IDEGEN ÖSVÉNYEKEN

UTI KALANDOK

ÍRTA
MAY KÁROLY

FORDÍTOTTA
MIKES LAJOS

BUDAPEST
ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

 

 

TARTALOM

SAIWA TJALEM.

VAN HET ROER, A BÚR.

ER RAML EL HELAHK.
A khabir.
A Magarat esz szuchurban.
Iza Ben Marryam akbar.

---

SAIWA TJALEM.

Sajátságos, hörgő röfögés ébresztett fel az álmomból. Vagy csak valamelyik hálótársamnak vagy társnőmnek a hortyogása volt? A légmentesen elzárt téli kunyhóban kétségbeejtő volt az atmoszféra. A szűk helyiségben nyolc ember és öt kutya helyezkedett el, csak azt ne kérdezze senki, hogy hogyan! Ez a tizenhárom teremtés a maga ötvenkét mellső és hátsó lábával úgy egymás mellé, fölé, alá és egymásba gabalyodott, hogy ennyi össze-vissza végtag kibogozása tisztára lehetetlenségnek tetszett.

A rénszarvasbőrökből összetákolt sátorkunyhó közepében óriási tűz maradványai izzottak, amelynek fojtogató füstje egyetlen, áthatolhatatlan felhővé sűrüsödött, minthogy a kürtőnyílás födve volt. Én alvás közben fejemet a derék Snjära anyó halzsírszagú cipőjére fektettem, akinek magyarul »Egér« a neve; a jobb lábam az öreg Sätte, magyarul »Nyil bácsi« teste alá dugtam, s a bal lábam az egyik kutyának volt a fejvánkosa. Pent apó, vagyis Benedek, az áldott, magára gombolta prémes bundámat, hogy drága fejét gyomrom tájékán pihentesse, úgy hogy a kutyának, amelynek Pent apó volt a derékalja, a farka szeretetreméltóan az orrom körül kaparászott. Betetőzte ezt a sok megbecsülhetetlen kényelmességet a hőség, amely léghatlan bőr- és prémruházatomon belül fejlődött ki, és a tizenháromszoros gőzölgés és lélegzés pokoli illatozása, kapcsolatban azoknak az apró, vitézi lényeknek az elevenségével, a melyek ilyen közel a kutyákhoz mindig elkerülhetetlenek, s amelyekről a jókedvű, öreg Fischart ezt énekelte:

»Csíp valami, ugyan mi lehet?«

Ha mindehhez hozzáképzeljük azt a sokféle diatónikus és chromatikus ömledezést, amelynek hortyogó fortisszimója a sátort betöltötte, akkor bárki megértheti, hogy egy pillanatra felriadtam az álom puha karjai közül.

De nem! Nem a hortyogásra ébredtem föl, mert most éber állapotban másodszor is hallottam azt a röfögő hörgést. Odakünn hangzott egy kissé távolabb a kunyhótól. Nyomában lövés dördült el, és valaki hangosan így kiáltott:

- Attje, tassne le tarfok... Apa, itt a medve!

Nyomban gyors mozgásba rándult mind az ötvenkét végtag és az imént említett, látszólag lehetetlen kibogozódás két másodperc alatt szerencsésen megtörtént. A nyolc ember kiabált és bömbölt; az öt kutya ugatott és ordított; a tüzet teljesen széttapostuk, mert mindannyian a fegyverünket kerestük és mindannyian másnak a fegyverét találtuk meg. És alig egy perc mulva mégis odakünn voltunk a kunyhó előtt és arrafelé siettünk, ahol Neete,^[1] az öreg Pent fia, még mindig segítségért kiáltozott. Neete Kakke Keirával^[2] együtt őrt állott, s most szörnyű izgatottan elibénk szaladt és torkaszakadtából így kiáltott:

- Tarfok, tarfok le mezam... a medve, a medve elvitte a rénszarvasbornyumat.

- Hol a medve? - kérdezte az öreg.

- Tuos, tuos, kwouto pluewai... ott, ott, a mocsárban!

- Kapjátok fel hamar a szkít,^[3] - vezényelt Pent apó; - a puskákat, késeket és dárdákat. Hozzatok kötelet is. Utánasietünk!

A lábszánkók a sátorhoz voltak támasztva. Felcsatoltuk s azután megindultunk a mocsár felé, amely ott húzódott tova nem messze a lapp kunyhótól a síkságon. Kakke Keira otthon maradt a ház asszonyánál és három leányánál. Mi, többiek, öten voltunk: Pent, Sätte bácsi, Neete, én és a második szolga, akinek Anda, vagyis András volt a neve.

Éjfél után egy óra lehetett, de azért elég jól láthattunk, mert az égboltozaton északi fény ragyogott, amelyet ekkora pompájában és nagyszerűségében még sohasem figyeltem meg. Nem az a halkan terjedő és megint összehulló szelid színjáték volt, nem is az a nagy és nyugodt égi tünemény, hanem sugárzó színcsomóknak szakadatlan, hatalmas fölpattanása, amelyek mintha szikrákat hánytak volna ki a végtelenbe, egymás mögött egyre nagyobb sugarakon forgó ezernyi tüzeskerék, minden elképzelhető izzás, fény, szín és árnyalat küzdelme, birkózása, hajszája és kavargása, oly színjáték, amely bizonyára lenyűgözött volna, ha föl nem ébred bennem a vadász.

A medve nyoma tisztán látszott a vastag hóban és csakhamar észrevettük magát a medvét is, mint gyorsan mozgó, sötét pontot a mocsár fehér síkján. Hatalmas állat lehetett, ha képes volt rá, hogy ilyen gyors futás közben magával cipelje a rénszarvasbornyut.

De azért nem volt mit félnünk tőle. A lappföldi medve annyira sem félelmetes állat, mint a farkas; egyáltalán nem oly rettentő, mint például az észak-amerikai szürkemedve, és csak önvédelemből támadja meg az embert. A lappok mind igen ügyes lábszánkózók voltak. Gyorsvonat sebességével repültünk tova a síkon; de az öreg Pent mégsem volt velünk megelégedve.

- Gyorsabban - kiáltott, - mert különben eléri a finopot,^[4] és elbujik a plassait^[5] mögött, ahol csak nehezen üldözhetjük.

Még jobban nekilendültünk; de mintha a medve is megértette volna vezetőnknek a szavait. Hirtelen balra csapott. Bizonyára észrevette, hogy üldözik és most a domb felé ügetett, a Fjäll nyulványa felé, amelynek hóval borított fenyői sötéten néztek alá a mocsaras lapályra. El akartuk vágni a medve útját, de eredménytelenül; eltűnt szemünk elől, mielőtt a dombot elérhettük.

- Itt a käja,^[6] - vélekedett Sätte bácsi, - a legrosszabb helyen vezet fölfelé. Tegyétek le a szkít! Itt nem ér semmit.

Vállunkra akasztottuk a lábszánkókat és megindultunk a meredek lejtőn fölfelé a magasba. A több lábnyi vastag hóréteg nagyon nehezítette haladásunkat. Megtettünk mindent, ami telt tőlünk, úgy hogy nehéz ruhánk alatt csurgott rólunk a veríték, de mégis csak lassan haladhattunk. Végül eljutottunk a domb csúcsára, ott azonban be kellett érnünk a medve nyomával; maga a medve alaposan megelőzött bennünket.

A felszín ehelyütt rendkívül szaggatott volt. Félig hóba temetett, éles szirtromok között kellett törtetnünk, hol jobbra, hol balra, hol előre, hol megint hátra. A medvének mintha különös gyönyörűsége telt volna benne, hogy az orrunknál fogva vezessen ide-oda. És eközben folyton résen kellett lennünk, mert bármelyik kődarab mögött rábukkanhattunk a medvére.

Végül egy kis magaslathoz érkeztünk, ahol a medve egy kicsit megpihent. Valóban rendkívül ravasz állattal volt dolgunk. Ezt a magaslatot azért választotta ki, mert innen messziről észrevehette már a közeledésünket, s emellett oly okos is volt, hogy idejét gyors falatozásra használta fel. Legföljebb tíz percnyi ideje lehetett, de ez alatt a rövid idő alatt a bornyu csaknem teljesen eltűnt.

- Wu oike... ó, jaj! - kiáltott Pent apó. - Ez a partne pahakaze^[7] csak a bőrét meg a lábait hagyta meg nekünk. Hautezn zo mon kalkap lapmet... halálra fogom dögönyözni!

Fenyegetve megforgatta feje fölött dárdájának a lapátos végét és újra megindult a nyomon, amely most meredek szakadékban vezetett a Fjällhez fölfelé. A magas hó rendkívül hátráltatott bennünket; csaknem minden lépésünkre lefelé csúsztunk és jó időbe telt, amíg az erdő magasságába értünk. Jó volt, hogy az erdő fenyői ritkán álltak; számos szikla hevert szanaszéjjel a fatörzsek között; a nyom világosan látható volt.

Egymás nyomában szótlanul lépdeltünk előre. Amikor éppen egy tisztásra készültünk kilépni, Pent, aki elől járt, megállt az utolsó fa mögött.

- Mit látsz? - kérdezte Sätte bácsi hangosan.

Én Pent mögött haladtam s éppúgy, mint ő, egy férfit láttam, aki tőlünk balra, gyorsan futva kibukkant a fák közül. De mikor a bácsi hangját hallotta, gyorsan visszasietett megint az erdő félhomályába.

- Ki volt ez? - kérdeztem halkan.

- Nem ismertem meg, uram, - felelt az öreg. - Mi keresnivalója van itt ilyenkor akárkinek is?

- Te vagy az egyetlen, úgy-e, aki ezen a tájon lakol?

- Én. Talán olyan valaki, aki aitón^[8] van?

- Alig hiszem. Akkor nem tért volna ki a találkozás elől. Menekült, tehát nem jár igaz úton.

- Uram, igazán azt hiszed?

- Igazán.

- Akkor utána kell erednünk!

Ezt a pár szót gyorsan és aggodalmasan mondta az öreg. Nem értettem meg mindjárt, hogy miért, és megkérdeztem tőle:

- Azt hiszed, hogy rénszarvasölő?

- Nem, mást gondolok, wäljam.^[9] Látnom kell, ki az. Kergessétek csak addig a medvét.

- Nem mehetsz el egyedül! - figyelmeztette őt Neete, a fia.

- Mit tudsz te, gyermek! Eredj csak! Énnekem nincs szükségem senkire!

Oly parancsoló hangon mondta ezt, hogy ellenkezés nélkül engedelmeskedtünk. Veszedelmes vállalkozás volt bizonyára itt az erdőben és igen nagy hóban egy gyanús idegennel törődni. Különös oka lehetett rá tehát, hogy egyedül akart maradni, mikor nagyon is szüksége lett volna a kísérőre. De otthagytuk őt mégis, és tovább üldöztük a medvét. Erőfeszítésünk csakhamar meglelte jutalmát. A nyom nemsokára szabad terecskére vezetett, amelyet kövek borítottak nagy összevisszaságban. A medve itt volt elbújva, mert miközben körüljártuk a teret, azt tapasztaltuk, hogy a nyom sehol sem vezet ki belőle.

A kutyák velünk voltak ugyan, de eddigelé mindenik zsinegen a maga gazdájához volt kötözve. Most, miután körülfogtuk a helyet, eleresztettük őket. Berontottak a kövek közé és csakhamar mély, kelletlen dörmögés keveredett a kutyák dühös ugatásába. A lárma eleinte egy helyről hallatszott, azután távolodott tőlem, a tér túlsó oldala felé. A lapp kutya, amely a farkast rögtön torkán ragadja, a medvével szemben óvatos; kicsalja a vackából anélkül, hogy ő maga a veszedelembe rohanna, és ma sem hallottuk, hogy a medve csak egyetlen kutyánkat is megcsapta volna. Ellenben csakhamar lövés dördült el és nyomban rá második lövés. Azután a zsákmány felől diadalmas ordítás harsant föl, annak jeléül, hogy a medve elhullott.

- Neete, vége van neki? - kiáltott át Anda a tisztáson, aki jobbra állt föl tőlem.

- Mije lepe winzam... győztünk! - felelt a kérdezett. - Wiezodake le tarfok... a medvének vége van. Gyertek ide, kratnatjeh.^[10]

Hozzásiettünk; a medve ott hevert a földön élettelenül. A fiatal Neete megvárta, amíg a medve két lépésnyire megközelítette, azután eltátott torkába dugta kétcsövű fegyverének a csövét és kétszer elsütötte.

- Tudta, hogy az én bornyumat falta föl, - szólt közönyösen, - és azért hozzám jött, hogy én öljem meg.

A lappoknál ugyanis a család minden tagjának megvannak a nyájban a maga állatai és ezek számára a maga külön, meghatározott helye. Az apa gyermekét már születésekor megajándékozza egy rénszarvassal; a keresztelésnél megkapja a második rénszarvast; aki észreveszi első kibúvó fogát, köteles egy harmadikkal megajándékozni őt. A cselédség is rénszarvasokban kapja a bérét és a külön jutalmát, úgy hogy a szolga, mikor feleségül vesz egy cselédet, és állatait egyesíti a cseléd állataival, könnyen szert tesz egy egész nyájra, amelynek révén önálló emberré lesz. Ennélfogva igazán szegény nincs is a lappok között, csak ha dögvész vagy hónélküli fagy elpusztítja a nyáját. Ez utóbbi esetben a rénszarvasok a mohát, amely téli eledelük, nem tudják a kemény jég alól kiszedni, és nyomorúságosan éhenpusztulnak.

- Sotn le änak... hím medve - szólt a bácsi. - Nyúzzátok le a bőrét és aprítsátok fel, hogy könnyebben vihessük. Rupmaha le mijit, katjeh mije wattepe... a teste a mienk, a mancsait odaadjuk a...

Elhallgatott a mondat közepén; úgylátszik, az én jelenlétem miatt nem fejezte be a szavait. Sejtettem az okát. A lappok túlnyomó része keresztény, de pogány multjukból sok szokást megőriztek, amelyhez szívósan ragaszkodnak, de idegen előtt nem szívesen leplezik le magukat. A medve mancsait talán Thiermesnek, egyik régi istenségüknek akarták feláldozni, akinek képmását, amely durván kifaragott fatömb, számos lapp tiszteli még titokban a csendes erdő mélyén. Le is vágták a medve mancsait és külön kötözték össze.

- Nézzétek, milyen soványak már! - szólt. Neete, Pentnek a fia. - Ez a medve elbujt már a földbe, de megzavarták a téli álmában. Most másik búvóhelyet akart keresni magának és közben megéhezett. Oly csendesen jött, hogy csak akkor vettem észre, mikor a szegény báránykám utolsót röfögött. Adja Isten, hogy a lelke, mint sjäkenes,^[11] örökké ott járjon a metsében!^[12]

A legalább hat láb hosszú medvének darabjait fölszedtük és megindultunk visszafelé. Mikor odaértünk, ahol Pent apó elvált volt tőlünk, megálltam.

- Még nem tért vissza, - mondottam. - Nem volna jó, ha utánanéznénk?

- Nem szabad, - felelte Sätte bácsi. - Ő parancsol és azt parancsolta, hogy senki se kövesse. Nekünk engedelmeskednünk kell.

- De hátha szerencsétlenség érte?

- Ezt nem hiszem. Ismeri ennek a vidéknek minden lépésnyi földjét, az erdő minden fáját, és ismer minden itt élő állatot. Nyugodtak lehetünk. Bizonyosan otthon lesz már a kunyhóban.

- Alig hiszem. Vadász létére bizonyosan csatlakozott volna hozzánk, hogy segítsen a medvét elejteni.

- Hiszen ehhez elegen voltunk; ezt tudta. Menjünk csak tovább nyugodtan!

Keresztültörtettünk az erdőn, leereszkedtünk a sziklás dombon és leértünk megint a mocsaras lapályra, ahol felcsatoltuk újra a lábszánkókat, és ismét gyorsabban haladhattunk. Az északi fény kialvóban volt, mikor a kunyhó elé értünk.

