Lee Child

 

HIBA NÉLKÜL

 

(Tartalomjegyzék)

 

 

Ajánlom ezt a könyvet fivéreimnek: Richardnak az angliai Gloucesterben; Davidnek a walesi Breconban; Andrewnak az angliai Sheffieldben; és barátomnak, Jack Hutchesonnak a skóciai Penicuikben.

Első fejezet

Júliusban hallották meg róla a hírt, és augusztus folyamán végig nagyon dühösek voltak. Szeptemberben megpróbálták megölni, de túlságosan elkapkodták a dolgot. Még nem voltak felkészülve rá. A kísérlet kudarcba fulladt. Akár katasztrofálisan is végződhetett volna, de senki még csak észre sem vette, mi történt, ami szinte csodaszámba ment.

A jól bevált módszereikkel sikerült kikerülni a testőröket, és harminc méterre jutni ahhoz a helyhez, ahol a férfi beszédet tartott. Hangtompítós fegyverrel lőttek, és épp csak egy centivel találhattak mellé. A golyó épp a feje mellett süvíthetett el. Talán még a haját is súrolta, mert azonnal felemelte a kezét és megigazgatta a haját, mintha egy kis szellő borzolta volna fel. Utána újra meg újra végignézték a televíziós felvételen. Felemeli a kezét, és lesimítja a haját. Mást nem csinált, csak folytatta a beszédet. Semmit észre sem vett, hiszen egy hangtompítós fegyverből kilőtt golyó túlságosan csendes és túl gyors ahhoz, hogy bárki is észrevegye. Elhúzott mellette, a mögötte állókat sem találta el. Nem ütközött semmilyen akadályba, nem találta el az épületek falait. Csak repült tovább egyenesen, amíg kifogyott az energiája, és a gravitáció a földre vonzotta, valahol a távolban, ahol már nem volt semmi, csak füves pusztaság.

A dolognak nem lett semmi következménye. Senki még csak észre sem vette, mintha a golyót ki sem lőtték volna. Nem próbálkoztak újra, mert túlságosan felzaklatta őket a kudarc.

Ez tehát kudarc volt, de egyben csoda is. És jó lecke. Az októbert azzal töltötték, hogy igazi profikhoz méltóan lehiggadtak, újrakezdték mindent, gondolkoztak, tanultak a történtekből, felkészültek a második kísérletre. Ez már sokkal jobban fog menni, a leggondosabban tervezik meg és hajtják végre, technikásán, kifinomult módszerekkel, minden nüanszra ügyelve. Merész kísérlet, kreatív próbálkozás. És mindenek felett olyan próbálkozás, amely nem fulladhat kudarcba.

Aztán eljött a november, és a játékszabályok teljesen megváltoztak.

 

Reacher már kiitta a kávéját, de a csésze még meleg volt. Felemelte a csészealjról, kicsit maga felé döntötte, és nézte, ahogy a zacc az alján felé löttyen, lustán és barnán, mint a folyami hordalék.

– Mikor kéne megcsinálni? – kérdezte.

– Amilyen hamar csak lehet – felelte a nő.

Reacher bólintott. Kimászott a bokszból, és felállt.

– Tíz napon belül telefonálok – mondta.

– Addigra eldönti?

Reacher megrázta a fejét. – Nem, elmondom, hogy ment.

– De én már tudni fogom, hogy ment.

– Jó, akkor azért, hogy elmondjam, hová küldje a pénzemet.

A nő lehunyta a szemét és elmosolyodott. Reacher lenézett rá. – Azt hitte, vissza fogom utasítani az ajánlatát? – kérdezte.

A nő kinyitotta a szemét, és ránézett. – Azt hittem, kicsit nehezebb lesz meggyőzni.

Reacher megvonta a vállát. – Ahogy Joe is mondta magának, én imádom a kihívásokat, ő általában nem tévedett az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Sok mindennel kapcsolatban nem tévedett.

– Nem is tudom, mit mondjak. Talán csak annyit, hogy köszönöm.

Reacher nem felelt. Csak el akart indulni kifelé, de közben a nő is felállt, és megakadályozta. Kínos csönd lett. Egy másodpercig szemtől szemben álltak, nem tudták, merre induljanak, az asztal útjukat állta. A nő kezet nyújtott, Reacher pedig megrázta. A nő a kelleténél hosszabb ideig szorongatta Reacher kezét, aztán lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. Lágy volt az ajka. A csók helye égetett, mint egy apró áramütés.

– A kézfogás nem elég – mondta a nő. – Értünk teszi. – Kicsit hallgatott és még hozzátette: – És majdnem a sógorom is lett.

Reacher nem felelt semmit. Csak bólintott, és kibújt az asztal mögül. Egyszer még visszapillantott. Aztán elindult felfelé a lépcsőn, ki az utcára. A nő parfümjének illata ottmaradt a kezén. Elsétált a klubba, ahol a barátai dolgoztak, és üzenetet hagyott nekik az öltözőben. Aztán elindult az országút felé. Tíz teljes napja volt rá, hogy kitalálja, hogyan ölje meg az egész földkerekség negyedik legjobban őrzött emberét.

 

Az egész nyolc órával korábban kezdődött. A csapat vezetője, M. E. Froelich ezen a hétfő reggelen bement a munkába, tizenhárom nappal a választások után, egy órával a második stratégiai értekezlet előtt, és hét nappal azután, hogy először felmerült a merénylet szó, és amikor meghozta végső döntését. Elment, hogy megkeresse közvetlen főnökét, akit az irodája előszobájában talált a titkárnőjével. Szemmel láthatóan épp indult valahová, ráadásul sietett. A hóna alatt egy dossziét szorongatott, és arcára egyértelműen az volt írva: Mindenki tartsa távol magát tőlem. De Froelich vett egy nagy levegőt, és közölte vele, hogy most azonnal beszélniük kell. Sürgősen. És ha lehet, nem hivatalosan és négyszemközt. A főnöke egy pillanatig csak állt, aztán hirtelen mozdulattal sarkon fordult, és visszament az irodájába. Megvárta, amíg Froelich is belép utána, aztán becsukta az ajtót, elég halkan ahhoz, hogy éreztesse a találkozó konspiratív jellegét, de ahhoz elég határozottan, hogy semmi kétséget ne hagyjon afelől, mennyire bosszantja, hogy megzavarták szokásos rutinját. A kilincs halk kattanásában benne volt a félreérthetetlen üzenet, az irodai hierarchia jól érthető nyelvén: Nagyon remélem, hogy nem fölöslegesen vesztegeti az időmet.

A férfi huszonöt éve itt dolgozott, veteránnak számított. Ötvenes éveiben járt, de még látszottak rajta a régi szép napok utolsó nyomai: magas volt, vékony és kisportolt, de gyorsan őszült, és kis zsírpárnák rakódtak le rajta egy-két helyen, ahol nem kellett volna. Stuyvesantnak hívták. Mint New Amsterdam utolsó kormányzója, szokta mondogatni, ha megkérdezték, hogy kell írni a nevét. Aztán engedve a modern világnak hozzátette, hogy: „mint a cigaretta márka”. Kivétel nélkül minden áldott nap Brooks Brothers öltönyben járt, ebből nem engedett, de mindenki tudta, hogy taktikai kérdésekben rugalmas. És ami a legfontosabb, még soha nem vallott kudarcot, pedig hosszú ideje szolgált, és bőven kivette részét a nehézségekből. De kudarcai nem voltak, és balszerencse sem érte soha. Így aztán, ahogy az efféle szervezeteknél szokás, mindenki úgy gondolta, hogy jó neki dolgozni.

– Kicsit idegesnek látszik – jegyezte meg.

– Az vagyok. Egy kicsit – felelte Froelich.

Az iroda kicsi volt és nyugalmas, kevés bútorral berendezve. És nagyon tiszta. A falak ragyogó fehérre festve. Halogénlámpák világítottak. Volt egy ablak, a félig összecsukott szalagfüggöny kizárta a kinti borongós szürkeséget.

– És miért ideges?

– Engedélyt szeretnék kérni valamire.

– Mire?

– Ki szeretnék próbálni valamit – felelte Froelich. Húsz évvel fiatalabb volt, mint a főnöke, pontosan harmincöt. Inkább magas, mint alacsony, de nem feltűnően. Talán két-három centivel magasabb az átlag amerikai nőnél. De a belőle sugárzó energia, intelligencia és vitalitás miatt senkinek eszébe sem jutott volna középmagasnak mondani. Egyszerre volt hajlékony és izmos, a bőre ragyogott, a szeme csillogott, ami sportos külsőt kölcsönzött neki. Szőke haját rövidre vágatta, és többnyire lezserül, kócosan hordta. Olyan benyomást keltett, mintha csak villámgyorsan lezuhanyozott volna, és felkapkodta volna a ruháit, miután épp megnyerte az olimpiai aranyérmet valamilyen csapatjátékban, a csapat fontos tagjaként. Mintha semmiség lenne az egész, és szeretne kimenekülni a stadionból, még mielőtt a tévériporterek végeznek a csapattársaival, és rávetik magukat. Nagyon profinak látszott, de szerénynek is.

– Mit akar kipróbálni? – érdeklődött Stuyvesant. Megfordult, és lerakta a nála lévő dossziét az íróasztalára. Az asztal hatalmas volt, szürke laminált lappal. Modern, funkcionális irodabútor, megszállottan tisztán tartva és kifényesítve, mintha valami antik darab lenne. Stuyvesant híres volt arról, hogy az íróasztala mindig teljesen üres, nem hevernek rajta papírok. Ez a rendkívüli hatékonyság benyomását keltette.

– Azt szeretném, hogy egy külsős végezzen el számunkra egy munkát – mondta Froelich.

Stuyvesant pedánsan megigazította az asztalán lévő dossziét, hogy egyenesen feküdjön, aztán végigfuttatta az ujjait a gerincén és az egyik szélén, mintha a derékszöget ellenőrizné.

– Gondolja, hogy ez jó ötlet? – kérdezte.

Froelich nem felelt.

– Gondolom, már kinézett valakit.

– Egy kitűnő jelöltet.

– Ki az?

Froelich megrázta a fejét. – Jobb lenne, ha maga kimaradna belőle.

– Valaki ajánlotta?

– Igen, egy kitűnő forrás.

– Belső forrás?

– Igen – mondta Froelich.

– Tehát valaki már tudja, kiről van szó.

– Nem, mert a forrásom már nincs a szolgálatnál.

Stuyvesant megint elfordult, és odébb húzta a dossziét, hogy az alja az íróasztal élével párhuzamosan álljon, aztán megint visszatolta a széléhez.

– Hadd legyek én az ördög ügyvédje – mondta. – Ez az akció árthat magának. Hat férfi pályázott az állására. Úgyhogy, ha most hibát követ el, és kiszivárog valami, akkor nagy bajba kerül. Fél tucat keselyű köröz maga fölött, akik élete végéig azt fogják hajtogatni, hogy „én megmondtam”. Soha nem jó, ha az ember nem bízik a saját képességeiben, és külső segítséget kér.

– Egy ilyen helyzetben szerintem szükséges, hogy megkérdőjelezzem a saját képességeimet. Én így gondolom.

– Így gondolja?

– Nem, tudom. Nem látok más lehetőséget.

Stuyvesant nem felelt.

– Én sem örülök neki, higgye el – mondta Froelich. – De szerintem ezt kell tennünk. Én így ítélem meg.

Az irodában csönd lett. Stuyvesant nem szólt semmit.

– Szóval, felhatalmaz rá? – kérdezte Froelich.

Stuyvesant megvonta a vállát. – Nem is kellett volna megkérdeznie. Egyszerűen meg kellett volna csinálni.

– Nekem nem ez a módszerem – mondta Froelich.

– Hát jó. De ne mondja el senki másnak. És papíron ne maradjon semmi nyoma.

– Nem is lehetne. Az veszélyeztetné az akció hatékonyságát.

Stuyvesant tétován bólintott. Aztán jó bürokrataként, ami az évek során vált belőle, feltette a legfontosabb kérdést: – Mennyibe fog kerülni ez az ember?

– Nem sokba – felelte Froelich. – Az is lehet, hogy semmibe. Talán csak a költségek megtérítését kéri. Van némi közös múltunk. Legalábbis elméletileg.

– Ez akadályozhatja a karrierjét. Ha kudarcot vall, nem lesz több előléptetés.

– Viszont, ha nem ezt teszem, az lehet, hogy véget vet a karrieremnek.

– Én magát választottam a jelöltek közül – mondta Stuyvesant. – Úgyhogy, ha valami hibát követ el, az rám is rossz fényt vet.

– Tisztában vagyok vele.

– Akkor most vegyen egy nagy levegőt, és számoljon tízig. Aztán mondja meg, hogy tényleg szükségesnek gondolja-e, amire készül.

Froelich bólintott. Vett egy nagy levegőt, és kicsit hallgatott, tíz-tizenegy másodpercig.

– Mindenképpen szükséges – felelte aztán.

Stuyvesant fogta a dossziét.

– Rendben van, akkor vágjon bele.

Froelich a stratégiai értekezlet után azonnal neki is kezdett, és hirtelen rá kellett jönnie, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Az engedélykérést akkora akadálynak gondolta, hogy azt hitte, ez lesz az egész akció legnehezebb része. De ez most már semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy most meg kellett találnia a célszemélyt. Nem állt más a rendelkezésére csak egy vezetéknév, és egy vázlatos életrajz, ami vagy pontos, vagy nem, és az is csak egy nyolc évvel ezelőtti időpontig. Ha egyáltalán jól emlékszik a részletekre. Futólag említette egyszer egy volt barátja, egyszer késő éjjel, az ágyban beszélgetve. Abban sem volt biztos, egyáltalán mennyire figyelt oda. Ezért úgy döntött, inkább nem támaszkodik az apró emlékmorzsákra. Inkább a névből indul ki.

Felírta nagy betűkkel egy sárga papírlap tetejére. Emlékek tolultak fel benne a névre. Néhány rossz, de többnyire inkább jók. Egy pillanatig csak bámulta, aztán kihúzta, és inkább azt írta, hogy CÉLSZEMÉLY. Ez segít koncentrálni, az egészet személytelenebbé teszi. Segít egy barázdában tartani az agyát. Egy ismeretlen célszemély, valaki, akit azonosítani kell és fel kell kutatni. Ennyi, nem több és nem kevesebb.

A legnagyobb segítség, ami rendelkezésére állt, a számítógép volt. jóval több adatbázishoz férhetett hozzá, mint egy átlagos állampolgár. A keresett személy a hadseregnél szolgált, ebben biztos volt, úgyhogy legelőször az amerikai hadsereg központi személyzeti adatbázisát kereste meg. Ezt Missouriban, St. Louisban állították össze, minden férfi és nő neve szerepelt benne, aki valaha is magára öltötte az amerikai katonai egyenruhát. Beírta a nevet, aztán várt. A keresőprogram mindössze három rövid válasszal állt elő. Az egyiket a név alapján azonnal kizárta. Ez biztosan nem ő. Egy másikat a születési dátum alapján. Egy generációval idősebb. Tehát csak a harmadik lehet. Nincs más lehetőség. Egy másodpercig rámeredt a teljes névre, aztán kiírta a születési dátumot és a társadalombiztosítási számot a papírlapra. Rákattintott a részletekre, és beírta a jelszót. A képernyő elsötétedett, aztán megjelent egy rövidített összefoglaló az illető katonai pályafutásáról.

Rossz hír. A célszemély már nincs a hadseregnél. Az összefoglaló öt évvel ezelőtti dátummal ért véget, amikor is tizenhárom évnyi szolgálat után leszerelték. A legutolsó rangja őrnagy. Felsorolták a kitüntetéseit is, köztük egy Ezüstcsillag és egy Bíborszív. Elolvasta a felettesei által írt jellemzéseket, felírt minden adatot, aztán húzott egy vonalat a papírlapon, jelölve, hogy itt véget ért egy korszak.

A következő logikus lépés az volt, hogy utánanézzen a társadalombiztosítónál a halottak névsorában. Nincs értelme keresgélni valakit, aki esetleg már halott. Beírta a számot, és közben azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét. A válasz azonban az volt, hogy nem szerepel a halottak nyilvántartásában. A keresett személy él, már amennyire a kormányhivatalok tudják. A következő lépés az országos bűnügyi nyilvántartás volt. Olyan valakit sem érdemes keresgélni, aki esetleg épp börtönben ül, nem mintha ezt távolról is valószínűnek tartotta volna az illető esetében. De hát soha nem lehet tudni. Egyes személyiségtípusoknál nagyon vékony vonal választja el a normalitást a bűnözéstől. Ez az adatbázis is elég lassú volt, addig papírokat rakosgatott a fiókba, felállt az íróasztaltól és újratöltötte a kávéscsészéjét. Amikor visszaballagott, már ott volt az információ: a keresett személyt soha nem tartóztatták le és nem ítélték el. Még egy kis rövid megjegyzés, amely szerint valahol van róla egy FBI-dosszié. Ez érdekes. Kilépett az adatbázisból, és egyenesen átment az FBI adatbázisába. Meg is találta a fájlt, de nem tudta kinyitni. De eleget tudott az FBI nyilvántartási rendszeréről ahhoz, hogy a címszavak alapján is kiderüljön valami. Egyszerű életrajzi dosszié, inaktív. Semmi több. A célszemély nem szökevény, nem áll körözés alatt, és pillanatnyilag nincs bajban.

Mindent feljegyzett magának, aztán átklikkelt az országos járműnyilvántartó adatbázisba. Megint rossz hír. A célszemélynek nincs jogosítványa. Ami elég fura. És meglehetősen bosszantó. Ha nincs jogosítványa, az azt jelenti, hogy friss fénykép sem áll róla rendelkezésre, sem a jelenlegi lakcíme. Átment a chicagói veterán-nyilvántartásba. Kereste név szerint, rang szerint, a nyilvántartási száma szerint. De nem talált semmit. Nem kapott semmiféle szövetségi juttatást, és nem adta meg a postacímét. Vajon miért nem? Hol a pokolban lehet ez az ember? Visszament a társadalombiztosítóhoz, és kikérte a járulékbefizetések listáját. Nem volt ilyen. Nem volt állása, mióta otthagyta a hadsereget, legalábbis legálisan nem. Ellenőrizte az adóhivatalnál is. Nem fizetett adót öt éve. Nem is szerepelt az adófizetők névsorában.

Akkor lássunk neki komolyabban, gondolta Froelich. Kihúzta magát a székben, kilépett a kormányzati weboldalakról, és beindított egy illegális szoftvert, amellyel bejutott a bankok számítógépeibe. Igazából nem lett volna szabad ilyen célra használni. Sőt, semmilyen célra. Egyértelműen megszegte vele a hivatali szabályokat. De nem tartott tőle, hogy lenne bármi következménye. Viszont arra számított, hogy sikerül valami eredményre jutnia. Ha a célszemélynek akárcsak egyetlen helyen is van bankszámlája az ötven állam valamelyikében, akkor meg kell találnia. Akármilyen jelentéktelen kis átutalási számlácska, még ha üres is, vagy már megszüntette. Sok ember van, akinek egyáltalán nincs bankszámlája, ezt tudta, de érezte a zsigereiben, hogy a célszemély nem ilyen. Valaki, aki őrnagyként szolgált a hadseregben, ennyi kitüntetéssel...

Beírta a társadalombiztosítási számot, aztán a nevet, és beindította a keresést.

 

Száznyolcvan mérföldre onnan Jack Reacher épp didergett. Atlantic City november közepén nem épp a legmelegebb hely a Földön, az biztos. A szél az óceán felől fújt, minden állandóan nedves és nyirkos volt a sós párától. A szélvihar süvített és tombolt, szemetet söpört maga előtt, a nadrágszárát a lábához lapította. Öt nappal korábban még Los Angelesben volt, és most már mélyen meg volt győződve róla, hogy inkább ott kellett volna maradnia. És arról is meg volt győződve, hogy vissza kell mennie. Dél-Kalifornia nagyon vonzó hely novemberben. A levegő meleg arrafelé, az óceáni szellő lágy és balzsamos, nem ilyen szüntelen ostorozó, csípős, sós és hideg. Vissza kellene mennie. Valahová el kell innen mennie, annyi szent.

Persze az is megoldás lehetne, hogy marad, ahogy egy barátja megkérte rá, és vesz magának egy kabátot.

Egy idősebb néger nővel meg az öccsével jött ide keletre. Stoppolt kifelé Los Angelesből, keleti irányba, hogy egynapos kirándulást tegyen a Mojave-sivatagba. A két öreg felvette rozzant Buick Roadmasterükkel. Látta, hogy a csomagjaik között van egy mikrofon, primitív hangfalak és egy kis Yamaha szintetizátor is. A nő elmesélte, hogy énekel, és Atlantic Citybe mennek, ahol egy ideig egy klubban fog fellépni. Az öccse billentyűsökön kíséri, és ő is szokott vezetni, de nem sokat beszél, és már nem is vezet túl jól, és a Roadmaster se túl jó kocsi már. Az öreg csak hallgatott, és úgy vezetett, hogy az első öt mérföld során többször is halálos veszélyben forogtak. A nő énekelgetni kezdett, hogy megnyugtassa saját magát. Csak pár ütemet dúdolgatott el Dawn Penn You Don't Love Me című dalából, és Reacher azonnal eldöntötte, hogy elmegy velük Atlantic Citybe, csak hogy még hallhassa. Felajánlotta, hogy majd ő átveszi a vezetést. A nő tovább énekelt. Az a fajta édes, rekedtes hang volt, amivel régen blues-szupersztár lehetett volna, csak valószínűleg mindig rossz helyen volt, és elkerülte a siker. Az öreg autó kormányával birkózni kellett, a motor állandóan furcsa kattogó és zörgő zajokat hallatott, és ha nyolcvannal mentek, az összes zaj összeadódott, és úgy hangzott, mint egy ritmuskíséret. A rádió csak gyengén recsegett, egymás után fogták be a helyi állomásokat, mindegyik úgy húsz percig szólt. A nő együtt énekelgetett a rádióból szóló dalokkal, az öreg meg csak hallgatott, és majdnem végigaludta az egész utat a hátsó ülésen. Reacher naponta tizennyolc órát vezetett, három napon keresztül, és amikor megérkeztek New jerseybe, úgy érezte magát, mint aki vakáción van.

A hely, ahol munkát kaptak, egy ötödrangú kis klub volt, csak nyolc saroknyira a tengerparti sétánytól, és a tulajdonosáról az embernek valahogy nem az volt a benyomása, hogy olyan valaki, aki tiszteletben tartja a szerződéseket. Úgyhogy Reacher gondoskodott róla, hogy a hét végén a fizetési borítékban a barátai mindig megkapják a közönség nagyságától függő járandóságukat. A tulajon látszott, hogy egyre jobban idegesíti a dolog. Időnként rövid, titokzatos telefonbeszélgetéseket folytatott, a kezével eltakarva a kagylót, a tekintetét Reacher arcára szegezve. Reacher mereven visszanézett rá jéghideg mosollyal, pislogás nélkül, és nem mozdult a helyéről. Két hétvégén is végigülte mind a három műsort, de aztán kezdett kicsit nyugtalan lenni. És fázott. Egy régi Mamas and Papas szám járt a fejében: „Melegben lennék és biztonságban, vár Los Angeles”. Úgyhogy hétfőn reggel épp meg akarta gondolni magát, és megint útnak indulni visszafelé, amikor az öreg zongorista végre megtörte a hallgatását, és megszólalt, épp, amikor a reggeli után ballagtak visszafelé.

– Szeretném, ha ittmaradna velünk – mondta. Öreg, csipás szemében reménykedés csillogott. Reacher nem felelt.

– Ha maga nem marad, a tulaj kifoszt minket, az biztos – mondta az öreg, mintha gyakran történne ilyesmi zenészekkel. – De ha fizet, akkor lenne pénzünk benzinre, elmehetnénk New Yorkba, és talán koncertezhetnénk a Times Square-en is, B. B. King klubjában, és megint felfelé ívelne a karrierünk. Egy ilyen fickó, mint maga, tudna nekünk segíteni.

Reacher nem felelt semmit.

– Persze, megértem, ha tart tőle – folytatta az öreg. – Egy ilyen bártulajnak biztos vannak gyanús emberei a színfalak mögött.

Reacher elmosolyodott a finom megfogalmazáson.

– Mivel foglalkozik különben? – kérdezte az öreg. – Bokszoló vagy ilyesmi?

– Nem – felelte Reacher. – Nem vagyok bokszoló.

– Birkózó? – kérdezte az öreg. – Amilyeneket a kábeltévéken látni?

– Nem.

– Hát, mindenesetre elég nagydarab, annyi szent. Elég nagydarab ahhoz, hogy segítsen rajtunk, ha akar.

Kicsit selypített, elöl hiányzott pár foga. Reacher nem felelt.

– Szóval, mivel foglalkozik? – kérdezte újból az öreg.

– A katonai rendőrségnél voltam nyomozó – mondta Reacher. – Tizenhárom éven át.

– És otthagyta?

– Úgy is mondhatjuk.

– És a magukfajta nem talál utána munkát?

– Nem akadt olyan, amilyet akartam – felelte Reacher.

– Los Angelesben lakik?

– Nem lakom sehol. Folyton úton vagyok.

– Akkor össze kéne tartanunk, mi is vándorlunk. Ez ilyen egyszerű. Segíthetnénk egymáson. Kölcsönösen.

– Nagyon hideg van errefelé – jegyezte meg Reacher.

– Az biztos. De vehetne egy kabátot.

És most ott állt egy szeles utcasarkon, a tengeri szél a lábához szorította a nadrágszárát Döntenie kellett. Az országút vagy egy ruhaüzlet? Felvillant előtte a kép, hogy milyen lenne egy kis Los Angeles-i motelben: egy olcsó szoba, meleg éjszakák, fényes csillagok, hideg sör. Aztán: az öreg néger énekesnő B. B. King új New York-i klubjában, arra jár valami retro-stílusra specializálódott fiatal lemezkiadó, szerződést ajánl neki, CD-je jelenik meg, országos turné, cikk a Rolling Stone magazinban, hírnév, pénz, új ház, új autó. Hátat fordított az országútnak, a hátát nekigörnyesztette a szélnek, és elindult keleti irányba, hogy keressen valami ruhaüzletet.

 

Ezen a hétfőn majdnem tizenkétezer bank és pénzintézet működött az Egyesült Államokban, és összesen több mint ezer millió számlát vezettek, de ezek közül csak egyetlen volt a célszemély nevén és társadalombiztosítási számán. Egyszerű folyószámla, a virginiai Arlington egy kis helyi bankfiókjában. Froelich meglepetten meredt rá a bankfiók címére. Ez alig négy mérföldre van onnan, ahol most ülök, gondolta. Kiírta az adatokat a sárga papírlapra. Felkapta a telefont, felhívta egy vezető pozícióban lévő kollégáját a szervezet pénzügyi osztályánál, és megkérte, hogy lépjen kapcsolatba a szóban forgó bankkal, és kérjen ki minden adatot, amit csak meg tud szerezni. Főleg a célszemély otthoni telefonszámát. Megkérte, hogy a lehető leggyorsabban intézkedjen, de nagyon diszkréten is. És az egész teljes mértékben nem hivatalos. Aztán lerakta a kagylót és várt, idegesen és bosszúsan, amiért ölbe tett kézzel kell ülnie.

 

Reacher talált egy diszkont áruházat az óceán felé három saroknyira, és bement. Az üzlethelyiség keskeny volt, de jó hosszan elnyúlt. A mennyezeten neoncsövek világítottak, és ameddig a szem ellátott, ruhaállványok sorakoztak. Úgy látta, bal oldalon vannak a női ruhák, középen a gyerekholmik, és jobbra a férfiruhák. Elsétált a leghátsó sarokba, és onnan indult el visszafelé.

A világon mindenféle kabátot árultak. Az első két állványon rövid, vastag dzsekik. Ez nem jó. Egyszer a seregben egy régi haverja azt mondta, a jó kabát olyan, mint egy jó ügyvéd, mindentől megvéd. A harmadik állvány már ígéretesebbnek tűnt. Semleges színű, combközépig érő kabátok, jó vastag flanelbéléssel. Talán gyapjú is van benne. Meg valami más is. Mindenesetre elég súlyos darabok voltak.

– Segíthetek?

Reacher megfordult. Egy fiatal eladónő állt mögötte.

– Jók ezek a kabátok az itteni időben? – kérdezte Reacher.

– Tökéletesek – felelte a nő. Nagyon lelkes volt. Mesélt valamit arról, hogy a kabátokat kívülről valami különleges anyaggal fújják be, ami taszítja a nedvességet. Mesélt a jól szigetelő bélésről is. Azt állította, hogy nagyon melegen tart, akár mínuszokban is. Reacher végighúzta a kezét a kabátok során, és kihúzott egy sötét olíva színűt, XXL méretben.

