni a fegyverét. Túl pontatlan volt. Szinte biztosra vette, hogy elvétené vele arcélt. És a zaj végzetes lehet. Ezért inkább lehajolt és felvett két követ a földről. Régi trükk volt ez, amit még gyerekkorában hallott. Az egyik követ eldobta balra, majd várt. Eldobta a második követ is, kissé távolabb az elsőtől. Hallotta, hogy az őrszem felfigyel valami mozgásra bal kéz felől. Hallotta, ahogy elindul abba az irányba. Holly erre jobbra indult. Széles kört tett meg felfelé a végtelen hegyoldalban.

Fowler átverekedte magát a félkörben álló bámészkodókon. Szemtől szemben megállt Reacherrel, és mereven bámulni kezdte. Hamarosan hat őr hatolt át a tömegen. Öten előre tartott fegyverrel, a hatodik pedig kezében egy hosszú lánccal. Fowler félreállt, mire öt puskacső fúródott Reacher hasába. Reacher vetett egy pillantást rájuk. A ravaszok ki voltak biztosítva, és valamennyi fegyver félautomatára volt állítva. . – Ideje indulni – szólalt meg Fowler. Megkerülte a széles fatörzset, Reacher pedig érezte, hogy kinyílik a csuklóján a bilincs. Elhajolt a fa törzsétől, a puskacsövek pedig a mozdulatot követve visszahúzódtak. Újra rákattant a bilincs, de ezúttal már a láncot is ráerősítették. Fowler megragadta a láncot, Reachert pedig elvonszolták a bástyáig, miközben az öt őr előtte ment. Az őrök hátrafelé mentek, fegyverükkel egy lábbal a feje alá céloztak. Mellettük szorosan egymás mellett emberek sorakoztak. Reachert köztük vonszolták végig. Ahogy elhaladt mellettük, pisszegtek és dünnyögtek felé. Aztán sorokba fejlődtek és Reacher előtt rohanni kezdtek a gyakorlótér felé.

A harmadik őrszem már elkapta Hollyt. A térde hagyta cserben. Épp egy magas sziklás kőszirtet mászott meg, de a térde miatt visszafelé. Leült a sziklára, mintha egy székre ülne, s a jó lábával meg a mankóval tolta magát felfelé, lépésről lépésre. Amikor a tetejére ért, háttal a földre feküdt, és zihálva kapkodta a levegőt, aztán feltápászkodott, és szemtől szembe találta magát az őrrel. Egy pillanatra minden elsötétült Holly előtt a meglepetéstől és a döbbenettől. Az őrszem előtt azonban nem. Ott állt a szikla tetején, és végignézte, ahogy a lány felvergődött. Így aztán csöppet sem lepődött meg. A baj csak az volt, hogy túl lassúnak bizonyult Egy olyan ellenféllel szemben, mint Holly, sokkal gyorsabban kellett volna reagálnia. Készenlétben kellett volna állnia. Mert Holly azonnal reagált, még mielőtt az őrszem cselekedni tudott volna. A kiképzés meghozta a gyümölcsét. Szinte gondolkodás nélkül cselekedett. Ököllel gyors, kemény felütést mért a férfire. Egyenesen az ágyékát találta el. Az őrszem előregörnyedt, Holly pedig bal karját a torka köré fonta, míg a jobb karjával előrenyomta a nyakát. Érezte, ahogy összeroppantja a csigolyáját, és elernyed a teste. Ezután két fülére tette a kezeit, és vadul elcsavarta a fejét mindkét irányba. Az élettelen testet lelökte a szikláról. A holttest nagyot puffanva gurult le a sziklás lejtőn, élettelen végtagjai a levegőben kalimpáltak. Hollynak eszébe jutott, hogy el kellett volna vennie a fegyverét, és nagyot káromkodott. Az őrszem fegyverének több hasznát vette volna, mint az Ingramnak. De most már nem tudott lemászni érte, hogy felhozza. Túl sok időbe telne, amíg visszaér.

A gyakorlótér zsúfolásig telt emberekkel. Valamennyien rendezett sorokban álltak. Reacher úgy saccolta, hogy lehetnek vagy százan. Férfiak és nők egyaránt. Mindenkin egyenruha. És mindenki felfegyverezve. Kitűnő fegyveres alakulatot alkottak. Valamennyiüknek automata pisztoly vagy géppisztoly lógott a bal vállán. És mindenkinek az övében volt még egy automata pisztoly is. Az öveken ezen kívül karikákon lógott a tartaléklőszer és néhány gránát. Sokuk bekente az arcát éjszakai álcázó festékkel. Az emberek egyenruhája amerikai katonai egyenruhából lett átalakítva. Terepszínű pufajkák, terepszínű nadrág, hosszú szárú csizma, gyakorlósapka. Ugyanaz a ruha, amit Reacher a raktárban látott felhalmozva. De az uniformisokon volt még egy kiegészítő jelzés. Minden kabát vállára precízen, elegáns betűkkel ráhímezték a montanai milicisták jelét. És minden kabáton a zseb fölött olívazöld szalagon ott állt a viselő neve. Néhány férfi zubbonyzsebébe egy-egy krómacél csillagot is beleszúrtak. Valamiféle rangjelzés lehetett ez. Beau Borken egy tetejére fordított faládán állt, az egyenes terep nyugati oldalán, háttal az erdőnek, teljes testével a csapatai felé fordulva. Amikor meglátta, hogy Fowler, Reacher és az őrök kilépnek az erdőből, felkiáltott: – Vigyázz! – kiáltotta. A száz milicista hangos susogással vigyázzba vágta magát. Reacher orrát megcsapta a vászon szaga. Száz katonai egyenruha vásznának szaga. Borken felemelte húsos karját, Fowler pedig a láncnál fogva odarángatta Reachert az emberek elé. Az őrök karon és vállon ragadták, és balra eltaszigálták, Reachert magára hagyva a tömeggel szemben. – Mindannyian tudjuk, miért gyűltünk ma itt össze – szólalt meg Borken.

Hollynak fogalma sem volt, mekkora utat tehetett meg. Hosszú mérföldeknek tűnt. De még mindig mélyen az erdőben járt. A főút még mindig tőle balra, negyven mérföldre futott végig. Érezte, ahogy a percek egyre csak telnek, és érezte, ahogy egyre nő benne a félelem. Megmarkolta a mankóját, és újra északnyugat felé indult, amilyen gyorsan csak mert. Ekkor megpillantott maga előtt egy épületet. A fákon keresztül tisztán kivette egy fabarakk körvonalait. A bozót lassacskán agyagos talajjá tisztult. Holly az erdő szélén megállt. Figyelmesen hallgatózott ziháló lélegzetén át. Egy hangot sem hallott. Fogta a mankót, és szorosan megmarkolta a fegyverét. Átbicegett az agyagos tisztáson a barakkig. Ott megállt és körülnézett. Arra a tisztásra ért, ahová az előző éjszaka megérkeztek. Széles, kör alakú tisztás volt. Köves talaj. Körben barakkok. Kihalt és csöndes. Egy nemrég elhagyott hely teljes csöndje. Kilépett a barakk mögül és a tisztás közepére bicegett, a mankója körül körbefordulva, fegyverét maga előtt tartva körbepásztázta a terepet. Semmi nem mozdult. A tisztáson egy lélek sem volt. Holly két utat pillantott meg, az egyik nyugat felé vezetett egy másik, szélesebb ösvény pedig északnak. Az északit választotta, és visszasietett a fák nyújtotta biztonságba. Teljesen megfeledkezett arról, hogy csöndesen osonjon, csak rohant előre, amilyen gyorsan csak tudott.

Mindannyian tudjuk, miért gyűltünk itt össze – ismételte meg Borken. A sorokban álló embertömeg felmorajlott, majd a moraj elhalt a fák között. Reacher végigpásztázta az arcokat. Az első sorban megpillantotta Stevie-t. Mellzsebén megvillant egy krómozott, csillag. A kis Stevie tehát tiszt volt. Stevie mellett ott állt Joseph Ray. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy Jackson nincs a sorban. Nem látott forradásos homlokú katonát. Újra ellenőrizte. Tekintetét végigjártatta az egész tömegen. A gyakorlótéren nyomát sem látta. Összeszorította a száját, nehogy elmosolyodjon. Jackson biztosan elbújt. Tehát Hollynak még van esélye kijutni. Holly meglátta Reachert. Kikémlelt az erdőből a száz fejen át, és meglátta Borken mellett A karja hátra volt bilincselve. Tekintetével a tömeget pásztázta. Arca nem árult el semmit. Holly hallotta, amint Borken azt kiáltja: „Mindannyian tudjuk, miért vagyunk ma itt”. A lány azt gondolta: „Igen, én pontosan tudom, miért vagyok most itt”. Felmérte a terepet jobbra és balra. Száz ember, automata fegyverekkel, géppisztolyokkal és gránátokkal felfegyverkezve. Borken egy láda tetején, felemelt karral. Reacher mögötte, tehetetlenül. Holly az erdő szélén állt, és kalapáló szívvel figyelte az eseményeket. Aztán mély lélegzetet vett. Beállította az Ingramot egyetlen lövésre, és a levegőbe lőtt vele. Aztán kirontott a fák közül. Újabb lövést adott le. Aztán még egyet. Három lövés a levegőbe. Három golyót elhasznált, tehát még huszonhét maradt a tárban. Visszakattintotta az Ingramot teljes automata állásba, s a tömegbe lépett, amely szétnyílt előtte a kezében tartott fenyegető fegyver láttán. Lassan haladt át a százfős tömegen. Az emberek bizonytalanul utat engedtek neki, aztán mögötte levették a vállukról a fegyvert, kibiztosították, és célba vették a hátát. A hangos mechanikus zaj úgy morajlott mögötte, mint egy lassú dagály. Mire elérte az első sort, már száz csőre töltött fegyver vette célba a hátát. – Ne lőjetek! – üvöltötte Borken. – Ez parancs! Senki nem lőhet! Leugrott a láda tetejéről. Arcán pánik ült. Széttárt karral kétségbeesetten megkerülte Hollyt, mintha páncélt akarna nyújtani neki hatalmas testével. Senki sem lőtt. Holly odébb bicegett tőle, és szembefordult a tömeggel. – Mi az ördögöt csinál? – üvöltötte Borken. – Azt hiszi, lelőhet azzal a játék pisztollyal száz embert? Holly megrázta a fejét. – Nem – felelte halkan. Megfordította az Ingramot és a saját mellkasára célzott vele. – De magamat lelőhetem vele – mondta.

