- Well, Sir, azt akarja hát, hogy önnel lovagoljak?

- Természetesen.

- De hiszen a takaróm és a fegyverzetem a kaffereknél van még!

- Most nincs szüksége sem takaróra, sem fegyverre. Melegebb van, semhogy megfagyjon, ha pedig megtámadja önt egy Cerberus, ma magasabb és biztosabb helyen ül, mint tegnap. Különben lehet, hogy holnap hozzájuttatom megint a holmijához! Engedje csak, kérem, a lábait!

Szíjat vettem elő a zsebemből és az angol hosszú lábait a ló hasa alatt összekötöttem.

- Most nem fog leesni a lóról, ha jön a vadkan! Ülj fel hátul, Quimbo!

A kaffer félig kérdően, félig nevetve nézett rám.

- Mit csináljon Quimbo? Az angol ül a lovon és Quimbo üljön az angolra?

- Nem, ne az angolra ülj, hanem az angol háta mögé és fogd meg jól az angolt!

- Ó, Mynheer, ó, ó, szép és jó, mert ha Quimbo fogja az angolt, akkor Quimbo nem esik le a lóról és Mynheer Uys nem fogja felvágni!

A brabanti hátára mászott és átkarolta a derék Sir Hilbert Grey hosszú derekát.

- Úgy! Most amott a pala rétegen mindig egyenesen nyugat felé nyargalsz. Én mindjárt utánad megyek.

Engedelmeskedett utasításomnak, de csak nagy kínnal tudott előbbre jutni. Én hátramaradtam, hogy nyomainkat eltüntessem; azután én is lóra ültem és a brabanti után siettem. A kemény kőségen nyomról szó sem lehetett s amikor az erdő egyik sarka közénk és a kafferek közé került, anélkül, hogy valamelyikük mutatkozott volna, bizonyos voltam benne, hogy a kaffereknek sejtelmük sem lesz arról, hogy ottjártunk.

A brabanti elég erős volt, hogy megbírja a kettős terhet és mikor megragadtam a kantárszárát és észak felé fordítottam, vágtatni kezdtünk, úgy hogy a patkók szikrát hánytak bele. Az angol nem volt rossz lovas, és Quimbo úgy beléje kapaszkodott, hogy bátran vágtathattunk. Szórakoztatott az is, hogy Quimbo folyton tréfálkozott a kettőslovaglásról, Sir Hilbert Grey pedig minduntalan azt kérdezte, hogy mi lesz vele. Persze, csak fogyatékos válaszokat adhattam neki, mert hiszen nem tartoztam a bírái közé.

Igy nyargalhattunk jó két óra hosszáig, mikor az északi szemhatáron négy sötét hegycsúcs tünt fel, amelyek percről percre nagyobbodtak, úgy hogy ráismertem bennük a Raaf-hegységre. Pontosan a hegyek közepe felé tartottam s a harmadik óra el sem telt még, mikor megláttam a kettős völgyet és a magas szálfát, amely a két völgy között emelkedett a magasba.

Most nehezebb lett az út; lejtőkön kellett felkapaszkodni és sűrű bokrok között keresztültörtetni. A magaslatra érkezve, elővettem a messzelátómat és szemügyre vettem a jelzőfát. Egy férfi támaszkodott a törzséhez és szintén messzelátón figyelt bennünket. Levettem a kalapomat és lóbálni kezdtem, hasonló jellel felelt, azután gyorsan leszállt a lejtőn. Minden bizonnyal a szakadékba sietett, hogy a búrokat értesítse.

Közelebb érve, puszta szemmel is nyolc alakot láttam, akik részint várakoztak ránk, részint elibénk jöttek. A legelsők között volt Kees Uys, aki nagyon elbámult, mikor engem meglátott.

- Ön az, Mynheer? Hisz ez lehetetlen! Mi szél hozza önt ide és hogy került ide olyan rövid idő alatt? Csak nincs baj? - kérdezte.

- Baj volt, de jól végződött, - feleltem.

- És kit hoz itt?

- Egy foglyot, akit át kell adnom önöknek. Vezessen a többiekhez, ott elmondok majd mindent!

Mikor Uys bemutatott, a kemény, becsületes férfiak nagyon szívesen fogadtak, azután közrefogtuk az angolt és míg Quimbo ottmaradt a közelben, hogy a lovakat őrizze, leereszkedtünk a szakadékba.

Ott négy férfi ült. Oly komolyan beszélgettek egymással, hogy közeledésem híre sem zavarhatta meg őket. Az egyik magas, karcsú, de erőteljes kaffer volt; nyomban kitaláltam, hogy Szomi, Szikukuninak elűzött bátyja. Erős, zömök és igazi németalföldi alak volt Zingen és van Hoorst; a negyedik pedig, aki úgy állt ott előttem, mint egy Góliát, nem volt senki más, mint Jan van Helmers. Egy egész fejjel magasabb volt nálam és tagjainak ereje pontos arányban volt magasságával. A leopárdbőr, amely köpeny gyanánt lógott a vállán, emelte még annak a harcias erőnek a benyomását, amelyet ez az alak tett és két okos szeme mégis oly szelíden és jóságosan nézett, hogy az első pillantásra megkedvelte őt az ember.

- Neef Jan, ez a Mynheer Yeffrouw Soofjétől és Mietjétől jön, - értesítette őt Kees Uys.

- Mietjétől? Igazán? - kérdezte Jan.

- Úgy van. Én vezettem őt hozzájuk és megérdemli, hogy szívesen fogadd!

- Úgyis szívesen fogadom, minthogy ismeri ezt a helyet és közülünk való, - felelte Jan, melegen megrázva a kezemet.

- Nem közülünk való, Neef Jan. Német ember és azért jött a Fokra, hogy sétáljon itt egyet, mint ahogy a német tudósok szoktak néha. Elvezettem őt Jeffrouw Soofjéhoz és ez küldte őt most hozzánk fontos üzenettel.

- Ah, akkor hát történt odahaza valami! Üljön le, Mynheer; igyék egyet és aztán mondjon el gyorsan mindent!

Benyult egy mélyedésbe és előhúzott belőle egy palack híres fokföldi bort meg egy poharat. Ittam belőle; a pohár körbe járt s azután feszülten várták mindnyájan az üzenetemet. Sir Hilbert Grey mellettem állt; ilyen férfiak közül nem menekülhetett és tisztán meglátszott rajta, hogy hajlandó belenyugodni a sorsába.

Zsebembe nyultam, kihúztam belőle a tárcát és kivettem belőle a levelet. Az angol megrémült.

- Olvassa csak el ezt a levelet, Mynheer! - kértem Kees Uyst.

Elolvasta és aztán így szólt:

- Van benne valami különös?

- Adja tovább!

Az írás kézről kézre járt, de senkinek sem tűnt fel a különös szövegezése. Visszaadtam Uysnak és így szóltam:

- Olvassa csak most az első és a harmadik, az ötödik és a hetedik sort és így tovább s azután kezdje el megint felülről a második sorral!

Igy tett és arca csakhamar feszülten figyelni kezdett, ami a többieket is nagyon kiváncsivá tette.

- Ó, ez egészen más; hisz ez olyan levél, amit pénzzel meg sem fizethetnénk önnek! - szólt Uys, miután befejezte az olvasást.

- Add ide; add ide! - kiáltották valamennyien.

- Megálljatok, ez sok időbe telik. Majd én felolvasom!

Belekezdett, s mire végigolvasta, a gyülekezeten nagy izgalom vett erőt.

- Hiszen valóságos művészet ilyen levelet megírni és még nagyobb művészet a levél titkát fölfedezni! - kiáltott van Raal. - Ki árulta el önnek, Mynheer?

- Senki; én magam találtam ki.

- És hol találta a levelet?

- Majd később! Előbb olvassák el ezt a parancsot!

Elővettem az angol messzelátóját a zsebemből és kihúztam a csövéből a papirost. Uys olvasta föl megint s mikor arra kértek, hogy magyarázzam meg a dolgot, a fogolyhoz fordultam:

- Vegye csak le a sapkáját, Sir Hilbert Grey és adja át ennek az úrnak.

Az angol csaknem remegve engedelmeskedett. Uys átvette a sapkát és bólintott.

- Ez hát az az ember és ezért hozta őt ide hozzánk! Lássuk csak a második példányt!

Elővette a kését és felvágta a sapka bélését.

- Itt van, és szóról szóra egyezik az előbbivel! De most mondja el, Mynheer, hogy jutott hozzá a fogolyhoz?

- Szikukuninál találtam őt.

- Szikukuninál! - kiáltották mindannyian és maga Szomi is, aki eddig nyugodtan ült a helyén, meglepett mozdulatot tett. - Ez lehetetlen! Hiszen Szikukuni a zuluseregnél van, túl a hegyeken!

- Szikukuni itt van a közelben és ha el akarjátok fogni, odavezetlek benneteket.

Mind felugráltak, Szomi is, ezek a férfiak, akik egyébként nem igen veszítették el a lelki egyensúlyukat.

- Tréfál ön, Mynheer, vagy komolyan beszél? - kérdezték.

- Igy van! Szikukuni ott járt az ön majorságában, Mynheer van Helmers, meg akarta ölni Jeffrouw Soofjét, Mietjét pedig el akarta rabolni. Én megakadályoztam benne és az erdőig üldöztem őt, ahová innen három óra alatt el lehet jutni lóháton.

Jan a vállamra tette súlyos öklét.

- Ha egyetlen hajaszálát meggörbítette az enyéimnek, akkor vége van neki. Beszéljen, de gyorsan, gyorsan!

- Igen, beszéljen, és ne várakoztasson bennünket tovább! - kérték a többiek is.

Gyorsan elmondtam mindent, ami tegnap óta történt. Lélegzetüket visszafojtva figyeltek rám, s mikor befejeztem az elbeszélést, annyira meg voltak győződve arról, hogy a valót mondtam, hogy valamennyien fegyvert ragadtak.

- Oda kell sietnünk; nyomban rajta kell ütnünk! - kiáltott Jan.

- Úgy van! - szólt Zingen. - Ha foglyul ejtjük, akkor a zuluk zendülése véget ért, mielőtt voltaképpen megkezdődött volna!

- A lovakat! - szólt van Hoorst. - Ne vesztegessük az időt!

- Megálljatok! - kiáltottam bele az általános nyugtalanságba. - Hallgassatok meg, Mynheers, mielőtt határoztok!

- Igen, hallgassuk meg, - szólt Kees Uys. - Úgy járt el mindenben, hogy a véleménye csak hasznunkra lehet!

- Azért gyültetek itt össze, hogy fontos dolgokról tanácskozzatok. Végeztetek már?

- Nem.

- És sokáig tartana még, amíg végezhetnétek?

- Nem. Általában megállapodtunk már és csak mellékes dolgokról kell még döntenünk.

- Ráértek erre és jobb mindjárt végezni, mint előbb innen fölkerekedni és azután előlről kezdeni.

- De akkor Szikukuni elmenekül.

- Hogy menekülhetne el, mikor itt akar benneteket megrohanni? Nyugodtan megvárhatnátok; minthogy azonban mégis lehetséges, hogy gyanut fogott, én is jobbnak tartom fölkeresni őt az erdőben; de ennek most még nincs itt az ideje.

- Hát mikor? - kérdezte Jan, aki égett a vágytól, hogy mielőbb szembekerüljön a zuluval.

- Ha a zuluk ide akarnak jönni, akkor ez csak éjszaka következik be és ha mi keressük fel őket, akkor csak éjfél után indulhatunk, hogy virradatkor érkezzünk meg hozzájuk. Mind a két esetben ráértek tanácskozni. Nem kell megint visszatérnetek ide, együtt elnyargalhattok Jan van Helmers majorságába s azután elindulhattok az Atters-hegy felé, hogy elvegyétek a szállítmányt, amelyhez talán későn érkeztek, ha itt sok időt elvesztegettek.

- Igaza van, - szólt Zingen. - Csak bizonyosak lehetnénk benne, hogy Szikukunit holnap reggel még megtaláljuk!

- Igaza van, - szólt Jan, a fogait csikorgatva. - Ha Szikukuni is rá nem jut arra a gondolatra, hogy virradatkor üssön rajtunk.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert akkor az ellenfelek egyszerre indulnak el és elkerülhetik egymást.

- Ez a gondolat mindenesetre jogosult.

- Ezért jobb, ha mindjárt elindulunk és...

- És észrevétetjük magunkat a zuluktól, - szóltam közbe. - Bocsánat, Mynheers, ha azt mondom, hogy »magunkat«, szóval, ha az önök ügyét én is a magamévá teszem! De már belebonyolódtam ebbe a kalandba és nem szívesen távoznám a színtérről, mielőtt meg nem tudom, mi lesz a dolog vége.

Van Hoorst erre odalépett hozzám és kezet nyujtott; a többiek is követték a példáját.

- Ne szóljon, Mynheer! - szólt van Hoorst - Ön úgy cselekedett, mintha közülünk való volna, rászolgált a hálánkra s minthogy egyáltalán nem sok a puskánk, örülhetünk csak, ha ön továbbra is a mi érdekünkben fogja használni a fegyverét! Ami pedig a támadást illeti, én mindenben önnel szavazok.

- És én mégis hajlandó vagyok egy engedményre, Mynheer van Helmers úr javára. Ha a két ellenség elkerülné egymást, akkor megint itt kellene az ellenséget fölkeresnünk, amihez időre lenne szükségünk. Ezért azt indítványozom, hogy itt csak egy óráig várunk a szürkület beállta után és amint sötétedni kezd, megszállják széles vonalban a két völgy torkolatát. Ha addig nincs nyomuk a zuluknak, akkor fölkerekedünk. De én azt hiszem, hogy az egész napot arra fogják felhasználni, hogy keressék az angolt, aki az ő véleményük szerint eltévedt az erdőben; Csembáról, aki még nem érkezett meg hozzájuk, nem is beszélve.

Ezt a javaslatot elfogadták, bár Jan szeretett volna nyomban útnak indulni. Mint Achilles Trója előtt, haragosan visszavonult és távozott a szakadékból, anélkül, hogy részt vett volna a további tanácskozásban.

Először is az angolról volt szó. Amit előre láttam, bekövetkezett. Mint urának szolgáját, nem terhelte őt felelősség, s minthogy egyébként nem árult el ellenséges szándékot, elhatározták, hogy egyelőre fogva tartják és a szállítmány elkobzása után megint szabadon bocsátják.

Azután együttesen megvacsoráztunk; Jan eközben egy szót sem szólt. Azután tekintettel az éjszakai megerőltetésre, amely előtt álltunk, lepihentünk.

Pár óra hosszat pihentünk. Én ébredtem fel legelőször és kimásztam a szakadékból, hogy a fához menjek. Ott állt Quimbo és büszkén egy hatalmas puskát tartott a kezében.

- Mit csinálsz itt?

- Mit csinál Quimbo? Ó, ó, nem látod, Mynheer, hogy Quimbo őrt áll?

- Te? Azt hiszem, most Mynheer van Hoorston van az őrállás sora.

- Ó, Mynheer Raal volt az őr és utána Mynheer van Hoorst, de aludni akart mind a kettő és azt mondták, Quimbo fogja a puskát és álljon őrt a fánál.

A két férfi ezzel a megtisztelő megbízással mindenesetre a legnagyobb szivességet tette a kaffernek és minthogy ellenségtől ezidőszerint nem kellett tartanunk, nem is volt miért túlságosan helyteleníteni az eljárásukat.

- Nem történt semmi? - tudakozódtam.

- Történt? Nem, nem, semmi. Csak a hosszú nagy Mynheer elnyargalt.

- Egyikünk elnyargalt? - kérdeztem, rosszat sejtve. - Kicsoda?

- A nagy, hosszú, vastag Mynheer, vállán a leopárdbőrrel.

- Mikor?

- Mindjárt, mikor Quimbo fogta a puskát és őrt állt.

Tehát már két órája! Visszasiettem a szakadékba és felébresztettem az alvókat. Megrémültek a hír hallatára és nyomban tanácskozásra ültek. A heves van het Roer meghiusította az egész támadási tervünket, s most mennél gyorsabban utána kellett erednünk, hogy támogathassuk, ha vakmerőségében arra ragadtatná magát, hogy mutatkozzék a zuluk előtt.

Az angolt megint rákötöztük a brabantira, Quimbo a háta mögé ült, s mikor mindennel elkészültünk, lementünk a völgybe, ahol friss forrás csörgedezett, amelyről az egész helyet Klaarfonteinnak nevezték el. Odalent déli irányban folytattuk az útat. A síkra érve, vágtatásnak eredtünk. A tanácskozás és a pihenés lefoglalta a nap nagy részét, úgy hogy a nap kezdett már nyugovóra hajlani.

A búrok lovai pihentek voltak, ám a mi lovaink erőltetett nyargalás után voltak, de azért az én angol lovam elől járt mindig és egy óra mulva sem látszott rajta nyoma sem a fáradtságnak. A brabantival azonban baj volt. A nehéz, bár rendkívüli erős állat nem volt hozzászokva ilyen sebességhez, kettős terhet hordott és csak nagy üggyel-bajjal bírt velünk tartani. Még egy negyedórára volt szükségünk; a nap leáldozott és kezdett már sötétedni, mikor hallottam Quimbonak a hangját.

- Mynheer, Mynheer, ó, ó! Mynheer, gyere ide Quimbohoz!

- Megálltam és megvártam őt.

- Mi baj?

- Ó, Mynheer, segíts Quimbón! A ló nem akar tovább szaladni és az angol nem akar tovább lovagolni!

- Úgy! Védekezik Sir Hilbert Grey és azt hiszi talán, hogy a sötétben elillanhat? Akkor téved. Adja csak ide a kezeit!

- Mit akar?

- Megkötözöm a kezeit. Igy jobb lesz a szolgámnak.

- Ebbe nem nyugszom bele, Sir!

- Nem bánom! Most nem érek rá tárgyalni önnel. Ha nem engedi szépen megkötözni magát, akkor irgalom nélkül lelövöm. Ide hát a kezeivel!

Volt még egy szíj nálam és ezzel összekötöztem az angol kezeit. Azután a többiek után siettem.

Csakhamar utólértem őket és megint a csapat élére kerültem. Jelentésem közben oly pontosan leírtam a helyet, ahol a zuluk táboroztak, hogy Jan könnyen megtalálhatta. A zuluk, ha el is széledtek az angol keresése közben, most már mindenesetre visszatértek oda, így hát, mikor az erdő utolsó sarkán befordultunk, csaknem egyenesen a táborhely felé tartottam.

Körülbelül ott, ahol mult éjjel tanyáztam, megálltam és leugrottam a lóról.

- Szálljatok le, Mynheers; kössétek ki a lovakat; fogjatok fegyvert és kövessetek engem mennél csendesebben!

Igy tettek és még a lovakkal bajlódtunk, mikor két lövés hangzott a kaffertábor felől.

- Előre, Mynheers; Jan veszedelemben forog!

Óvatosságról szó sem lehetett többé; keresztültörtettünk a cserjésen, én elől, a többiek utánam. A sötétségben nem láttunk meg minden akadályt, azért jó időbe telt, amíg a tisztásra értünk. Itt olyan látvány tárult elénk, amely gyönyörűséggel tölthetett el minden igazi hadfit. A tábori tűz magasan lobogó lángjának fényében ott állt Jan az egész zulucsapat közepén. Kalapja leesett a fejéről és hosszú, szőke haja, mint oroszlánysörény, hullt alá a leopárdbőrre. Magasan kiemelkedve közülök, puskája agyával védekezett a zuluk ellen és minden csapása lesujtott egy-egy ellenfelet. De azért mégis legyőzték volna, ha idejében meg nem jelenünk.

Fölemeltem a puskámat és kétszer elsütöttem; jobbra-balra tőlem villant egyet s azután a tisztásra vetettük magunkat. Csak - Jannal találkoztunk, aki ránkbámult s azután így kiáltva: - El kell őt csípnem! - a cserjésbe ugrott. A tisztáson csak a holttestek hevertek; a többiek, megsebezve vagy sértetlenül, lövéseink hallatára nyomban a sűrübe rohantak.

Az első ösztönnek engedve, Jan után siettem. Oldalvást hangos szuszogás és nyerítés hallatszott; arra fordultam és még jókor érkeztem, hogy lássam, amint egy csapat kaffer az erdő széle mentén lóháton elvágtat előttem. A legelső hátrafordult közülök és néhány szót kiáltott vissza a többieknek. A szavak közül csak ezeket értettem meg: »indhlu het roer«. »Indhlu«, ezt tudtam, a zulunyelvben házat jelent és a »het roer« bizonnyal Janra vonatkozott, akit messze földön úgy ismertek, mint van het Roert, a búrt. Úgy látszott tehát, hogy a megszökött főnök föltette magában, hogy nyomban visszatér a majorságba és bosszut áll a mai kudarcért.

Éppen vissza akartam térni a küzdelem színterére, mikor köztem és az erdő sarka között két hangot hallottam, amelyet nyomban megismertem.

- Csitt, angol! Egy szót se szólj Quimbohoz! Quimbonak nem kell pénz és nem kell ajándék. Quimbonak jó Mynheere van és Quimbo azt teszi, amit a Mynheer mond. Mynheer azt mondta, hogy az angol fogoly és Quimbo fogja az angolt!

- Well, hát akkor még többet adok! Adok még egy roert is, amellyel egy egész mérföldnyire el tudsz lőni!

- De most már hallgass, angol! Angolnak nincs jó roerja, mert az angol még a disznót sem tudta agyonlőni a roerral! Angol akar egy mérföldnyire lőni a roerral? Mi az a mérföld? A mérföld disznó vagy macska? Megeheti Quimbo a mérföldet, ha Quimbo agyonlőtte a mérföldet?

- Ha szétvágod a szíjamat és eleresztesz, akkor egész kocsira való zsírt adok neked, egész kocsira valót a hajad számára, olyan jó szagút, hogy...

- Hallgass! - vágott a szavába dühösen a kaffer. - Honnan lenne az angolnak egész kocsira való zsírja, mikor az angolnak nincs egyebe, csak hosszú, vékony csontja? Az angol zsírja jószagú? Mi az a jószagú? Szagolja meg az angol Quimbót, akkor majd megtudja, ki jószagú, az angol vagy a kaffer!

A brabanti elefántlépteivel odaért most a közelembe. Szerencse, hogy a derék szolga egy perccel előbb érkezett meg! Bizonyosan dühös zuluk kezei közé került volna. A két lovas elé léptem. Quimbo nyomban lecsúszott a lóról, megragadta hátulról a kantárszárát és fölemelte a dárdáját.

- Teta ilizwi?

- Ki az? - kiáltott rám.

- Én vagyok, Quimbo!

- Ó, ó, Mynheer, Quimbo örül, hogy látja a Mynheert. Angol el akart szökni és a ló nem akart elszökni, hanem felfordult az angollal és Quimboval!

- Várj itt! - parancsoltam rá és visszasiettem a tisztásra, ahol mind együtt találtam a búrokat.

Jan is visszatért és szótlanúl tűrte a többiek szemrehányását.

- Mynheers, a zuluk lovon menekültek, - szóltam. - Talán egyik itt maradt lovukat kézre keríthetjük az angol számára, aki odakünn van a szolgámmal. Megnézem, hová mennek a zuluk. Várjatok meg, amíg visszatérek!

Gyorsan fölkerestem a lovainkat, felpattantam jó angol lovamra és kivágtattam a síkra. Vagy tíz percig vágtattam így; azután leszálltam és a földre nyomtam a fülemet. Kitünő lovam jó messzire elhozott, úgy hogy elég közel jutottam a menekülő kafferekhez. Tisztán hallottam lovaik dobogását és tisztába jutottam az iránnyal is, amerre vágtattak: csakugyan Jan van Helmers majorsága felé vágtattak.

Még vagy tizenketten lehettek és ha eljutnak a majorsághoz, akkor a szomszédoknak nehéz dolguk lesz velük. Ezt meg kellett akadályozni, ha ugyan lehetséges volt.

Visszanyargaltam. Az erdőbe érve láttam, hogy a búrok az angollal foglalkoznak, aki arra kérte őket, hogy bocsássák szabadon. Kívánságát nem teljesíthették, mert hiszen akkor elárulhatta volna még, hogy a szállítmányt el akarjuk kobozni! Sikerült a zuluk három lovát elcsípniük s ezek közül az egyiket Sir Hilbert Greynek szántuk. Elmondtam nekik fölfedezésemet, mire Jan nyomban a lovához kapott.

- Én elnyargalok; jöjjetek utánam, Mynheers! - kiáltott és fel akart ugrani a lovára.

Karonragadtam és visszatartottam.

- Maradjon még egy kicsit, Mynheer, - kértem őt; - hiszen tudja, hogy a hamarkodás még a legnagyobb veszedelemben is káros. Pihentesse a lovát egy félórára és etesse meg egy kicsit. Amott folyik a patak, ahol meg is itathatja. A lovon múlik, hogy a lovas célhoz érjen!

- Igaza van, Mynheer; de csak egy félóráig, nem tovább és ennél maradunk! - felelte Jan, és a patak felé vezette a lovát.

- Vezesd te is oda a mi lovainkat, Quimbo!

- Igen, Mynheer. A lónak enni és inni kell; de Quimbo nem két lovat visz el itatni, hanem hármat!

Az én angol lovamon és a brabantin kívül magával vitte az egyik zululovat is. Nem értem rá megkérdezni tőle, mi a célja vele és megvizsgáltam a másik két zululovat. Apró, rendkívül kitartó Mozambique-fajta lovak voltak, aminőt a kafferfőnökök és kegyenceik szoktak használni, míg csapataik jórészt gyalog járnak. A nyeregre akasztva kétfelől jó nagy zsákocska kukorica lógott rajtuk. Ez a rendszabály növeli a ló kitartását, mert a kukorica tovább eláll, mint a száraz fű, amelyet a föld terem.

Még ezen tünődtem, mikor Quimbo visszatért és a másik két lovat is kantárszáron fogta.