– Jó, akkor ezt kérem – mondta.

– Nem akarja felpróbálni?

Reacher megállt, aztán belebújt a kabátba. Elég jó volt rá. Majdnem. Talán kicsit szorított vállban. És az ujja is egy-két centivel rövidebb volt a kelleténél.

– Inkább 3XLT méret kellene – mondta a nő. – Hányas a mérete, ötvenes?

– Milyen méret?

– Mellbőség.

– Fogalmam sincs, soha nem mértem.

– A magassága százkilencven körüli?

– Gondolom.

– A súlya?

– Százöt. Talán száztíz.

– Akkor mindenképp az extra nagy méret kell – mondta a nő. – Próbáljon fel egy 3XLT-t.

Odanyújtott egy kabátot, ugyanolyan barnás árnyalatú volt, mint amit Reacher választott. Sokkal jobban illett rá. Kicsit még lezser is volt, ahogy szerette. És az ujja is éppen jó volt.

– Nadrágot nem akar? – kérdezte a nő. Odébb lépett egy másik állványhoz, és keresgélt egy kicsit a vastag vászonnadrágok között, odapillantva Reacher derekára és a lábának hosszára. Kivett egy nadrágot, aminek a színe olyan volt, mint a kabát bélésének egyik csíkja. – És próbáljon fel egy inget is – mondta, és odaugrott egy másik állványhoz, ahol flanelingek sorakoztak a szivárvány minden színében. – Alávesz még egy pólót, és máris tetőtől talpig felöltözött. Milyen színt szeret?

– Valami drapposat.

A nő mindent kiteregetett az egyik állvány tetejére. A kabátot, a nadrágot, egy inget és egy pólót. Egész jól festettek így együtt, földszínek, barnák, olívák, khakik.

– Jó lesz így? – kérdezte vidáman az eladónő.

– Jó – bólintott Reacher. – Alsóneműt is tartanak?

– Erre.

Reacher keresgélt kicsit a legolcsóbb bokszerek között és kiválasztott egy fehéret. Aztán egy pár drapp zoknit, aminek az anyaga túlnyomórészt pamutot tartalmazott.

– Jó lesz így? – érdeklődött a nő. Reacher bólintott, az eladónő pedig odakísérte a pénztárhoz, és elhúzta az árcédulák vonalkódját a kis piros lámpa alatt.

– Pontosan száznyolcvankilenc dollár – mondta.

Reacher rámeredt a piros számokra a pénztárgép kijelzőjén.

– Azt hittem, ez egy diszkont áruház – jegyezte meg.

– Ez hihetetlenül olcsó – felelte a nő. Reacher megcsóválta a fejét, aztán jó mélyen a zsebébe nyúlt, és kivett egy csomó gyűrött bankjegyet. Leszámolt a pultra százkilencven dollárt. A nő visszaadott egyet, így négy dollár maradt az összes vagyona.

 

A kollégája a szervezet pénzügyi részlegétől huszonöt perc múlva hívta vissza Froelichet.

– Megvan a lakcíme? – kérdezte azonnal.

– Washington Boulevard 100. – felelte kollégája. – Arlington, Virginia, az irányítószám 20310-1500.

Froelich felírta. – Rendben, köszönöm. Azt hiszem, csak ennyire van szükségem.

– Szerintem még egy kicsire szükséged lesz.

– Miért?

– Ismered a Washington Boulevard-t?

Froelich néhány másodpercig hallgatott. – A Memorial-hídhoz vezet, nem?

– Ez egy egyszerű országút.

– Nincsenek épületek? Csak van ott valami.

– Egyetlen épület van. Meglehetősen nagy. Az út keleti szélétől pár száz méterre áll.

– Micsoda?

– A Pentagon. Ez egy hamis cím, Froelich. A Washington Boulevard egyik oldalán az arlingtoni katonatemető húzódik, a másik oldalán a Pentagon. Ennyi, semmi más. Nincs is százas házszám. Egyáltalán nincsenek magán lakcímek. Ellenőriztem a postánál. Az irányítószám a Pentagonban a hadsereg irodáié.

– Remek – sóhajtott fel Froelich. – A banknak megmondtad?

– Dehogyis. Azt mondtad, legyek diszkrét.

– Kösz. Akkor most kezdhetek mindent elölről.

– Ez biztos. Ez egy elég bizarrul elrendezett számla. Hat számjegyű összeg, de az egészet egy folyószámlán tartja, bevételek nincsenek. Az ügyfél kizárólag a Western Union bankon keresztül vesz fel pénzt róla. Soha nem megy be személyesen, megbeszélték, hogy egy jelszóval betelefonál, mire a bank a western Unionon keresztül átutalja a pénzt oda, ahová kéri.

– Bankkártyája sincs?

– Nincs semmiféle kártyája, és csekk-könyvet sem adtak ki neki.

– Csak a Western Unionon keresztül? Soha nem hallottam még ilyet. Van róla bármi feljegyzés?

– Elég sokfelé, negyven államban öt éven belül. Időnként be is tesz valamennyit, de többnyire kivesz kis összegeket, mindig Western Union fiókokból, vidéken, nagyvárosokban, bárhol.

– Bizarr.

– Én is ezt mondom.

– Tudnál valamit tenni?

– Már megtettem. Megbeszéltük, hogy ha az ügyfél legközelebb telefonál, értesítenek engem.

– És utána szólsz nekem?

– Lehetséges.

– Van valami jellemző gyakoriság, hogy mikor szokott a bankba betelefonálni?

– Változó. A leghosszabb idő, ami eltelt két telefon között,

pár hét volt. Néha pár naponként telefonál. Elég gyakran hétfőn. Persze hétvégén zárva tartanak a bankok.

– Szóval az is lehet, hogy már ma szerencsém lesz.

– Hát persze. A kérdés csak az, hogy én is szerencsés leszek-e veled.

– Erre ne számíts!

 

A klub tulajdonosa nézte, ahogy Reacher belép az előcsarnokba. Aztán kisurrant a szeles mellékutcára, és elővette a mobilját. A kezével eltakarta, halkan és sürgető hangon beszélt, meggyőzően, egyben tiszteletteljesen, ahogy kellett.

– Mert az idegeimre megy – válaszolt egy kérdésre.

– Ma jó lenne – felelte a következő kérdésre.

– Legalább ketten kellenek – mondta az utolsó kérdésre. – Elég nagydarab a pasas.

 

Reacher felváltotta az egyik dollárját negyeddollárosokra a motel recepcióján, és elindult a telefonhoz. Fejből tárcsázta a bankja számát, bemondta a jelszót, és kért ötszáz dollárt Atlantic Citybe a Western Union bankba, zárásra. Aztán a szobájába ment, leszedte az árcédulákat a ruhákról, és átöltözött. Mindent átrakott a régi ruhák zsebeiből az újakba, aztán a nyári holmiját kidobta a szemetesbe, majd megnézte magát a szekrényajtón lévő nagy tükörben. Még szakállat kéne növeszteni, meg jó lenne egy napszemüveg, és indulhatnék az Északi-sarkra, gondolta.

 

Froelich tizenegy perccel később értesült a készülő átutalásról. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és diadalmasan ökölbe szorította a kezét, aztán a háta mögé nyúlt, és levett a polcról egy térképet a keleti tengerpartról. Talán három óra, ha nem túl nagy a forgalom. Épp odaérhetek. Felkapta a kabátját meg a táskáját, és lerohant az alagsori parkolóba.

 

Reacher lézengett egy órát a szobájában, aztán elment, hogy kipróbálja, mennyire szigetel az új kabát. Tereppróba, így hívták régen a seregben. Keleti irányba indult, az óceán felé, nekidőlve a szélnek. Hirtelen inkább csak megérezte, mint meglátta, hogy valaki van a háta mögött. Nem volt több, csak egy kis jellegzetes bizsergés a háta közepén. Lelassított, és egy kirakatüveg tükrében megnézte, mi lehet az. Egy villanásnyi mozgást látott, úgy ötven méterrel mögötte. Túl messze volt, nem tudta kivenni, mi az.

Továbbsétált. A kabát meglehetősen jó volt, de nem ártott volna egy sapkát is beszerezni hozzá. Ugyanaz a haver, aki véleményt nyilvánított a kabátokról, azt is szokta mondani, hogy a hőveszteség fele az ember feje tetején keresztül történik, és Reacher most pontosan így is érezte. A jeges szél átfújt a haján, és könnyezett tőle a szeme. Egy jó kis katonai sapka bizony jól jött volna itt a jersey-i tengerparton, így novembertájban. Megjegyezte magában, hogy ha majd visszafelé jön a western Unionból, útközben figyelje, nem lát-e egy katonai holmikat áruló boltot. Tapasztalatai szerint ez a kettő gyakran ugyanazon a környéken volt.

Kiért a deszkával fedett tengerparti sétányra, és dél felé indult tovább. Még mindig érezte a háta közepén azt a kis nyugtalanító bizsergést. Hirtelen megfordult, de nem látott semmit. Visszasétált észak felé, ahonnan elindult. A deszkák a talpa alatt jó állapotban voltak. Egy táblán lévő felirat arról tájékoztatott, hogy valami speciális keményfából készültek, mégpedig a világ legkeményebb faanyagából. A háta közepe még mindig bizsergett. Megfordult, és kisétált a központi mólóra, a láthatatlan árnyékkövetővel együtt. Ez még az eredeti építmény volt, amit megőriztek régi formájában, úgy nézett ki, ahogy valószínűleg akkoriban, amikor építették. Elhagyatott volt, ami nem is csoda ilyen időben, és ettől is furcsán irreális benyomást keltett az egész. Úgy festett, mint egy régi fénykép egy történelemkönyvből. De egy-két régi kis boltocska nyitva volt, árultak ezt-azt, az egyikben kávét is műanyag pohárban. Vett egy sima feketét, amire ráment minden megmaradt pénze, de legalább jól átmelegítette. Elsétált a móló végéig, miközben a kávét iszogatta. Beledobta a műanyag poharat a szemetesbe, aztán megállt, és egy darabig csak nézte a szürke óceánt. Majd sarkon fordult, és elindult a part felé, amikor meglátta, hogy két férfi jön vele szemben.

Tagbaszakadt fickók voltak, alacsonyak, de széles mellkasúak, és nagyjából egyformán voltak öltözve: kék gyapjúkabát és szürke farmer. Mind a kettőn volt sapka. Kötött sapka, szürke gyapjúból, jól belehúzva a fejükbe, ők nyilvánvalóan tudták, hogyan kell öltözködni ilyen klímában. A kezüket zsebre dugták, úgyhogy azt nem látta, van-e a sapkához való kesztyűjük is. A zsebük elég magasan volt a kabáton, ettől kicsit kiállt kétoldalra a könyökük. Nehéz bakancsot hordtak, olyasfélét, mint amilyet az acélgyári munkások vagy a kikötői rakodók. Mindkettőnek kicsit ó-lába volt, vagy talán csak próbáltak fenyegetően járni. Mindkettőnek volt egy kis forradás a homlokán. Úgy festettek, mint a vásári birkózók vagy a hajógyári munkások úgy ötven évvel ezelőtt. Reacher hátrapillantott, de a háta mögött csak a nagy semmi volt, egészen Írország partjáig. Úgyhogy egyszerűen csak megállt. Nem nagyon volt minek nekivetnie a hátát.

A két férfi továbbsétált, aztán megálltak úgy két és fél méterre tőle, és szembenéztek vele. Reacher kicsit megtornáztatta az ujjait, próbálgatta, hogy mennyire gémberedtek el a hidegtől. A két és fél méter érdekes távolság. Azt jelenti, hogy beszélni akarnak vele, mielőtt nekiesnek. A lábujjait is megtornáztatta, megfeszítette az izmokat a lábszárában, a combjában, a hátában, a vállaiban. Kicsit megmozgatta a fejét jobbra-balra, aztán előre-hátra, hogy kilazítsa a nyakizmait. Mélyeket lélegzett az orrán keresztül. A szél a hátába fújt. A bal oldali fickó kivette a kezét a zsebéből. Kesztyű nem volt rajta. Vagy súlyos ízületi gyulladásban szenvedett, vagy mindkét kezében egy rolni aprópénzt tartott.

– Van egy üzenetünk a számodra – szólalt meg.

Reacher vetett egy pillantást a móló korlátjára, és azon túl az óceánra. A víz szürke volt, és háborgott. Jéghideg lehet. Ha beledobná őket, az nagyjából szándékos emberölésnek számítana.

– Csak nem a klub tulajától? – kérdezte.

– Az embereitől, igen.

– Emberei is vannak?

– Ez itt Atlantic City – mondta a férfi. – Persze, hogy vannak emberei.

Reacher bólintott. – Hadd találjam ki. Azt akarja, hogy tűnjek el a városból, szívódjak fel, húzzam el a csíkot, lépjek olajra, soha többé vissza se jöjjek, és felejtsem el, hogy valaha is itt jártam.

– Nagyon gyorsan jár az eszed.

– Gondolatolvasó vagyok – mondta Reacher. – Fel is léptem egy vidámparkban. A szakállas nő mellett. Benneteket nem mutogattak ott véletlenül mint a világ legrondább ikreit?

A jobb oldali is kivette a kezét a zsebéből. Ugyanolyan görcsösen kiálltak a kézfején a csontok, valószínűleg ő is szorongatott valamit a kezében. Reacher elmosolyodott. Kedvelte ezt a verekedési technikát. Jól bevált régi módszer. És arra utalt, hogy lőfegyver nincs náluk. Senki nem szorongat egy pénzrolnit, ha pisztoly van a zsebében.

– Nem akarunk bántani – mondta a jobb oldali.

– De el kell tűnnöd innen – tette hozzá a bal oldalt álló. – Nem szeretjük, ha valaki beleavatkozik a város gazdasági folyamataiba.

– Úgyhogy jobb lesz, ha szépen szeded a sátorfádat – mondta a jobb oldali. – Majd kikísérünk a buszpályaudvarra. Különben az öregek is megjárhatják. És nem csak anyagilag.

Reacher fejében egy abszurd kis hangocska szólalt meg, egyenesen a gyerekkorából, az anyja, ahogy azt mondta: Légy szíves, ne verekedj, ha új ruha van rajtad. Aztán megszólalt a fejében a kiképző tiszt hangja, aki fegyver nélküli közelharcra oktatta: Üss gyorsan, üss keményen, és üss jó sokszor. Megfeszítette a vállizmait a kabátja alatt. Hirtelen nagyon hálás volt az eladónőnek, amiért a nagyobb méretet ajánlotta. Rámeredt a két fickóra. Tekintetükben nem volt semmi, csak egy kis csodálkozás és határtalan önbizalom. Kicsit balra mozdult, a két fickó követte. Kicsit közelebb lépett hozzájuk, szorosabbra zárva a háromszöget. Felemelte a kezét, és lesimította a haját, amit összekócolt a szél.

– Jobb lesz, ha most szépen elmentek – mondta.

A két férfi nem mozdult. Sejtette, hogy így lesz. Csak azzal válaszoltak a kihívásra, hogy szinte észrevétlenül közelebb mentek hozzá, izmuk is alig rezzent, szinte csak testsúlyukat helyezték kicsit előrébb. Úgy kéne intézni, hogy egy hétig feküdjenek, gondolta Reacher. Talán arccsonttörés. Egy kemény ütés, kisebb törések, esetleg egy kis eszméletvesztés, utána fejfájás. Semmi komolyabb. Megvárta a következő széllökést, felemelte a jobb kezét, és a haját a bal füle mögé simította. Ott tartotta a kezét, a könyökét magasba emelve, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.

– Tudtok úszni? – kérdezte.

Emberfeletti önuralom kell ahhoz, hogy valaki erre a mondatra ne fordítsa el ösztönösen a fejét. A két fickó úgy fordította el a fejét, mintha robotok lennének. Reacher felemelt könyökével a jobb oldali arcába vágott, aztán megint felkapta a könyökét, és a bal oldali arcát is telibe találta, épp amikor visszafordult a csonttörés ropogására. Együtt zuhantak le a móló deszkáira, a pénzrolni kiesett a kezükből és szétnyílt, az érmék szanaszét gurultak, és kis körökben pörögve-forogva egymáshoz ütköztek. Reacher köhögött az éles hidegtől. Csak állt, és a fejében újrajátszotta a történteket. Két pasas, két másodperc, két ütés, a meccsnek vége. Még mindig a régi formában vagy. Nagy levegőt vett, és letörölte homlokáról a hideg verejtéket. Aztán elsétált. A mólóról lelépett a parti sétányra, és elindult megkeresni a Western Union bankot.

 

Megnézte a címet a motel telefonkönyvében, de nem igazán volt rá szükség. Érzés alapján is megtalálta a Western Union fiókjait, az intuícióit követve. Egyszerű algoritmus: az ember megáll egy utcasarkon, és felteszi magának a kérdést: mi a valószínűbb, jobbra vagy balra? Aztán jobbra vagy balra fordult, ahogy érezte, és hamarosan ott is volt a megfelelő környéken, és nemsokára meg is találta a bankot. Az itteni bankfiók bejárata előtt egy kétéves Chevy Suburban parkolt egy tűzcsap mellett. Fekete volt, füstszínű ablakokkal, makulátlanul tiszta és csillogó-villogó. A tetején három rövid kis UHF-antenna meredezett. Egy szőke nő ült benne egyedül a kormánynál. Reacher vetett rá egy pillantást, aztán még egyet. A nő egyszerre látszott nyugodtnak és nagyon ébernek. Volt valami furcsa abban, ahogy a karját az ablak szélére támasztotta. És csinos volt, efelől semmi kétség. Valami vonzerő áradt belőle. Reacher elfordította a tekintetét, bement a bankba, és felvette a pénzét. Összehajtogatta a bankjegyeket, a zsebébe gyűrte, és kiment. A nőt ott találta az utcán, közvetlenül előtte állt, és ránézett. Egyenesen az arcába, mintha a gondolataiban élő képpel hasonlítgatná össze a látottakat. Reacher ismerte ezt a nézést. Bámultak már rá így egyszer-kétszer életében.

– Jack Reacher? – kérdezte a nő.

Reacher keresgélt az emlékezetében, nem akart tévedni, habár nem gondolta, hogy tévedne. Rövid, szőke haj, gyönyörű szemek, nyugodt magabiztosság a testtartásában. Emlékezne ezekre a tulajdonságokra. Ebben biztos volt. De nem emlékezett. Tehát még soha nem találkoztak.

– Maga ismerte a bátyámat – állapította meg Reacher.

A nő meglepettnek látszott és kicsit elégedettnek. Nem jutott szóhoz.

– Tudtam – mondta Reacher. – Ha valaki így néz rám, az arra gondol, mennyire hasonlítok rá, ha sok mindenben különbözünk is.

A nő nem felelt semmit.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Reacher, és elindult.

– Várjon! – szólt utána a nő.

Reacher visszafordult.

– Beszélhetnénk? – kérdezte a nő. – Kerestem magát.

Reacher bólintott. – Beszélhetünk a kocsiban. Kint befagy a seggem.

A nő egy másodpercig hallgatott, a tekintete az arcára tapadt. Aztán hirtelen megmozdult, és kinyitotta a kocsi utasülésnél lévő ajtaját.

– Tessék – mondta. Reacher beült, a nő pedig megkerülte az autót, és beszállt a másik oldalon. Beindította a motort, hogy a fűtés is menjen.

– Nagyon jól ismertem a bátyját – mondta. – Jártam Joe-val. Talán több is volt. Jó ideig elég komolynak tűnt a dolog. A halála előtt.

Reacher nem mondott semmit. A nő elvörösödött.

– Persze, nyilvánvaló, hogy a halála előtt – tette hozzá. – Ostobaságot mondtam.

Aztán hallgatott.

– Mikor? – kérdezte Reacher.

– Két évig voltunk együtt. Egy évvel a halála előtt szakítottunk.

Reacher bólintott.

– M. E. Froelich a nevem – mutatkozott be a nő.

A kérdést kimondatlanul hagyta: Joe beszélt rólam? Reacher megint bólintott, próbált úgy tenni, mintha mondana valamit neki a név, de nem mondott. Soha nem hallottam magáról, de örültem volna, ha hallok.

– Emmy? – kérdezte. – Mint a tévés nívódíj?

– M. E. – felelte a nő. – A kezdőbetűket használom.

– És minek a kezdőbetűi?

– Azt nem mondom meg.

Reacher egy pillanatig hallgatott. – Joe hogy szólította?

– Froelichnek.

Reacher bólintott. – Igen, ez jellemző rá.

– Még mindig hiányzik – mondta a nő.

– Azt hiszem, nekem is. Szóval, Joe-val kapcsolatban akar valamit, vagy valami másról van szó?

A nő megint hallgatott egy pillanatig. Aztán megrázta magát, alig észrevehető kis borzongással, és újból tárgyilagos és hivatalos lett.

– Mindkettő – válaszolta. – Illetve leginkább valami egészen más ügy.

– Elmondaná, micsoda?

– Szeretném megbízni valamivel – mondta Froelich. – Vegyük úgy, hogy Joe posztumusz ajánlására. Azért, amiket mondott magáról. Időnként beszélt magáról.

Reacher bólintott. – És mivel akar megbízni?

Froelich megint hallgatott kicsit, aztán bizonytalanul elmosolyodott. – Sokszor elpróbáltam már, hogy fog hangzani ez a mondat.

– Akkor hadd halljam.

– Szeretném megbízni, hogy ölje meg az Egyesült Államok alelnökét.

 

Második fejezet

Jó mondat – bólintott Reacher. – És érdekes ajánlat.

– Mi a válasza? – kérdezte Froelich.

– Nem – vágta rá Reacher. – Azt hiszem, ez a mindent átfogó és legbiztonságosabb válasz.

A nő megint bizonytalanul elmosolyodott, és a táskájához nyúlt. – Hadd mutassam meg az igazolványomat – mondta.

Reacher megrázta a fejét. – Nem szükséges – mondta. – A titkosszolgálattól van.

A nő ránézett. – Maga nagyon szemfüles.

– Elég egyértelmű volt – mondta Reacher.

– Igen?

Reacher bólintott. Megfogta a jobb könyökét. Kicsit fájt.

– Joe nekik dolgozott. És mivel tudom, hogy milyen volt, valószínűleg csak a munkának élt, kicsit félénk volt, úgyhogy ha járt valakivel, az valószínűleg munkahelyi ismeretség lehetett. Ezenkívül ki mások járnának ilyen tükörfényes, kétéves Suburbannal, mint a kormányhivatalok munkatársai? És ki parkolna le közvetlenül egy tűzcsap mellé? És kinek sikerült volna ilyen ügyesen a nyomomra jutni a banki átutalásaim alapján, mint a titkosszolgálatnak?

– Maga nagyon szemfüles – nyugtázta megint a nő.

– Köszönöm. De Joe-nak nem volt semmi köze az alelnökökhöz. A gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó osztályon dolgozott, nem a Fehér Házat védelmező csoportnál.

A nő bólintott. – Mindenki ott kezdi. Mindenkinek le kell szolgálnia a maga idejét a pénzhamisítással foglalkozó csoportnál. Joe vezette ezt az osztályt. És igaza van, tényleg ott ismerkedtünk meg. De akkor még nem randiztunk. Azt mondta, nem lenne helyénvaló. De én úgy terveztem, amilyen hamar csak lehet, kérem az áthelyezésemet a Fehér Házat védelmező részleghez, és ahogy megtörtént, attól kezdve jártunk együtt.

Froelich megint hallgatott egy sort. A táskáját nézte.

– És? – kérdezte Reacher.

A nő felnézett. – Egy este mondott valamit. Én akkoriban nagyon lelkes és ambiciózus voltam, tudja, új munkahely meg minden, és mindig azzal voltam elfoglalva, hogyan lehetne a legjobban csinálni a dolgokat. Joe azt mondta, az egyetlen igazi módja annak, hogy kipróbáljuk, mennyire vagyunk jók, az lenne, ha felbérelnénk egy külsőst, hogy próbálja meg megközelíteni az általunk védett személyt. Hogy kipróbáljuk, egyáltalán meg lehet-e csinálni. Joe azt mondta, ez olyan lenne, mint egy biztonsági könyvvizsgálat. Én megkérdeztem, szerinte ki lenne alkalmas rá, mire ő azt mondta, például az öcsém. Ha valaki meg tudja tenni, hát ő. Elég ijesztőnek hangzott, ahogy leírta magát Reacher elmosolyodott – Igen, ez Joe. A szokásos eszetlen ötletei.

– Úgy gondolja?

– Ahhoz képest, hogy milyen okos volt, néha nagyon hülye is tudott lenni.

– Miért hülyeség ez?

– Mert ha felbérelnek egy külső személyt, akkor tudják, hogy jönni fog, és fel vannak készülve rá. Ez így túlságosan könnyű.

– De ő úgy gondolta, hogy minden bejelentés nélkül jönne az illető. Most senki nem tud erről az egészről rajtam kívül.

Reacher bólintott – Jó, akkor nem olyan hülyeség.

– Joe úgy gondolta, ez az egyetlen módja, hogy próbára tegyük magunkat. Akármilyen keményen is dolgozunk, mindig csak a szervezet keretein belül gondolkozunk. Joe szerint ki kellene próbálni magunkat a kívülről jövő váratlan kihívásokkal szemben is.

– És engem ajánlott?

– Azt mondta, maga ideális lenne.

– És miért várt ilyen sokáig, hogy megvalósítsa az ötletét? Legalább hat évvel ezelőtt hangozhatott el ez a beszélgetés. Csak nem telt hat évbe, amíg rám talált?

– Nyolc évvel ezelőtt volt – mondta Froelich. – A kapcsolatunk legelején, közvetlenül az után, hogy átkerültem a Fehér Házhoz. És csak egy napomba telt, hogy megtaláljam.

– Akkor maga is elég szemfüles – mondta Reacher. – De miért várt nyolc évig?

– Mert most én vagyok a főnök. Négy hónappal ezelőtt neveztek ki az alelnököt védelmező csoport élére. És még mindig lelkes és ambiciózus vagyok, és még mindig szeretnék biztos lenni abban, hogy mindent a lehető legjobban csinálunk, úgyhogy elhatároztam, hogy megfogadom Joe tanácsát, és kipróbálok egy ilyen biztonsági vizsgálatot. És nekem magát olyasvalaki ajánlotta, akiben nagyon megbíztam. Úgyhogy most azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, elvállalja-e.

– Nem akar egy kávét?

A nő meglepett arcot vágott, mintha erre nem számított volna. – Sürgős dologról van szó.

– Semmi nem olyan sürgős, hogy ne lehetne meginni közben egy kávét – közölte Reacher. – Én így tapasztaltam. Vigyen vissza a motelbe, ahol lakom, és meghívom a bárba. Jó a kávéjuk, és jó sötét a helyiség. Éppen megfelel egy ilyen beszélgetéshez.

A hivatali Suburbant a műszerfalba beépített műholdas navigációs rendszerrel is felszerelték. Reacher figyelte, ahogy a nő bekapcsolja, és beállítja a motel címét az Atlantic City-i potenciális címek hosszú listájáról.

– Én is megmondhattam volna, merre van – jegyezte meg Reacher.

– Megszoktam, hogy ezt használom – felelte a nő. – Szinte beszél hozzám.

– Én se mutogatni akartam.

A nő elmosolyodott és indított. Nem volt túl nagy a forgalom. Alkonyodott. A szél még mindig erősen fújt. A kaszinóknak talán jól megy, de a sétány, a móló és a strand nem lát sok bevételt az elkövetkező hat hónapban. Reacher ült a nő mellett a fűtés melegében, és egy pillanatra halott bátyja jutott eszébe. Aztán csak figyelte, ahogy a nő vezet. Elég jól csinálta. Leparkolt a motel bejárata előtt, Reacher bekísérte, aztán lementek a fél lépcsőfordulón a bárba. Áporodott szag volt, de legalább meleg, és a bárpulton egy kanna friss kávé gőzölgött. Reacher rámutatott, aztán magára és Froelichre, a pincér pedig azonnal sürgölődni kezdett. Odasétáltak egy sarokbokszhoz. Reacher beült a műanyag borítású ülésre, a falnak támasztotta a hátát; innen jól beláthatta az egész bárhelyiséget. Régi jó szokás. Froelichnek nyilván ugyanilyen szokásai voltak, mert ugyanezt tette, úgyhogy egymás mellé ültek le, nem pedig szemben egymással. A válluk majdnem összeért.

– Maga nagyon hasonlít Joe-ra – mondta a nő.