A kunyhó alapja egy csomó karó volt, amelyet úgy vertek bele köröskörül a földbe, hogy a hegyük fölül összeért. A karókat, minthogy Pent apó vagyonos lapp volt, kettős rétegben borították rénszarvasbőrök, s felül egy nyílást hagytak, hogy a füst kihúzódhassék; a nyílást azonban az alvás idejére elzárták, hogy a meleg el ne illanhasson. Ez a bőrburkolat a kunyhó körül elhúzódott egy darabon tovább is a földön, hogy mindenféle készletet lehessen alatta elraktározni. Most, télen át, vastag fagyott hóréteg borította ezt a lakóhelyet, amely nem eresztette át a hideget a kunyhó belsejébe. A lakóhelyiség közepén, mint már említettem, a tűzhely volt; fölötte katlan lógott, amelyet lánc erősített oda fölül az egyik karóhoz. Köröskörül szénaréteg fölött puhára cserzett bőröket terítettek szét, fekvő- és ülőhelyül a családtagok és a kutyák számára. Az edény a ferde falakon lógott és a magasba, a füstnyílás közelébe, akasztották fel a rénszarvascombokat és gyomrokat, amelyekben a sajt, a fagyott tej és talán az egyetemes orvosszerül használt rénszarvasvér is volt.

Mikor megérkeztünk, Kakke Keira ujjongva fogadott bennünket a medvesonka láttára, amely a lappoknak mindig kedvelt nyalánksága. Hangos kiáltozására kiléptek a kunyhóból a nők is.

- Kussne le attje... hol van apa? - kérdezte Snjära anyó, mikor észrevette, hogy az öreg Pent hiányzik.

- Nem jött még meg? - tudakolta Sätte bácsi.

- Nem. Etjatnam,^[13] hol maradt?

- Künn az erdőben.

- Az erdőben? A wuoraiban?^[14] Csak aztán medve, farkas vagy éppen valamelyik wuoikenes^[15] meg ne támadja! Miért maradt az erdőben?

- Egy embert látott és utánament. Egy ammats^[16] volt, aki bujt előlünk.

- Tije lepet takkam jerpmetipme... Oktalanul cselekedtetek. Ez az idegen talán rénszarvasölő, akinél sok fegyver van. Miért hagytátok apát egyedül?

- Sotn le trawam nau... ő parancsolta.

- Akkor engedelmeskednetek kellett, - nyugtatta meg magát az anyó. - Amit parancsolt, annak úgy kell lennie, mert ő tudja, mit csinál.

Pent apó tehát igazi patriarcha volt, aki korlátlanul uralkodott és akaratát mindenkor érvényesítette. Mikor megtudták, hogy ő maga óhajtott egyedül maradni, a nők rögtön megnyugodtak s ezután mindnyájan a magunkkal hozott zsákmánnyal foglalkoztak csak. A mancsok eltűntek, anélkül, hogy tudtam volna, hová; a beleket a katlanba dobták, hogy nyomban megfőzzék és megegyék, míg a húst kiakasztották a szabadba, hogy megfagyjon.

Emberek és kutyák körülülték megint meghitten a tüzet; az alvásra senki sem gondolt. Egyszerre csak kaparást hallottunk az ajtó előtt, s a bejárást borító bőrt valaki a magasba emelte.

- Repe!^[17] - kiáltott Snjäre anyó rémülten.

Ez volt az öregnek a kedves kutyája, amely elkisérte őt az erdőbe is. Keresztülbujt a bőr alatt és farkát behúzva megállt, hogy panaszosan vonítson.

- Repe, kusne le attje... Repe, hol az apó? - kérdezte a bácsi, gyorsan felugorva helyéről.

A kutya észrevette, hogy megértették. Vinnyogva a kérdező felé ugrott s azután visszaugrott az ajtó felé.

- Segítségért jött, - szóltam én, a puskám után nyulva. - Baja esett a gazdájának. Siessünk utána!

- Vagy csak előre szaladt, - vélekedett Kakke Keira, a szolga, akit a másik szolga felváltott.

- Nem. A kutyának egész viselkedése arra vall, hogy segítséget keres.

Az ajtó felé léptünk és belekiáltottuk az öreg nevét az északi, fénylőhomályú éjszakába. A kiáltás messze elhangzott a hidegben, de bármily feszülten figyeltünk, választ nem hallhattunk.

- Härra,^[18] igazad van, - döntötte el a kérdést a bácsi; - valami baja esett. Vegyétek a lábszánkókat és a fegyvereket és menjünk a kutya után.

- Ez nem elég, - feleltem én. - Hozzatok szíjakat, köteleket és karókat is. Hátha lezuhant valamelyik szálába.^[19]

A nők nyafogtak és siránkoztak; mi pedig szótlanul magunkkal vittünk mindent, amire szükségünk lehetett, felhúztuk a lábszánkót és rábíztuk magunkat az okos eb vezetésére, amelyet a nagybácsi, aki elől haladt, zsinegen fogott.

Ellenkező irányban távoztunk a kunyhóból, mint az előbb. A medvevadászat kezdetén balfelől voltak a hegyek, most pedig jobbfelől. A lábuk nagy síkság szélére támaszkodott, amelyet vastag hó borított. A kutya rémgyorsan haladt előre a havon. Lábszánkó nélkül nem is követhettük volna. Megtettünk így vagy négy angol mérföldet, mikor a kutya jobbra kanyarodott és egy magaslat felé fordult, amely nem igen volt meredek, úgy hogy nem kellett letennünk a lábszánkót. Csaknem éppoly gyorsan haladtunk, hegynek fölfelé is, amíg egy fátlan fensíkra nem érkeztünk, amely a túlsó oldalon rendkívül meredeken lejtősödött lefelé.

- Ipmel, - kiáltott a nagybácsi rémülten, - sotn watsa salajägnai... Istenem, a jégszakadékok felé megy! Orrop wahrok... vigyázzunk!

Rövidebbre fogta a zsineget, lassúbb szaladásra kényszerítve a kutyát, és dárdájával megvizsgált előbb minden lépésnyi területet, mielőtt rálépett.

- Veszedelmes ez a talaj? - kérdeztem.

- Uram, rutaimo^[20] fölött járunk, ahol a gonosz szellemek laknak. Mindegyikük egy hasadékot fúrt magának és befödte hóval, hogy megcsalja a samelatjékat.^[21] Aki rálép, lezuhan a pokolba, hacsak a saiwaolmak^[22] ki nem nyujtja a kezét, hogy megragadja. Néha valamelyik szent angyal is megjelenik és megint kihúzza őt.

Igy keveredtek a vén lapp képzeletében a keresztény képek a pogányokkal. Végül is teljesen mindegy volt neki, hogy angyaltól várja-e a segítséget vagy bálványképtől; talán azt hitte, hogy az egyik éppoly hatalmas, mint a másik.

Lassabban siklottunk tehát tova a fensíkon és csakugyan több szakadékhoz érkeztünk, amelyek fölött a hó összefüggő kéreggé keményedett, amely a kutyát elbírta ugyan, de az embert nem. Megismertük ezeket a helyeket úgy a formációjukról, mint puha takarójuk színéről és dárdáink segítségével keresztülugrottunk rajtuk. Azután lefelé folytattuk az útat. Ehelyütt szilárdan meg kellett vetnünk a dárdáinkat, hogy továbbra is a kellő óvatossággal haladhassunk, mert egyre számosabb lett a szakadék. A kutya erőszakosan ráncigálta a zsineget, és egyszerre csak egy váratlan rándítással el is szakította. Nagyokat ugorva lerohant a hegyről, de nem messze tőlünk megállt és hangos panaszos ordításba kezdett.

- Ott van! - kiáltott Sätte bácsi - ó, bárcsak idejében érkeznénk még!

Iparkodtunk mennél gyorsabban megtenni a rövid távolságot és csakhamar ott álltunk egy szűk szakadék előtt, amely mélyen lenyult a földbe. A kutya is ott állt a szakadék előtt és kaparva akarta tágítani, de vigyázott közben, hogy ő maga is bele ne zuhanjon. Jobbról lábszánkónyom vezetett a szakadékig, de túl rajta nem volt a nyomnak folytatása.

Neete, a fiu, hasrafeküdt és lekiáltott:

- Attje, totn lep tanne... Apa, itt vagy?

Választ nem kaptunk, de a kutya majd kiugrott a bőréből; minduntalan le akart ugrani a szakadékba, de a félelem mindig visszatartotta.

- Odalent van, - szóltam. - Hagyjuk a kérdezősködést, mert nem érünk rá. Adjátok ide a köteleket; egyikünknek le kell ereszkednie.

- Én megyek le, - felelte Neete; - én vagyok a legkönnyebb. Härra, te vagy köztünk a legnagyobb és legerősebb; te fogod tartani a kartsaitot.^[23]

- Jó! Kössétek össze a halkoitot^[24] és helyezzétek el keresztben a szakadék fölött, hogy támaszunk legyen. De gyorsan!

Egy perc mulva lebegve leereszkedett a fiu a nyílásba, ahol fémes hideg lehetett. Nem érhetett még le messzire, amikor jelet adott.

- Mon lep sot... - megvan - kiáltott. - Adjatok le még egy kötelet!

Vékony kötelek voltak ugyan, de eltéphetetlen rénszarvasbőrszíjból fonottak; elbírták a legnehezebb embert is. Míg én a fiut tartottam, leeresztettek hozzá egy második kötelet, hogy kösse rá az atyját. Ez hamarosan meg is történt, s azután felhúztuk mindkettőjüket.

Pent apó mereven végig zuhant a havon.

- Meghalt! - jajgatott Neete. - A gonosz szellemek elrabolták az életét!

Megvizsgáltam az öreg lappot. A szíve dobogott és látszólag egyik tagja sem sérült meg. Megvigasztaltam hát a többieket:

- Sotn ela... él! Csak az eszméletét vesztette el. Hogyan feküdt a hasadékban, Neete? Úgy látszik, a hasadék nem volt mély.

- Ó, Härra, mély, nagyon mély és tele van jéggel, - felelte Neete. - De keskeny és apa dárdája beleszorult és felfogta őt.

- Wekkes auto... milyen csuda!

- Igen, a szent Jezots^[25] vigyázott rá. De mondd csak, lehetséges, hogy mégis meghaljon?

- Lehetséges, hogy a fejét a jégbe vágta. Bár vastag ruha van rajta, mégis meredt a hidegtől és így nagyon régóta eshetett a szakadékba; ebből azt gyanítom, hogy elkábult, mert ha csak elájult volna, már régen magához tér. Készítsetek a karókból hordozható ágyat. Elszállítjuk majd őt a kunyhóba! Az egyik siessen előre a rénszarvas szánért, hogy gyorsabban haladhassunk.

- Majd én, - ajánlkozott a derék Kakke Keira. - Úgy sietek, hogy nem fogok fázni és itthagyom a bundámat, mert különben nem csinálhattok olyan ágyat, amilyen kell.

Levetette bőrbundáját, felkapta a dárdáját és a fegyverét és lábszánkóján megindult gyorsan visszafelé azon az úton, amerre jöttünk. A bunda, a karók és a kötelek segítségével egészen tűrhető hordágyat szerkesztettünk; erősen rákötöttük az apót és megindultunk visszafelé.

Nehezen haladhattunk csak, mert nem volt csekélység a terhet épségben átjuttatni a hasadékokon. Oly óvatosan és oly lassan haladtunk, hogy a szán ott várt már a hegy tövében, mikor leérkeztünk a síkságra. Kakke Keira egyelőre kölcsönkérte Andának a bundáját.

Az eszméletlen apót a szánra erősítettük; s azután vágtatva repült a szán a kényelmes lapályon a kunyhó felé. Természetesen a szán Sätte bácsival, aki a szélsebes rénszarvast hajtotta, hamarébb odaért, mint mi, és amikor levetettük a lábszánkót és beléptünk a kunyhóba, Pent apó ott feküdt már a tűz mellett. Még mindig eszméletlen volt; de Snjära anyó lánya segítségével mégis nagybuzgón azon fáradt, hogy siránkozva és jajveszékelve nagy, megfagyott rénszarvasvér-darabokat tömjön bele Pent apó erőszakosan szétfeszített szájába.

- Meg akarjátok őt ölni? - kiáltottam rájuk.

- A vér használ minden ellen, Härra! - erősítette Snjära anyó.

- De itt árt csak! Vegyétek ki a szájából és nyissátok ki a ruháját. Énnekem jobb orvosságom van!

Nagyon is összezsugorodott útitáskámban egyéb orvosszerem nem igen volt ugyan, mint egy fél üvegecske árnyikatinktúra, de ez mindenesetre jó szer volt külső zúzódások ellen, ha belső sérülés nem történt. Kinyitottuk Pent apónak a ruháit, s minthogy nafta és szalmiákszesz vagy más efféle nem volt kéznél, burnótot kértem. Mindnyájan nagyon elcsodálkoztak rajta, hogy tubákkal akarom kezelni a halottat, de azért annyi rénszarvasbőrzacskót nyujtottak felém, ahány férfi és női személy volt együtt a kunyhóban. A lappok nagyon szeretik a tubákot, csaknem annyira, mint a pálinkát; minthogy azonban ez utóbbival nem igen rendelkeznek, hát sokat dohányoznak és tubákolnak s ennélfogva volt a kunyhóban bőségesen tubákkészlet.

Meglehetős adag tubákot helyeztem el a kábult apó arcának abban a részében, amelyet a lappok njuonnenak^[26] neveznek, és nem is kellett sokáig várakoznom a szándékolt hatásra. Pent apó hegyes homloka összeráncolódott, lehunyt szempillája rezegni kezdett, a szája lassan, de szélesen kinyilt; arca, amely védelmül a hideg és mindenféle apró rovar ellen, kátránykenőccsel volt bekenve, hosszúra nyult, s egyszerre csak bekövetkezett az az ismert kitörés, amelyet minden népnek a nyelve egyformán jelöl: hap-ci!

- Aeitnan... egészségedre! - ujjongott föl valamennyi száj.

A varázs megtört; a szemek kinyíltak, néhány pillanatig ámulva forogtak ide-oda, s azután hallatszott, még pedig igen határozottan, az első hallható életjel is:

- Muaji, wattopte malep... adjatok vért!

Snjära anyó kérdő pillantást vetett rám. Bólintottam feléje, mert a halálából épp az imént feltámadt apó parancsoló óhajának érző szívem nem bírt ellenállni. Minthogy a régi rénszarvasgyomor tartalma fogytán volt, hamarosan felbontottak egy másik rénszarvasgyomrot, s kiverték belőle a benne őrzött fagyott vért. Az anyó erre három segítőtársával együtt rávetette magát a páciensre s négyfelől is annyira teletömték a száját, hogy ötször is kellett nyelnie, amíg lélegzethez juthatott. A jéggé fagyott vér nagy darabjai oly gyorsan és oly tömegesen tűntek el a szegény beteg nyeldeklőjében, és Pent apó oly kitartó hajlandósággal akart ilyen módon menekülni a halál elől, hogy aggódni kezdtem miatta és megszüntettem az adagolást. Mihelyt föleszmélt szellemét nem foglalkoztatta többé a vérnyelés, kezével a fejéhez kapott és feljajdult:

- Mon lep luokatest, mon lep hawetetowum... fáj, megsebesültem!

Megvizsgáltam a helyet, amelyet keze megjelölt és a vastag prémsapka alatt meglehetős daganatot tapogattam ki. Tehát Pent apó mégis csak a fejét ütötte meg.

- Tunji mon kalkap wekketet... meggyógyítják - vígasztaltam őt és felkaptam a tinktúrámat.

- Tote lep päsker... orvos vagy? - kérdezte álmélkodva.

- Az vagyok, - feleltem, hogy bizalmat ébresszek benne.

- Hát ez mi?

- Orvosság, amely csillapítja a fájdalmaidat.

- Jóízű?

- Nem inni fogod, hanem majd a fejedre teszem.

- Hadd szagoljam meg!

Meggondolatlanul, készségesen az orra alá tartottam az üvegecskét. Gyönyörrel szítta magába az erős szesz illatát és azután átszellemülten így könyörgött:

- Inkább megiszom ezt az orvosságot, Härra! Akkor gyorsabban meggyógyulok, mintha a fejemre rakod.

Megtagadtam tőle és egy ócska nyári ruhának a rongydarabját kértem. Ezt megnedvesítettem és a daganatra kötöttem. Minthogy a borogatást nemsokára ismételni akartam, az üveget nem tettem vissza az útitáskámba, hanem beledugtam, hogy a kezem ügyében legyen, az ülőhelyem szénájába.

- Attje, hogy kerültél a szakadékba? - kérdezte most a fiatal Neete, aki ezzel a kérdésével valamennyiünk kiváncsiságát tolmácsolta.