32. fejezet

A tömeg elnémult. Lélegzésük hangját elnyelte a hegyek mérhetetlen csöndje. Minden tekintet Hollyra szegeződött. A lány maga felé tartotta az Ingramot, csövét valamivel a szíve fölé szorítva. Hüvelykujját feszülten a ravaszra szorította. Borken duzzadt arcára pánik ült ki. Hatalmas teste reszketett és rázkódott. Járkálni kezdett rögtönzött pulpitusa körül, és tágra nyílt szemmel meredt Hollyra. A lány higgadtan viszonozta pillantását. – Én itt most túsz vagyok, igaz? – szólalt meg Holly. – A személyem mindkét fél számára nagyon fontos. Sokféle szempontból, sokféle embernek. Maguk azt várják a másiktól, hogy hajtsanak végre mindent, hogy életben tartsanak Most viszont magán a sor. Lássuk, mire hajlandó maga, hogy életben tartson. Borken látta, ahogy a lány Reacherre pillant– Maga nem ért semmit! – üvöltötte Borken. Hangjában türelmetlenség volt. – Nem fogom megölni ezt az embert. Életben akarom hagyni. Változott a helyzet. – Igen? És hogyan? – kérdezett vissza nyugodtan a lány, – Megváltoztatom az ítéletét – felelte Borken. Hangjában még mindig ott volt a pánik. – Azért jöttünk most ide. Épp most akartam bejelenteni. Tudjuk, hogy ki ez az ember. Nemrég jöttünk rá. Nemrég informáltak róla. A hadseregben szolgált. Jack Reacher őrnagy. Igazi hős. Még ezüst csillag érdemrendet is kapott. – És? – kérdezte Holly. – Megmentett egy csomó tengerészgyalogost – folytatta Borken gyorsan. – Bejrútban. Egyszerű közlegényeket. Kihozta őket egy égő bunkerből. A tengerészgyalogosok sohasem fognak minket idefönn megtámadni. Soha. Úgyhogy Reachert is túszként fogom használni. Ő lesz a tengerészgyalogság biztosítéka. Szükségem van rá. Holly szótlanul várt. Reacher úgyszintén. – Az ítéletet megváltoztattam – folytatta Borken. – Öt év kényszermunka. Ez minden. Semmi több. Egyértelmű, hogy szükségem van erre az emberre. Olyan képet vágott, mint egy üzletember, aki nemrég zárt le egy jó üzletet. Holly ide-oda jártatta a tekintetét Borken és Reacher között Reacher a tömeget nézte. A cirkusz elment a városból anélkül, hogy megtartották volna az előadást Úgy érezte, mintha hirtelen mindenki tett volna felé egy lépést. Tesztelték, mekkora hatalma van felettük Borkennek. Holly rettegéssel teli pillantással nézett rá. Aztán alig észrevehetően megbiccentette felé a fejét. A mozdulat azt üzente, hogy ő biztonságban lesz, bármi történjék is. Hollyt úgy védte a saját személye, mint egy láthatatlan, varázserejű télikabát. Reacher visszabólintott. Hátra se fordulva gyorsan felmérte, milyen távolságra van mögötte az erdő. Talán húsz láb. Kirántja Fowlert az első sorból, és a láncot magával vonszolva besprintel az erdőbe, még mielőtt bárki is fegyvert foghatna rá. Húsz láb távolság álló rajtból, a Fowler adta lendületet is kihasználva, körülbelül négyöt lépés, ami három-négy másodpercet vesz igénybe. Az erdőben aztán jó eséllyel elkerülheti a golyókat. Elképzelte, ahogy utána erednek mindkét oldalról. De az erdő a menekülő legjobb barátja. Nagy szerencse kell hozzá, hogy egy fák között cikázó alakot eltaláljanak. Áthelyezte a testsúlyát, és érezte, ahogy megfeszülnek a térdében az inak. Elöntötte az adrenalin. Harcolni vagy menekülni. Ám ekkor Borken újra a magasba emelte a kezét Széttárta a karjait, mintha szárnyai lennének, aztán tekintete igéző erejével hatást gyakorolt a tömegre. – Meghoztam a döntésemet – kiáltotta. – Érthető? Hosszú szünet következett. Több másodpercig is eltartott. Aztán száz fej emelkedett a magasba. – Igen, uram! – kiáltották egyszerre. – Érthető? – ismételte meg a kérdést Borken. A száz fej újra felemelkedett. – Igen, uram! – kiáltotta megint a száz hang. – Öt év büntetőmunka – kiáltotta Borken. – De csak ha be tudja bizonyítani, hogy tényleg az, akinek mondják. Úgy informáltak minket, hogy ez az ember az egyetlen nem tengerészgyalogos, aki valaha is megnyerte a Sniper céllövő versenyt Ez az ember állítólag hat lyukat tud lőni egy ezüst dollárosba ezer yard távolságból. Velem kell megvívnia. Nyolcszáz láb távolságból. Ha veszít, meghal. Érthető? A száz fej újra felcsattant– Igen, uram! – kiáltották. A tömeg újra morajlani kezdett. A dolog kezdett érdekessé – vájni. Reacher magában mosolygott Igazán okos lépés, gondolta. Ezek itt előadást vártak, Borken pedig megadja nekik, Fowler kifújta a levegőt, és kulcsot vett elő a zsebéből. Megkerülte Reachert, és kinyitotta a bilincseit. A lánc a földre hullott Reacher fellélegzett, és a csuklóját dörzsölgette. Borken ekkor odalépett az emberekkel körülvett Holly elé. A lány hosszú pillanatig várt, majd Borkénre pillantott. A férfi bólintott. – A szavamat adom rá – mondta, hangjában a tőle telhető legtöbb méltósággal. Holly Reacherre tekintett Reacher vállat vont, majd bólintott. A lány visszabólintott neki, és az Ingramra pillantott. Rákattintotta a biztonsági reteszt, és leakasztotta a válláról. Aztán széles mosollyal a földre dobta a fegyvert. Fowler lehajolt érte és felvette. Borken felemelt karral csöndet kért. – Mindenki a lőtérre! – kiáltotta. – Rendezett sorokban. Oszolj! Holly odabicegett Reacherhez. – Tényleg megnyerted a Wimbledont? – kérdezte halkan. A férfi bólintott. – És ezt is meg tudod nyerni? – kérdezte a lány. Reacher újra bólintott. – Még zsákkal a fejemen is – felelte. – Tényleg olyan jó ötletnek tartod? – kérdezte Holly halkan. – Egy ilyen fajta fickó nem biztos, hogy szeret veszíteni. Reacher vállat vont. – A pasas nagy felhajtást akar, hát most megkapja – mondta. – Egyelőre teljesen meg van kavarodva. Te kezdted. Én pedig folytatom. Hosszútávon csak hasznunkra válhat a kavarodás. – Azért vigyázz magadra – mondta Holly. – Csak figyelj – felelte Reacher.

A lőtér legtávolabbi végében két vadonatúj célpontot állítottak fel. Borken célpontja a baloldalon állt. Reacheré a jobb oldalon, egy FBI-os felirattal a szíve fölött. A durva matracokat egészen hátrahúzták, hogy maximális távolságot érjenek el. Reacher számításai szerint körülbelül nyolcszázharminc yard távolságról volt szó. Ötven yarddal kevesebb, mint fél mérföld. Pokoli nagy távolság. A százfős tömeg nagy félkörben körülállta a matracokat. A közelebbi célpontokat kidobták a bozótba, hogy jobbén lássák a távoliakat. Több ember kezében távcső volt, azzal kémleltek a távolba. A zaj fokozatosan elhalkult, mindenki elfoglalta a helyét, és némán várakozott. Fowler közben elment az alattuk fekvő tisztás fegyverraktárához. Mindkét kezében egy-egy fegyverrel tért vissza. Az egyiket Borkennek, a másikat Reachernek hozta. Két egyforma fegyvert. Értékben mindkettő felért egy kisebb családi autó árával. 50 inches Barettek voltak, 90-es modellek. Közel négy láb hosszú, több mint húsz font súlyú fegyverek. Csöveikből pontosan fél inch átmérőjű lövedéket lőttek ki. Inkább hasonlított egy tüzérségi lövedékhez, mint egy puska golyójához. – Fejenként egy tár – közölte Borken. Hat lövés. Reacher elvette a fegyverét, és lefektette a földre a lába elé. A kis Stevie közben hátraterelte az embereket, hogy hagyják szabadon a matracokat Borken ellenőrizte a fegyverét, és kinyitotta a puska kétlábú állványát. Helyére kattintottá a tárat. Aztán finoman a matracra tette a puskát. – Én lövök elsőnek – mondta. Térdre ereszkedett, és egész testét a puska mögé gyömöszölte. Közelebb húzta a puskatust. Aztán egy ujjnyival balra tolta a kétlábú állványt, a puskatust meg egy leheletnyivel jobbra. Kinyitotta, majd bezárta a reteszt, és a földre lapult. Ajkát a puskatushoz szorította, és belenézett a célzóba. Joseph Ray kilépett a tömegből, és felajánlotta Reachernek a távcsövét. Reacher némán bólintott és elfogadta. A szeméhez emelte és várt. Borken ujja a ravaszra tapadt. Leadta az első lövést. A lövés hatására oldalvást és lefelé gáz szabadult fel a csőből. A matracból sűrű por szállt a levegőbe. A fegyver visszarúgott és feldübörgött. A dörgés végigszáguldott az erdőn, majd néhány másodperccel később visszaverődött a közeli hegyeken. Borkénről száz szempár siklott a célpontra. Reacher a szeméhez emelte a távcsövet, és ráfókuszált a nyolcszázharminc yardnyira álló célpontra. A golyó mellé ment. A célpont sértetlen maradt. Borken a célzóba nézett és elfintorodott. Újra a földre hasalt, és megvárta, amíg felszáll a por. Reacher figyelte. Borken csak várt. Légzése egyenletes volt. És nyugodt. Aztán az ujja ismét megfeszült. Leadta a második lövést. A puska visszarúgott, feldübörgött, és újra felszállt a por. Reacher megint a szeméhez emelte a távcsövet. A lövés ezúttal talált. A célpont jobb vállán ütött lyukat a golyó. A tömeg felmorajlott. Kézről kézre adogatták egymásnak a távcsöveket. Aztán a suttogás elhalkult. A por elült. Borken újra lőtt. Ám ezúttal túl gyorsan. Még mozgott, amikor elsütötte a puskát. Reacher figyelte, ahogy elköveti, a hibát. Nem is nézett bele a távcsőbe. Tudta, hogy ez a fél inch vastag golyó Idahóig meg sem áll. A tömeg susmogni kezdett. Borken belenézett a célkeresztbe: Reacher végignézte, ahogy újra elköveti ugyanazt a hibát. Kezdte elhagyni a nyugalom. A válla megfeszült. Leadta a negyedik lövést. Reacher visszaadta a távcsövet a sor szélén álló Joseph Raynek. Tudta, hogy Borken úgyis elvéti a többi lövést, ilyen állapotban négyszáz yardról is elvétette volna. Sőt talán még kétszázról is. Még egy zsúfolt szobában is elvétette volna a célt. Borken leadta az ötödik és a hatodik lövést, aztán lassan felállt. A kezébe fogta a hatalmas puskát, és a célkereszten át ellenőrizte, amit a többiek már. tudtak. – Egy találat – jelentette be. Leengedte a puskát, és ránézett Reacherre. – Most magán a sor – mondta. – De az élete függ tőle. Reacher bólintott. Fowler a kezébe adta a tárat. Reacher a hüvelykujjával ellenőrizte a rugót. Lenyomta az első golyót, és érezte, ahogy finoman visszatolódik. A golyók fényesek voltak. Emberi kéz fényesítette ki Őket. Orvlövész golyók. Reacher lehajolt, és felemelte a nehéz puskát a földről. Függőlegesen tartva a helyére tolta a tárat. De nem csattintotta be olyan hangosan, ahogyan Borken tette. Csak finoman tenyérrel betolta a helyére. Kinyitotta a kétlábú állványt. Egyenként rögzítette mindkettőt. Vetett egy pillantást a lőtérre, majd a matracra fektette a fegyvert. Egyetlen folyamatos mozdulattal melléguggolt, majd hasra feküdt. Úgy feküdt, mint egy halott, kezével kissé magasabban markolva a puskát. Sokáig szeretett volna így feküdni. Fáradtnak érezte magát. Halálosan fáradtnak. De végül mégis megmozdult, és arcát finoman a puskatushoz szorította. Jobb vállához odaigazította a puska végét. Bal kezével megmarkolta a puska csövét úgy, hogy az ujjai a célzó alatt legyenek. Jobb kezét a ravaszra tette, és jobb szemmel belenézett a célkeresztbe. Kifújta a levegőtHa valaki egy ilyen puskával távoli célpontra akar lőni, egyszerre több dolognak kell egyeznie. Az egész a kémiával kezdődik. Aztán függ a mechanikától, és szükség van még az optika, a geofizika és a meteorológia tudományára is. De mindezt az emberi biológia hangolja össze. A kémia lényege a robbanás. A golyó mögött egy burokban elhelyezett pornak tökéletesen, kiszámíthatóan, erőteljesen és azonnal robbannia kell. Maximális sebességgel kell végigrepítenie a lövedéket a puska csövén. Egy Barrett tárában lévő fél inch átmérőjű golyó egy hajszálnyival több, mint két uncia súlyú. Az egyik percben még áll. Aztán egy ezredmásodperccel később már óránként közel kilencven mérföldes sebességgel száguld a puska csövén át a célpont felé. A pornak tehát gyorsan és erőteljesen kell robbannia. Nehéz ügy ez a kémia. Jelen esetben annak a robbanásnak a földkerekség legtökéletesebb robbanásának kell lennie. Aztán egy pillanatra átveszi az irányítást a gépészet. A golyónak tökéletesen megmunkált darabnak kell lennie. Olyan tökéletesnek, amilyen csak ember gyártotta tárgy lehet. Tökéletesebben kell kiönteni, mint egy ékszert. Méretben és súlyban teljesen szabványosnak kell lennie. Tökéletesen kerek és áramvonalas golyó. Állnia kell a cső belsejében lévő barázdák keltette pörgést. És megingás nélkül kell végigsüvítenie a levegőn. A puska csöve legyen masszív és egyenes. Az egyáltalán nem tesz jót, ha egy korábbi lövés esetleg felforrósította a csövet és megváltoztatta az alakját. A csőnek egy masszív, tökéletes fémöntvénynek kell lennie, amely elég nehéz ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon. És elég nehéz ahhoz, hogy visszaverje a tus, a ravasz és az ütőszeg vibrációit. Ezért került a Reacher kezében lévő Barrett majdnem annyiba, mint egy olcsóbb autó. És ezért fogta lazán át a bal kezével a puska csövét. Így próbálta meg elfojtani az esetleg hátramaradt rezgést. Az optika jelentős szerepet játszik. Reacher jobb szeme egy ujjnyival a Leopold & Stevens célzó mögött volt. A célzó finom készülék. A célpont kis méretben felbukkant a finoman rovátkolt üveg mögött. Reacher mereven belenézett. Aztán lejjebb vitte a puska végét, és a célpont eltűnt a látószögéből, helyette csak a kék ég jelent meg benne. Újra kifújta a levegőt, majd a levegőbe meredt. Mert a geofizika kulcsfontosságú volt. A fény egyenes vonalban halad. De csak a fényre jellemző ez. A golyókra már nem. A golyó a természet törvényeinek engedelmeskedő fizikai test, akárcsak a többi fizikai test. A föld görbületét követik. Nyolcszázharminc yard pedig meglehetősen jelentős görbület Miután a golyó elhagyja a csövet, látószög fölé kerül, majd áthalad rajta, és alatta ér földet. Tökéletes ívben, akárcsak a föld íve. Illetve az ív mégsem olyan tökéletes, mivel a golyó elindulásától számított első ezredmásodpercben belép a gravitáció, és kitartóan húzza lefelé. A golyó ennek is kénytelen engedelmeskedni. Bár egy kétunciás réz bevonatú, óránként közel kilencven mérfölddel száguldó lövedékről van szó, a gravitáció mégis erősebb nála. Eleinte nem túl nagy sikerrel, mígnem a legjobb szövetségese a segítségére nem siet. A súrlódás. A golyó útjának első ezredmásodpercétől kezdve a súrlódás lassítja a golyót, egyre nagyobb teret engedve a gravitáció irányításának. A súrlódás és a gravitáció együtt próbálják lefelé húzni a golyót. Ezért kell följebb célozni. Talán, ha az ember tíz lábbal a célpont fölé céloz, akkor nyolcszázharminc yarddal távolabb a föld görbülete és a gravitáció pontosan oda tereli a golyót, ahová akarja. De csak akkor, ha nem pontosan a célpont fölé céloz. Mert akkor nem venné számításba a meteorológiát. A golyók a levegőn repülnek át, a levegő pedig mozog. Ritka az olyan nap, amikor áll a levegő. A levegő mindig mozog valamennyit Jobbra vagy balra, felfelé vagy lefelé, vagy éppen más kombinációban. Reacher figyelte a fák leveleit, és látta, hogy észak felől enyhe fuvallat érkezik. Száraz levegő, amely lassan mozog jobbról balra, átszelve a látószögét. Így pontosan nyolc lábbal a célpont jobb oldalára és tíz lábbal fölé célzott. Ha majd kilövi a golyót, a természet balra és lefelé eltéríti. Az egyetlen dolog, ami még közbeszólhatott, az emberi biológia volt. A céllövők ugyanis emberek. Az ember pedig reszkető, remegő hús– és izomtömeg. A szíve hatalmas pumpaként működik, a tüdeje pedig nagy mennyiségű levegőt szippant be és ki. Minden egyes ideg és izom reszket egyfajta mikroszkopikus energiával. Soha, senki sem teljesen mozdulatlan. Még a legnyugodtabb ember is őrült módjára vibrál. Mondjuk, hogy a fegyver ütőszege és a csőszáj között egy yard a távolság. Ha a csőszáj egy parányit is elmozdul, a golyó nyolcszázharminc yard múlva mellé fog találni pontosan annyival, amennyit a cső elmozdult. A hatás megsokszorozódik. Ha a céllövő vibrálása akár csak egy század inchnyivel is eltéríti a csövet, a golyó nyolc egész háromtized inchnyivel lesz távolabb a célponttól. Körülbelül égy emberi fej szélességével. Reacher ezért a várakozás taktikáját választotta. Célba vette a kijelölt alakot és megvárta, amíg lélegzése egyenletessé válik, és a szíve lelassul. Aztán, amikor ujját a ravaszra feszítette, megint várt egy kicsit. Amíg a szívritmusa egyenletes lett. Két szívverés között akarta elsütni a fegyvert. Pontosan akkor, amikor az emberi vibráció a lehető legminimálisabb. Reacher tovább várt. Lassú, mély levegőket vett. A szíve ütött egyet. Aztán még egyet. Ezután lőtt. A puska vége nekicsapódott a vallanak, és szemét elhomályosította a cső alatt felszálló por. A lövés tompa durranása visszaverődött a hegyoldalakon, és a tömeg suttogásával együtt érkezett vissza. Az első lövés nem talált. A futtában előregörnyedő célpont sértetlen maradt. Reacher megválta, amíg felszáll a por, és felpillantott a fákra. A szél egyenletes maradt. Kifújta a levegőt, és hagyta, hogy lelassuljon a szíve. Újra lőtt. A hatalmas puska visszarúgott, a por ismét felszállt. A tömeg megint susmogni kezdett. A második lövés sem talált. Két elvétett lövés. Reacher továbbra is egyenletesen szedte a levegőt, és újra lőtt. Megint nem talált Aztán megint. Hosszú ideig várt. Aztán újra felvette a szíve ritmusát, és megint lőtt. Az ötödiket is elvétette. A tömeg egyre nyugtalanabb lett. Borken közelebb somfordált. – Minden az utolsó lövésen múlik – mondta vigyorogva. Reacher nem válaszolt. Nem engedhette most meg magának, hogy a beszéd megzavarja. Végzetes lenne, ha a beszéd megszakítja a lélegzését, és megfeszíti a tüdejében és a torkában lévő izmokat. Megint várt egy kicsit. A szíve ütött egyet. Aztán még egyet. Leadta a hatodik lövést is. Ismét mellé talált. Ledobta a puskát, és szabad szemmel szemügyre vette a farostlemez célpontot. A célpont érintetlen maradt. Borken némán meredt rá. Kérdő tekintettel. Reacher letérdelt, és a kezébe vette a puskát. Kicsattintotta az üres tárat belőle. Aztán a helyére tolta a zárat. Ujjával végigsimította a puskacső precíz rovátkáit. Összecsukta a kétlábú állványt, szépen lefektette a puskát a matracra, aztán felállt, és vállat vont. Borken csak szótlanul nézte. Aztán Fowlerre pillantott. Fowler értetlen tekintettel meredt vissza rá. Ez az ember az életéért lőtt, és minden lövést elvétett. – Hallotta a szabályokat – szólalt meg Borken halkan. Reacher mozdulatlan maradt Tudomást sem vett róla, Csak felkémlelt a kék ég felé. Az égen két pár kondenzcsík kanyargott végig, mint két vékony krétavonal a sztratoszférában. – Várjon, uram! – kiáltotta Joseph Ray. Előlépett a tömegből. Egészen izgatott volt. Mintha valami nagyot] fontosat akarna mondani. Ő egyike volt a vezetőség közül azon keveseknek, akik szolgáltak is a hadseregben, és büszke volt arra, hogy olyasmit is észrevesz, amit mások nem. Ezt igyekezett előnyére kihasználni. Valahogy mindig hasznossá tudta tenni magátVetett egy pillantást a matracra, aztán pontosan lehasalt oda, ahol az imént Reacher feküdt. Átnézett a lőtéren a célpontokig. Egyik szemét becsukva belepillantott a távcsövébe, mintha egy teleszkóp lenne. Ráfókuszált a futó figura körvonalára. Aztán valamivel odébb pillantott, és a célpont válla fölötti kiemelkedésre nézett. Egy pillanatig a távolba meredt, majd magában bólogatni kezdett– Jöjjenek – mondta. Joseph Ray talpra állt, és végigkocogott a lőtéren. Fowler követte. Nyolcszázharminc yarddal távolabb Ray egyetlen pillantás nélkül elhaladt a célpont mellett. Tovább kocogott. Fowler a nyomában. Ötven yard. Száz yard. Ray ekkor térdre ereszkedett, és hátranézett Egy vonalba helyezkedett a célponttal és a matraccal, de egészen távol. Aztán megfordult és egész karját felemelve előremutatott, mintha egy puskát tartana. Újra felállt, és megint megtett ötven yardot, egészen a kiszemelt fáig. A fa egy magányosan álldogáló nyír volt. Túlélte a megpróbáltatásokat a magas fenyőfák árnyékában is. A törzse egészen elgörbült, ahogy a magasba törekedett, a levegő és fény felé. A törzs átmérője alig lehetett több hét vagy nyolc inchnél. A föld felett hatlábnyira hat golyó ütötte lyuk tátongott rajta. Hatalmas, friss, fél inch vastag lyukak. Három lyuk tökéletesen egyenes vonalban állt egymás alatt. A másik három laza ívet leírva elindult lefelé a legfelsőtől, vissza a középsőig, majd újra eltávolodva a legalsó lyuktól. Joseph Ray alaposan szemügyre vette a lyukakat. Ekkor látta csak, hogy mit is ábrázolnak. Szélesen elmosolyodott. A hat lyuk egy tökéletes nagy B betűt írt le a fehér fa törzsén. A betű körülbelül hétszer öt inchnyi területet foglalt el. Körülbelül egy kövér ember arcának az átmérőjétFowler odalépett Ray mellé, és háttal nekitámaszkodott a fa törzsének. Megállt, és tarkóját a lyukakra szorította. Felemelte a távcsövét, és átnézett a lőtéren, egészen a matracokig, úgy saccolta, hogy több mint százötven yardnyira állhat az eredeti célponttól. A célpont pedig nyolcszáz yardnál is távolabb állt a matractól. Gyors fejszámolást végzett. – Ezer yard – suttogta döbbenten. Fowler és Joseph Ray együtt visszaügettek Borkénhez. Ray hosszú lépésekkel haladt, hogy körülbelül egy yardot lépjen egyszerre. Fowler mögötte számolt. Kilencszázkilencven lépés, kilencszázkilencven yard. Borken letérdelt a matracra, és a kezébe vette Ray távcsövét Becsukta az egyik szemét, és a távolba nézett. Alig tudta kivenni a fehér törzsű fát. Reacher figyelte, hogyan nyomja el magában a döbbenetet. Közben azt gondolta: nagy előadást akartál, hát megkaptad. Tetszik, dagikám? – Jó – szólalt meg Borken. – Lássuk, ezután is ilyen tréfás kedvében lesz-e.