– Bizonyos dolgokban. Másokban nem. Én például még mindig élek.

– Nem volt ott a temetésén.

– Nem volt megfelelő az időpont.

– Ugyanúgy is beszél, mint ő.

– Testvéreknél ez előfordul.

A pincér egy sörfoltos parafatálcán kihozta a kávéjukat. Két csésze, fekete kis műanyag dobozkában tej, kis papírzacskókban cukor. Két olcsó kiskanál, rozsdamentes acélból.

– Az emberek szerették Joe-t – mondta Froelich.

– Rendes srác volt, gondolom.

– Ennyi?

– Ez nagy bók egy testvértől.

Reacher felemelte a csészét, és lerázta a csészealjról a rárakott tejet, cukrot és kiskanalat.

– Feketén issza, mint Joe – jegyezte meg Froelich.

Reacher bólintott. – Az a nagyon fura, hogy mindig én voltam a fiatalabb, most meg három évvel idősebb vagyok, mint ő volt a halálakor.

Froelich elfordította a tekintetét. – Igen. Egyszer csak eltűnt, de a világ forog tovább. Pedig meg kellett volna változnia, legalább egy kicsit.

A kávéját kortyolgatta. Feketén, cukor nélkül. Mint Joe.

– És rajta kívül soha senkinek nem jutott eszébe, hogy egy külsőst kérjenek fel egy biztonsági ellenőrzésre? – kérdezte Reacher.

– Nem, soha.

– A titkosszolgálat aránylag régi szervezet.

– És?

– Ezért magától értetődő a kérdés, amit feltettem.

Froelich bólintott. – Lincoln elnök hozta létre a titkosszolgálatot 1865. április 14-én, ebéd után. Aztán aznap este elment a színházba, ahol meggyilkolták.

– Ironikus.

– Igen, most, a mi szemszögünkből. De akkoriban csak a dollár védelmére hozták létre a szervezetet. Aztán 1901-ben merényletet követtek el McKinley ellen, és akkor rájöttek, hogy nem ártana, ha lenne valaki, aki teljes munkaidőben az elnök védelmével foglalkozna, és ránk bízták a feladatot.

– Mivel az FBI még nem létezett csak a harmincas évektől.

Froelich megrázta a fejét. – Tulajdonképpen létezett egy korai változata, amit 1908-ban alapítottak, úgy hívták, hogy Főnyomozói Hivatal. Aztán 1935-ben ebből lett az FBI.

– Ez nagyon úgy hangzik, mint azok a pedáns apró részletek, amiket Joe úgy szeretett tudni.

– Azt hiszem, ő mesélte.

– Jellemző. Szerette a történelmet.

Reacher látta, hogy Froelich legszívesebben hallgatna, de aztán mégis folytatta.

– Szóval, mi volt az a magától értetődő kérdés?

– Százegy éve most először jut eszükbe egy külsőst felkérni, akkor ennek kell, hogy legyen valami más oka is, mint az, hogy maga perfekcionista.

A nő válaszolni akart, de aztán mégsem szólalt meg rögtön. Egy-két pillanatig előbb hallgatott. Reacher megérezte, hogy úgy dönt, hazudni fog. Látta rajta, abból, ahogy a vállát tartotta.

– Nagy nyomás alatt állok szakmailag – mondta Froelich. – Sok ellenségem van, akik mind arra várnak, mikor követek el valami hibát. Biztosnak kell lennem a dolgomban.

Reacher nem felelt semmit. Várta a részleteket. Aki hazudik, az mindig tovább bonyolítja részletekkel.

– Nem volt könnyű döntés – folytatta a nő. – Még manapság is ritka, hogy egy nő álljon egy ilyen csoport élén. Folyik a nemek harca, mint gondolom, mindenhol másutt. Egyik-másik kollégám kissé elmaradott ezen a téren, úgy gondolkoznak, mint egy neandervölgyi ősember.

Reacher bólintott, de nem szólt semmit.

– Folyton csak erre tudok gondolni – folytatta a nő. – Meg kell próbálnom ezt a dolgot.

– Melyik, alelnököt védik, még a régit vagy az újonnan megválasztottat?

– Az újat, Brook Armstrongot. Még nincs beiktatva. A választási kampány idején neveztek ki az őt védelmező csapat élére, és egy kicsit ez nekünk is olyan, mint egy választás: ha az általunk védett jelölt győz, akkor miénk marad a védelmének feladata. Ha veszít, minket is lefokoznak egyszerű közkatonává.

Reacher elmosolyodott. – És maga rá szavazott?

Froelich nem felelt.

– Joe miket mesélt rólam? – kérdezte Reacher.

– Azt mondta, nagyon élvezné a kihívást. Addig törné a fejét, amíg ki nem találná, hogyan lehet megcsinálni. Azt mondta, nagyon ötletes és találékony, legalább három-négy módot is találna, és sokat tanulhatnánk magától.

– És maga erre mit mondott?

– Ez már nyolc éve volt, ne felejtse el. Gondolom, nagyon magabiztos lehettem és olyasmit feleltem, hogy ki van zárva, hogy akár csak a közelébe is kerüljön.

– Mire Joe?

– Azt válaszolta, sokan elkövették már ezt a hibát, hogy elbízták magukat.

Reacher megvonta a vállát. – Nyolc évvel ezelőtt még a hadseregnél voltam. Valószínűleg valahol tízezer mérföldnyire, és nyakig ültem a munkában.

Froelich bólintott. – Joe ezzel tisztában volt. Az egész csak teoretikus volt.

Reacher a nőre nézett. – De most nem teoretikus. Nyolc évvel később megvalósítja. És még mindig nem tudom, hogy miért.

– Ahogy említettem, most az én feladatom. És nagyon nagy nyomás alatt állok, hogy a lehető legjobban végezzem a munkámat.

Reacher nem mondott semmit.

– Legalább megfontolná, hogy elvállalja-e? – kérdezte Froelich.

– Nem sokat tudok Armstrongról. Nem is hallottam róla régebben.

Froelich bólintott – Senki nem hallott róla. Meglepetésként hatott, amikor őt jelölték alelnöknek. Észak-Dakotában volt szenátor, átlagos családapa, felesége van, felnőtt lánya, egy beteg anyja, akivel sokat törődik, és soha nem szerepelt semmilyen országos jelentőségű politikai hírben. De rendes pasas, ahhoz képest, hogy politikus. Jobb, mint a többség. Én nagyon szimpatikusnak találom, legalábbis eddig.

Reacher bólintott, de nem mondott semmit.

– Természetesen megfizetnénk a fáradozását – folytatta Froelich. – Ez nem probléma. Mondjuk, kaphat szakmai tanácsadói díjat, amennyiben ésszerű összeget kér.

– Nem nagyon érdekel a pénz – válaszolta Reacher. – Nincs szükségem munkára.

– Akkor vállalhatná önként.

– Én katona voltam. Egy katona soha nem jelentkezik önként semmire, ha nem muszáj.

– Joe nem ezt mondta magáról. Azt mondta, sok mindent csinált.

– Nem szeretek senkinek az alkalmazásában állni.

– Ha ingyen akarja csinálni, nekünk semmi kifogásunk ellene.

Reacher egy másodpercig hallgatott. – Ha valaki ezt elvállalná, az illetőnek valószínűleg lennének költségei, ha rendesen akarja végezni a dolgát.

– Természetesen megtérítjük a költségeit. Amire csak szüksége van. Hivatalosan, nem a pult alatt.

Reacher az asztalt nézte. – És pontosan mi lenne az illető feladata?

– Én magát akarom, nem egy illetőt. Csak annyi, hogy játssza el egy merénylő szerepét. Hogy vizsgáljon meg mindent egy külső személy szemszögéből. Keresse meg a kiskapukat. Bizonyítsa be nekem, hogy az általunk védett személy itt és itt sebezhető, pontos dátumokkal, időpontokkal, helyekkel. Ha akarja, kezdetnek megadhatok néhány információt az alelnök várható programjairól.

– Ezt minden merénylőnek így előre felajánlják? Ha belefogunk ebbe az egészbe, akkor csináljuk tényleg úgy, mintha igazi merénylő lennék, nem?

– Oké – bólintott a nő.

– Még most is úgy gondolja, hogy senki nem tud a közelébe férkőzni?

Froelich alaposan megfontolta a választ, talán tíz másodpercig is hallgatott. – Mindent egybevéve, igen. Nagyon keményen dolgozunk. Szerintem minden eshetőségre gondoltunk, és mindenről gondoskodtunk.

– Szóval úgy gondolja, Joe tévedett annak idején?

Froelich nem felelt.

– Miért szakítottak? – kérdezte Reacher.

Froelich egy pillanatra elkapta a tekintetét, aztán megrázta a fejét. – Ez magánügy.

– Maga hány éves?

– Harmincöt.

– Akkor nyolc évvel ezelőtt huszonhét volt.

Froelich elmosolyodott. – Joe meg majdnem harminchat. Idősebb volt nálam. Együtt ünnepeltük a születésnapját, aztán a harminchetediket is.

Reacher kicsit odébb húzódott, és oldalról a nőre nézett. Joe-nakjó ízlése volt, gondolta. Froelich közelről is jól festett. Jó illata volt. Hibátlan bőr, szép szemek, hosszú szempillák. Szép arccsontok, egyenes, kicsi orr. Izmosnak és erősnek látszott. Csinos volt, az biztos. Eltűnődött, milyen lenne a karjában tartani, megcsókolni. Lefeküdni vele. Besétálni az irodájába. Elképzelte, ahogy Joe ugyanezt gondolta, amikor először meglátta... Aztán megtudta.

– Azt hiszem, elfelejtettem üdvözlőlapot küldeni neki – mondta. – Mindkét születésnapján.

– Nem hiszem, hogy zavarta.

– Nem álltunk túl közel egymáshoz – mondta Reacher. – Tulajdonképpen nem is értem, miért.

– Szerette magát – mondta Froelich. – Ez egyértelmű volt. Időnként beszélt magáról. Azt hiszem, a maga módján büszke volt az öccsére.

Reacher nem felelt semmit.

– Szóval, segít nekem? – kérdezte a nő.

– Milyen volt Joe főnökként?

– Nagyszerű. A szakmában szupersztárnak számított.

– És mint barát?

– Annak, is elég jó volt.

Hosszú csönd lett.

– Merre járt, mióta otthagyta a hadsereget? – kérdezte Froelich. – Nem sok papírnyomot hagyott maga után.

– Így is terveztem – mondta Reacher. – Szeretem, ha békén hagynak.

A nő kérdő tekintettel nézett rá.

– Ne aggódjon, nem követtem el semmit.

– Tudom, utánanéztem. De most hogy találkoztunk, kíváncsi lettem. Eddig csak egy név volt nekem.

Reacher az asztalt bámulta. Próbálta kívülről nézni saját magát, hogy milyen lehet a bátyja által elejtett apró információk alapján. Érdekes perspektíva.

– Segít nekem? – tettesei újból a kérdést a nő.

Kigombolta a kabátját, mert meleg volt odabent. Hófehér blúzt viselt. Kicsit közelebb húzódott, és félig megfordult, hogy Reacherre nézhessen. Olyan közel üldögéltek egymáshoz, mint egy szerelmespár egy álmos délutánon.

– Nem tudom – válaszolta Reacher.

– Veszélyes lesz. Figyelmeztetnem kell, hogy senki nem tud majd magáról, csak én. Baj lehet belőle, ha észreveszik. Elképzelhető, hogy rossz ötlet az egész. Talán nem is lenne szabad megkérnem rá.

– Nem fognak észrevenni – mondta Reacher.

A nő elmosolyodott. – Joe is pontosan ezt mondta nyolc évvel ezelőtt.

Reacher nem válaszolt semmit.

– Nagyon fontos lenne – folytatta a nő. – És sürgős.

– Elárulná, miért olyan fontos?

– Már elmondtam.

– Akkor elárulná, miért sürgős?

A nő nem felelt.

– Szerintem valami baj van – mondta Reacher.

Froelich hallgatott.

– Szerintem tudnak róla, hogy valaki merényletre készül – mondta Reacher. – Valaki megfenyegette az alelnököt.

A nő elfordult. – Erre nem válaszolhatok.

– A hadseregben sokszor hallottam már ilyen választ.

– Egyszerűen biztonsági ellenőrzés lenne. Megteszi nekem?

Reacher sokáig hallgatott.

– Lenne két feltételem – mondta végül.

A nő visszafordult, és megint ránézett. – Mégpedig?

– Először is, valami hideg helyen akarok dolgozni.

– Miért?

– Mert most költöttem el száznyolcvankilenc dollárt meleg ruhákra.

A nő futólag elmosolyodott. – November közepén mindenfelé elég hideg van, amerre az alelnök járni fog.

– Oké – bólintott Reacher. A zsebébe kotort, kivett belőle egy gyufásdobozt, és rábökött a tetején látható névre és címre. – Van egy öreg néger énekesnő meg a partnere, akik ebben a klubban lépnek fel, és aggódnak, hogy a tulaj nem fogja kifizetni a gázsijukat. Nem hiszem, hogy baj lesz, de szeretnék biztos lenni benne. Szeretném, ha szólna az itteni zsaruknak, hogy nézzenek utána.

– A barátai?

– Új barátok.

– Mikor kéne fizetést kapniuk?

– Pénteken este, az utolsó műsoruk után. Talán éjfélkor. Meg kell kapniuk a pénzt, aztán bepakolnak a kocsijukba, és indulnak tovább New Yorkba.

– Majd szólok egy itteni ügynökünknek, hogy nézzen rájuk minden nap. Jobb, mint a zsaruk. Van egy itteni irodánk. Atlantic Cityben a kaszinókban óriási pénzmosás folyik. Szóval, akkor elvállalja?

Reacher megint hallgatott egy kicsit, és a bátyjára gondolt. Visszatért, hogy kísértsen. Tudtam, hogy egyszer így lesz. Már kiitta a kávéját, de a csésze még meleg volt. Felemelte a csészealjról, kicsit maga felé döntötte, és nézte, ahogy a zacc felé löttyen, lustán és barnán, mint a folyami hordalék.

– Mikor kéne megcsinálni? – kérdezte.

 

Pontosan ugyanebben a pillanatban, kevesebb mint százharminc mérföldre onnan, a baltimore-i kikötő egyik raktárában végre gazdát cserélt némi készpénz, és két fegyver a hozzájuk való lőszerrel. Sok pénz. Jó fegyverek. Speciális lőszer. A második kísérlet tervezése azzal kezdődött, hogy objektíven kielemezték az első kísérlet kudarcát. Realista profikhoz illően nem akarták a nem megfelelő eszközökre hárítani a kudarcot, de abban megegyeztek, hogy az nem árthat, ha jobb minőségű fegyvereket szereznek be. Úgyhogy felmérték a szükségleteiket, és kerestek egy fegyverkereskedőt, aki tudott szolgálni azzal, amit ők akartak. Az ár is megfelelő volt. Tárgyaltak a garanciákról is a szokásos módszerükkel. Azzal fenyegették meg a fegyverkereskedőt, hogy ha valami probléma lesz a puskákkal, visszajönnek, és belelőnek a gerincébe, úgy, hogy egész életét tolószékben töltheti.

A fegyverek beszerzése volt az utolsó előkészület. Most már készen álltak az akció beindítására.

 

Az újonnan megválasztott alelnöknek, Brook Armstrongnak hat fő feladata volt a választások és a beiktatása közötti tíz hétben. A hatodik és legkevésbé fontos az, hogy tovább kellett folytatnia észak-dakotai szenátori munkáját is, amíg hivatalosan le nem jár a megbízatása. Közel hatszázötvenezer ember élt az államban, és bármelyiküknek szüksége lehetett rá bármikor, de Armstrong feltételezte, mind megértik, hogy most átmeneti állapot uralkodik, amíg az új szenátor át nem veszi a helyét. A kongresszusban sem történik túl sok minden januárig, úgyhogy szenátori kötelességei nem foglalták le különösebben.

Az ötödik feladat az volt, hogy segítsen az utódjának a beilleszkedésben. Két nagygyűlést is terveztek, amelyeknek keretében Armstrong bemutatja az új szenátort az általa már megszelídített médiának. Minél többször meg kell jelenniük együtt, vállt vállhoz vetve, mosolyok és kézszorítás a kamerák előtt, Armstrong jelképesen hátrábblép, és előtérbe tolja az utódját. Az első nagygyűlést november huszadikára tervezték, a másikat négy nappal utána. Fárasztó dolog, de a párton belüli lojalitás megkívánta.

A negyedik, feladat az volt, hogy beletanuljon néhány új dologba. Ezentúl tagja lesz például a Nemzetbiztonsági Tanácsnak. Olyan dolgokról fog értesülni, amikről egy egyszerű észak-dakotai szenátor soha nem tudhatna. Egy CIA-ügynököt kineveztek mellé személyes oktatónak, a Pentagon és a külügyminisztérium emberei is bevonják majd a munkájukba. Igyekeztek mindent mozgásban tartani ezen a téren, de másutt is sok feladat várt még rá.

És minden más egyre sürgetőbbé vált. A harmadik feladat az, ami már igazán fontos. Volt pár tízezer ember az ország minden részében, akik adományaikkal támogatták Armstrong kampányát. Az igazán nagy adományozókkal kiemelten foglalkoznak, de akik ezer dollár körüli adománnyal járultak hozzá a győzelemhez, azoknak is joguk van részesedni a sikerből. Úgyhogy a párt rendez néhány nagy fogadást Washingtonban, ahol mindenki megjelenhet, és fontosnak és a középpontban lévőnek érezheti magát. A helyi pártszervezetek hívják meg az embereket, módot adva nekik, hogy ismeretségeket kössenek, és magasabb körökben foroghassanak egy kicsit. Azt mondják majd nekik, egyelőre nem biztos, hogy az új elnök vagy az alelnök lesz az estély fővédnöke. Persze gyakorlatban a teendők háromnegyedét már kiosztották Armstrongnak.

A második feladat végképp nagyon fontos volt: be kellett hízelegnie magát a Wall Streeten. Egy adminisztrációváltás pénzügyileg mindig érzékeny dolog. Semmi nem indokolja, hogy miért ne folyhatnának tovább simán a dolgok az új elnök alatt, de az átmeneti kis idegesség hamar elfajulhat, és a piac bizonytalanná válhat, ami a kezdetektől fogva bénító hatást gyakorolhat az új adminisztrációra. Ezért komoly erőfeszítéseket tettek a befektetők megnyugtatására. Ennek nagy részét maga az új elnök intézte, személyesen találkozott a gazdasági élet legjelentősebb szereplőivel Washingtonban, és Armstrongnak jutott az a feladat, hogy a másodvonalbeliekkel foglalkozzon New Yorkban, öt utazást is terveztek oda az elkövetkező tíz hétben.

De Armstrong legelső és legeslegfontosabb feladata a politikai és adminisztratív átmenetet szervező csapat munkájának irányítása volt. Az új adminisztrációnak majdnem nyolcezer emberre van szüksége, ezek közül úgy nyolcszáz kinevezését a szenátusnak is jóvá kell hagynia, és úgy nyolcvanat tesz ki azoknak a száma, akik igazán jelentős posztot töltenek be. Armstrong dolga volt, hogy részt vegyen a kiválogatásukban, és a szenátusi összeköttetéseit felhasználva egyengesse az útjukat a kinevezésig. Az adminisztratív átmenet szervezése a G street-i irodában folyt, de Armstrong jobbnak látta, ha a munka dandárját a régi szenátusi irodájából irányítja. Nem volt szórakoztató feladat, inkább favágómunka, de hát ez jut annak, aki csak a második ember az elnök után.

A választás utáni harmadik hét így zajlott: Armstrong a keddet, szerdát és csütörtököt Washington környékén töltötte, az átmeneten dolgozva. A felesége jól megérdemelt, választások utáni pihenését töltötte észak-dakotai otthonukban, ezért Armstrong átmenetileg egyedül lakott egy georgetowni sorházban. Froelich a legjobb embereit osztotta be őrségbe, és mindenki állandó riadókészültségben állt.

Négy testőr vele volt bent a házban, négy rendőr pedig állandóan kint őrködött autóban ülve: kettő a ház előtt, kettő a mögötte húzódó kis sikátorban. Egy titkosszolgálati limuzin jött Armstrongért minden reggel, és bevitte a szenátusi irodájába, egy másik kocsi követte őket. Mind induláskor, mind érkezéskor a legkörültekintőbben ügyeltek a ki-és beszállásra. Aztán három személyi testőr az egész nap folyamán vele maradt Három magas férfi sötét öltönyben, fehér ingben, szolid nyakkendővel és napszemüvegben még novemberben is. Nem tolakodóan, de állandóan körbevették, mindig mosolytalan arccal, egyfolytában ide-oda járó tekintettel. Néha halk hangok szűrődtek ki kis fülhallgatójukból. Mikrofont viseltek a csuklójukon, és a zakójuk alatt elrejtve automata fegyvert hordtak. Armstrong úgy gondolta, az egész nagyon hatásos, de tudta, hogy nincs valódi veszélyben az irodaépületen belül. Odakint rendőrök posztoltak, odabent a Kapitólium saját belső biztonsági emberei őrködtek, a bejáratoknál mindenhol fémdetektorok működtek, és akiket csak látott az épületben, azok vagy szenátorok voltak, vagy a nekik dolgozó emberek, akik mind átestek a legalaposabb biztonsági ellenőrzésen.

De Froelich nem volt ilyen nyugodt. Egyfolytában figyelt, észreveszi-e Reachert felbukkanni valahol, Georgetownban vagy a Kapitólium környékén, de sehol nem látta nyomát. Nem volt ott.

És nem volt senki más, aki miatt aggódnia kellett volna. Ez meg kellett volna hogy nyugtassa, de ő nem így érzett.

Az első fogadás a kisebb kaliberű adományozóknak csütörtökön este volt, egy nagy szállodalánc egyik hoteljének báltermében. A délután folyamán az egész épületet átvizsgálták kutyákkal, és a legfontosabb kulcspozíciókban rendőrök posztoltak, akik a helyükön is maradnak egészen addig, amíg Armstrong jó pár órával később majd távozik a helyszínről. Froelich két titkosszolgálati embert állított a bejárathoz, kettőt a hallba, és nyolcat magába a bálterembe. Négy másik ember biztosította a hátsó gazdasági bejáratot, ahol Armstrong belép az épületbe. Diszkrét videokamerákkal figyelték az egész hallt és a báltermet, mindegyik rögzítette is, amit vett, így az egész esemény minden pillanatáról videofelvétel áll majd rendelkezésükre.

A vendéglistán ezer meghívott szerepelt. A novemberi időjárás miatt nem tudtak felsorakozni kint a járdán, és az esemény ünnepélyes jellege megkívánta, hogy a biztonsági intézkedésekkel a legkevesebb vizet zavarják, úgyhogy a télen szokásos protokoll szerint jártak el. Ez azt jelentette, hogy a vendégeket azonnal beengedték az utcáról a hallba egy átmenetileg felállított fémdetektoros kapun keresztül. Aztán a hallban járkáltak egy kicsit, majd átmentek a bálterembe. Itt ellenőrizték a meghívójukat, és fényképes igazolványt kértek tőlük. A meghívókat egy pillanatra szöveggel lefelé egy üveglapra fektették, aztán visszaadták a vendégeknek, hogy megtarthassák emlékbe. Az üveglap alatt egy videokamera rögzítette a neveket és az arcokat. Végül áthaladtak egy második fémdetektoron is, és beléptek a bálterembe. Froelich emberei komolyan vették a dolgukat, de barátságosak voltak, és úgy viselkedtek, mintha tulajdonképpen a vendégeket védelmeznék valami izgalmas, közelebbről meg nem határozható veszélytől, és nem Armstrongot tőlük.

Froelich azzal töltötte az időt, hogy a videokamerák által küldött képeket figyelte a monitorokon, és kereste, nem lát-e olyan arcot, amely valamiért kilóg a sorból. Nem látott ilyet, de azért továbbra sem volt nyugodt. Reachernek még mindig se híre, se hamva. Nem tudta eldönteni, hogy emiatt megkönnyebbüljön vagy inkább bosszankodjon. Megteszi-e vagy sem? Arra gondolt, hogy egy kicsit csal, és mégiscsak megadja a személyleírását az embereinek. De aztán meggondolta magát. Akár mi győzünk, akár nem, tudnom kell, mi az igazság.

Armstrong két autóból álló kis konvoja fél órával később érkezett meg, addigra a vendégek már megittak egy-két pohárral az olcsó habzóborból, és annyi szendvicsfalatkát tömtek magukba, amennyi beléjük fért. Armstrongot három személyi testőre bevezette egy hátsó folyosón, és soha nem mozdultak el tőle három méternél távolabb. Armstrong megjelenését úgy időzítették, hogy az utolsó két órában legyen jelen a fogadáson, ami azt jelentette, hogy átlagosan úgy hét másodperce jutott egy vendégre. Ha sorban állnának a vendégek, és úgy kellene kezet rázni velük, hét másodperc egy örökkévalóság is lehetne, de most más volt a helyzet. A kézfogás módszere is sokat számít. A kampányoló politikusok hamar megtanulják, hogy kell elmismásolni a kézfogást, és inkább a delikvens kézfejét szorítják meg kívülről, nem a tenyerét. Ez olyan, mintha azt mondaná: Köszönöm a támogatást, de rohannom kell, erre sincs időm, és ami még jobb, így a politikus döntheti el, mikor engedi el a másik kezét, és nincs kitéve annak, hogy nem tud elszabadulni. De a jelenlegi eseményen Armstrong nem vethette be ezt a taktikát. Kénytelen volt mindenkivel rendesen kezet rázni, és nagyon gyorsnak kellett lennie, ha be akarta tartani a hét másodpercet. Egyes vendégek megelégedtek a rövid találkozással, mások kicsit tovább feltartották, elárasztották a gratulációikkal, mintha eddig nem kapott volna eleget belőlük. Akadtak férfiak, akik két kézzel is megszorongatták a karját. Volt, aki átkarolta a vállát, és fényképezkedett vele. Volt, aki csalódottságának adott hangot, amiért a felesége nem jelent meg. Volt egy nő, aki nagyon határozottan megragadta a kezét, és tíz-tizenkét másodpercig szorongatta, még közel is húzta magához, és valamit súgott a fülébe. Meglepően erős volt, és akkorát rántott rajta, hogy Armstrong majdnem kibillent az egyensúlyából. Nem igazán értette, mit súgott oda. Talán a szobája számát. Karcsú volt és csinos, fekete hajú, ragyogó mosollyal, úgyhogy nem zavarta különösebben a dolog. Csak hálásan visszamosolygott rá, aztán továbbment. A testőreinek szeme sem rebbent.

Armstrong körbejárta a teljes báltermet, de közben nem evett és nem ivott semmit. Két óra tizenegy perccel később távozott is a terem hátsó ajtaján. A testőrök visszakísérték a kocsihoz, és hazavitték. Minden incidens nélkül besétált, és nyolc perccel később már biztonságosan be is zárták a házat éjszakára. A hotelben közben dolga végeztével a többi biztonsági ember is észrevétlenül visszavonult, majd a következő egy óra folyamán az ezer vendég is távozott.

 

Froelich egyenesen visszament az irodájába, és valamivel éjfél előtt felhívta otthon a főnökét. Stuyvesant azonnal felvette. Olyan volt a hangja, mintha lélegzetvisszafojtva várta volna a hívást.

– Minden jól ment – jelentette Froelich.

– Rendben. Bármi probléma?

– Én úgy láttam, semmi.

– Azért nézze meg újra a videofelvételeket, jól figyelje meg az arcokat.

– Úgy terveztem.

– A holnapi nap felől nyugodt?

– Semmi felől nem vagyok nyugodt.

– A megbízott embere dolgozik már?

– Csak pocsékoljuk vele az időt. Három teljes nap eltelt, és még a színét se láttam.

– Ugye, megmondtam? Teljesen szükségtelen volt.

 

Péntek délelőtt nem sok mindent lehet elintézni Washingtonban, úgyhogy Armstrong inkább otthon maradt, és elhívatta az oktatásával megbízott CIA-ügynököt, hogy tartson neki egy kétórás tájékoztatót. Aztán a testőreivel gyakorolta a teljes konvojfelvonulást. Páncélozott Cadillacet használtak, két kísérő Suburbannel, két rendőrautóval, amelyek kétoldalról kísérték őket és motorbiciklis felvezetőkkel. Elvitték Armstrongot az Andrews légitámaszpontra, ahonnan délben indult a gépe New Yorkba. Udvariassági gesztusból a választáson vereséget szenvedett fél megengedte neki, hogy használja az Air Force Two-t, habár technikailag csak attól kezdve lehet így nevezni a gépet, ha a beiktatott alelnök használja, úgyhogy egyelőre csak egy kényelmes magángépnek számított. Megérkeztek a La Guardia reptérre, ahol a titkosszolgálat New York-i irodájának három gépkocsija várta őket, amelyek elvitték Armstrongot a Wall Streetre, a New York-i rendőrség motoros rendőreinek kíséretében.