- Hadd igyanak ezek is!

Azután elbaktatott. Valami határozott célja lehetett neki. Talán nagyon szélesnek találta a brabanti hátát és suttyomban jó cserét akart csinálni. Nem volt ellene kifogásom és ezért hallgattam; csak egy megjegyzést tettem:

- Vigyázz a zsákokra, Quimbo; kukorica van bennük és ez nagyon jó a lovaknak.

- Kukorica? Ó, ó, a kukoricát nem kapják meg a búrok, hanem Mynheer és Quimbo.

Elment és én a többiekhez csatlakoztam, hogy tanácskozzunk. Jan visszatért. A lovát rábízta Quimbora és hallani akarta, hogy mit határoztunk.

Természetes volt, hogy mennél gyorsabban követni próbáljuk a zulukat; csak az volt a kérdés, hogy kibírják-e velük a versenyt a lovaink? Az enyém az első díjat kapta és minthogy Jant úgy sem lehetett volna visszatartani, elhatároztuk, hogy én Jannal előre nyargalok, míg a többiek követnek tőlük telhetően.

A forráshoz mentem és közöltem ezt Quimbóval.

- Quimbo Mynheerrel lovagol! - jelentette ki a kaffer.

- Nem szabad; vigyáznod kell az angolra!

Megfordult és nem felelt semmit. Mikor Jan felült a lovára, én is felültem és észrevettem, hogy mind a kettőnk lova el volt látva kukoricával. Ez derék szolgám figyelmességére vallott.

Elbúcsuztunk a búroktól, akik kora reggelig ott akartak pihenni; gondjaikba ajánlottam Quimbot, azután elindultunk.

Jan szótlanul lovagolt mellettem; volt min gondolkoznia és én nem is zavartam őt. Vagy fél óra hosszáig nyargaltunk így, amikor lódobogást hallottam a hátam mögött. Megálltam, hogy megvárjam a lovast. Vágtatva jött és alig tudott előttem megállni. Az első szónál, amelyet kiejtett, megismertem Quimbót.

- Mynheer, ó, ó. Quimbo már azt hitte, hogy Quimbo nem találja meg a Mynheert!

- Mit akarsz?

Előre gyanítottam már valami effélét és ezért nem is hangozhatott a kérdésem nagyon szigoruan.

- Quimbo nem marad a búroknál; Quimbo a jó, kedves Mynheerrel lovagol. Quimbonak zulu lova van és van kukoricája a ló számára.

- Hol hagytad a brabantit?

- A brabantin fájt Quimbonak a lába; Quimbo nem is tudja összetenni a lábát. A brabanti a búroknál maradt; hadd fájjon a búrok lába is.

Nevetnem kellett a szolgám emberbaráti szívén.

- Gyere hát! Nem küldhetlek megint vissza.

Gyorsan tovább nyargaltunk. Quimbo jobban át tudta fogni a mozambiqueját és bárha csaknem hasra feküdt a ló hátán, mégis jobban érezte magát rajta, mint a brabantin. Egész éjszaka nyargaltunk, amíg meg nem virradt, mert akkor pihentetnünk kellett egy kicsit a lovakat. Abrakoltunk, azután megint lóra ültünk.

Megtaláltuk a zuluk nyomát; nagyon jó lovaik voltak, mert különben utólértük volna már őket. Persze gondolhatták, hogy üldözzük őket és ezért ők is valószínűleg éppúgy hajszolták a lovaikat, mint mi.

Déltájban megint pihentünk és mikor estefelé újra megálltunk, közel jártunk már az erdőhöz, amelyben először találkoztam Sir Hilbert Greyvel. A lovak gőzölögtek és verejtékeztek és az oldaluk hallhatóan lihegett, úgy hogy a hátralévő útat nem tehettük volna meg, ha legalább néhány percig nem pihenünk. De ez végzetes lehetett a majorságra nézve és ezért, mihelyt lélegzethez jutottunk, megint útra keltünk.

A két napi járó földet nem egészen egy nap alatt megtettük és ne felejtsük el azt sem, hogy a lovam oda-vissza megtette az utat, anélkül, hogy közben eleget pihent volna. Tekintettel a vidék vízben való szegénységére és a többnyire köves talajra, ez a megerőltetés megviselte volna a világ legjobb lovát is, nem csoda hát, ha csak lépésben kapaszkodtunk fölfelé a magaslatra, amelyről lefelé lejtősödött a völgy, amelyben Jan majorsága volt.

Még nem értünk fel egészen a magaslat tetejére, mikor a völgyből lövéseket hallottunk.

- Gyere, Quimbo, tartsd a lovakat! Gyalog gyorsabban leérünk! - parancsoltam rá Quimbora és leugrottam a lóról.

Jan követte példámat s most fölszaladtunk a hegyre és azután a túlsó oldalán le a völgybe.

A lövések ismétlődtek, annak bizonyságául, hogy a szomszédok virrasztottak és a zuluk nem lephették meg őket. Lihegve érkeztünk a kerthez, a kerítéshez ugrottunk és megkerültük az udvar sarkát, mert föltételeztük, hogy mindenekelőtt a kapu ellen irányul a támadás. Tévedtünk, mert amikor a kapuhoz értünk, a lakóház hátulsó oldalán dördült el egy lövés.

- Átmásztak a palánkon és bent vannak már az udvaron és a kertben. A mieink a felső ablakokból lövöldöznek. Jöjjön! - szólt Jan, miközben megint megfordult, a fal mentén tovasietett és azután átugrott a sövényen.

Én is átugrottam és alig ért földet a lábam, hallottam, hogy egy lesujtó puskatus reccsen egyet.

- Az egyik! - kiáltott Jan.

Én is egy sötét csupasz, alakot láttam felém rohanni, fölemeltem a puskámat és elsütöttem. - Kettő!

- Halló! Ki lövöldöz odalent? - kérdezte egy mély hang az ablakból.

- Én vagyok, Baas Jeremiás! - felelt Jan, miközben ő is rálőtt egy célpontra, amelyet én nem vettem észre. Hangos kiáltás bizonyította, hogy a lövés talált.

- Hol vannak a gazok?

- Csak ketten-hárman vannak az udvaron...

- Ezekkel végeztünk már!

- A többiek a kertben vannak!

- Ó, küldök majd hozzájuk valakit!

Odalépett a leopárd házához.

- Tüfel!

Sajátságos, tüsszögő hang hallatszott.

- Gyere, Tüfel; régóta nem láttál már zulut!

Láncon fogva kihúzta a hatalmas állatot a házából, azután nyakára csavarta a láncot.

- Lépjen ide mellém, Mynheer! Jól van idomítva és nem bánt senkit a házbeliek közül. Önnek sincs mitől félnie, ha mellettem áll. Baas Jeremiás!

- Halló, mi az?

- Nincs kint senki a mieink közül? Eleresztettem a Tüfelt.

- Csak rajta, Neef Jan! Mindnyájan idebent vagyunk a házban.

Jan az udvar sarkába vezette az állatot, ott a kertre mutatott és aztán eleresztette őt.

- Fogd meg, Tüfel!

A következő pillanatban eltűnt az állat és nyomban rá rémes kiáltást hallottunk, amelyet rövid, haragos morgás követett.

- Az egyik megvan már! Gyere, Mynheer. Küldök hozzájuk még valakit!

Egy alacsony fészerhez lépett és kinyitotta az ajtaját.

- Rob!

A struc nyomban előbujt.

- Fogd meg! - parancsolta a búr, a kert felé mutatva.

A madár engedelmeskedett a parancsnak és elszáguldott.

- Nem bántja a leopárd a strucot? - kérdeztem.

- Esze ágában sincs! Egy vederből isznak együtt tejet. De most gyere, Mynheer! Meg kell találnunk a kafferek lovait, akkor végük van a gazoknak.

Átugrottunk megint a kerítésen, mialatt a kertben egyik ordítás a másik után harsant föl. A lovak mindenesetre a ház közelében voltak; ezért így szóltam:

- Valamivel távolabb a palánktól megkerüljük a házat, ön arra, én pedig errefelé, Mynheer Jan!

- Nem! Önnek mellettem kell maradnia a leopárd miatt, ha ez esetleg átvetné magát a kerítésen, bár ezt nem hiszem.

Két alak suhant el előttünk, gyorsan utánok lőttem még második megmaradt golyómat. Egy harmadik is el akart suhanni, de Jan is belelőtte a második golyóját és ekkor hallottuk már a lovak szuszogását és a lódobogás távolodását.

- Tehát ott voltak a lovak, - kiáltott Jan. - Ez a kettő megmenekült, ha egyiket sem találta el.

- A másodikat eltaláltam, bizonyos vagyok benne. És mégis kettő illant el, mert egy bizonyára ott állt a lovak mellett.

- De a többiek elvesztek; ismerem Tüfelt.

Még beszólt, mikor reccsent a palánk; azt hittem, egy negyedik zulu akar átugrani és ütésre emeltem a puskámat, de a leopárd volt. A földre zuhant, azután mint a villám rámrohant és lerántott a földre.

- Tüfel! - szólította őt Jan vissza tőlem, de az állat vért szagolt és megint teljesen megvadult.

Az egyik talpát belevágta mélyen a vállam húsába és a fogaival meg akarta ragadni a torkomat. Én alatta feküdtem, torkon ragadtam és a fejét erősen magamhoz szorítottam, hogy rettentő fogazatát ártalmatlanná tegyem. Lábaimat hátsó teste köré csavartam és azt is lehúztam magamhoz, úgy hogy hátsó lábainak a karmai sem árthattak. De azért Jan segítsége nélkül végem lett volna. Jan megkapta a láncot, hatalmas rándítással letépte rólam a leopárdot, és olyan dühhel vágta a palánkhoz, hogy nemcsak ez, hanem a leopárd minden tagja is recsegett belé.

A történelem regél férfiakról, akik puszta kézzel megfojtották az oroszlánokat; eddigelé kételkedtem az efféle mesékben, de most meggyőződtem róla, hogy lehetnek emberek, akiknek testi ereje felér ilyen állatnak az erejével. Felugrottam és kihúztam a késemet.

- Meg kell őt ölnünk!

- Nem szükséges, Mynheer; már ártalmatlan!

A búr rátérdelt a leopárdra, amely a hatalmas nyomás ellen csak tompa hörgéssel tudott védekezni és rácsavarta a láncot a palánkkerítést támasztó kövek közül az egyikre, amely mélyen a földbe volt ásva.

- Itt bizton lóg, amíg nappal nem lesz, amikor a puszta tekintettől is megfélemedik. Megsebesült?

- Egy kicsit a vállamon.

- Akkor jöjjön gyorsan, hogy bekötözzük! Megfontolatlanság volt eleresztenem az állatot, de előlünk több ellenség megszökött volna.

Átmászott a palánkon és én utána, bár megsebzett vállam fájdalmasan sajgott.

- Nyisd ki az ajtót, Baas Jeremiás!

- Nyomban, Neef Jan! - felelt fölülről a búr. - Mi van a kafferekkel?

- Kettő megmenekült; a többieket majd megvilágítjuk.

Az ajtó kinyilt és éppen be akartunk lépni, mikor a a kerítésen túlról közeledő lódobogást hallottunk, amelyet túlharsogott egy segítségért kiáltó hang.

- Au, ó, ó, Mynheer, segítség! A rossz szellem fel akarja falni Quimbot és a lovat!

Miféle rossz szellem lehetett ez? Jan a kapuhoz sietett és kinyitotta. Pár pillanat mulva Quimbo ugratott be rajta a mozambiqueján; nyomában, bár nem is vezette őket, a másik két ló, és ezek mögött száguldott, a nyakát előre nyujtva, a struc.

- Ó, a szellem meg akarja fogni a szegény Quimbót, Mynheer. Üsd agyon a szellemet! - kiáltott a kaffer, aki most megállt előttem és rémülten mutogatott a háta mögé.

Baas Jeremiás nagy lámpással az ajtóban állt, úgy hogy tisztán láthattunk mindent. A struc, mint később észrevettük, a palánkajtón keresztül, amelyet a zuluk kinyitottak, kijutott a kertből és ráakadt Quimbóra, aki a ház felé közeledett és a sötétségben a madarat nem ismerte meg. Most persze látta már, miféle szellemmel volt dolga és visszatért a bátorsága. Leugorva a lóról, felkapta a hajítódárdáját és nekirontott az üldözőjének.

- Micsoda? A szellem madár, strucmadár? No, várj csak. Quimbo majd megmutatja a madárnak, hogy szellemet csinál belőle!

De Quimbo elszámította magát. A struc, amely szabadon oly félénk és riadós állat, szelidített állapotban gyakran igen bátor őrzője a háznak, ha egyszer ereje tudatára ébredt és olyan harcos, akivel nem jó összekapni. Quimbo keservesen tapasztalta ezt most. A struc egy hatalmas nekirohanással ledöntötte Quimbot a földre, néhányszor jó erősen megrúgta s azután csőrével a fejére vágott, miközben, szerencsétlenségünkre, Quimbo hajdíszére célzott, amely nyomban elveszítette művészi papucsformáját. A földön heverő Quimbo nagyot sikoltott.

- Segítség, Mynheer! Ó, szegény Quimbo, ó, szegény Quimbo szép haja! Mynheer, üsd agyon, szúrd le, lődd le a strucot!

- Rob, vissza! - kiáltott Jan, és megragadta a madarat az egyik kurta, csapkodó szárnyán.

A struc engedelmeskedett és a búr bevezette őt a nyitvahagyott fészerbe. Quimbo feltápászkodott és üstökét szorongatva, tovább akart jajveszékelni, amikor észrevette szétmarcangolt vállamat, amelyből elég dúsan csurgott alá a vér. Nyomban odaugrott hozzám és aggódva így kiáltott:

- Mynheer megsebesült? Mynheert csaknem agyonütötték! Quimbo be fogja kötözni a kedves Mynheer sebét!

Odagyültek a szomszédok és Mietje is. Quimbo szavaira megfeledkeztek a kérdésekről, amelyek már az ajkukon lebegtek mindenesetre, bevezettek a házba és aztán a szobába, ahol megvizsgálták a sebesülésemet. A seb fájdalmasnak bizonyult, de nem veszedelmesnek. A kötözés közben megindult a kérdezősködés és a válaszolás, azután lámpásokkal ellátva és jól felfegyverkezve kimentünk, hogy megnézzük a zulukat.

Az udvaron három holttest volt. A ház mögött még dúsabb aratása volt a halálnak, mert ott öt borzalmasan összemarcangolt holttestet találtunk, amelyek közül kettő nyilván a struc csapásai alatt rogyott össze, mielőtt a leopárd zsákmányává lett.

Most abban az irányban kutattunk tovább, amerre a lovak álltak. A mi két lövésünk itt is halálos volt, de Jan nagy bosszúságára Szikukuni nem volt a halottak között. Megint megmenekült.

Előtte való nap a szomszédok elföldelték az erdőben elesett zulukat és eldugott ingóságaikat a házba hozatták. Másnap reggel jelentősebb temetésre készültünk, amellyel meg akartuk várni a visszatérő búrokat is. Azután ítéletet fognak mondani Csemba fölött és határoznak majd, hogy miképpen üldözzék tovább Szikukunit és miképpen kobozzák el a fegyverszállítmányt.

4.

Másnap már korán reggel talpon voltam, s mikor az udvarra léptem, már Mietjét is ébren találtam. Hiszen sok előkelő vendégről kellett gondoskodnia és így nem ért rá sokáig pihenni.

Az a gondolat, hogy a zulufőnök megmenekült, a szabad mezőre űzött. A leopárd ott lógott még a kövön, és sóváran pislogott az agyonlőtt zuluk nem messze heverő holttestei felé. Oldalvást egészen világosan láttam a lovak nyomait, amelyek itt álltak meg; a csapásuk, amelyet egy darabkán követtem, lefelé vezetett a völgyben, azután keletnek fordult. Előnyünkre vált, ha megtudjuk, hogy merre halad tovább; visszatértem hát a majorságba és felébresztettem Quimbot, hogy nyergeljen meg számomra egy lovat.

Bár meg voltam sebesülve, lóra ültem és visszatértem a nyomhoz, amelyet addig követtem, amíg határozottan ki nem alakult a véleményem. A majorságtól körülbelül egy angol mérföldnyire megálltam egy magaslaton; keleten a határhegység napvilágította ormait láttam már tornyosodni, míg a hegység tövét közel ahhoz a helyhez, ahol álltam, még gomolygó köd borította. Ott vezetett át a Kershágó a hegységen és amott, még magasabban, a Klei-szoros útja vezetett lefelé az országba. Közhit szerint csak ez a két átjárója volt a hegységnek. A nyomok egyenesen a Klei-szoros felé vezettek, úgy hogy meggyőződtem róla, hogy most már nem érhetjük többé utól Szikukunit. Bár a lovai a megfeszített nyargalás után rendkívül kimerültek, a főnöknek volt elég lova, hogy váltogathassa őket és mi, hogyha pihent lovakon üldözhettük volna is, akkor sem érhettük volna már utól, annyira megelőzött bennünket.

Visszatértem és a majorságtól nem messzire egy lovascsapatot vettem észre, amely oldalról jött és úgy láttam, szintén a majorság felé igyekszik. Ők is észrevettek. Megálltak és megvártak. Harmincnál több erős búr lovas volt, széles kalappal, napbarnította arccal és erős vállaikra akasztott nehéz puskákkal.

Barátságosan viszonozták a köszönésemet.

- Honnan jön, idegen? - kérdezte a csapat vezetője.

- Sétáról.

- Sétáról? Hát itt lakik valahol a közelben?

- Jan van Helmers vendége vagyok.

- Van het Roernak, a búrnak? Akkor kétszeresen hozta Isten!

Másodszor is kezet nyujtott és melegen megszorongatta a kezemet.

- Ön hollandus?

- Nem, mint bizonyára észreveszik a kiejtésemen. Német vagyok, de arra kérem önöket, tekintsenek teljesen hollandusnak.

- Ha kívánja, kész örömest, Mynheer! Itthon van Neef Jan?

- Itthon. Sok vendége van.

- Kicsoda?

- Először is Zelmzt szomszéd, a két fiatal Hoblyn és Baas Jeremiás. Megjön még ma Zingen, Velmar, van Raal, van Hoorst és még egypáran.

- Lehetséges? Hiszen akkor együtt vannak összes híres embereink! Közölték önnel német létére az összejövetel célját?

- Igen.

- Akkor ön biztos bajtárs és megmondhatja azt is, vajjon Szomi megjelent-e Klaarfonteinban?

- Ott volt.

- Bizonyos benne?

- Én magam beszéltem vele.

- Önnek is szabad volt megjelennie a Raaf-hegységben? - kérdezte álmélkodva.

Észrevettem, hogy ez a körülmény nagyon növelte a tekintélyemet és röviden így feleltem:

- Ott voltam. Gyerünk, Mynheers; Jan elmondja majd a többit.

Előrelovagoltam; a többiek a nyomomban. Csak most vehettek jobban szemügyre. A vezető mellettem vágtatott.

- Megsebesült, Mynheer?

- Meg.

- Lövés érte?

- Nem. Jan leopárdja rántott le.

- Ó, igazán? Akkor vigyázatlan volt, mert az állat oly szelid és oly jól él, hogy a ház barátjait sohasem bántja. Tudja ön, hogy jutott hozzá Neef Jan ehhez a veszedelmes macskaféléhez?

- Nem.

- Öt esztendeje történt és Jan akkor tizenhét éves volt, mikor kiment észak felé a hegyekbe, hogy palát keressen a háza tetejéhez. Az eső bekergette őt az egyik sziklahasadékba, amely fölfelé szűken és barlangszerüen húzódott belül a kőségben. Éppen elhelyezkedett, mikor messzebb hátul macskaszerű tüsszögést és olyan hangot hallott, amely csak vadállattól eredhetett. Hátrafordult és egy fiatal leopárdot talált, amely már elég nagy volt s karmaival, fogaival és bömbölésével védekezett minden érintés ellen. Jan még is tarkón ragadta őt és ki akarta éppen cipelni a napvilágra, mikor kívül dühös szuszogás hallatszott és a hasadék nyilása elsötétült. Az öreg leopárdanya volt, amely hangosan ordítva nyomban rávetette magát Janra. Jan nem ért rá fegyvert ragadni vagy kést rántani; a kezeivel kellett védekeznie és ebben előnyére volt a hasadék szűk volta. Hogyan végzett a leopárddal, nem tudom: de öklével megfojtotta a fenevadat, és még ma is annak a bőrét hordja köpönyegül. A fiatal leopárdot pedig hazavitte magával és megszelidítette; ugyanaz ez, amely önt megsebesítette.

- Úgy látszik, házőrzőül és a majorság alkalmi védőjéül használja fel.

- Ez már kétszer megtörtént, még pedig nagy eredménnyel; de nem tanácsolnám neki, hogy szabadon eressze éjjel az állatot, mert akkor nehezen lehetne megint megfékezni.

- Pedig tegnap este éppen ez történt.

- Tegnap este? - Hát megtámadták a majorságot?

- Még pedig nagyon komolyan.

- Kicsoda, Mynheer? Igazán megrémít bennünket.

- Szikukuni.

- Nem lehetséges.

- Pedig csakugyan igaz!

- Hiszen Szikukuni a hegyeken túl a zuluk között van!

- Itt volt és ez a nyom itt előttünk az ő nyoma. Éppen őt üldöztem, mert tudni akartam, merre menekült. De odalenn van a majorság, ahol majd mindent elmondanak részletesen!

Jobban megeresztettem a lovamat. Észrevettek bennünket és amikor az udvarba rugtattunk, elibénk jöttek.

- Halló, Cumpeer Huyler, - kiáltott Jeremiás - hisz ez nagyszerű meglepetés! Mi hoz benneteket hozzánk lóháton?

- A zuluk, ki más hozna? Fogjatok puskát és jöjjetek velünk; a hegyek mögül üzenetet kaptunk, hogy a kafferek a Klei-szoros felé vonulnak és fölkerekedtünk, hogy a szomszédok segítségére siessünk.

- Ez nagyon szép dolog, Cumpeer, de tegyétek meg a kedvemért, hogy addig ne rohanjátok le a zulukat, amíg nem beszéltek Neef Jannal és még egy pár férfival, akik még ma ideérkeznek. Van lovunk és puskánk mindannyiunknak és bizonyára ott leszünk mi is, ahol szükség lesz ránk. Szálljatok le és jöjjetek be!

A lovakat rábízták a hottentottákra és a férfiak beléptek a tágas szobába. Utánuk akartam menni, de Quimbo, aki a kertből jött, visszatartott.

- Mynheer, jönnek a búrok és Szomi is jön le a hegyről!

- Láttad őket?

- Quimbo látta a búrokat és látta Szomit; Quimbo vastag lova is velük van!

Kinyitottam a kaput, amelyet már megint becsuktak és kiléptem az udvar kerítése elé. Csakugyan jöttek lefelé a hegyről és kalapjukat lengetve, már messziről üdvözöltek. Minthogy engem láttak, tudták, hogy a majorságban nem lehet baj.

Megérkezésük kétszeres életet öntött a majorságba; a korábban érkezett búrok, minthogy a szobában nem volt elég hely, maguk is segítettek asztalokat kihordani az udvarra és csakhamar együtt ült az udvaron az egész társaság s össze-vissza folyt a kérdezősködés és a felelgetés, hogy mindenki értesüljön a történtekről.

A klaarfonteini gyülekezetnek nem volt útközben semmi különösebb élménye. Csak miattunk és a majorság miatt aggódtak s ezért tőlük telhetően siettették az útjukat. Quimbo, akit gondjukba ajánltam, elveszett, de nem akarták sokáig keresni. Most szemrehányásokkal halmozták el és Quimbo nagy lelkinyugalommal tűrte a szidást. A fogoly angolt természetesen elhozták magukkal; bedugtuk Csembához, az ál-makololohoz, hogy ott várja be a sorsát.

Szomi azonban nem ült közénk. Alig szállt le a lóról, kiment a kapun. Most visszatért, kezében nagy csomó fűvel. Polygaleafajta volt, Erythrina Corallodendron leveleivel keverve. Odalépett hozzám.

- A jó német megsebesült; Szominak jó füve van a sebre, hogy ne jöjjön a láz és gyorsan gyógyuljon a seb. Derék jó német, mutassa meg a sebét, hogy Szomi beköthesse!

Gyakran meggyőződtem róla, hogy vad néptörzsek olyan növényeket használnak kitünő eredménnyel gyógyításra, amelyeknek rendkívüli gyógyítóerejéről a mi tudósainknak sejtelmük sincs. Szívesen fogadtam tehát a felajánlott segítséget és félrevonultam Szomival, hogy újra bekötözzön.

Mikor megnézte a sebet, aggodalmas arcot vágott.

- A seb gonosz, nem szúrták, nem vágták, nem lőtték, hanem vadállat karmolta; rosszul gyógyul. Szominak nem szabad csak a füvet használni, hanem a fű nedvét kell venni. De német erős; németnek fájni fog, de nem lesz láza!

Szétnyomkodta a füveket és a nedvet a sebbe csepegtette; azután rárakta a füveket is és újra bekötözte a sebet.

- Szomi minden nap tesz új füvet a jó német sebére, - szólt, miután elkészült.

Nem csúf vonásaiból hozzám való világos vonzódást olvastam ki. De egyszerre csak olyan kifejezést öltött az arca, amelyet csaknem dermedtségnek nevezhettem volna. Kezeinek gyors mozdulata fölfelé a legnagyobb meglepetést fejezte ki, amely elképzelhető.

- Csarga! - kiáltott aztán és az ajtóhoz rohant, amelyben Mietje megjelent, hogy a vendégei után nézzen. - Csarga! - kiáltott újra, mikor, karját kitárva, megállt Mietje előtt.