Az öt őrből álló osztag, amely Jacksonnal együtt hat volt, egyenes vonalban felsorakozott. Előreléptek, és közrefogták Hollyt és Reachert. A tömeg halkan oszolni kezdett. Lábuk csikorgott a kavicsos úton. Aztán elhalkult a zaj, és a lőtéren teljes csönd lett. Fowler felvette a fegyvereket a földről. Egy-egy kezébe fogta mindkettőt, és lassan az erdő felé indult. Az öt őr leakasztotta a fegyverét a válláról, miközben tenyerük csattant a fa– és fémfelületeken. – Jól van – szólalt meg Borken. – Tehát munkaszolgálatra ítéltem. Ezután Hollyhoz fordult. . – Magát is – mondta. – Annyira azért nem értékes számunkra. Nyugodtan segíthet neki. Mert van egy kis munka Mr. Reacher számára. Az őrök előreléptek, Hollyt és Reachert pedig Borken mögött lassan végigvezették a fák között egészen a bástyáig, aztán végig a földúton, amely a parancsnoki barakk tisztásához vezetett. Ott megálltak. Az őrök közül ketten kiálltak a sorból, és a fegyverraktárhoz mentek. Öt perc múlva vállukra akasztott fegyverrel jöttek vissza. Az egyikük a bal kezében hosszú nyelű ásót tartott, jobbjában pedig egy feszítővasat. A másik két olívazöld vászoninget tartott a kezében. Borken elvette tőle az ingeket, majd Reacherhez és Hollyhoz fordult. – Vegyék le az ingüket – utasította őket. – És Vegyék fel ezt. Holly csak szótlanul meredt rá. – De miért? – kérdezte. Borken elmosolyodott. – Ez is a játék része – felelte. – Ha estére nem érnek vissza, akkor maguk után küldjük a kutyákat. A régi ingről fognak szagmintát vetetni velük, Holly megrázta a fejét. –– Én nem vetkőzöm le – mondta. Borken rápillantott, és bólintott. – Majd elfordulunk – mondta. – De jobb, ha addig átöltözik. Mert ha nem, akkor majd a fiúk segítenek, értette? Kiadta a parancsot, mire az öt őr laza félkörben felsorakozott arccal az erdő felé. Borken megvárta, míg Reacher elfordul, majd ő is megfordult, és a levegőbe bámult. – Most már hozzákezdhet – szólalt meg. Kisvártatva gombok pattanását és vászon suhogását hallották. Hallották, ahogy a régi ing a földre hullik, és az új felkerül Hollyra Aztán, ahogy körmei a gombokon sercegnek. – Kész – dünnyögte a lány. Reacher levette a kabátját és az ingét, és összerezzent a hűvös hegyi szélben. Elvette a friss inget Borkéntől, és magára vette. A kabátot a vállára dobta. Borken biccentett, az őr pedig Reacher kezébe nyomta az ásót meg a feszítővasat. Borken az erdő felé bökött. – Induljanak el nyugat felé, és menjenek száz yardot – mondta. – Aztán újabb százat észak felé. Ott már tudni fogják, mit kell tenniük. Holly Reacherre pillantott. A férfi visszanézett rá, és bólintott. Együtt indultak el nyugat felé a fák között.