Froelich már ott volt a tőzsde épületében. A New York-i irodájuknak bőséges tapasztalata volt a rendőrséggel való együttműködésben, és Froelich nagyjából biztos volt benne, hogy az épület megfelelően biztonságos. Armstrong találkozói egy hátsó irodában zajlottak, és két óra hosszat tartottak, úgyhogy a fotózásig Froelich pihenhetett. Az átmenetet szervező csapat médiafelelősei azt szerették volna, ha lefotózzák Armstrongot az épület bejárata előtti oszlopoknál, valamikor a tőzsde zárása után. Froelich erről nem tudta lebeszélni őket, pedig nem örült, hogy a védett személy csak úgy ácsorog a nyílt utcán. Megbízott valakit, hogy készítsen videofelvételt a fotósokról, és kutassanak át minden fotóstáskát és minden kabátzsebet. Rádión odaszólt a New York-i hadnagynak, aki megerősítette, hogy a környéket biztosították háromszáz méteres körzetben, és fölfelé is százötven méterig. Ezután kiengedték Armstrongot az épületből brókerek és bankárok válogatott társaságában, és öt teljes kínos percig pózoltak a kamerák előtt. A fotósok leguggoltak a járdán Armstrong lábainál, hogy sikerüljön olyan csoportképet készíteni, amelyre a tőzsde bejárata fölötti New York Stock Exchange felirat is ráfér. Túl közel jönnek, gondolta Froelich. Armstrong és a brókerek elszántan és optimistán bámultak a távolba. Szerencsére hamar véget is ért az egész. Armstrong a szokásos „Szeretnék-még-maradni”mozdulattal integetett, és visszament az épületbe. A bankárok követték, a fotósok pedig szétszéledtek. Froelich ismét megnyugodott. Ezután már csak a rutin út következik vissza az Air Force Two-hoz, és a repülés Észak-Dakotába, ahol másnap lesz csak a nagygyűlés, ami azt jelenti, hogy Froelich most tizennégy órát is eltölthet különösebb feszültség nélkül.

 

A mobilja megcsörrent, amikor már a La Guardia közelében jártak. Az a kollégája volt, aki a titkosszolgálat pénzügyi részlegénél dolgozott. Washingtonból telefonált.

– Van egy hír a bankszámláról, amit figyeltetünk. Az ügyfél épp most telefonált. Húszezret kért a chicagói Western Unionba.

– Készpénzben?

– Nem, csekket

– Western Union csekket? Húszezerről? Valakinek fizetni akar valamiért, áruért vagy szolgáltatásért Csak ez lehet a magyarázat.

A kollégája nem felelt semmit. Froelich kikapcsolta a telefont, és egy másodpercig a kezében tartotta. Chicago? Armstrong egyáltalán nem készült Chicagóba.

 

Az Air Force Two Bismarckban landolt, ezután Armstrong hazament a feleségéhez, és végre saját ágyában tölthette az éjszakát, a házukban. A várostól délre, a tavak környékén állt a nagy, régi ház. A földszinti garázs fölött külön kis lakást alakítottak ki, ahol most a titkosszolgálat berendezkedett. Froelich visszarendelte Mrs. Armstrong személyi testőreit, hogy kicsit kettesben lehessenek a férjével. Az éjszaka hátralévő részére a testőrök kimenőt kaptak. Négy ügynököt megbízott, hogy őrködjenek a háznál, ketten előtte, ketten hátul. A titkosszolgálat embereinek munkáját rendőrök is segítették, akik háromszáz méteres körzetben parkoló járőrkocsikban őrködtek. Végső ellenőrzésként ő maga is körbejárta a környéket. Épp visszaért a ház előtti behajtóútra, amikor megcsörrent a mobilja.

– Froelich? – szólalt meg Reacher hangja.

– Hogy szerezte meg ezt a számot?

– Zsaru voltam a hadseregben, meg tudok szerezni telefonszámokat.

– Hol van most?

– Ne feledkezzen meg a zenész barátaimról Atlantic Cityben, jó? Ma este.

A telefon elnémult. Froelich felsétált a garázs fölötti lakásba, és kicsit tett-vett. Felhívta az Atlantic City-i irodát éjjel egykor, ahonnan közölték vele, hogy az öregek megkapták a pénzüket, elkísérték őket a kocsijukhoz, majd egészen az I-95-ös útig, ahonnan útnak indultak észak felé. Froelich kikapcsolta a telefonját. Egy darabig csak üldögélt az ablak mellett, és gondolkozott. Csendes éjszaka volt, nagyon sötét, magányos és hideg. A távolból néha kutyaugatás hallatszott. Sem a Hold, sem a csillagok nem látszottak. Utálta az ilyen éjszakákat. Az ehhez hasonló családi házak védelme mindig a legnehezebb. Végül mindenki megunja, ha ennyire szigorúan őrzik, és habár Armstrongot egyelőre elszórakoztatta a dolog újdonsága, tudta, hogy már nem bánna egy kis pihenőt. És a felesége még inkább. Úgyhogy a házba nem állított őröket, csak a külső védelemre támaszkodott. Tisztában volt azzal, hogy ennél többre lenne szükség, de nem volt más választása, legalábbis addig, amíg valaki el nem magyarázza Armstrongnak, mekkora veszélyben forog, amit egyelőre a titkosszolgálat szabályainak megfelelően nem tettek meg.

 

Szombaton ragyogó és hideg napra virradtak Dakotában, és a reggeli után azonnal megkezdődtek az előkészületek. A kampánygyűlést egy órára hirdették meg, és a város déli részén, egy templom kertjében rendezték meg. Froelichet meglepte, hogy szabadtéren tartják, de Armstrong azt mondta, télikabátban senki nem fog fázni, ennyit ki lehet bírni. Az észak-dakotaiak nemigen húzódnak be a házaikba, csak jóval a hálaadás ünnepe után. Froelich majdnem irracionális vágyat érzett, hogy lefújja az egész nagygyűlést. De tudta, hogy Armstrong emberei ezt elleneznék, és nem akart már így a legelején vesztes csatákba bonyolódni. Úgyhogy inkább nem mondott semmit. Aztán majdnem azt javasolta, hogy Armstrong viseljen golyóálló mellényt a kabátja alatt, de végül ezt is elvetette. Szegény fickónak négy évet kell így végigcsinálnia, talán nyolcat is, gondolta. Még be sem iktatták. Túl korai lenne. De később már jobban örült volna, ha az első megérzésének engedelmeskedik.

A templomkert nagyjából akkora volt, mint egy futballpálya, északról a templom határolta, egy, a lehető leghagyományosabb stílusú, szép, fehérre festett deszkaborítású épület. A másik három oldalon rendes kerítés húzódott, kétoldalt lakóépületek, a harmadik oldalon az utca. Széles kapu vezetett egy kis parkolóhoz. Froelich erre a napra betiltotta itt a parkolást, és két emberét meg egy helyi rendőrautót odaállított a kapu elé. A kerítésen belül, a füves rész szélén tizenkét rendőr állt. Két rendőrautót állított a környező utcákra, a templomot átkutatta a helyi rendőrség egy kutyás egysége, aztán bezárták. A személyi testőrök számát hatra emelte, mivel Armstrongot a felesége is elkísérte. Utasította őket, hogy állandóan maradjanak a házaspár közvetlen közelében. Armstrong nem tiltakozott. Jó benyomást kelt, ha az ember körül állandóan hat testőr ólálkodik, fontos személynek látszik tőle. Az utódjának is tetszeni fog a felhajtás. Nem árt, ha rá is ragad egy kicsi a washingtoni elit státusból.

Armstrongék soha nem ettek semmit nyilvános eseményeken. Az ember olyan könnyen nevetségessé teheti magát zsíros ujjakkal, vagy ha beszélni próbál tele szájjal. Úgyhogy korán megebédeltek otthon, aztán konvojban a helyszínre érkeztek, és azonnal nekiláttak a dolguknak. Bizonyos értelemben még pihentető is volt itt lenni. A helyi politika már nem Armstrong dolga. Őszintén szólva az utódjának se lesz sok gondja. Kényelmes, újonnan szerzett többséggel rendelkezett a szenátusban, és sütkérezhetett Armstrong sikerének fényében. Úgyhogy ez a délután Armstrong számára nem volt több, mint kellemes kis séta egy kellemes helyen. A felesége gyönyörű volt, az utódja végig az oldalán maradt, a sajtó nem zaklatta kellemetlen kérdésekkel. Ott volt mind a négy nagy tévécsatorna és a CNN is, és minden helyi újság fotósokat küldött, a Washington Posttól és a New York Timestól is jöttek tudósítók. Minden olyan jól ment, hogy Armstrong már azt kívánta, bárcsak ne tervezték volna be a második nagygyűlést. Nem igazán lesz rá szükség.

Froelich szemmel tartotta az arcokat a tömegben. Figyelte a kerítést. Figyelte a tömeget, próbálva érzékelni a legapróbb kis változásokat is a nyáj viselkedésében, ami valami feszültséget vagy hirtelen pánikot jelezhet. Nem vett észre semmit. Reachernek semmi nyoma.

Armstrong végül a tervezettnél félórával tovább maradt. A gyenge téli nap aranyfényben fürdette a füvet, a szél nem fújt, Armstrong jól érezte magát, és aznapra már nem volt semmi dolga, csak egy csendes kis vacsora az állami törvényhozás legfontosabb képviselőivel. A gyűlés után a feleségét hazakísérték, Armstrongot pedig a személyi testőrei visszaterelték a kocsijához, aztán elhajtottak vele Bismarckba. Volt egy szálloda az étterem mellett, Froelich elintézte, hogy itt vegyenek ki neki egy szobát arra a kis időre, ami hátravan a vacsoráig. Armstrong szundított egy órát, aztán lezuhanyozott és átöltözött. A vacsora épp jó hangulatban folyt, amikor Armstrong stábfőnöke kapott egy telefonhívást. A leváltott elnök és alelnöke hivatalosan meghívták az újonnan megválasztott elnököt és alelnökét az átmenet ügyeiről tartandó egynapos konferenciára a Thurmont haditengerészeti központba, másnap korán reggelre. A meghívás hagyományos volt, hiszen ilyenkor sok mindent kellett megbeszélni. És a hagyományos módon továbbították, az utolsó pillanatban, és nagyképűen, mivel a távozó elnökök ilyenkor szerettek még utoljára parancsolgatni egy kicsit. De Froelich örült, ugyanis a thurmonti haditengerészeti bázisnál, ismertebb nevén Camp Davidnél széles e világon nincs biztonságosabb hely. Úgy döntött, mindnyájan azonnal visszarepülnek az Andrews légitámaszpontra, aztán onnan a haditengerészet helikoptereivel utaznak Camp Davidbe, a marylandi hegyek közt megbúvó kis tisztásra. Ha ott töltenek egy teljes éjszakát és egy napot, akkor nyugodtan pihenhet huszonnégy órát.

 

Vasárnap késő délelőtt Froelich épp reggelizett, amikor megjelent mellette a kantinos, és a széke közelében lévő csatlakozóba bedugott egy telefont. Camp Davidben senki nem használ vezeték nélküli vagy mobiltelefont, ezeket túl könnyű lehallgatni.

– Az irodájából keresik, hölgyem.

Egy másodpercig néma csönd volt a vonalban, aztán megszólalt egy hang.

– Találkoznunk kéne – mondta Reacher.

– Minek?

– Telefonon nem mondhatom el.

– Merre volt az elmúlt napokban?

– Erre is, arra is.

– Most hol van?

– Egy szállodai szobában, ahol csütörtökön a fogadás volt.

– Van valami sürgős közlendője?

– Megvan a konklúzióm.

– Máris? Még csak öt nap telt el. Azt mondta, tíz napon belül.

– Öt is elég volt.

Froelich a kezével eltakarta a kagylót. – És mi a konklúzió? – Visszafojtott lélegzettel várta a választ.

– Lehetetlen megoldani – mondta Reacher.

Froelich nagyot sóhajtott, és elmosolyodott. – Ugye, mondtam?

– Nem, úgy értem, hogy a maga feladatát lehetetlen megoldani. Nagyon sürgősen beszélnünk kell. Ide kéne jönnie, most rögtön.

 

Harmadik fejezet

Froelich visszaindult a Suburbannel Washingtonba, és egész úton vitatkozott saját magával. Ha valami tényleg rossz hír, akkor mikor vonjam bele a dologba Stuyvesantot? Most? Később? Végül megállt a Dupont Circle-nél, felhívta a főnökét otthon, és egyenesen nekiszegezte a kérdést.

– Majd ha szükség lesz rá, közbelépek – mondta Stuyvesant. – Kit bízott meg?

– Joe Reacher testvérét.

– A mi Joe Reacherünk? Nem is tudtam, hogy van testvére.

– Van.

– És milyen?

– Éppen olyan, mint Joe, talán egy kicsit keményebb.

– Fiatalabb vagy idősebb nála?

– Mindkettő – felelte Froelich. – Az öccse, de most már idősebb, mint ő volt.

Stuyvesant egy pillanatig hallgatott.

– Van olyan okos, mint Joe? – kérdezte.

– Még nem tudom – felelte Froelich.

Stuyvesant megint hallgatott egy kicsit. – Akkor, ha szükséges, hívjon fel. De inkább előbb, mint később, jó? És senki másnak ne mondjon semmit.

Froelich kikapcsolta a telefont, és visszasorolt a vasárnapi forgalomba. Megtette a hátralévő egy mérföldet, és megállt a szálloda előtt. A recepción már tudtak az érkezéséről, és azonnal felküldtek az 1201-es szobába, a tizenkettedik emeletre. Követte a szobapincért egy ajtón át A pincér egy tálcát vitt, rajta egy kanna kávéval és két lefelé fordított csészével. Tej nem volt hozzá, se cukor, se kiskanalak, csak egy szál rózsaszín rózsa keskeny kis porcelánvázában. A szoba átlagos városi hotelszoba volt. Nagyméretű franciaágy, az ablakon virágos függöny, jellegtelen litográfiák a falakon, egy asztal, két szék, egy íróasztal bonyolult telefonkészülékkel, kis komód, tetején egy tévével. Mellette egy ajtó nyílt a másik szobába. Reacher az ágyon ült. Fekete poliészter zakó volt rajta, fekete póló, fekete farmer és fekete cipő. A fülében kis fülhallgató, a zakó hajtókáján egy meglehetősen jól sikerült hamis titkosszolgálati jelvény. Az arca borotvált volt, a haja nagyon rövidre vágva és szépen megfésülve.

– Mire jutott? – kérdezte Froelich.

– Majd később – felelte Reacher.

A pincér lerakta a tálcát az asztalra, aztán némán kihátrált a szobából. Froelich nézte, ahogy egy kattanással becsukódik utána az ajtó, majd visszafordult Reacherhez. Kicsit hallgatott.

– Egészen úgy fest, mintha közénk tartozna – jegyezte meg aztán.

– Sok pénzzel jön nekem – mondta Reacher.

– Húsz rongy?

Reacher elmosolyodott – Nagyjából. Elmondták a banknál?

Froelich bólintott – De miért csekket kért? Ezt nem értettem.

– Majd mindjárt megérti.

Reacher felállt, és odament az asztalhoz. Felfordította a csészéket, és töltött a kávéból.

– Jól időzítette a szobapincért – jegyezte meg Froelich.

Reacher megint elmosolyodott. – Tudtam, honnan indul, tudtam, hogy kocsival jön, vasárnap van, nincs nagy forgalom. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, nagyjából mikor ér ide.

– Szóval, mire jutott?

– Hogy maga nagyon jól érti a dolgát – mondta Reacher. –

Tényleg nagyon jól. Nem hiszem, hogy bárki más jobban tudná csinálni.

Froelich kicsit hallgatott. – De?

– De nem elég jól. Szembe kell néznie vele, hogy bárki fenyegeti is Armstrongot, nyugodtan odasétálhat hozzá és elintézheti.

– Egy szóval sem mondtam, hogy valaki fenyegeti Armstrongot.

Reacher nem felelt semmit.

– Csak adja meg az információt, amire jutott a vizsgálattal.

– Három és fél – mondta Reacher.

– Mi három és fél? Három és fél pont tízből?

– Nem. Három és félszer tudtam volna megölni Armstrongot.

Froelich rámeredt. – Ennyi idő alatt?

– Én így számoltam.

– És mit ért azon, hogy félszer?

– Három határozott alkalom lett volna, és egy lehetséges.

Froelich megtorpant félúton az asztal felé, és csak állt ott, értetlenül bámulva.

– Öt nap alatt? – kérdezte döbbenten. – De hogyan? Miben követtünk el hibát?

– Igyon egy kis kávét – mondta Reacher.

Froelich elindult az asztal felé, mint egy automata. Reacher odanyújtott neki egy csészét. Froelich átvette, és visszament vele az ágyhoz. A csésze kicsit zörgött a csészealjon.

– Két alapvető megközelítés lehetséges – kezdte Reacher. – Elnevezhetnénk John Malkovichról és Edward Foxról. Látta a filmeket, amikre gondolok?

Froelich némán bólintott. – Van egy emberünk, akinek az a dolga, hogy figyelemmel kísérjen minden politikai merényletről szóló filmet. Minden forgatókönyvet elemez. John Malkovich a Tűzvonalban című filmben játszott Clint Eastwoddal.

– És Rene Russóval – tette hozzá Reacher. – Remek volt benne.

– Edward Fox A Sakál napjában játszott, jó régi film.

Reacher bólintott. – John Malkovich az Egyesült Államok elnökét akarta megölni, Edward Fox a francia elnököt. Két hozzáértő bérgyilkos, akik egyedül dolgoztak. De van egy alapvető különbség kettőjük között John Malkovich végig tudta, hogy nem fogja túlélni az akciót. Tudta, hogy egy másodperccel az elnök után ő is meghal. Edward Fox viszont úgy tervezte, hogy megússza.

– De nem úszta meg.

– Ez csak egy film, Froelich. Így kellett végződnie. De megúszhatta volna, nagyon is könnyen.

– Tehát?

– Tehát két stratégiát kell fontolóra vennünk. Az egyik a közelről történő támadás, öngyilkos merénylővel, a másik a távolból célzó orvlövész.

– Ezt mi is tudjuk. Mondom, külön emberünk van az elemzésre. Néha még a forgatókönyvírókkal is konzultálunk, ha valami újdonsággal állnak elő. Tudni szeretnénk, honnan szedik az ötleteiket

– És tanulnak is tőlük valamit?

Froelich vállat vont, és a kávét kortyolgatta. Reacher látta, hogy keresgél az emlékeiben, mintha minden elemzést és forgatókönyvet ott őrizne agyának iratszekrényében.

– Azt hiszem, A Sakál napja elég nagy hatással volt ránk – mondta. – Edward Fox egy profi mesterlövészt játszott, aki a fegyverét mankónak álcázta, mintha hadirokkant lenne. Ezzel az álcával bejutott egy közeli épületbe pár órával az elnök megjelenése előtt, és egy emeleti ablakból, jó távolról a fejére célzott. Hangtompítót használt, úgyhogy a lövés után volt módja elmenekülni. Elméletileg működhetett volna a dolog. De ez a történet régen játszódott. Még a születésem előtt. Gondolom, a hatvanas évek elején. De Gaulle idején, az algériai válság után, nem? Ennél most már szélesebb védelmi sávval dolgozunk. Azt hiszem, ehhez ez a film is hozzájárult. Meg persze a hatvanas években Amerikában történt események is.

– Na és a Tűzvonalban? – kérdezte Reacher.

– John Malkovich egy renegát CIA-ügynököt játszott. Otthon, a pincéjében összeeszkábált egy műanyag pisztolyt, amit nem jeleztek a fémdetektorok, és bejutott egy politikai nagygyűlésre, ahol nagyon közelről akart rálőni az elnökre. Aminek, ahogy maga is mondta, az lett volna az eredménye, hogy őt is azonnal lelövik.

– De a jó öreg Clint a golyó elé ugrott – mondta Reacher. – Szerintem jó film volt.

– Mi úgy gondoltuk, nem reális – mondta Froelich. – Két fő hibája van. Először is, az az ötlet, hogy lehetséges hobbiszinten egy működő pisztolyt fabrikálni, teljesen abszurd. Mi is végzünk kutatásokat ezen a téren. Egy ilyen pisztoly felrobbant volna, és a pasas kezét is elvitte volna csuklóból. A golyó meg egyszerűen kipottyant volna belőle a földre. Másodszor, a merénylő vagy százezer dollárt költött el az akcióra. Sok utazás, álcának bérelt irodák, ötvenezer dolláros adomány a pártnak, hogy meghívják a nagygyűlésre... A mi véleményünk az, hogy egy ilyen mániás személyiségnek nem áll rendelkezésére ennyi pénz. Úgyhogy ezt a forgatókönyvet elvetettük.

– Csak egy film volt – mondta Reacher. – De jól illusztrált valamit.

– Micsodát?

– Hogy ez is egy lehetőség: bejutni egy nagygyűlésre, és közelről támadni a célpontra, szemben a régi módszerrel, ami abból állt, hogy távolból támadni és elmenekülni.

Froelich kicsit hallgatott Aztán elmosolyodott, kicsit óvatosan, mintha úgy érezné, hogy valami súlyos veszélytől menekült meg.

– Ez minden, amire jutott? – kérdezte. – Ötletek? Én meg agyonaggódtam magam.

– Itt volt például a csütörtök esti fogadás – mondta Reacher. – Ezer vendéggel. Az időpontot és a helyet jó előre bejelentették, sőt hirdették.

– Megtalálta az átmenetet szervező csapat honlapját?

Reacher bólintott. – Nagyon hasznos. Sok információ van rajta.

– Minden helyet alaposan ellenőrzünk.

– De azért megtudtam belőle, mely helyszíneken fog Armstrong megjelenni, mikor, és milyen rendezvényen. Például, a csütörtök esti fogadás. Ott volt az az ezer vendég...

– És mi van velük?

– Volt köztük egy fekete hajú nő, aki jól megszorongatta

Armstrong kezét, és egész odahúzta magához, majdnem elveszítette az egyensúlyát is.

Froelich rámeredt. – Maga is ott volt?

Reacher megrázta a fejét. – Én nem, csak hallomásból tudom.

– Hogyan?

Reacher nem vett tudomást a kérdésről. – Maga látta, amikor ez történt?

– Csak videón – felelte Froelich. – utólag.

– Az a nő megölhette volna Armstrongot. Ez volt az első alkalom. Addig a pontig mindent elég jól csináltak. Csillagos ötös a Kapitóliumon végzett munkájukért.

Froelich megint szerényen elmosolyodott – Megölhette volna? Csak vesztegeti az időmet, Reacher. Ennél többet akarok, mint hogy megölhette volna. Végül is bármi megtörténhet. Belecsaphat egy villám az épületbe. Eltalálhatja egy meteor. Az univerzum tágulása megállhat, és elkezdhet visszafelé folyni az idő. Az a nő meghívott vendég volt. Adományokkal támogatta a pártot, és az ajtónál ellenőrizték a személyazonosságát.

– Mint John Malkovichét a filmben.

– Ezt már megbeszéltük.

– Mondjuk, hogy a nő ért a harcművészetekhez. Esetleg katonai kiképzést kapott. Tegyük fel, eltörhette volna Armstrong nyakát, mint egy ceruzát.

– Már megint „tegyük fel” .

– Tegyük fel, hogy valami fegyver volt nála.

– Nem volt. Két fémdetektoron is áthaladt.

Reacher a zakója zsebébe nyúlt, és kivett egy vékony kis barna tárgyat.

– Látott már ilyet? – kérdezte.

Úgy festett, mint egy tollkés, talán nyolc-kilenc centi hosszú lehetett, görbe nyéllel. Reacher megnyomott egy gombot, mire kipattant a barnás színű penge.

– Ez teljes egészében kerámiából készült – magyarázta. – Alapjában véve ugyanaz az anyag, mint amiből a csempe készül, de keményebb bárminél, a gyémántot kivéve. Az acélnál biztos, hogy keményebb és élesebb is. És a fémdetektor nem jelzi. Annál a nőnél lehetett volna egy ilyen. Akár Armstrong gyomrát is felhasíthatta volna, vagy elvághatta volna a torkát. Vagy a szemébe szúrhatta volna.

Odanyújtotta a kést. Froelich elvette és megvizsgálta.

– Egy Böker nevű cég gyártja – mondta Reacher. – Solingenben, Németországban. Jó drága, de nem megfizethetetlen, és aránylag könnyen hozzá lehet jutni.

Froelich megvonta a vállát. – Jó, vett egy kést, ez még nem bizonyít semmit.

– Ez a kés ott volt a bálteremben csütörtökön este. A fekete hajú nő a bal kezében szorongatta, amikor kezet fogott Armstronggal, és odahúzta magához. Armstrong gyomrától tíz centire volt.

Froelich rámeredt Reacherre. – Komolyan mondja? Ki volt az a nő?

– A párt egyik támogatója, Elizabeth Wrightnak hívják, és véletlenül épp egy Elizabeth nevű New jersey-i kisvárosba való. Négyezer dollárral segítette a kampányt, egy ezrest adott a saját nevében, a férje és a két gyerekük nevében. Egy hónapon át pénzes borítékokat osztogatott, nagy választási plakátot állított fel a kertjében, és a választás napján telefonügyeletet vállalt.

– És miért lenne nála kés?

– Tulajdonképpen nem nála volt.

Reacher felállt, és odasétált a szomszéd szobába nyíló ajtóhoz. Félig benyitott, aztán be is kopogott rajta.

– Jól van, Neagley, átjöhetsz – szólt be.

Az ajtó kitárult, és belépett egy harmincas éveinek vége felé járó, középmagas, vékony nő. Farmert viselt és szürke, hosszú ujjú pólót. Fekete haja volt, sötétbarna szeme. Kedves mosolya. A mozdulatai és az izmok a csuklójánál azt sejtették, hogy sok időt tölt az edzőteremben.

– Magát láttam a videofelvételen – mondta Froelich.

Reacher elmosolyodott – Bemutatom Frances Neagleyt. M. E. Froelich.

– Emmy? – kérdezte Frances Neagley. – Mint a tévés díj?

– Ezek kezdőbetűk – válaszolta Reacher.

Froelich rámeredt a nőre. – Ő meg ki? – kérdezte.

– A legjobb törzsőrmester, akivel valaha is együtt dolgoztam.

A szakértője minden közelharcmódszernek, amit csak el tud képzelni. Én halálosan félek tőle, az biztos. Akkoriban hagyta ott a sereget, amikor én, most pedig Chicagóban dolgozik biztonsági szakértőként.

– Chicago – ismételte meg Froelich. – Szóval azért kérte oda a csekket.

Reacher bólintott. – Mindent ő fizetett, mert nekem nincs hitelkártyám vagy csekk-könyvem, ahogy azt valószínűleg maga is tudja.

– És mi lett Elizabeth Wrighttal, New Jerseyből?

– Szépen megvettem ezeket a ruhákat. Jobban mondva maga vette meg nekem. Meg a cipőt és a napszemüveget titkosszolgálati egyenruhának. Elmentem a borbélyhoz. Mindennap borotválkoztam. Meggyőzően akartam festeni. Aztán meg kellett keresnem a reptéren egy New Jerseyből egyedül érkező nőt. Csütörtökön kimentem több newarki gép elé is. Figyeltem a tömeget, és megkerestem Miss Wrightot. Azt mondtam neki, a titkosszolgálat embere vagyok, adódott egy kis biztonsági probléma, és velem kell jönnie.

– Honnan tudta, hogy ő az?

– Nem tudtam, csak figyeltem az összes egyedül érkező nőt, aki a poggyászáért ment, és próbáltam a külsejéből és az öltözékéből következtetni. Hatodszorra sikerült eltalálni.

– És ő hitt magának?

– Nagyon jól álcáztam magamat. Két dollárért beszereztem ezt a kis fülhallgatót, látja? Béreltem egy fekete autót. Meggyőzően festettem, nekem elhiheti. Ő legalábbis hitt nekem. Meglehetősen izgatott is lett. Elhoztam ide, ebbe a szállodai szobába, és egész este itt őriztem, miközben Neagley átvette a helyét a fogadáson. Közben folyton úgy tettem, mintha a fülhallgatót hallgatnám, és időnként az órámba beszéltem, mintha mikrofon lenne.