Az öreg hallgatott egy darabig, azután így felelt:

- Ne kérdezzetek! Később majd megtudjátok!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett, bár nem értettem, miért tagadja meg a felvilágosítást, amelyre a mentés munkája eléggé feljogosított bennünket. Pent apó azt kérdezte, hogyan végződött a medvevadászat és mi módon siettünk a segítségére. Meghallgatta a jelentésünket és alig értesült róla, hogy a medve belei még mindig a katlan forró vizében vannak, azt parancsolta, hogy vegyük elő a nipéht^[27] és lássunk hozzá nyomban az ízes lakomához.

Snjära anyó kiszedte a késsel a béldarabokat a katlanból és bőr ölébe rakta, amelynek fakó fénye sejttette, hogy mi mindent törült már ki benne az anyó. Ott felaprította a beleket és azután megengedte embernek, asszonynak és - kutyának, hogy ki-ki elvegye azt, amit legjobban szeretett.

Engem az a szerencse ért, hogy a szépséges Marja^[28] szolgált ki. Ő volt Pent apó legidősebb leánya. Huszonhárom éves lehetett és kétheti ottidőzésem alatt, úgylátszik, barátságosan a szívébe fogadott. A hónomig ért, két font zsír volt a hajfonataiban és harminc négyzethüvely kátránykenőcs az arcán. Az ajka tizenkét centiméternyi szélességüt szokott mosolyogni; az orrocskája mogyoróhoz hasonlított és a szemecskéje a szakadatlan hókáprázás folytán olyan cickánypislogáshoz szokott, amely őrizetlen szívemre logarithmusokkal pontosan ki sem számítható hatást tett.

Széttépdeste a legjobb falatokat, amiket számomra a kutyák fogai közül megmenthetett, kátrányrózsaujjacskáival és beledugta szájamba, amely hiába próbált meghátrálni. A szülék gyönyörködve nézték ezt a vendéglátó incselkedést és én csak úgy szabadulhattam ettől a bizalmas töméstől, hogy felálltam és egy kis időre kisiettem a kunyhó elé, hogy újra urává legyek emésztőszerveimnek.

Mikor megint beléptem, azonnal szemembeötlött, hogy legalább hetven Réaumur fokú melegséget árasztó mennyei mosolygás ül valamennyi ábrázaton. Nyomban tudatára ébredtem elővigyázatlanságomnak, felkaptam az üvegemet és a láng felé tartottam; üres volt, »bom bos«, mondaná a török - »egészen üres«; a derék lapp férfiak és nők bedörzsölték a gyomrukat belülről a tinktúrámmal!

Nagy kedvem lett volna alaposan megszidni őket, de nevetnem kellett, mikor az öreg Pent így mentegetődzött:

- Härra, csak nem haragszol? Ettünk a medvéből és éreztük, hogy beteg; ezért ittunk hát egy kicsit az orvosságodból, amely minden bajt meggyógyít. A fejemre nem kell belőle több, mert már nem fáj, és egészséges vagyok!

Odatartottam eléje az üres üveget.

- Ha megittad az orvosságot, tartsd meg az üveget is. Neked ajándékozom!

Az ajándékkal nagy örömet szereztem, mert a pohár vagy az üveg drága ritkaság a lappok háztartásában. Pent apó vidáman így szólt hát:

- Härratjam,^[29] te nagyon híres és jóságos orvos vagy és teveled nagy áldás költözött a kunyhómba. Mikor megérkeztél, három üveg Spanska wint^[30] hoztál magaddal, amely felvidította a szívünket; de az orvosságod még jobban ízlett. Bár volna belőle még több! De most fáradt vagyok. Lefekszel megint velem? Ha felébredünk, elkísérsz majd a Fjällre, mert fontos beszélnivalóm van veled.

Az utolsó pár óra többé-kevésbé mindnyájunkat kifárasztott s így kedvünkre volt Pent apónak az indítványa. Elzártuk megint a kéményt, amelyet kinyitottunk volt, és az az irigylésre méltó helyzet, amelyből a medve zavart ki bennünket, csakhamar megint helyreállott.

Az ember és különösen az utazó gyorsan hozzászokik mindenhez. Én is szerencsésen elaludtam hát s csak akkor ébredtem fel, mikor a bájos Marja, újraélesztvén a tüzet, közelebb húzta magához a hosszú prémcsizmámat, hogy leüljön rá, bárha véletlenül benne volt a csizmában a lábam is. Türelmesen viseltem a kis teremtés súlyát, amíg el nem készült és elismerésre méltó figyelmességgel vissza nem tolta kinyujtott térdemet megint a testemhez. Ekkor kényelmes ülőhelyzetbe emelkedtem, hogy lássam, miképpen készül a reggeli levesünk.

Először is természetesen azt a zsiradékot keverték bele, amely a medvebél főzéséből maradt a katlanban. Ehhez járultak aludt vérdarabok, töredezett rénszarvassajt, amely körülbelül úgy ízlik, mint ahogy egy ócska, szaruból való játékdoboz ízlenék, ha rágná az ember, azután egy adag sick,^[31] amely kellemetlen szagával árulta el a jelenlétét, néhány marék bläbär,^[32] egy kis só, amely azért volt csak a házban, mert Pent apó gazdag ember volt, egy kevés liszt, amely azonban száraz fűrészporhoz hasonlított, és végül a medve belei, amelyeket, nem tudom, miként tisztítottak meg, persze darabokra vagdaltan és szétszaggatva, gyanús tisztasággal.

Ahelyett, hogy részt vegyek ebben a lakomában, inkább egy darab rénszarvashúst kértem, amit szíves örömest adtak is, mert, úgy látszik, örültek, hogy a levesrészemet ők ehetik meg.

A reggeli után, amelyet voltaképpen nem is nevezhettünk reggelinek, minthogy most az észak hónapokig tartó téli éjszakáját éltük, Pent apó arra kért, hogy menjek ki vele a szabadba. Magunkkal vittük a puskánkat és a dárdánkat, és a lábszánkóba bujtattuk lábainkat. Pent apó ugyanazon az úton vezetett, amerre tegnap a medvét üldöztük. Ebből azt sejtettem, hogy a jelzett beszélgetés Pent apó legutóbbi, szerencsétlen kalandjára fog vonatkozni; de az öreg némán siklott tova előttem és addig egy szót sem szólt, amíg fönn az erdőben arra a helyre nem értünk, ahol tegnap elvált tőlünk.

- Piejo, Härra... ülj le, uram! - szólt, miközben ő maga is letelepedett a puha hóba. - Olyasmiről akarok beszélni veled, amiről senkinek sem szabad tudnia semmit.

Leültem melléje és a kutyák, amelyek nélkül lapp ember sohasem távozik a kunyhójából, lábaink elé heveredtek. Ha hosszabb ideig marad köztük, a vendég mellé is beosztanak egy ilyen hűséges, szakadatlan kisérőt. Az öreg egy ideig maga elé nézett a földre; nyilván azon tűnődött, hogyan kezdje a mondókáját, és én nem akartam őt megzavarni egy szóval sem. Végül megszólalt:

- Härra, tudsz hallgatni?

- Tudok, - feleltem rá egyszerüen.

- És fogsz is hallgatni?

- Fogok.

- Elhiszem, mert megfigyeltelek és bízhatom benned. Elfogsz egy tolvajt a számomra?

- Egy tol-vajt - -? Én - -? - kérdeztem elcsodálkozva.

- Igen, te! Ha nálunk valami gonosz tettet követnek el; a konoks^[33] elküldi ide katonáit, akiknek meg kell a bűnöst keresniök; de sok időbe telik, amíg az utat megteszik idáig és a bűnös addig régen eltűnt Norje^[34] felé, ahová nem szabad őt követniök. Aztán ritkán van ezeknek az embereknek annyi eszük, hogy egy szamelatszot^[35] elfogjanak, aki jobban ismeri náluk a vidéket.

- Megloptak? - kérdeztem tőle.

Egyébként nyájas arca valósággal dühös kifejezést öltött.

- Meg, - felelte, vadul kimeresztve pislogó szemecskéjét.

- Ki lopott meg?

- Nem tudom.

- Gyanakszol valakire?

- Nem.

- Nem a szolgáid közül valamelyik?

- Nem.

- Mit loptak el tőled? Egy rénszarvast?

- Ó, Härra, hogyan tudhatnám, vajjon ellopták-e egy rénszarvasomat? Hiszen ezernél több darabom van és közülök egy-egy gyakran elszökik. És ha egy rénszarvasomat ellopják, az nem fáj ennyire! Oh, nem, a lopás sokkal rosszabb, mert pénzem hiányzik, sok pénzem.

Igy szólván, keservesen elsírta magát. A lapp ember gyermekes kedélye nem bírta férfias lemondással viselni a veszteséget.

Kezdtem sejteni az összefüggést. Az az ember volt talán a tolvaj, aki szökött előlünk? Talán fölfedezte Pent apónak valamelyik titkos rejtekét? Pent apó nagyon gazdag volt; ezernél több rénszarvasa volt, mint az imént mondta; bizonyára sok pénzt elásott hát.

A lapp ember, mikor elmegy a vásárra vagy bemegy valamelyik városba, az eladott bőrök és egyéb árúk árát kemény ezüst tallérokban fizetteti meg. Évről évre jelentékeny mennyiségű ezüst vándorol ekként a magas észak kietlen tájaira, ahol eltűnik, mert a lappok ritkán vagy sohasem adnak ki újra egyetlen tallért sem, amelyet egyszer bevettek. Ha az erszényük megtelik, keresnek az erdőben, a mocsárban vagy a sziklák között egy elhagyott helyet, ahol eldugják a kemény tallérokat; mélységesen titkolják aztán a rejteket és a titkot csak akkor árulják el az örökösöknek, mikor érzik, hogy meg kell halniok. Hogy egy-egy ilyen rejtekhely fölfedezése meg ne fossza őt egész készpénzvagyonától, a lapp ember több helyre dugja el a pénzét, s titkon el-eljár ezekre a helyekre, hogy gyönyörködjék kincseiben. Nem ritkán váratlanul éri utól a halál valamelyik lappot, úgy hogy nem is ér rá elárulni a rejtekhelyeit, vagy oly hiányosan írja le őket, hogy rokonai nem tudnak rájuk akadni. Néha természeti események semmisítik meg vagy teszik megközelíthetetlenné a rejtekeket, úgy hogy jelentékeny összegek vesznek el, amelyeket aligha fognak megtalálni. Lappland vad sivatagai ennélfogva óriási takarékperselynek tekinthetők, amely igen nagy kamatot elnyel.

- Megtudhatom, mennyi pénzről van szó? - kérdeztem az öregtől.

- Kwekte wuorsah... két erszényről - felelte.

- Eldugtad a pénzt?

- El, Härra; tudod, hogy senkinek sem szabad tudnia, hol vannak a tallérok, a testvérnek sem, a feleségnek sem és a gyerekeknek sem. Azt is tudod, hogy Enontekiszben voltam a vásáron. Ott eladtam sok bőrt, sok sajtot és sok keztyüt is, amiket a lányaim kötöttek. Becseréltem, amire szükségem volt és maradt még két erszény fényes ezüstöm. Tegnap aztán, mikor a réneket fejték és így az enyéim nem követhettek nyomon, belebujtam a lábszánkómba és fölmentem a Fjällre, hogy elrejtsem az ezüstömet. Visszafelé egy idegent vettem észre, aki a sziklák között ólálkodott. Követtem, de elillant. Erre aztán visszatértem a rejtekhez, kiszedtem belőle megint a pénzt és máshová rejtettem el. És éjfél után, amikor a medvét üldöztük, megint észrevettem az idegent. Mindjárt gondoltam, hogy az ezüstömet kereste és üldözőbe fogtam. Eltűnt. Fölkerestem a rejtekhelyemet; az ezüst még ott volt; de miközben az ezüstöt néztem, egy ütés ért hátulról. A szemem elsötétült és lerogytam, de már egy perc mulva talpraugrottam. A pénzemet elrabolták és láttam, hogy a tolvaj gyorsan repül a lopmen,^[36] messze tőlem. Utánaeredtem. A Kärr^[37] tulsó oldalára akart jutni, s ezért a jégszakadékok felé kerültem, hogy elvágjam az útját. Ismerem ezt a jeget, de a harag elhomályosította a szemeimet; egy szakadékot elnéztem és beléje zuhantam - - mikor megint fölébredtem, a kunyhómban feküdtem és az orromban tubák volt. A tolvaj pedig megszökött.

- Nem ismerted meg?

- Nem. Mögém osont, anélkül, hogy észrevettem volna. Téli álarcot viselt, mint valamennyien, hogy az arcunk el ne fagyjon.

- Az alakját sem jegyezted meg?

- Härra, Sameland éjszakája három hónapig tart és megcsalja a szemet. Az északi fény olyan nyugtalan volt és lángjai cikkáztak a havon. Ki láthat ilyenkor tisztán? Úgy volt öltözve, mint a többiek; az egyik szamelatsz olyan, mint a másik, ha nem ül odabenn a sátrában. Nem ismernék rá megint. Ha nem segítesz, Härra, akkor sohase találom meg a tolvajt és a csillogó ezüstöm elveszett.

- Én? Hogy segíthetnélek én, mikor a király katonái sem segíthetnek? Én éppoly kevéssé ismerem ezt a földet, mint ők, és az a hatalmam sincs meg, amellyel ők rendelkeznek a tolvajjal szemben.

- Härra, tévedsz! A te fejed kiemelkedik az összes szamelatszok fölé, és sohasem láttunk itt olyan fegyvereket, mint a tieid. Minden tolvaj félni fog tőled. Aztán te jártál távoli, vad földeken is, ahol megtanultad úgy olvasni a szökevények nyomát, ahogy mi nem tudjuk olvasni. Hiszen te magad meséltél nekünk a gonosz indiánokról, akiket hegyen-völgyön üldöztél, hogy visszaszerezd tőlük az ellopott bőröket. Én majd rávezetlek a tolvaj nyomára, és tudom, hogyha a nyomot megnézed, a tolvaj nem menekülhet.

Hm! Ekkora bizalmat nem vártam volna. Csúffá vagyok téve, ha vállalom a kívánságát és nem tudom teljesíteni; ezért hát így feleltem:

- Attjats,^[38] még nagyon is rövid ideje vagyok csak itt Samelandában; nem hiszem, hogy megsegíthetnélek.

Az öreg ravaszul rámhunyorgott és így szólt:

- Härra, megsegíthetsz, mert hiszen megmondtad, hogy orvos vagy!

- Hát azt hiszed, hogy az orvos azt is megtanulta, hogyan kell elfogni a tolvajokat?

- Tréfálsz velem? Aki orvos, az mindent megtanult; mindent tud is, ha akar.

- Ki mondta ezt neked?

- Ezt úgyis tudjuk, ha nem is mondja senki. Aki okos, annak minden sikerül, mert megtanulta, hogy kell Saivva tjalemet^[39] csinálni és aki jó Saiwa tjalemet visel, annak minden sikerül, amíg vigyáz a Saiwa tjalemjére.

- Tévedsz, - szóltam én, helytelenítőn rázva a fejemet. - Nincs olyan amulett vagy Saiwa tjalem, amelynek ilyen ereje van.

- Härra, te csak tagadni akarod! Hiszen énnekem magamnak is volt ilyen irásom.

- Kitől kaptad?

- Egy orvostól, akivel a tenger mellett találkoztam Luleában. Nagyon okos ember volt; orvosságot adott a fájós szememre és amikor amulettet kértem tőle, rögtön írt egyet és pénzt sem fogadott el érte. Sok esztendeig a keblemen viseltem és ezalatt nem is ért szerencsétlenség soha. De most már az izzadtság megrágta és így csaknem teljesen odalett az ereje. Ha nem szakadozott volna össze ennyire, akkor nem is zuhantam volna bele a hasadékba. Megkérlek majd, hogy írj egy újat helyette.

- Hol van?

- Itt, - felelte, a mellére mutatva.

- Megmutathatod nekem?

- Az orvos nem tiltotta meg. Akarod látni?

- Igen.

A ruhája alá nyult és kivett egy összehajtogatott bőrdarabot, amely zsinóron lógott. Egy darab összehajtott papiros volt benne, amelyet felém nyujtott.

- Itt van, - mondta. - Ismered a rajta lévő jeleket?

Az irónnal írt vonások nagyon elmosódtak; de azért nyomban láttam, hogy német szavak voltak. Nem kis meglepetésem azonban csakhamar hangos nevetéssé vált, mikor a következő szavakat betűztem ki:

»Am Ganges duftet's und leuchtet's.
Und Riesenbäume blühn.
Und schöne, stille Menschen
Vor Lotosblumen knien.

In Lappland sind schmutzige Leute,
Plattköpfig, breitmäulig und klein;
Sie kauern um's Feuer und backen
Sich Fische und quäken und schrein.«

                                  Egy tréfás fickó.