Körülbelül harminc yard megtétele után, mihelyst látótávolságon kívül kerültek, Holly megállt. A földre támasztotta a mankóját, és megvárta, amíg Reacher utoléri. – Tudom már, ki ez a Borken – szólalt meg. – Láttam a nevét az adatbázisunkban. Valahol Észak-Kaliforniában rablással vádolták. Húszmillió dollár értékű kötvényt raboltak el egy páncélautóból, és a sofőrt megölték. A sacramentói iroda nyomozott az ügyben, de nem tudták ráhúzni. Reacher bólintott. – Ő tette mondta. – Egészen biztos. Fowler beismerte. Állítólag a Kajmán-szigeteken tartják a húszmilliót. Amit az ellenségtől zsákmányoltak. Holly elfintorodott. – Akkor érthető, honnan van pénzük a chicagói besúgóra. – tűnődött. – Húszmillió dolláros bankszámláról elég szép összeggel megvesztegethetnek valakit, nem? Reacher megint bólintott. – Ismersz olyat, aki elfogadna egy ilyen ajánlatot? – kérdezte. Holly vállat vont. – Mindenki folyton a fizetés miatt sír – mondta. Reacher megrázta a fejét. – Csak éppen itt olyanra kellene gondolnod, aki nem sír miatta. Akárki legyen is, akit megvesztegettek, az biztos, hogy a fizetése miatt már nem aggódik. Holly újra megvonta a vállát– Akad olyan, aki nem panaszkodik – mondta. – Van, aki egyszerűen belenyugszik. Mint például én. De azt hiszem, az én helyzetem más. Reacher ránézett. Aztán továbbindult– Az biztos, hogy más – erősítette meg. Bizonytalanul, tűnődő hangon mondta ezt. Újabb tíz yardot mentek. Reacher a szokásosnál lassabban ment, Holly pedig mellette sántikált. A férfi a gondolataiba mélyedt Felrémlett benne Borken magas hangja, ahogy közli: a lány többet jelent az apjánál. Aztán felidézte a lány kétségbeesett kérdését is: miért kell mindenkinek mindig azt gondolnia, hogy velem minden csak az apám miatt történik? Ekkor újra megállt, és szembefordult a lánnyal. – Ki vagy te, Holly? – kérdezte. – Tudod, hogy ki vagyok – felelte a lány. Reacher újra megrázta a fejét. – Nem, nem tudom – mondta. – Először azt gondoltam, csak egy nő vagy. Aztán kiderült, hogy egy Holly Johnson nevű nő vagy. Aki ráadásul FBI-ügynök. Aztán ehhez még hozzájött, hogy Johnson tábornok lánya vagy. És ezután Borken közölte velem, hogy sokkal több vagy annál. Nagyon berezelt, amikor előálltak azzal a kis jelenettel. Mitől vagy te ilyen értékes túsz, Holly? Ki vagy még ezeken kívül? A lány felpillantott rá, majd nagyot sóhajtott. – Ez egy hosszú történet – mondta. – Huszonnyolc évvel ezelőttre nyúlik vissza. Az apám a Fehér Házba került gyakornoknak. A tehetséges fiataloknak annak idején felajánlották a lehetőséget Ott aztán összebarátkozott egy férfival. Az illető politikai elemző volt, és szenátori címre pályázott. Az anyám akkoriban volt állapotos velem, és a férfi felesége is gyereket várt. Felkérték egymást, hogy legyenek a gyerekek keresztszülei. Úgyhogy ez a másik férfi ott állt a keresztelőmnél mellettem. – És? – kérdezte Reacher. – A férfi azóta nagy karriert futott be – folytatta Holly. – Még mindig Washingtonban él. Talán te is rá szavaztál. Ő az elnök.

Reacher kábult fejjel baktatott tovább. Időnként vetett egy pillantást Hollyra, aki igyekezett lépést tartani vele. A büntetőbarakktól százyardnyira, nyugatra egy csupasz szikla meredezett. Reacher és Holly elkanyarodtak észak felé, széliránynak. – Hová megyünk? – kérdezte a lány. Hangjában alig észrevehető pánik csengett. Reacher hirtelen megállt Most már tudta, hová mennek. A szél megadta a választ. Megfagyott benne a vér, és libabőrös lett a bőre. Úgy meredt a kezébe adott szerszámokra, mintha még sohasem látott volna ilyesmit– Te most itt maradsz – szólalt meg. A lány megrázta a fejét. – Nem – jelentette ki. – Veled megyek, bárhova mész is. – Kérlek, Holly – könyörgött Reacher. – Légy szíves, maradj itt. A lány meglepődött a férfi hangjától, de tovább rázta a fejét. – Veled megyek – ismételte meg. Reacher zord pillantást vetett rá, aztán elindultak észak felé. Kényszeredett léptekkel közeledtek. Megtettek ötven yardot Reachernek minden lépést erőltetnie és akarnia kellett. Hatvan yard. Már-már azon volt, hogy sarkon fordul és elrohan. Csak rohan, rohan, és nem áll meg soha. Átverekszi magát a vad folyón, és kijut erről az átkozott helyről. Hetven yard. Reacher hirtelen megtorpant. – Maradj most itt – szólalt meg. – Kérlek! – De miért? – kérdezte a lány. – Mert nem szeretném, ha ezt látnád – felelte a férfi teljesen lehangoltan. Holly újra megrázta a fejét, és továbbindult. Reacher gyorsan utolérte. A szagot sokkal előbb megérezték, mielőtt eléjük tárult volna a látvány. Enyhén édeskés, összetéveszthetetlen szag. Az emberiség hosszú történelmének egyik legáltalánosabb és legszörnyűbb szaga. A friss emberi vér szaga. És húsz lépéssel azelőtt, hogy meglátták volna, meghallották. Több millió légy eszeveszett zümmögését. Jacksont két fiatal fenyő közé feszítették ki. A karját széthúzták, és a tenyerénél meg a csuklójánál fogva odaszögelték a fák törzséhez. Talpra állították, és a lábait a fatörzs talpazatához szögelték. Meztelen volt és több helyen csonka. Reacher biztosra vette, hogy hosszú percekig szenvedett, mielőtt meghalt volna. A holttest mereven bámulta az előtte keringő fényes, kékes színű légy tömeget. Holly elejtette a mankóját, és elfehéredett az arca. Kísértetiesen fehér lett. Térdre rogyott, és hányni kezdett. Gyorsan elfordult a borzalmas látványtól, arcát a földbe temette. Kezével vakon kaparta az erdő talaját. Kétségbeesetten üvöltött a döngicséléssel teli erdő csöndjében. Üvöltött, aztán zokogásban tört ki. Reacher a legyeket nézte. Tekintete kifejezéstelen maradt, arca nem árult el érzelmeket. Csupán az állán vibrált egy kisebb izom. Néhány percig mozdulatlanul állt. Holly közben elhallgatott mögötte. Reacher a földre dobta a feszítővasat. Kabátját rádobta egy alacsony faágra. Odalépett a holttest elé, és ásni kezdett. Néma dühvel ásott. Amilyen keményen csak bírta, a földbe vágta az ásót. Hatalmas csapásokkal vágta ketté a gyökereket. Amikor sziklához ért, kiemelte őket, és egy kupacba tette. Holly a földön ülve nézte. Figyelte a rezzenéstelen arcon izzó szempárt és a karjában duzzadó izmokat. Némán követte az ásó könyörtelen ritmusát. Egyetlen szót sem szólt. Reachernek melege lett a munkától. Körülötte is ott zsongtak a legyek. Elszálltak Jackson holttestétől, és most az ő feje körül keringték. Reacher tudomást sem vett róluk. Csak tovább ásott, amíg egy hat láb mély gödörben nem állt. Amikor végzett, egy fának támasztotta az ásót. Ingujjával letörölte az arcát. Nem szólt semmit. Fogta a feszítővasat, és egész közel lépett a holttesthez. Elhessegette róla a legyeket. Először a bal kézből húzta ki a szögeket, Jackson teste féloldalasan elfordult. Bal karja groteszk módon a gödör felé mutatott. A legyek dühös felhőben támadtak. Reacher odalépett a jobb kézhez. Kipiszkálta belőle a szögeket. A test előrehanyatlott a gödör felé. Reacher ezután a lábakból is kihúzta a szögeket. A holttest egyenesen a gödörbe hullott. A levegő feketéllett a legyektől, és hangos zümmögéssel telt meg. Reacher belecsúszott a gödörbe, és megigazította a testet. Kezét összetette a mellkasán. Aztán kimászott. Egyetlen szó nélkül újra a kezébe fogta az ásót, és temetni kezdte a gödröt. Megállás nélkül dolgozott. A legyek közben eltűntek. Reacher tovább temetett. Túl sok föld maradt. Ahogy minden sírnak, ennek a helyén is kisebb földkupac halmozódott fel. Reacher elegyengette a kupacot, aztán eldobta az ásót. Lehajolt és felvette az imént kiásott köveket. Körbebástyázta velük a kis földkupacot. A legnagyobbat a tetejére rakta, mint valami sírkövet. Ezután zihálva felállt, inge verejtékkel és piszokkal volt átitatva. Holly csak némán figyelte. Egy órán belül ekkor szólalt meg először. – Ne mondjunk el érte egy imát? – kérdezte. Reacher megrázta a fejét. – Ahhoz már túl késő – mondta halkan. – Jól vagy? – kérdezte a lány. – Ki a besúgó? – kérdezett vissza Reacher. – Nem tudom – felelte Holly. – Hát akkor gondolkodj rajta – mordult rá Reacher dühösen. Holly rászegezte a tekintetét. – Azt hiszed, nem azt tettem? – kérdezte. – Mégis mit gondolsz, mit csináltam az elmúlt egy órában? – Akkor ki az ördög az? – kérdezte a férfi. Hangja még mindig dühösen csengett. – Bárki lehet – mondta Holly. – Chicagóban száz ügynök dolgozik. Ahogy ott ült a földön, egész kicsinek, legyőzöttnek és nyomorultnak tűnt. Holly bízott a kollégáiban. Ezt elmondta Reachernek. Tele volt naiv bizakodással. Bízom bennük, mondta. Reachert hirtelen gyöngédség fogta el a lány iránt. Nem sajnálat vagy aggódás, csak valami mérhetetlen gyöngédség egy szép lélek iránt, akinek szép új világát hirtelen piszok szennyezte be, és darabokra törte. Remélte, hogy Holly észreveszi a pillantásából, mit érez. A lány könnyes szemmel nézett rá. Reacher kinyújtotta felé a karját. Holly megfogta a kezét. Felhúzta maga elé, és átölelte. Felemelte a földről, és szorosan magához vonta. A lány melle Reacher ziháló mellkasához feszült. Könnyei végigfolytak a nyakán. Aztán a kezét a tarkójára tette, és közelebb húzta a férfi arcát. Felemelte az arcát és megcsókolta. Mohón, dühösen szájon csókolta. Karjával átfogta a nyakát. Reacher érezte, ahogy zihál a lélegzete. Letérdelt, és lágyan lefektette a földre. A lány keze azonnal az inggombját kereste. Reacher pedig az övét. Szenvedélyesen, mohón szeretkeztek a csupasz földön, mintha ezzel a halált tagadták volna meg. Utána zihálva, kimerülten feküdtek egymás karjában, fejüket a fák levelein átszűrődő nap felé fordítva.

Reacher megsimogatta a lány fejét, és érezte, ahogy csillapodik a légzése. Hosszú ideig némán átölelte, miközben a fejük felett a napfényben táncoló porszemcséket figyelte. – Ki tudott a hétfői programodról? – kérdezte lágyan. Holly elgondolkodott. Nem válaszolt. – És közülük ki az, aki akkor még nem tudott Jacksonról? – kérdezte Reacher. Semmi válasz. – És melyiküknek nincsenek soha pénzügyi gondjai? – kérdezte. Semmi válasz. – És ki az, aki nemrég került Chicagóba? – folytatta Reacher. – Ki az, aki Beau Borken közelében volt, és lefizethették? Valamikor a múltban? Talán a kaliforniai fegyveres rablás nyomozása közben? Holly hirtelen összerezzent a karjában. – Négy kérdés, Holly – mondta Reacher. – Ki az, aki beleillik a képbe? Holly fejben végigvett minden lehetőséget. Végigment mind a száz néven, és közben kiejtette azokat, akik nem jöhettek szóba. Az első kérdésnél szinte valamennyien kiestek. A másodiknál megint egy páran. A harmadiknál már csak néhány név esett ki. És a negyedik volt az, amelyik döntőnek bizonyult. Újra összerázkódott. – Csak két lehetőség van – jelentette ki.

33. fejezet

Milosevic és Brogan egymás mellett ültek a légi támaszpont helikopterének hátsó ülésén. McGrath, Johnson és a tábornok segédje hárman bezsúfolódtak a középső sorba. A pilóta és a másodpilóta az első ülésen ültek. Felemelkedtek a Silver Bow repülőtérről, és Butte városa felett áthaladva, zakatolva észak felé vették útjukat, maximális sebességgel. A helikopter egy régi típusú Bell volt, amelybe új motort szereltek, és így óránként százhúsz mérföldet is meg tudott tenni, de odabenn óriási volt a zaj. McGrath és Johnson ezért kénytelenek voltak üvölteni a mikrofonjaikba, hogy hallják egymás szavát. McGrath összeköttetésben állt a Hoover épülettél. Megpróbált beszélni Harland Websterrel. Egyik kezével a mikrofont fogta, a másikkal pedig a fejéhez szorította a fülhallgatót. Az eltűnt rakétaegységről tett jelentést. Nem tudta biztosan, hogy Webster hallja-e. Csak többször megismételte az üzenetet, amilyen hangosan csak bírta. Aztán kikapcsolta a mikrofont, és levette a tejéről a készüléket. Odanyomta a másodpilóta kezébe. Johnson a Peterson támaszponttal beszélt. A rádiókapcsolatot még nem sikerült helyreállítani. Ezért Johnson csupán annyit kért, hogy készüljenek fel a fogadásukra a mobil parancsnoki egységnél két óra múlva. A választ nem hallotta rendesen. Levette a fejéről a készüléket, és kérdő pillantást vetett McGrathre. McGrath válaszul csak vállat vont. A helikopter zúgva folytatta útját.