Valamennyi jelenlévő figyelme természetesen erre a jelenetre irányult. A leányka csodálkozva nézett Szomira, aki látható elragadtatással állt előtte, mintha drága kincset szemlélne, amelynek birtoka ránézve a legfőbb boldogságot foglalja magában. De aztán lassan lehorgasztotta a karját és így panaszkodott:

- Óh, nem, nem Csarga! Csarga most már öreg, ha még él, és nem ilyen fiatal és szép. De miért olyan, mint Csarga és miért van Csarga lánca a nyakán?

- Szomi? - kérdezte Mietje.

- Igen, Szomi vagyok.

Mietje látható izgalommal csusztatta keresztül a kígyófogakat kis ujjai között és így felelt:

- A lánc az anyámé volt.

- Ki az anyja? Mi a neve az anyjának?

- Nem tudom. A búr van Helmers talált meg mellette a Kalaháriban; az anyám halott volt; a forrás, amely mellett ránk akadt, ki volt száradva és az anyámnak szomjan kellett halnia.

- A forrásnál? A kútnál? Mi a kút neve? - kérdezte Szomi gyorsan egymásután.

- Ulvimi-forrás.

- Ulvimi, ó, ó! Mikor volt ez? Ó, gyorsan mondd, gyorsan! Szomi szíve dobog és még megreped!

- Forró nyáron volt, és most tizenhat esztendeje.

- Hány? Ishumi és tantatu év, tíz és hat év? Ó, ó, Szominak menekülni kellett Szikukuni elől; Szomi a szép, kedves Csargát az Ulvimi-forráshoz küldte és mikor Szomi odaért, sírt talált Szomi, felnyitotta a sírt és látta a halott Csargát, de a leányát nem. Csarga jó felesége volt Szominak, és te Csargának és Szominak a leánya vagy!

Túláradó öröm izgatottságával beszélt, oly gyorsan, hogy alig lehetett megérteni, azután átölelte Mietjét és tízszer-húszszor a keblére szorította, miközben újra meg újra a leány lobogó arcába tekintett és újra meg újra boldogan felkiáltott:

- Gyermekem, leányom, jó, szép gyermekem! Akarsz a leányom lenni és szereted Szomi apádat?

Mietje könnyezve intett a fejével és forrón átölelte Szomit, nem törődve a jelenlévőkkel, akik a legmelegebb részvéttel voltak e jelenetnek szemtanui.

- Mi a leányom neve? Ó, mondd, mondd gyorsan, hogy az apa nevén szólíthassa a leányát!

- Mietje.

- Mietje? Mit jelent Mietje? Szomi nem érti és nem tudja jól kimondani sem. Mietjét mondjon a hollandus és a búr, de Szomi Csargát mond, mert a leánynak is az a neve, ami az anyjáé!

Most odafordult Janhoz, aki sajátságos érzésekkel állt a helyén és hallott minden szót.

- Jan apja találta meg Csargát és Csarga Jannak a testvére?

- Mietjét feleségül akartam venni! - felelte Jan egy kissé zavartan. Fajának és nemzetiségének teljes tudatában is önkénytelenül arra kellett gondolnia, hogy Szomi a kafferek királya lesz.

- Jan felesége? - kérdezte Szomi meglepetten. - Ó, ó, hát Jan szerette az apátlan szegény gyermeket?

- Igen.

- Akkor vegye el Jan Csargát! De Csarga már nem szegény gyermek; Csarga apja király, és Szominak van sok... sok...

Elhallgatott és a köpeny alá nyult, amely felső testét takarta. Egy kis tárgyat húzott elő és megmutatta Jannak.

- Jan, nézze meg, mi ez!

A búr nagyot kiáltott ámulatában.

- Gyémánt, fekete fokgyémánt, testvérek között is megér ötezer forintot! Baas Uys, te értesz hozzá; nézd meg és mondd meg, igazam van-e!

Kees Uys elvette a követ, amely aztán kézről-kézre járt és a legélénkebb csodálkozást keltette.

- Úgy van, Neef Jan; az értéke inkább nagyobb, mint kisebb!

- A kő fekete gyémánt, - mondta Szomi büszkén, - és Szominak még sok fekete gyémántja van, sok kisebb és sok nagyobb ennél. Szomi menekülés közben találta a gyémántot a hegyekben és sok gyémántot eldugott a földbe, ahol más nem találhatja meg. De Szomi elhozza a gyémántot és Jannak adja, mert Jan szerette a szegény apátlan kaffer leányt!

Ez valóban csodálatos esemény volt és jó időbe telt, mielőtt a csoport megint feloszlott, és az előbbi tárgyra terelődött a beszélgetés. Szomi Jannal és Mietjével együtt eltűnt a ház belsejében, hogy értesítsék Jan beteg édesanyját a történtekről, a többiek pedig megbeszélték a fegyverszállítmány megrohanását.

Valószínű volt, hogy a fegyvereket kellő fedezettel szállítják, s ezért örült mindenki Huyler és társai megérkezésének, minthogy ennyien már bizonyára egyenlő erejűek voltunk az angolokkal. Az Atters hegy egy napnál távolabb volt lóháton, s minthogy a levélben megjelölt nap a holnapután volt, elhatároztuk, hogy már ma este fölkerekedünk. A lovaink természetesen nagyon megviselt állapotban voltak; új lovakat kellett tehát szereznünk a szomszédos majorságokból. E végből Huyler néhány kísérője rögtön útnak indult.

Visszatérésökig, ami egy pár óra mulva történt meg, eltüntettük a tegnapi harc nyomait, s azután elővezettették a búrok Csembát, hogy ítéljenek fölötte.

A kaffer bizonyára nagyon elcsodálkozott a sok búr láttára és nagyon csüggedt arcot vágott, mikor meghallotta, miről van szó. Ismételte azt, amit már énnekem elmondott; Szikukuni további terveiről nem tudott felvilágosítást adni, s minthogy bűnösségéhez nem fért kétség, a legtöbb búr azt akarta, hogy az árulót nyomban végezzék ki. De Jan a legerélyesebben ellenezte ezt, és én is csatlakoztam Jan vétójához. Csemba királyának a megbízásában járt el, akivel - különösen ha tekintetbe vettük Szikukuni kegyetlen jellemét - semmiképp sem ellenkezhetett; továbbá, mikor én vallatni kezdtem, nyomban mindent elmondott, s a királyát vérszomjasnak nevezte, míg Szomival szemben baráti érzületünek mutatkozott. Végül csatlakozott hozzánk Mietje is, és atyjával együtt a zulu életéért könyörgött, úgy hogy a búrok végül engedtek, azzal a kikötéssel, hogy Csemba az ő visszatérésükig fogoly marad. Miután közölték ezt vele, megint elvezették.

Azután a készülődéshez láttunk, mert ezúttal hosszabb ideig kellett távolmaradnunk. Az Atters hegytől nem térhettünk vissza ide, hanem elhatároztuk, hogy a szállítmányt, ha a kezünkbe kerül, amit határozottan reméltünk, rögtön átszállítjuk a hegyeken, ahol módunkban lesz vele az ott gyülekező búr sereg fölszerelését kiegészíteni, s azután késedelem nélkül rajtacsapunk a zulukon.

A majorság elég gazdag volt, hogy ellásson mindannyiunkat bőven eleséggel és amikor elindultunk, oly sok teherhordó lovunk volt, mintha fölfedező útra indultunk volna az afrikai világrész belsejébe.

Természetesen intézkedtünk a majorság kellő védelméről is, bár bizonyosak lehettünk benne, hogy további veszedelem nem fenyegeti a majorságot. Szikukuninak az a szándéka, hogy a klaarfonteini összejövetelt szétugrassza, meghiusult, s támadását a van Helmers-család ellen ismételten és diadalmasan visszavertük; nem volt vele több embere, és hogyha már egyszer átkelt a hegyeken, ott bizonyára annyi dolga akadt, hogy nem ért rá újból visszatérni ide.

Szominak mindenképpen nehezére esett ily gyorsan elválni megint megtalált leányától és Jan is csak nehezen vált meg Mietjétől és az édesanyjától, akinek számára otthagytam a szükséges orvosszereket. Szomi és Jan még egy ideig a majorságban maradt s csak akkor ért utol bennünket, mikor az éjszakának már jórésze eltelt.

Utunk minden nevezetesebb esemény nélkül telt el, s másnap estére célhoz értünk.

Az Atters hegy a határhegységtől messze keletre elnyujtotta hosszú gerincét, ahol lassan beleolvadt a fensíkba. Keleti részét sűrű erdő borítja, míg nyugati része kopáran és üresen ereszkedik le a magasból több ezer lábnyi mélységbe. Számos szakadék és hasadék metszi keresztül délről észak felé, s hatalmas kőtömbök és sziklacsúcsok emelkednek ki a sivár lejtőkről, vagy hevernek a sötét erdőségben rothadó fahullák között, amelyeket magas moh vont be és kúszónövények indázata font körül. Az ilyen területen könnyen elbujhat nagyobb karaván is, és ha a szállítmány már előttünk ideérkezett, ami elvégre lehetséges volt, akkor nem egykönnyen lehetett rábukkanni. De a levél nem jelölte meg azt a helyet, ahol Mac Klintok hadnagy ráakadhat a szállítmányra, s ezért azt remélhettük, hogy túlságosan nem igen rejtőztek el semmi esetre sem a szállítmánnyal. Ha ellenben nem érkeztek még ide az angolok, akkor könnyen észrevehetjük a közeledésüket, ha a hegygerincen úgy helyezkedünk el, hogy áttekinthessük a nyugati hegylejtőket és a távolabbi fensíkot.

Megálltunk a hatalmas magaslat előtt és összegyültünk tanakodni a helyről, ahol tábort verünk. Alkonyodott már, s minthogy közel voltunk az újholdhoz, a hold fényére nem számíthattunk, úgy hogy gyorsan kellett határoznunk.

- Hová? - kérdezte van Horst.

- Bevonulunk az első szakadékba, ahol láttatlanul tüzet gyujthatunk és kényelmesen letelepedhetünk, - felelt Huyler.

- Tüzet nem gyujthatunk, - szólt Uys. - Az angolok minden óvatosságunk mellett is észrevehetnének.

- Mi az ön véleménye, Mynheer? - kérdezte Veelmar, hozzám fordulva.

Igy feleltem:

- A nappalok forrók, de az éjszakák hidegek, és a tűz nem volna kellemetlen ránk nézve, azt hiszem. Minden bizonnyal találhatunk olyan helyet, ahol tüzet rakhatunk, anélkül, hogy észrevegyék. Föl kellene azonban másznunk az erdőbe. Minthogy lovaink ebben akadályoznának, azt indítványozom, helyezzük el őket egy szakadékba, s hagyjunk őrszemet mellettök, a kinek mindenesetre le kell mondania a tűzről. Ha odafönt tanyázunk az erdőben s előbb gondosan kiválasztjuk a helyet, akkor melegedhetünk, anélkül, hogy fölfedeztetéstől kellene tartanunk. Holnap kora reggel másod vagy harmad magammal kinyargalok majd a síkságba, hogy kifürkésszem, megérkezett-e már a szállítmány.

- Igaza van. De a szakadék?

- Meg is van már, ha elég széles és hosszú, hogy a lovak kényelmesen legelhessenek benne. Nézzétek, amott balra húzódik befelé a hegybe!

Odalovagoltunk és láttuk, hogy a szakadék teljesen megfelel a célunknak. A lovakat belevezettük és két őrszemet hagytunk mellettök. Azután fölkapaszkodtunk az erdőbe. Az alsó része nagyon ritka volt, úgy hogy jó magasra fel kellett hágnunk, amíg oly sűrű lett, hogy ágbogaival elfödhette a tüzünket. Alkalmas helyet kerestünk, megvizsgáltuk a környékét, azután tábort ütöttünk, minthogy nem találtunk semmi gyanusat. Megvacsoráztunk; néhány őrszem gondoskodott a biztosságunkról és végül lepihentünk.

Vagy egy óra hosszáig alhattam már, mikor egy kéz érintését éreztem. Nyomban fölébredtem. Szomi állt előttem.

- Német, kelj fel és gyere Szomival!

Felálltam, egy kissé csodálkozva e különös háborgatáson. Janhoz vezetett, aki már várt reánk, s azután kettőnk előtt befelé indult az erdőbe.

- Mit akarhat? - kérdeztem Jantól.

- Nem tudom, Mynheer, - felelt Jan. - Szomi felébresztett engem is úgy, mint önt; egyebet nem tudok.

Egy szó felvilágosítás nélkül egyre föllebb vezetett bennünket a főnök, s azután nyugat felé fordult, úgy hogy átjutottunk a kopár hegyre, s az erdő a hátunk mögött maradt. Biztos léptekkel haladt előttünk, s úgy tetszett, jobban tájékozódik errefelé, mint eleinte sejtettük.

- Jan, hallgass, és német, hallgass! Jan Szomi fia és német Mynheer nagyon vitéz és nagyon óvatos. Jan és a német tudja meg Szomi titkát. Szomi menekült Szikukuni elől és az Atters hegységbe jött; itt fekete gyémántot talált, amit tegnap mondott a búroknak is, és elrejtette a gyémántot. Most a gyémántért megy, és Jan és a német vele jön!

Erről volt hát szó! A hallgatag főnök egyikünkkel sem sejttette, hogy lovaglásunk célja egyúttal az ő kincseinek a rejtekhelye is, és az a tény, hogy Janon kívül engem kért meg kísérőül, újabb nagy bizonyítéka volt hozzám való hajlandóságának, amelyet már tegnap is észrevettem. Élvezte álmélkodásunkat, azután tovább beszélt:

- Szomi csak kevés gyémántot vitt magával; a hegyben még sokkal több nagy gyémánt van; ezért ne tudják a búrok, mert Szomi Jannak ajándékozza a titkot, Jan hozza el a gyémántot mind!

Csaknem a magaslat tetejére vezetett bennünket, s azután megállt egy nagy sziklatömb előtt, amely mintha mélyen belesüppedt volna a földbe.

- Jan erős; Jan emelje föl a követ! - szólt a búrnak.

Ez nekidőlt a sziklának és az egyik oldalát megemelte. Szomi a kő alá nyúlt.

- Ereszd le megint a követ! - parancsolta aztán. - Szomi megtalálta a gyémántot.

Fölegyenesedett s fiatal leguánbőrből való zacskót mutatott, amelyet széthúzott, hogy belenyúlhassunk, mert nem volt elég világos, hogy a kincsét láthassuk.

- Itt gyémánt, ishumi, ilinci, mboxo kő, kétszer tíz és nyolc gyémánt. És most vezetlek benneteket a Kloofhoz is, ahol szintén van gyémánt!

Már meg is fordult, hogy megint előre menjen; de aztán visszafordult és belenyult a zacskóba.

- Német megvédelmezte Csargát; Szomi szereti németet, ezt a gyémántot németnek ajándékozza!

Hátráltam és tiltakoztam. Még ha a legkisebb drágakövet ragadta volna is meg, ez is oly dús ajándék volt, hogy vonakodtam elfogadni. A kaffer tudta ugyan, hogy ezek a gyémántok értékesek; de az igazi értékükről semmi esetre sem volt fogalma.

- Miért nem akarsz követ Szomitól? Szomi még sok követ tud, és ha német nem fogadja el, akkor Szomi eldobja a követ, hogy elvesszen. Amit Szomi ajándékozni akar, azt nem veszi vissza!

Erre a fenyegetésre, amelyet bizonyára beváltott volna, kénytelen voltam az ajándékot elfogadni.

Hogy a köszönetemet megelőzze, megint megfordult, a hegy teteje felé indult, azután a hegy túlsó oldalán lassan lefelé haladt. Nagyon mélyre lementünk, de a kaffer annyira tájékozott volt, hogy könnyedén legyőztünk minden akadályt.

Egyszerre csak mintha kozmás szagot éreztem volna. Megálltam és vizsgálódva beszívtam a levegőt. Nem csalódtam.

- Megállj! - parancsoltam. - Alattunk tűz ég.

A másik kettő is helyesnek találta az észrevételemet; ennélfogva a legnagyobb óvatossággal kellett lefelé haladnunk. Nem kellett már messzire mennünk, hogy észrevegyük a tűz fényét is, amely a Kloofból világított fölfelé, ahová Szomi is törekedett. A főnök megállt.

- Ez a Kloof, ahol a követ találtam! Ki van a Kloofban? Elszedik a gyémántot mind!

- Majd meglátjuk, ki az, - feleltem. - Jertek a szakadék széléig és kerüljetek minden neszt!

Leereszkedtünk egészen, s egy szűk és nem igen mély szakadék szélére jutottunk, amely néhány száz lépésnyire befelé húzódott a hegybe, s azután egy meredek sziklafalban végződött. Lefeküdtem a földre és kinyujtottam fejemet a szakadék széle fölé, hogy lenézhessek a Kloofba. Jan és Szomi utánozta a példámat.

Odalenn a tűz körül tizenhat zulu és három fehér ült, akik közül az egyik éppen úgy volt öltözve, mint Sir Gilbert Grey, míg a másik két fehér ruhája angol tisztre vallott. Alig húsz lépésnyire voltak alattunk, úgy hogy a három fehér beszélgetését tisztán megérthettem.

- Ez a Grey, úgy látszik, nem megbízható ember, - hallottam. - Már három nappal ezelőtt a táborban kellett volna lennie.

- Tudjuk, - felelte a rinocéruszbőr sipkás. - De a levelünket két példányban kellett elküldenünk, és más nem állt a rendelkezésünkre, csak ez a Sir Gilbert, akinek egész életében sohasem volt egy okos pillanata. Az én utam volt a rövidebb, de a veszedelmesebb is, és gondoskodni kellett róla, hogy ha én a búrok kezébe kerülök, ön akkor is megkapja az értesítést, hadnagy úr. Greyt különben nem avatták be mindenbe, s ez lehet az oka annak, hogy nem sietett eléggé.

Elcsodálkoztam a leleplezésen, amely e pár szóban lappangott. Tehát a kereskedőcég, amely a fegyvert szállította, óvatosságból két követet küldött, akik közül csak az egyik került a kezünkbe. Ennélfogva Klintok hadnagy mégis értesült a szállítmányról és itt volt a Kloofban, hogy tizenhat kafferjével egyetemben átvegye a küldeményt.

Szomi, aki mellettem feküdt, a fülembe súgta:

- Zuluk és angolok itt táborozni csak, de semmit sem tudni a gyémántról!

Előbbi aggodalma mindenképpen alaptalannak bizonyult ugyan, de annál veszedelmesebb volt ezeknek az embereknek a jelenléte közös vállalkozásunkra nézve. Ha azt akartuk, hogy a tervünk sikerüljön, a Kloofban levő csapatot ártalmatlanná kellett tennünk. De mint ahogy minden balesetnél szokott akadni szerencsés körülmény is, ezúttal is csakhamar olyasmit hallottam, ami rendkívül hasznára lehetett további terveinknek.

- Tehát a Kershágón keresztül visszük a fegyvereket? - kérdezte a követ.

- Úgy van, - felelte Mac Klintok hadnagy. - Ott nagyobb biztosság okából jelentékeny kaffercsapat vár reánk, minthogy föltehető, hogy ezek a hollandus parasztok megpróbálják elfoglalni a szorost.

- És a Kleihágó?

- Ezt már megszálltuk, de nem oly erősen, mint a Kershágót. Az előbbi szűkebb, kanyargósabb és könnyebben védelmezhető. Ott különben sincs szó ilyen rendkívül fontos szállítmányról, hanem legföllebb apróbb dolgokról, amiket innen oda küldünk át.

- Azt hiszem, - szólt a másik angol, - hogy máris elhibázott dologba keveredtünk.

- Hogy-hogy?

- Igaz ugyan, hogy csaknem tizenkétezer zulu áll szemben legföllebb háromezer főnyi búr sereggel; de ezek a búrok olyan ellenfelek, akiket nem szabad lebecsülni. A taktikájuk mindig kiváló volt, s ami a harcot illeti, pompásan tudják a puskáikat használni, szemtől-szemben pedig minden egyes hollandus négy-öt kafferrel fölér.

- Pshaw!

- Pshaw? Kérlek, pajtás, gondolj csak arra a Van het Roer nevű búrra, aki az utolsó ütközetben egészen egyedül állt egy sziklán, amelyet az ellenséges fegyverek el nem érhettek, a golyóival egyik ellenfelét a másik után leterítette, azután leugrott az ellenség legsűrűbb tömkelegébe és úgy dühöngött köztük, mint egy őrjöngő Loránt. Hány ellenséget számítasz például ő reá?

- Egypárral többet, mint bárki másra, az igaz; csak velem vagy veled ne kerüljön szembe, mert akkor nem sokat teketóriáznánk vele! Különben is a mi tervünk oly kitünő, hogy a búrok elvesztek, mielőtt az első lövés eldördül!

- A kelepcét gondolod a Groote-Kloofban?

- Azt! Tudod, hogy át kellett kutatnom és eközben fölfedeztem, hogy nincs hely, amely oly alkalmas volna óriási kelepcéül, mint ez a Groote-Kloof, amely voltaképpen jogtalanul viseli a nevét, mert nem szakadék, hanem hatalmas völgykatlan, amelyet körös-körül magas, meredek sziklafalak szegélyeznek, s amelynek - úgy látszik - csak egyetlen bejárása van. De én addig vizsgáltam, amíg rá nem akadtam egy hágóra a magaslat felé; ez a hágó roppant nehezen vehető észre és nagyon könnyen védelmezhető. A katlan hátsó részét fel a magaslatig sűrű, fanövésű páfrány borítja, amely megmászhatatlannak láttatja a falat, holott, ha benyomulunk a sűrűségbe, azt vesszük észre, hogy a szikla fokozatosan emelkedik és bár nem nagyon könnyen, de megmászható. Túl a magaslaton könnyű már a leereszkedés. A zuluk a Kershágónál vannak, és a Groote-Kloof a Kleihágó közelében van. Mihelyt a hollandusok megtámadnak bennünket, látszólag meghátrálunk és a Kershágó felé húzódunk vissza. Mialatt főhaderőnk elrejtőzik mögöttünk a Zwarten-erdőségben, egy csapat, amelyet az ellenség a teljes hadseregnek fog tartani, bevonul a Groote-Kloofba, hátul kimászik a Kloofból és megszállja a hágót. Az ellenség követi és odalenn lesz a völgykatlanban, amelynek bejárását nyomban elfoglalja az odasiető zulu sereg. Igy aztán a búrok kénytelenek lesznek megadni magukat egyetlen lövés nélkül, ha nem akarnak éhen-szomjan veszni.

- A terv bonyolult és kalandos. Megvalósítása közben könnyen támadhat oly körülmény, amely vesztünket okozza. Ha a búrok észreveszik szándékunkat és a Zwarten erdőségben bekerítenek bennünket, akkor végünk van.

- Nem fognak semmit észrevenni, mert a tervről csak mi tudunk és Szikukuni; senki más nem tud róla.

- És ha a hollandusok nem tételezik fel rólunk azt az esztelenséget, hogy körülzáratjuk magunkat a Kloofban, és ennélfogva kelepcét fognak szimatolni?

- Lehetetlenség! Tudják, hogy stratégiailag tudatlan ellenféllel van dolguk.

- De azt is tudják, hogy Szikukunit a kafferek már nem szeretik. Sőt, úgy halljuk, hogy a búrok Szomit is keresik, hogy királlyá tegyék. Félek, hogy a zuluk szívesen cserben hagyják a zsarnok Szikukunit, ha kevésbbé vérszomjas királyt kaphatnak!

- Ezt a hiresztelést azért találta ki az ellenség, hogy egyenetlenséget és fegyelmetlenséget szítson a seregünkben. De hiába! Mert Szomi oly bizonyosan eltűnt, mint ahogy ez a darab hús el fog tűnni.

Levette a tüzön sülő ürücombot, levágott belőle egy darabot és elkezdte falatozni. Eleget hallottam és felálltam.

- Gyertek; mennél gyorsabban vissza kell sietnünk a táborunkba! - suttogtam.

- Megértettél mindent, Mynheer? - kérdezte Jan, akit épp úgy meglepett az, amit hallottunk, mint engemet.

- Mindent! - bólintottam, és intettem Szominak, hogy vezessen megint bennünket.

A hír fontossága, amelyet a többiekkel közölnünk kellett, oly gyorsan hajszolt bennünket előre, ahogy a terület megengedte. Hamar visszaérkeztünk a táborba, s hangos kiáltásainkra felriadt mindenki, hogy érdeklődjék a háborgatás oka iránt. Nyomban fegyvert ragadtak. Szomival az élünkön, hosszú, néma sorban visszamentünk a szakadékhoz. A hír oly fontos volt a búrokra nézve, hogy senkinek sem jutott eszébe arról kérdezősködni, hogy eredetileg miért távoztunk el a tábori tűz mellől.

A célhoz érve, a búrok elhelyezkedtek a szakadéknak mindkét oldalán, mialatt én Jannal és Szomival a szakadék bejárásához lopóztam. Három ló legelt ott; bizonyára az angolok lovai voltak, mert a kafferek gyalog tették meg az utat. Nyomban megrohanhattuk volna őket, de egyrészt nem lett volna inyünk szerint való, hogy alvó ellenséget öldössünk le, másrészt pedig szerettük volna egy kicsit megleckéztetni a magatelt brit hadnagyot.

Az angolok úgy, mint a kafferek, lepihentek és oly biztosságban érezték magukat, hogy őrszemet sem állítottak. A szakadék fenekén a tűz felé siettünk. Az egyik zulu felugrott és nagyot kiáltott, mire a többiek is nyomban talpon voltak és fegyvert ragadtak. Az angolok egy kissé távolabb tanyáztak a kafferektől. Hozzájuk léptem és üdvözöltem őket.

- Good evening, Klintok hadnagy! Szabad egy kissé háborgatnunk önt?

Ő is puskát ragadott, s úgy állt ott előttem, mint aki nem tudja, barátokul vagy ellenségekül nézzen-e bennünket.

- Ismer engem? Ki ön? Honnan jön és mit akar itt?