Tehát Heinrich Heinének ezt az ismert versét hordta a derék Pent apó évekig a szíve fölött, csodatévő erőt tulajdonítva a soroknak! A költő pajkos koboldja túlélte őt, hogy halála után még a lapp földön is tréfálkozzék. De ki írhatta ezeket a sorokat? Igazán orvos volt? Művelt ember akadhatott, aki annyira megfeledkezett magáról, hogy egy babonás lappot megerősített a maga elfogultságában? Bosszantott a dolog, és így szóltam:

- Attje Pent, ez nem Saiwa tjalem, hanem Kaiwes tjalok,^[40] és aki írta, az nem volt orvos.

- Härra, hiszen segített rajtam!

- Majd felolvasom neked ezt az írást, hogy lásd, mit tarts felőle.

Lefordítottam neki valahogyan lapp nyelvre a szavakat; de Pent apó haragosan felugrott az utolsó szavakra és rámkiáltott:

- Ki akarsz csúfolni? Ezek a szavak nincsenek itt!

- De itt vannak!

- Ez nem igaz, Härra!

- Hazugnak akarsz mondani?

Észre tért.

- Härra, te mindig komoly voltál és jó voltál hozzánk, de most tréfálsz. Ez a Saiwa tjalem sok bajból megmentett engem; de a szavak, amiket te mondtál, gonosz szavak; sértenek engem; senkit meg nem menthetnek; nem szerezhetik vissza az ezüstömet sem!

- Most okosan beszéltél. Én pontosan felolvastam neked, ami a papiroson van; egy szót sem hagytam el és egyet sem tettem hozzá! Dobd el a papirost; semmi hasznát sem veszed!

- Igazat mondtál csakugyan? - kérdezte kételkedve.

- Igazat.

- Härra, meg fogom vizsgálni ezt az írást!

- Hogyan?

- Megint elteszem. Ha elfogjuk a tolvajt, akkor jó írás; ha nem fogjuk el, akkor nem ér semmit.

- Ez a próba nem megbízható, mert hiszen te azt akarod, hogy én fogjam el a tolvajt, nem ez az írás. Ha ezt a próbát akarod igazán megtenni, akkor egyedül kell menned.

Gondolkozott, azután így szólt:

- Igazad van; és ezért más próbát teszünk. A tolvaj, mire megtaláljuk, bizonyosan eldugta már a pénzt és nem fog semmit megvallani. Átadom hát majd neki ezt az írást. Ha megvédi őt, akkor jó írás, de ha megtaláljuk a pénzt, akkor az az igaz, amit te felolvastál nekem.

Ez valódi lappföldi okoskodás volt, de éppen azért, mert ilyen kalandos volt a dolog, ráálltam.

- Nem bánom; legyen meg az akaratod. Mutasd meg hát a tolvaj nyomát!

Felkerekedtünk és mélyebbre behatoltunk a ritkás erdőbe. Körülbelül egy negyedóra mulva csenevész rekettyével borított, de most hó alá került sziklás lejtőhöz értünk. Ehelyütt két férfinak a nyomait láttam a hóban.

- Mondjam meg, hová dugtad el az ezüstöt? - kérdeztem Penttől.

- Megtalálod? - kérdezte csodálkozva.

- Bizonyosan.

Megvizsgáltam mind a két nyomot, követtem az egyiket és megálltam egy keskeny szirtrepedés előtt.

- Itt volt!

- Härra, igazán kitaláltad! - kiáltott fel Pent apó - Ebbe a repedésbe dugtam az erszényeket és aztán teletömtem hóval.

- Ide nézz! Itt guggoltál, mikor a pénzt nézted és itt állt a tolvaj, mikor fejbevágott.

- Honnan látod ezt?

- Majd később megmagyarázom.

Mialatt az idegen egy pár pillanatig megállt Pent mögött, hosszú lábszánkója mélyebben benyomult a hóba és ennélfogva igen világos nyomot hagyott. Láttam, hogy az egyik lábszánkónak a talpán meglehetős csorba van, valószínüleg attól, hogy erősen belevágódott valami hegyes kőbe. De jobbnak véltem, ha Pent apónak egyelőre nem szólok semmit erről az értékes fölfedezésről.

- Utánamegyünk? - kérdezte.

- Igen.

Tovább siklottunk, ki az erdőből a szabad magaslatra, azután túl a hegygerincen egy széles keresztvölgybe, amelyen át kellett siklanunk, hogy kijussunk megint a szabad síkságra. Itt oly elmosódó volt a nyom a hóban, hogy az üldözött bizonyára rémgyorsan száguldott tova a havon. Mi is így tettünk és vonatsebességgel siklottunk végig a bágyadtan csillámló hómezőn.

Ily módon és ebben az irányban két óra alatt oda kellett érkeznünk Pent legközelebbi szomszédjához, akit már kétszer fölkerestem volt. Ő is jómódú volt, de háztartása csak belőle, a feleségéből, a lányából és egy teutnarból^[41] állott, aki nem igen volt túlságosan bizalomkeltő. Az ura elmondta, hogy a szolga Norvégiából jött át és immár csaknem egy esztendeje szolgál nála. Aki így, egyedül átmerészkedik a vad hegyeken, azt rendszerint nem dícséretes ok kényszeríti rá, hogy hazáját elhagyja. Ezért akaratlanul azt gondoltam, hogy ez a szolga lehetett talán a tolvaj. Ha jól gyanítottam, akkor azt kellett várnom, hogy mielőtt visszaérkezett ura kunyhójába, előbb oldalt került, hogy a pénzt elrejtse. Ámde a nyom változatlan irányban vezetett előre. Vagy elővigyázatlan volt a tolvaj, vagy oly vakmerő, hogy nem is tartotta érdemesnek gondoskodni a biztosságáról.

Némán folytattuk hát az útunkat, amíg oda nem értünk a szomszéd kunyhójához. A lánya a kunyhó előtt volt és figyelmeztette ránk az atyját, aki elibénk sietett.

- Tuina litja atna - béke veled! - köszöntötte őt Pent.

- Tuina aj aj... veled is! - volt a válasz.

Azután derékon fogták egymást, félretolták a téli álarcot és barátságosan összedörzsölték az orrukat. Én idegen létemre egy kézszorítás árán szabadultam. A két nőt hasonlóképpen üdvözöltük, azután Pent apó ezt kérdezte:

- Hol van teutnar Pawek?^[42] Sehol sem látom.

- Odakünn az állatoknál megláthatod!

Csakugyan láthattuk őt a rénszarvasok között, amelyek zuzmót kapargáltak a hó alól.

- Rajta van a lábszánkója? - kérdeztem.

- Nincs; idetámasztotta a kunyhóhoz.

Közelebb léptem, hogy a lábszánt megvizsgáljam és az egyiken rögtön észrevettem a nevezetes csorbát.

- Hívd ide. Beszélnivalónk van vele, - szólottam.

Egy éles füttyre és egy kézintésre a szolga lassan hozzánk cammogott.

- Puorest... jó napot! - köszöntött bennünket a világ legártatlanabb ábrázatával.

- Ez a lábszán a tied? - kérdeztem tőle.

- Az enyém, Härra, - felelte.

- Gyere be a kunyhóba! Beszélnem kell ezzel az emberrel.

A szolga ellenkezés nélkül legelsőnek nyomban bemászott a kunyhóba, és gazdái kiváncsian követték. A kunyhó tulajdonosának Stalo volt a neve, magyarul: »óriás«, noha énnekem csak a vállamig ért.

- Attje Stalo, - szóltam hozzá, - ez a szolga nemsokára el fog hagyni téged.

- Hová megy? - kérdezte elcsodálkozva.

- A kittekbe!^[43]

A gazda rémülten kiegyenesedett.

- Mit mondasz, Härra?

- Hogy börtönbe jut!

- Miért?

- Mert tolvaj.

- Härra, meg akarod gyalázni a házamat?

- Nem! Miért akarnálak téged megsérteni? Hiszen te a kweiménk^[44] vagy! Veled ettem és ittam; téged a tieiddel együtt megszerettelek; a boldogságodat és a nyugalmadat kívánom, és ezért mondom meg neked, hogy a szolgád tolvaj.

A szolga nem felelt és nem is mozdult; a két nő sem szólt semmit. De Stalo így kiáltott:

- Härra, bizonyítsd be!

- Mindjárt! Ez az ember tegnap nem volt itthon?

- Nem. Tegnapelőtt a Fjällen keresztül elküldtem őt Arpen Raunához,^[45] akinek partnekutsa^[46] született és a kis fiunak egy rénszarvast kellett küldenem fogajándékul.

- Mikor tért vissza?

- Nagyon későn; ma, a fejés idején.

- Attje Pent elmondja majd neked, miért késett a szolga olyan sokáig.

Pent elmondta szerencsétlen kalandját. A szolga nyugodtan hallgatta, a pillája sem rezdült, de a többiek nagyon izgatottak lettek. Mikor Pent elhallgatott, Stalo így szólt a szolgához:

- Mit szólsz az esethez?

- Én nem tettem, - felelte nyugodtan.

- Tagadod?

- Esküszöm, hogy más volt. Én nem is voltam a jégszakadékoknál.

- De hiszen követték a nyomodat!

- Tévedtek! Keressétek, nálam van-e az ezüst?

- Meg fogjuk tenni! - szólt a gazdája.

A ruháját és a kunyhót is alaposan kikutatták, de semmit sem találtak.

- Hol volt, mióta visszatért? - kérdezősködtem.

- Csak a nyájnál, - felelte Stalo.

- Messzebb nem?

- Nem. Nem hagynád el a kunyhót egy kis időre?

- Miért? - kérdeztem.

- Beszélni akarok a kunnusszal.^[47]

Tudta, hogy Pent apó engem igazi jó barátjai közé számított, s ezért mondta meg őszintén, hogy mit akar csinálni. Igen sok lapp ragaszkodik még ma is többé-kevésbé a régi pogány szokásokhoz, amelyek közé tartozik a varázsdob megkérdezése is. Szerettem volna jelen lenni ennél a ceremóniánál, de természetesen bele kellett nyugodnom a házigazda akaratába. A nők sem maradhattak odabenn; kimentek hát a kunyhóból és a nyájhoz ballagtak. Szivesen beszélgettek volna velem, de én felhúztam a lábszánkómat, hogy pontosan megvizsgáljam a kunyhó környékét, mert magától értődött, hogy a szolga valahol ezen a tájon rejtette el a pénzt.

Nyom volt bőven, csizmanyom is, meg lábszánkónyom is, és nagyon kellett ügyelnem. Először egy szűkebb, azután egy tágabb kört írtam le a kunyhó és a nyáj körül, miközben a nők fejcsóválva néztek. Nem vettem észre semmit. Csak mikor a harmadik, még nagyobb kört leírtam, akkor bukkantam rá egy magányos nyomra, amelynek egyik oldalán észrevettem a már említett csorba nyomát is. Azonnal követtem a nyomot. Az erdőből kihúzódó, keskeny csatorna felé vezetett a nyom, amelyben jéggel borított víz folydogált. Alig öt perc mulva meglepetve megálltam, mert fölfedeztem a lapp embernek a legnagyobb titkát, még pedig a tiorfwigardiját,^[48] egy rénszarvakból tákolt, kis kerítést, amely egy pogány áldozóhelyet fogott körül. A hely középpontja egy úgynevezett sait volt, vagyis egy furcsa alakú kő, amelyet a vízben találni. Bár ezeket a köveket manapság már nem tisztelik valójában, a tiorfwigardi még mindig szent hely, ahová voltaképpen csak a ház urának szabad belépnie. De a szolga nyomai éppen ide vezettek. Sejtettem, hogy itt a rejtekhelye. Ki gyaníthatta volna, hogy egy lapp ember a lopott holmiját ilyen szent helyre fogja eldugni!

A nyom a szarvkerítés második sarkáig vezetett, ahol megszűnt, hogy később visszaforduljon. A lábszánkómat pontosan beleillesztettem a régi nyomba, úgy hogy most ugyanabban a helyzetben voltam, mint a szolga, mikor a pénzt elrejtette. Megvizsgáltam először is a havat, ameddig elért a kezem; a hó sértetlen volt - de nem, odalenn láttam néhány hópelyhet, amelyet mintha nem a szél fútt volna le, hanem valami mechanikai súrlódás söpört volna le. Lehajoltam és keresztülnéztem az agancsok között - valóban, ott lógott, amit kerestem, de oly jól eldugva a sűrün egymásba gabalyodó agancságak közé, hogy puszta véletlenségből nem is lehetett volna fölfedezni. Nagy dohányzacskó volt, s amikor megtapintottam, tisztán éreztem benne a két pénzeserszényt.

Ott hagytam lógni és gyorsan visszatértem. Mikor a két nőhöz értem, a szolga után kérdezősködtem tőlük, és megtudtam, hogy még mindig odabent van a kunyhóban. De nem sok idő mulva már mi is beléphettünk a kunyhóba.

Pawek, a szolga, gúnyosan nézett rám.

- Härra, odaadtam neki a Saiwa tjalememet és megoltalmazta őt, - magyarázta Pent apó. - Ez a Saiwa tjalem jó!

- Úgy? - szóltam komolyan. - Hát hol van?

- Itt lóg a nyakán; de vissza fogja adni, miután megóvta őt.

- És mit mondott a varázsdob? - kérdeztem Stalo szomszédtól.

- Ártatlan, - felelte a szomszéd. - A tolvaj keletről jött, azt mondja a dob; egy kainolats-piätnak,^[49] aki nyomban megszökött az ezüsttel.

- Bizonyos ez?

- A dob sohasem téved. Biztosabb, mint a storfar^[50] szava, aki a bibliából beszél!

- Ne káromold az Istent, Attja Stalo! - figyelmeztettem őt. - A dobotok szava annyit sem ér, mint egy közönséges lábszánkó szava!

- Tréfálsz, Härra, mert a lábszánkó sohsem tud beszélni.

- Biztosabban és igazabban beszél, mint a ti dobotok és jobban megvédi Pent apónak a két wuossahját,^[51] sokkal jobban, mint ahogy az apó rossz Saiwa tjalemja meg tudta védeni!

- Az én Saiwa tjalemem jó, - erősítette Pent. - Beszéltess egyszer egy lábszánkót, Härra!

- Jó. Beszéltetni fogom, de aztán tűzbe is dobod majd a papirosodat.

Kimentem és behoztam a nevezetes lábszánkót.

- A tied ez a lábszánkó? - kérdeztem még egyszer a szolgától.

- Az enyém, - nevetett gúnyosan.

- Látjátok ezt a csorbát a talpán? Ez a szája, amelyen keresztül beszél. Belenyomódott a lába ott, ahol Pawek Pent apót meglopta, és lenyomódott az egész úton végig, egészen idáig. Megmondta nekem, hogy nem más a tolvaj, mint ez a szolga, és megmondja azt is, hogy hová rejtette el a tolvaj az ezüstöt.

- Hadd mondja meg hát még egyszer azt a helyet! - vigyorgott a szolga.

- Mindjárt meg is mondja! - feleltem. - Először is azt mondja, hogy az ezüsttel telt két wuossaht a dohányzacskódba dugtad. Mutasd a zacskódat!

A szolga egyszerre nagyon megzavarodott.

- Elvesztettem, - felelte tétovázva.

- Hazudsz, mert ez a lábszánkó azt mondja, hogy eldugtad itt a közelben. Gyertek utánam! Mialatt három »Attje mijen, jukko leh almezne«-t^[52] elimádkoztok, ott lesztek azon a helyen, ahová eldugta az ezüsttel együtt a dohányzacskóját!

- Härra, igazat beszélsz? - kiáltotta Pent.

- Igazat!

- Valóban? Akkor megfogadom, hogy a Saiwa tjalemet a tűzbe dobom és soha többé nem hallgatok a varázsdobra!

- Szavadnál foglak! Gyertek, de vigyázzatok, hogy ez a fickó meg ne szökjék!

Megindultam és a többiek nyomon követtek. Mikor odaértem, ahol a szolga nyoma tisztán látszott, a hóra mutattam.

- Hajoljatok le és nézzétek, milyen világosan beszél ez a lábszánkó. A szava biztosabb, mint a varázsdobé; de ti behunyjátok a szemeteket és befogjátok a fületeket, hogy ne lássatok és ne halljatok.

Én mentem elől; nyomomban Pent és Stalo, a szolgát közrefogva, és leghátul a két nő. Igy érkeztünk meg a szarvkerítéshez, ahol Stalo nagyon izgatott lett.