Harland Webster hallotta, ahogy megszakad a sípoló zaj. Letette a telefont a hirtelen süketté vált irodában. Előrehajolt, és felhívta a titkárnőjét. – Egy kocsit kérek – mondta. Odalépett a lifthez, és lement vele a garázsba. Aztán elindult a limuzin felé. A sofőr már nyitott ajtóval várta. – A Fehér Házba megyünk – mondta Webster. A sofőr ezúttal nem kérdezett semmit. Csak beindította a motort, és kihajtotta garázsból, egyenesen bele a délutáni csúcsforgalomba. Az egymérföldes utat teljes csöndben tették meg. Webstert ugyanabba a törtfehér falú szobába vezették be. Háromnegyed órát várakozott. Aztán megjelent Dexter. Arcán nyilvánvaló rosszallás ült, amiért ilyen hamar viszontlátja. – Elloptak néhány rakétát – közölte Webster. – Milyen rakétákat? – kérdezte Dexter. Webster mindent elmondott, amit tudott. Dexter végighallgatta. Egyetlen bólintás vagy kérdés nélkül. Semmit sem reagált. Csak meghagyta, hogy várja meg a szobában.

A légierő Bell helikoptere egy sóderrel borított elágazáson landolt, kétszáz yardnyira délre attól a ponttól, ahol a Yorke-ba vezető út leszűkül, és a hegyek között kanyarog tovább. A pilóta nem állította le a motort, amíg az öt utas kiszállt, és előre hajolva kirohant a propeller erőteljes légörvénye alól. Az előttük álló úton járművek várakoztak. Néhány elszórtan felállított katonai jármű állta el keresztben az utat. Az egyik éppen lassan megfordult. Ráfordult a sziklás fal közötti szűk útra, majd egyenesen elindult feléjük. Ötven yardnyira tőlük lassított, majd megállt. Johnson tábornok előrelépett. A kocsi erre elindult, és megállt a tábornok előtt Egy új Chevrolet volt, matt olívazöldre festve. Két oldalán fehérrel pingált betűk és figurák. A kocsiból kiszállt egy katonatiszt. Tisztelgett a tábornoknak, majd körbement, és kinyitotta az összes ajtót. Az öt férfi bezsúfolódott az autóba, aztán visszafordultak, és a kocsi északi irányba, kétszáz yarddal eltávolodott a torlaszként használt járművektől. A különleges felszerelés úton van, uram – közölte a tiszt. – Negyven perc múlva megérkezik. A műholdas teherautók egy órányira járnak mögötte. Azt javaslom, várjanak itt, az autóban. Odakint kezd hideg lenni. – Van valami hír a rakéta egységről? – kérdezte Johnson. A tiszt a félhomályban megrázta a fejét. – Semmi hír, uram – felelte.

Webster közel egy órán át várt. Aztán a kis törtfehér szoba ajtaja egyszerre csak kinyílt. Az ajtóban megállt egy titkos ügynök. Kék öltönyt viselt, gallérja alól kacskaringósan tekeredett a drót a fülébe tett fülhallgatóig. – Kérem, kövessen, uram – szólalt meg az ügynök. , Webster felállt, az ügynök pedig felemelte a kezét, és beleszólta mikrofonjába. Végigvezette Webstert a folyosón egy liftig. A lift kicsi volt és lassú. Az első emeletre vitte le Őket Újabb néma folyosón mentek végig, majd megálltak egy fehér ajtó előtt Az ügynök egyszer kopogtatott, és benyitott. Az elnök az asztala mögött ült a székében. A széket elfordítva, háttal ült a szobának. Tekintetévei a golyóálló ablakon át a kert fölé ereszkedő estét figyelte. Dexter egy karosszékben ült. Egyikük sem kínálta hellyel Webstert. Az elnök nem fordult meg. Amint meghallotta, hogy bezárul az ajtó, beszélni kezdett– Képzeljük el, hogy én egy bíró vagyok – kezdte. – És képzeljük azt, hogy maga egy zsaru és egy meghatalmazásért jött hozzám. Webster látta az elnök arcát az üvegben visszatükröződve. Csak egy rózsaszín, elmosódott folt volt. – Rendben van, uram, képzeljük el – mondta. – Mit tudunk az egészről? – folytatta az elnök. – És mit nem tudunk? Még azt sem tudjuk biztosra, hogy Holly odafent van. Van ott egy beépített emberük, de nem erősítette meg, hogy a lányt is odavitték. Az egész csak puszta találgatás. És a rakéták? Talán csak átmeneti ideig veszítették el velük a rádiókapcsolatot Annak pedig rengetegféle oka lehet. A maguk beépített embere nem tett említést rakétákról. – Elképzelhető, hogy akadályozzák benne, uram – mondta Webster. – Egyébként pedig utasították, hogy legyen nagyon óvatos. Nem tesz jelentést folyamatosan. Elvégre beépített ember. Nem tűnhet úgy el az erdőben, amikor csak akar. Az elnök bólintott. Az üvegen látszó rózsaszín folt fel-le mozgott. Tükröződött rajta némi megértés. – Ezt mind értjük, Harland – mondta, – Higgye el, hogy megértjük. De azt azért feltételezhetjük, hogy egy ilyen fontosságú ügyben megteszi a szükséges lépéseket. Ennek ellenére nem jelentkezett. Tehát mindaz, amit nekünk itt elmond, csupán feltételezés. , Webster széttárta a karját. Egyenesen az elnök tarkójához intézte a szavait– Uram, itt komoly dologról van szó – mondta. – Azok az emberek felfegyverezték magukat és túszt ejtettek, miközben az államok szövetségéből való kiválást emlegetik. Az elnök bólintott. – Hát nem érti, hogy pont ez a probléma? – kérdezte. – Ha egy csapat őrültről lenne szó, akik beásták magukat az erdőbe egy bombával, akkor azonnal felküldenénk magukat. De itt most nem erről van szó. Ez az egész elvezethet a legnagyobb alkotmányos válsághoz, amit 1860 óta átéltünk. – Tehát egyetért velem – szólalt meg Webster. – Maga is komolyan veszi őket. Az elnök megrázta a fejét. Szomorúan, mintha bosszantaná, de mégsem lepné meg, hogy Webster nem érti, mire céloz. – Nem – mondta. – Nem vesszük komolyan őket. És éppen ez teszi ezt a helyzetet olyan átkozottul bonyolulttá. Van ott fönn egy csapat idióta, akik mindenben összeesküvést látnak, és függetlenségről szónokolnak azon a kis darab értéktelen ingatlanon, amit megszereztek. A kérdés viszont ez: hogyan reagáljon ilyesmire egy érett, demokratikus nemzet? Lemészárolja őket, Harland? Ez egy érett és demokratikus nemzet válasza? Végzetes csapást mérni egy csapat eltévelyedett idióta állampolgárra? Egy generáció nőtt fel úgy, hogy a szovjeteket elítéltük ezért. És most mi is ugyanazt tesszük? – Azok az emberek bűnözők, uram – erősködött Webster. – Igen, azok – felelte az elnök türelmesen. – Pénzt hamisítanak, illegális fegyvereket tartanak, nem fizetnek szövetségi adót, faji gyűlöletet szítanak, sőt még egy páncélautót is kiraboltak. De ezek Csak részletek, Harland. A teljes kép úgy fest, hogy azok ott nem mások, mint elégedetlen állampolgárok. És hogyan kezeljük őket? A kelet-európai elégedetlen állampolgárokat arra buzdítottuk, hogy lázadjanak fel, és kiáltsák ki saját nemzetüket, igaz? Ezek után mit tegyünk a saját elégedetlen állampolgárainkkal. Harland? Indítsunk háborút ellenük? Webster összeszorította az állát. Úgy érezte, mintha inogna vele a padló. Mintha fojtogatná az ovális szoba vastag szőnyege, diszkrét fala és ismeretlen illata. – Azok bűnözők – ismételte meg. Ez minden, ami az eszébe jutott. Az elnök bólintott. Továbbra is némi megértéssel. – Igen, azok – erősítette meg újra. – De vegyük a dolog tágabb értelmét, Harland. Gondolja végig, mit sérelmeznek leginkább. A legfőbb sérelmük az, hogy gyűlölik a kormányukat. Ha tehát kemény kézzel bánunk velük, súlyos válságnak is elébe nézhetünk. Mint már említettük önnek, akár hatvanmillió amerikai kész fegyvert fogni a kormány ellen. És ez a kormány ezzel tökéletesen tisztában van, Harland. Ezért a kormány nagyon óvatosan fog cselekedni. És mi lesz Hollyval? – kérdezte Webster. – Nem áldozhatja csak úgy fel őt. Hosszú csönd következett. Az elnök továbbra sem fordult meg. – Miatta sem reagálhatok elhamarkodottan – felelte halkan. – Nem engedhetem meg magamnak a személyeskedést. Hát nem érti? A személyeskedő, dühös válasz lenne a legnagyobb hiba, Óriási hiba lenne. Várnom kell és gondolkodnom. A tábornokkal már megbeszéltem. Több órán át beszéltünk róla. Megmondom őszintén, Harland, hogy a tábornok nagyon haragszik rám, és őszintén szólva nem is vádolom emiatt. Az egyik legrégebbi barátom, és nagyon haragszik rám. Úgyhogy ne beszéljen nekem áldozatról, Harland. Mert ebben a székben egyebet sem teszek, mint feláldozok dolgokat. A többség érdekeit kell a barátság és a saját érdekeim fölé helyeznem. Folyamatosan. Ezzel jár az elnöki szék. Újabb hosszú csönd következett. – Tehát, mi az utasítása, elnök úr? – kérdezte Webster. Újabb hosszas csönd. – Nincs semmiféle utasításom – felelte az elnök. – Csak annyit mondok, hogy továbbra is maga felel az egész ügyért. És jöjjön el Dexterhez hétfőn, ha még mindig fennáll a probléma.

Senki sem maradt a kocsiban. Ahhoz mindenki túl izgatott volt. Kiszálltak a hűvös hegyi levegőre, és céltalanul köröztek a kocsi körül. Johnson és a segédje észak felé ment a sofőrrel, hogy megtekintsék a harcálláspont javasolt helyét. McGrath, Brogan és Milosevic mindhárman együtt maradtak. McGrath rágyújtott, és gondolataiba mélyedt. Időnként visszaszállt a Chevroletbe, és telefonált a kocsitelefonról. Felhívta a montanai rendőrséget, aztán az áramszolgáltatói a telefonszolgáltatót és az erdészetet. Brogan és Milosevic elsétáltak észak felé. Találtak egy páncélozott járművet. Nem tank volt, hanem egyfajta személyszállító jármű. Körülötte ott állt a tiszt, aki odajött értük a kocsival, meg még nyolc katona. A termetes férfiak szótlanul vertek sátrat a sziklás talajon. Brogan és Milosevic egy biccentéssel üdvözölte őket, aztán visszabandukoltak. Csatlakoztak McGrathhez, és vártak. Negyven perc múlva délről egy dízelmotor tompa bugása ütötte meg a fülüket. A zúgás egyre erősödött, majd előbukkant a kanyarban a forrása. Egy pár teherautóból álló konvoj volt. A hatalmas, szögletes járműveket eltúlzott magasságú alapokra építették, óriási kerekekkel. Zúgva közeledtek, lassan, alacsony sebességfokozatban. A kocsiban ülő tiszt kirohant eléjük. Megmutatta nekik a helyet, ahová menjenek. A konvoj lassan elzúgott mellettük, aztán párokba fejlődve megállt az útnak azon a részén, ahol az kiegyenesedett. Összesen négy jármű érkezett. Fekete és zöld ponyvával bevont, fehér festékkel megszámozott járművek, egyetlen fehér csillaggal az oldalukon. Az első két teherautó antennákkal és műholdvevőkkel volt felszerelve. Valamennyi járműre hidraulikus emelőt szereltek. A sofőrök leengedték az emelőket, és a kerekekről felszabadult a súly. Az emelők leereszkedtek az útra, aztán a motorzúgás abbamaradt, és beleveszett a hegyek csöndjébe. A négy sofőr kiugrott. Hátrafutottak a járművek végébe, és kinyitották az ajtókat. Benyúltak, és rövid alumíniumlétrákat húztak ki belülről. Aztán felmásztak rajta, és meggyújtották a lámpákat. A négy jármű belsejében zöldes fény gyulladt ki. A sofőrök ezután kiszálltak. Felsorakoztak és tisztelegtek a tiszt előtt. – Átadjuk a terepjárókat, uram – szólalt meg a csapat vezetője. A tiszt bólintott, majd a Chevroletre bökött. – Azzal menjenek vissza – mondta. – És felejtsék el, hogy valaha is itt jártak. A vezető újra szalutált egyet. – Értettem, uram – mondta. A négy sofőr elsétált a kocsihoz. Csizmájuk hangja megtörte a csöndet. Beszálltak, és beindították a motort. Befordultak az úton, és eltűntek dél felé.

Amikor Webster visszaért az irodájába, ott találta az asztalán Borken anyagát, és egy látogató várta. A férfi khakiszínű viharkabátja alatt zöld egyenruhát viselt, úgy hatvan-hatvanöt éves lehetett, fejét ritkás borosta fedte, egyik karja alatt viseltes bőr irattartót tartott, lába előtt, a földön kopott, vászonból készült ruhazsák. – Ha jól értem, beszélni akar velem, uram – szólalt meg a férfi. – Garber tábornok vagyok. Én voltam Jack Reacher parancsnoka hosszú évekig. Webster bólintott. – Most indulok Montanába – mondta. – Ott majd beszélhetünk. – Számítottam rá – felelte Garber. – Ha az FBI ki tud vinni minket Kalispellig, akkor a légierő onnantól helikopterrel a helyszínre szállít bennünket. Webster újra bólintott. Felhívta a titkárnőjét, de az már nem volt az irodában. – A fenébe – mondta. – A sofőröm lenn vár – közölte Garber. – Ő majd kivisz a reptérre. Webster a kocsiból telefonált, és az FBI gépe már várta őket. Húsz perccel azután, hogy eljött a Fehér Házból, Webster már nyugat felé repült a város felett. Azon tűnődött, vajon az elnök hallja-e a golyóálló üveg mögül a gép motorjának zúgását.