- Ez talán sok kérdés is egyszerre, Sir! Azért jövök, hogy Sir Gilbert Grey nevében üdvözöljem.

- Grey nevében? - kérdezte gyorsan. - Hol van Grey?

- A búrok foglya és jó kezekben van.

- Fogoly? És ön tőle jön? Hát ön a hollandusokhoz tartozik?

- Egy kissé, Sir; hiszen énnekem magamnak volt szerencsém foglyul ejteni őt.

Klintok hadnagy két társával együtt nyomban úgy állt fel, hogy elvágták az utunkat visszafelé.

- Akkor önök a foglyaim!

- Ez ellen nincs kifogásunk, mert így legkönnyebben meggyőződhetünk róla, mikép állják önök azt a szerződést, hogy a kaffereket nem támogatják fegyverrel.

Figyelni kezdett.

- Félre beszél, - szólt aztán. - Tegyék le a fegyvereiket!

- Megtehetjük, ha úgy kívánja!

Letettem a földre a puskámat, amelyet sebesülésem következtében úgyis csak nehezen használhattam. Jan és Szomi ugyanezt tette.

- Talán ennek fejében lesz szíves megengedni, hogy elkísérjük önt a Groote-Kloofba és lássuk, hogy a búrok miként esnek bele a csapdába!

- Hallgatóztak! - kiáltott fenyegető hangon és közelebb lépett hozzánk.

- Természetesen! Hiszen tudnunk kellett, kik azok az emberek, akiket meg akartunk látogatni. Át kellett adnom önnek valamit és nem akartam összecserélni a címzettet.

- Mit?

- Ezt a három írást, amelyet Sir Gilbert Greynél találtunk.

A zsebembe nyultam és átadtam neki a három iratot.

- Elolvasta őket?

- Természetesen. A levél fogalmazása nem nagyon szellemes. Talán szabadalmaztatni szándékozik a szerző a találmányát?

- Hallgasson! Kést és pisztolyt is látok önöknél; rakják le ezeket is!

- Talán ezt is megtesszük; de előbb engedje meg, hogy bemutassam a kísérőimet! Ezt a fiatal Mynheert, aki csaknem kétszer akkora, mint ön, a búr Van het Roernak nevezzük és...

- Jan van Helmers! - kiáltott álmélkodva.

- Úgy van! Az, akivel nem sokat akar ön teketóriázni. És ez az ember nem tűnt el oly bizonyosan, mint ahogy eltűnt az ön ürücombdarabja. A neve Szomi.

- Szomi!

- Igen, az új zulukirály, ha megengedi!

A hadnagyon látszott, hogy teljességgel el van képedve. Sehogy sem értette meg, hogy miképp jelenhettünk meg ilyen gondtalanul ennyi ellenség közepette. De csakhamar összeszedte magát és rászólt a zulukra:

- Kötözzétek meg őket!

- Ohó, Sir Mac Klintok! Ön még bizonyára nagyon tapasztalatlan fiatalember, máskülönben gondolhatná, hogy a kellő védelem híján nem jelentünk volna meg az ön tüze mellett!

Meg akartam ragadni őt, bár csak az egyik karomat használhattam fájdalom nélkül; de elkéstem. Jan még előttem mellen ragadta mind a két hadnagyot, ellenállhatatlan erővel lenyomta őket egymás mellé a földre és hatalmas ökleivel úgy összeszorította a tüdejüket, hogy moccanni sem bírtak. Ebben a pillanatban leteperte Szomi is a harmadikat, fölülről pedig sortűz dördült el, amelyet mennydörögve visszhangoztak a szomszédos magaslatok. A következő pillanatban újabb sortűz hangzott el, s most már anélkül, hogy meg kellett volna fordulnom, tudtam, hogy a zuluk közül egyetlen sincs már életben.

Egy perc sem kellett hozzá, hogy a helyzet gyökeresen átalakuljon. A szakadék megtelt búrokkal, s az angolokkal az történt, amit ők terveztek velünk: megkötözték őket minden hiábavaló védekezésük ellenére. Az éjszaka hátralévő részére mi telepedtünk le a tábori tüzük mellé.

Minthogy most már bizonyosan tudtuk, hogy a szállítmány még nem érkezett meg, a kémjárat szükségtelen volt. Virradatkor egy helyre raktuk a halottakat, letakartuk őket cserjével és kövekkel, s minthogy a szakadék bejárásából áttekinthettük az egész nyugati szemhatárt, elhatároztuk, hogy itt maradunk és idehozattuk a lovainkat is a hegy túlsó oldaláról.

Szomin meglátszott, hogy ezzel az intézkedéssel elégedetlen; talán attól félt, hogy fölfedezik a titkát. De a búrokat annyira elfoglalta a háboruskodás, hogy nem értek rá különösebb geológiai vizsgálódásokra. A főnök arra használta fel az ideiglenes pihenőt, hogy füveket keresett a sebemre, és valóban lázmentes is maradtam, és a leopárd körmeinek a mély nyomai várakozás ellenére gyorsan és jól begyógyultak.

Quimbo már menetelésünk közben magára vonta figyelmemet nyomott szótlanságával. Mikor most ott ült csöndesen a közelemben, megkérdeztem tőle, mi lelte.

- Quimbo szomorú, - felelte. - Quimbo nem fog soha nevetni és énekelni.

- Miért nem?

- Quimbo haragszik Janra, nagy bosszut és haragot érez!

- Mit csinált neked a jó Jan?

- Jan jó? Ó, ó, Mynheer, Jan rossz, nagyon rossz! Jan elveszi Quimbotól Mietjét; Quimbo mindent hallott, mit beszélt Szomi és mit beszélt Jan. Mietje Szominak a leánya és nem lesz Quimbonak a felesége, hanem a rossz, gonosz Jannak a felesége. Ó, ó!

Mind a tíz ujjával dühösen belekapott a hajdíszébe. De mikor érezte hajának a ziláltságát, gondolatai új irányba terelődtek.

- Mietje nem akar lenni Quimbo felesége, mert Quimbo már nem szép! A struc elvette Quimbo szép haját, de Jannak még ilyen szép haja sincsen. Ó, ó, Quimbo haja megint megnől és akkor majd sír Mietje, hogy nem lett Quimbonak a felesége. És Quimbo majd kineveti Mietjét és más jó szép feleséget keres!

Át kellett engednem őt tragikomikus bosszugondolatainak, minthogy a figyelmemet egy sötét pont vonta magára, amely künn a síkon kezdett feltűnni. Valamivel magasabbra kapaszkodtam fel és elővettem a messzelátómat. Ennek a segítségével lovasok és szekerek hosszú sorát vettem észre, amely a hegy felé közeledett. A búrok, akiket figyelmeztettem, kézről-kézre adták a messzelátót és megismerték a várt szállítmányt. Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy addig nem mutatkozunk, amíg a karaván valahol meg nem pihen.

Visszatértünk a szakadékba és innen figyeltük titokban a menetet. Nagyon lassan közeledett, minthogy a nehézkes szekerekbe ökrök voltak fogva, amelyeket a hosszú és bajos utazás, úgy látszik, egyébként is nagyon megviselt.

Csak déltájban érkezett meg a várva-várt menet a hegy tövéhez és ott anélkül, hogy különös födözetet kerestek volna, körbe állították a szekereket, s a körön belül letelepedtek úgy a lovasok, mint az ökörhajcsárok.

- Itt az ideje! - szólt Jan. - Lenyargalunk, betörünk a szekérvárba és lepuffantunk mindenkit!

Ez ellen tiltakoztam.

- Akkor az a veszély fenyegetne bennünket, hogy a levegőbe repülünk; milyen könnyen felrobbanthatná a lőport a küzdelem közben egy lövés! Ezek az emberek nagyon elővigyázatlanok, hogy ilyen közel telepedtek le a veszedelmes szekerekhez. Hogy ezt megtehessék, bizonyosan tilos közöttük mindenféle tűz, természetesen még a dohányzás is. Aztán meg lóháton aligha hatolhatnánk be a szekérvárba, és csak a késeinket volna szabad használnunk.

Egyszerre csak a búrokon keresztül hozzám tolakodott Quimbo.

- Mynheer nem tudja, mit kell csinálni; de Quimbo tudja!

- Nos?

- Quimbo odamegy a lovasokhoz és azt mondja, Quimbo zulu; azután elhozza a lovasokat a búrokhoz!

- Igy nem lehet, mert...

- De lehet, Mynheer; Quimbo mindjárt megmutatja!

Mielőtt megakadályozhattuk volna, keresztülsurrant közöttünk és lefelé rohant a hegyről. Természetesen megijedtünk a kaffer makacskodása miatt, aki ügyet sem vetett a kiáltozásunkra és csakhamar annyira eltávolodott tőlünk, hogy nem is hallhatott már bennünket. Vállalkozása csak akkor biztatott sikerrel, ha Quimbonak van annyi esze, hogy őrszemnek adja ki magát és azt állítja, hogy az övéi még nem vették észre a menetet. Még javában azon tanakodtunk, hogyan hárítsuk el a legrosszabb eshetőségeket, mikor Quimbo oda is ért már a szekérvárhoz, mielőtt mi elszántuk magunkat valamire.

Most már nem tehettünk egyebet, mint hogy nyugodtan megvárjuk, mi történik. Hogy a szekérsáncon belül mi történt, azt nem láthattuk; de csakhamar megnyílt a sánc, s nagy örömünkre azt láttuk, hogy valamennyi lovas elhagyta a szekérvárat, hogy kövesse a vakmerő kaffert, aki - úgy látszott - egyenesen hozzánk vezeti őket. Kisvártatva azonban azt láttuk, hogy nem jön velök fölfelé a hegyre, hanem a hegy tövében halad tovább. A lovasok ily módon elhaladtak alattunk és eltűntek a hegyoldal bokrai mögött.

Fellélegzettem.

- Quimbo okosabb, mint gondoltam, - szólt van Hoorst, - és ezeknek az embereknek a vezetője ostobább, mint a mi kafferünk. Eszes tiszt azt kívánta volna, hogy akiket vár, jöjjenek le hozzá, vagy legalább is nem követte volna összes emberével az idegen kaffert. Most itt hagyjuk a lovakat s utánok megyünk a bokrok mögött, amíg egy részünk elébök nem kerül. Akkor két tűz közé fogjuk őket, és szeretném látni azt, aki megmenekül közülök. Maradjon itt a lovaknál, Mynheer, - szólt, hozzám fordulva. - Ön az egyetlen közöttünk, aki megsebesült, és jobb kezekre nem bízhatnók a három foglyunkat sem!

Tiltakoztam ez ellen a határozat ellen; minthogy azonban valamennyien ezt kívánták, végül engednem kellett. A búrok csakhamar eltűntek a bokrok mögött és én egyedül maradtam az angolokkal. Ezek természetesen mindent megfigyeltek, mióta a foglyaink voltak és rám szögezett tekintetük tisztán elárulta, mi megy végbe bennök; de egyikök sem szólt, mert föl kellett tételezniök, hogy hiába próbálnák bármi módon akadályozni a tervünket.

Csak egy negyedóra mulva hallottam egy távoli, mennydörgésszerű hangot, amelyet csakhamar újabb ropogás követett. A támadás megkezdődött. Nem győzhettem le teljesen a nyugtalanságomat, mialatt várakoztam. A búrok győzelméhez kétség sem férhetett; az idegen lovasok angol vezetőjük alatt a lovasított hottentotta vadászezredek valamelyikéhez tartoztak, amelyeket Cape mounted rifles-nek neveztek, és nem voltak veszedelmesek. Nyugtalanságom csak Quimbora vonatkozott, aki mindenesetre veszedelmes helyzetben volt, mert könnyen áldozatául eshetett a pillanatnyi bosszunak. De sokáig nem kellett aggódnom miatta sem, mert ő volt az első, aki a visszatérők közül gyorsan kirohant a bokrok közül és felszaladt hozzám.

- Ó, Mynheer itt? - kiáltott már messziről. - Quimbo kereste Mynheert és nem találta; azt hitte Quimbo, hogy Mynheert agyon lőtték, de Uys megmondta, hol van Mynheer!

- Nos, mi történt?

- Ó, ó, csupa jó! Hottentotta halott, mind halott. Mikor búrok lőttek, Quimbo gyorsan bokorba ugrott, mert különben angol agyonlövi Quimbot... Most mondd meg, Mynheer, ostoba-e Quimbo, vagy jól végezte-e a dolgot Quimbo?

- Egészen okos fickó vagy, Quimbo, és mihelyt eljutunk az első városba, csaknem akkora karikát kapsz jutalmul az orrodra, mint a kalapom karimája!

- Karikát az orromba? Ó, ó, Mynheer nagyon jó Mynheer. Quimbo a karikával a legszebb Quimbo lesz az egész világon!

Még e beszélgetés közben láttam, hogy a búrok egy része a zsákmányolt lovakon visszatér és vágtatva a szekérvár felé rugtat, míg a többiek gyalog követik őket. Csak a hátramaradt ökörhajcsárokat kellett még elintézni, s ezekkel gyorsan és könnyen végeztek.

Azután elküldtek értem és a foglyokért, és hozzáláttunk a szekerek megvizsgálásához. Tizenöt szekér volt; mindegyiket nyolc erős ökör húzta. Elavult fegyvereken kívül nagy rakás ólom, lőpor és töltény volt a szekereken.

Pihentetnünk kellett a fáradt igásbarmokat; megitattuk és meglegeltettük őket, s eközben arról tanácskoztunk, hogy most mitévők legyünk. Amit az angoloktól hallottunk volt, abból azt következtettük, hogy nem lesz tanácsos a Kers-hágón átkelni; a szállítmánynak a Klei-hágón kellett keresztülvonulnia a hegyen. Továbbá szükségesnek látszott, hogy a hegységen túl lévő búr sereget mennél gyorsabban értesítsük az ellenség ravasz tervéről. Elhatároztuk hát, hogy közülünk egypáran evégből előrenyargalnak. Jant, Uyst és engem választottak ki; a két előbbit azért, mert Uysnak a hadsegédével együtt át kellett vennie a búrok vezetését, engem pedig azért, mert őszintén kijelentettem, hogy semmit sem gyűlölök jobban, mint az ökörlépésben való lassú lovaglást.

Nyomban fölkerekedtünk. Quimbo természetesen velem maradt. Bátorsága és óvatossága jutalmául puskát kapott, s most oly büszkén nyargalt mögöttünk, mint valami középkori apród, akit vitézségeért lovaggá ütöttek.

Ismertem már az északamerikai Sziklahegység és a Cordillerák szorosait; a Klei-hágó teljességgel mérkőzhetett velök a szín vadsága dolgában. Meredek, égbetörő szirtek között lovagoltunk hegynek föl, majd meredeken hegynek le, és nem tagadhattam, hogy ez a nehéz lovaglás sebesülésem következtében jobban megviselt, mint máskülönben történt volna.

Eljutottunk a magaslat tetejére, anélkül, hogy ellenséget láttunk volna; de azért minden kanyarodónál készen vártuk a támadást.

- Lesz elég erőnk hatalmunkba keríteni az esetleges előörsöt? - kérdeztem.

- Az a körülményektől függ - felelt Uys. - Nemcsak az ellenség számát, hanem a sereget is tekintetbe kell itt vennünk.

- Ellenség! - szólt Jan halkan, miközben megállította a lovát és egy sötét tárgyra mutatott, amely egy sziklasarkon, ahol hirtelen fordult az út, a földön hevert. - Álljatok meg! Majd én kémlelődöm.

Leszállt a lóról s a sziklasarokhoz ment, hogy szemügyre vegye a tárgyat. Azután előrenyújtotta a fejét, hogy a sziklaék mögé tekintsen. Meglepett mozdulatából láttam, hogy valami feltűnőt vett észre; azután odaintett bennünket is. Mikor közeledtünk, a tárgyban egy köpönyegre ismertünk. Bizonyára őrszem állt itt és a hőségben levetette köpönyegét.

A sziklaék mögött a szűk ösvény kiszélesedett, s jobbról a meredek kőfal és balról a feketén tátongó mélység között körbástyafélét alkotott, amelynek közepén tizenkét zulu üldögélt. Bizonyára rájok bízták e fontos pontnak az őrzését, amelyet igen csekély számú őrség is könnyen megvédelmezhetett egész hadsereg ellen, mert az ösvény mind a két oldalon hirtelen forduló sziklaék mentén vezetett a körbástyára és az ösvényeken csak egy-egy embernek volt helye. Állt is bizonyára mind a két fordulónál egy-egy őrszem, mint az otthagyott köpönyeg bizonyította; de a két őr valószínűleg elunta magát s a többiekhez csatlakozott, hogy beszélgessenek.

Jan megint felült a lovára.

- Én majd előreugratok, - szólt, - s keresztülvágtatok közöttük a túlsó sarokig; ön itt marad, hogy senki se menekülhessen, Mynheer, Uys és Quimbo pedig utánam nyargal!

Rábólintottam, leszálltam a lóról és kezembe fogtam a puskámat, amellyel a sebem ellenére is tudtam bánni, mert letérdelve rátehettem a csövét a sziklaélnek egy kis kiugró kövére. Alig helyezkedtem el ekképpen, három társam előreugratott: Jan be a kafferek közé, miközben néhányukat mindjárt harcképtelenné is tette. Uys megállt előttük és kétszer tüzelt; a vitéz Quimbo ugyanezt tette; eldördült az én két lövésem is és utánam Jan lőtt kétszer; néhány puskatuscsapással be is fejeztük a munkánkat: a körbástya urai voltunk.

A holttesteket ledobtuk a mélységbe, azután folytattuk az utunkat. Alig haladtunk előre egy óra hosszáig, Quimbo kiáltása, aki előrenyargalt, figyelmeztetett bennünket valamire.

- Ó, ó, ki jön! Látja, Mynheer, ott a sok embert?

Csakugyan egy csapat lovas bukkant fel előttünk, akik láttunkra óvatosan megálltak. A legelső messzelátót vett elő, azután hangos örömkiáltást hallatott, és a többiekkel együtt elénk vágtatott.

- Baas Uys! - kiáltott már messziről. - Isten hozott, Isten hozott! Sóvárogva várnak már odalenn!

- Neef Welten, te itt? Mit csinálsz itt a magaslaton?

- Ide küldtek, hogy elfoglaljam a zuluktól ezt a hágót, hogy ti a többiekkel átjöhessetek rajta. De egyedül jöttök? Hol vannak a többiek? És a magaslat nincs megszállva?

- Meg volt; egy tucat zuluval végeztünk az előbb. A többiek utánunk jönnek; egész szállítmány fegyvert és lövőszert hoznak, amelyet elvettünk az angoloktól.

- Nagy szerencse! Lőporra van szükségünk és nincsen. Egyébként távolabb lent ráakadtam egy erős zulu őrségre; de a zuluk aludtak és mi egy-kettőre végeztünk velök. Meglátjátok majd a küzdelem nyomait.

- Mi van a sereggel?

- Csupa bátorság és jó szándék minden, csak a vezérünk hiányzik. Siess le közéjük. A kafferek körülbelül tizenkétezren vannak és a Kers-hágó közelében táboroznak.

- Ott várják a szállítmányt, amelyet elvettünk az angoloktól. Hol vannak a búrok?

- Egy félnapi járóra tőlük.

- És itt a Klei-hágónál?

- Egy pár száz zulu van csak, akiket megkerültünk. Balra vannak a szoros torkolatától a hegyekben, és nem fognak benneteket észrevenni, ha elkerülitek őket.

- Rendben van. Szálljátok meg a magaslatot! Elkergettetem majd odalent a zulukat; aztán nemsokára jó újságot hallotok majd.

Röviden búcsuztunk és folytattuk utunkat lefelé. Estére elértük a szoros bejáróját, ellenséget nem láttunk, nem hallottunk, és egész éjjel tovább nyargaltunk, amíg - útközben folyton újabb csapatokkal erősödve - a fősereghez nem értünk.

Itt rögtön észrevettem, milyen tekintélyük volt a társaimnak; közujjongással fogadták őket s rám is hullt a tiszteletnek egy része, amelynek visszfénye ott ragyogott derék Quimbomnak a széles ábrázatán is.

Uys nyomban átvette a sereg vezetését s először is kiküldött egy csapat búrt, hogy űzzék el a zulukat a Klei-szoros bejárója mellől. Azután előzetes haditanácsot tartottak. Ebben én nem vettem részt, de a tanácskozás egyik eredménye rám vonatkozott. Elhatározták, hogy kétszáz főnyi búr különítményt elküldenek gyalog a Groote-Kloofba, hogy még a zuluk megérkezése előtt megszállják a Kloofot, és ennek a különítménynek a vezetését rám akarták bízni. Uys megkérdezte, hajlandó vagyok-e elvállalni a vezényletet és én örömmel fogadtam az ajánlatot. Pár nap alatt annyira beleéltem magamat a búrok érdekeibe, hogy csaknem életszükségletemmé vált, hogy a küzdelem végéig ott maradjak közöttük.

Uys még elindulásom előtt beavatott engem a tervébe. Az elfoglalt karaván megérkezése után rögtön szétosztatja a hadiszert, azután megtámadja a zulukat, anélkül, hogy megvárná, míg ők támadnak. Előbb azonban meg kell szállni a Zwarten-erdőséget. A többit könnyű volt kiegészítenem abból, amit már tudtam. Azt tanácsoltam még neki, juttassa el a zulukhoz azt a hírt, hogy Szomi ott van a búr seregben és meg fog kegyelmezni mindenkinek, aki átpártol hozzá Szikukunitól; azután elindultam a kétszáz emberemmel.

A derék Quimbo most már nem is szólított másként, csak ezredes Mynheernek és én szívesen eltűrtem ezt tőle. A Groote-Kloofot csakugyan olyannak találtuk, amilyennek Mac Klintok hadnagy leírta, és ráakadtunk a hágóra is, amelyre pár emberrel rögtön felkapaszkodtam, hogy meggyőződjem a járhatóságáról. A magaslatról, ahol mindenkinek kijelöltem előre a helyét, két óra alatt el lehetett jutni a Zwarten-erdőség völgyébe. Ez a körülmény később nagy hasznunkra vált.

Most az volt a dolgunk, hogy várakozzunk. Természetesen érintkeztünk a fősereggel, s egy hét mulva végül értesültünk róla, hogy a támadás küszöbön áll. A karaván a kíséretével együtt szerencsésen megérkezett.

Két nap mulva visszatértek kiküldött előörseim és jelentették, hogy a kafferek indulóban vannak. Azonnal eltüntettük ottlétünk utolsó nyomait is, és a páfrányfűben felkapaszkodtunk a magaslatra, ahol a katlan széléről a páfrány közül a katlan minden részét és oldalát elérhettük golyóinkkal.

Nemsokára, a kilesett terv értelmében, a kafferek benyomultak a völgykatlanba és nyomban a völgy hátsó része felé törtettek, ahol puskáink fogadták őket. Annyira lövésre kaptuk őket, hogy a kétszáz puska kétszeres sortüze bizonyára négyszáz kaffert eltalált. Nem álltak meg, hanem annyira megrémültek, hogy hanyatt-homlok a völgykatlan bejárása felé rohantak, ahol ugyancsak sortűz fogadta őket. Eközben ráértünk újra tölteni. A szegény sereg, amelyet az angolok uszítottak föl, s amely körülbelül két ezred volt, egyenkint ezerötszáz főnyi, a halál fia volt. Az angol tisztek, akik vezették a zulukat, tudták, hogyha fogságba kerülnek, kémekül fogjuk tekinteni őket; ennélfogva nem is kértek kegyelmet, hanem arra nógatták a szétzilált csapatokat, hogy foglalják el ostrommal a magaslatot. Nem egészen egy óra alatt véget ért a szörnyű munka, amelyről a Groote-Kloofot még ma is kaffersírnak nevezik.

A fősereg csak színleg fordult a Kloof felé; valójában csak megfelelő számú búrt küldtek a Kloof bejárójához, s a sereg zöme a zuluk serege után a Zwarten-erdőség felé nyomult, amelynek völgyét a zuluk megszállták, nem is sejtve, hogy a búrok már előzőleg elhelyezkedtek ott. Igy váratlanul két tűz közé kerültek s úgy látszott már, hogy ugyanaz a sors vár rájuk, mint társaikra a Kloofban.

De Szikukuni ott volt köztük; s ez elegendő volt ahhoz, hogy ezredei megóvják legalább is a látszatát annak, hogy fegyelmezett csapatok. Túlnyomó számuk dacára is szörnyű aratást végzett soraikban a halál; vissza nem vonulhattak; győzniök kellett, vagy megadni magukat, és a dühöngő Szikukuni, aki mindenkit sajátkezüleg leszúrt, aki ellenkezett, éppen ezért újra meg újra a vágóhídra vezette csapatait.

Mikor a Kloofban befejeztük a munkánkat, embereimmel, akik közül a hajaszála sem görbült meg egyetlennek sem, leereszkedtem a síkságra, s ott Jannal találkoztam, aki azt a csapatot vezényelte, amely a kafferek után a Kloof bejárásáig nyomult. Csatlakoztam hozzá és gyors meneteléssel megindultunk a Zwarten-erdőség völgyébe, ahol javában dühöngött még a harc.

Nyomban résztvettünk benne mi is; nem volt egyéb a harc, mint az ellenünk hajszolt csapatok fáradságos és fárasztó lemészárolása, és késő éjszakáig eltartott volna, ha nem történik közben valami, ami Szikukunira nézve a legszomorúbb következményekkel járt.

Egy zulu ezred éppen az ellen a csapat ellen vonult, amelynek Jan meg én voltunk a parancsnokai. Mikor egyszerre csak onnan, ahol Uys állt a táborkarával, egy lovas ugratott lengő sörénnyel a támadó zuluk elé. Szomi volt, aki igazán királyhoz méltó bátorsággal egyedül szállt szembe az ellenséggel. Intésére megállt a zulu ezred. Szomi egészen elébe lovagolt és beszélni kezdett az emberekkel. Merészségét siker koronázta. Hangosan felujjongva, pajzsaikat és dárdáikat lengetve, Szomi vezérlete alatt, a zuluk az övéik ellen fordultak. A következő ezred ezt látva, meghökkent.