- Ide vezetsz bennünket, Härra? - kiáltott fel. - Hát nem tudod, hogy ez tilalmas hely?

- Becsületes embernek nem szabad erre a helyre lépnie, de a tolvajnak szabad itt elrejtenie a zsákmányát? Ó, Stalo szomszéd, te igazán nem vagy jó keresztény, te gonosz pogány vagy! Nézd csak, itt véget ér a lábszánkó nyoma és itt egy zacskó lóg. Nézd meg csak, a szolgád zacskója-e?

E szavak és a vele járó mozdulatok hatása leírhatatlan volt. Lehajoltam, hogy leemeljem a zacskót és most a magasba tartottam.

- Az az, az ő zacskója! - kiáltott Stalo.

A két nő megerősítette, Pent apó pedig sóváran kinyújtva karjait, így könyörgött:

- Härra, húzd szét, benne van-e a két wuossáhm!

- Benne van. Fogjad, húzd szét te magad!

Mohón elkapta, széthúzta a zsinegjét és csakugyan kihúzta a zacskóból a két erszényét.

- Meg kell számlálnom, - kiáltott lekuporodva.

Stalo szomszéd meg a két nő szintén lekuporodott azonnal melléje. Persze roppant kíváncsiak voltak, hogy mennyi pénzt dugott el az öreg Pent. Senki sem ügyelt a szolgára, aki lopva tovaosont. Nem gátoltam; hadd meneküljön; hiszen úgyis az lett volna a büntetése, hogy elkergetik. De lassan utánamentem, hogy vigyázzak rá, kárt ne tegyen semmiben. Sietett elcsípni egy rént, fölszerszámozta, befogta egy ócska szánba és ráült, miután egy kis eleséget is összekapkodott hamarosan. A zacskó fölfedezése óta alig telt el három perc, mikor a szolga már elvágtatott.

Én csak az erdő széléig mentem, ahonnan megfigyelhettem őt. Egyszerre ujjongva felkiáltott a hátam mögött Pent apó.

- Tjuote-kwekte-lokke-nala... száztizenkettő! Megvan! Az egész ezüstöm! Härra! Hol vagy Härra?

- Itt! - kiáltottam.

Odaszaladtak hozzám.

- Härra, igazad van! - kiáltott Pent apó. - A Saiwa tjalememet a tűzbe dobom!

- És a varázsdobot sem fogod többé megkérdezni?

- Soha! Itt van, Härra, két tallér a száztizenkettőből. Hálás vagyok és te megérdemelted!

Nevetve eltoltam a kezét a benne lévő két tallérral.

- Tartsd meg! Énnekem nem kell!

- Ó, Härra, milyen jó vagy te! Siessünk haza! Hadd mondjam el Snjära anyónak, milyen boldog vagyok! De hol a szolga?

- Amott!

A szán után mutattam, amely fekete pontnak tűnt fel már csak a távoli havon.

- Megszökött! - kiáltottak mind a hárman.

- Hadd menjen! - szóltam én. - Keressen magának távol innen másik gazdát. De igazad van; sietnünk kell, mert Snjära anyó azt sem tudja, hogy hol vagyunk.

De a búcsút nem lehetett túlságosan siettetni, mert előbb falatoznunk kellett egy kicsit és inni egy korty pálinkát. Csak ezután és miután részletesen megbeszéltük a kalandot is, indultunk visszafelé a lábszánkókon.

Akinek erős a térde, az könnyen lábszánkózik és Pent apó most sokkal könnyebben repült, mint az előbb, amikor még nem kellett a nehéz ezüstöt is cipelnie. Két óra mulva visszaérkeztünk a kunyhóhoz, amelynek lakói kezdtek már aggódni miattunk.

Mikor ott ültünk a medvehús mellett a tűz körül, Pent apó mindent elmesélt. Előadásának viharos dícséret volt a következménye, amellyel egyöntetüen engem halmoztak el. Sätte bácsi és a fiatal Neete hálásan kezet nyujtott nekem; Kakka Keira és Anda nyájas alázatossággal bólintgatott felém; de a szép Marja olyan bűvösen mosolygott rám, hogy arca nyúzott sonkához hasonlított, amely most került ki a mártásból. És a derék öreg Snjära anyó - -? O, jaj! Odafordult hitestársához és édes hangon így szólt:

- Attje, to men etsap... apó, én szeretem őt!

És azután odafordult hozzám:

- Tjalmit tappo; to mon kalkap tjulestet... hunyd be a szemed; meg foglak csókolni.

Olyan hevesen reámvetette magát, mintha meg akart volna fojtani, és ennek az egyetlen tjulastaknak,^[53] amelyet a lapp földről magammal hoztam, ugyanolyan hangzása és ugyanolyan hydrodynamikai ereje volt, mint mikor melegítő üvegből vizet csorgatunk. Megvallom, hogy nemcsak a szememet csuktam be, hanem más egyebemet is!

Pent apó hunyorgatva nézte a jelenetet és azután belenyult az egyik nagy zsebébe és kihúzta belőle a talizmánt, amelyet a szomszéd kunyhójában visszavett a szolgától, mielőtt elindultunk a szarvkerítés felé. Valóban beledobta a tűzbe és közben így szólt:

- Härra, íme, amit megfogadtam neked. Bebizonyítottad, hogy ez a Saiwa tjalem nem szentírás; eméssze el hát a tűz. De te maradj itt nálunk, amíg a kedved tartja, mert szeretünk mindnyájan és mert olyan okos és olyan barátságos vagy, mintha a fiam és a testvérem lennél - - mon kalkap wuortnot... esküszöm rá!

A tűz elemésztette az ismeretlen tréfás fickónak a sorait. Heine védőszellemei pedig meg fogják bocsátani, hogy Pent apó nem viselte tovább a szíve fölött Saiwa tjalem gyanánt ezeket a verssorokat.

VAN HET ROER, A BÚR.

1.

Mint valami óriási szfinksz, amelynek találós kérdései évezredek óta várják a megfejtést, úgy terül el az Ó-világ déli csúcsán és két hatalmas oceán között Afrikának ellentétekben és titkokban egyaránt dús földtömege. Száz meg százezer négyzetmérföld sorvad itt a terméketlenség átka alatt, vagy alkot nagy, kopár fensíkokat, amelyeknek gyér növényzete csak a nedves évszakokban biztosítja a zergének és fajrokonainak a tengődő életet. Számtalan patak és wadi zuhog alá tavasszal dörögve és tajtékozva a völgyekbe, hogy már rövid futás után elapadjon a száraz fövényben és útját vad görgeteggel és kőroncsokkal jelölje meg; és ahol a merész láb nem átall rálépni a makacskodó talajra, ott oly hatalmakkal kell megküzdenie, amelyek a halál és a romlás urai. És e terméketlen területek tőszomszédságában az óriási természet a földgömb leggigászibb növényi és állati jelenségeit hozza létre. Mialatt a sivatag izzó heve a legparányibb fűszál csiráját is belefojtja a tüzes homokba, addig a sivatag közelében a tavak vizén a »hazátlan fauna« tömegei sodródnak; sűrü taleberdők nyujtják pálmakoronáikat az ég felé és a hatalmas baobab (majomkenyérfa) elpusztíthatatlannak tetsző törzsén izmos ágait terjeszti a lángoló fény felé. Emitt, a sivatag halálában, alig hihet az ember egy-egy alacsonyrendű rovar vagy féreg létében, és amott, a sivatag szélén, az oroszlán ordítása hallatszik már; a zsiráf legeli a fák és cserjék ágait; távolabb döng a föld az elefánt és az orrszarvú léptei alatt és a viziló hengergőzik az állóvizek mély iszapjában.

Oly szegényes partfejlődésű földrész, aminő Afrika, nem igen csábítja a tengerjárót és csak nagy erőfeszítések árán hódol meg a civilizációnak; éppen ezért Afrikát még ma is kevésbbé ismerjük, mint Amerikát és Ausztráliát, amelyeknek létezését sem sejtette még senki, mikor a Földközi-tenger déli partmelléke már régen szolgálatára állt egy fejlett, de, sajnos, megint elenyészett kultúrának. Mialatt a középső égövek tengereiben régóta ott lengtek már a parti járművek lobogói és vitorlái, az óvilág harmadik része, mint regebeli kolosszus, nyult el az Atlanti- és az Indiai-óceán között, és csak gyéren kelt híre, hogy egy-egy merész hajós vakmerő utazással próbálkozott meg partjai mentén.

Hogy a déli fokot történeti népek már az ókorban is ismerték és körülhajózták, az egyrészt puszta gyanu, másrészt monda csak. Igy például Kant azt hitte, hogy a Királyok I. könyvének 22. fejezete alapján föltételezheti, hogy Jozafát indiai király idejében a tengeri utazás az Arab tengeröböltől a Fok körül Spanyolországba mindennapi dolog volt, és Herodotosz azt meséli, hogy karthágóiak, akiket Nebo egyiptomi király küldött ki, Krisztus előtt 610 körül megtették ugyanezt az útat. Egyébként egy-egy hosszabb útat lefelé Afrika nyugati partjai mentén, aminő a karthágói Hanno útja volt például Kr. e. 500 körül, noha ez az út legföljebb Guineáig terjedt, e világrész körülhajózásának tartottak. Hogy később a kyzikénei Eudoxosz Gadeszből kiindulva, a Fok körül hajózva, eljutott az Arab tengeröbölbe, az koholmány.

Bizonyosnak mondhatjuk, hogy a XV. század végéig északról senki sem jutott el a Fokig és a Fok körül. János portugál király egy kis hajórajt küldött ki Diaz Bertalan vezetésével; ez 1487-ben csakugyan körülvitorlázta a Fokot; a továbbhaladásban azonban megakadályozta a merész utazót embereinek a zendülése. A szörnyű viharok miatt, amelyeket a hegyek táján ki kellett állnia, Cabo tormentoso-nak, Viharhegyfoknak nevezte el a Fokot. János király azonban a Jóreményfokra változtatta meg ezt a nevet, mert nem kételkedett többé, hogy fölfedezte a tengeri útat a csodák országába, Indiába.

Utódja, Mánuel király, négy hajóból álló flottilát küldött ki Vasco da Gama vezetésével, hogy nyomozza tovább a fölfedezett utat. És ez a híres férfiu valóban meg is oldotta a rábízott feladatot. De a portugálok csak az Indiába vezető úttal törődtek; Afrika déli csúcsa nem érdekelte őket.

Csak a hollandok szállták meg ezt a földet, 1600-ban, Van Kisboek tengerészkapitány révén, és elhatározták, hogy ezt a földet gyarmatosítják. A németalföldi bevándorlók, akiket búroknak neveztek, visszaszorították a hottentottákat, egyre tovább nyomultak a kafferekig, és ezektől is egyik területet a másik után elhódították. A gyarmat növekedett és felébresztette az angolok irigységét, akik mindenféle eszközzel megpróbálták kiszorítani a hollandusokat, és addig nem is nyugodtak, amíg 1714-ben, a párisi béke nekik nem juttatta ezt a területet. Ennek nyomában nagy sereg angol gyarmatos érkezett a Fokföldre, akik a hollandus-búrokat minden módon kiszorították és a két nemzetbeli gyarmatosok között oly ellenségeskedés támadt, amelynek igen jelentős szerepe volt a gyarmatosok és a benszülöttek harcaiban.

Míg az európaiak eddigelé tehetetlen hordáknak tekintették a Fokföld benszülötteit, addig az angolok és kafferek között még ma is dühöngő harc bebizonyította, hogy ez utóbbiak éppenséggel nem megvetendő ellenfelek. És ha fel is kell tételeznünk, hogy mint Amerika indiánjai, ők is tönkre fognak menni azon a kegyetlen törvényen, amely mintha a kaukázusi emberfajnak azt a feladatot osztotta volna ki, hogy siettesse színes testvéreinek a pusztulását, azt is fel kell tételeznünk, hogy a Kalahari lakója csakúgy, mint az amerikai Nyugat vadembere, késhegyig fog védekezni minden tekintetben fölötte álló ellenségével szemben. Valamely nemzetnek a halála sohasem egyértelmű a feledés tengerébe való hirtelen belezuhanással, hanem hatalmas vonaglás és küzdelem, folyton gyengülő, de sokáig tartó ágaskodás, amely izzó gyűlöletében még az utolsó pillanatban is magával igyekszik rántani a romlásba az ellenséget is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor a németalföldi Zeeland tartományban utaztam, megismerkedtem a Van Helmers-családdal, amely bár szegény volt, szíves vendégbarátsággal fogadott. Megtudtam, hogy a családfőnek egy öreg nagybácsija kivándorolt a Jóreményfokra. Hosszú ideig leveleztek alkalomadtán úgy vele, mint a fiával, míg végül a fiu annyi sok más búrral együtt kénytelen nem volt az előrenyomuló angolok elől átkelni a Sárkányhegységen, hogy a mai Transvaal gyarmatban új otthont alapítson magának. Ettől fogva megszakadt az érintkezés, de a Van Helmers-család élénk ragaszkodással gondolt mindig rokonaira, s mikor közöltem velük, hogy a Fokföldre szándékozom utazni, valósággal megostromoltak azzal a kéréssel, hogy ott, ha csak lehet, tudakozódjam az eltűnt rokonok után. Ha sikerül a nyomukba jutnom, az esetre rámbíztak egy levelet, és én azzal az óhajtással hagytam el Hollandiát, hogy ez irányban, ha csak lehet, leróhassam hálámat a derék emberek szíves barátságáért.

Mikor megérkeztem Fokvárosba, egy ideig ott tartózkodtam, azután északra és nyugatra bolyongtam, és most meglátogattam a Transvaal-országokat, bár az akkori állapotok éppenséggel nem voltak csalogatóak.

Csaka, a híres kafferfőnök, akit joggal neveztek Dél-Afrika Attilájának, számos kaffertörzset egyesített az uralma alatt és katonai alkotmányt adott nekik, amely megtízszerezte ellenállóképességüket az európaiakkal szemben. Szikukuni, az öccse, megtámadta és megölte őt, hogy magához ragadja az uralmat, és most közte és a búrok között hosszú háboruskodás támadt, amelynek során a búrok, akiket az angol kormány igazságtalansága és erőszakossága is háborgatott, a vitézség csudáit művelték. Később a Transvaal köztársaság azt tervezte, hogy vasutat épít a Delagoa-öbölig; minthogy azonban ez a vasutvonal gazdaságilag függetlenítette volna a búrokat, Anglia meg akarta hiúsítani ezt a tervet, amennyiben Szikukuni kafferfőnököt lázadásra izgatta a búrok ellen, ellátta őt a szükséges fegyverekkel, s az így támadt helyzetet ürügyül használta fel arra, hogy a »kereszténység védelme« címén a búr köztársaságot annektálja. Ekkortájt történt az, amit el akarok beszélni.

Ezen a vidéken rendszerint ökrösszekéren utaznak az emberek, de én régi megszokásból és hogy gyorsabban haladhassak, lóra ültem. Mellettem Quimbo lovagolt, egy bazutokaffer, akit vezetőül szegődtettem. Hosszú ideig szolgált különböző németalföldi majorságban, barátja volt a fehéreknek és tűrhetően törte a hollandus nyelvet. Egyébként elég furcsa figura volt lóháton. Egy kartonkötényen kívül, amelyet az ágyéka körül övezett, teljesen csupasz volt, és erős, szögletes izomzatú sötét testét zsírral kente be, amely megóvta ugyan a bőrét a rovarok kellemetlen szúrásaitól, de, sajnos, olyan átható szagot, vagy inkább bűzt terjesztett, hogy valóban nagy megerőltetésembe került, ha ötven lépésnél közelebbről akartam vele érintkezni. A legnevezetesebb sajátsága a hajviselete volt. Minthogy naponta ákácmézgát használt és évek hosszú során át gondosan ápolta a haját, sikerült oly tömör formába összetapasztania a haját, hogy az két, talpával egymásnak támasztott papucshoz hasonlított, amelyeknek a sarka volt felül, úgy hogy a fölfelé nyíló papucsüregeket mindenféle értéktelen, de ránézve rendkívül fontos apróság megőrzésére használhatta fel. Fülcimpáit kora ifjúságában ráaggatott súlyokkal annyira kinyujtotta, hogy azok most egy újfundlandi füleihez hasonlítottak; és hogy ezeket a díszfüleket gyakorlatilag értékesíthesse, reggel össze szokta csavarni őket és mindegyik tekercs belsejébe beledugott egy-egy adag tubákot. Ezenkívül mindenik orrcimpáján erős, sárgaréz gyürüt hordott, és a nyakára, bizonyára saját szépérzésének leleményessége következtében, széles talpbőrszíjat csatolt, amelyre két nagy tehénkolomp volt ráerősítve, amelyre valószínüleg a föntebb említett majorságok valamelyikében tett szert. És mint lovas, szakasztott úgy ült a lovon, mint ahogy a vándor szemfényvesztők és medvetáncoltatók majma ül a teve hátán, és valahányszor társalgás közben figyelmes arcot akart vágni, miközben szörnyen vicsorgatta a fogát és széles száját szörnyen eltátotta, mindig olyan állatfajhoz volt hasonlatos, amelyről bajos lett volna megállapítani, hogy kérődző-e vagy véreb, vagy macskamajom. Ez a páratlan teremtés fenyőfából készített súlyos buzogánnyal volt felfegyverezve, továbbá egy rettentő, görbe késsel és egy hajítódárdával. Vajjon tudja-e használni is ezeket a veszedelmes szerszámokat, arról még nem volt alkalmam meggyőződni.