Egy órával azután, hogy a harcállást kialakították, megérkeztek a légierő technikusai a műholdas teherautókkal. Az ő konvojuk két járműből állt. Az első nagy, magas, szögletes jármű, minden sarkában hidraulikus emelővel, rövid alumínium létrával felszerelve. A második egy hosszú teherautó volt, tetején hatalmas műholdvevő tányérral. Miután a jármű megállt, működésbe hozták a műholdvevőt, és ráállították a hét mérföldes magasságban keringő repülőkre. A finom elektronikus műszerek azonnal venni kezdték a jeleket. A tányér szabad szemmel észrevétlenül kis félkörben forgott, amelyet folyamatos motorbúgás kísért. A technikusok előhúztak egy fiatal facsemete vastagságú kábelt a teherautóból, és rácsatlakoztatták a jármű oldalán lévő csatlakozóra. Ezután beszálltak, és odabenn bekapcsolták a monitorokat meg a felvevőket. McGrath a katonákkal együtt beszállt a páncélozott személyszállítóba. Egy mérföldet zötykölődtek dél felé, majd ott találkoztak az úton várakozó montanai rendőrségi járőrkocsival. A rendőr váltott néhány szót McGrathszel, aztán kinyitotta a csomagtartóját. A katonák ezalatt kissé távolabb felállítottak néhány táblát az úton, amelyen ez állt: Vigyázat, életveszély! Aztán elmentek az ellenkező irányba, és ott három újabb táblát tettek ki, a következő felirattal: Útlezárás következik. Ötven yarddal távolabb aztán az utat egész szélességében lezárták. A táblákon „Lezárt út” felirat állt. Miután a montanai rendőr elment, a katonák baltákat vettek elő, és dönteni kezdték a fákat. A páncélkocsi segítségével, hangos motorbúgás és kerékcsikorgás kíséretében, cikcakk alakban az útra tolták a kidöntött fákat. Egy jármű átfért közöttük, de kizárólag csigalassú tempóban kerülhette ki a fákat. A torlasz két végébe egy-egy katonát állítottak őrszemnek. A többi hát katona visszahajtott észak felé McGrathszel. Johnson már a parancsnoki autóban volt. Épp a Peterson légi támaszponttal beszélt rádión. Rossz híreket kapott. A rakétaegységgel már több mint nyolc órája semmiféle kapcsolatot nem sikerült létrehozni. Johnsonnak volt egy szabálya, amelyre a vietnami dzsungelekben szerzett keserű tapasztalat tanította. A szabály így szólt: ha egy egységgel több, mint nyolc órán át megszakad a kapcsolat, az egységet veszteségként le kell írni.

Webster és Garber a repülőút alatt nem szóltak egymáshoz. Webster döntött így. Bürokrata múltja ugyanis megtanította arra, hogy bármit is mond neki Garber, ugyanazt újra végig kell majd hallgatnia, amikor a többieknek is előadja. Így csak szótlanul üldögélt a zúgó repülőgép ülésében, és a Quanticóból kapott Borken-anyagot olvasta. Garber kérdő pillantásokat vetett rá, de Webster nem vett róluk tudomást. Amit most elmondana Garbernek, úgyis meg kellene ismételnie McGrath és Johnson előtt. A Bell légi támaszpont kifutójáig megtett rövid séta alatt a kalispelli este hűvös volt és szürke. Garber azonosította magát a másodpilótának, mire az leeresztett egy rövid létrát. Garber és Webster felmásztak rajta, és elfoglalták a nekik kijelölt helyeket. A másodpilóta két kézzel intett nekik, hogy csatolják be magukat, és hogy az út körülbelül huszonöt percig tart majd. Webster bólintott, aztán a propeller zúgását hallgatta, miközben a levegőbe emelkedtek. Johnson tábornok épp egy hosszú telefonbeszélgetést fejezett be a Fehér Házzal, amikor meghallotta a Bell propellerjének csattogását. Megállt a parancsnoki kocsi ajtajában, és figyelte, ahogy a helikopter kétszáz yarddal távolabb földet ér. A gépből két alakot látott előregörnyedve kiszállni. Aztán látta, ahogy a helikopter újra felszáll, és délnek fordulva eltűnik. Leszállt a járműről, és félúton fogadta az érkezőket. Garbert egy biccentéssel üdvözölte, Webstert pedig félrevonta. – Van valami hír? – Kérdezte. Webster megrázta a fejét. – Minden változatlan – felelte. – A Fehér Ház biztosra akar menni. – Akkor semmi új – mondta Johnson. Webster bólintott. Nem volt több mondanivalója. – És itt mi a helyzet? – kérdezte. – A Fehér Ház úgy tudja, hogy semmi – felelte Johnson. – Felküldtünk két kamerával ellátott gépet. Hivatalosan gyakorlaton vesznek részt, itt van velünk nyolc tengerészgyalogos és egy páncélautó. Ők is gyakorlatoznak. A parancsnokuk tudja, hogy itt vagyunk, de azt nem, hogy pontosan miért, és nem tesz fel kérdéseket. – Lezárták az utat? – kérdezte Webster. Johnson bólintott. – Most már csak magunkra hagyatkozhatunk – mondta.

34. fejezet

Reacher és Holly két egymás mellett álló fenyőfa törzsének támaszkodva ültek az erdőben, és Jackson sírjára meredtek. Így ültek egészen addig, míg a délután halványodni nem kezdett. Egyetlen szót sem váltottak. Az erdő egyre hidegebb lett Elérkezett az ideje, hogy döntsenek. – Vissza kell mennünk – szólalt meg Holly. A mondat állítás volt és nem kérdés. Holly hangjában belenyugvás csengett. Reacher nem válaszolt. Lassan vette a levegőt, és gondolataiba mélyedve meredt a semmibe. Magában újra felidézte a lány ízét és illatát. A haját és a szemét. Az ajkait. Erős, ruganyos testét, amely nemrég alatta mozgott. – Nemsokára besötétedik – szólalt: meg újra a lány. – Még nem – felelte Reacher. – Vissza kell mennünk – ismételte meg Holly. – Különben utánunk küldik a kutyákat. Reacher továbbra sem válaszolt. Csak ült tovább, tekintetével a távolba révedve. – Mást nem tehetünk – mondta a lány. Reacher lassan bólintott, és felállt. Kinyújtózott, és felszisszent, ahogy görcsös izmai megfeszültek. Talpra segítette Hollyt, aztán leakasztotta a faágon lógó kabátját, és magára vette. A feszítővasat otthagyta az ásó mellett a földön. – Ma este megszökünk – mondta. – Holnap itt elszabadul a pokol. A függetlenség napján. – Igen, de hogyan? – kérdezte Holly. – Azt még nem tudom – felelte Reacher. – Miattam ne kockáztasd az életed – mondta a lány. – Pedig miattad érdemes lenne. – Azért, aki vagyok? – kérdezte Holly. A férfi bólintott. – Azért, aki vagy – felelte. – És nem az apád miatt. Vagy az átkozott keresztapád miatt. Mellesleg én szavaztam rá. A lány felágaskodott és szájon csókolta. – Vigyázz magadra, Reacher – kérte. – Te pedig állj készenlétben – felelte Reacher. – Úgy éjfél körül. Holly bólintott. Elsétáltak százyardnyit dél felé, míg el nem érték a csupasz sziklát. Ott elfordultak, és száz yardot kelet felé mentek a tisztásig. Kiértek az erdőből, ahol már várta őket öt, félkörben álló katona. Négyük kezében puska volt. Középen Joseph Ray állt. Ő volt az egység parancsnoka, és egy Glock 17-est tartott a kezében. – A lány visszamegy a szobájába – utasította Ray. – Maga meg a büntetőbarakkba. Az őrök felsorakoztak. Kettőjük közrefogta Hollyt. A lány tekintete villámokat szórt, így nem merték megfogni a könyökét. Csak mellette kísérték. Holly hátrafordult, és Reacherre pillantott. – Viszlát később, Holly – szólt oda neki Reacher. – Arra várhat, Miss Johnson – jegyezte meg Joseph Ray vigyorogva. Ezután elkísérte Reachert a büntetőbarakkhoz. Elővett egy kulcsot, és kinyitotta vele az ajtaját. Belökte rajta Reachert, és rászegezte a fegyverét. Aztán kulccsal újra bezárta az ajtót. A büntetőbarakk ugyanolyan méretű és formájú volt, mint Borken parancsnoki barakkja. Csak éppen teljesen üres. Csupasz, ablak nélküli falak, vastag dróthálóval védett lámpák. A padlón a helyiség egyik sarkában egy szabályos, körülbelül tizenkétszer tizenkét inchnyi kockát festettek sárgával. Ezen kívül semmi más nem volt a helyiségben. – Álljon a kockára – utasította Ray. Reacher bólintott, ismerős volt neki ez a fajta módszer. Hatásos büntetés, ha valakit arra kényszerítenek, hogy órákig álljon vigyázzba, mozdulatlanul. Már hallott ilyesmiről. Sőt egyszer az eredményét is látta. Az első néhány óra után elkezdődik a fájdalom. Az ember nem érzi a hátát, és a sípcsontjából éles fájdalom hasít felfelé. A második vagy harmadik napra a boka feldagad és szétrobban, a combcsontok szinte felnyársalják az embert, és a nyak összecsuklik. – Álljon már oda! – ismételte meg az utasítást Ray. Reacher odament a sarokba, és lehajolt a földre. Színpadias mozdulatokkal elsöpörte a földről a port. Aztán megfordult, és finoman leült, hátával a fal sarkának támaszkodva. Kinyújtóztatta a lábait a földön, és a feje mögött összekulcsolta a kezét. Keresztbe rakta a lábát, és elmosolyodott. – Azon a kockán állnia kell – szólalt meg Ray. Reacher ránézett. Ray nemrég azt mondta neki, hogy jól ismeri a tankokat. Tehát valaha ő is katona volt. Egy motoros egység közlegénye. Bizonyára hordár, vagy talán sofőr. – Álljon fel – parancsolta Ray. Mitől fél a legjobban egy katona, aki feladatot kap? Attól, hogy leteremti a parancsnoka, amiért nem sikerült teljesítenie a feladatát– Álljon fel – ismételte meg Ray. Tehát vagy teljesíti a feladatát, vagy nem, és akkor eltitkolja a dolgot. A történelem során még nem volt olyan katona, aki odament volna a parancsnokához, és azt mondta neki: „Nem sikerült megtennem, uram”. – Azt mondtam, álljon fel, Reacher – szólalt meg halkan Ray. – Azt akarja, hogy álljak fel? – kérdezte Reacher. – Igen, álljon fel – felelte Ray. Reacher megrázta a fejét. – Kénytelen lesz felállítani, Joe – mondta. Ray elgondolkodott. Meglehetősen lassú volt az észjárása. Ez szemmel látható volt a testbeszédéből. Először felemelte a Glockot Aztán visszaejtette. Ha lelő egy rabot, azzal elismeri, hogy csődöt mondott. Az egyet jelent azzal, mintha a főnökének azt mondaná: „Nem sikerült végrehajtanom a feladatot, uram”. Ray a kezére pillantott. Aztán Reacherre, majd elvette róla a tekintetét. A fegyvertelen harc nem jöhetett szóba. Így csak döntésképtelenül álldogált Reacher előtt. – Hol szolgált? – kérdezte Reacher. Ray vállat vont. – Itt is, ott is – felelte. – Mint például? – érdeklődött Reacher. – Kétszer voltam Németországban – mondta Ray. – És a Sivatagi Viharban is részt vettem. – Sofőrként? – kérdezte Reacher. – Rakodóemberként – felelte Ray. Reacher bólintott. – Szép munkát végeztek ott a fiúk – jegyezte meg. – Én is ott voltam a Sivatagi Viharban. És láttam, milyen munka folyt ott. Ray bólintott. Ahogy Reacher várta, bedőlt a trükknek. Ha nem tudod legyőzni az ellenséget, csatlakozz hozzá. Ray hanyagul ellépett balra, és az ajtónak háttal leült a földre, a Glockot a combjának támasztva, ismét bólintott. – Rendesen adtunk nekik – mondta. – Az biztos – erősítette meg Reacher. – Szépen adtunk nekik. Szóval Németország és a sivatag. Németország hogy tetszett? – Nem túlzottan – felelte Ray. – Nem tetszett az államformájuk? – kérdezte Reacher. – Miféle államformájuk? – kérdezett vissza Ray. – Hát a kormányuk – felelte Reacher. – A törvényeik, a szabadságjogaik meg ilyesmi. Ray zavart pillantással nézett rá. – Soha nem is vettem észre – mondta. – Nem nagyon érdekelt. – Akkor honnan tudja, hogy jobb, mint a miénk? – kérdezte Reacher. – Ki mondta, hogy jobb? – kérdezett vissza Ray. – Maguk – felelte Reacher. – Tegnap este azt magyarázta nekem, hogy milyen rossz az amerikai rendszer. Ebből arra következtettem, hogy máshol biztosan jobb. Ray megrázta a fejét. – Én ilyet soha nem mondtam – felelte. – Akkor most jobb vagy nem jobb? – kérdezte Reacher. – Nem tudom – felelte Ray. – Talán jobb. Amerikában nagyon sok minden rossz. Reacher bólintott. – Sok minden – visszhangozta. – Ebben egyetértünk. De hadd mondjak magának valamit. Amerikában sokkal jobb, mint máshol. Én azért tudom, mert nagyon sok helyen éltem már. És mindenhol rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Amerikában tényleg sok minden rossz, de máshol ennél sokkal rosszabb. Erről alkalmasint gondolkodjon el. Ray ránézett a félhomályban. – Maga szerint nincs igazunk? – kérdezte. Reacher bólintott. , – Én tudom, hogy nincs igazuk – felelte. – Biztos vagyok benne. Minden, amit nekem elmondott, egy nagy baromság. Az egész. Mert nem úgy van, ahogy mondta. – De igen, úgy van – erősködött Ray. – Beau mondta, hogy igaz. – Gondolkodjon csak, Joe – folytatta Reacher. – Maga szolgált a hadseregben. Látta, hogy működik az egész. El tudja képzelni, hogy azok az emberek képesek lennének mindezt megszervezni, és titokban tartani? Kapott maga ott valaha egy pár, méretben magára illő csizmát? Ray elnevette magát. – Nemigen – felelte. – Hát erről van szó – mondta Reacher. – Ha még arra sem képesek, hogy rendes csizmát adjanak, akkor hogy tudnák megszervezni azt, amiről Beau beszél? Például a kocsikba rejtett rádióadókat. Maga szerint Detroitban képesek lennének ilyesmit kitalálni? Folyton vissza kellene rendelniük az összes alkatrészt, mert meghibásodna. Szokott maga rulettezni, Joe? – Miért? – kérdezte Ray. – Mik az esélyei annak, hogy egy ilyen méretű összeesküvést valaki évekig titokban tud tartani? Ray arcán halvány mosoly jelent meg, Reacher rájött, hogy hiába beszél. Mintha csak a falnak beszélne. Minthaegy majmot akarna megtanítani olvasni. – De nem tartották titokban – jelentette ki Ray diadalmas képpel. – Hiszen mi rájöttünk. Mondtam magának, hogy Beau-nál ott vannak a bizonyítékok. Mindén dokumentálva van. Semmi sem titok már. Ezért vagyunk mi itt. Beau-nak kétségtelenül igaza van. Mert ő nagyon okos ember. Reacher behunyta a szemét és felsóhajtott. – Reménykedjen, hogy az – mondta. – Mert szüksége lesz az eszére. – Nagyon okos fiú – ismételte meg Ray. – És kitartó. Ő tart össze bennünket, idefenn vagy egy tucat különböző csoport volt. A vezetőik kiléptek és elmentek. Az embereik pedig eljöttek hozzánk, és csatlakoztak Beau-hoz, mert bíznak benne. Ő tényleg nagyon okos, Reacher, ő az egyetlen reményünk. Az ellenkezőjéről itt senkit sem tud meggyőzni. Felejtse el, ha ilyesmin járna az esze. Mi itt mind szeretjük Beau-t, és bízunk benne. – És mi a helyzet Jacksonnal? – kérdezte Reacher. – Maga szerint helyes volt, amit vele tettek? Ray vállat vont. . – Jackson kém volt – felelte. – Előfordul az ilyesmi. Beau jól ismeri a történelmet. 1776-ban is történt hasonló. A briteknek mindenütt kémeik voltak. És akkor is ugyanúgy felakasztották őket, mint most. Keleten sok asszony kertjében áll olyan fa, ahová fellógatták az árulókat Van, ahol még fizetni is kell, hogy megnézhesd. Én tudom, mert voltam már ilyen helyen. – Mikor van itt lámpaoltás? – kérdezte Reacher. – Tízkor – felelte Ray. – Miért? Reacher nem válaszolt. Csak mereven bámulta Rayt. Végiggondolta, miről beszéltek. Végigmérte a férfi sovány, élénk arcát. Belenézett a szemöldöke alatt izzó őrült szempárba. – Mert lámpaoltás után valahol máshol kell lennem – közölte Reacher. Ray újra elnevette magát. – És gondolja, hogy hagyni fogom? – kérdezte. Reacher bólintott. – Ha életben akar maradni, akkor igen. Ray elvette a lábához támasztott fegyvert, és egy kézzel Reacher fejére célzott vele. – A fegyver nálam van – mondta. – De nem hiszem, hogy meg merné húzni a ravaszt – felelte Reacher. – A ravasz itt van előttem – mondta Ray. – Maga meg ott áll. Reacher csöndre intette. Előrehajolt, és halkan megszólalt. – Nem szabadna ezt elmondanom magának – mondta. – De figyelmeztettek, hogy találkozhatunk az átlagosnál. Okosabb emberekkel, akiknek elmagyarázhatunk néhány dolgot, ha tanácsosnak véljük. – Miről beszél? – kérdezte Ray. – Igaza volt – folytatta Reacher. – A legtöbb, amit mondott, igaz. Van ugyan néhány pontatlanság benne, de időnként mi is terjesztünk egy-két téves információt. – Mi a fenéről beszél itt? – kérdezte Ray. Reacher még jobban lehalkította a hangját. – Én a világhadsereg tagja vagyok – mondta. – Az előőrs parancsnoka. Az erdőben ötezer ENSZ-katona áll készenlétben. Legtöbbjük orosz, meg néhány kínai. Műholdak segítségével figyeltük magukat. Ebben a pillanatban is van itt egy röntgenkamera. Egyenesen a maga fejére vetít egy lézersugarat. Ez is része az SDI-technológiának. – Maga hülyéskedik – mondta Ray. Reacher megrázta a fejét. Halálosan komoly maradt az arca. – Igaza volt a mikrochipekkel kapcsolatban – magyarázta. – Nézze csak meg ezt. Lassan felállt, és felhúzta a hasán az inget. Odafordult Ray felé, hogy az jól láthassa a hasán – éktelenkedő hatalmas forradást. – Ez kicsit nagyobb a ma használatosaknál – mondta. – A legújabb modellek nyom nélkül beültethetők. Azok, amelyeket az újszülöttekbe ültetünk be. De ezek ugyanolyan elven működnek. A műholdvevő pontosan tudja, hogy mikor és hői járok, ahogy mondta. Ha meghúzza a ravaszt, a lézersugár lerepíti a fejét. Ray tekintete izzott. Elvette a szemét Reacher forradásáról, és idegesen a mennyezetre pillantott.