- Gyorsan előre! - parancsolta Jan. - Sortüzet nekik, hogy észretérjenek!

Golyóink behatoltak a soraikba. Szikukuni mellett a biztos halál, Szomi mellett az élet és a menekülés - lándzsáikat és pajzsaikat lengetve, ők is átpártoltak Szomihoz.

Szikukuni észrevette, mi történt. Dühöngve otthagyta a helyét, a következő ezred élére állt és rohamra vezényelte. Jan erre az egyik visszatérő hadsegédet lerántotta a lóról és maga pattant a lóra.

- Most az enyém lesz! - kiáltott és elrohant, egyenesen a támadó ezred elébe.

Az ezred csak lándzsával és buzogánnyal volt fegyverezve. Süvöltöttek a lándzsák Jan körül; de Jan ezzel nem törődött, hanem egyenesen Szikukuni felé rohant. Hőstett volt ez: egyedül ezerötszáz emberrel szemben! Szabad volt vajjon elhagynom a helyet, amelyet Uys kijelölt a számomra? Nem kérdeztem, hanem indulást vezényeltem, hogy Jannak legalább a holttestét megmentsük. A roham közben folyton Janra néztem. Odaért Szikukunihoz és lesujtott rá a puskatussal; Szikukuni kivédte a csapást a buzogányával, amelyet Jan nyomban kiütött a kezéből. A következő pillanatban Jan üstökön ragadta Szikukunit, visszafordult a lovával és mikor mi éppen odaértünk az ezredhez és puskáinkat megfordítva benyomultunk az ezred soraiba, Jan, Szikukunit maga után vonszolva, elvágtatott Kees Uys táborkarához. Szikukuni fogoly volt.

Ennek híre egy pillanat alatt elterjedt az egész zulu seregben, amely most immár pásztor nélküli nyájhoz hasonlított. Egyik ezred a másik után átpártolt Szomihoz és lerakta a fegyvert, s még a sötétség beállta előtt diadalmasan álltunk a völgyben, amely oly sok vért ivott, hogy valósággal gázoltunk a vérben. Egy nagy európai államnak a gyarmatpolitikája megint sok ezer főnyi emberáldozatot követelt.

Késő este mindnyájan együtt ültünk, akik a hegyeken túl összeismerkedtünk, a magasan lobogó tábori tűz körül. A búr van het Roer volt a nap hőse; egy merész lépéssel megfosztotta Szikukunit a szabadságától és a királyságától, de ennek fejében ő maga is három lándzsasebből vérzett, és sebeit maga Szomi kötözte be...

Hogy a búrok később még számos kudarcba ugratták bele az angolokat, az ismeretes; az ily módon megmentett államot »Délafrikai Köztársaság«-nak nevezték el.

Később valóban »Bataviai-afrikai Maatsappij«-já szervezkedtek a búrok, akik természetesen nem állhatták hosszú ideig az angolok titkos és nyilt támadásait. A becsületes, erős búr el fog tűnni a Fokföldről, mint Uys első találkozásunkkor megjövendölte...

Aki ma Zeelandba vetődik és meglátogatja Storkenbeekben a van Helmers-családot, az a nappaliban a tükörtől jobbra és balra egy-egy ceruzarajzot lát lógni a falon; és ha megkérdezi, kit ábrázol ez a két fej, meg fogja tudni, hogy van Helmers Jant és Mietjét, akikből egy pár lett s akik oly mérhetetlenül gazdagok, hogy egy ízben hat darab drága fekete fokgyémántot küldtek egy tokban Storkenbeekbe, hogy szegény rokonaik helyzetén lendítsenek a dús ajándékkal. És ha tovább kérdezősködik, megtudja, hogy a két vázlatot egy német Mynheer készítette, aki egészségügyi tiszt volt és Jannal együtt résztvett egy hatalmas csatában a búrok ellen.

Ez a német Mynheer később eladta a Fokvárosban az ajándékba kapott gyémántját s az árát további utazásokra használta fel. Iróasztalán egyéb ritkaságok között ma is ott van egy burnótszelence, amelyet valaha Quimbo hordott a füle cimpájában, aki búcsuzáskor e szavakkal nyújtotta át neki drága kincsét:

- Kedves jó Mynheer haza akar menni; Quimbo sok nagy könnyet potyogtat, mert Quimbonak nem szabad menni Mynheerrel; de Quimbo ezt a szelencét Mynheernek adja, hogy Mynheer sokat gondoljon a szegény szép vitéz Quimbora!...

ER RAML EL HELAHK.

 

ELSŐ FEJEZET.
A khabir.

A nap csaknem befejezte már útját az égen; ennélfogva a mai izzó meleg után, a kúttól egy kissé távolabb, teljesen hátastevémnek az árnyékában hevertem, míg a karaván többi tagja az ihatatlan, rosszízű víz körül telepedett le és Kamil szolgám szájaskodását hallgatta. Megérthettem minden szót, amit beszéltek, és titkos gyönyörüséggel hallottam, mennyire töri magát, hogy számtalan jó tulajdonságomat a kellő világításba helyezze.

- Nemde, te Aram Ben Sakir vagy és gazdag ember vagy? - kérdezte a mellette ülő murzuki kalmártól. - Mennyit fizetsz egy-egy kísérődnek erre az utazásra naponkint?

- Kétszáz kaurit, - felelt a kérdezett készségesen. - Nem elég ez?

- A te vagyonodhoz képest elég; de az én sihdim^[60] sokkal gazdagabb nálad. A neve Hadsi Kara Ben Nemsi és hazája oázisain 1000 lova, 5000 tevéje, 10.000 kecskéje és 20.000 kövér farkú juha legel. Naponkint egy Abu-Noqtah-t^[61] ad nekem, úgy hogy én gazdagabb leszek, mint te vagy, mikor visszatérek tőle a duár^[62]-omba. Mondd hát, mi vagy te mellette?

A szájaskodó nagyokat hazudozott, mert én bizony nem naponkint, hanem hetenkint adtam neki egy Mária Terézia tallért, úgy hogy a napibére körülbelül 60 fillér volt. A nagyon gazdag kalmár így felelt:

- Allah ad mindent és Allah el is vesz mindent; az emberek nem lehetnek mind egyforma gazdagok.

- Igazad van, - bólintott Kamil, - és mert az én sihdim Allah kedvence, azért kapott sokat tőle. Sejted talán, milyen híres a Hadsi Kara Ben Nemsi név a föld minden országában és minden népénél? Beszéli az emberi nyelvnek mind a négyezerötven változatát, ismeri mind a nyolcvanezer állat és növény nevét, meggyógyítja mind a tízezer betegséget és agyonlövi az oroszlánt egyetlen golyóval. Anyja a világ legszebb asszonya volt; apjának anyját az erények foglalatának nevezték, és harminchat felesége mind engedelmes, kedves és ámbraillatú, mint a paradicsom virágai. Legyőzte az összes hősök seregeit; hangjára remeg a fekete párduc, és ha most megtámadnának bennünket a rabló tuaregek, akiknek, sajnos, a vidékén járunk, akkor pusztán a kis puskájával megfutamítaná őket. Nézz csak oda rá! Látod, hogy két fegyvere van: egy nagy és egy kicsi? A naggyal halomra lő egy egész khala-t^[63] és a kicsivel százezerszer lőhet, anélkül, hogy újra töltene; ezért Bundukije et tikrar^[64] a puskája neve. Szinte szeretném is, ha ezek a bitangok megjelennének; akkor majd meglátnátok...

- Hallgass, Allahra kérlek! - vágott a szavába a sech el dsemali^[65] gyorsan. Ha idekívánod ezeket a gyilkosokat, a Saitannak^[66] könnyen eszébe juthat, hogy csakugyan ide vezérelje őket, és akkor végünk van!

- Végünk? Mikor itt az én sihdim és én is itt vagyok veletek?

Bizonyára még tovább is folytatta volna; de a sech el dsemali a napra mutatott és így szólt:

- Férfiak, a nap a szemhatárt érinti! Itt az esti ima órája. Dicsérjük Allaht!

Mindnyájan felugrottak, kezeiket a vízbe merítették, azután arccal Mekka felé fordulva, letérdeltek s az előírt hajlongások és kézmozdulatok közepett a vén sech nyomán elimádkozták a szent Fatchát.

Ezalatt én is letérdeltem a porba és elmondtam keresztény esti imámat, természetesen nem utánozva mozdulataikat, mert nem titkoltam el előttük, hogy nem vagyok mohammedán. Tegnap, miután Kamillal együtt csatlakoztam a karavánjukhoz, nyomban őszintén megmondtam ezt nekik s ők ennek ellenére is meg engedték, hogy csatlakozhassam hozzájuk.

Mikor elvégeztük imánkat és térdünkről fölemelkedtünk, észak felől egy magános tevelovast láttunk közeledni. A hedsihnje^[67] kitűnő gyorsfutó volt, s a fegyverzete hosszú arab puska és két kés volt, amely karkötőre akasztva a két csuklóján lógott. A késnek ily módon való viselése nagyon veszedelmes az ellenfélre nézve: átölelik és hátulról mind a két pengét beleszúrják a hátába.

- Sallam! - köszöntött bennünket, mikor hozzánk ért, miközben, le sem térdeltetve a tevéjét, leugrott a nyeregből. - Engedjétek meg, hogy megitassam a hedsihnemet és figyelmeztesselek benneteket az ellenségre, amellyel szembe haladtok!

Hosszú, fehér burnuszba volt burkolózva, amelynek csuklyája alól aláomlott erősen bezsírozott, sötét haja. Nagy, erős termetű férfi volt; tojásdad telt arca belapult a pofacsontok tájékán; rövid, csaknem tömpe orra volt, kis szeme és kerek álla. Ha lithamot, arcfátyolt, viselt volna, amely csak a két szemet hagyja szabadon, akkor meg lettem volna győződve róla, hogy egy targi áll előttem.

- Üdvözlégy, - felelt az öreg sech, mikor a jövevény tevéje magától a vízhez futott, hogy igyék. - De kit értesz, mikor ellenségről beszélsz?

- Az imosarhrokat, - felelte a kérdezett.

Ez a szó egyértelmű a tuareggal. Az utóbbi kifejezést csak az arabok használják, míg az illető rablónéptörzs tagjai magukat mindig imosarhoknak nevezik.

- A tuaregeket gondolod? Egypáran az utunkban vannak talán?

- Nemcsak egypáran, hanem igen sokan, még pedig a Seghedem oázisban.

- Allah! Oda akartunk nyargalni ma éjszaka!

- Ezt ne tegyétek. Én több mint harminc főnyi karavánból való vagyok, nyolcvan tevével. Bir Ishayából jöttünk és biztosságban éreztük magunkat; de alig értünk Seghedembe, megrohantak bennünket az imosarhok, akik ott voltak elbujva és bár vitézen ellenálltunk, valamennyiünket lemészároltak, rajtam kívül, aki egymagam menekültem meg.

- Ja vaili! - kiáltott az öreg meghökkenve.

- Ezeket a kutyákat a Saitán vezette az utunkba! Ott fognak táborozni Seghedemben. Mitévők legyünk? Várjunk itt, amíg távoznak, itt a Bir^[68] Ikbarnál, amelynek vize ember számára alig iható, s állataink számára is alig elég még egy napra?

Tanácstalanul nézett körül. Abram Ben Sakir, a kalmár, aggódó arcot vágott és ezt kérdezte:

- Nem kerülhetjük meg a Seghedem oázist?

- Nem, - felelt a sech. - Kelet felé nem, mert a legközelebbi kút arrafelé három teljes napra van innen a Tibbri vidékén, nyugat felé pedig azért nem, mert arra a Magarat esz szuchur^[69] hegyeibe kerülnénk és arra nem ismerem az utat.

- De én ismerem, - szólt a jövevény.

- Te? - kérdezte a sech csodálkozva. - Hiszen akkor olyan khabir^[70] volnál, aki jobban ismered ezt a vidéket nálam is, pedig én kétszer oly idős vagyok, mint te.

- Úgy van; khabir vagyok. Nem a koron mulik ez; ismerem ezt a vidéket, mert többször bejártam. Annak a karavánnak is én voltam a khabirja, amelyet az imosarhok megrohantak, és nem menekülhettem volna én sem, ha nem ismerem az utat a sivatagban. A Beni Riahk harcosa vagyok és Omar Ibn Amarah a nevem.

A Beni Riahk arab törzse csakugyan Fezzanban lakik, de azért bajosan tarthattam ezt a khabirt arabnak, főként, mert a tuaregeket mindig imosarhoknak nevezte, amit arab ember nem tett volna. De a sech nem osztozott ebben a kételyemben, mert így szólt:

- Tudom, hogy a Beni Riahk olyan emberek, akik jól ismerik az utat Murzukból Bilmába, és elhiszem, hogy jártál a Magarat esz szuchurban. Ismered tehát a sziklabarlang hegyeit? És azt hiszed, hogy ezen az úton megkerülhetjük a Seghedem oázist és a tuaregeket?

- Meg; könnyebben, mint gondolod. Ha innen ívben nyargalva elkerüljük az oázist, akkor a veszedelem jobbra marad tőlünk, s mi szerencsésen megérkezünk a Bir Ishayához. Majd én vezetlek benneteket, mert azt hiszem, hogy nemcsak teneked, hanem összes társaidnak is ez a kívánsága.

- Úgy van! Ülj le hozzánk és légy a vendégünk! Most együnk és az esti ima után fölkerekedünk.

- Szívesen leszek a vezetőtök és a vendégetek, de mondd meg immár, kik a férfiak, akiknek - úgy látom - te vagy a sech el dsemalijuk.

- Ezt persze tudnod kell. Itt látod Abram Ben Sakirt, a murzuki kalmárt, az övéi mind a szolgák és a teherhordó tevék; Bilmából Murzukba kell vezetnem őt. És amott áll két idegen, aki csak tegnap csatlakozott hozzánk. Hadsi Kara Ben Nemsi a Nyugatról, Kamil Ben Sufakahval, aki a szolgája.

A khabir éles, szúró szemmel végigmért bennünket, azután haragosan ezt kérdezte Kamiltól:

- Kamil Ben Sufakah a neved? Melyik néphez tartozol?

- Beni Dserar vagyok az Iselli Ferkahból,^[71] - felelt a kérdezett.

- És mozlem létedre egy gyaurnak, egy hitetlennek a szolgája lettél? Szégyen gyalázat! Nyeljen el a gyehenna!

Lepökte, amit az én Kamilom nyugodtan tűrt, mert a derék vitéz csak szájhős volt, valójában azonban párját ritkította a gyávasága. Csak annyit merészelt, hogy szemrehányó hangon ezt kérdezte tőlem:

- Sihdi, eltűrheted, hogy hű szolgádat így megsértsék? Te, a hősök hőse, akinek két puskád van?

- A hősök hőse? - nevetett a khabir megvetően. - Hogyan lehet hős egy gyaur! Mindjárt megmutatom, hogyan kell beszélni az ilyen bűzös kutyával!

Felém jött, megállt előttem három lépésnyire, szikrázó szemmel rám nézett és így szólt:

- Te hát keresztény vagy, igazán keresztény?

- Az vagyok, - feleltem nyugodtan.

- És azt hiszed, hogy csakugyan elvezetlek téged is Murzukba?

- Nem!

- Nem? - kérdezte álmélkodva. - Eltaláltad. A próféta igazhívő fia sohasem alacsonyodik le annyira, hogy khabirjává legyen egy kereszténynek, akinek lelkét a pokol fogja elnyelni.

- Tévedsz. Nem úgy értettem, ahogy gondolod. Csak azt akartam mondani, hogy eszed ágában sincs senkit sem Murzukba vezetni.

- Masallah! Mi gátol abban, hogy ezért a sértésért le ne üsselek?

- Ne nevettesd ki magadat! Az olyan targi, mint te vagy, nem üthet le engem.

Ütésre emelte már az öklét, de ámulatában megint leeresztette és így szólt:

- Micsoda? Targinak tartasz engem, az imosarhok harcosának? Miért?

- Erről nem tartozom neked számadással; de miért nem akarsz most Bilma felé tovább nyargalni, és miért akarsz visszafordulni Murzukba? Miért nem fordultál vissza mindjárt, mikor a karavánodat megrohanták a Seghedem oázisban? Miért nyargaltál tovább egy egész napig errefelé?

- Mert... mert... mert...

Elakadt. A kérdésem annyira zavarba hozta, hogy csak jó idő mulva folytathatta:

- Mert az imosarhok elállták az utamat visszafelé.

- Ezért nem volt okod egy egész napig tovább nyargalni. Egy szavadat sem hiszem. Hogy a tuaregek itt bujkálnak valahol, abban nem kételkedem; de Seghedemben valószínűleg nincsenek. Inkább azt hiszem, hogy te hozzájuk akarsz bennünket vezetni. A mirzaljuk^[72] vagy, a gazuhsjuk,^[73] és a kezükre akarsz játszani bennünket. Valószínűleg ott rejtőznek a Sziklabarlang vidékén, mert oda akarsz vezetni bennünket.

Oly határozott meggyőződéssel mondtam mindezt, hogy jó időre volt szüksége, amíg úrrá lett az elképedésén; de aztán kifakadt:

- Ó, Allah! Hát lehetséges ez? Gazuhsnak neveztek, gazuhsnak, hálául azért, mert meg akarom menteni ezeket az embereket! Gyaur kutya, bűzös vagy, mint a dög, amelyben férgek nyüzsögnek! Majd...

- Megállj! - vágtam a szavába. - Egy ilyen szót se ejts ki többé! Keresztény létemre nyugodtan tűrtem eddig a sértéseidet; továbbra is nyugodt leszek, de lesz gondom rá, hogy ha még egy ilyen szót kiejtesz, te is nyugodt légy! Ha eddig nem ismertél még egy keresztényt sem, most majd megismersz egyet, és nincs próféta, aki meggátolhatna abban, hogy bebizonyítsam, hogy velem szemben gyönge fickó vagy!

- Fickó! - kiáltott dühösen. - Ezt megkeserülöd! Kutya, nesze mind a két késem!

Rám ugrott, karjait széttárva, hogy átöleljen és hátamba szúrja a késeit; de az öklöm megelőzte: alulról fölfelé az álla alá sujtottam, úgy hogy hátrarepült és elvágódott a homokba. A következő pillanatban megint talpon volt és rám emelte a puskáját, amelyet esés közben sem eresztett el; csattant éppen a kakasa, mikor nekiugrottam, kitéptem kezéből a puskát, két lépésnyire hátráltam, s fenyegetően ráemeltem a saját puskáját:

- Ne moccanj, fickó, mert különben belédfúródik a saját golyód! Eredj vissza a tieidhez és kérj az anyádtól játékszert, mert ez jobban illik a kezedbe, mint ez a puska!

Kilőttem a puskát, azután az agyát ferdén odavágtam a földhöz, úgy hogy letört. A kis reccsenésre a khabir vad ordítást hallatott és megint nekemugrott; nem ügyelt arra, hogy én fölemeltem az egyik lábamat és olyan rúgást kapott a gyomra tájékára, hogy leroskadt bele. Nyomban rátérdeltem, és öklömmel halántékon sujtottam. Ez az ökölcsapás olyan nyugodttá tette, mint ahogy megfenyegettem; meg sem moccant. A sech haragja most teljesen ellenem fordult.

- Mit tettél! - förmedt rám. - Befogadtunk magunk közé és megengedtük, hogy velünk jöhess; és te azzal hálálod meg vendégbarátságunkat, hogy megölöd azt az embert, aki meg akar bennünket menteni?

- Nem megmenteni, hanem romlásba dönteni akar benneteket. Különben csak elkábult. Vizsgáld csak meg!

Letérdelt a khabir mellé és meggyőződött róla, hogy igazam van; de ez nem csökkentette a haragját. Megint felállt és így szólt:

- Nem halott ugyan, de te megütötted és a puskáját eltörted; ez a sivatag törvénye szerint a véredet kívánja. Törvényt kell majd ülnünk fölötted!

- Inkább ő fölötte üljetek törvényt! Azt állítom, hogy ez az ember targi, aki tönkre akar tenni benneteket; ha nem hiszitek, talán már a holnapi nap bebizonyítja, hogy nem tévedtem. És magam miatt nem aggódom; a döntéstektől nem félek. Ki gátolhat meg abban, hogy felüljek a hedsihnemre és elnyargaljak, amikor a kedvem tartja? Ti mindössze tizenketten vagytok. Ebben a két kis revolverben kétszer hat lövés van; már ezzel is távol tartlak benneteket magamtól, anélkül, hogy a puskáimhoz nyulnék. És ha jól sejtem, te vagy az egyetlen, aki csakugyan ellenséges érzülettel van hozzám. Abram Ben Sakirnak nem lehet az a szándéka, hogy életét és tevéi rakományát a tuaregek kezére juttassa, és az emberei sem fognak ebbe belenyugodni!

- Beszélj, amit akarsz! A következményeket el nem háríthatod. Fogjátok meg, emberek! Vigyük a khabirt a kúthoz és mossuk meg vízzel az arcát, hogy lelke visszatérjen az életbe.

Elvitték. Én egyelőre nem törődtem vele; leültem megint a hedsihnem mellé, s hogy mindenre készüljek, kezembe vettem az egyik revolveremet. Kamil kiváncsian a többiekkel ment és nézte, mi lesz fáradozásuknak az eredménye. Egy csomóba olvadtak össze, amelyben, minthogy már sötét volt, az egyes mozdulatokat nem lehetett megkülönböztetni. Majd észrevettem, hogy a khabir eszméletre tért, s a többiek tanakodva körülülték. Ketten távolabb álltak és halkan beszélgettek. Kamil volt az egyik, aki a kalmárral beszélt, s mint később megtudtam, azt mondta neki, hogy én okosabb vagyok, mint a többiek együttvéve és hogy éppen ezért ne a többiekre, hanem én rám hallgasson, mert ha én egyszer targinak mondtam a khabirt, akkor kétségtelen, hogy csakugyan targi.

Szavainak megvolt az eredménye, mert Abram Ben Sakir odajött hozzám és így szólt:

- Sihdi, a szolgád azt mondja, hogy ne a sech el dsemalira, hanem terád bízzam magamat. Igazán a rablók kémének tartod ezt az embert?

- Annak. Több okom van erre; de okaimat hiába közölném veled, meg nem értenéd. Csak annyit mondok, hogy nem most vagyok először az es Saharban^[74] és gyakran volt már dolgom efféle emberekkel. Semmi kedvem a Sziklabarlang hegyeibe nyargalni, hogy ott a tuaregek kezébe jussak.

- Allah, wallah, tallah! Mitévő legyek? Megigértem, hogy a sech el dsemali rendelkezéseinek alávetem magamat; ebben megállapodtunk, mikor szerződtettem őt, és az embereim jobban megbíznak őbenne, mint a te szavaidban. Le fognak szavazni és énnekem is hozzá kell járulnom ahhoz, hogy a khabir vezessen bennünket. Nem tennél meg, sihdi, nekem egy szívességet? Ne hagyj el, ha a sziklabarlang felé kell haladnom a többiekkel!

- De hiszen nincs szükséged a segítségemre; egyszerüen jelentsd ki, hogy nem mégy oda, hanem föltétlenül Seghedembe akarsz menni!

- Le fognak szavazni. Hiszen ezek az emberek voltaképpen nem szolgák, hanem csak erre az utazásra szegődtettem őket, és talán te is tudod, hogy a sivatag szokása szerint az alárendelt szavának veszedelem idején éppen annyi súlya van, mint a parancsolóénak. Tehát ne hagyj el engem!

- Majd meggondolom a dolgot.

- Igen, gondold meg és azután közöld velem, szóval vagy cselekedettel, hogy mit határoztál! A te gyanud ellenére is szeretnék megbízni még mindig a khabirban, mert lehetetlennek tartom, hogy egy igazhitű mozlem ilyen borzalmas esküszegést követhessen el.

- De nem igazhitű mohammedán, ezt bebizonyíthatom. Imádkoztunk, mikor a nap lemerült a homoktengerbe; de a khabir nem imádkozott, hanem úton volt az ima ideje alatt. Nem szállt le a tevéjéről, hogy letérdeljen, mert akkor érkezett hozzánk, mikor éppen befejeztük az imánkat. Aki az előírt imát elmulasztja, az nem igaz híve a prófétának, és aki nem az, arról föltehető, hogy hamisan esküszik. Nem gondolod?

- Sihdi, te okosabb vagy, mint én!

- És miért nem vett részt a harcban, mikor - amint állítja - megrohanták a karavánját? Miért ül most ott nyugodtan a víz mellett, s miért beszél csak ellenem, ahelyett, hogy cselekedni merne? A haragjában megtámadott az imént; de most, amikor a dühe elpárolgott, lemond arról, hogy bosszut álljon rajtam, mert tudja, hogy könnyen és veszély nélkül bosszut állhat majd, ha követjük őt a Sziklabarlang hegyeibe. Ott majd megrohannak bennünket, s ha foglyul ejtenek, megölhet, anélkül, hogy a maga tuareg-bőrét kockáztatná. Igy gondolkozik s ezért hagy okosan egyelőre békességben.

- Mikor így beszélsz, sihdi, föltétlenül azt kell hinnem, hogy igazad van. Az volna a legokosabb, ha harmadszor is arra kérnélek, hogy fogadj a védőszárnyaid alá.

- Ha ezt teszem, akkor valószínűen olyan helyzetbe kerülök, amelyben magam is védelemre fogok szorulni. Arra kérsz tehát voltaképpen, hogy a te kedvedért veszedelemnek tegyem ki magamat...

Félbeszakítottak, mert e pillanatban felharsant a sech el dsemali kiáltása:

- Fel, hívők, az éjjeli imára, mert besötétedett, és a nap utolsó fénysugara eltűnt teljesen a föld határa mögött!