Én magam jó angol paripán ültem, az ő számára azonban csak egy izmos brabanti szörnyeteget tudtam szerezni, abból a fajtából, amely I. Napoleon ágyuit vonszolta csatatérről csatatérre. Valóban elefántszerű állat volt és úgy ügetett, hogy a széles hátán gugsoló Quimbo csak a legsürgősebb esetben nyult a kantárszárhoz és szívesebben kapaszkodott bele mind a két kezével a ló sörényébe.

Most baloldalomon lovagolt és zagyva beszédjével tőle telhetőleg iparkodott engem beavatni az ország politikai viszonyaiba. .

- Látta már Mynheer Szikukunit, a kafferek nagy királyát?

- Nem. Hát te láttad már?

- Quimbo nem látni még Szikukunit; Quimbo jó hollandus, jó bazútó, rossz zulu. De Quimbo hallott Szikukuniról, Quimbo nem akarja látni Szikukunit.

- Félsz tőle talán?

A derék kaffer úgy eltátotta a száját, hogy csaknem a gyomrába pillanthattam bele, és úgy forgatta felém a szemét, mintha a tekintetével, mint dinamittal, a levegőbe akart volna röpíteni.

- Mit mondott Mynheer? Quimbo fél Szikukunitól? Mynheer nem ismerni Quimbot; Quimbo bátorság, Quimbo erő, Quimbo fölfalni Szikukunit. De Szikukuninak van sok zuluja és a zuluknak van sok iruája^[54] és van sok puskája. Anglia ad zuluknak puskát és port, hogy zulu megölje hollandust. De Quimbonak nincs puskája és pora; Quimbo nem tudja lelőni zulut.

- De hiszen mi most a Quathlamba-hegységbe lovagolunk és azután a zuluk földjére érünk! És ha agyonlőnek?

- Mynheernak van puskája és pora; Mynheer agyon fogja lőni Szikukunit és a zulut; Quimbo szereti Mynheert; Mynheer ad Quimbonak dohányt, és Quimbo ad ezért Mynheernek lelket és testet!

Ezt a szerelmi vallomást olyan buzgó gesztikulációval kisérte a gyöngéd kaffer, hogy megbillent az egyensúlya és alig ért rá megint megragadni a ló sörényét, hogy visszarugdalja önönmagát ismét a ló hátára.

- Hát Szikukuni csakugyan olyan gonosz ember? - kérdeztem.

- Szikukuni agyonütötte fehér embert, fehér asszonyt, fehér gyereket, és agyonütötte bazutót; Szikukuni vért iszik és táncol, mikor agyonüti fehér embert, asszonyt és gyereket. Szikukuni agyonütötte a búrokat a Kék-Koszoru Spruitnál; hát jó Szikukuni?

A kaffernak igaza volt. Eszembe jutott a Blesboks folyó melletti rémes mészárlás, ahol Szikukuni hatszáznál több hollandust és hottentottát hitszegően leöletett, és a kegyetlenség, amellyel ünnepi alkalmakkor foglyait vagy ezek híján saját embereinek egész csapatait gyötrelmes módon megfojtatta. Hiszen rokona, a békeszerető és hollandusbarát Szomi is csak gyors szökéssel menekülhetett ez elől a halál elől, és menekülés közben arról kellett értesülnie, hogy felesége és egyetlen gyermeke, akiket előre küldött, nyomorultan elpusztult a Kalaháriban. Szikukuni parancsai vérszomjasak voltak, lába nyomán vér gőzölgött, és véres bosszuért kiáltott az a számtalan áldozat, amelyet gyilkos kedve megkívánt. A vas szigoruság, amellyel uralkodott, együtt tartotta a csapatait, de nagyon jól tudta mindenki, hogy más vezér után sóvárogtak, és titkon sajnálták, hogy Szominak a tartózkodási helyét nem tudták kipuhatolni.

- Nem; Szikukuni nem jó; de a büntetés utól fogja őt érni, és Szikukuni nem sokáig lesz már a zuluk főnöke.

- Szikukuni üti... ó, ó, Mynheer, - szakította félbe Quimbo saját magát - Quimbo embert lát ott a hegyen; ember lovon nyargal, mint Quimbo és Mynheer!

Az egyik kezével előre mutatott, ahol nem messze tőlünk valóban egy lovas volt látható, aki velünk tompaszögben tartott a hegyek felé, úgy hogy eddigelé nem vehettük észre.

- Búr vagy angol, - gondoltam. - Előre, Quimbo; utól kell őt érnünk!

Megsarkantyuztam a sárgámat, amely nyomban ügetni kezdett. A brabanti utánozni próbálta, de kövér hátát úgy hányta-vetette ide-oda, hogy a kaffert hajótörés veszedelme fenyegette.

- O, ó, Mynheer! - bömbölte Quimbo. - Ló nagyon gyorsan szalad; Quimbo elveszti karját, Quimbo elveszti lábát; Quimbo elveszti Quimbot és lovat! Hol lesz Quimbo, ha Mynheer keresi Quimbot?

A kis lovaglólecke csak hasznára válhatott; ennélfogva nem lassítottam a lovaglás sebességét, minélfogva Quimbo egyre erősebben ordított, úgy hogy nem volt csoda, hogy az idegen lovas figyelmessé lett ránk, még jóval előbb, mintsem utólértük. Megfordult és megvárt bennünket.

Ő is angol lovon ült, de nyilvánvaló volt, hogy az ő lovának sokkal nagyobb terhet kellett hordania, mint az enyémnek, mert az idegen rendkívül széles, súlyos alak volt és a testalkata igen nagy erőre vallott. Széles arcának kedélyessége mellett is nagyon öntudatos volt a kifejezése és éles szeme, amely most kíváncsian rajtam pihent, bizonyára komorabban is tudott nézni, mint most, amikor az idegen kezét köszöntésre emelte, hogy az én üdvözletemet viszonozza.

- Honnan? - szólt röviden, de nem barátságtalanul.

- Tegnap reggel óta jövünk odaátról, Willem Larszentól.

- Willem Larszentól? Derék németalföldi ember. És hová, Mynheer?

- Egy kissé túl a határhegyeken.

- És mi dolga ott?

Az idegen voltaképpen többet kérdezett, mint amennyi az udvariassággal összefért, de az arcán eközben annyi jóindulat tükröződött, hogy nyugodtan így feleltem:

- Meg akarom ismerni az országot, Mynheer, ennyi az egész.

Erre tünődve az állához emelte a kezét, a szeme mintha elborult volna és a kérdése mintha ridegebben hangzott volna:

- Meg akarja ismerni az országot, Mynheer? Hm, hm! Mostanában nagyon sok ember akarja megismerni odalenn az országot, de nem fognak semmi mást megismerni, csak ezt!

Eközben rácsapott öklével Roerjának^[55] a tusára, amely a hátán lógott. Németalföldi volt; természetesen.

- Én is azt hiszem, Mynheer, - feleltem én. - Igazán csúf dolog egyik embert a másikra uszítani, és amikor megölik egymást, mind a kettő örökségét bezsebelni!

A szeme és a hangja nyomban szelidebb lett ismét.

- Igy hát ön nem angol, akit Sirnek kell szólítani?

- Nem; én német vagyok, Szászországból való, és azt hiszem, hogy közös germán ősünk van, nekünk meg a hollandusoknak.

- Úgy van! Egész csomó német él itt és mind velünk tart. Isten hozta hát önt!

A jobbját felém nyújtotta, meleg kézszorításra, azután mosolyogva rátekintett a kísérőmre.

- A szolgája?

- Szolgám, vezetőm és tolmácsom. Mynheer, csoda pompás fickó, párját ritkítja.

- Most a hátvédben tartózkodhatik. Mert ha megengedi, Mynheer, most az egyszer én leszek majd a vezetője. Hiszen a Bezuidenhout-szoros felé tart, ugyebár?

- Mindenesetre.

- Én is arra tartok, és ha inyére van, hát együtt maradhatunk. A nevem Kees^[56] Uys.

Meglepetten néztem rá, mert ez az ismeretség nagyon megtisztelő volt rám nézve. Im hát, a híres búr vezérnek a fia, aki Potpieterrel és Pretoriusszal egyetemben megnyerte a pieter-maritzburgi híres ütközetet a kafferok ellen! Nem tudtam elpalástolni az örömömet, és én is megmondtam a nevemet, amelyet bizonyára sohasem hallott még.

- Elhiheti, Mynheer Uys, - biztosítottam róla, - hogy ennél a találkozásnál kedvesebb meglepetés nem is érhetett volna.

- Bizonyára Fokvárosban hallott felőlem.

- Sokat, de már előbb is a hazámban.

- Hát ott is ismernek bennünket? - kérdezte, miközben becsületes, hűséges vonásain a büszkeség némi csilláma villant fel.

- Hogyne!

- És hogy beszélnek ott rólunk? Kivel tartanak? Velünk vagy az angolokkal?

- Én nem vagyok politikus, Mynheer, de őszintén mondhatok annyit, hogy a rokonszenvünk az önöké. Nagy utazásaim közben sokfelé összeakadtam Anglia fiaival, és nem eggyel sírig tartó barátságot kötöttem; de ehelyütt el kell választani az egyes embert az egésztől. Személyes érdekem nincs az itteni dolgokban, de megvallom, hogy tétovázás nélkül puskát ragadnék, ha, amíg az ön oldalán vagyok, szüksége volna a puskámra valamelyik ellenségével szemben.

Még egyszer kezet nyujtott lóhátról.

- Köszönöm, Mynheer! Aligha lesz ugyan szükségem erre a segítségre, de jól esik, ha ilyen barátságos szavakat hallok olyan ember szájából, aki távolról nézte az eseményeket és így helyesebben tud ítélni, mint az, aki a körülményeket saját haszna szempontjából veszi szemügyre.

Magába mélyedve lovagolt mellettem. Majd hirtelen kiegyenesedett és így szólt:

- Mondok önnek egy nagy világtörténeti törvényt, amelyre engem a saját töprengésem és tűnődésem juttatott rá. Ez a törvény a következő: a tengeri uralom - vagyis a gyarmatok fölötti uralom is - a tengerpart mentén halad. Ha visszatekint a multba, talán igazat fog adni nekem. Fönicia, Görögország, Róma, Karthágó, Spanyolország, Portugália, előbb Velence és Genua, a barbár államokat csak mellesleg említve, Franciaország, Németalföld, Anglia felváltották egymást a tengeri uralomban. Nincs igazam?

- Kétségbevonhatatlan, hogy ezt a törvényt, természetesen bizonyos megokolásokkal, csaknem én is hajlandó vagyok elfogadni.

- Gondolkozzék csak rajta, akkor igazat fog adni nekem! Hollandia többet elfoglalt a tengerből, mint bármely más ország, de hogy neki is alá kell vetnie magát ennek a törvénynek, már régen eldöntött tény: Anglia ragadta el tőle a hatalmat; Európában, Indiában és itt a Fok körül. És most immár könnyű megérteni a mi sorsunkat: küzdünk itt a vérünkkel szerzett javainkért, de végül mégis el fogjuk veszíteni azokat. Anglia fog uralkodni a Fok körül, de mi előbb védekezünk és meghalunk, mint hősök és férfiak. A tetteket, amelyek itt történnek, nem éneklik meg, úgyszólván nem is emlegetik, mert nagyon távol fognak lejátszódni a hazától; de fiaink és unokáink, mikor elűzik őket, egyre északabbra fognak vonulni, megőrizve emlékezetünket, amíg őket magukat is utól nem éri az a sors, amely bennünket sujtott. Minden földi teremtésnek joga van a létezésre és az életre; minden növénynek, minden állatnak, minden embernek, minden népnek és minden nemzetnek szabad ama sajátos törvény szerint, amely neki adatott, kifejlődnie, hogy az emberiség fáján különböző virágok teremjenek és különböző gyümölcsök érjenek meg, a föld szerint, amelyből származnak, és az égbolt szerint, amely föléjük borul. Ha az egyik nép elűzi a másikat a földjéről, ha egy másik nép égboltja alá vonul, hogy ezt a másikat elpusztítsa, akkor a saját maga eredeti gyökereit is elvesztette és nem vetheti meg lábát újra a földben; az idegen nap nagyon forrón süti, vagy a szelek nagyon hidegen érik - megbetegszik, bágyadozik, belepusztul; az elűzött nép halálát a saját életével kell megfizetnie. Oly bizonyosan bekövetkezik ez, mint ahogy minden kivándorlás és minden éghajlati változás titkon megőrli a csontok velejét, bárha a piros arc az ellenkezőre vall is látszólag. Mi el fogunk tűnni a Fokföldről, mert vétkeztünk a Fok őslakói ellen, és Anglia követni fog bennünket, ha hatalma és uralma évszázadokig fog is itt nőttön nőni.

- Azt hiszi? - kérdeztem, elcsodálkozva az őszinteségen, amellyel belső gondolatait feltárta előttem, noha csak két perce látott először életében. - Én ellenkezőleg azt állítanám, hogy eltűnésről, ha csak teljesen felületesen és külsőleg nem fogjuk fel, szó sem lehet. Két vegyi anyag, amelyet vegyítünk egymással, nem tűnik el, hanem csak elvonul a szemünk elől új alakjában, az új termékben, amelyet vegyülésükben alkotnak. Igy van ez nemcsak a szervetlen, hanem a szerves világban is, amelynek része az ember és általa a nép és a nemzet is. Tekintsen csak át Amerikába! Oly különböző elemek kapcsolatából új, sajátos nép támadt, de ezek az elemek is mind megvannak még benne és...

- Rendben van, Mynheer; de nem ismeri-e el, hogy az indián csakugyan eltűnik, anélkül, hogy a yankeeben meglenne? De most már olyan területre lépünk, amelynek termékenységét, sajnos, sokkal kevésbbé ismerik, semhogy sikeresen hozzá lehetne fogni a megműveléséhez. Talán én is fantaszta vagyok egy kevéssé; legalább ön mindenesetre ezt gondolná, ha vállalkoznám rá, hogy kifejtsem ön előtt a nézeteimet.

A külseje éppenséggel nem arra vallott, mintha képzelgéseknek élne; sőt inkább erőteljes, izmos alakja mintha csakis a fáradságos, gyakorlati élet számára lett volna berendezve. A fején széles karimájú nemezkalapot viselt, amelyet nem igen lehetett volna elegánsnak mondani; vállát és mellét szűk ujjas fölött durva, hollandus posztóból készült egyszerű, szürke gyapjutakaró borította; erős combjaira a sok lovaglástól alaposan elkopott bőrnadrág feszült, amelyre hosszú, jól megkátrányozott csizmaszárak húzódtak rá. A fegyverzete nagyon egyszerünek tetszett, mert mindössze egy bivalybőrtokos késből és egy régi, nehéz puskából állott; de aki tudta, hogy a hollandus telepes milyen csalhatatlan biztossággal kezeli a maga »roer«-ját (puskáját), az föltehette, hogy ez a puska már nem egy kaffernak, sőt talán angolnak is kioltotta az életét. Mint említettem, oly egyszerű, oly józan volt ennek a férfinak a külseje, hogy csak ezt felelhettem:

- Fantasztának gondolnám? Azt hiszem, hogy ön a nézeteivel inkább a reális, való életbe nyul bele, mint a képzelődés csalóka birodalmába. Aki úgy él, mint ön, és annyit tapasztal, mint ön, az aligha tehet szert a metafizikus hírére, ha nem átallja nézeteit valaki előtt nyiltan kifejteni.