– Suis pas américain – szólalt meg Reacher. – Suis un sóidat français, agent du gouvernement mondiai depuis plusieurs années, parti en mission clandestine il y a deux. mois, il faut évaluer l'élément de risque que votre bande représent par ici.

Olyan gyorsan beszélt, ahogy csak tudott, és megpróbált pontosan úgy artikulálni, mint egy kiművelt párizsi nő. Pontosan úgy, ahogyan az anyjától hallotta. Ray lassan bólintott. – Tehát maga külföldi? – kérdezte. – Francia vagyok – felelte Reacher. – Nemzetközi csapataink vannak. Engem azért küldtek ide, hogy felmérjem, mekkora kockázatot jelentenek maguk a számunkra. – Láttam, ahogy lő – mondta Ray. – Észrevettem. Ezer yardról. – Azt is műholdról irányították – magyarázta Reacher. – Már említettem a mikrochipes SDI-technológiát. Nálunk akár kétmérföldnyi távolságból is eltalálják a célpontot. – Úristen – döbbent meg Ray. – Este tízig nyílt terepen kell lennem – mondta Reacher. – Ez amolyan biztonsági előírás. Van magának itt felesége? Ray bólintott. – És gyerekei? – kérdezte Reacher. – Van gyereke? Ray újra bólintott. – Igen – mondta. – Két fiam van. – Ha tízig nem enged ki innen, akkor mindannyian meghalnak – mondta Reacher. – Ha engem börtönbe zárnak, ezt az egész helyet felégetik. Nem fogják hagyni, hogy valaki megszerezzen egy mikrochipet. Én mondtam, hogy maguk itt úgysem értenék, hogy, működik ez az egész, de a parancsnokom szerint akad olyan maguk között, aki okosabb, mint gondolnánk. Úgy látom, a parancsnokomnak igaza volt. Ray büszkén bólintott, Reacher pedig megnézte az óráját. – Fél nyolc van, igaz? – kérdezte. – Most lefekszem, és alszom két és fél órát. A mikrochip pontosan tízkor fel fog ébreszteni. Majd meglátja. Visszafeküdt a földre, és kezét a feje mögé támasztotta. Beállította a fejében ketyegő ébresztőórát két perccel tíz előttre. Aztán még hozzátette magában: „Nehogy most hagyj cserben!”

35. fejezet

Garber tábornok hitetlen ábrázattal csóválta a fejét. – Egyszerűen nem hiszem el – jelentette ki. – Pedig ő is benne van – erősködött Webster. – Egészen biztos. A felvételekről minden világos. Garber csak a fejét rázta. – Engem negyven évvel ezelőtt léptettek elő hadnaggyá – mondta. – Azóta három csillagos tábornok lettem. Több ezer ember szolgált a kezem alatt. Több tízezer. De valamennyi közül Jack Reacher az egyetlen, akiről biztosan állíthatom, hogy nem venne részt egy ilyen ügyben. Garber nyílegyenesen ült egy széken a mozgó parancsnoki harcállásban. Khaki esőkabátját levette, és előtűnt gyűrött egyenruhájának zakója. A zakót egy emberi élet alatt összegyűjtött érdemrendek sokasága borította. Tele volt tűzdelve jelvényekkel és szalagokkal. Olyan ember zakója volt, aki negyven évet leszolgált anélkül, hogy egyetlen hibát is elkövetett volna, Johnson alaposan végigmérte Garbert. A férfi őszes hajjal borított feje mozdulatlan maradt. Tekintetében nyugalom ült. Kezét kényelmesen az asztalra fektette. Hangja határozott volt, de halk. Olyan határozott, mintha arra kérték volna, erősítse meg, hogy kék az ég és zöld a fű. – Mutassa meg a tábornoknak a felvételeket, Mack – szólalt meg Webster. McGrath bólintott, és kinyitott egy borítékot. A négy pillanatképet átcsúsztatta Garbernek az asztalon. Garber félrehajtott fejjel, egyenként szemügyre vette a fotókat. Johnson figyelte az arcát. Várta, mikor villan meg rajta valami kétség vagy belenyugvás. De egyiket sem észlelte. – Ezeket sokféleképpen lehet magyarázni – szólalt meg végül Garber. A hangja még mindig nyugodt volt. Johnson hallott már tiszteket, akik hűségből védték kedvenc beosztottjukat. Webster és McGrath pedig hallottak már rendőröket, akik kételyeiknek adtak hangot. Úgy vélték, negyven év tapasztalata feljogosítja ezt az embert arra, hogy elmondja a véleményét. – De mégis hogyan? – kérdezte Webster. – Ez egy folyamatról készült négy, elszigetelt felvétel – mondta Garber. – Lehet, hogy félrevezető, amit mutatnak. Webster előrehajolt, es az első fotóra bökött. – Itt éppen a lány holmiját ragadja meg – mondta. – Ez világos, mint a nap, tábornok. Garber csak a fejét rázta. Hosszú csönd következett. Csak a jármű belsejében zúgó elektromos műszerek hangját lehetett hallani. Johnson ekkor mintha megpillantott volna egy szikrányi kétséget. De az McGrath szemében villant meg, nem Garberében. Ekkor Brogan mászott be a létrán. Lehajtott fejjel fellépett a járműre. – Itt vannak a műholdas felvételek, főnök – közölte. – Átnéztük a korábban készült anyagot. Szerintem meg kellene nézniük. Visszament a földre, a négy férfi pedig egymásra pillantva felállt. Végigsétáltak a hideg éjszakában a műholdas kocsiig vezető rövid úton. Milosevic odabenn ingujjban ült, és a monitorok kékes fényében úszott. Visszatekerte a kazettát, és lenyomta a lejátszó gombot. A négy monitoron előtűnt egy parányi városka tiszta felülnézete. A kép minősége tökéletes volt. Mintha csak egy mozifilm lenne, csak éppen a magasból készült. – Ez itt Yorké – mutatta Milosevic. – Jobbra lenn a régi bíróság. És most figyeljenek. Megnyomta a gyorstekerőt, és nézte a számlálót. Aztán lelassította a kazettát, és újra elindította. – Ez itt egy mérföldnyire van onnan – közölte. – A kamera északnyugati irányba követte az eseményeket. Van ott egy gyakorlóterep és egy lőtér. A kamera ekkor közelről behozta a területről készült képet. Délen két tisztás volt barakkokkal, északon pedig egy sík gyakorlótér. Közötte egy hosszú, szűk csík a bozótban, amely körülbelül fél mérföld hosszú és húsz yard széles lehetett. A kamera egy pillanatra eltávolodott, majd ráfókuszált egy kisebb csoportra, akik a lőtér keleti végében álltak. Aztán egy még kisebb csoportot hozott be közelről, akik valami barnás matracon álltak. Négy férfi tisztán látszott a képen. És egy nő. Johnson tábornok felkiáltott, és a lányára meredt. – Mikor készült ez? – kérdezte. – Néhány órával ezelőtt – felelte Milosevic. – Holly életben van, és jól van. Itt kimerevítette a képet, és ujjával a monitorra bökött. – Ez itt Reacher – magyarázta. – Ez meg Stevie Stewart. És ez itt Odell Fowler lehet. Az a dagadt fickó pedig Beau Borken. Megegyezik a kaliforniai anyagában lévő fotóval. Ekkor újra megnyomta a lejátszó gombot. A kamera továbbra is a matracra fókuszált, de hét mérföldes magasságból. Borken lefeküdt a földre, és mozdulatlan maradt. Aztán a puskája csöve alatt néma porfelhő kavarodott fel. – Körülbelül nyolcszáz yardra lőnek célba – magyarázta Milosevic. – Valami versenyféle lehet. Figyelték, ahogy Borken leadja az utolsó öt lövést, aztán Reacher felemeli a fegyverét. – Az egy Barrett – jegyezte meg Garber. Reacher mozdulatlanul a földre feküdt, és hosszú szünetekkel leadta a maga hat néma lövését. A tömeg szétoszlott, és Reacher végül eltűnt a képről, valahol, délen, a fák között. – Lássuk – szólalt meg Webster. – Hogyan magyarázza ezt, Garber tábornok? Garber vállat vont. Arcára mogorva kifejezés ült ki. – Kétségkívül közéjük tartozik – mondta Webster. – Látta a ruháját? Ő is az egyenruhájukat viseli. És lövöldözik a lőtéren. Nem adnának a kezébe fegyvert, ha nem közéjük tartozna, nem igaz? Johnson visszatekerte a kazettát és kimerevítette. Egy hosszú pillanatig nézte rajta Hollyt. Aztán kisétált a kocsiból. A válla fölött, odaszólt Websternek. – Ideje munkához látnunk – mondta. – Szeretnék egy tervet készíteni a biztonság kedvéért. Semmi okunk rá, hogy ne álljunk minden eshetőségre készen. Webster követte a tábornokot. Brogan és Milosevic a videohelyiségben maradtak. McGrath Garbert figyelte. Garber az üres képernyőre meredt. – Még mindig nem hiszem el – szólalt még. Amikor megfordult, szembetalálta magát McGrath tekintetével, intett neki, hogy menjenek ki. Mindketten kiléptek az éjszaka csöndjébe. – Nem tudom bebizonyítani – kezdte Garber –, de Reacher a mi oldalunkon áll. Ezt személyesen garantálhatom. – Pedig nem úgy fest a dolog – mondta McGrath. – Klasszikus esetnek tűnik. Tökéletesen beleillik a profilunkba. Munkanélküli, volt katona, elégedetlen, sok helyen leélt gyerekkor, amely minden bizonnyal nehéz lehetett. Garber megrázta a fejét. – Egyik sem illik rá – mondta. – Kivéve az, hogy volt katona, és most nincs munkája. De Reacher remek katonatiszt volt. A legjobb, akivel valaha is együtt dolgoztam. Óriási hibát követnek el. McGrath Garber arcát fürkészte. – Tehát maga bízik benne? – kérdezte. – Személyes garanciát vállal érte? Garber mogorván bólintott. – Akár az életemet is feltenném rá – mondta. – Nem tudom, mit keres ott, de azt garantálhatom, hogy tiszta, és megtesz mindent, amit tennie kell.