A férfiak, arccal Mekka felé fordulva, megint letérdeltek, behintették kezüket, mellüket és homlokukat vízzel és imádkozni kezdtek a sech szavai nyomán...

MÁSODIK FEJEZET.
A Magarat esz szuchurban.

Mikor az ima, aznap az utolsó, véget ért, a sech el dsemali felállt és ráparancsolt az emberekre, hogy rakják meg a tevéket, mert tovább indulnak.

- Hová? - kérdezte a kalmár.

- Természetesen a Sziklabarlang hegyei felé, - volt a válasz.

- Nem jobb volna, ha egyenesen a Seghedem oázis felé nyargalnánk?

- Azért mondod ezt, mert Kara Ben Nemsi, ez a keresztény is, inkább oda szeretne menni?

- Azért.

- Ha többre becsülöd egy gyaurnak a véleményét, mint egy igazhitű mozlemnek a szavát, akkor csak nyargalj oda; senki sem fog visszatartani. Mi azonban elkerülünk a Sziklahegységen túl, mert drágább az életünk, mint egy hitetlennek az ostobasága.

- A szolgáimnak velem kell jönniök!

- Kell? Nem rabszolgák ők, hanem szabad emberek és te megigérted nekem, hogy az én utasításaimat követed. Szavazunk és akkor majd meglátod, vajjon rád és a keresztényre, vagy a saját eszükre akarnak-e hallgatni.

Szavaztak és kitünt, hogy a kalmáron, rajtam és a szolgámon kívül a többiek mind hajlandók voltak a khabirt követni. Abram Ben Sakir odajött hozzám, hogy mentegetőzzék, és negyedszer is arra kért, hogy ne hagyjam el őt.

Éppen távozott tőlem, mikor nyugat felől közeledő neszt hallottunk. Tevék léptei voltak és nemsokára láttuk a sötétségben is, hogy egy lovascsapat bukkan fel előttünk. Bennünket is megláttak, mert valaki hangosan így kiáltott:

- Vakkif - megállj! Emberek vannak már a kútnál. Fogjatok fegyvert!

De a mi öreg sech el dsemalink így felelt:

- Béke legyen. Mi nem vagyunk sem harcosok, sem rablók. Jertek ide, üdüljetek a tevéitekkel a víznél.

- Kaffilah^[75] tagjai vagytok?

- Igen.

- Honnan és hová?

- Bilmából Murzukba.

- Hányan vagytok?

- Tizennégyen.

- Helyet hát! De ha hazudtál, akkor lehull a fejed a nyakadról!

Óvatosan egészen hozzánk vonultak. Az, aki beszélt, néhány tevehosszal a többiek előtt nyargalt, végigtekintett a forrás körüli táborhelyen s azután hátraszólt az embereinek:

- Igaz; csak tizennégyen vannak; nyugodtak lehetünk hát. Jöjjetek ide!

Arabul beszélt, de olyan módon, mintha tedetu lett volna, vagyis a tibbu törzs egy tagja. Mikor a jövevények leszálltak tevéikről, megszámláltam őket; éppen huszan voltak. Egy asszony vagy egy nő is volt velük valószínüen, mert az egyik tevéjükön egy tachtirván^[76] volt, afféle lefüggönyözött, könnyű bambuszalkotmány, amelynek hosszú, szalagos és lobogós rúdjai különösen éjszaka rendkívül fantasztikus látványul szolgálnak.

Az új karaván vezetője nagyon harcias embernek látszott, mert úgy helyezte el az embereit, hogy ha mi ellenséges szándékkal viseltetnénk velök szemben, ők legyenek előnyben. A fegyverzete egy hosszú puska, két hajítódárda, szablya és valószínűleg több kés vagy pisztoly volt. Nem láttam tisztán, mi lóg övének a zsinegein. A sech el dsemali sallammal üdvözölte őt s azután így szólt:

- Látod, hogy köztünk nincs mitől félned, és megbocsátod, ha tudni szeretnők, hogy kik vagytok.

A kérdezett büszke hangon így felelt:

- Tibbuk vagyunk a resade törzsből és Abóba igyekszünk.

- A resade törzsből? Akkor hát halálos ellenségei vagytok az asbeni tuaregeknek?

- Azok vagyunk. Allah kárhoztassa el őket!

- És nyugatról jöttök, ahol ők laknak!

- Igen, onnan jövünk.

- Akkor nagyon bátor férfiaknak kell lennetek. Ha ilyen kis számú harcos bemerészkedik a halálos ellenség földjére, akkor...

Elakadt, mert a tachtirvánból kiáltás hangzott ki. Három-négy szó volt mindössze, de én nem értettem. Azt hiszem, berber nyelven volt; minthogy azonban én csak a beni-mezab-berberek tájszólását ismertem, azt gyanítottam, hogy az a három-négy szó a tuareg nyelv szava volt. És sajátságos módon, alig hangzott el az a pár szó, a khabir, akiben bizalmatlankodtam, gyors léptekkel ott termett a tachtirván mellett és kérdezett valamit, amit szintén nem értettem meg. Egy női hang, amely azonban kis fiunak a hangja is lehetett, felelt a függönyök mögül; de ekkor már odaugrott a tibbuk vezetője is a tachtirván mellé, karon ragadta a khabirt, elrántotta onnan és haragosan rárivalt:

- Mi dolgod itt az Omm Bentem hintója mellett? Nem tudod, hogy tilos idetolakodnod? Hordd el magad innen!

Omm Bent szószerint ennyit jelent: a leányom anyja, és a feleséget jelölik meg vele, mert a mohammedán sohasem használja a feleség szót. A khabir egy ideig mozdulatlanul állt a helyén, mintha valami belső felindulását küzdené le; az arcát a sötétségben nem lehetett látni; azután nyugodtnak tetsző hangon, amelyből azonban én kihallottam az erőlködést, így felelt:

- Omm Bent? Azt hittem, egy kis fiunak a hangját hallom.

- Nem fiu, és ha az volna, azt hitted, hogy akkor téged hítt volna? Ki és mi is vagy te tulajdonképpen?

- Omar Iba Amarah vagyok, ennek a karavánnak a khabirja.

- Milyen törzsből való vagy?

- A beni riahk törzséből, s minthogy ennek a kaffilahnak a khabirja, vagyis a szolgája vagyok, azt hittem, hogy szolgálatára lehetek valakinek; ezért mentem oda csak a tachtirvánhoz.

- Meglehet; de nekünk nincs szükségünk a szolgálataidra. Mikor nyargaltok tovább innen?

- Éppen indulóban voltunk.

- Mi sem időzünk itt sokáig, mert sietünk Abóba. Minthogy békés emberek vagytok, az oázisig együtt haladhatunk, mert addig egy az utunk.

- Mi nem megyünk Seghedembe, mert a tuaregek megszállták ezt az oázist és keletre tőle az egész vidéket.

A tedetu mintha megrettent volna, mert egy pár lépést hátrálva, így kiáltott fel:

- A tuaregek, ezek a kutyák? Bizonyos vagy ebben?

- Bizonyos, mert Seghedemből jövök; egy kaffilahnak a khabirja voltam, amelyet ott megrohantak, és én vagyok az egyetlen, aki megmenekültem. Elkerüljük Seghedemet és ívet írva le nyugat felé, így jutunk el az Ishaya-kúthoz. Kelet felé nem térhetnénk ki, mert az imosarhok kószálnak arra is.

Megint imosarhot mondott tuareg helyett. Felötlött, hogy az utolsó mondatot erősen megnyomta. A tibbuk útja kelet felé vitt. Miért óvta vajjon őket ettől az iránytól? Hiszen az előbb azt nem mondta, hogy a tuaregek megszállták ezt a vidéket is! Talán az volt a szándéka, hogy a tibbukat rávegye arra, hogy velünk együtt ők is a Magarat esz szuchurba nyargaljanak? És ha így volt, vajjon mi oka lehetett erre? Megértette talán a tachtirvánból kihallatszott kiáltást? Akkor föltétlenül az volt, aminek tartottam őt, vagyis targi. Ez a khabir egyre gyanusabbá lett előttem.

A tedetu tovább faggatta őt és megtudta tőle ugyanazt, amit nekünk elmesélt; azután összeintette az embereit, halkan tanácskozott velök egy ideig, úgy hogy semmit sem érthettünk meg a szavaikból és azután megint odafordult a khabirhoz:

- Tudod talán, melyik törzsből valók a tuaregek, akikről beszélsz?

- Nem tudom. Egy szót sem értek ezeknek az imosarhoknak a nyelvéből. De mikor ránk rontottak, két szót hallottam kiáltani és hallottam azt is, hogy támadás alkalmával mindig a törzs és a vezető nevét kiáltják: Kelovi és Rhagata.

- Allah, Allah, ez egybevág! Rhagatának hívják a keleti kelovi tuaregek amgharját^[77] és azt én is tudom, hogy Rhagata harcosaival együtt rablásra vonult ki. Hála Allahnak, hogy megengedte, hogy veled találkozzam, mert különben valamennyiünket megöltek volna a tuaregek, akármilyen vitézek vagyunk is! Ti tehát a Magarat esz szuchuron akartok keresztülvonulni? Ez rossz út! Azt hiszed, hogy szerencsésen és háborgatás nélkül eljuthatunk az Ishaya forráshoz?

- Meg vagyok győződve róla, hogy egyetlen targival sem találkozunk ezen az úton.

- Ishayától aztán keletnek fordulhatnék, s így menekülnék a bennünket fenyegető veszedelem elől. De mielőtt rászánom magamat arra, hogy veletek nyargaljak, előbb pontosabban tudnom kell, hogy kik vagytok.

- Engem már ismersz. A kaffiláhnk ezé a murzuki kalmáré, akinek Abram Ben Sakir a neve; akik vele vannak, azok békés tevehajcsárok, akiket szegődtetett. És amott ül egy férfi, aki csak tegnap csatlakozott hozzájuk a szolgájával. Keresztény gyaur és Kara Ben Nemsinek hívják.

- Fuj! Egy keresztény van köztetek? Hogyan nyargaljunk akkor veletek? Aki megtűr maga mellett ilyen ebet, Allah haragját zúdítja a fejére! Megnézem majd ezt a bűzös bakkut!^[78]

Odalépett elém, lehajolt hozzám és a szemem közé bámult. Én ülve maradtam és meg sem moccantam. Azután megint hátrált, kipökött és így szólt:

- Az arca férfiu arca, de a lelke gyáva lélek, máskülönben nem tűrte volna, hogy megvetően végigmérjem. Az oroszlán eltűri, hogy a sakál a nyomában járjon és sokkal büszkébb, semhogy hátraforduljon miatta. Velünk lovagolhat hát ez a gyaur is, de járjon mindig hátul, ha azt nem akarja, hogy mint a férget széttapossam a lábammal!

Nyugodtan eltűrtem a sértést, mert nem tartottam szükségesnek neki is bebizonyítani, hogy nem az vagyok, akinek tartott.

Abram Ben Sakir megrakatta most a tevéit. Eközben ő maga odament a khabirhoz. Láttam, hogy egymással beszélnek; azután hozzám jött és így szólt:

- Sihdi, ismeri a hausza nyelvet; több választ adott nekem ezen a nyelven.

- Akkor targi.

- Mégsem akarom elhinni. A tibbuk vezére keresztüllátna rajta. Hiszen ezen meglátszik, hogy nagy harcos.

- Ne tévedj! Ez a tedetu maga is örülhet, ha nem látnak rajta keresztül.

- Hogy érted ezt?

- Rablók és rablók; halálos ellenségei egymásnak és egy az értékük.

- Nem értelek.

- Nem is szükséges. Nem változtathatnál te sem a dolgon.

- Velünk fogsz nyargalni, bárha csak a nyomunkban haladhatsz?

- Ki mondja ezt?

- A tedetu.

- Énnekem nem parancsol; én szabad ember vagyok és ott fogok lovagolni, ahol a kedvem tartja.

Fejcsóválva ment odébb; én pedig a vízhez vezettem a hedsihnemet, hogy még egyszer jól megitassam. A tibbuk, akik ott voltak a forrás körül, kitértek előlem, mintha bélpoklos volnék.

A felrakodás a teherhordó tevék csúf kiáltozása közben ment végbe; azután felültek a lovasok tevéikre és a menet megindult, amennyiben egyik teve a másik nyomában távozott a kút mellől. A teherhordó állatokat úgy rendezték el egy sorba, hogy minden következőnek a kötőfékét hozzákötötték az előtte haladónak a farkához. Elől nyargalt a khabir; utána a sech el dsemali s ez után a tedetu, aki a tachtirván mellett tartózkodott. Mögötte következett a többi tibbu, s ezek után Abram Ben Sakir, a kalmár, hosszú kaffiláhjának az élén. Én vártam, amíg egy darabra eltávolodtak, azután lassan utánok nyargaltam Kamillal. A csillagok most úgy tündököltek, hogy a karavánt nem veszthettem szem elől.

- Most kénytelenek vagyunk ezek mögött az emberek mögött nyargalni! - panaszkodott vitéz szolgám. - Miért tűrted ezt a parancsot, sihdi? Hát nem beni dserar vagyok-e én az Iselli Ferkáhból és nem a menet élén kellene-e voltaképpen büszkén lovagolnom?

- Ki gátol ebben? Nyargalj előre, ha a kedved tartja!

- Tenélküled nem. Tudom, hogy szívembe zártalak és nem hagylak egyedül a megvetésben, amely részedül jutott. De, mondd, azt hiszed talán, hogy dolgunk lesz azokkal az emberekkel?

- Azt, még pedig hamarosan, legelőször a khabirral.

- Meggyőződésed csakugyan, hogy a khabir targi?

- Az. Az a szándéka, hogy a kaffiláht romlásba vezesse. Meggyőződésem, hogy a tuaregek a Magarat esz szuchurban lappanganak és a kaffiláht meg akarják rohanni. Ezek az emberek vakon a vesztükbe rohannak; de lehetséges, hogy az utolsó pillanatban mégis csak megszívlelik majd a figyelmeztetésemet.

- De ha nem szívlelik meg?

- Akkor igyekszem majd legalább Abram Ben Sakirt megmenteni. A veszedelem, amelynek kiteszem magamat, igen nagy, mert a khabir alig várja, hogy bosszut állhasson rajtam; de nemcsak a khabirról és a tuaregekről van szó, hanem a tibbukról is. Valószínűleg ezek révén menekülhetünk a tuaregek kezéből.

- Azt hiszed? A tibbuk fognak megmenteni téged, a keresztényt? Hiszen ők is meg fognak támadni inkább téged, azt hiszed!

- Igen, csakhogy van velök valami, ami segítségünkre lehet, ha felhasználjuk, és ez a tachtirván.

- Ez a hintó hasznunkra lehetne?

- A hintó nem annyira, mint inkább a tartalma. Valószínűleg egy fiu ül benne.

- Allah! Mi jut eszedbe, sihdi! Ebben a tachtirvánban egy fiu volna?

- Az ám, még pedig egy tuareg fiu, akit a tibbuk elraboltak.

Szólni akart valamit, de a csodálkozás elfojtotta a szavát; csak kisvártatva nyögte ki:

- Egy tuareg fiu! Ó, sihdi, te sza'ir^[79] vagy, aki lehetetlenségeket gondolsz ki!

- Csak te hiszed ezt. A tibbuk halálos ellenségei a tuaregeknek. Ha húsz tibbu lopva a tuaregek területére merészkedik, s ilyen gondosan és ridegen elfüggönyözött tachtirvánnal tér vissza, akkor ennek csak egy magyarázata lehet. Vagy azt hiszed, hogy ez a tedetu erre a veszélyes útra az ellenség területére csakugyan az omm bentjét, a feleségét, hozta magával?

- Ezt semmi esetre sem.

- Elrabolta a tuaregek valamelyik sejkjének a fiát; ez a legnagyobb csapás, amellyel az ellenségünket sujthatjuk, és a khabir is rájött a titokra.

- Micsoda eset, micsoda kaland! Meg akarod szabadítani a fiut?

- Mit fogok tenni, most még nem tudom; az alkalmas pillanat majd eldönti. Baj nélkül Murzukba akarom juttatni Abram Ben Sakirt és ha bajba jut, ki akarom menteni őt. Várjuk meg, hogyan végződik mostani lovaglásunk! Ha félsz, elválhatsz tőlem és Seghedembe nyargalhatsz.

- Félek? Mit gondolsz rólam, sihdi? Ha a tuaregek és a tibbuk itt sem volnának, akkor is el kellene ismerned, hogy sokat kockáztatok a kedvedért, mert nincs a világon veszedelmesebb vidék, mint a Magarat esz szuchur. A sivatag közepén van az Er Raml el Helahk, a »Romlás homokja«, egy tó, amely víz helyett oly könnyű homokkal van tele, hogy aki belekerül, sok száz lábnyira belesüpped és mint a tengerben megfullad.

- Igazán? - kérdeztem meglepetten. Elhittem, amit mondott, mert Wrede Adolf utazó Bahr esz Szafyban az el Ahgaf sivatagban hasonló homoktóra bukkant, amelyben egy kilogrammnyi súly, amely hatvan öl hosszú zsinegre volt kötve, nyomtalanul eltűnt. A Kamil szolgám beszélt aztán még sok emberről és tevéről, akik mind belevesztek ebbe a Raml el Helakhba, és szellemekről, akik ott kísértenek a Magarat esz szuchurban. Telt az idő és éjfél lett, mikor a csillagok fénye a legerősebb. Szándékosan rövidebbre fogtam ekkor a távolságot, amely eddig elválasztott bennünket a kaffiláhtól. Meg akartam mutatni, hogy eszem ágában sincs állandóan a karaván után nyargalni. Meghajtottuk állatainkat és csakhamar elértük a leghátul baktató tevéket, amelyeknek hosszú sora mellett elnyargalva, megelőztük a tibbukat is, akik haragos kiáltásokat szórtak felénk. A tedetu meghallotta tevéink gyors vágtatását és megfordult. Mikor meglátott bennünket, parancsoló hangon ránk kiáltott:

- Hátra takarodjatok!

Nem engedelmeskedtünk.

- Hátra, hátra, - ismételte, - mert különben megmutatom nektek, hol a helyetek!

Ki sem mondta még egészen a fenyegetését, mikor mi már elvágtattunk mellette és megelőztük a khabirt és a sech el dsemalit is. Pár pillanat mulva lövés dördült el a hátunk mögött s éreztem egy golyónak, amely a fejem mellett röpült el, a légnyomását. Nyomban megállítottam a hedsihnemet és Kamil is megállította a tevéjét. Vártunk, amíg a menet éle utólért bennünket.

- Ki lőtt rám? - kérdeztem.

- Én, - felelt a tedetu. - Ha nyomban hátra nem kotródtok, megkapod a második golyómat!

- Amely épp oly kevéssé fog eltalálni, mint az első. Te nem tudsz lőni; majd én megmutatom, hogyan kell lőni. Kamil, szállj le a tevédről!

Kamil leugrott. A tedetu egy lépésre közeledett hozzám tevéjén, amelynek nyergén ott lógott a két hajítódárda. Kinyujtottam a karomat és a dárdák után nyultam.

- Kutya, mit akarsz a dárdáimmal? - ordított rám.

- Meg akarom mutatni neked, hogyan kell lőni... Ide figyelj!

Az egyik dárdát átadtam Kamilnak; addig kellett távolodnia neki, amíg rá nem kiáltottam, hogy álljon meg, s azután a magasba emeltettem vele a dárdát. Elővettem mind a két revolveremet és rásütöttem tizenkétszer a dárdára, amelyet Kamil odahozott azután a tedetunak.

- Nézd meg! - szóltam ennek. - Tizenkét lövés és tizenkét lyuk.

Megnézte a dárda nyelét és elképedésében egy szót sem bírt szólni. A menet természetesen megállt. Most aztán a másik dárdát oly messzire tűzettem le Kamiltól a homokba, hogy a csillagok fényében éppen láthattam még. A tevém meg sem moccant; megszokta már a lövöldözést, úgy hogy nem kellett leszállnom róla.

- Számláld a lövéseket! - parancsoltam a tedetunak és felkaptam a Henry-puskát, amelyben huszonöt golyó volt. Gondosan céloztam és minden lövést valamivel magasabbra irányítottam, mint az előbbit.

- Hány lövés? - kérdeztem.

- Tizenöt, - felelt a tedetu, aki sehogy sem értette meg, miként lőhettem ennyiszer töltés nélkül.

- Nézd meg a dárdát!

Odahozták neki. Ujjaival megtapogatta a lyukakat és megszámlálta.

- Masallah! Tizenöt lyuk! - kiáltott fel valósággal rémülten. - Ez a keresztény szahir^[80] és a puskája bundukije el mogiza^[81]. Számtalan golyó van a csövében!

- Úgy van, - hagytam rá. - És ahányszor lőhetek és amilyen biztosan találok, olyan messzire hordanak is a golyóim. Mik a ti összes fegyvereitek az enyéimhez képest! Te az életemre törtél és rám lőttél; most az egyszer megbocsátok neked, mert keresztény vagyok, aki még az ellenségével is jót tesz; de ha még egyszer fondorkodni mersz ellenem, akkor úgy előtted, mint a tieid előtt két-három pillanat alatt megnyitom a halál hídjára vezető kaput, és nincs próféta vagy kalifa, aki az életeteket megmentheti. Én Kara Ben Nemsi vagyok, egy keresztény, és azt akarom, hogy ismerj meg!

Egy szóval sem felelt; mélyen hallgattak a többiek is. Intésemre Kamil újra felült a tevéjére és jó messzire előre lovagoltunk, anélkül, hogy bárki is gátolni mert volna ebben bennünket. Természetesen nyomban megtöltöttem újra a revolvereimet és pótoltam az ismétlőfegyver tizenöt töltényét is.

Ezentúl hol elől, hol oldalt, hol hátul nyargaltunk, ahogy a kedvünk tartotta, de mindig úgy, hogy lesből a hátunkba ne lőhessenek. A reggeli imáig homokos sivatagon vonultunk előre; azután megálltunk. Mikor két órai pihenő után tovább indultunk, a terület megváltozott. A sivatag balra elmaradt tőlünk; jobbra ellenben egyre magasodó, furcsa sziklaképződmények emelkedtek, amelyek hol öblösen, hol hegyfokszerüen csatlakoztak egymáshoz. Minthogy nem közeledtünk hozzájuk eléggé, nem állapíthattam meg, vajjon teljesen a természet művei-e, vagy részben emberi kezeknek is köszönhetik-e az alakjukat. Voltak ott falak, oszlopok, oromzatok és erkélyek, ablaknyílások, nagy ívelt kapubejárások, mintha mesterséges folyosókba és csarnokokba vezetnének. A látvány lekötötte minden érdeklődésemet. Szívesen tovább nyargaltam volna; de a karavántól nem akartam sokáig és messzire eltávolodni, mert sejtettem, hogy nemsokára ott leszünk, ahová a khabir akart csalni bennünket.

Órák hosszat nyargaltunk és a furcsa sziklák szakadatlanul kísértek bennünket jobbkéz felől; nem akart végük szakadni. Déli tizenegy óra tájban oly nagy volt már a hőség, hogy emberek és állatok egyaránt nyugalom után epedtek. A sziklák végül annyira előre tolódtak, hogy a legszélső nyulványaikat érintettük. A végük öblös volt és patkóformájú görbületet alkotott, amelyet rajtam kívül a karaván minden tagja rendkívül alkalmasnak ítélt a táborozásra. A lovasok leszálltak és lerakták a teherhordó tevékről a terhet. Én természetesen nem bízhattam meg ebben a helyben, mert ha itt terveztek ellenünk támadást, csak a patkó nyílását kellett a támadóknak elzárniok és akkor mindazok, akik a sziklaöböl belsejében voltak, a kezükbe kerültek. De semmit sem szóltam, mert tudtam, hogy úgy sem hallgatna rám senki sem.

Mikor letelepedtek mindannyian, az óvatosság egy darabra kiűzött a sivatagba, ahonnan hátrafordulva végigtekinthettem a táborhely egész sziklakörnyezetét. Nyomban a szemembe is ötlött valami. Északra tőlünk, talán egy jó negyedórányi gyaloglásra, több nuzara es zahra^[82] lebegett a sziklák fölött, amelyek hol alacsonyodtak, hol emelkedtek, de sehol sem távolodtak. Gyorsan visszatértem a táborba és a khabirhoz léptem, aki mellett éppen ott állt a tedetu is.

- Távoznunk kell innen, - szóltam. - A tuaregek közel vannak itt hozzánk, hogy rajtunk üssenek.

- Kitől tudod ezt?

- A keselyűktől, amelyek fölöttünk lebegnek.

- Hát a keselyűk beszélni is tudnak? - kérdezte gúnyosan.

- Az én számomra igen, mert én értem a nyelvöket.

- Majd megnyugtatlak. Én vagyok a khabir, és nekem kell gondoskodnom a kaffilah biztosságáról; elmegyek és kikémlelem az ellenséget, amelyről képzelődöl. Gyere velem!

Ez elég ravasz fordulat volt, mert ha vele megyek, akkor még a többiek előtt a tuaregek kezébe kerülök. A cselre csellel válaszoltam, és így szóltam:

- Ez a vezetők dolga. Kísérjen el a tedetu; ő híres pusztai harcos, de én idegen vagyok itt; az ő éles szemében hihetünk és megbízhatunk, és ha visszatértek, majd ő megmondja, igazam volt-e vagy sem.

Elértem célomat; a tedetu hajlandónak nyilatkozott erre, és a khabirnak, úgy látszik, mindegy volt, hogy ki jut először a tuaregek kezei közé, a tibbuk vezetője-e vagy én. Együtt távoztak a kémszemlére. Az eredményt előre tudtam: a tedetut elfogták, s azután jöttek a tuaregek, hogy megrohanják a tábort.