- Úgy? Ha megtenném, azt hiszem, mégis ebbe a hírbe keveredném, mert gondolja meg, hogy én tagadom például a történelmet; azt állítom, sőt bizonyítom is, hogy egyáltalában nincs történelmünk.

- Ha meg tudja alapozni ezt az állítást, akkor nem fantaszta ön, Mynheer.

- Igen, meg tudom alapozni; be tudom bizonyítani állításom igazságát, és ez voltaképpen nem is nagyon nehéz feladat. Persze tudós tanároknak hiába beszélnék, mert ezek az urak gyakran nagyon sajátságos dogmákkal vannak tele. A saját adataikból építik a gondolataikat és következtetéseiket, egekbenyúló, de lakhatatlan palotáikat, és ügyet sem vetnek azokra a tartós anyagokra, amelyeket a valóság nyujt, hogy oly lakásokat építsünk belőlük, amelyeknek födelei alatt az emberiség békében és biztosságban ellehet. Ezek az urak sok ezer kötetet írtak össze a történelemről, de egyikben sincs igazi történelem.

- Valóban?

- Úgy bizony! Lássunk csak egy analógiát! A természettudomány három részre oszlik: a természeti tünemények, a természeti erők és a természeti törvények ismeretére; feladata annak a kimutatása, hogy bizonyos természeti erők bizonyos változhatatlan természeti törvények szerint miképp hoznak létre bizonyos természeti tüneményeket. Igy vagyunk a történelemmel is. Ismertetnie kell a történeti törvényeket, a történeti erőket és a történeti jelenségeket; be kell bizonyítania, hogy bizonyos történeti erők bizonyos, meg nem változtatható törvények szerint, bizonyos történeti jelenségeket hoznak létre. De melyik történeti munka sorolja fel ezeket az erőket és törvényeket? Melyik történeti munka magyarázza meg pontosan valamely esemény szükségszerű kifejlődését e törvények alapján és ez erők útján?

Megvallom. hogy ez a fejtegetés meglepett; semmiesetre sem volt fantasztikus világfelfogás terméke, hanem egy figyelmes gondolkozónak eredménye, aki a való élet eseményeit tanulmányozta.

- Az ön analógiája nem közönséges, Mynheer, - feleltem, - de meggyőző erejünek látszik.

- Látszik? Az is valóban! Mondja csak, ugyan mi van az önök történeti munkáiban? Egy csomó történeti jelenségnek a felsorolása, azoké az eseményeké, amelyek abban az időpontban, amelyről beszélünk, részint valóban megtörténtek, részint állítólag megtörténtek. Történelem ez? Ez csak egyszerű krónika; mert hol maradnak a történeti erők és törvények? A természetbúvár, a vegyész úgyszólván teremtő munkát végez, - persze csak igen korlátolt értelemben, - amennyiben az ismert természeti erők útján a szintén ismert természeti törvényeknek megfelelően változásokat hoz létre, rombol vagy alkot. De mit tesz a történetíró? Összegyüjti a külső tényeket, tetszés szerinti fonalra fűzi őket, mint a kaffer a maga üveggyöngyeit, és nem tud mondani semmit a tények keletkezéséről és fejlődéséről, csak úgy, mint ahogy a kaffer sem tudja, miképp keletkeztek az üveggyöngyei. És ezt a naptárt aztán mégis történelemnek nevezi! Úgy bizony! És a történelemtől azt várja, hogy a politika tanítómestere legyen! De az önök történelme terméketlen dolog. Mik az önök úgynevezett politikusai? Oly fák gyümölcseiért civakodnak, amelyeket nem ők ültettek, és magot ültetni nem tudnak, hogy biztos és békés úton hozzájussanak ugyanazokhoz a gyümölcsökhöz. Azt mondom önnek, Mynheer: csak majd ha tudásunk behatolt azokba a titokzatos mélységekbe, amelyekből a Mindenható által rendelt világtörténeti hatalmak változhatatlan világtörténelmi törvények szerint világtörténelmi tényeket sarjasztanak ki, csak akkor állíthatjuk azt, hogy van történelmünk. Akkor urai leszünk majd az eseményeknek; úgy fogjuk az eseményeket létrehozni, gyártani, mint a kézműves a maga munkáját, a költő a maga költeményét. Akkor megszüli majd a történelem gyermekét, a politikát, amely, mint a föld királya, örökbékét hoz a földre és a kardot ekevassá változtatja át, mert a civódás, a, háború lehetetlenséggé lesz, minthogy mindenki ismeri a törvényeket és erőket, amelyek alapján és amelyek szerint a másik hat és cselekszik. A fegyverek versenye helyett a béke versenyé fog érvényesülni, és az emberi nem fejlődése oly utakra terelődik, amelyekről ma még sejtelmünk sincsen. Addig azonban kutassuk buzgón ezeket a mélységeket és ismerjük be alázatosan, hogy most még kontárok vagyunk!

Olyan lelkesedéssel beszélt, hogy a szeme lángolt belé. Ez a külsőleg egyszerű ember mély gondolkozó és elragadó szónok volt. Hiába próbáltam volna tételeire nyomban válaszolni. Hallgattam tehát, és ő sem akarta szavai hatását újabb beszéddel megzavarni.

Igy nyargaltunk szótlanul és elgondolkozva egymás mellett, míg végül a szomszédom fölemelte lehorgasztott fejét és rámtekintett.

- Ez a jövőbe vetett pillanat is volt, Mynheer. Most azonban gondoljunk a jelenre! Ön át akar kelni a hegyeken. Van valami határozott címe, ahová igyekszik?

- Nincs. Röpködök, mint a madár és ahol fára akadok, egy napra leszállok az ágai közé. És mégis, - tettem hozzá, - volna egy címem is, ha ez alatt a szó alatt nem gondolunk valamely ismert pontra.

- Keres valakit?

- Voltaképpen nem keresek senkit; de Zeelandban megismerkedtem egy családdal, amelynek rokonai vannak Transvaalban, akiknek hírét hosszú idő óta nem hallották, és megkértek, hogy alkalomadtán tudakozódjam utánuk.

- Mi a neve ezeknek a rokonoknak?

- Van Helmers.

- Hm, ezer meg ezer búr volt a vezérletem alatt és a legtöbbjét név szerint ismerem; volt köztük néhány Helmers is. Nem tud esetleg valami közelebbit mondani róluk?

- Csak azt tudom, hogy az angolok elől a Sárkányhegységen át Transvaalba húzódtak.

- És Zeelandból valók?

- Onnan, amint már megmondtam. Az öreg nagybácsijuk vándorolt ki a Fokföldre; ma tehát gyermekei és unokái élhetnek még.

- Mi volt ez a nagybácsi?

- Hajós.

- És Van Helmers Lukács volt a neve?

- Az volt, - kiáltottam meglepetve. - Ismeri a családot, Mynheer?

- Hallottam egyet-mást erről a Lukácsról. A rokonai... hm, ő már régen meghalt és gondolkoznom kell egy kicsit, - felelte sajátságosan hunyorítva a szemével.

Komoly arca egy kissé pajkos kifejezést öltött, amiből azt következtettem, hogy többet tud az illetőkről, mint amennyit el akar mondani nekem. Mi oka lehetett vajjon erre a tartózkodásra?

Egyszerre csak megállította a lovát és én is követtem a példáját. A durván rétegzett homokkőtalajt itt-ott vulkáni kőségek sötét tömegei szaggatták meg; e sziklák akadályozták a messzelátást, de a hangot nem tompították, úgy hogy gyorsan közeledő lódobogás hangját hallottuk.

- Ki jön? - kérdezte társam, levéve válláról a roert.

Én is nyomban a fegyveremhez kaptam, de aztán mind a ketten egyszerre leeresztettük a fegyverünket: egy könnyű pony tűnt elénk a sziklasarok mögül, s rajta egy leány ült, akinek megjelenése más körülmények között is lekötötte volna a teljes figyelmemet.

Könnyű, piros szoknya volt rajta, amelynek fűzős része övszerüen derekának csak a felét fogta körül; az egyik válláról le a másik csípőjéig vadmacskabőr borult rá, és fürtös, sötétfekete haja tömötten hullt alá tarka tollakból készített sapkája alól. Karja és lába csupasz volt és bőrének sötét szine arra vallott, hogy a lovas kafferleány. Egy pillantás az arcára bizonyossá tette ezt a gyanítást, bár az arc jellege nem volt olyan kiélezett, mint a közönséges kaffereké.

Mikor megpillantott bennünket, megrántotta a kantárszárát és kis kezével a kés markolatához kapott, amely kivillant a macskabőr alól; de aggodalma csakhamar mosolyra változott, s a leány szemlátomást kellemesen meglepetve így kiáltott:

- Kees Uys! Hozzánk igyekszik?

- Oda, Mietje.^[57] Otthon van a mama?

- Otthon.

- És Jan?

- Ő nincs otthon. Egy leopárdot keres.

- És te? Te hova mégy, leányom?

- Zelmst szomszédhoz. Sietek. A mama beteg és Zelmstért megyek, hogy segítsen rajta.

- Gyermek, csak éjszaka érsz oda és az út veszedelmes.

A leányka könnyedén mosolygott.

- Nem félek, Baas Uys, hiszen tudod, és a mama oly rosszul van, hogy a szomszédnak el kell jönnie.

- Zelmst szomszéd orvos? - kérdeztem.

- Búr ember, aki ért valamicskét a gyógyítófüvekhez, - felelte Kees Uys.

- Akkor Mietje visszafordulhat; én majd megpróbálok segíteni a mamán.

A leányka boldogan nézett rám.

- Hát ön orvos?

- Az vagyok, és velem van az uti gyógytáram, - feleltem rá.

- Hisz ez rendkívüli szerencse, Mynheer, - mondta Uys. - Fordulj vissza, Mietje, és örülj, mert igazán nem is tudom, mióta nem járt itt a határhegyekben orvos. Jöjjön, Mynheer, nyargaljunk egy kicsit gyorsabban! Tudnia kell ugyanis, hogy Mietje nem szereti úntatni a lovát!

A lovakat megeresztettük és csakhamar észrevettem, hogy Mietje pompásan tud bánni a lovával. Szokatlan érdeklődés támadt bennem a furcsa lovasnő iránt. Hogy jutott hozzá a kafferleány a keresztény Mária névhez? Hogyan a csaknem rokoni viszonyhoz, amelyben a híres búr vezérrel volt? Előnyös külseje arra vallott, hogy kiváló törzsnek a sarja; talán amatomba vagy lagoani kaffer volt. Ki volt a beteg anya? A leányka nem olyan volt, mintha kaffer nevelésben lett volna része.

Gondolataimban hangos kiáltás zavart meg, amely a hátunk mögött hangzott. Megfordultam. Nyomunkban nyargalt a vastag brabanti, de lovas nélkül. Az utóbbi valamivel hátrább a földön hevert, karját és lábát a levegőbe emelte és torkaszakadtából ordítozott.

- Mynheer, megállni, Mynheer, várni! Ó, ó, aj, ó! Quimbonak nincs már lova, és a lónak nincs már Quimboja! Ó, aj! A ló elszaladt és Quimbo nem tud szaladni és lovagolni; Quimbonak nincs többé karja és lába, Quimbo a földön hever és meghalt!

Nevetnem kellett és Kees Uys is velem nevetett. De a leányka visszasietett szerencsétlenül járt törzsrokonához, leugrott a ponyról és Quimbo fölé hajolt.

- Quimbo a neved? Megütötted magadat? - kérdezte.

- Igen, Quimbonak Quimbo a neve; de nem Quimbo ütötte meg magát, hanem a ló ütötte meg Quimbot.

- Mid fáj? A hátad?

- Csak a hátam? Ó, ó, az egész Quimbo fáj. Quimbo nem él már; Quimbo halott!

Én is leszálltam a lóról, hogy megnézzem, baja esett-e; bár gondosan megvizsgáltam, semmit sem találtam és Quimbo mégsem akart felállni. Ordított, miközben vizsgáltam, és azt hajtogatta, hogy meghalt. Leszállt erre Uys is a lóról és elővette a kését.

- Quimbo csakugyan halott, - mondta szelíden. - És ha nem hiszi, Mynheer, hát majd bebizonyítom. Fölvágom őt és akkor majd belenézhetsz, van-e még élet benne.

Lehajolt, torkon ragadta a kaffert és nekiszegezte a kését; a következő pillanatban Quimbo talpraugrott és rémes salto mortaléval oldalt szökkent.

- Ó, ne vágd fel Quimbot! Quimbo igazán meghalt, de Quimbo megint fel tud ülni a lóra!

- Ülj fel hát, és vigyázz, hogy le ne pottyanj róla megint!

A halálából feltámadt Quimbo összekereste a holmit, amit elpotyogtatott, azután megint felkapaszkodott a lóra.

- Mynheer megint gyorsan lovagol? - kérdezte szorongva.

Bólintottam feléje.

- Ó, akkor kötözd meg erősen Quimbot, - könyörgött, - mert Quimbo még egyszer meghal!

- De akkor aztán igazán felváglak! - szólt rá Uys fenyegetően, és aztán felült a lovára, úgy mint Mietje meg én. - Különben nem hosszú már az utunk. Egy fél óra mulva célnál leszünk és aztán, Mynheer, megmutathatja, hogy többet ért az orvosláshoz, mint Zelmst szomszéd, a fűgyüjtő...

2.

Félórai lovaglás után megálltunk egy völgy előtt, amely jó másfél angol mérföldnyi szélességben húzódott tova a határhegység nyugati kiágazásaihoz tartozó két magaslat között. Széles patak kígyózott végig a völgyön, oka lévén annak a buja növényzetnek, amely ezt a rejtett zugott kitüntette, azokhoz a sivár területrészekhez képest, amelyeken az utóbbi napokban áthaladtam. A szem mindenütt legelő marhákat, juhokat és kecskéket látott. A völgy közepén terjedelmes majorság volt, fás kertben, a melyhez dús gabonaföldek csatlakoztak.

- Itt vagyunk! - szólt Kees Uys. - Hogy tetszik önnek ez a hely?

- Jobban, mint sok más, amelyet eddig láttam. Mi a tulajdonosának a neve?

- Neef Jan, egészen fiatal ember. Nála derekabb afrikandert sokáig kereshetne, bár Jan csak huszonkét esztendős. Kár, hogy leopárdvadászaton van, s így egynéhány napig nem lesz itthon, mert különben személyesen is megismerkedhetett volna vele.

Egyszerüen Neef Jannak nevezte, a vezetéknevét elhagyva. Hollandus szokás szerint az idősebbek, ha nem is vérrokonok, a fiatalabb ismerőst Neefnek szólítják, ez pedig meghitten Baasnak szólítja az idősebbet. És ez a szokás átkerült Afrikába is. Afrikandernek neveznek tágabb értelemben minden németalföldi eredetű gyarmatost, szűkebb értelemben azonban csak azokat a búrokat nevezik így, akik jól tudnak bánni a puskával, hűségesen ragaszkodnak ősi hagyományaikhoz, s ennélfogva kérlelhetetlen ellenségei az angoloknak és nem szoktak visszariadni semmiféle veszedelemtől. Ha az egyik gyarmatos afrikandernek nevezi a másikat, akkor ez a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben részesítheti, mert ezzel hősnek mondta őt. Ez a huszonkét esztendős Neef Jan tehát minden bizonnyal számos tanujelét adta már bátorságának, hogy a híres-neves Uys afrikandernak mondta őt.

- A Janon kívül van neki másik neve is? - kérdeztem ennélfogva.

- Mindenesetre, - felelt a búr ravaszkodó mosollyal. - Önnek, úgy látom, nehéz ellentállni, Mynheer. Ezt a nevet csak a bemutatkozáskor akartam megnevezni, minthogy azonban ön annyira szorongat és a Neef nincs idehaza, hát tudja meg, hogy a neve Jan van Helmers.

- Van Helmers? - kiáltottam. - Azt akarja ezzel mondani, hogy Jan annak a családnak tagja, amelyet keresek?

- Ha nem tévedek, akkor unokája annak a nagybácsinak, akiről ön beszélt. A nagybácsi hősi halált halt a pieter-maritzburgi csatában, ahol együtt harcolt vele fia is, aki - meghiheti - olyan vadász és harcos volt, hogy alig akadt párja. Az unokája hajszálig hasonlít hozzá. A puskája sohasem hibázta még el a célt, sem nappal, sem éjjel; ezért a búr van het Roernak nevezik őt, és az ökle erős, mint az oroszlán talpa; jaj annak, aki a kezébe kerül!