Pontosan hat mérfölddel északra Holly ugyanerre tett fel mindent. Elvitték a szobájából a szétszerelt ágyat, és most a padlóra fektetett vékony matracon feküdt. A fürdőszobából büntetésből kivitték a szappant, a sampont és a törülközőt. A halott nő fejéből kiszivárgott vértócsát érintetlenül hagyták. Ott maradt a padlón, nem messze Holly rögtönzött ágyától. Holly tudta, hogy azt gondolták, idegesíteni fogja. Pedig nagyot tévedtek. Mert a vér látványa kimondottan jólesett neki. Örült, hogy végignézheti, ahogy kiszárad és megfeketedik. Eszébe jutott Jackson, és a sötét foltra meredve azt gondolta: ki fogsz jutni innen, Holly.

Webster és Johnson egészen egyszerű tervet eszeltek ki. Az egész a földrajzon múlott. Ugyanazon a földrajzon, amely bizonyára Borkent is meggyőzte, hogy Yorke-ot válassza a támaszpontja helyéül. Mint minden földrajzra alapozott tervet, ezt is egy térkép segítségévei állították össze, és annyira volt pontos, mint maga a térkép. De mint a térképek általában, az övéké is elavult volt. Ellőttük most egy hatalmas Montana térkép feküdt. A rajta szereplő adatok többsége megbízható volt. Pontosan jelezte a főbb paramétereket. A nyugati határvonal nyilvánvalóan látszott rajta. – Ezen a folyón, feltételezem, hogy nem lehet átjutni, igaz? – kérdezte Webster. – Nem – erősítette meg Johnson. – A tavaszi áradások éppen most tetőznek. Hétfő előtt semmi esélyünk átjutni rajta. Akkor kapunk csak megfelelő felszereléstA térképet az utak piros vonalakkal hálózták be, mintha valaki fordítva lerakta volna a papírra a jobb tenyerét. Kalispell és Whitefish kis városkái elfértek a tenyér alatt. Az utak legyezőszerűen ágaztak el, mintha egy kéz ujjai lennének. A mutatóujj egészen a kanadai határig elért, egy Eureka nevű helységig. A hüvelykujj északnyugat felé mutatott, Yorke-on át a régi bányákig. Csak éppen a hüvelykujjat most az ízületi csontban amputálták. – Arra számítanak, hogy az úton közelítjük meg őket – vélekedett Johnson. – Tehát nem arra fogunk menni. Megállunk Eurekától keletre, és átvágunk az erdőn. Végigfuttatta a ceruzáját a hüvelykujjon, át a kézfej végén. Aztán visszament a mutatóujjhoz, és Eurekánál megállt. Eureka és Yorké között ötven mérföldes erdősáv húzódott Az erdőt a térképen hatalmas zöldes folttal jelezték. Sűrű, széles erdősáv. Mindenki pontosan tudta, mit jelent ez a zöld folt. Csak körül kellett nézniük, és már tudták is. Az egész területet áthatolhatatlan erdő fedte. Féktelenül burjánzott minden hegyoldalon. A vegetáció a legtöbb helyen olyan erős volt, hogy még egy ember is alig tudott átpréselődni az összenőtt fák között. De a Yorke-tól keletre fekvő zöldes folt egy nemzeti parkerdőt jelzett Az erdőt pedig az erdészet irányította. És a zöld folton belül pókhálószerű vonalak futottak keresztül. A vonalak az erdészet szolgálati útjait jelezték. – Négy órán belül oda tudom Vezényelni az embereimet – mondta Webster. – Egy egész túszmentő akciócsoport Ha arról van szó, saját felelősségemre, azonnal parancsot adok rá. Johnson bólintott. – Ők biztosan át tudnak jutni az erdőn – reménykedett – Talán még járművel is. Webster bólintott. – Már felhívtuk az erdészetet – mondta. – Hoznak egy részletes térképet. – Tökéletes – mondta Johnson. – Ha a dolgok rosszabbra fordulnának, iderendeli az embereit, elküldi őket Eurekába, mi pedig csapunk egy kis zajt a déli határon, amíg ők keletről bejutnak. Webster újra bólintott. Készen állt a terv. Egészen addig, míg az erdészet embere fel nem mászott a parancsnoki állásba felvezető rövid létrán. McGrath vezette be Milosevic és Brogan kíséretében. Webster elmondta, mi a terv, Johnson pedig kérdéseket tett fel. Az erdészet embere azonban rögtön csóválni kezdte a fejét. – Azok az utak nem léteznek – közölte. – Legalábbis a legtöbbjük nem létezik. Johnson a térképre bökött. – De hiszen itt vannak – mondta. Az erdész vállat vont. Hóna alatt vastag köteg topográfiai térképet hozott. Kinyitotta a megfelelő oldalon, és a térkép tetejére fektette. A méretarány jóval nagyobb volt, de jól látszott, hogy a piros utak teljesen más alakzatban hálózzák be az ő térképét. – A térképészek tudják, hogy vannak ott utak – magyarázta a férfi. – De a pontos helyüket nem ismerik. – Rendben van – mondta Johnson. – Akkor a maguk térképét fogjuk használni. Az erdész megrázta a fejét. – Ezek sem pontosak – mondta. – Valamikor talán azok voltak, de most már biztosan elavultak. Évek óta fokozatosan lezártuk ezeket az utakat. Mert a medvevadászok azokon át jutottak fel az erdőbe. Az állatvédők kapacitálnak minket erre. Buldózerrel földtorlaszokat hordtunk a legtöbb csapásra. Mostanra már teljesen benőtte azokat a bozót. – De mégis, melyik utat zárták így le? – kérdezte Webster. Megfordította a térképet és tanulmányozni kezdte. – Nem tudjuk – felelte az erdész. – Nem vezettünk pontos listát. Csak kiküldtük a buldózereket. Aztán észrevettük, hogy sokan néma kért utat zárják le, mert egy másik közelebb volt, vagy pedig le sem zárják, mert úgy gyorsabban végeznek. Az egész nagyon fejetlenül történt. – Tehát akkor mégis van átvezető út? – kérdezte Johnson. Az erdész vállat vont. – Talán van – mondta. – Talán nincs. Csak úgy tudhatjuk meg, ha megnézzük. De az hónapokat venne igénybe. Ha nem jutnak át valahol, jegyezzék fel és tudassák velünk, rendben? Johnson zordan meredt a férfira. – Ha jól értem, az erdészet arra kér bennünket, hogy mondjuk meg, merre futnak az útjaik? A férfi bólintott. – Valahogy úgy – mondta. – Ahogy már említettem, teljesén rosszak a térképeink. De mi nem számítottunk rá, hogy valakinek valaha szüksége lesz ilyen adatokra. A tábornok visszakísérte az erdészt az útlezárásig. A parancsnoki teherautóban csönd volt. McGrath, Brogan és Milosevic a térképet tanulmányozták. – Ha nem tudunk átjutni, hát nem tudunk átjutni – mondta McGrath. – Ez viszont azt jelenti, hogy csapdában vannak. És ezt ki kell használnunk. – De hogyan? – kérdezte Webster. – Úgy, hogy mi irányítjuk őket – felelte McGrath. – Az utakat már mi irányítjuk. És az elektromos és telefonvezetékeiket is irányításunk alá vonhatjuk. A vezetékek többé-kevésbé az utak nyomvonalát követik. Kalispellnél ágaznak el. El kell vágnunk a telefonvonalat, hogy itt, ebben a kocsiban érjen véget Azután senki mással nem tudnak majd kommunikálni, csak velünk. Aztán közöljük vélük, hogy mi irányítjuk az áramellátásukat is. És megfenyegetjük őket, hogy elvágjuk a vezetékeket, ha nem tárgyalnak. – Tehát tárgyalni akar? – kérdezte Johnson. – Időt akarok húzni – felelte McGrath. – Amíg a Fehér Ház meg nem enyhül. Webster bólintott. – Rendben van, tegye – mondta. – Hívja fel a telefontársaságot, és vezettesse ide a vonalat– Már megtettem – felelte McGrath. – Holnap reggel azzal fognak kezdeni. Webster ásított egyet és az órájára pillantott Intett Milosevicnek és Brogannak. – Váltanunk kell egymást az alvásban – jelentette ki. – Maguk alszanak elsőnek. Mindenki négy órát alhat – Milosevic és Brogan bólintottak. Úgy tűnt, hogy örülnek a parancsnak. – Akkor, viszlát később – köszönt el McGrath. – Szép álmokat! A két férfi elhagyta a lakókocsit, és halkan bezárták maguk mögött az ajtót. Johnson még mindig a térképet tanulmányozta. Ide-oda forgatta maga előtt az asztalon. – Nem lehetne gyorsabban elintézni a telefont? – kérdezte. – Még ma este? Webster eltűnődött, majd bólintott. Ő is jól tudta, hogy minden megnyert csata ötven százalékban azon múlik, hogy konzekvens parancsokat adnak ki. – Hívja fel őket újra, Mack – mondta. – Mondja meg nekik, hogy azonnal szükségünk van a vonalra. McGrath visszahívta a telefontársaságot. A legközelebbi készülékről. A rövid beszélgetést mosolyogva fejezte be. – Ideküldenek egy sürgősségi vezetékszerelőt – mondta. – Néhány órán belül meglesz. De ki fogják számlázni nekünk. Megmondtam, hogy küldjék a számlát a Hoover épületbe. A pasas nem tudta, hogy az hol van. McGrath ezután felállt, és az ajtóban várakozott. Johnson és Webster az asztalnál maradtak. Összedugták fejüket a térkép fölött. A déli szakadékot tanulmányozták. A szakadékok több millió évvel ezelőtt keletkeztek, amikor a földet milliárd tonnányi jég súlya rázta meg. Feltételezték, hogy a szakadékokat pontosan jelöli a térkép.