Odamentem Abram Ben Sakirhoz, hogy figyelmeztessem és felszólítsam, hogy hagyja el velem együtt a veszedelmes helyet. Hiába; nem hitt nekem, hanem nevetett csak az aggodalmamon. Nem pazaroltam hát tovább rá a drága időt, ott hagytam ülni a helyén, s nem gondoltam csak magammal, Kamillal és egy harmadikkal, tudniillik a tachtirván utasával, mert ha sejtelmem nem csalt, a fiunak, ha ugyan fiu volt, szerepe lesz majd a kalmár kiszabadításában.

HARMADIK FEJEZET.
Iza Ben Marryam akbar.

A tibbuk levették a tachtirvánt a tevéről és a sziklára helyezték, ahol egy mély hasadék, amely a földig leért, vágódott be véletlenül a kőségbe. Az első pillantásra állatnyomokat vettem észre, amelyek arra vallottak, hogy ez a hasadék járható. Nem volt szabad a gyaloghintóhoz közelednem; szigoruan őrizték; amit tenni akartam, azt titkon kellett megtennem. Elhagytam tehát a tábort, a szikla külső oldala felé fordultam és tovább lopóztam a szikla mentén, amíg egy hasadékhoz nem értem, és ebbe benyomultam. Meglehetősen egyenes iránya volt, és oly széles volt, hogy könnyen járhattam benne. Csakhamar észrevettem, hogy nem tévedtem; ugyanaz a hasadék volt, amelyben a patkón belül a tachtirván állt. Senki sem vette ezt észre, s én tisztán láthattam a gyaloghintót egy sziklasarok mögött kuporogva.

Visszatértem megint a táborba és Kamillal együtt kivezettem a tevéinket, a sarok mögé, úgy hogy a tuaregek, ha csakugyan megjelennek, tevéinket ne láthassák. A mellső lábaikat összekötöztük, hogy le ne heverhessenek, de csak könnyedén, hogy a hurkokat gyorsan feloldozhassuk, mert egy percet sem volt szabad veszítenünk, ha elkövetkezik az, amire számítottam.

- Mi a szándékod, sihdi? - kérdezte tőlem Kamil.

- Megszökünk, - feleltem. - De magammal akarom vinni a fiut, aki fogoly a tachtirvánban és valószínűleg meg is van kötözve. Ide figyelj hát arra, amit mondok! Azt hiszem, nemsokára itt lesznek már a tuaregek; előbb nem keríthetem meg a gyereket. Látod amott azt a hasadékot? A sziklán keresztül a gyaloghintóig vezet, s én most oda bujok el. Te pedig megkerülöd megint a sarkot s kimégy egy darabra a táborból a sivatagba. Onnan meglátod majd a tuaregek közeledését. Nyugodtan viselkedel, nem beszélsz senkivel, és egy szóval sem árulod el, kire vársz. De mihelyt meglátod az ellenséget, lármát csapsz és ide szaladsz, hogy megvárj itt engem. A tuaregek megjelenése nagy zűrzavart fog okozni, amelyet arra használok fel majd, hogy a fiút elhozzam ide a gyaloghintóból. Mire ideérek vele, te már feloldoztad a tevék lábait, és nem a te tevéd mellett vársz rám, hanem az enyém mellett, mert a fiuval, aki valószínűleg kapálódzni fog, egyedül nem kapaszkodhatom fel a magas nyeregbe. Odaadom majd neked, és te erősen fogod, amíg a nyeregben nem leszek és azután felnyujtod nekem a fiut. Ha ez rendben van, akkor te is felülsz a tevédre és elnyargalunk. Ha valaki megkérdezi tőled, hogy hol vagyok, azt fogod mondani, hogy...

- Tudom már, mit mondok, sihdi, - vágott a szavamba Kamil. - Bízzál a lélekjelenlétemben! Csak te ne kövess el hibát, hogy vakmerőségünk dacára bennünket is el ne fogjanak a tuaregek!

Elment, én pedig megint bemásztam a hasadékba, s addig haladtam benne, amíg a sziklasarok mögé bújva magam előtt nem láttam ismét a tachtirvánt. A kést már most a kezembe vettem, hogy a fiu sejtett köteleit nyomban szétmessem.

Véletlenül belekerült Kamil igen szűk látókörömbe; láttam, hogy lassan baktatva kifelé megy a sivatagba, és ott, északnak fordulva, megáll. Éppen azon tünődtem, vajjon meddig kell még várakoznom, mikor Kamil hátrafordult, nagyokat ugorva visszarohant és így kiáltott:

- Lovasok jönnek, sok lovas jön! Siessetek ide, emberek és nézzétek meg, kik lehetnek! Csak nem a tuaregek, akikről az én sihdim beszélt!

A táborból minden élő ember kirohant a tábor elé; senki sem maradt ott, és a tachtirván teljesen őrizetlen volt. A következő pillanatban ott termettem mellette és mással nem törődve, széthúztam a függönyöket. Sejtelmem valónak bizonyult; egy sötétbőrű, feketehajú, mintegy ötesztendős fiucska ült a hintóban megkötözve. Egy pár gyors metszéssel kiszabadítottam; azután megragadtam őt, kihúztam a hintóból és visszasiettem a hasadékba, miközben a hátam mögött felharsant a kiáltozás:

- A tuaregek, a tuaregek! Gyorsan fel a tevékre! Meneküljünk!

- Maradj csendesen és ne félj; megmentlek! - súgtam arabul a fiunak, mert a tuaregek nyelvét nem beszéltem. Vagy megértett mégis, vagy félt, de nem akadékoskodott.

Gyorsan végigosontam a hasadékon. Kamil odakünn ott állt már a tevém mellett. Odaadtam neki a fiut és felkapaszkodtam a nyeregbe. Ekkor dördültek el az első lövések. Kamil föladta nekem a fiut, odaugrott a tevéjéhez, majomügyesen fönt termett a hátán, azután elnyargaltunk észrevétlenül, mialatt a hátunk mögött tombolt és dühöngött a küzdelem.

Nem arra menekültünk, amerről jöttünk, mert akkor megláttak volna bennünket, hanem az előrenyúló szikla mentén nyargaltunk a hegyek felé, s ezek tövében kanyarogtunk előre két óra hosszáig, míg végül olyan helyre értünk, amelyet célomhoz alkalmasnak gondoltam. Természetes bástyát találtam itt, amely bár keskeny volt, de oly lassan emelkedett föl a magasba, hogy a tevéink járhattak rajta. Odafönt egy sziklaoromra jutottunk, amelyet gyorsan megvizsgáltam. Nagy örömömre más magaslat nem emelkedett föléje a közelben és más úton nem is volt megközelíthető, csak a bástya felől. Itt biztosságban voltunk, mert könnyen védekezhettünk volna egész csapat ellenség ellen, attól eltekintve, hogy a fiuban olyan túszunk is volt, akinek a révén mindent kierőszakolhattunk, amit akartunk. Gyér növényzet is volt az ormon tevéink számára, amelyek nyomban hozzá is láttak a legeléshez.

Szemügyre vettem a fiut, aki egy kövön ülve, félig aggódva, félig bizakodva nézett rám. Csinos, sötét gyerkőc volt, de izzó szemének a fényét egy kissé elhomályosította az éhség és a szomjuság, a rettegés és a szenvedés.

- Beszélsz arabul? - kérdeztem tőle.

- Targi nyelven és arab nyelven, - felelt nagy örömömre, és nem is csodálkoztam rajta, hogy bárha gyermeki módon, de két nyelven beszélt, mert azokon a déli tájakon sokkal gyorsabban kifejlődik az ember, mint nálunk.

- Mi a neved? - kérdeztem tovább.

- Khaloba.

- Ki az apád?

- Rhagata, a kelovik fősejkje.

Sejtelmem tehát nem csalt; a tuaregek főnökének a fia volt, akik rajtunkütöttek. Megtudtam tőle, hogyan jutott a tibbuk kezébe. Mikor atyja elnyargalt a harcosaival, egy állítólagos hausza állított be hozzájuk és vendégbarátságukat kérte; megadták neki; de éjjel, mikor mindenki aludt, elragadta a fiut és elvitte magával messzire, olyan helyre, ahol tizenkilenc más férfi várt rájuk egy tachtirvánnal. Ez a gyermekrabló a tibbuk vezetője volt, aki nemcsak halálos ellensége volt a kelovi-tuaregeknek, hanem vérbosszut is forralt a sejkjük ellen, és azért vállalkozott erre a veszedelmes szerepre, hogy ellenségét - fia elrablásával - a legfájdalmasabban sujthassa. A kicsike azt kérdezte tőlem, hogy visszaviszem-e őt az atyjához, és én erre azt feleltem, hogy nagyon szívesen visszaviszem őt. Tervem a következő volt: Bizonyos voltam benne, hogy a tuaregek ott maradtak a táborunkban, és este oda akartam menni, hogy megmondjam a vezetőjüknek, hogy fia a hatalmamban van, de hajlandó vagyok őt Abram Ben Sakir kalmár, az emberei és minden dolga ellenében elcserélni. Meg voltam győződve róla, hogy ebbe bele fog egyezni, ha eleinte vonakodik is. Kamil addig itt őrzi majd a fiut, akit addig nem akartam kiadni, amíg föltételeim nem teljesülnek és azonkívül arról nem biztosítanak, hogy engem Kamillal együtt szabad embereknek és a törzs barátainak tekintenek és eszerint bánnak is velünk.

Miután megebédeltünk, lefeküdtem. Kamil virrasztott és amint meghagytam neki, alkonyat táján felkeltett. A tevémre ültem és elnyargaltam, miután nyomatékosan lelkére kötöttem a gyáva fickónak, hogy tartson ki merészen és vakmerően a búvóhelyén.

Minden baj nélkül elértem célomat. A tűz körül ott ültek a győztesek, mintegy nyolcvan tuareg, s a közelben ott hevertek a megkötözött foglyok, akik között ott volt, mint később örömmel láttam, Abram Ben Sakir, a murzuki kalmár is sértetlenül. Félelem nélkül közeledtem a tűz felé, ügyet sem vetve a nagy izgalomra, amelyet váratlan és önkéntes megjelenésem okozott. A foglyok álmélkodva kiáltottak egymásnak. A tűz mellől valaki felugrott és így kiáltott:

- Ez Kara Ben Nemsi, a keresztény kutya, aki engem megütött! Fogjátok meg és kötözzétek össze! A gyehenna kínjaival bűnhödje meg sértegetéseit!

A khabir volt, aki ezt mondta. A tuaregek elképedésükben nem teljesítették ezt a felszólítást. Erre ő maga akart megragadni; de én olyat löktem rajta, hogy hátratántorodott, azután így szóltam:

- Hol van Rhagata, ezeknek a tuaregeknek a vezetője?

- Én vagyok - szólt egy sötét tekintetű, merész férfi, aki ott ült a khabir mellett, aki ennélfogva szintén targi volt. - Ha te vagy csakugyan a keresztény kutya, akiről ez a követem beszélt, akkor őrültnek kell lenned, hogy ide visszatértél. A bosszuálló meg fog ragadni és ezer kín között megöl majd!

- Ne ítélj gyorsan! Keresztény ember nem fél a mozlem bosszujától, mert Iza Ben Marryam^[83] hatalmasabb, mint Mohammed.

E szavakra dühösen morogni kezdtek a tuaregek és Rhagata rám ordított:

- A prófétát mered káromolni, akihez képest a ti Izátok nem más, mint lehellet, amely semmit sem számít? Meg fogunk...

- Hallgass! - vágtam a szavába hangosabban, mint ahogy ő beszélt. - Hallgasd meg előbb, amit mondani akarok! Van egy fiad, akinek Khaloba a neve?

- Van, - felelt álmélkodva.

- Ezt a fiadat elrabolták és senki sem adhatja vissza neked, csak én, a keresztény. Sem Mohammed nem hozhatja őt vissza, sem semmiféle kalifa rá nem akadhat. Most öld meg a keresztényt, ha úgy tetszik. Itt vagyok!

A tuaregek gyűrüjén keresztüllépdeltem és leültem a vezetőjük mellé. Képzelhető, milyen hatása volt a viselkedésemnek és a szavaimnak! Természetesen nem akartak hinni nekem; de elmondtam nekik mindent, s azután megmutattam egy réz suvart,^[84] amelyet lehúztam a fiuról és bizonyítékul magammal hoztam. Most végül hittek a szavaimnak és dühük a tibbuk ellen fordult, akik azonban mindent tagadtak és semmiféle targi fiuról sem akartak tudni. Hosszú tárgyalás kezdődött ezután, amelynek során minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy célhoz érjek. Végül azonban mégis sikerült célhoz érnem. Az én személyem és Kamil személye, valamint minden holmink szent és sérthetetlen lesz; Abram Ben Sakir és az emberei visszakapják a szabadságukat és mindenüket, amit elvettek tőlük; de a tibbuk érdekében semmit sem érhettem el. Mind ennek ellenében azonban most néhány tuareg kíséretében el kellett nyargalnom a fiuért. Ezt a megegyezést minden elképzelhető módon megerősítettük és a tuaregek oly szent eskükkel megesküdtek rá, hogy cselről nem is álmodhattam. Csupán a khabir miatt gyanakodtam egy kissé, aki szintén készségesen hozzájárult mindenhez, bár az imént még szörnyű bosszuálló kedve volt.

Elnyargaltunk és négy óra mulva elhoztuk a fiut az apjához; velem volt most már természetesen Kamil is. Rhagata öröme fiának viszontlátásán oly nagy volt, hogy a bizalmam megnövekedett és az óvatosságom csökkent. Megesküdtek, hogy a tibbukon véres bosszut állnak, nekem pedig nem győztek hálálkodni. Ügyet sem vetettem többé a tuaregekre, akik néha a hátam mögött jártak-keltek, s egyszerre csak puskatussal úgy fejbevágott valaki hátulról, hogy elvesztettem az eszméletemet.

Mikor megint föleszméltem, Kamillal együtt megkötözve és kifosztva ott feküdtem a többi fogoly mellett s ott állt előttem a khabir, aki, látván, hogy kinyitom a szemem, gúnyosan rámkiáltott:

- Most megkaptad a magadét, átkozott keresztény kutya! Az enyém vagy és meg fogsz halni, úgy, ahogy ezer ördög sem kínozhatna halálra!

A sejk hallotta ezt; szintén odajött hozzám és épp oly gúnyosan így szólt:

- Most állítsd még egyszer, hogy az Izád hatalmasabb, mint Mohammed. Folyamodjál hozzá, hogy szabadítson meg és mentsen meg a haláltól!

A fejem borzasztóan fájt; de azért összeszedtem magamat és így feleltem:

- Ne mondd ki együtt ezt a két nevet! Iza Ben Marryum Istennek a fia, a világ megváltója s az igazság és igazságosság isteni királya. De gyalázat arra a prófétára, akinek nevében szent esküket esküdtök, hogy aztán esküiteket megszegjétek!

Lehúnytam a szememet és nem törődtem sem a rúgásokkal, amiket újra kaptam, sem a fenyegetésekkel, amikkel elhalmoztak. Végül is magamra hagytak. Igy feküdtem nagyon sokáig, mikor egyszerre csak valami puhaság simogatta végig az arcomat s egy halk hang ezt súgta a fülembe:

- En' tajib - te jó vagy!

Kinyitottam a szememet s láttam, hogy ott térdel mellettem a kis fiu és kezével az arcomat simogatja. Ezt nem volt szabad senkinek meglátnia, s a fiu gyorsan és nesztelenül el is surrant megint tőlem. En' tajib; milyen jól esett nekem a gyermekszájnak ez a kijelentése! De nemsokára átkozni fogja ez a száj is a kereszténységet!

Vitéz Kamilom telejajgatta a fülemet; mellettem hevert; nem törődtem a jajgatásával, így aztán elcsendesült és végül elaludt, csak úgy, mint én. De a reggeli imára csakhamar felébredtünk és láttuk, hogy felkészültek a továbbnyargalásra. Hátas tevékre emeltek bennünket is és rákötöztek a tevékre; azután megindultunk lassan, mert teherhordó tevék is voltak velünk, amelyek nem jó futók.

Délnyugat felé haladtunk be a sivatagba; szellő se lendült; az ég derült volt és rendes Szahara-napot várhattunk; de nem így történt. Még délben sem sejtette senki, milyen veszély szakad ránk hátulról. Megálltunk, hogy kivárjuk a legforróbb órák eltelését; egyszerre csak odajött hozzám a sejk, szemtelenül az arcomba nézett, kezével balra mutatott a távolba és így szólt:

- Ott terül el er Raml el Helahk, a szörnyű homoktenger, amely nem ad vissza senkit, akinek a lába belesüpped. Elhatároztuk, hogy téged ebbe merítünk bele és kiváncsiak vagyunk rá, vajjon a te Iza Ben Marryamod megmenti-e az imádóját.

Komoly szándéka volt-e ez a szörnyű halál a számomra, vagy csak meg akart ijeszteni? Egy szóra sem méltattam őt s a főnök csalódottan és átkozódva otthagyott.

Mikor a nap kezdett leáldozni, tovább indultunk. Egy félóra hosszáig sem haladtunk még, mikor észrevettem, hogy a tevék, még a teherhordók is, maguktól gyorsabban kezdenek lépdelni. Úgy látszik, ezt csak én vettem észre. Minthogy megszoktam, hogy semmi se kerülje el a figyelmemet, még a legcsekélyebb apróság sem, láttam csakhamar, hogy az állatok egytől-egyig délibb irányba akartak fordulni, mint amerre hajtották őket; volt tehát valami a hátunk mögött északon, ami befolyásolta az állatokat. Megfordultam, amennyire megkötözötten telt tőlem, s a jelzett irányban egy könnyű, kis, pókhálószerű felleget vettem észre. Nyomban tudtam, mi fenyeget bennünket, mert pontosan ismertem a különböző sivatagszelek ismertető jeleit.

- Rajta, emberek! - kiáltottam hangosan előre. - Siessetek, hogy védett helyre érhessünk, mert a homokfergeteg közeledik a hátunk mögött!

Figyelmeztetésemet eleinte kinevették; de két-három perc mulva már elkomolyodtak. A felhőcske nagyobb és sötétebb lett, és a tevék egyre jobban siettek. Mindenki ostort ragadott, és a karaván oly gyorsan rohant előre, ahogy csak telt a tevéktől. A felhő egyre nagyobb és sötétebb lett; nemsokára elfoglalta mögöttünk az egész égboltot. Szent Isten, mi rá voltunk kötözve az állatokra! Mi lesz velünk, ha a tevék a földre vetik le magukat!

- Oldozzatok el bennünket, oldozzatok el! - kiáltottam torkom szakadtából.

- Szó sincs róla! - ordított a sejk - Pusztuljanak el mindnyájan a homokban és nyelje el őket a gyehenna!

Erre oly düh fogott el, amely erőmet megsokszorozta; megfeszítettem az izmaimat s az egyik kötél elszakadt s nyomban rá a másik is; valószínűleg itt-ott foszlottak voltak; nem voltam többé megkötözve, és a legnagyobb erőfeszítésre sarkaltam a tevémet. Előttem nyargalt a khabir; kést kellett szereznem. Utolértem; tevéink csaknem egymáshoz értek; megragadtam balkezemmel a khabirt, áthúztam magamhoz, jobbkezemmel kirántottam övéből a kését, s azután lelöktem őt a tevéjéről, amely nélküle száguldott tovább. Egy perc mulva Kamil mellett termettem, akit vágtatás közben szabadítottam meg a köteleitől, azután Abram Ben Sakirt, akit két metszés szintén szabaddá tett; nem értem rá még másokkal is törődni, mert mögöttünk recsegő harsonahang hallatszott, s mikor hátranéztem, a földről látszólag az égig érő sötét falat láttam, amely csakhamar utolér bennünket. A felkavart homok volt ez, amely készült bennünket eltemetni.

Kezdett már előttünk is elsötétedni. Most utolért a förgeteg; belémkapott, mintha le akarna rántani a tevémről; belekapaszkodtam a nyeregbe. A tevémet csaknem gyorsabban sodorta előre a vihar, mint ahogy az állat futni bírt. A homok még nem volt itt; csak a vihar; talán még megmenekülhettünk. És előttünk láttam, hogy a menekülő lovasok szétszóródnak; elérték a Warr szélét. Itt nagy kövek és szikladarabok voltak, amelyek mögött elbujhatott és lélegzetet szedhetett az ember. A tevémet nem kellett irányítanom: az ösztön vezette. Egy szikla mögé rohant és ott oly gyorsan levetette magát a földre, hogy alig értem rá előbb leugrani a nyeregből. Befurakodtam a teve és a kő közé, szájamba gyömöszöltem zubbonyom csücskét és fejemre csavartam a turbánkendőt. Ekkorára utol is ért már a homok; rámzuhant, mint a leomló fal; nem éreztem, nem kívántam mást, csak azt a szükségletet, hogy lélegzetet vehessek.

Hallottam-e valamit? Nem tudom. Annyit mindenesetre, hogy nem hallok semmit. És meddig tartott ez? Azt sem tudom. De egyszerre csak kínos nyugalom támadt körülöttem, s a tevém mozogni kezdett. Megpróbáltam felállni; nehezen ment, de valahogyan mégis feltápászkodtam. Csak ekkor láttam, mekkora homoktömeg hevert rajtam. Hát még azokon, akik nem bujhattak el sziklák mögé! Belefurakodott a homok a test minden nyílásába, az orrba, a fülekbe, sőt a szájba is, noha be volt tömve, és finom volt a homok, mint a rizspor. A turbánkendő alatt erősen lehúnytam volt a szememet, s ez a por mégis beférkőzött a pilláim alá; jó időbe telt, amíg legalább annyit kidörgölhettem a szememből, hogy ne fájjon. Azután körülnéztem.

Mindenütt kövek, és ezek mögött tevék és emberek, akik kifelé ásták magukat a homokból. A tevém is felállt. Legveszedelmesebb volt a foglyok helyzete, akik meg voltak kötözve. A tevéikkel együtt rogytak le a földre, s most, mikor feltápászkodtak, karjaik a legkülönbözőbb nyaktörő helyzetekben lógtak a tevéik testén. Keresztülgázoltam a homokon, hogy egyenkint megszabadítsam őket, amennyiben szétvagdaltam a köteleiket. A tuaregek nem zavartak; elég dolguk volt saját magukkal. És ha valaki akadályozni próbált volna, hiába fárad. Nem voltam többé megkötözve és késem is volt; védekezhettem. Persze, ha a fegyvereim is meglettek volna, akkor... ah, a fegyvereim! Ezek a sejknél voltak. Hol volt a sejk? Kerestem a szememmel és láttam, hogy előlép egy szikla mögül; nem volt nála fegyver, s csak e pillanatban vájta ki magát a homokból. Otthagyta a sziklát, amely mögött feküdt, s egyik emberétől a másikhoz ment. Sejtettem, hogy a fia után tudakozódik, akit sehol sem láttam és felhasználtam ezt az alkalmat. Mennél jobban eltávolodott a sejk, én annál inkább közeledtem oda, ahol feküdt volt, amíg végül odaértem és a hedsihnje mellett álltam. Egy perc mulva hatalmamban volt megint mindenem, csak a haik hiányzott, de most már ezt is vissza kellett kapnom.

A homokfergeteg szerencsére nem volt egészen veszedelmes és csak rövid ideig tartott. Voltaképpen a testén senki sem sebesült meg, s csakhamar mozgó sort láttunk közeledni északkeletről magunk felé; a teherhordó tevék voltak és a hajcsárok, akik szintén tűrhetően állták a vihart.

Csak egy ember félt és aggódott: a sejk, aki a fiát nem találta. Kérdezgette mindenhol, jajgatott utána, de sehol sem lelte a nyomát. A fiu eltünt. A homok semmi esetre sem temette el a hosszú póznás tachtirvánt; tehát látni kellett volna.

Összeakadtam Abram Ben Sakirral és az embereivel, valamint Kamillal is. Mindenki borzalmas részleteket tudott jelenteni, de mégis hálásak lehettünk a homokfergeteg iránt, mert a khabir kése révén ő volt a megmentőnk. Föltettük magunkban természetesen, hogy semmi esetre sem adjuk meg újra magunkat, bár egyelőre én voltam az egyetlen, aki visszakaptam a fegyvereimet.

Éppen megérkeztek a megrakott tevék, mikor a sejk közeledett hozzánk.

- Szabadok vagytok és te visszaszerezted a fegyvereidet? - kérdezte megütődve. - Mindjárt újra megkötöztetlek benneteket, kutyák!

Megfordult, hogy odaszólítsa a tuaregjeit; de én nem vártam meg ezt, hanem hátulról megragadtam és lerántottam őt, rátérdeltem, az övemből kihúzott kést gyorsan a mellének szegeztem és fenyegető hangon ráparancsoltam:

- Hallgass, gazfickó! Ha mukkanni mersz, szívedbe fúródik a pengém! És meg ne mozdulj, ha kedves az életed! Most megismered majd azokat, akiket kutyáknak nevezel!

Mindez annyira meglepte őt, s oly világosan látta és érezte fenyegetésemnek a komolyságát, hogy meg se moccant és egy szót sem szólt.

- Ha menekülni akartok és nem akartok újra a tuaregek hatalmába kerülni, akkor nyomban engedelmeskedjetek nekem! - parancsoltam rá a kalmár körülöttünk álldogáló embereire. - Én majd fogom; kötözzétek össze a kezét, lábát!

Megtették. Azután ezt kérdeztem a sejktől:

- Megmondta neked a kémed, aki a khabirunk akart lenni, hogy csupa bűvös fegyverem van?

- Meg, - szólt dühösen, de nem minden félelem nélkül.

- Akkor hát tudod, hogy elvesztetek, ha ellenkezni mersz most velem. Nem akarom sem az élteteket, sem semmiteket; csak azt kívánom, hogy álljátok az igéretet, amelyet tegnap este tettetek nekem. Ha hajlandó vagy erre, akkor szabadon bocsátlak és a tuaregjeidnek egy hajaszálát sem görbítem meg; de ha vonakodol, akkor téged nyomban agyonszúrlak és azután lelövök minden targit, aki ötszáz lépésnél közelebb merészkedik hozzánk. Határozd el gyorsan magadat! Tízig számolok; tízre letelt a határidő és leszúrlak.