Froelich Neagleyre pillantott.

– Nem véletlenül választottunk New Jersey-i személyt – vette át a szót a nő. – Az ottani jogosítványt a legkönnyebb hamisítani, tudta? Volt nálam egy laptop és egy kis színes lézernyomtató. Ezzel csináltam Reacher titkosszolgálati igazolványát is. Fogalmam sem volt, milyen az eredeti, de elég jól nézett ki, amit összehoztam. Aztán készítettem egy New Jersey-i jogosítványt a saját fényképemmel, kinyomtattam, lamináltam egy egyszerű kis gépezettel, amit egy írószerboltban vettünk hatvan dollárért, lesmirgliztem a szélét, kicsit összekaristoltam, hogy ne látszódjon túlságosan újnak. Aztán szépen felöltöztem, magammal vittem Miss Wright meghívóját, és lementem a földszintre. Simán bejutottam a bálterembe zsebemben a késsel.

– És?

– Elvegyültem a vendégek között, aztán amikor a közelembe került, megragadtam Armstrong kezét. Jó darabig szorongattam is.

Froelich a nőre meredt. – És hogy csinálta volna?

– A jobb kezét szorongattam a jobb kezemmel. Közel húztam magamhoz, amitől ő kicsit oldalt fordult, így simán kézre esett a nyakának a jobb oldala. A penge nyolc centis, átszúrhattam volna vele a nyaki artériát. Aztán kicsit még megforgatom benne, harminc másodperc alatt elvérzik. Egyetlen mozdulatomba került volna. Az emberei három méterre voltak onnan, utána persze elkaptak volna, de megakadályozni nem tudják.

Froelich sápadt volt és hallgatott. Neagley elfordította a tekintetét.

– A kés nélkül nehezebb lett volna – folytatta. – De nem lehetetlen. Eltörni a nyakát elég nehéz lett volna, mert meglehetősen izmos. Kellett volna egy ügyes mozdulat, hogy kimozdítsam az egyensúlyából, és ha az emberei elég gyorsak, közbeavatkozhattak volna. Úgyhogy azt hiszem, inkább azzal próbálkoztam volna, hogy egy erős ütést mérjek a gégéjére, olyan keményen, hogy eltörjem. A bal könyökömmel meg tudtam volna csinálni. Persze, ezután valószínűleg én előbb halott lettem volna, mint ő, de nagyon hamar megfulladt volna, hacsak nincs a helyszínen valaki, aki ott helyben, egy percen belül gégemetszést tud végezni. De gondolom, nem volt.

– Nem – mondta Froelich. – Nem volt. – Aztán elhallgatott.

– Sajnálom, hogy elrontottam a napját – mondta Neagley. – De hát maga szerette volna tudni, mik a gyenge pontjaik. Nincs értelme a biztonsági vizsgálatnak, ha nem mondjuk el az eredményt.

Froelich bólintott. – Mit súgott a fülébe?

– Azt mondtam.– „Kés van nálam”, csak a poén kedvéért. De csak nagyon halkan. Ha valaki megkérdezte volna, azt mondom, hogy azt súgtam.– „Később nálam?” Mintha ki akartam volna kezdeni vele. Gondolom, ez időnként elő szokott fordulni.

Froelich megint bólintott. – Időnként. Van még valami?

– A házában, otthon, biztonságban van – mondta Neagley.

– Ellenőrizték?

– Minden nap – mondta Reacher. – Kedd este óta ott voltunk a georgetowni háznál.

– Én nem vettem észre.

– Így is terveztük.

– Honnan tudta meg, hol lakik?

– Követtük a limuzinját.

Froelich erre nem mondott semmit.

– Jók a limuzinok – mondta Reacher. – Ügyes a vezetési taktikájuk.

– A péntek délelőtt különösen jó volt – tette hozzá Neagley.

– De a péntek hátralévő része nem volt túl fényes – folytatta Reacher. – Hiányzott a kellő koordináció, és így becsúszott egy nagy kommunikációs hiba.

– Hol?

– A washingtoni emberei hiába készítettek videofelvételt a fogadásról, nyilvánvaló, hogy a New York-iak nem nézték meg, ugyanis senkinek nem tűnt fel, hogy Neagley, aki estélyi ruhában megjelent a vendégek között, a fotósok között is ott volt a tőzsdeépület előtt.

– Megkerestem egy észak-dakotai újság weboldalát – vette át a szót Neagley. – Letöltöttem a címfej grafikáját, és ebből csináltam egy sajtóigazolványt. Lamináltam, és a nyakamba lógattam egy zsinóron. Böngésztem kicsit Manhattan használtcikk boltjaiban, és beszereztem egy jó használtnak látszó fényképezőgépet, amit egész idő alatt az arcom elé emelve tartottam, nehogy esetleg Armstrong kiszúrjon.

– Kéne egy listát vezetni a fotósokról, valahogy ellenőrizni, hogy kik vesznek részt egy-egy ilyen fotózáson – javasolta Reacher.

– Ezt nem tehetjük – felelte Froelich. – Alkotmányos jogokat sértene. Az első módosítás garantálja az újságíróknak a szabad hozzáférést, bármikor, amikor akarják. De mindegyiküket megmotoztuk.

– Nem volt nálam fegyver – mondta Neagley. – Csak úgy a szórakozás kedvéért csináltam, hogy bebizonyítsam, Armstrong közelébe tudok jutni. De lehetett volna nálam. Amilyen alapos az a motozás volt, akár egy aknavetőt is becsempészhettem volna.

Reacher felállt, és a komódhoz ment. Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy csomó fényképet. Hétköznapi, 13x18-as színes fotók voltak. Felmutatta az első képet. Alacsony szögből készült felvétel volt Armstrongról, ahogy ott áll a tőzsde előtt, a bejárat fölötti kőbe vésett felirat úgy lebegett a feje fölött, mint valami dicsfény.

– Ezt Neagley csinálta – közölte Reacher. – Szerintem nagyon jó kép. Talán el is adhatnánk egy magazinnak, legalább megtérülne valamennyi a költségeinkből.

Visszalépett az ágyhoz, leült, és odaadta a fényképet Froelichnek. A nő átvette és rábámult.

– A lényeg az, hogy másfél méterre sem voltam tőle – mondta Neagley. – Ha akarom, simán elintézhettem volna. Ez megint John Malkovich-helyzet, de ez nem számít.

Froelich némán bólintott. Reacher odaadta neki a következő fotót, mintha kártyát osztana. Szemcsés, teleobjektívvel készült felvétel volt, nyilván jó messziről csinálhatták, jóval az utca szintje felett lévő pontról. Armstrongot lehetett rajta látni a tőzsde előtt, apró folt a kép közepén. A feje köré golyóstollal egy célkeresztet rajzoltak.

– Ez számít a félnek – mondta Reacher. – Egy háromszáz méterre lévő irodaépület hatvanadik emeletén voltam. Még belül a rendőrségi kordonon, de olyan magasan, ahol már nem ellenőriztek.

– Fegyverrel?

Reacher megrázta a fejét. – Nem, de volt nálam egy fadarab, akkora és olyan formájú, mint egy puska. És persze fényképezőgép, jó nagy teleobjektívvel. De mindent úgy csináltam, mintha igazi lenne. Ki akartam próbálni, hogy lehetséges-e. Gondoltam, annak senki nem örülne, ha egy fegyver alakú tárggyal mászkálnék, úgyhogy szereztem egy nagy kartondobozt, amiben előzőleg egy monitor volt, és abba beleraktam a fadarabot, ferdén épp elfért a doboz egyik sarkától a másikig. Aztán szereztem egy kis kézitargoncát, arra felpakoltam, és így toltam be a liftbe, és úgy tettem, mintha jó nehéz lenne. Ugyanez a ruha volt rajtam, csak a fülhallgató és a napszemüveg nélkül. Találkoztam pár rendőrrel, de gondolom, azt hitték, csak valami szállító vagyok. Péntek volt, zárás után, az egész épület kellemesen nyugodt volt. Kerestem egy jó ablakot egy üres konferenciateremben. Kinyitni nem tudtam, úgyhogy ki kellett volna vágnom egy kis kör alakú üvegdarabot. De simán rálőhettem volna Armstrongra, ugyanúgy, ahogy ezt a fotót csináltam. Edward Fox-szituáció. Nyugodtan megléphettem volna.

Froelich vonakodva bólintott. – És ez miért csak félnek számít? – kérdezte. – Nekem úgy tűnik, simán elintézhette volna.

– Nem Manhattanben – rázta meg a fejét Reacher. – Háromszáz méterre voltam, és majdnem kétszáz méter magasságban. Több száz méter hosszúságú utat kellett volna megtennie a golyónak. Általában véve ez nekem nem lenne probléma, de a felhőkarcolók körül az állandó szél és a termáláramlatok miatt nagyon kiszámíthatatlan minden. Másodpercről másodpercre változik a helyzet. Emiatt az ember nem tud biztosra menni. Ami egyébként jó hír, Manhattanben egyetlen hozzáértő mesterlövész se próbálkozna ilyesmivel. Legfeljebb egy idióta, az meg úgyis eltévesztené.

Froelich megint bólintott, némileg megkönnyebbülten.

Szóval nem egy idióta aggasztja, gondolta Reacher. Csak egy profi lehet.

– Úgyhogy mondjuk, hogy összesen három találat, felejtsük el a felet. New York miatt ne aggódjon.

– De Bismarck már nem volt az – vette át a szót Neagley. – Úgy éjfél körül értünk oda, rendes utasszállító járatokkal, Chicagón keresztül.

– Egy mérföldre voltam magától, amikor felhívtam a zenész barátaim miatt – mondta Reacher.

Odaadta a következő két fotót. – Sötétben készültek, infravörös filmmel.

Az első képen Armstrongék családi házának hátsó frontja látszott. A színek homályosak és torzak voltak az infravörös felvétel miatt. De meglehetősen közeli kép volt, minden részlet tisztán kivehető rajta, ajtók, ablakok. Froelich még az egyik emberét is látta rajta, aki ott állt az udvarban.

– Maga hol volt? – kérdezte.

– A szomszéd kertjében – felelte Reacher. – Talán ötven méterre. Egyszerű éjszakai manőver. Bevett gyalogsági technika, egy kis csendesen lopakodás. Néhány kutya ugatott egy kicsit, de sikerült kikerülni őket. A rendőrök az autóban semmit nem vettek észre.

Neagley rámutatott a második képre. Ezen a ház elülső frontja volt látható. Ugyanolyan színek, ugyanolyan részletesség, ugyanabból a távolságból.

– Én az utca túloldalán voltam, egy garázs mögé húzódva.

Reacher kicsit előre hajolva magyarázott. – A terv az lett volna, hogy mindkettőnknél van egy M16-os, gránátvetővel. Mellé még valami automata fegyver, akár egy M6-os géppisztoly is, háromlábú állvánnyal. Bőven lett volna időnk felállítani. Foszfor gyújtógránátokat lőttünk volna ki a házra, egyszerre egyet-egyet elölről és hátulról, a földszintre. Armstrong vagy bennég az ágyában, vagy lelőttük volna, amikor kirohan az ajtón, vagy kiugrik az ablakon. Úgy hajnali négyre időzítettük volna. Totális lett volna a meglepetés. Óriási káosz tört volna ki. Az embereit, akik kint őrködtek, minden további nélkül elintézhettük volna. Az egész házat szilánkokra lőhettük volna, valószínűleg simán le is tudtunk volna lépni, legfeljebb utánunk erednek, és megpróbálnak üldözni, ami nem ideális egy ilyen környéken, de ha kis szerencsénk van, valószínűleg kereket oldhattunk volna. Megint Edward Fox.

Csönd lett.

– Nem hiszem el – mondta Froelich a képre meredve. – Lehetetlen, hogy ez pénteken éjjel készült volna. Valamelyik másik éjszaka volt. Nem is voltak ott.

Reacher nem válaszolt semmit.

– Ott voltak? – nézett rá Froelich.

– Nézze meg ezt. – Reacher odaadott egy másik fényképet. Teleobjektívvel készült. Froelich ott ült a garázs fölötti ablakban, kifelé bámult a sötétségbe, és a füléhez szorította a mobiltelefont. A testéből áradó hő furcsa vöröses, narancs és lila színekben játszott. De ő volt, semmi kétség. Olyan közelinek tűnt, mintha akár meg is érinthette volna, aki a fényképet készítette.

– Épp Newjersey-be telefonáltam – mondta halkan Froelich. – A zenész barátai minden baj nélkül útra keltek.

– Nagyszerű – mondta Reacher. – Köszönöm, hogy intézkedett.

Froelich mereven bámulta a három infravörös felvételt, egyiket a másik után, de nem szólt semmit.

– Tehát a fogadáson és otthon, a bismarcki házában egyértelmű alkalmuk lett volna megcsinálni – mondta Reacher. – Eddig kettő-null a rosszfiúknak. De a következő nap már kicsit bonyolultabb feladat volt, a kampánygyűlés a templomkertben.

Odanyújtotta az utolsó fotót is. Rendes film volt, magasból készült a felvétel. Armstrong volt rajta, télikabátban, ahogy átsétál a templomkert füvén. A késő őszi nap aranyszínű fénye hosszú árnyékot vetített mögé. Laza csoportban emberek vették körül, de a feje tisztán látható volt. Erre is célkeresztet rajzoltak tollal.

– A templomtoronyban voltam – mondta Reacher.

– A templom be volt zárva.

– Reggel nyolctól. De én már hajnali ötkor ott voltam.

– Mindent átkutattunk.

– Fent voltam, a harangoknál. Egy falétrán kellett felmászni, és át egy csapóajtón. A létrára borsot szórtam, a kutyák elvesztették a nyomot, és nem jöttek tovább.

– A helyi rendőrség egy egysége végezte a kutatást.

– Hanyagok voltak.

– Gondoltam rá, hogy lemondom ezt a rendezvényt.

– Azt kellett volna tennie.

– Aztán arra gondoltam, szólok Armstrongnak, hogy vegyen fel golyóálló mellényt.

– Nem számít, úgyis a fejére céloztam volna. Gyönyörű nap volt, Froelich, kristálytiszta, napos, teljes szélcsend. Hűvös, sűrű, igazi falusi levegő. Ötszáz méterre lehettem. Akár Armstrong szemét is eltalálhattam volna.

Froelich hallgatott.

– John Malkovich vagy Edward Fox? – kérdezte aztán.

– Először lelőttem volna Armstrongot, aztán még annyi embert, ahányat csak tudok három-négy másodperc alatt. Leginkább rendőröket, de egy-két nőt és gyereket is. Úgy céloztam volna, hogy csak megsebesítsem őket, talán a hasukba. Így a leghatásosabb. Vérző emberek hevertek volna mindenfelé, óriási pánik és tömeghisztéria tört volna ki. Valószínűleg elég időm lett volna, hogy a nagy kavarodásban eltűnjek. Tíz másodperc elég, hogy kirohanjak a templomból, és egy szempillantás alatt eltűnhettem volna a szomszédos házak között. Neagley ott várt kocsival. Ahogy meghallotta volna a lövéseket, beindítja a motort. Úgyhogy valószínűleg ez is Edward Fox-változat.

Froelich felállt, és az ablakhoz sétált. Tenyerével a párkányra támaszkodott, és kibámult az utcára.

– Ez katasztrofális – mondta.

Reacher nem felelt semmit.

– Azt hiszem, nem számítottam ilyen fokú összpontosításra. Nem tudtam, hogy mindent átfogó gerillaháborút indít.

Reacher megvonta a vállát – A merénylők nem feltétlenül a legkedvesebb emberek a világon. És itt ők diktálják a szabályokat.

Froelich bólintott. – És arra sem számítottam, hogy segítsége is lesz, főleg egy nő.

– Én figyelmeztettem – mondta Reacher. – Megmondtam, hogy ha előre számít bármire, akkor nem válik be a dolog. Nem számíthat rá, hogy a merénylők előre közölni fogják a terveiket.

– Tudom – bólintott Froelich. – Csak én egy magányos merénylővel számoltam, ez minden.

– Mindig egy csapat lesz – mondta Reacher. – Magányos merénylők nincsenek.

Az ablaküveg tükrében látta a nő ironikus félmosolyát. – Szóval maga nem hisz a Warren-jelentésnek?

Reacher megrázta a fejét. – És maga sem – mondta. – Egyetlen profi sem hiheti el, hogy Kennedyt egy magányos merénylő lőtte le.

– Hát, ma nem érzem magam túlságosan profinak.

Neagley felállt, odament, és leült az ablakpárkányra, Froelich mellé, a hátát az ablaknak támasztva.

– Nézze a dolgot összefüggéseiben – biztatta. – Nem olyan rossz ez. Reacher és én a hadsereg bűnügyinyomozó-osztályának szakemberei voltunk. Átestünk minden elképzelhető kiképzésen. És leginkább arra képeztek ki, hogy gondolkodjunk. Hogy legyünk találékonyak. És persze könyörtelenek és magabiztosak. Keményebbek, mint azok, akiknek az ügyeivel foglalkoznunk kellett, márpedig azok között aztán akadt egy-két igazán kemény fickó. Úgyhogy mi elég különlegesnek számítunk. Ilyen szakértő nincs több az egész országban talán tízezer embernél.

– Tízezer azért elég sok – jegyezte meg Froelich.

– A kétszáznyolcvanegy millióból? És hányan vannak köztük, akik a megfelelő életkorúak, akik épp kaphatóak egy ilyen merényletre, és akiknek megvan a motivációja? Statisztikailag szinte elhanyagolható kisebbség. Úgyhogy emiatt ne aggódjon. Akárhogy is vesszük, a feladata lehetetlen. Egyszerűen a kötelessége, hogy bizonyos értelemben sebezhetően hagyja Armstrongot. Azért, mert politikus. Meg kell jelennie a nyilvánosság előtt, ezt nem lehet kikerülni. Mi soha nem is álmodtunk volna arról, hogy ha védenünk kell valakit, annak megengedjük, hogy olyanokat műveljen, mint Armstrong. Szóba sem jöhetett volna.

Froelich visszafordult a szoba felé. Nyelt egy nagyot, aztán bizonytalanul biccentett, elnézve a távolba.

– Köszönöm, hogy vigasztalni próbál – mondta. – De most át kell gondolnom egyet-mást.

– A körkörös védelem sávja legyen legalább fél mérföld minden irányba, tartsa távol Armstrongtól az embereket, és legyen mindig négy testőr szó szerint karnyújtásnyira tőle. Ez minden, amit megtehet – összegezte Reacher.

Froelich megrázta a fejét. – Ezt nem tudom megtenni – mondta. – Ésszerűtlennek tűnne. Sőt antidemokratikusnak. És az elkövetkező három évben több száz ilyen hetünk lesz, mint ez volt. A három év leteltével pedig még rosszabb lesz a helyzet, mert az utolsó évben minden politikus ráhajt, hogy újraválasszák, úgyhogy még jobban lazítani kell majd a biztonsági intézkedéseken. Hét év múlva pedig elnöknek fogja jelöltetni magát. Látott már ilyen kampányt? Állandó nagygyűlések, fogadások, adománygyűjtő estek. Egy rémálom.

A szobában csönd lett. Neagley lekászálódott az ablakpárkányról, és a komódhoz sétált. Kivett két vékony dossziét abból a fiókból, ahol a fényképek is voltak.

– Egy írásos jelentés a tapasztalatainkról – mondta. – Néhány hasznos megfigyelés és szakmai javaslatok.

– Oké – bólintott Froelich.

Neagley felmutatta a második dossziét. – Ezek voltak a költségeink. Mindenről van számla. A csekket Reacher nevére állítsa ki, az ő pénzét költöttük.

– Oké – Froelich megint csak ennyit mondott. Átvette a dossziékat, és a mellkasához szorította őket, mintha megvédelmeznék valamitől.

– És ott van még Elizabeth Wright New Jerseyből – szólalt meg Reacher. – Róla se feledkezzen meg. Azt mondtam neki, kárpótlásul, amiért lemaradt a fogadásról, meg fogják hívni a beiktatási bálra.

– Oké – mondta Froelich harmadszor is. – Persze, a bálra, bárhová. Majd beszélek valakivel ez ügyben.

Aztán csak állt.

– Ez katasztrofális – ismételte meg újból.

– Lehetetlen a feladata – mondta Reacher. – Ne legyen túl szigorú magához.

Froelich bólintott. – Joe is mindig ezt mondta. Azt mondta, az adott körülmények között a kilencvenöt százalékos siker is győzelemnek számít.

– Kilencvennégy százalék – mondta Reacher. – Tizenhét elnökből egyet veszítettek el, mióta a titkosszolgálat vette át az őrzésüket. Ez hat százalékos kudarcarány. Nem olyan rossz ez.

– Kilencvennégy vagy kilencvenöt, mindegy – legyintett Froelich. – Azt hiszem, Joe-nak igaza volt.

– Joe-nak sok mindenben igaza volt, ha jól emlékszem.

– De alelnököt még soha nem veszítettünk el. Eddig legalábbis – mondta Froelich.

A hóna alá dugta a dossziékat, aztán összerendezgette a fényképeket a komód tetején. Fogta őket és berakta a táskájába. Aztán sorra egy-egy pillantást vetett a szoba négy falára, mintha a részleteket memorizálná. Szórakozott kis gesztus volt. Bólintott, minden különösebb ok nélkül, majd elindult az ajtó felé.

– Mennem kell – mondta.

Kisétált a szobából, és az ajtó halkan becsukódott utána. Egy darabig csönd volt. Aztán Neagley felállt az ágy széléről, lehúzogatta a pólója ujját, jó nagyot nyújtózkodott, magasba emelve a karját. Hátrahajtotta a fejét, és ásított egyet. A haja a vállára omlott. A póló széle felcsúszott a hasán. Reacher látta az izmokat a farmerja derekánál. Olyan kemény volt a hasa, mint egy teknős háta.

– Még mindig jól nézel ki – jegyezte meg.

– Te is ebben a feketében.

– Olyan, mint egy egyenruha – mondta Reacher. – Öt éve nem volt rajtam ilyen.

Neagley befejezte a nyújtózkodást. Lesimította a haját, és visszahúzogatta a helyére a póló szélét.

– Akkor végeztünk?

– Fáradt vagy?

– Teljesen kimerültem. Agyondolgoztuk magunkat, és tönkretettük ennek a szegény nőnek a napját.

– Milyennek találtad?

– Szimpatikus. És ahogy neki is mondtam, szerintem lehetetlen feladatot tűzött ki maga elé. Mindent egybevéve szerintem eléggé érti a dolgát. Nem hiszem, hogy bárki más jobban tudná csinálni. Szerintem ezt ő is tudja, de agyongyötri magát amiatt, hogy be kell érnie kilencvenöt százalékkal a száz helyett.

– Egyetértek.

– Ki ez a Joe nevű fickó, akit emlegetett?

– Egy régi barátja.

– Te ismerted?

– A bátyám. Együtt jártak.

– Mikor?

– Hat évvel ezelőtt szakítottak.

– És Joe milyen?

Reacher a földet nézte. Nem javította ki, hogy milyen volt.

– Olyan, mint én, kicsit civilizáltabb változatban.

– Akkor lehet, hogy veled is akar majd randizni. A civilizáltság túlértékelt erény. Lehet, hogy szívesen beszerezne téged is a gyűjteményébe.

Reacher nem mondott semmit. A szobában csönd lett.

– Azt hiszem, most hazamegyek – mondta Neagley. – Vissza Chicagóba, a valódi világba. De meg kell mondanom, nagyon kellemes volt megint veled dolgozni.

– Kis hazug.

– Nem, komolyan mondom.

– Akkor maradj még. Tíz dollárba fogadok, hogy egy órán belül vissza fog jönni.

Neagley elmosolyodott. – Minek, hogy randizni hívjon?

Reacher megrázta a fejét. – Nem, hogy elmesélje, valójában mi a problémája.

 

Negyedik fejezet

Froelich odasétált a járdaszélen parkoló Suburbanjéhez. A dossziékat bedobta az utasülésre. Beindította a motort, de a lábát erősen a fékpedálon tartotta. Elővette a táskájából a telefonját, és szétnyitotta. Bepötyögte Stuyvesant otthoni számát, de a hívásgombot nem nyomta be. A telefon türelmesen várakozott, a szám zöldesen világított a kis kijelzőn. Froelich kibámult a szélvédőn, és vívódott. Lenézett a telefonra. Aztán megint ki az utcára. Az ujját a gombon tartotta. Végül összecsukta a telefont, és odadobta a dossziék tetejére. Egyesbe kapcsolt, és elindult, a négy kerék hangosan megcsikordult. Balra fordult, aztán jobbra, és elindult az irodája felé.

A szobapincér visszament, hogy elvigye a tálcát. Reacher levette a zakóját, és beakasztotta a szekrénybe. Kihúzogatta a pólója alját a farmerből.

– Te voltál szavazni? – kérdezte Neagley.

Reacher megrázta a fejét. – Nem szerepelek a választói névjegyzékben. És te?

– Hát persze. Én mindig elmegyek szavazni.

– Armstrongra szavaztál?

– Az ember nem szavaz egy alelnökre. Talán csak a családtagjai.

– De az ő pártjára?

Neagley bólintott. – Igen. Te rájuk szavaztál volna?

– Azt hiszem – mondta Reacher. – Régebben hallottál valaha is erről az Armstrongról?

– Nem igazán. Különben érdekel a politika, de nem az a fajta vagyok, aki meg tudja nevezni mind a száz szenátort.

– Te jelöltetnéd magadat valamilyen posztra?

– A világ minden kincséért sem. Én szeretek a háttérben meghúzódni, őrmester voltam, és a lelkem mélyén mindig az is maradok. Soha nem akartam tiszt lenni.

– Pedig megvoltak hozzá a képességeid.

A nő egyszerre vállat vont és elmosolyodott. – Talán igen. De nem volt meg bennem a kellő ambíció. És tudod mit? Az őrmestereknek sok hatalom van ám a kezükben. Több, mint ahogy azt a magadfélék gondolják.

– Hé, én nagyon is tisztában voltam vele – mondta Reacher. – Nekem elhiheted.

– Nem fog visszajönni. Csak ülünk itt, jártatjuk a szánkat, és pocsékoljuk az időnket, én meg sorra lemaradok a chicagói gépekről. Úgyse jön vissza.

– Visszajön.

Froelich leparkolt az alagsori parkolóban, és elindult fel az irodába. Az elnökök védelme huszonnégy órás szolgálat, de azért a vasárnapok mégis egy kicsit különböznek a többi naptól. Az emberek másképp vannak öltözve. Más a légkör, kevesebbet csöng a telefon. Voltak, akik otthon töltötték a napot. Például Stuyvesant. Froelich becsukta maga után az iroda ajtaját, leült az íróasztalához, és kihúzott egy fiókot. Kivette belőle a dolgokat, amikre szüksége lesz, és belecsúsztatott mindent egy nagy barna borítékba. Aztán kinyitotta a dossziét, amiben Reacher költségei voltak, a végösszeget kimásolta egy sárga jegyzettömbre, a lap tetejére, és bekapcsolta az iratmegsemmisítőt. A dosszié teljes tartalmát belerakta laponként, aztán a másik dossziét is a szakmai javaslatokkal meg az összes fotót. Végül a dossziékat is megsemmisítette. Belekotort a papírcsíkokba, amik a hulladéktartóba potyogtak, és jól összekuszálta őket. Kikapcsolta a gépet, fogta a nagy borítékot, és visszaindult a parkolóba.

 

Reacher a hotelszoba ablakából látta meg a kocsit, ahogy befordult a sarkon, aztán lelassított Az utca üres volt, nem volt semmi forgalom. Késő délután, novemberi vasárnap Washingtonban. A turisták a szállodákban zuhanyoztak, készülődtek a vacsorához. Az itteni lakosok az otthonaikban újságot olvastak, meccset néztek a tévében, a számláikkal foglalkoztak, vagy a háztartási teendőikkel. A levegő egyre párásabb és ködösebb lett az este közeledtével. Az utcai lámpák pislákolva kezdtek életre kelni. A fekete Suburbannek már égtek a reflektorai. U alakban megfordult az út teljes szélességében, és megállt a várakozó taxiknak fenntartott helyen.

– Visszajött – szólalt meg Reacher.

Neagley odament mellé az ablakhoz. – Úgysem tudunk neki segíteni.

– Talán nem is segítséget kér.

– Akkor minek jönne vissza?

– Nem tudom. Konzultálni? Igazolni saját magát? Talán csak szeretné megbeszélni valakivel a problémáját. Tudod, ha megosztod valakivel, az olyan, mintha a teher felét levennék a válladról.

– Miért pont velünk akarna beszélni?