Feltártam a mellét, a kés hegyét nagyon érezhetően rányomtam csupasz bőrére, balkezemmel átfogtam a nyakát és számolni kezdtem:

- Vahid... itnehn... telaht... arba... chams...

- Megállj, megállj! - kiáltott a főnök. - Te nem vagy mozlem, de keresztény sem vagy, hanem ördög, igazi ördög és énnekem engedelmeskednem kell.

- Szabadok vagyunk hát és visszakapunk mindent, de mindent, ami a miénk?

- Vissza.

- De azt ne hidd, hogy majd most is olyasmit igérsz, amit később nem kell beváltanod! Először is parancsot adsz, hogy embereid legalább ezer lépésnyire visszavonuljanak tőlünk. De tizen egyenkint és egymásután idejöhetnek, hogy elhozzák a tevéinket és minden holminkat. Csak ha ez megtörténik és ha nem hiányzik semmink, akkor eresztelek szabadon és ti folytatjátok az utatokat, míg mi visszatérünk. Beleegyezel ebbe vagy nem? Gondold meg, hogy csak ötig számoltam! Most tovább számolok.

A kés hegyét keményebben a mellére nyomtam; de nem várta meg a tizet, hanem így szólt:

- Tedd félre a kést! Megteszem, amit kívánsz.

- A kés marad, ahogy van, a melleden, amíg azt nem látom, hogy föltételeim teljesültek és a legkisebb kételynél, amelyre okot adsz, a szívedbe fog fúródni. Óvakodjál tehát minden cseltől!

A tuaregek túlnyomó része a megérkezett teherhordó tevék körül gyülekezett. Az egyikük felénk szaladt és már messziről így kiáltott:

- Hol a sejk? Hiszen...

Elakadt és rémülten megállt, mert egy intésemre szétnyílt a kör, amelyet alkottunk, s a tuareg meglátta a sejket összekötözve a földön, s engem rajta térdelve kezemben a késsel.

- Faz' allah! - kiáltott fel. - Nem vagytok már megkötözve, és itt fekszik...

- A sejketek, amint látod, - vágtam a szavába. - Ha meg akarod menteni úgy az ő, mint a magatok életét, akkor jer ide és hallgasd meg a parancsát!

Lassan és tétovázva közel jött és rendkívül érdekes volt, amint az egyik, belső dühében remegve, parancsait osztogatta, és a másik, bizonyára épp úgy dühöngve, a parancsokat tudomásul vette s azután távozott, hogy a parancsokat végrehajtsa. Láttuk, hogy a tuaregek együtt állnak és hangosan kiáltozva és élénken gesztikulálva tanácskoznak. Azután hosszura nyult sorban tizen közülük megindultak felénk, hogy elhozzák a dolgainkat, köztük természetesen a tevéket is, míg a többiek sokkal távolabbra visszavonultak, mint kívántam. Különböző holmi hiányzott még, köztük az én haikom is; de én ragaszkodtam hozzá, hogy visszakapjunk mindent, még a legértéktelenebb dolgot is, és engedniök kellett. Mikor végül mindenünk együtt volt, a sejk így szólt:

- Most már semmit sem követelhettek tőlünk, s majd meglátom, megtartod-e a szavadat vagy sem. Bocsáss szabadon!

- Keresztény ember mindig a szavának áll, - feleltem neki, - de a mohammedán prófétájának és kalifáinak a szakállát hazugságokkal és hamis eskükkel szennyezi be. Látod, hogy ezek az emberek visszakapták és meg is töltötték már a fegyvereiket; ha arra kényszeríted őket, hogy lőjenek, minden golyó eltalál egyet közületek. Hordjátok hát el magatokat mielőbb a szemünk elől!

- Itt kell még maradnunk, mert a fiam hiányzik.

- Akkor keresd gyorsan, mert mi semmi esetre sem hagyjuk el ezt a Warrt addig, amíg meg nem győződtünk róla, hogy ti nem szándékoztok újra visszatérni.

Igy szólván, eloldoztam a kötelékeit. Felállt a földről, hogy eltávozzék, de már néhány lépés mulva megállt, visszafordult felém, jobb kezét, mintegy esküre, fölemelte és engesztelhetetlen gyűlölettel így szólt:

- Te vagy az egyetlen hitetlen, aki engem legyőzött, s te leszel is az egyetlen. Menekülj ebből az országból, menekülj innen, mert mihelyt újra meglát a szemem, ez a pillanat a halált jelenti számodra. Allah verjen meg!

Eltávozott. Mikor a tuaregekhez ért, ezek - úgy láttuk - szemrehányással fogadták, amin különben nem is lehetett csodálkozni. Azután elszéledtek, hogy keressék a kis Khalobát. Örültünk kalandunk ilyetén szerencsés megoldásának s tevéinkkel a kövek között táborozva, elnéztük, hogy a tuaregek milyen eredménytelenül keresik az eltűnt gyermeket. Szívesen segítettem volna nekik, mert fülemben csengett még mindig a kis fiu »En' tajib«-ja; de nem volt szabad odamerészkednem a bosszuszomjas tuaregek közé. Végül, úgy látszik, mégis nyomra akadtak, mert a tevéikhez rohantak, felültek rájok és dél felé tovavágtattak. Hallottuk eközben a kiáltásukat, de a távolság miatt egy szavukat sem értettük, bár énnekem mégis úgy rémlett, hogy kiáltásuk nem örömet, hanem rémületet jelentett.

Mihelyt eltüntek, még egy félóráig várakoztunk; azután föltételeztük, hogy nem térnek vissza és készülődtünk, hogy elinduljunk. Éppen fel akartam ülni a tevémre, mikor Kamil, dél felé mutatva a kezével, így kiáltott:

- Várj még, sihdi, várj még! Amott lovasok jönnek.

Úgy volt, ahogy mondta. Hat vagy nyolc lovas közeledett teveháton, még pedig vágtatva. Csakhamar rájok ismertünk; tuaregek voltak, élükön a sejkkel. Mit akartak? Talán kelepcébe csalni bennünket? Kezembe vettem a Henry-puskámat, hogy távol tartsam őket.

- Ne lőjj, ne lőjj; béke van, béke van! - kiáltott a sejk bömbölve.

Kísérői megálltak; ő egyedül jött felénk. Leeresztettem a puskámat; a sejk maga nem árthatott nekünk. Körülbelül ötven lépésnyire tőlünk megállította a tevéjét és így szólt:

- Engedj közelebb, sihdi! Nem mint ellenség jövök, hanem mint könyörgő, mert csak te segíthetsz rajtunk, egyedül te!

- Gyere ide!

Egészen hozzám nyargalt; de nem szállt le a tevéjéről, hanem a nyeregben maradt. Feszülten vártam, mit akar tőlem; rendkívüli dologról lehetett szó, mert arcát eltorzította az aggodalom, és a keble lelkendezve zihált.

- Ülj fel, ülj fel és gyere velem, gyorsan gyere velem! - kiáltott rám. - Nem tudjuk, mit csináljunk, és egyedül te mentheted meg Khalobát, a fiamat.

- Mi történt vele? Hol van?

- A romlás homokjának közepén. A sivatag viharja a Raml el Helahkba sodorta, ahonnan sem Allah, sem a prófétája ki nem szabadíthatja.

- És én mentsem meg őt, én, a gyaur?

- Igen, te mentsd meg, mert egyedül te mentheted meg! Ti keresztények mindent tudtok; ismeritek a lehetőség minden mélységét és magasságát; a szemetek meglátja azt, ami láthatatlan, és a kezetekből nem tünhet el semmi, amit meg akartok tartani.

Igazat mondott-e, vagy hazudott, hogy tőrbe csaljon? Fürkészve néztem rá. Nem, ez az arc nem hazudhatott. A halálfélelem, amely arcában tükröződött, nem volt színlelt. Nem volt okom bizalmatlankodásra és tétovázásra. Felültem a tevémre. Bár újra meg újra megkísértett a gyanakvás, az »en' tajib, en' tajib - te jó vagy, te jó vagy«, a gyermek hangja elűzte szívemből a kételyt és a gyanút, és előre vágtattunk, a szerencsétlenül járt gyermek megmentésére - vagy újabb romlásomba. Csakhamar odaértünk, ahol a sziklák elváltak egymástól. Ott voltak a tuaregek. Tevéik a homokban hevertek, fejüket felénk fordítva, háttal a veszedelemnek, amelyet ismertek. Az első pillantásra megértettem az egész helyzetet.

Magam előtt láttam a széleit egy csaknem köralakú, óriási sziklatálnak, amelynek átmérője két kilométer lehetett; a mélységét nem ismertem, de bizonyára igen jelentékeny volt, mert a sziklaszegélyzet csaknem merőlegesen hullt alá. Hogy milyen folyadék volt ebben a tálban, azt még nem tudtam; úgy láttam, hogy a tartalma nedves, rendkívül finom és könnyű homok volt, amely nem bírhatott el semmiféle terhet, legkevésbbé embernek vagy állatnak a lábát. Képzeljük el, hogy ebben az óriási edényben valaha víz vagy más folyadék volt. Azután a sivatag viharjai homokot sodortak bele. A homokfalnak, aminő a mai is volt, az alsó, tehát a nehéz része, fennakadt a magas sziklapárkányzaton; de a levegőben magasan repülő, könnyű, finom, csaknem súlytalan por benyomult az edénybe és leszállt a folyadékra, anélkül, hogy lesüppedt volna, mert nem volt nehezebb a folyadéknál. Igy képzeltem el ennek a homoktónak a keletkezését és azt hiszem, hogy nem is tévedtem. Jaj annak, aki ebbe belejutott! Láttam, hogy vagy negyven ölnyire befelé a romlás partjától ott van a tachtirván a halálnak e mélysége fölött. Könnyű építési módja, vékony anyaga és hosszú, fantasztikusan fellobogózott rúdjai, amelyek két oldalán messze kinyultak, a homok fölött tartották az alkotmányt. Benne ült Khaloba, a tuaregfiu. Oly okos volt, hogy nem mozdult, de folyton segítségért kiáltozott. Alig pillantott meg, jajveszékelve odakiáltott felém:

- Tá' al ta' al, ja sihdi! Hallisni min el mot; meded meded - gyere, gyere, ó, sihdi! Ments meg a haláltól; segítség, segítség!

- Jövök, jövök! - feleltem, leugorva a nyeregből. - Maradj nyugodtan, hogy el ne veszítsd az egyensúlyt!

A tuaregek némán álltak. Várakozva rámfüggesztették a tekintetüket, amely sötét volt ugyan, de amelyben nyoma sem volt most a gyűlöletnek és bosszuvágynak. A vezetőjük is leugrott a tevéjéről. Mikor hallotta a szavaimat, megragadta mindkét kezemet és boldogan így kiáltott fel:

- Odamégy hozzá, odamégy? Tehát lehetségesnek tartod, hogy megmenthető?

- Az Isten mindent megtehet, - feleltem. - A veszély mindenesetre nagy; de ha a Mindenható segítségemre lesz, akkor kihozom a fiadat; ha ellenben bölcsessége másképp határozott, akkor együtt pusztulok el a fiuval.

- Nem fogsz elpusztulni, hanem megmented Khalobát; Allah mindenható és Mohammed nagy. Imádkozzatok, emberek, imádkozzátok ezt velem!

A felhívásra a tuaregek kelet felé fordultak, fölemelték a kezeiket és háromszor ezt kiáltották:

- Allah 'l khudra el ilahija we Muhammed kebir - Allah a mindenhatóság és Mohammed nagy!

Én semmit sem akartam szólni és a veszedelmet, amelyben a fiu forgott, nem akartam semmiképp kihasználni; de Mohammedhoz folyamodni, és őt nagynak magasztalni - ez sem volt eszem ágában sem; ezért mikor a tuaregek elhallgattak, hangosan, úgy hogy mindnyájan hallották, a sejkhez fordultam:

- Muhammed kebir? Ő nagy? Akkor hát hiába jöttem ide? Nos, várjunk hát és lássuk, hogyan húzza ki Mohammed a fiadat!

Leültem, mintha semmi sem sürgetne, kényelmesen a puha mély homokba. A sejk vállon ragadott, hogy felrántson és így kiáltott:

- Ne 'uhzu billa! Az Istenért, mit csinálsz itt! Leülsz, pedig az imént magad mondtad, hogy egy pillanatot sem vesztegethetünk el.

- Most is ez a véleményem, és remélem, hogy Mohammed sem gondolkozik másként, akihez segítségért folyamodtatok; siessen is, mert különben elvész a fiad! Ami tőlem telik, azt csak mint egy felsőbb lény eszköze tehetem meg, és ennek a felsőbb lénynek a neve nem Mohammed, hanem Iza Ben Marryam.

- Légy irgalmas és mentsd meg a fiamat ennek az Iza Ben Marryamodnak a nevében!

- Miután Mohammedhoz folyamodtatok? Nem! En Nisz^[85] repüljön alá, mikor el Aszfur-t^[86] hívták? Odakünn lebeg Mohammednek egy fiatal híve a halál torkában s itt áll nyolcvan muminin,^[87] akikbe a próféta nem önt erőt és bátorságot a fiu megmentésére, míg egyetlen keresztény Iza Ben Marryamban bízva, kockáztatni meri a szörnyű kísérletet. És még azt kérdezed, hogy ki nagyobb és hatalmasabb, Iza vagy Mohammed? Úgy látszik, nem ismered prófétátoknak a tanítását. Nem azt mondta-e, hogy Iza Ben Marryam a napok végén le fog szállni az Ommajádák mecsetjére Damaszkusban, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött? Nincs-e hát üdvösség és kárhozat az én Izám kezébe letéve? Nevezd meg ellenben azt a hatalmat, amely a te Mohammedednek adatott? Nincs ilyen!

- Sihdi, hogy gyötresz engem! A hitről vitázol és amott lebeg a fiam... ó, Allah, Allah, Allah! Nem látod, hogy a tachtirván inog, hogy felborul és elsüllyed!

Nem kiáltotta, hanem rémülten ordította ezt. A fiu látta, hogy leültem; hangosabban kiáltozott segítségért, mint az előbb, és eközben annyira kihajolt a hintóból, hogy ez csaknem elveszítette az egyensúlyt. A tuaregek mind együtt jajveszékeltek az atyával, aki most vállamon ragadott és így könyörgött hozzám:

- Állj fel, állj fel és segíts, sihdi! Ha megmented törzsünknek a fiát, akkor megadjuk Iza Ben Marryamnak a tiszteletet!

- Hívjátok őt, akkor segít majd!

- Hogyan hívjuk?

- Ha az előbb azt mondtátok: Muhammed kebir,^[88] akkor most kiáltsátok háromszor ezt: Iza Ben Marryam akbar!^[89]

A főnök odafordult az embereihez:

- Hallottátok, mit kíván tőlünk ez a sihdi. Mohammed maga mondta, hogy Iza Ben Marryam ítél majd minden elevenek és holtak fölött; tehát ő az ura az ítéletnek és az örök életnek. Kiáltsátok hát velem együtt háromszor: Iza Ben Marryam akbar!

Sokat, sőt a soknál is többet kívántam; de a gyermekért való aggódás töltötte el valamennyiüket, fölemelték hát úgy, mint az előbb, a kezeiket s háromszor felharsant karban a kiáltás, amely még sohasem szállt el egyiküknek az ajkáról sem. Csak most álltam fel, így szólván:

- Rúd nem ér el addig, és kötelet nem hajíthatunk ki annyira; egy kelleket^[90] kell építenem, amely odavisz majd.

- Egy kelleket? Miből? - kérdezte a sejk csodálkozva.

- Nem gondolkoztál rajta, hogy az előbb miért hoztam el magammal Abram Ben Sakirnak a sátrát? Azt hitted, hogy a halálthozó Raml el Helahkon akarok sátort ütni? A tutajnak nagyon könnyünek kell lennie, nagyon hosszúnak és nagyon szélesnek is, ha azt akarom, hogy elbírjon és ne sülyedjen el velem. A magammal hozott sátor és a te sátrad, amelyet itt látok, szolgáltatja majd a könnyű vásznat, és a sátorrudakból megcsináljuk a tutaj vázát. Előbb azonban látnom kell, milyen mély a homok árja és mekkora terhet bír el.

Fogtam egy sátorrudat s óvatosan kitapogatva vele lépésről-lépésre a talajt, a tó szélére mentem, melyet éppen azért, mert minden csupa homok volt, nem lehetett a tótól megkülönböztetni. Minden vigyázatlan lépés a halálomat jelenthette. Csakhamar éreztem a rúddal, hogy a talaj eltűnt előttem; letérdeltem és belefúrtam a rudat a homokárba; nem állt meg benne. Azután több kötelet összekötöztünk s az egyik végére egy követ erősítettünk. Lebocsátottam a követ a homokba; a kötél legalább húsz méter hosszú volt; az egész kötél leszaladt, anélkül, hogy a kő feneket ért volna, a homoktó tehát mindjárt a szélén oly mély volt, hogy a mélységét meg sem mérhettük. Egy kissé borzongtam, mert úszásról természetesen szó sem lehetett. Ha a tutaj nem válik be és én beleesem a homokpépbe, akkor menthetetlenül elvesztem, mert ennek a pépnek a mivolta nem tűrte meg az uszó mozdulatokat.

Hozzáláttunk a tutaj elkészítéséhez, amelynek szerkezetéhez nem volt mintám; magamnak kellett kitalálnom e szállító-eszköz legalkalmasabb formáját. Hozzávaló evezőt is kellett kieszelnem; a rendes evezőformát nem használhattam, mert veszedelembe dönthetett. Készítettem egy hátul felhasználható lökőevezőt egy sátorrúdból, amelyre derékszög alatt, egy vászonkeretet erősítettem rá. Erre az evezőre csak odafelé volt szükségem; visszafelé húzniok kellett a tutajt egy hosszú kötélnél fogva, amelyet a tutajhoz kötöztem, míg a másik vége a tuaregek kezében maradt.

A tutaj és az evező elkészítése hosszú időbe telt, és sokszor kellett odakiáltanunk a fiunak, hogy türelemre, reményre és bátorságra buzdítsuk. Végül elkészültünk; de a dolog nehezebb része, a homokra bocsátás csak most következett. A vászontutaj természetesen nagyon rugalmas volt; engedett és horpadozott minden részében; életveszélyes vállalkozás volt már egymagában az is, hogy ráálljak erre a tutajra. Soha életemben nem voltam még ilyen óvatos, és végre sikerült. Rudakkal eltolták a tutajt a parttól, és én használhattam az evezőt. Milyen boldog voltam, mikor láttam, hogy bevált! Negyven ölről volt szó! Csónakkal vízben csekélység, néhány evezőcsapás, de itt a nyúlós pokoli pépben halálos munka egy teljes félóra hosszáig! Gyakran, nagyon gyakran forogtam veszedelmekben, de sohasem éreztem még azt, amit most. Ez a valóban ördögi, idegtépő locsogása, paccsogása és hólyagosodása az iszapos tömegnek, amelyen tovább kellett tolni magamat, rettenetes volt! Ha égnek meredt valaha a hajam, hát akkor igen. A kötél, amelyet a parttól magam után húztam, nem egyenes vonalban, hanem kígyózva húzódott a tutaj után. És a tuaregek is remegtek; erre vallott jajveszékelésük, mikor ingatag alkotmányom kibillent egyszer az egyensúlyából.

- Iza Ben Marryam akbar! - hangzott fel minduntalan a hátam mögött.

Végül oly közel jutottam a tachtirvánhoz, hogy csaknem beléje ütköztem.

- Ments meg, ó, ments meg, sihdi! - könyörgött a fiu.

- Ne félj! - feleltem. - Ha nyugodtan ülve maradsz és nem veszíted el az egyensúlyt, akkor szerencsésen kiviszlek az apádhoz. Ha inog a tachtirván, akkor hajolj gyorsan arra az oldalra, amelyet odakiáltok neked.

Egy vékony, nem túlságosan nehéz kötelet tutajomnak az elejére erősítettem s a másik végét hurokra fogtam. A hurkot rávetettem a tachtirván alsó keresztrúdjára. Milyen jó volt, hogy gyakorlott voltam a lasszó-dobásban, máskülönben órák hosszat eredménytelenül kínlódhattam volna, mert nem volt szabad sem felállnom, sem az ülésemről csak egy lábnyira is előrecsúsznom. A hurok ott ragadt az első dobásra.

- Húzzátok, emberek, húzzátok, de lassan, nagyon lassan! - kiáltottam a part felé.

Engedelmeskedtek; a kötélkígyó megfeszült; a tutajom hátrafelé csúszott, és a tachtirván a nyomában. Sokkal könnyebb volt ugyan, semhogy elsülyedhessen, de mint szállító eszköz ehelyütt semmit sem ért; szörnyen inogott és biztosan felbillent volna, ha nem gondoltam volna jóelőre erre is és nem hoztam volna magammal még két kötelet. E két kötél hurkait rádobtam jobbról és balról a felső keresztrúd legvégére s így aztán, hol jobbról, hol balról húzva a kötelet, szilárdabbra foghattam a tachtirvánt. Szerencsére, a fiu óvatosan mindig úgy hajlott, ahogy odakiáltottam neki, s így megkönnyítette számomra, hogy a hintót egyensúlyban tartsam.

De mégis sokkal lassabban haladtunk visszafelé, mint odafelé és a tutajom csak háromnegyed óra mulva ért ki a partra. Az apa keblére ragadta a fiát; a tuaregek ujjongtak; én pedig csöndesen félrevonultam és imára kulcsoltam a kezemet. Nem velök, hanem az Egyetlennel, a Könyörületessel volt beszélni valóm, akinek a romlás szörnyű torkából való szabadulást köszönhettem. Csak most voltam tisztában teljesen a veszedelemmel, mikor már túlestem rajta. Egyszerre csak a sejk hangját hallottam a hátam mögött:

- Imádkozik. Keresztény és először Allahnak adja meg a tiszteletet; míg mi úgy kiabálunk, mint az eszeveszettek és nem is gondolunk a Mindenhatóra, akinek a mentést köszönhetjük. Nem jámborabb-e ő nálunk? Örvendeztessük meg és adjunk hálát az ő nagy Muawinjának.

És háromszor rivalta nyolcvan torok:

- Iza Ben Marryam akbar!

Azután odajött hozzám a sejk, megölelt, megcsókolt és így szólt:

- Sihdi, sokat vétkeztünk ellened; mondd meg, hogyan vezekeljünk érte? Megtesszük, amit kívánsz. Kívánd a legjobb kancámat, a tíz legjobb tevémet; kívánj amit akarsz; legyen a tied mindenem!

Hogy a legjobb kancájával megkínált, ez csakugyan nagyszerű kifejezése volt a hálának! Mind figyeltek, hogy mit fogok kívánni.

- Igen, kérni fogok tőled valamit, - feleltem, - és ha teljesíted a kérésemet, akkor engem hálára kötelezel és Allahnak örömet szerzel.

- Mondd, mi az!

- Ne átkozz soha többé keresztény embert! Hidd meg, hogy az ég jobban nyitva van a mi számunkra, mint a ti számotokra! Mohammed a gyűlöletet és a bosszut hozta nektek, Iza ellenben a szeretetet és az engesztelődést. Amaz ember és bűnös volt, mint mi, ez ellenben örökkévaló igaz Isten. Ti vérben gázoltok és egy szó kedvéért megsemmisítitek saját testvéreiteket; mi ellenben szeretjük az ellenségeinket is és életünket kockáztatjuk azokért, akik a mi életünkre törnek. Mozlem, jóbarát, rokon, még a saját apja sem merészelte a fiadat megmenteni; az ellenség, a keresztény nyomban hajlandó volt a kísérletre, bár megsértetted, fenyegetted és átkoztad őt. Gondolkozzál csak ezen; gondolj a saját példádra, arra, amit ma átéltél. A keresztények hite mégis csak jobb és szebb hit lesz, mint az, amelyet Mohammed adott nektek. Mi Mohammedet a Nebi kadibnak, a hamis prófétának nevezzük; nem kívánhatom, hogy te is így gondolkozzál felőle, de kérlek, legalább azt ne hidd ezentúl, hogy a mozlem sokkal fölötte áll a kereszténynek. A szeretet az ismertetőjegye az egyedül igaz hitnek; akiben megvan és eleven életet él, az sokkal bizonyosabban Isten gyermeke, mint az, akinek szíve a gyűlöletnek és a bosszunak él.

Sokáig maga elé nézett csendesen, azután kezet nyujtott nekem és így szólt:

- A szavaid gyöngyszemek, amelyekről sohasem hallottam, s amelyeket most hirtelen megtaláltam; szívemben fogom őrizni őket; talán így gazdaggá leszek. Azt mondtam neked, te vagy az első keresztény, aki engem legyőztél, s te leszel az egyetlen és az utolsó, akinek ez sikerült. Most újra legyőztél, először fegyver által, most pedig az engesztelődés által. Köszönöm neked ezt a vereségemet, mert megaláz és egy jóbarátot szerez a számomra. Akarsz a barátom, a testvérem lenni? Akit nagyra becsül az egész törzsem és örömmel fogadnak házainkban, kunyhóinkban és sátrainkban?

- Akarok, nagyon szívesen.

- Akkor hagyjuk itt a romlásnak ezt a helyét, s térjünk vissza Abram Ben Sakirhoz, hogy ott tábort üssünk és a sivatag törvényei szerint vértestvériséget kössünk egymással. A te imád: »Iza Ben Marryam akbar« megmentette fiamat a haláltól; a te barátod az én barátom, és az én ellenségem a te ellenséged is; tied a szívem, és az enyém a te szíved, mert szeretetet hoztál nekem a bosszu helyett. Allah jubarik fik - Isten áldjon meg!...

---

JEGYZETEK