– Mert nem mi fizetjük, és mi nem rúghatjuk ki. És nem is vagyunk riválisok, nem pályázunk az állására. Tudod, milyenek belülről az efféle szervezetek.

– Szabad neki ezekről a dolgokról beszélni?

– Te soha nem beszéltél olyanokkal, akikkel nem lett volna szabad?

Neagley elhúzta a száját. – Néha előfordult. Például veled.

– Én pedig veled, ami még rosszabb volt, mert nem voltál tiszt.

– De megvoltak hozzá a képességeim.

– Az biztos – mondta Reacher lenézve az utcára. – Most csak ül a kocsiban.

– Telefonál. Felhív valakit.

A szobában megcsörrent a telefon.

– Úgy látszik, minket – mondta Reacher, és felvette a kagylót. – Még itt vagyunk – szólt bele. Aztán egy pillanatig hallgatott. – Oké – mondta, és lerakta a kagylót.

– Feljön? – kérdezte Neagley. Reacher bólintott, és visszament az ablakhoz. Épp meglátta, ahogy Froelich kiszáll a kocsiból. Egy nagyalakú boríték volt a kezében. Átsétált a járdán, aztán eltűnt a szeme elől. Két perc múlva meghallották a távoli kis csöngést, ami azt jelezte, hogy a lift megállt az ő emeletükön. Húsz másodperccel ezután kopogtak az ajtón. Reacher odament és kinyitotta, Froelich pedig besétált, és megállt a szoba közepén. Először Neagleyre nézett, aztán Reacherre.

– Beszélhetnénk egy percre négyszemközt? – kérdezte.

– Nem szükséges – felelte Reacher. – A válaszom igen.

– Még nem is tudja, mi a kérdés.

– Maga bízik bennem, mert bízott Joe-ban, Joe pedig bízott bennem. Most azt akarja tudni, hogy én bízom-e Neagleyben, hogy efelől is biztos lehessen, és a válaszom igen, teljes mértékben megbízom benne, tehát maga is nyugodtan bízhat benne.

– Oké – bólintott Froelich. – Tényleg ez volt a kérdés.

– Akkor vegye le a kabátját, és helyezze magát kényelembe. Még egy kávét?

Froelich kibújt a kabátjából, és ledobta az ágyra. Odament az asztalhoz, és lerakta a borítékot.

– Jólesne még egy kávé – mondta.

Reacher felhívta a szobapincért, és kért egy nagy kanna kávét három csészével, három csészealjjal és semmi mással.

– Eddig csak az igazság felét mondtam el – kezdte Froelich.

– Sejtettem – bólintott Reacher.

Froelich bocsánatkérően biccentett, és felemelte a borítékot.

Kinyitotta, és kihúzott belőle egy átlátszó műanyag irattartóban lévő papírlapot. Valami volt ráírva.

– Ez egy fénykép egy levélről, amit postán kaptunk – közölte.

Ledobta az asztalra. Reacher és Neagley pár centivel közelebb húzták a széküket, hogy megnézzék. A műanyag irattartó átlagos irodai holmi volt. Benne egy színes fotó, egy fehér papírlapról. Valami fafelületen feküdt, mellette egy favonalzó, hogy mutassa a méretarányokat. Átlagos, A/4-es papírlap volt. A közepénél pár centivel feljebb három szó: Meg fogsz halni. Élesen kirajzolódó, vastag betűk, számítógéppel kinyomtatva.

A szobában csönd lett.

– Mikor érkezett? – kérdezte Reacher.

– A választás utáni hétfőn – mondta Froelich. – Ajánlott levélben.

– Armstrongnak címezve?

Froelich bólintott. – A szenátusba. De ő még nem látta. Minden postai küldeményt felbontunk, ami az általunk védett személy nevére érkezik. Ami elfogadható, azt továbbítjuk neki. Erről úgy gondoltuk, nem elfogadható. Mi a véleménye róla?

– Két dolog. Először is, hogy a kijelentés igaz.

– Ha tehetek valamit ellene, akkor nem.

– Talán felfedezte a halhatatlanság receptjét? Mindenki meg fog halni, Froelich. Talán élhetünk száz évig, de nem örökké. Úgyhogy technikai szempontból ez a mondat egy ténymegállapítás. Pontos jóslat, legalább annyira, mint amennyire fenyegetés.

– Ami felvet egy kérdést – szólt közbe Neagley. – Van-e olyan intelligens a feladó, hogy szándékosan így fogalmazza meg?

– Mi lenne ezzel a célja?

– Például, hogy elkerülje a vád alá helyezést, ha elkapják. Hogy a pasas – vagy a nő – azt mondhassa: hé, ez nem fenyegetés volt, csak ténymegállapítás. A szakértői vélemények alapján le lehet vonni bármi következtetést a feladó intelligenciájáról?

Froelich kicsit meglepetten nézett rá, és némi tisztelettel.

– Rögtön rátérek – mondta. – És nagyjából biztosak vagyunk benne, hogy férfi.

– Miből?

– Rögtön rátérek – mondta megint Froelich.

– De miért aggasztja ez ennyire? – kérdezte Reacher. – Ez a második dolog, ami felmerül bennem. Az olyan fickók, mint Armstrong, nyilván zsákszámra kapnak postán fenyegetéseket.

Froelich bólintott. – Általában évente több ezret is. De legtöbbjüket az elnöknek címezik. Meglehetősen szokatlan, hogy egyenesen az alelnök címére érkezzen ilyen. És többnyire kis papírcetlikre írják őket, ceruzával. Rossz helyesírással, javításokkal. Ez nem olyan. Elejétől fogva kirítt a többi közül. Úgyhogy elég alaposan megvizsgáltuk.

– Hol adták fel?

– Las Vegasban – mondta Froelich. – Amivel nem megyünk sokra. Amerikán belül Las Vegasnak van a legnagyobb átutazó forgalma.

– Biztosak benne, hogy amerikai a feladó?

– Játék a százalékokkal. Még soha nem érkezett írásos fenyegetés külfölditől.

– És nem hiszik, hogy Las Vegas-i lakos lenne?

– Nagyon valószínűtlen. Úgy gondoljuk, azért utazott oda az illető, hogy ott adja fel.

– Miből gondolják? – kérdezte Neagley.

– A szakértői vélemények miatt. Nagyon látványosak a vizsgálati eredmények. Egy rendkívül óvatos és alapos fickóra utalnak.

– A részletek?

– Maga szakértő volt a hadseregben?

– Ő abban specialista, hogy kell eltörni emberek nyakát – szólt közbe Reacher. – De szerintem intelligens emberhez illően érdeklődött a többi dolog iránt is.

– Ne figyeljen oda rá – mondta Neagley. – Hathónapos kiképzésen vettem részt az FBI laboratóriumaiban.

Froelich bólintott – Ezt is elküldtük az FBI-nak. Az ő laborfelszereltségük sokkal jobb, mint a miénk.

Kopogtak az ajtón. Reacher felállt, odament, és kilesett a kukucskáló nyíláson. A szobapincér volt a kávéval. Reacher kinyitotta az ajtót, és átvette tőle a tálcát. Egy nagy kávéskanna három lefelé fordított csészével, három csészealjjal, tej, cukor és kanalak nélkül, és egy szál rózsaszín rózsa karcsú kis porcelánvázában. Reacher odavitte az asztalhoz a tálcát, Froelich pedig odébb tolta a fényképet, hogy legyen hely a kávénak. Neagley megfordította a csészéket, és töltött.

– És mire jutott az FBI? – kérdezte.

– A boríték teljesen tiszta volt – mondta Froelich. – Átlagos, barna, nagyméretű, ragasztós széllel, az a fajta, ami kis fémkapoccsal is zárható. A címet egy öntapadós címkére nyomtatták, valószínűleg ugyanazzal a nyomtatóval, mint a levelet. A papírlap nem volt összehajtogatva. A boríték ragasztós szélét csapvízzel nedvesítették meg. Nyálnyomok nem voltak, így DNS-mintát sem tudtak venni. A fémkapcson nem voltak ujjlenyomatok. Magán a borítékon ötféle ujjlenyomatot találtak. Három belőlük a postai dolgozóké. Az ujjlenyomatuk benne van a nyilvántartásban, mert a postahivatal dolgozói a kormány alkalmazásában állónak számítanak. A negyedik a szenátusi postázóban dolgozóé, aki átadta nekünk a levelet. Az ötödik a mi emberünké, aki felnyitotta.

Neagley bólintott. – Akkor a borítékot ejthetjük. Azon kívül, hogy a csapvízdolog elég elgondolkoztató. Úgy látszik, a pasas halad a korral, tájékozott és olvasott lehet.

– Na és maga a levél? – kérdezte Reacher.

Froelich felemelte a fényképet, és a lámpa felé tartotta.

– Nagyon furcsa – mondta. – Az FBI-laboratóriumban azt mondták, a papírt a Georgia-Pacific cég gyártja, fényes felületű, nyolcvan milligrammos, savmentes papír. A szokásos A/4-es méret A Georgia-Pacific a harmadik legnagyobb szállító az irodai piacon. Több száz tonna ilyen papírt adnak el hetente. Úgyhogy egyetlen papírlapot visszanyomozni teljes lehetetlenség. De egykét dollárral drágább, mint az átlagos írógéppapír, talán ez jelenthet valamit. Persze az is lehet, hogy nem.

– Na és a nyomtató?

– Hewlett-Packard lézernyomtató. A tintapatron festékanyagából meg tudják állapítani. Azt nem tudták megmondani, melyik modell, mert minden lézernyomtatójuk ugyanazt a festéket használja. A betűtípus Times New Roman, félkövér, a program Microsoft Works 4.5-ös, Windows 95-tel.

– Így le tudják szűkíteni egy programra?

Froelich bólintott. – Van egy emberük, aki erre szakosodott A betűkép nagyon finoman változik a különféle szövegszerkesztőknél. A szoftverírók vacakolnak az egyes betűk közötti távolsággal. Ha az ember elég hosszan vizsgálgatja, észrevehető a különbség, amit meg is lehet mérni, és ennek alapján be lehet azonosítani a programot. De ez sem segített sokat. Milliónyi számítógépen használnak Works 4.5-öt.

– Gondolom, ezen sem volt ujjlenyomat – szólt közbe Neagley.

– Hát, itt kezd nagyon fura lenni a dolog – mondta Froelich. Pár centivel odébb tolta a tálcát, és lefektette az asztalra a fényképet. A felső szélére mutatott. – Itt, a papír legszélén hintőpor mikroszkopikus maradványait találtuk. – Aztán két-három centivel lejjebb bökött. – Itt pedig két elkenődött hintőpornyomot, egyiket a papírlap színén, a másikat a visszáján.

– Gumikesztyű volt rajta – állapította meg Neagley.

– Pontosan – bólintott Froelich. – Eldobható gumikesztyű, amilyet az orvosok vagy a fogorvosok használnak. Ötvenes vagy százas dobozokban árulják. A belsejük hintőporozva van, hogy könnyebb legyen felhúzni. De a dobozba mindig kiszóródik egy kis hintőpor, úgyhogy a kesztyűk külsejére is rákenődik valamicske. A felső szélén levő por rá van égve a papírra, de az elkenődött nyomok nem.

– Oké – bólintott Neagley. – Szóval a fickó felhúzza a kesztyűt, kinyit egy új csomag papírt, a felső szélénél fogva kihúz egyet, amitől hintőporos lesz a széle, aztán beteszi a printerbe, és kinyomtatja a szöveget, amivel ráégeti a hintőport.

– Igen, mivel a lézernyomtató hőt bocsát ki – mondta Froelich. – A festékanyagot az elektrosztatikus vonzás viszi rá a papírra a kívánt betűk formájában, aztán a hővel véglegesen ráégetik. Ha jól tudom, egy pillanatig kétszáz fokos hőmérsékleten.

Neagley közelebb hajolt. – Aztán kiveszi a nyomtatóból a papírt, a mutatóujja és a hüvelykujja közé szorítva. Ez okozta az elkenődött nyomokat a papírlap elején és hátulján. Ezek nincsenek megégve, mert utólag kerültek rá. Szerintem ez otthoni számítógép volt, és nem munkahelyi.

– Miért?

– Ha elöl és hátul fogta meg a papírlapot, ez arra utal, hogy a papír vertikálisan jön ki a printerből, mint a kenyérszelet a pirítóból. Ha alul csúszna ki, mások lennének rajta a nyomok. És csak a kisebbfajta, otthon használatos Hewlett-Packard lézernyomtatók olyanok, hogy függőlegesen húzzák be a papírt. Nekem is ilyen van. Túl lassú ahhoz, hogy nagyobb mennyiség nyomtatásához lehessen használni. A festékkazetta csak 2500 oldalra elég. Amatőröknek való. Úgyhogy a fickó otthon csinálhatta, a saját kis dolgozószobájában.

Froelich bólintott. – Elég logikusan hangzik. Kicsit furcsa is lett volna, ha mások előtt csinálja gumikesztyűben.

Neagley elégedetten elmosolyodott, mintha jól haladnának. – Oké, tehát otthon van a dolgozószobájában, kiveszi a papírt a printerből, becsúsztatja a borítékba, és csapvízzel benedvesítve leragasztja, miközben még mindig rajta van a kesztyű. Így nincs ujjlenyomat.

Froelich arckifejezése megváltozott. – Nem egészen. Ez az a pont, ahol végképp kezd nagyon furcsa lenni. – Rámutatott a fényképen egy pontra a körmével, pár centivel a kinyomtatott szöveg alá, a lap közepétől kicsit jobbra. – Minek kéne itt lennie, ha ez egy normális levél lenne?

– Az aláírásnak – mondta Reacher.

– Pontosan – bólintott Froelich. A körmét ott tartotta, ugyanazon a helyen. – És itt találtunk egy hüvelykujjlenyomatot. Egy szép nagy, tiszta, jól kirajzolódó ujjlenyomat. Teljesen egyértelmű, hogy szándékosan nyomták oda. Erőteljes, pontosan függőlegesen elhelyezve, kristálytiszta. Túl nagy ahhoz, hogy nőé lehessen. A hüvelykujja lenyomatával szignálta a levelet.

Reacher kihúzta a fényképet Froelich mutatóujja alól, és szemügyre vette.

– Nem fognak találni semmit – mondta. – A fickó nyilván teljesen biztos benne, hogy sehol nincsenek nyilvántartva az ujjlenyomatai.

– Ez idáig semmit nem találtunk – mondta Froelich.

– Ez tényleg nagyon fura – mondta Reacher. – Szignálja a levelet a hüvelykujja lenyomatával, amit minden további nélkül meg mer tenni, mert nem szerepel semmilyen nyilvántartásban, viszont mindent elkövet, hogy a levélen vagy a borítékon sehol másutt ne legyen ujjlenyomat. Vajon miért?

– A hatás kedvéért? – szólt közbe Neagley. – Drámaiság? Rendmánia?

– Viszont ez megmagyarázza a drága papírt – mondta Reacher. – A sima felületű papíron jobban megmarad az ujjlenyomat. Az olcsó papír túl porózus.

– Mivel dolgoztak a laborban? – érdeklődött Neagley. – Jódgőzzel? Ninhidrinnel?

Froelich megrázta a fejét – Azonnal kimutatta a röntgenoszkóp.

Reacher egy darabig hallgatott, csak nézte a fényképet. Odakint közben teljesen besötétedett. Fényekben fürdő, nyirkos nagyvárosi sötétség. – És, mit tudnak még? – kérdezte aztán Froelichtől. – Miért kell mindent harapófogóval kiszedni magából?

– Miért, kéne hogy legyen még valami? – nézett rá Neagley.

Reacher bólintott.

– Kell, hogy legyen még valami – mondta. – Úgy értem, jó, persze, ez elég ijesztő, izgalmas és érdekes, de egyértelmű, hogy Froelich nagyon meg van ijedve valami miatt.

Froelich felsóhajtott, fogta a borítékot, és kivett egy második fényképet. Minden tekintetben hasonló volt az elsőhöz. A fényképen egyetlen fehér papírlap. Rajta öt kinyomtatott szó: Armstrong alelnök meg fog halni. A papírlap most valami más felületen feküdt, és egy másik vonalzó volt melléfektetve. Szürke furnér asztallap, a vonalzó átlátszó műanyag.

– Gyakorlatilag mindenben ugyanolyan – mondta Froelich. – A szakértői vizsgálatok ugyanazt mutatták ki. És ugyanaz a hüvelykujjlenyomat szerepel az aláírás helyén.

– És?

– A főnököm íróasztalán találtuk meg – folytatta Froelich. – Egyik reggel egyszerűen csak ott feküdt. Boríték nélkül, csak ez a papírlap. És egész egyszerűen elképzelni sem tudjuk, hogyan kerülhetett oda.

Reacher felállt, és odament az ablakhoz. Megkereste a függönyhúzó zsinórt és behúzta a sötétítőfüggönyt. Nem volt rá semmi különösebb oka, csak valamiért úgy érezte, ezt kell tennie.

– Mikor találták meg a levelet? – kérdezte.

– Három nappal az első érkezése után – felelte Froelich.

– És maguknak címezve – mondta Neagley. – Nem személyesen Armstrongnak. Vajon miért? Hogy komolyan vegyék az elsőt?

– Már amúgy is komolyan vettük – mondta Froelich.

– Armstrong mikor indul Camp Davidbe? – kérdezte Reacher.

– Ma este ott vacsorázik – mondta Froelich. – Talán egy ideig még elbeszélgetnek utána. Éjfél után repül vissza, azt hiszem.

– Ki a maga közvetlen főnöke?

– Stuyvesantnak hívják – mondta Froelich. – Mint a cigarettamárka – tette hozzá.

– Elmondta neki, mi folyt az utóbbi öt napban?

Froelich megrázta a fejét. – Úgy döntöttem, inkább nem.

– Ez bölcs volt – mondta Reacher. – És pontosan mit vár most tőlünk?

Froelich egy darabig hallgatott.

– Nem is tudom igazán. Én is ezt kérdezgetem magamtól hat napja, mióta eldöntöttem, hogy megkeresem magát. Egy ilyen helyzetben igazából mit akarhatok? Arra jutottam, hogy valójában csak azt szeretném, hogy legyen valaki, akivel megbeszélhetem a dolgokat. Leginkább Joe-val szeretnék beszélni. Merthogy ez az ügy enyhén szólva bonyolult. Ezt nyilván maguk is látják. És Joe ki tudná bogozni. Ő nagyon okos volt.

– Azt akarja, hogy én legyek Joe? – kérdezte Reacher.

– Nem, azt szeretném, ha Joe még mindig élne.

Reacher bólintott. – Mind a ketten ezt szeretnénk. De nem él.

– Akkor talán maga a második legjobb.

Froelich megint elhallgatott.

– Sajnálom – mondta aztán. – Ez nem vette ki túl jól magát.

– Meséljen nekem azokról a kollégáiról, akikről azt mondta, kicsit neandervölgyiek.

Froelich bólintott. – Először én is rájuk gyanakodtam.

– Elég magától értetődő feltételezés – mondta Reacher. – Valaki féltékeny lett magára, és bosszút akar állni, kitalálja ezt a fenyegetősdit, remélve, hogy sikerül bolondot csinálni magából, és végül megtörik a nyomás alatt.

– Először én is erre gyanakodtam – ismételte meg Froelich.

– És vannak jelöltjei?

Froelich vállat vont. – Első ránézésre egyikük sem. De ha jobban megnézem, bármelyikük lehet. Hatan vannak az irodában, akik esélyesebbek lettek volna az előléptetésre, és akiket megelőztem. Mindegyiküknek vannak barátaik, szövetségeseik, támogatóik az alacsonyabb szinteken. Mint egy hálózat a hálózaton belül. Akárki lehetne.

– Nincs valami megérzése?

Froelich megrázta a fejét. – Nincs egy bizonyos jelöltem. Ezenkívül mindegyiküknek nyilván van tartva az ujjlenyomata. Ez az alkalmazás egyik feltétele a titkosszolgálatnál. Továbbá ez az időszak a választás és a beiktatás között rendkívül elfoglalt. Egy pillanatnyi szabadidőnk sincs. Senkinek nem lett volna ideje a hétvégére Vegasba utazni.

– Nem kellett rá egy hétvége. Egy nap alatt is megcsinálhatta, odamegy, visszajön.

Froelich nem felelt semmit.

– És fegyelmi problémák nem adódtak? – kérdezte Reacher. – Nincs valaki, akinek nem tetszik, ahogy maga irányítja őket? Előfordult már, hogy kiabálnia kellett valakivel? Van valaki, aki nem jól végzi a munkáját?

Froelich a fejét rázta. – Egy-két változtatást végrehajtottam, beszéltem pár emberrel, de nagyon tapintatosan. De az ujjlenyomat nem egyezik senkiével, úgyhogy ez nem érdekes. Szerintem valódi, kívülről jövő fenyegetéssel állunk szemben,

– Szerintem is – szólt közbe Neagley. – De kell, hogy legyen egy belső segítségük is, nem? Ki más tudna szabadon járni-kelni az épületben, és otthagyni valamit a főnöke íróasztalán?

Froelich bólintott. – Szeretném, ha eljönnének körülnézni nálunk az irodában. Lehetséges lenne?

 

A hivatali Suburbannel tették meg a rövid utat, Reacher elterpeszkedett hátul, Neagley előre ült Froelich mellé. Az éjszakai levegő nyirkos volt, félig esti köd, félig szemerkélő eső. Az utak csillogtak a nedvességtől és a rájuk vetülő narancsszínű fényektől. A kerekek csikorogtak a nedves aszfalton, az ablaktörlő ide-oda csapódott. Reacher meglátta a Fehér Ház előtti fémkorlátokat és a Pénzügyminisztérium épületét, aztán Froelich befordult egy sarkon, behajtott egy keskeny sikátorba, és az előttük nyíló parkolóbejárat felé tartott. Meredek rámpa vezetett lefelé, mellette kis üvegfülkében egy őr. Éles fehér fényben úszott minden. Alacsony mennyezet, vaskos betonoszlopok. Froelich leparkolt a Suburbannel egy sor végén, ahol hat ugyanilyen autó állt. Itt-ott egy-egy Lincoln, és különböző évjáratú és méretű Cadillacek, az ablakukon ormótlan, utólag felszerelt kerettel, amivel a golyóálló üveget rögzítették. Minden kocsi fekete volt és fényes, a parkolóban minden fehérre volt festve, a falak, a mennyezet és a padlózat is. Olyan volt minden, mintha egy fekete-fehér fénykép lenne. Volt egy ajtó kis dróthálóval védett ablakocskával. Froelich ehhez kísérte őket, aztán felmentek egy keskeny mahagóni lépcsőn, amely az első emeleti előcsarnokba vitt. Márványoszlopok és egy liftajtó.

– Maguknak nem igazán lenne szabad itt lenniük – mondta Froelich. – Úgyhogy ne szóljanak senkihez, maradjanak mindig a közvetlen közelemben, és szedjük a lábunkat, rendben? – Kicsit hallgatott, aztán még hozzátette: – De előbb jöjjenek, mutatok valamit.

Átvezette őket egy másik jellegtelen ajtón, aztán egy sarkon befordulva egy hatalmas, homályos terembe jutottak, amely akkorának tűnt, mint egy futballpálya.

– Ez az épület fő előcsarnoka – magyarázta Froelich. A hangja visszhangzott az üres márványteremben. Gyenge volt a világítás, a fehér márvány inkább szürkésnek tűnt a félhomályban.

– Itt – mondta Froelich.

A falakon hatalmas márványtáblák voltak, a szélükön klasszikus stílusban bevésett díszítéssel. Amelyik alatt megálltak, annak az állt bevésve a tetején: Az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma. Két és fél, három méter hosszú volt a felirat. Alatta egy másik felirat: Dicsőségtábla. Aztán a bal felső sarokban kezdődött a nevek és dátumok listája. Talán három-négy tucat volt belőlük. Az utolsó előtti a névsorban J. Reacher, 1997. A legutolsó M. B. Gordon, 1997. Aztán jó sok üres hely következett, még másfél hasáb.

– Ez Joe – mondta Froelich. – Ez a mi emlékművünk neki.

Reacher felnézett a bátyja nevére. Szépen volt bevésve. Minden betű úgy öt centi hosszú és aranyozott. A márvány hidegnek látszott, erezett és foltos volt. Aztán felvillant a lelki szemei előtt Joe arca: talán tizenkét éves lehetett, egy reggelinél vagy ebédnél az asztal mellett. Mindig egy szempillantással gyorsabban értette meg a vicceket másoknál, és mindig egy szempillantással később kezdett el nevetni rajtuk. Aztán azt látta maga előtt, ahogy elindul otthonról, ami akkoriban egy barakk volt valami forró helyen. Az inge nedves az izzadságtól, a vállán a táskája, és indul a tűzvonalba, és tízezer mérföldes útra West Pointba. Aztán ahogy ott állnak az anyjuk sírja mellett a temetésén. Ez volt az utolsó alkalom, amikor élve látta Joe-t. Egyszer találkozott Molly Beth Gordonnal is, közvetlenül a halála előtt. Okos, eleven, szőke nő volt. Eléggé hasonlított Froelichhez.

– Nem, ez nem Joe – mondta Reacher. – És nem is Molly Beth Gordon. Ezek csak nevek.

Neagley rápillantott. Froelich pedig nem felelt semmit, csak visszakísérte őket a kisebbik előcsarnokba, ahol a liftajtó volt. Felmentek három emeletet, és egy másik világban találták magukat. Csupa keskeny folyosó, alacsony álmennyezetek, puritán berendezés. A mennyezeten akusztikus panelek, halogénvilágítás, fehér linóleum, szürke szőnyegek, Az irodák kis fülkékre osztva, vállmagasságig érő mozgatható panelekkel. Telefonok, faxok, papírhalmok, számítógépek mindenfelé. Mindent betöltött a nyüzsgés és a munka zaja: a számítógépek és a légkondicionálók halk zúgása, a modemek fojtott bugása, a telefonok csöngése. Egy nagy ajtón belépve egy recepciós helyiségben találták magukat, ahol az íróasztal mögött egy öltönyös férfi ült. A vállához szorítva egy telefonkagylót tartott, és valamit írogatott egy füzetbe. Épp csak csodálkozó pillantást vetett rájuk, és szórakozottan odabiccentett üdvözlésül.

– Az ügyeletes – mondta Froelich. – Huszonnégy órában dolgoznak, három műszakban váltják egymást. Ennél az íróasztalnál mindig ül valaki.

– Ez az egyetlen bejárat? – kérdezte Reacher.

– Hátul van egy tűzlépcső – mondta Froelich. – De ebből ne következtessen semmire. Látja azokat a kamerákat?

A mennyezetre mutatott. Miniatűr megfigyelő kamerák voltak felszerelve, amelyek szemmel tartottak minden egyes ajtót.

– Ezeket nem lehet kikerülni – válaszolta Froelich.

Ezután még beljebb vezette őket az épület gyomrába hol jobbra, hol balra kanyarogva a folyosókon, míg végül megérkeztek az emelet leghátsó részére. Hosszú, keskeny folyosó következett, amely végül kiszélesedett egy ablak nélküli, négyszögletes helyiséggé. Az egyik oldalsó falnál egy titkárnő kis egyszemélyes irodája volt berendezve: íróasztal, irattartó szekrények, polcok telerakva gyűrűs irattartókkal és halmokban álló papírokkal. A falon az elnök képe, a sarokban egy összetekert amerikai lobogó, a zászló mellett egy állófogas. Semmi más. Minden nagyon rendes volt. Minden a helyén. A titkárnő íróasztala mögött nyílt egy vészkijárat. Erős ajtó, rajta kis fémtáblácskán egy menekülő figura rajzolva zölddel. Az ajtó felett megfigyelőkamera. Úgy meredt előre, mint egy soha nem pislogó üvegszem. A titkárnő íróasztalával szemben egy sima ajtó, csukva.

– Ez Stuyvesant irodája – mondta Froelich.

Kinyitotta az ajtót, és bevezette őket. Felkattintott egy kapcsolót, mire erős halogénfény árasztotta el a helyiséget. Aránylag kicsi volt, kisebb, mint a kinti előszoba. Egy ablaka volt, rajta összecsukva a fehér szalagfüggöny.

– Az ablakot ki lehet nyitni? – kérdezte Neagley.

– Nem – felelte Froelich. – Egyébként is a Pennsylvania Avenue-ra néz. Ha itt próbálna valaki felmászni három emelet magasba egy kötélen, biztos, hogy észrevennék.

Az irodát egy hatalmas íróasztal uralta. Szürke, műanyag lapja teljesen üres volt. Előtte pontosan derékszögbe állítva egy nagy bőr karosszék.

– Nem használ telefont? – csodálkozott Reacher.

– A fiókban tartja – magyarázta Froelich. – Úgy szereti, ha az íróasztala teljesen üres.

A fal mellett magas irattartó szekrények álltak, az előlapjuk ugyanolyan szürke, mint az íróasztal. Volt két bőrborítású szék a látogatóknak. Ezenkívül semmi más. Nyugodt helynek tűnt, és rendszerető elméről árulkodott.

– Szóval, a postán érkezett fenyegető levél hétfőn jött meg, egy héttel a választás után. Aztán szerdán este Stuyvesant úgy fél nyolc körül hazament. Az íróasztalát üresen hagyta. A titkárnője fél órával később távozott. Mielőtt elment volna, még benézett egy pillanatra az irodába, ahogy mindig szokta. Azt mondja, az íróasztal teljesen üres volt. Nyilván észrevette volna, ha van rajta egy papír: szemet szúrt volna neki.

Reacher bólintott. Az íróasztal úgy festett, mint egy csatahajó fedélzete, készen arra, hogy az admirális megtekintse. Még egy porszem is szemet szúrt volna rajta.

– Csütörtökön reggel nyolckor megjött a titkárnő – folytatta Froelich. – Egyenesen a saját íróasztalához ment, és nekilátott a munkának. Stuyvesant irodájába nem nyitott be. Nyolc után tíz perccel megérkezett Stuyvesant is. A kezében aktatáska, esőkabát volt rajta. A kabátot leveszi és felakasztja a fogasra. Beszél a titkárnőjével, közben az aktatáskáját állítva az asztalára teszi, valamit megbeszélnek, aztán besétál az irodájába. Nem vitt magával semmit, a táskáját otthagyta a titkárnő asztalán. Négy-öt másodperccel később megint kijött. Behívta a titkárnőt. Mind a ketten azt mondják, hogy a papír ekkor ott feküdt az asztalon.

Neagley körbenézett az irodában, szemügyre vette az íróasztalt, felmérte a távolságot az ajtó és az asztal között.

– Csak az ő vallomásuk áll rendelkezésre? – kérdezte. – Vagy a kamerák videofelvételt is készítenek?

– Igen – bólintott Froelich. – Minden kamerához külön videomagnó csatlakozik. Megnéztem a felvételeket, minden úgy történt, ahogy ők mondják.

– Szóval egyikük sem tehette oda a papírt, hacsak nem összejátszanak, és mind a ketten benne vannak.

– Ez nem valószínű.

– Akkor ki tehette? – kérdezte Reacher. – Mi látható még a videofelvételen?

– Csak a takarítók.

 

Froelich visszakísérte őket a saját irodájába, és kivett három videokazettát az íróasztalfiókjából. Odalépett egy polchoz, ahol egy printer és egy fax közé beszorítva volt egy kisképernyős Sony tévé beépített videóval.

– Ezek a másolatok – mondta. – Az eredeti felvételeket elzártuk. Minden kazettára hat órányi felvétel kerül, a videomagnók időzítővel működnek. Reggel hattól délig, déltől délután hatig, hattól éjfélig, éjféltől reggel hatig, aztán kezdődik elölről.

Egy fiókból kikereste a távirányítót, és bekapcsolta a tévét. Berakta az első kazettát. Kis kattanás és surrogás hallatszott, majd halvány kép jelent meg a képernyőn.

– Ez a szerda esti felvétel, hat órától kezdődően.

A kép szürke és elmosódott volt, a részletek alig kivehetőek, de azért még elfogadható élességű. A titkárnő feje fölött elhelyezett kamera mutatta a teljes területet az íróasztal előtt. A nő az asztalnál ült és telefonált. Elég idősnek látszott, ősz haja volt. Stuyvesant ajtaja a kép jobb oldalán látszódott. Be volt csukva. A kép bal alsó sarkában apró dátum-és időpontkijelző. Froelich megnyomta az előretekerő gombot. A titkárnő ősz feje komikus gyorsasággal mozgott ide-oda. A kezét fel-le kapdosta, ahogy befejezte a telefonbeszélgetéseket, majd újakat kezdett. Valaki megjelent, és átadott neki egy levélcsomót, aztán megfordult és elsietett. A titkárnő egy gép gyorsaságával szétválogatta a postát. Minden borítékot felnyitott, a tartalmukat szép rendes halomba rakta, aztán elővett egy bélyegzőt és egy festékpárnát, és minden levél tetejére rábélyegzett valamit.

– Most mit csinál? – kérdezte Reacher.

– A beérkezés dátuma – magyarázta Froelich. – Nálunk minden a pontos papírmunkától függ. Ez mindig is így volt.

A titkárnő a bal kezével lapozgatott a levelek között, a jobbjával pedig pecsételt. A felgyorsított szalagon villámgyorsak voltak a mozdulatai. A kép alsó sarkában végig ott volt a dátum, az időt jelző számok pedig olyan gyorsan peregtek, hogy épp csak követni lehetett. Reacher elfordult a tévé képernyőjétől, és körbenézett Froelich irodájában. Tipikus kormányhivatali helyiség, á civil megfelelője azoknak az irodáknak, amilyenekben ő töltött annyi évet. Minden feltűnően egyszerű, strapabíró műszálas szőnyeg, furnérlemezes bútorok, a telefon-és számítógép-vezetékek gondosan, fehér műanyag védőburkolattal ellátva. Volt egy üvegajtós szekrény, benne vagy egy méter hosszan sorakoztak mindenféle kézikönyvek. A szobának nem volt ablaka, de Froelich azért tartott egy cserepes növényt. Egy műanyag cserépben kókadozott az íróasztalon, kiszáradva, sápadtan küzdött az életéért. Fényképek, emléktárgyak nem voltak. Semmi személyes, kivéve az egészen halvány parfümillatot a levegőben és a szék szövethuzatát.

– Most jön az, amikor Stuyvesant hazaindult – szólalt meg Froelich.

Reacher az időjelzőre pillantott, és látta, hogy a számok száguldva átrohannak a hét harmincon. Stuyvesant kilépett az irodájából, háromszoros gyorsasággal. Magas férfi volt, széles vállú, kicsit hajlott, a halántékánál őszült. Egy vékony aktatáska volt nála. Abszurd energikussággal mozgott a felgyorsított felvételen. Odarohant a fogashoz, és levett róla egy fekete esőkabátot. A vállára terítette, aztán visszarohant a titkárnő íróasztalához. Hirtelen odahajolt, mondott valamit, aztán kiszáguldott a képből. Froelich még jobban megnyomta a gyors előretekerő gombot, és a sebesség a kétszeresére fokozódott. A titkárnő ide-oda ingadozott a széken. Az időszámláló pörgött. Amikor hét óráról átváltott nyolcra, a titkárnő felállt, és Froelich megint lelassította a képet, hogy láthassák, ahogy egy pillanatra benéz Stuyvesant irodájába. A kezét le sem vette a kilincsről, és egyik lábát egy pillanatra felemelve a földről belesett az ajtón, aztán azonnal be is csukta. Körbeszaladgált az előszobában, összeszedte a táskáját, az ernyőjét és a kabátját, majd eltűnt a folyosó félhomályában. Froelich megint még gyorsabbra vette. A számláló gyorsan pörgött, de a képen nem változott semmi. Az elhagyatott iroda néma volt és nyugodt, csak az idő haladt előre.

– Mikor szoktak jönni a takarítók? – kérdezte Reacher.

– Valamivel éjfél előtt – mondta Froelich.

– Ilyen későn?

– Éjszakai műszak. Nálunk minden huszonnégy órában zajlik.

– És addig nem lehet látni semmit a felvételen?

– A világon semmit.

– Akkor tekerje előre.

Froelich nyomkodta a gombokat, és gyorsan előretekert, néha kicsit lelassított, hogy ellenőrizze a időszámlálón, hol tartanak. Tizenegy óra ötven perckor normál sebességre állította a kazettát A számláló másodpercenként számolt. Tizenegy óra ötvenkét perckor valami mozgolódás látszott a folyosó végénél. Három ember bukkant elő a félhomályból. Két nő és egy férfi, mindnyájan sötét színű overallban. Mexikói származásúnak tűntek. Alacsonyak voltak és zömökek, sötét hajúak, az arcuk sztoikusan nyugodt. A férfi egy kocsit tolt, rajta fekete szemeteszsák a kocsi elején kiálló fémkarikához erősítve, tálcák törlőrongyokkal, tisztítószeres flakonokkal. Az egyik nő egy porszívót cipelt. A hátára volt erősítve, mint egy hátizsák. A porszívónak hosszú csöve volt, a feje széles. A másik nő egyik kezében vödröt vitt, a másikban felmosót, ami négyszögletes, szivacsos fejben végződött, a nyelén valami bonyolult kis szerkezet, amivel ki lehetett préselni belőle a felesleges vizet. Mindhárom takarító gumikesztyűt viselt. A kesztyűk sápadtan világítottak a kezükön. Egészen világossárga műanyagból lehettek. Mind a hárman fáradtnak tűntek, mint az éjszakai munkások általában. De látszott rajtuk, hogy tiszták, rendesek és profik. A hajuk rendesen vágva, és az arcukra az volt írva: Tudjuk, hogy ez nem a világ legizgalmasabb munkája, de akkor is rendesen megcsináljuk. Froelich megállította a szalagot, és kimerevítette a képet, ahogy megközelítik Stuyvesant irodájának ajtaját.

– Kik ezek az emberek? – kérdezte Reacher.

– A mi alkalmazottaink. A városban a legtöbb irodaházban külsősök végzik szerződéssel a takarítást, minimálbérért, minden juttatás nélkül, és állandóan változik a takarítószemélyzet. Mint mindenhol a világon. De mi saját takarítóbrigádot alkalmazunk. Szükségünk van rá, hogy maximálisan megbízhatóak legyenek. Egyszerre mindig két brigádot tartunk. Alapos felvételi beszélgetésen esnek át, ellenőrizzük a hátterüket, és csak akkor juthatnak be ide, ha tényleg rendes emberek. Aztán jól megfizetjük őket, fizetjük az egészségügyi ellátásukat, fizetett szabadságot kapnak, mindent, ami jár. Ugyanúgy tagjai a szervezetnek, mint mindenki más.

– És ők ezt értékelik?

Froelich bólintott. – Igen, általában kiválóan dolgoznak.

– De úgy gondolja, ezek a takarítók csempészték be a levelet.

– Más megoldás nincs.

Reacher a képernyőre mutatott. – És hol lehet a levél most?

– Lehet, mondjuk, a szemeteszsákban. Lehet, hogy műanyag irattartóban oda van ragasztva a tálca aljára. Vagy a fickó hátára az overallja alatt.

Froelich benyomta az indítógombot, és a szalag továbbhaladt. A takarítók bementek Stuyvesant irodájába. Az ajtó becsukódott mögöttük. A kamera mutatta tovább az üres előszobát, az idő haladt, eltelt öt perc, hét, nyolc. Aztán vége lett a szalagnak.

– Most van éjfél – mondta Froelich.

Kivette a kazettát, és berakta a másodikat. Lenyomta a gombot. A dátum átváltott csütörtökre, és pontban éjfélkor kezdődött az időszámláló. Aztán csak haladt előre, eltelt két perc, négy, hat.

– Nagyon alaposak, az biztos – jegyezte meg Neagley. – A mi takarítóink ennyi idő alatt az egész épülettel végeznek. Épp csak összesöprögetnek kicsit, és kész.

– Stuyvesant szereti, ha minden tiszta és rendes – mondta Froelich.

Éjfél után hét perccel az ajtó kinyílt, és a takarítók kijöttek.

– Tehát úgy gondolja, a levél most már ott van az asztalon? – kérdezte Reacher.

Froelich bólintott. A képen az látszott, hogy a takarítók a titkárnő előszobájában kezdenek takarítani. Semmit nem hagytak ki. Mindent alaposan leporoltak, letörölgettek, kifényesítettek. A szőnyeg minden négyzetcentiméterét ki porszívózták. A papírkosár tartalmát a szemeteszsákba ürítették. Már kétszer akkorára dagadt, mint előzőleg volt. A férfin látszott, hogy kicsit ziláltabb a sok munkától. Lassan tolta visszafelé a kocsit, a nők vele együtt haladtak. Éjfél után tizenhat perccel eltűntek a folyosón, és a kép megint mozdulatlanná dermedt, mint az érkezésük előtt.

– Ennyi – mondta Froelich. – Ezután semmi nem történik az elkövetkező öt óra és negyvennégy perc alatt. Aztán ismét kazettacsere következik, és megint semmi egészen reggel nyolcig, amikor megérkezik a titkárnő, aztán minden úgy zajlik, ahogy ő és Stuyvesant elmondta.

– Ahogy az el is várható – szólalt meg hirtelen egy hang az ajtóban. – Remélem, hinni lehet a szavunknak. Végül is huszonöt éve állok a kormány alkalmazásában, a titkárnőm meg talán még nálam is régebb óta.

 

Ötödik fejezet

Az ajtóban álló férfi csak Stuyvesant lehetett, semmi kétség. Reacher rögtön felismerte a videofelvétel alapján. Magas volt, széles vállú, ötvenes, még mindig elég jó formában. Kellemes vonások, fáradt szemek, öltönyt és nyakkendőt viselt, a vasárnap ellenére. Froelich aggodalmas pillantást vetett rá. Stuyvesant viszont Neagleyre bámult.

– Magát láttam a videofelvételen – mondta. – Ott volt a bálteremben a csütörtök esti fogadáson.

Látszott rajta, hogy töri a fejét a magyarázaton, száguldanak az agyában a lehetőségek. Aztán alig észrevehetően bólintott, mintha valami értelmes magyarázatra jutott volna. Egy pillanattal később továbbsiklott a tekintete Reacherre, aztán beljebb lépett a szobába.

– Maga pedig Joe Reacher öccse – állapította meg. – Nagyon hasonlít rá.

Reacher bólintott. – Jack Reacher – mondta, és kinyújtotta a kezét.

Stuyvesant megrázta. – Részvétem. Tudom, öt évvel elkéstem, de mi még mindig nagy szeretettel gondolunk a bátyjára.

Reacher megint bólintott. – Ő pedig Frances Neagley – mutatta be a társát.

– Reacher vonta be, hogy segítsen a biztonsági vizsgálatban – magyarázta Froelich.

Stuyvesant futólag elmosolyodott. – Rájöttem – mondta. – Okos húzás. És milyen eredményre jutottak?

Az irodában csönd lett.

– Elnézést, ha megsértettem volna azzal, amit az előbb mondtam – szólalt meg Froelich. – Csak elemeztem a helyzetet.

– Mi lett a vizsgálat eredménye? – ismételte meg a kérdést Stuyvesant.

Froelich nem felelt.

– Ennyire rossz? – kérdezte Stuyvesant. – Remélem is. Én is ismertem Joe Reachert. Nem olyan jól, mint maguk, de egyszer-kétszer dolgoztunk együtt. Nagy benyomást tett rám. Feltételezem, hogy az öccse legalább fele olyan okos. Miss Neagley talán még okosabb. És ebben az esetben biztos, hogy találtak kiskapukat. Igazam van?

– Három alkalommal – felelte Froelich.

Stuyvesant bólintott. – A bálteremben nyilván – mondta. – Talán a bismarcki házban, és azon az átkozott bismarcki szabadtéri kampánygyűlésen, igaz?

– Igen – bólintott Froelich.

– De ez kivételes szintű teljesítmény volt – mondta Neagley.

– Nem valószínű, hogy bárki utánozni tudná.

Stuyvesant felemelte a kezét, és elhallgattatta. – Menjünk át a konferenciaterembe – invitálta őket. – Szeretnék egy kicsit a baseballról beszélgetni magukkal.

 

Végigvezette őket a keskeny, kanyargós folyosók labirintusán egy aránylag tágas terembe, amely az épület szívében lehetett. Volt benne egy hosszú asztal, körülötte tíz szék, mindegyik oldalon öt-öt. Ablakai nem voltak a helyiségnek, ugyanaz a szürke, műszálas szőnyeg, a fejük felett álmennyezet. Ugyanaz az éles halogén világítás. Az egyik fal mentén alacsony szekrény állt. Az ajtaja csukva, a tetején három telefonkészülék, két fehér és egy piros. Stuyvesant leült, és az asztal másik oldalán sorakozó székekre intett. Reacher rápillantott a nagy falitáblára, amelyre Bizalmas feliratú emlékeztetők és hirdetmények voltak kitűzve.

– A szokásostól eltérően őszinte leszek – kezdte Stuyvesant.

– Csak átmenetileg, ugye megértik? Úgy gondolom, tartozunk maguknak egy magyarázattal, mert Froelich az én jóváhagyásommal vonta bele magukat az ügybe, és mert Joe Reacher öccse nekünk olyan, mintha közénk tartozna, és ezért az ő kollégája is.

– Együtt dolgoztunk a hadseregnél – mondta Neagley. Stuyvesant bólintott, mintha erre rég rájött volna magától is.

– Akkor beszéljünk a baseballról – mondta. – Szokták követni a bajnokság eseményeit?

Mindenki hallgatott.

– A Washington Senators már kiesett – folytatta Stuyvesant –, úgyhogy be kell érnünk a Baltimore Orioles-szal, amelyik elég vegyes teljesítményű csapat Tudják, mi a sajátos ebben a játékban?

– A bajnoksági idény hosszúsága – mondta Reacher. – És a győzelmek százalékaránya.

– Talán nem is csak fele olyan okos, mint a bátyja volt – állapította meg Stuyvesant. – A baseballban az az érdekes, hogy egy bajnokság százhatvankét meccsből áll. Sokkal, de sokkal hosszabb, mint bármely más sportágban, kosárlabdában, hokiban, futballban, bármiben. Minden más sportban a játékosok úgy vághatnak neki, hogy reménykedhetnek benne, hogy minden egyes meccsüket megnyerik az egész idényben. Ez egy realisztikus célkitűzés, ami erős motivációt jelent. Időnként sikerül el is érni. De a baseballban ez egyszerűen lehetetlen. A legjobb csapatok, a legnagyobb bajnokok is elveszítik nagyjából a meccsek egyharmadát. Évente ötvenszer vagy hatvanszor vereséget szenvednek. Képzeljék el, milyen ez nekik pszichológiai szempontból. Kitűnő sportolók, őrületes versenyszellemmel megáldva, mégis biztosan tudják, hogy újra meg újra veszíteni fognak. Ehhez igazodni kell lelkileg, különben beleroppannak. És egy elnököt védelmezni pontosan ugyanilyen. Erre akartam kilyukadni. Nem győzhetünk mindennap, ehhez hozzá kell szoknunk.

– Még csak egyszer veszítettek – szólt közbe Neagley. – 1963-ban.

– Nem – rázta a fejét Stuyvesant. – Újra meg újra veszítünk. De nem minden vereség jelentős. Az ellenfél nem minden találata végzetes, és nem minden vereség miatt veszítjük el a bajnokságot is. A mi esetünkben nem minden hiba miatt hal meg az elnök.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Neagley.

Stuyvesant kicsit előbbre hajolt. – Azt, hogy bármire jutott is a biztonsági ellenőrzésük, ennek ellenére bízniuk kell bennünk. Nem minden hiba végzetes. Teljesen megértem, ha ez a fajta önbizalom egy kívülálló szemében kicsit felületes hozzáállásnak tűnik. De próbálják megérteni, hogy mi kénytelenek vagyunk így gondolkozni. A vizsgálatuk nyilván kimutatott egy-két rést a védelmi hálón, és most az a feladatunk, hogy felmérjük, lehetséges-e befoltozni őket. Hogy van-e ennek ésszerű módja. Ezt Froelich ítélőképességére bízom. Ez az ő dolga. Csak arra szeretném kérni magukat, hogy ne kételkedjenek bennünk mint állampolgárok. Ne érezzék azt, hogy kudarcot vallottunk a munkánkban. Mert ez nem kudarc. Mindig lesznek rések, ez része a játéknak. Ez a demokrácia. Hozzá kell szoknunk.

Aztán hátradőlt, mintha végzett volna a mondandójával.

– És mi a helyzet ezzel a bizonyos fenyegetéssel? – kérdezte Reacher.

Stuyvesant hallgatott, csak megrázta a fejét. Az arckifejezése megváltozott. Az egész teremben mintha megváltozott volna a hangulat.

– Ez az a pont, ahol már nem lehetek őszinte – közölte. – Mondtam, hogy csak átmenetileg engedhetem meg magamnak. Nagyon komoly kihágás volt Froelich részéről, hogy egyáltalán elárulta, hogy fenyegetést kaptunk. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon sok fenyegető levelet kapunk. Aztán elintézzük őket. Hogy hogyan, ez már teljes mértékben bizalmas információ. Szeretném, ha megértenék, hogy a legszigorúbb kötelességük, hogy mindazt, amit megtudtak, soha ne említsék senkinek, miután távoznak innen ma este. Vagy bármi mást, amit megtudnak az eljárásainkról és a módszereinkről. Erre szövetségi törvények is köteleznek, és módom van szankciókra is maguk ellen.

Csönd lett. Reacher nem felelt semmit. Neagley némán ült. Froelich zaklatottnak látszott. Stuyvesant nem vett róla tudomást, csak Reachert és Neagleyt nézte, először kicsit ellenségesen, aztán hirtelen elgondolkozóan. Látszott, hogy megint törni kezdi valamin a fejét. Felállt, odament a komódhoz, amin a telefonok voltak. Leguggolt, kinyitotta a szekrény ajtaját, és kivett két jegyzettömböt és golyóstollat. Visszament az asztalhoz, az egyiket lepottyantotta Reacher, a másikat Neagley elé. Megkerülte az asztalt, és visszaült a helyére.

– Írják fel a teljes nevüket. Esetleg használt álneveket is, születési dátumot, társadalombiztosítási számot, katonai azonosítót, állandó lakcímet.

– Minek? – kérdezte Reacher.

– Csak írják fel – mondta Stuyvesant.

Reacher kicsit várt, aztán fogta a tollat. Froelich idegesen nézte. Neagley is rápillantott, aztán megvonta a vállát, és írni kezdett.

Reacher várt még egy pillanatig, aztán követte a példáját. Jóval előbb végzett, mint Neagley. Nem volt második keresztneve, se állandó lakcíme. Stuyvesant odalépett a hátuk mögé, és elvette a jegyzettömböket. Nem mondott semmit, csak kisétált a teremből, a hóna alatt szorongatva a két jegyzettömböt. Az ajtó hangosan becsapódott utána.

– Bajban vagyok – szólalt meg Froelich. – És magukat is bajba kevertem.

– Ne aggódjon emiatt – mondta Reacher. – Alá akar íratni velünk valami nyilatkozatot, hogy minden információt bizalmasan kezelünk, ennyi az egész. Gondolom, azért ment, hogy legépeltesse.

– De mit fog csinálni velem?

– Valószínűleg semmit.

– Levált? Kirúg?

– Ő is jóváhagyta a biztonsági ellenőrzést. Az ellenőrzés szükséges volt a fenyegetések miatt. Majd azt mondjuk neki, mi erőltettük, hogy mindent elmondjon nekünk.

– Le fog váltani – jelentette ki Froelich. – Eleve nem örült neki, hogy kitaláltam ezt az ellenőrzést. Azt mondta, ez annak a jele, hogy nincs elég önbizalmam.

– Marhaság – mondta Reacher. – Mi is mindig így csináltuk.

– Az ellenőrzések csak használnak az ember önbizalmának – tette hozzá Neagley. – Mi így tapasztaltuk. Jobb biztosra menni, mint egyszerűen csak remélni a legjobbakat.

Froelich elfordította a tekintetét, és nem felelt semmit. A teremben csönd lett. Vártak öt percet, tízet, tizenötöt. Reacher felállt és nyújtózkodott. Odament a szekrényhez, és megnézte a piros telefont. Felvette, és a füléhez tartotta. Nem adott vonalat. Visszarakta a kagylót, és megnézte a falitáblára kitűzött hirdetményeket. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy érezte a feje tetején a halogénlámpák melegét. Megint leült, elfordította a székét, kicsit hátradöntötte, és felrakta a lábát a mellette lévő székre. Az órájára pillantott. Stuyvesant már húsz perce távol volt.

– Mi a nyavalyát csinál? Saját kezűleg gépeli le?

– Talán behívja az embereit. Mind börtönbe kerülünk, így majd gondoskodik róla, hogy örökre hallgassunk – mondta Neagley.

Reacher ásított egyet, és elmosolyodott. – Még adunk neki tíz percet, aztán itthagyjuk. Elmegyünk együtt vacsorázni valahova.

Stuyvesant öt perc múlva megjött. Besétált, és becsukta maga után az ajtót. Nem volt nála semmilyen papír. Visszaült az eredeti helyére, és a tenyerét az asztallapra fektette. Kicsit idegesen dobolt az ujjaival.

– Jól van – mondta. – Akkor hol is tartottunk? Reachernek mintha lett volna egy kérdése.

Reacher levette a lábát a székről, és visszafordult az asztal felé. – Igen?

Stuyvesant bólintott. – Valamit kérdezett erről a bizonyos fenyegetésről. Nos, vagy egy belső emberrel állunk szemben, vagy egy külső személlyel. Vagy az egyik, vagy a másik, ez nyilvánvaló.

– Akkor most mégis beszélünk erről?

– Igen – mondta Stuyvesant.

– Miért? Mi változott meg közben?

Stuyvesant elengedte a füle mellett a kérdést. – Ha külső személy, szükséges-e aggodalmaskodnunk? Talán nem, mert ez is olyan, mint a baseball. Ha a Yankee-k megérkeznek a városba, és azzal fenyegetőznek, hogy megverik az Orioles csapatát, ez azt jelenti-e, hogy feltétlenül így is lesz? Ha valaki nagy hangon dicsekszik valamivel, még nem biztos, hogy sikerül is neki.

Senki nem szólt semmit.

– Szeretném, ha maguk is elmondanák a véleményüket – nézett körbe Stuyvesant.

Reacher megvonta a vállát. – Szóval maga úgy gondolja, hogy külső személlyel állunk szemben.

– Nem, szerintem belülről akar valaki megfélemlíteni minket, aki ártani akar Froelich karrierjének. Most kérdezze meg, mit fogunk tenni ellene.

Reacher ránézett. Aztán az órájára pillantott.

– Tudom, mit fognak tenni ellene – mondta.

– Valóban?

– Felkérnek engem és Neagleyt, hogy végezzünk belső ellenőrzést.

– Tényleg?

Reacher bólintott. – Ha az aggasztja, hogy valaki belülről fenyegeti magukat, akkor szükséges egy belső vizsgálat. Ez egyértelmű. A saját embereit nem használhatja, mert lehet, hogy véletlenül a rosszfiú is köztük van. Az FBI-t nem akarja bevonni, mert Washingtonban így működnek a dolgok. Senki nem szereti nyilvánosan kiteregetni a szennyesét. Tehát szüksége van egy külső emberre, aki elvégzi a munkát. És itt ül kettő az orra előtt, akik máris benne vannak az ügyben, mert Froelich bevonta őket. Úgyhogy vagy megszakítja velünk a kapcsolatot, vagy még jobban elmélyíti. Magának ez utóbbi megoldás jobban kézre állna, mert akkor nem kéne hibát találnia egy kitűnő embere munkájában, akit nemrég léptetett elő. Megbízhat-e minket a feladattal? Hát persze. Ki lenne alkalmasabb, mint Joe Reacher öccse? Joe Reachert itt úgy tisztelik, mint egy szentet. Tehát maga nyugodt lehet, senki nem hibáztathatja. Én is nyugodt lehetek, mert Joe-nak köszönhetően automatikusan megbíznak bennem. Jó nyomozó voltam a hadseregnél, és Neagley is az volt, ezt is tudják, mert épp most nézett utána. Szerintem azzal töltötte a húsz percet, hogy felhívta a Pentagont és a nemzetbiztonsági hivatalt. Azért kérte az adatainkat. Ellenőrizték a számítógépes nyilvántartásban, és kiderült, hogy tiszták vagyunk. Sőt talán még ennél is jobb, mert valószínűleg megvan még a nyilvántartásban a nemzetbiztonsági ellenőrzésünk eredménye is, és a minősítésünk nyilván még magasabb fokú, mint amire magának szüksége lenne.

Stuyvesant bólintott. Elégedettnek látszott.

– Kitűnő elemzés – mondta. – Megkapják a megbízatást, ahogy megkapom a másolatokat a minősítésükről. Egy-két órán belül itt lesznek.

– Meg tudja szerezni? – kérdezte Neagley.

– Bármit meg tudok szerezni, amit akarok – mondta Stuyvesant. – Az elnökök hajlamosak elég nagy hatalmat adni azoknak, akikről azt remélik, hogy megvédi az életüket.

Csönd lett.

– Én is gyanúsított vagyok? – kérdezte Stuyvesant.

– Nem – felelte Reacher.

– Pedig talán annak kéne lennem. Esetleg én lehetnék az egyes számú gyanúsított. Talán csak külső nyomásra kényszerültem rá, hogy egy nőt nevezzek ki, de a lelkem mélyén már megbántam, ezért a háta mögött intrikálva próbálok ráijeszteni, és csorbát ejteni a szakmai hírnevén.

Reacher nem felelt semmit.

– Találhattam egy barátot vagy rokont, akitől soha nem vettek ujjlenyomatot. A papírt odarakhattam az íróasztalomra szerdán este fél nyolckor, és a titkárnőmet is rávehettem, hogy hazudjon, és mondja azt, hogy nem látta. Engedelmeskedett volna nekem. Vagy rávehettem volna a takarítókat, hogy csempésszék oda éjszaka. Ők is engedelmeskedtek volna. De ugyanígy követték volna Froelich utasításait is. Neki kellene a második számú gyanúsítottnak lennie. Mondjuk, neki is lehet olyan barátja vagy rokona, aki nem szerepel az ujjlenyomat-nyilvántartásokban, és talán ő rendezte meg ezt az egészet, hogy aztán látványosan megoldja az ügyet, és növelje saját szakmai tekintélyét.

– Csak éppen nem én rendeztem meg – szólt közbe Froelich.

– Egyikük sem gyanúsított – mondta Reacher.

– Miért nem? – kérdezte Stuyvesant.

– Mert Froelich önként, magától fordult hozzám, és a bátyámtól hallott rólam. Maga azután kért fel a munkára, hogy ellenőrizte a hadseregnél a dossziémat. Egyikük sem tette volna ezt, ha valamit rejtegetni akarnának. Túl kockázatos lenne.

– Talán úgy gondoljuk, hogy okosabbak vagyunk maguknál. Egy belső vizsgálat, ami nem jut semmire, nekünk ez lenne a legjobb fedezék.

Reacher megrázta a fejét. – Egyikük sem ilyen ostoba.

– Helyes – bólintott Stuyvesant. Elégedettnek látszott. – Akkor egyetértünk abban, hogy a gyanúsított egy féltékeny rivális itt, az osztályon. Tegyük fel, hogy a pasas összejátszott a takarítókkal.

– Nő is lehet – szólt közbe Froelich.

– Hol vannak most azok a takarítók? – kérdezte Reacher.

– Átmenetileg felfüggesztettük őket – mondta Stuyvesant. – Otthon vannak, fizetett szabadságon. Együtt élnek. Az egyik nő a férfi felesége, a másik a sógornője. A másik takarítóbrigád túlórában átvette a munkájukat, ami egy vagyonba kerül nekünk.

– És a takarítók mit mondanak?

– Semmit nem tudnak semmiről. Nem hoztak magukkal semmiféle levelet, soha nem is látták, és amikor ők itt takarítottak, nem volt az asztalon.

– De maga nem hisz nekik.

Stuyvesant egy pillanatig hallgatott. Megigazgatta a mandzsettáját, aztán megint az asztallapra fektette a tenyerét.

– Megbízható alkalmazottak – mondta. – Nagyon felzaklatta őket, hogy valamivel gyanúsítjuk őket. Sőt megijedtek. De ugyanakkor valahogy nyugodtak is maradtak. Mintha tudnák, hogy nem tudunk rájuk bizonyítani semmit, mert nem is követtek el semmit. És kicsit csodálkoztak. A hazugságvizsgálaton is átmentek, mind a hárman.

– Szóval akkor hisz nekik.

Stuyvesant megrázta a fejét. – Nem hihetek nekik. Hogy is hihetnék? Látta a videofelvételeket. Ki más tehette volna oda azt az átkozott levelet? Egy kísértet?

– Akkor mi az elgondolása?

– Szerintem valaki, aki jól ismeri a belső viszonyokat, megkérte őket, hogy tegyék meg, és valahogy kimagyarázta a dolgot, elhitette velük, hogy ez valami rutin biztonsági vizsgálat, titkos feladat, és nem tesznek vele semmi rosszat, és arról is kioktatta őket, hogy mi fog történni utána, milyen kérdéseket fognak feltenni nekik, és hogy hazugságvizsgálat is lesz. Szerintem így elég nyugodtak lehettek, hogy átmenjenek a poligráfos vizsgálaton. Ha meg vannak győződve róla, hogy nem követtek el semmi rosszat, és nem lehet semmi következménye. Ha azt hiszik, hogy valójában segítik az osztály munkáját.

– Ezt a lehetőséget felvetette már nekik?

Stuyvesant megrázta a fejét. – Ez a maguk dolga lesz – mondta. – Én nem nagyon értek az emberek kihallgatásához.

 

Stuyvesant ugyanolyan hirtelen távozott, mint ahogy érkezett. Egyszerűen csak felpattant, és kisétált a teremből. Az ajtó becsukódott, Reacher, Neagley és Froelich meg csak ültek az asztalnál a vakító fényben, néma csöndben.

– Nem lesznek túl népszerűek – szólalt meg végül Froelich. – Az ilyen belső vizsgálatokat végző emberek soha nem azok.

– Engem nem érdekel a népszerűség – mondta Reacher.

– Nekem van egy állásom, nem tudom, hogy ráérek-e erre – mondta Neagley.

– Vegyél ki egy kis szabadságot – javasolta Reacher. – Maradj itt. Legyél népszerűtlen velem együtt.

– Fizetést kapnék érte?

– Biztos vagyok benne, hogy fizetünk valami honoráriumot – bólintott Froelich.

Neagley megvonta a vállát. – Hát jó. Azt hiszem, a cégemnél ezt úgy fognák fel, hogy jót tesz a presztízsünknek. Mármint a kormánynak dolgozni. Visszamegyek a hotelbe, elintézek egy-két telefont, meglátjuk, kibírják-e nélkülem egy darabig.

– Nem akarnak vacsorázni előbb? – kérdezte Froelich.

Neagley megrázta a fejét. – Nem. Majd eszek a szállodában, a szobámban. Maguk menjenek csak ketten.

A folyosókon át visszakanyarodtak Froelich irodájába, ahol hívott egy kocsit sofőrrel Neagleynek. Aztán lekísérte a parkolóba, majd visszament az emeletre. Reachert ott találta az íróasztalánál üldögélve.

– Van maguk között valami?

– Kivel?

– Neagleyvel.

– Miféle kérdés ez?

– Furcsán viselkedett a vacsorával kapcsolatban.

Reacher megrázta a fejét. – Nem, nincs köztünk semmi.

– Volt? Úgy tűnik, nagyon közel állnak egymáshoz.

– Tényleg?

– Nyilvánvalóan kedveli magát, és maga is őt. És csinos is.

Reacher bólintott. – Kedvelem. És tényleg csinos. De soha nem volt köztünk semmi.

– Miért nem?

– Miért nem? Csak, nem történt meg. Tudja, hogy van ez.

– Azt hiszem...

– Nem egészen értem, magának mi köze ehhez. A bátyámmal járt, nem velem. Még a nevét se tudom.

– M. E.

– Martha Enid? Mildred Eliza?

– Menjünk. Vacsorázzunk nálam.

– Magánál?

– Vasárnap este lehetetlen éttermi asztalt kapni. Különben sem engedhetem meg magamnak. És nálam van még Joe néhány holmija, hátha kellenek magának.

 

Froelich egy barátságos kis sorházban lakott, az Anacostia folyó túlsó partján, a Boling légitámaszpont közelében. Az a fajta városi lakás volt, ahol az ember inkább behúzza a függönyöket, és csak arra figyel, ami odabent van. Az utcán parkoltak le, a ház előtt. A bejárati ajtó egy kis hallba vezetett, onnan nyílt a nappali. Kényelmes szoba volt. Parketta, rongyszőnyeg, régimódi bútorok. Kistévé, mellette egy nagy kábeldoboz. Néhány könyv a polcokon, kis hifiberendezés, mellette egyméternyi CD. Meleg volt, úgyhogy Reacher levette a fekete zakót, és egy szék hátára dobta.

– Nem örülnék neki, ha egy belső ember lenne – mondta Froelich.

– Még mindig jobb, mint egy külső fenyegetés.

Froelich bólintott, és átment a konyhába, amely boltívvel csatlakozott a nappalihoz. Kicsit bizonytalanul körbenézett, mintha azon tűnődne, mire valók a konyhai gépezetek és a szekrények.

– Hozathatunk kínait – javasolta Reacher.

Froelich levette a kabátját, félbehajtotta, és egy székre terítette.

– Igen, az jó lenne.

Fehér blúz volt rajta. A kabát nélkül sokkal lágyabb és nőiesebb jelenség lett. A konyhában hagyományos égők világítottak, halvány fénnyel, szebb lett tőle a bőre, mint az irodai halogénfényben. Reacher ránézett, és látta, hogy Joe milyennek láthatta nyolc évvel ezelőtt. Froelich megkereste egy házhoz szállítást is vállaló kínai étterem étlapját egy fiókban, felhívta őket, és rendelt. Édes-savanyú leves és Tso tábornok csirkéje, két adag.

– Jó lesz? – kérdezte.

– Ne is mondja. Biztos Joe is ezt szerette.

– Még mindig itt van pár holmija. Jöjjön, nézze meg. Froelich előrement a hallba, aztán fel a lépcsőn. Az emeleten volt egy vendégszoba. Egy nagy, egyajtós szekrény állt benne. Amikor kinyitották, automatikusan felgyulladt a belsejében egy kis égő. Tele volt mindenféle holmival, akasztókon hosszú sorban öltönyök és ingek sorakoztak nejlonhuzatban, ahogy elhozták a tisztítóból. A nejlon kicsit már megsárgult, látszott rajta, hogy régi.

– Ez mind az övé volt – mondta Froelich.

– Itthagyta őket?

Froelich megérintette az egyik öltöny vállát a nejlonon keresztül.

– Gondoltam, majd eljön értük. De soha nem jött, egy éven át. Gondolom, nem volt rájuk szüksége.

– Rengeteg öltönye lehetett.

– Két tucat, ha jól sejtem.

– Hogy lehet valakinek, huszonnégy öltönye?

– Szeretett öltözködni. Erre biztos emlékszik.

Reacher csak állt. Ő egy sortban és pólóban emlékezett Joe-ra. Télen khaki vászonnadrágokban járt. Ha nagyon hideg volt, felvett egy kopott katonai bőrdzsekit. Ennyi. Az anyjuk temetésén nagyon elegáns fekete öltöny volt rajta, azt feltételezte, kölcsönkérte. De talán mégse. Úgy látszik, az, hogy Washingtonban dolgozott, megváltoztatta a szokásait.

– Elvihetné őket – mondta Froelich. – Magát illeti. Maga a legközelebbi hozzátartozója, nem?

– Azt hiszem.

– Van itt egy doboz is. Beleraktam az itthagyott holmijait. Reacher követte a nő tekintetét a szekrény aljába, ahol egy kartondoboz lapult.

– Meséljen nekem Molly Beth Gordonról – mondta Reacher.

– Mit meséljek róla?

– A haláluk után én valahogy azt hittem, volt köztük valami. Froelich megrázta a fejét. – Közel álltak egymáshoz, az biztos.

De csak együtt dolgoztak. Molly az asszisztense volt. Joe soha nem randevúzott volna a munkatársaival.

– Maguk miért szakítottak?

Odalent valaki csengetett Hangosan szólt a vasárnap esti csöndben.

– Megjött a kaja – mondta Froelich.

Lementek, aztán együtt ettek a konyhában, némán. Furcsán bizalmas volt a hangulat, de mégis távolságtartó. Mint amikor az ember egy idegen mellett ül egy hosszú repülőúton, és egyszerre érzi úgy, hogy valami közük van egymáshoz, és hogy a világon semmi.

– Itt maradhat éjszakára, ha akar.

– Nem jelentkeztem ki a szállodából.

Froelich bólintott. – Akkor holnap jelentkezzen ki. Nyugodtan lakhat nálam.

– És Neagley?

Egy pillanatra csönd lett.

– Ő is, ha akar. Van még egy hálószoba az emeleten.

– Oké – bólintott Reacher.

Befejezték a vacsorát, kidobták a műanyag edényeket, a tányérokat Froelich berakta a mosogatógépbe. Aztán megcsörrent a telefon. Átment a nappaliba, hogy felvegye. Egy percig beszélt, aztán lerakta, és visszament a konyhába.

– Stuyvesant volt. Megkapták a hivatalos megbízást.

Reacher bólintott. – Akkor hívja fel Neagleyt, és mondja meg neki, hogy kapja össze magát.

– Most?

– Ha valami probléma van, azonnal meg kell oldani, én így szoktam. Mondja meg neki, hogy fél óra múlva legyen a szálloda előtt.

– Hol akarja kezdeni?

– A videofelvétellel. Újra meg akarom nézni. És beszélni szeretnék azzal a fickóval, aki a megfigyelő kamerákért felelős.

Harminc perccel később felvették Neagleyt a szálloda előtt. Közben átöltözött, fekete, rövid blézeres nadrágkosztüm volt rajta. A nadrág meglehetősen szűknek tűnt. Reachernek az volt a szakvéleménye, hogy elég jól fest hátulról. Látta, hogy Froelich is erre a következtetésre jut. De nem mondott semmit, csak vezetett, és öt perc múlva meg is érkeztek a titkosszolgálat irodáihoz. Froelich egyenesen a saját íróasztalához ment, aztán otthagyta Reachert és Neagleyt a videokamerákat felügyelő emberükkel, akit most rendeltek be otthonról. Alacsony, vékony, ideges emberke volt vasárnapi öltözékben. Kicsit zavartnak látszott. Elkísérte őket egy kis szobába, ahol a technikai felszerelések voltak összezsúfolva. Állványokon videomagnók sorakoztak. Az egyik falat a padlótól a mennyezetig polcok borították, amelyeken több száz videokazettát tároltak, szépen egymás mellett fekete műanyag dobozokban. A magnók egyszerű szürke ipari magnók voltak. Az egész apró szobácska tele volt drótokkal és vezetékekkel, a falakra ki rajzszögezve mindenféle cetlik. Halk zúgás áradt a készülékekből, és mindent betöltött az átmelegedett áramkörök szaga. A kijelzők zöldesen derengtek.

– A rendszer tulajdonképpen teljesen automatikus – magyarázta a férfi. – Minden kamerához négy magnó csatlakozik, egy kazettára hat óra fér, úgyhogy naponta egyszer cseréljük őket, aztán elrakjuk. Három hónapig megőrizzük a kazettákat, aztán újra felhasználjuk.

– Hol vannak a kérdéses éjszakáról készült eredeti felvételek? – kérdezte Reacher.

– Itt. – A férfi matatott a zsebében, aztán elővett egy kulcskarikát kis rézkulcsokkal. Leguggolt a szűk helyen, és kinyitotta egy alacsony szekrényke ajtaját. Kivett három dobozt.

– Erről a háromról készítettem a másolatot Froelichnek – mondta még mindig guggolva.

– Megnézhetnénk valahol?

– Ezek semmiben nem különböznek a másolatoktól.

– A másolat mindig elmosódottabb egy kicsit – mondta Reacher. – Alapszabály, hogy mindig az eredetivel dolgozunk.

– Jó – bólintott a férfi. – Itt megnézhetik.

Esetlenül feltápászkodott, egy asztalon odébb tologatott valamit, egy kis monitort feléjük fordított, és bekapcsolt egy magnót. A képernyőn üres szürkeség jelent meg.

– Ezekhez nincs távirányító – közölte a férfi. – A gombokat kell használni.

Időrendbe rakta a három kazettát.

– Székek vannak? – kérdezte Reacher.

A férfi kihátrált, aztán visszajött, maga után húzva két irodai széket. Az ajtóban megakadtak, és kicsit nehéz volt helyet találni nekik a keskeny asztalka előtt. Aztán körbenézett, mintha nem szívesen hagyna idegeneket egyedül a kis birodalmában.

– Majd várok odakint a folyosón – mondta. – Szóljanak, ha végeztek.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Neagley.

– Nendick – felelte a férfi félénken.

– Rendben van, Nendick – bólintott Neagley. – Majd hívjuk.

A férfi kiment, Reacher pedig berakta a harmadik kazettát.

– Tudod, mi a furcsa? – szólalt meg Neagley. – A pasas egy futó pillantást se vetett a fenekemre.

– Tényleg?

– A férfiak meg szoktak nézni ebben a nadrágban.

– Igen?

– Általában.

Reacher mereven a képernyőre szegezte a tekintetét. – Talán meleg – mondta.

– Jegygyűrű volt rajta.

– Akkor talán csak igyekszik uralkodni magán. Vagy csak fáradt.

– Vagy talán én öregszem.

Reacher benyomta a gyors visszatekerés gombot. A motor halkan berregett.

– A harmadik kazetta. Csütörtök reggel. Visszafelé megyünk.

A kazetta sebesen pörgött vissza. Reacher figyelte a számlálót, aztán bekapcsolta az indítógombot, és a képen megjelent az üres iroda, az alsó sarokban a csütörtöki dátum és a hét óra ötvenöt perces időpont. Elkezdte előretekerni, aztán kimerevítette a képet, amikor a titkárnő belépett, pontban reggel nyolc órakor. Reacher megigazgatta a székét, aztán beindította a kazettát. A titkárnő beljebb sétált, levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. Az íróasztalához ment és lehajolt.

– Lerakja a táskáját a földre – mondta Neagley. – Az íróasztala alá.

A titkárnő hatvan körül járhatott. Egy pillanatig szemben állt a kamerával. Tanítónős figura volt, szigorú, de kedves arcú. Nehézkesen leült, közelebb húzta a széket az íróasztalhoz, és kinyitott valami könyvet, amely előtte hevert.

– Megnézi a határidőnaplót – mondta Neagley.

A titkárnő ülve maradt, és a naplóval foglalatoskodott. Aztán nekilátott átnézni egy nagy halom levelet. Egyeseket elrakott egy fiókba, másokra rábélyegzett valamit, és az íróasztal bal oldalára csúsztatta őket.

– Láttál már ennyi papírmunkát? – szólalt meg Reacher. – Rosszabb, mint a seregben.

A titkárnő kétszer tartott szünetet, amikor felvette a telefont. De a székéről nem állt fel. Reacher megint előbbre tekerte a kazettát, oda, ahol megérkezett Stuyvesant, nyolc után tíz perccel. Sötét színű esőkabát volt rajta, talán fekete vagy sötétszürke. A kezében vékony aktatáska. Levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. Közelebb lépett az íróasztalhoz, a titkárnő pedig felemelte a fejét, mintha mondana neki valamit. Stuyvesant lerakta az aktatáskáját az íróasztalra, és megigazgatta, hogy egyenesen álljon. Lehajolt, és a nővel beszélgetett. Egyszer bólintott, aztán felegyenesedett, az ajtóhoz ment, és eltűnt az irodájában. Az aktatáskát nem vitte magával. A számlálón négy másodperc pergett le, amikor Stuyvesant újból megjelent az ajtóban, és valamit odaszólt a titkárnőjének.

– Megtalálta a levelet – kommentálta Reacher.

– Fura. Miért hagyta kint az aktatáskát? – mondta Neagley.

– Talán valami kora reggeli értekezletre kellett mennie, és magával akarta vinni.

Előretekerte a következő egy órát. Emberek járkáltak ki-be. Froelich kétszer is megjelent. Aztán a szakértők csapata, akik húsz perccel később távoztak, a levelet magukkal vitték egy műanyag bizonyítékgyűjtő zacskóban. Reacher leállította, és benyomta a visszatekerő gombot. Az egész reggeli felvételt újból lejátszották, csak visszafelé. A szakértők elmentek majd megjöttek, Froelich kétszer ki és be, Stuyvesant megjött és távozott, a titkárnő ugyanúgy.

– Most jön az unalmas rész – mondta Reacher. – Órákon keresztül a nagy semmi.

A képernyőn megjelent az üres iroda. A számláló visszafelé pörgött. Semmi nem történt a képen. Az eredeti felvétel élesebb volt, jobban kirajzolódtak a részletek, de így se sokat láttak rajta. Szürkés volt a kép, és kicsit elmosódott. Egy megfigyelő kamerától elfogadható, de nem nyert volna technikai díjat.

– Tizenhárom évig voltam nyomozó, de soha nem találtam semmi érdekeset egy biztonságikamera-felvételen sem – jegyezte meg Reacher.

– Én sem – mondta Neagley. – És hány órát töltöttem el így...

Reggel hat óránál a szalagnak vége lett, Reacher kivette a kazettát, aztán betette a másodikat, gyorsan a legvégére tekerte, és elkezdte visszafelé pörgetni. Semmi. Az iroda látszott rajta, üresen, szürkén és némán.

– Miért kellett ezt ma este csinálni? – kérdezte Neagley.

– Mert türelmetlen fickó vagyok – felelte Reacher.

– Szeretnél egy pontot szerezni a hadseregnek, mi? Megmutatni ezeknek a civileknek, hogy dolgoznak az igazi profik.

– Nincs mit bizonyítani – mondta Reacher. – Már rúgtunk nekik három és fél gólt.

Közelebb hajolt a képernyőhöz. Próbálta fókuszálni a tekintetét. Hajnali négy óra. Nem történt semmi. Senki nem hozott semmiféle levelet.

– Talán van valami más oka is, hogy miért ma este csináljuk – mondta Neagley. – Talán a bátyádat próbálod lepipálni.

– Erre nincs szükség. Pontosan tudom, milyen vagyok hozzá képest. És nem érdekel, hogy bárki más mit gondol rólunk.

– Mi történt vele?

– Meghalt.

– Erre már rájöttem. De hogyan?

– Kötelessége teljesítése közben. Nem sokkal az után, hogy én otthagytam a hadsereget. Georgiában, Atlantától délre. Valami titkos találkája volt egy informátorral egy pénzhamisítási ügyben. Megtámadták őket. Fejbe lőtték, kétszer.

– Elkapták a gyilkosát?

– Nem.

– Ez szörnyű.

– Nem annyira. Én elkaptam őket.

– És mit csináltál?

– Mit gondolsz?

– Jó, akkor hogyan?

– Egy apa és a fia volt. A fiút belefojtottam egy úszómedencébe. Az apját elégettem, miután mellbe lőttem egy .44-essel.

– Ez nyilván megtette a magáét.

– A történet tanulsága az, hogy senki ne kekeckedjen velem és az enyéimmel. Bárcsak előre tudták volna.

– Lett valami következménye?

– Utána eltűntem, és lapítottam egy kicsit. A temetésre se mehettem el.

– Elég rémes.

– Az informátor, akivel találkozója volt, szintén meghalt. Elvérzett az országút szélén. Volt velük egy nő is, Joe irodájából. Az asszisztense, Molly Beth Gordon. Őt később leszúrták az atlantai repülőtéren.

– Láttam a nevét a dicsőségtáblán.

Reacher hallgatott. A szalag gyorsan pörgött vissza. Hajnali három óra, kettő ötven, két óra negyven. Nem történt semmi.

– Belenyúlt egy darázsfészekbe. Tulajdonképpen az ő hibája volt, ami történt.

– Ez elég kemény vád.

– Túl nagy falat volt neki. Úgy értem, veled megtörténhetne, hogy rajtad ütnek egy titkos találkán?

– Nem.

– Velem sem.

– Megtennék minden óvintézkedést, amit ilyenkor szokás – mondta Neagley. – Odamennék legalább három órával korábban, körbenéznék, átvizsgálnám a terepet, lezárnám a lehetséges megközelítési útvonalakat.

– Csakhogy Joe semmi ilyesmit nem csinált. Mélyvízbe került. Joe-val az volt a helyzet, hogy nagyon keménynek nézett ki. Több mint százkilencven centi volt, és olyan nagydarab, mint egy ház. A keze akkora, mint egy lapát, az arca, mint egy baseball-kesztyű. Külsőre olyanok voltunk, mintha kiónozva lettünk volna. De az agyunk másképp járt. A lelke mélyén ő nagyon tiszta volt, sőt naiv. Soha nem gondolt rosszra. Minden olyan volt neki, mint egy sakkjátszma. Kapott egy telefonhívást, megbeszélte a találkozót, odament. Mintha csak a lóval vagy a bástyával lépne. Eszébe sem jutott, hogy valaki odamegy, és egyszerűen mindent lesöpör a sakktábláról.

Neagley nem mondott semmit. A szalag gyorsan pörgött visszafelé. Semmi nem történt, csak a félhomályos, üres iroda látszott.

– Utána nagyon dühös voltam rá, amiért ennyire óvatlan volt – folytatta Reacher. – De aztán arra gondoltam, ezért nem okolhatom őt. Ahhoz, hogy valaki óvatlan legyen, először is tudnia kell, hogy mire kéne vigyázni. És Joe nem tudta. Egyszerűen nem látta meg az ilyen dolgokat, nem így járt az agya.

– És?

– És azt hiszem, inkább magamra voltam dühös, amiért nem voltam óvatos helyette.

– Megtehetted volna?

Reacher megrázta a fejét. – Hét éve nem is találkoztunk. Fogalmam sem volt, hogy hol van, vagy mit csinál. Neki se rólam. De legalább valaki, aki olyan, mint én, megtehette volna helyette. Segítséget kellett volna kérnie.

– Túl büszke volt hozzá?

– Nem, túl naiv. Ez a lényeg.

– Védekezhetett volna valahogy ott a helyszínen?

Reacher vágott egy grimaszt. – Gondolom, azért eléggé értették a dolgukat. A mi mércénk szerint félprofik voltak. Lehetett valami esélyük. De tisztán ösztönösen, a másodperc töredéke alatt kellett volna cselekedni. És Joe ösztönei mélyen el voltak temetve, elnyomta őket az agya. Valószínűleg hirtelen nem tudott gondolkozni, ilyen helyzetekben mindig így reagált. Ami elég volt ahhoz, hogy beijedjen.

– Naiv és ijedős? – tűnődött Neagley. – Itt mintha nem ezt gondolnák róla a kollégái.

– Ezek itt nyilván vadembernek nézték. Minden viszonylagos.

Neagley fészkelődött a széken, és a képernyőt nézte.

– Figyelj – mondta. – Most jön a boszorkányok órája.

A számláló áthaladt az éjfélen. Aztán tizenhat perccel éjfél után előbukkant a takarítóbrigád a folyosó félhomályából. Reacher figyelte őket a felgyorsított felvételen, míg visszafelé be nem hátráltak Stuyvesant irodájába éjfél után hét perccel. Aztán normális sebességgel előretekerte a kazettát, és megint végignézte, ahogy kijönnek a belső irodából, és kitakarítanak a titkárnő irodájában.

– Mit gondolsz? – kérdezte Neagleytől.

– Teljesen normálisan festenek.

– Ha épp most hagyták volna ott azt a levelet, vajon akkor is ilyen nyugodtnak látszanának?

A takarítók nem siettek, nem voltak idegesek vagy izgatottak, nem úgy festettek, mint akiknek valami titkolnivalójuk van. Egyszerűen csak tették a dolgukat, gyorsan és hatékonyan. Reacher megint visszafelé kezdte tekerni a kazettát, hét perccel éjfél utánig, aztán éjfélig, ahol véget ért a szalag. Kivette, és berakta az első kazettát. Előretekerte a legvégére, aztán végigtekerte visszafelé gyors lejátszással, tizenegy óra ötvenkét percig, amikor a takarítók először jelentek meg a képen. Előretekerte, és megnézte, ahogy megjelennek, aztán kimerevítette a képet, amikor mindegyiküket tisztán lehetett látni.

– És hol lehet a levél? – kérdezte.

– Ahogy Froelich mondta, akárhol lehet – felelte Neagley.

Reacher bólintott. Három ember és egy takarítókocsi – akár egy tucat levelet is el lehetett volna dugni.

– Szerinted aggodalmasnak látszanak? – kérdezte.

Neagley vállat vont. – Nézzük tovább, nézzük meg, hogyan mozognak.

Reacher továbbindította a szalagot. A takarítók elindultak Stuyvesant irodájába, és eltűntek odabent pontosan tizenegy óra ötvenkét perckor.

– Játszd le még egyszer – kérte Neagley.

Újból megnézték ezt a részt. Neagley hátradőlt, és félig lehunyta a szemét.

– Az energiaszintjük kicsit más ahhoz képest, amikor kijönnek – mondta.

– Gondolod?

Neagley bólintott. – Kicsit lassúbbak, mintha bizonytalanok lennének.

– Mintha félnének, hogy valami rosszat kell csinálniuk odabent?