Mietje előbbre sietett, s most eltűnt az udvar deszkapalánkja mögött.

- És ez a kafferlányka? - kérdeztem.

- Fogadott huga és a menyasszonya Jannak.

- Ah!

- Úgy van! Jannak az atyja Griquától északra egy vadászatán eljutott a Kalaháriba és ott egy fiatal, szép és alig egy órája meghalt kaffernő holtteste mellett ráakadt a félig elepedt gyermekre. Résztvevő szíve volt neki és a kis leányt magához vette. Megkeresztelték és Jannal együtt nevelkedett föl, aki mindig hugocskájának nevezte őt, míg végül arra a gondolatra jutott, hogy fogadott hugocskáját feleségül veszi.

- A szülei beleegyeztek ebbe?

- Természetesen! Ne higyje, hogy itt is tele vagyunk olyan elfogultságokkal, mint odahaza. Mietje nagyszerű leány, és olyan asszony lesz, hogy Jan a gyarmatosok között nem igen találhatna jobb feleséget magának.

- Bizonyára anatomba vagy lagoani kafferleány.

- Valószinű, de a tárgyakon, amelyeket van Helmers az anyjánál talált, nem lehet eligazodni. A lányka, minthogy Jan sokat nincs itthon, lelke az egész birtoknak; örömmel vállalja az összes gondokat, s most is azért sietett előre, hogy megérkezésünkkor nyomban terített asztallal fogadhasson bennünket. Ha fiatal volnék, irigyelném Jant a menyasszonyáért.

Gyorsan nyargaltunk a kövér mezőkön, keresztül a nyitott kapun, és igen tágas udvarba jutottunk, amelybe a lakóépület bejáróajtai nyiltak. Néhány vadászkutya fogadott hangos ugatással, de Uys, akit bizonyára ismertek, hamarosan lecsendesítette őket. Ugatásukba sajátságos tüsszögés és sziszegés vegyült. A hang irányába tekintve egy szelidített leopárdot vettem észre, amely a számára épített házikó mellett feküdt, erős láncra kötve.

Az ugatásnak más következménye is volt. A ház mögül ugyanis sajátságos, ismeretlen hangokat hallottam, s nyomban rá láttam, hogy a sarkon egy struc fordul be, amely nyakát előre nyujtva és szárnyával csapkodva, egyenesen felénk rohan. Úgy látszott tehát, hogy a házat nagyon is jól őrzik.

Az óriás madár, szerencsétlenségünkre, Quimbot szemelte ki támadásra célpontjául. Quimbo felismerte a fenyegető veszedelmet, s nyomban biztosságba helyezte két csupasz lábát, lovának a hátán.

- Mynheer, Mynheer, - ordított - a struc fel akarja falni Quimbot! A struc éhes! A struc nyelje el a lovat, de nem Quimbot!

A megtámadott Quimbo ordítozása még bátrabbá tette a madarat, amely minden áron el akarta kapni csőrével a kaffer lábait. Minthogy azonban Quimbo mindig a ló túlsó felére kapta a lábait, a struc végül a brabantit támadta meg, amelynek a harcias madár erélyes csőrvágásai oly kevéssé voltak inyére, hogy nehézkessége dacára is mind a négy lábát felkapta a levegőbe és Quimbot azzal a veszedelemmel fenyegette, hogy ledobja a hátáról az ellenség lábai elé.

- Mynheer, mentsd meg Quimbot! Mynheer, segíts a szegény Quimbon! Quimbo nem fog ízleni a strucnak, ó, ó! Mynheer, lődd agyon a strucot, de, Mynheer, ne találd el Quimbot, mert Quimbo mindjárt meghal!

Kees Uys hiába próbálta a madarat megnyugtatni. A kövér paripa szakadatlanul a magasba rúgott, hol a mellső, hol a hátsó lábaival, és nyerített fájdalmában; a kaffer bömbölt; a kutyák megint ugatni kezdtek, s a leopárd a láncát rángatta és úgy ordított, hogy az ember igazán szorongani kezdett belé. Egyszerre csak kikiáltott valaki a nyitott ablakon, s ezek a szelid és félvad állatok nyomban engedelmeskedtek.

- Rob, vissza! - kiáltott Mietje, és a madár nyomban otthagyta a lovat, hogy az ablakhoz siessen, amelyen bedugta a fejét, hogy úrnője megsimogassa.

Igy aztán nemcsak Quimbo szabadult meg ép bőrrel, hanem mi sem voltunk kénytelenek erőszakot alkalmazni az egyébként bizonyára barátságos madárral szemben.

Néhány odasiető hottentotta gondjába vette a lovainkat; azután beléptem Uys-szal a lakásba; ahol Mietjén kívül egy idősebb nőt találtunk, aki, gondosan takarókba burkoltan, egy karosszékben ült. Mietje bejelentett már bennünket és a beteg rendkívül szívesen fogadott engemet is.

- Jeffrouw Soofje, ez a Mynheer Hollandiából jön, - jegyezte meg Kees Uys.

- Még pedig Zeelandból, - tettem hozzá.

- Zeelandból? - kérdezte a beteg. - Én nem ismerem Zeelandot; de a férjem atyja ott született. Sokszor írt oda, de végül aztán nem kapott többé választ. Ismeri Storkenbeeket Zeelandban?

- Egy álló hetet ott töltöttem, mint a van Helmers-család vendége.

- Helmerséknél? - kérdezte, fájdalmai és rendkívüli testessége ellenére is nagyon élénken a beteg. - Hiszen ezek rokonaink! Nem beszéltek van Helmers Lukácsról?

- Nagyon gyakran, Jeffrouw. Arra kértek, hogy keressem fel önöket és adjam át ezt a levelet, ha sikerül önökre rátalálnom. Ők is több ízben írtak, anélkül, hogy választ kaptak volna. Úgy látszik, hogy a postai viszonyok az angol invázió idejében nem a legjobbak voltak.

- Levél Storkenbeekből? Adja ide gyorsan, Mynheer! Mietje majd felolvassa, amíg önök amott falatoznak egyet. Üljenek asztalhoz és lássanak hozzá. Vadhúsunk, sajnos, nincs, mert Jan már tegnapelőtt óta nincs itthon és leopárdra vadászik.

A »leopárd« szót úgy megnyomta, hogy azt kellett hinnem, ennek a szónak valami különös jelentősége lehet, főként, mert ugyanakkor sajátságos, sokatmondó pillantást is vetett Uysra. Talán a »leopárd« szó alatt egészen mást kellett érteni, mint azt az ismert macskafajta ragadozót, amely gyakran előfordul a gyarmatban, s amelyet buzgón vadásznak, mert sok kárt okoz a nyájakban?

Uys erre a ki nem mondott kérdésre egy megjegyzéssel felelt, amelyet a beteg asszony szavaira tett:

- Vele akartam menni, de nem érkezhettem meg idejében, és mihelyt a lovam jóllakott, utána is megyek. Különben ez a Mynheer nem barátja az angoloknak, tehát nyíltan beszélhetünk előtte, Jeffrouw. Jan egyedül távozott?

- Egyedül.

- Klarfontainbe?

- Azt mondta, hogy odamegy, Baas Uys.

- Nem mondta, ki lesz ott?

- Van Raal, Zingen, Veelmar és van Hoorst, azokon kívül, akik kísérik őket.

- Hiszen akkor a kapitányok mind együtt vannak. Mi van Freed up Zoommal?

- Az a hír, hogy talán ott lesz. Ezt külön is közölnöm kell magával.

- Valóban? - kérdezte Uys gyorsan. - Akkor elhozza magával azt az embert is, akire szükségünk van, hogy Szikukunit ártalmatlanná tegyük, és én sem maradhatok el semmiképpen erről az összejövetelről. Meddig akarnak rám várakozni?

- Négy napig, mától számítva.

- Ez elég. Tudnia kell ugyanis, Mynheer, - fordult hozzám, - hogy döntő ütközetre készülünk a kafferek ellen. Békét kötöttünk ugyan velük, de Szikukuni nagyon is nyughatatlan és vérszomjas; nem állja a szerződést, egyik gyarmatost a másik után megtámadja, pusztítja az országot hordáival, és támogatják őt ebben az angolok is, akik fegyvert és lőszert szállítanak neki és nem gondolják meg, hogy ezzel olyan ragadozó állatot erősítenek, amely előbb-utóbb őket is meg fogja rohanni. Nem akar eljönni velem az összejövetelre? Csupa igazi afrikanderral fog találkozni és talán egy kafferfőnökkel is, aki valamikor olyan híres lesz, mint Szikukuni, aki odalent a hegyek mögött összevonja a zuluit, hogy, amint értesültem, nagy hadjáratot indítson a búrok ellen.

Ez a meghívás minden bizonnyal csábító volt rám nézve, de Jeffrouw Soofjéra való tekintettel mégis vissza kellett utasítanom.

- Mikor indul? - kérdeztem tehát.

- Mihelyt jóllaktam itt.

- Akkor én, sajnos, nem kisérhetem el. Jeffrouwnak orvost ígértünk és szavunknak kell állnunk, Mynheer.

Méltányolta nézetemet és aztán behatóan és azzal a kényelmességgel, amely az igazi evőt jellegzi, hozzálátott a felszolgált ételekhez, amelyek oly mennyiségben tűntek el csillogó fogai között, hogy én az ő helyében bizonyosan belepusztultam volna.

Ezalatt Mietje felbontotta és felolvasta a levelet. A leánykának bizonyára nem volt más tanítója, mint gyámszülei; csodálkoztam tehát készségén, amellyel a nagyon is elmosódott levelet kibetűzte, és Jeffrouw Soofje is észrevette, hogy a leányka milyen kedvező benyomást tett rám.

- Igen, - szólt a felolvasás után, - Mietje jobban olvas, mint Jan, pedig ez négy évvel idősebb és Baas Uysnak a szárnysegéde! Mietje megboldogult férjemtől tanulta ezt, aki nagyon okos ember volt. Mióta megölték őt a kafferek, Jan meg én nem nyugszunk meg addig, amíg Szikukuni nem bűnhődik.

Kees Uys, miután ebédjét befejezte, felállt és a puskája után nyúlt.

- Most megyek, Jeffrouw. A köszönetet későbbre hagyom, mert természetes, hogy Jant én is visszakisérem. Öntől, Mynheer, pedig nem búcsuzom, mert remélem, hogy itt találom még!

- Mynheer nem fog oly gyorsan itthagyni bennünket, - szólt a beteg kérő hangon, félig Uyshez, félig hozzám fordulva. - Isten önnel, Baas Uys, remélem, nemsokára azt halljuk, hogy végeztetek Szikukunival!

Kezet nyujtott neki, Uys pedig Mietjének és nekem nyujtott kezet, mikor kikisértük őt. A leányka künn maradt az udvaron; én egyedül tértem vissza a szobába.

Jeffrouw Soofje elmondta most, hogy mi baja van, és én arra a meggyőződésre jutottam, hogy elhanyagolt katarrhusa van csupán, amely kezdett már veszedelmessé válni. Szerencsére volt kis utigyógyszertáramban megfelelő szer, amelyet bevétettem a beteggel, mielőtt meghagytam neki, hogy feküdjék le. Ehhez segítségre volt szüksége a testes nőnek, kimentem hát Mietjeért. Mietje nem volt sehol az udvarban. Megkérdeztem egy hottentottától, aki az istállóból jött ki, hol van Mietje. Ujjával a ház mögé mutatott.

- Mietje ott van és tanítja a kis gyerekeket, - felelte.

- Tanítja? - kérdeztem meglepetve.

- Tanítja! - felelte büszkén. - A kis gyerekek és a nagy khwekhwenak^[58] sokat tanulnak tőle - számolni, olvasni, írni és imádkozni. Mietje jó, Mietje nagyszerű tanító!

A jelzett irányban mentem és csakhamar hangos beszédet hallottam. Bokrokkal szegélyzett kis tisztáson ott ült a leány, s körülötte apró fiuk és lányok, két csoportra osztva. A beosztásnak nyelvi oka lehetett, mert úgy a bőr szinéből, mint az arcvonásokból nyomban láttam, hogy az egyik csoport csupa hottentotta gyermek, a másik csoport pedig csupa kafferivadék. Mietje éppen az előbbi csoporttal foglalkozott, és észrevettem, hogy hittant tanulnak.

- Most imádkozni fogunk. Tegyétek össze a kezeteket! - parancsolta Mietje, s ő maga is engedelmeskedett a saját parancsának.

A gyermekek összetették kis, sárgásbarna kacsóikat.

- Most!

Mietje fölemelte összetett kezét és felharsant a kórus:

»Sida tib, hommi na hab, sa ons anu-annuhe!«

A kicsikék megható ájtatossággal végigimádkozták a Miatyánkot. Mietje azután a kaffer gyermekekhez fordult:

- Most rajtatok a sor!

Ez a csoport is összetette kezeit. Mietje megint jelet adott:

- Most!

A gyermeki kórus rákezdte:

»Bawo wetu o sezulwini, malipatwe ngobungewele igama lako.«

- Igy! - dícsérte meg Mietje a kicsinyek tanulékonyságát és áhitatát. - Most pedig úgy, mint este és reggel kell odabenn imádkoznunk Jeffrouw Soofjénél. Valamennyien egyszerre - most!

Úgy a kaffer, mint a hottentotta gyermekek hollandus nyelven imádkoztak:

»Onze vader, die in de hemelen ziit, uw naam worde geheiligt.«

Láttam és hallottam, hogy jámbor, istenfélő házba jutottam, és sajnáltam, hogy az oktatást meg kell zavarnom. Mietje nem vett észre mindjárt és most egy kissé megzavarodott, mikor kiléptem a bokrok közül, hogy arra kérjem őt, siessen az anyjához.

Én is elkisértem, miután a gyermekeket elbocsátotta. A főépület homlokzatoldalán két vadmacskabőrt vettem észre, amely kifeszítve lógott az egyik ablak alatt.

- Úgy látszik, ez az állat gyakori errefelé, - jegyeztem meg.

Mietje bólintott:

- Fönt az erdőben gyakran találkozik velük az ember, Mynheer, és néha veszedelmes is rájuk lőni. Az első, amelyet eltaláltam, csúnyán bánt velem, mert csak megsebeztem, és ha nincs nálam a késem, akkor most valószinüleg nem élnék már.

Ámulva néztem rá.

- Hát maga fegyverrel is tud bánni? - kérdeztem tőle.

- Jan megtanított rá, mert ő azt hiszi, hogy ezen a tájon jó, ha az asszonyok és leányok is tudják a fegyvert használni.

- Hol az erdő?

- Ha a völgyön végigmegyünk s a magaslaton jobbra átkelünk, látszik az erdő.

Az erdő ritkaság ezeken a vidékeken, s minthogy egyelőre nem volt más dolgom, rákiáltottam a szolgámra, aki tisztes távolban állt a leopárdtól és kiváncsian nézte a bosszusan ráhunyorgató állatot.

- Quimbo, elláttad a lovakat?

- A lovak ettek és ittak, Mynheer, - felelt Quimbo. - Quimbo szorgalmas volt és már szintén evett!

- Akkor fogd a fegyvereidet. Elmegyünk az erdőbe!

Bementem a szobába a puskámért és közöltem a két nővel tervemet. Figyelmeztettek rá, hogy az erdőben sok a mérges kígyó, és egy hottentottát akartak mellém adni vezetőül. Ezt visszautasítottam és elhagytam a házat.

Quimbo teleaggatta magát a fegyvereivel és nagyon vállalkozó arcot vágott.

- Mynheernek van puskája; Mynheer agyon fog lőni. Mit fog agyonlőni a Mynheer?

- Elefántokat, - feleltem a legkomolyabban.

A kaffer nagyot ugrott oldalvást és rémülten nézett rám.

- Elefántokat? - Ó, Mynheer meg fog halni és Quimbo is meg fog halni! Az elefánt vastag; az elefántnak nagy a szája.

- Jó, hát akkor majd keresünk egy oroszlánt!

Quimbo erre megállt ijedtében.

- Mynheer oroszlánt akar keresni? Ó, ó, az oroszlán még gonoszabb, mint az elefánt; az oroszlán megesz minden állatot és minden embert; az oroszlán megeszi az angolt, megeszi a hollandust, megeszi a koikoibot^[59] megeszi a kaffert, megeszi a Mynheert és megeszi Quimbot is. Mit csináljon Quimbo, ha az oroszlán megette? Quimbo szép asszonyt akar feleségül venni; Quimbot nem szabad az oroszlánnak megenni!

Ez ujság volt nekem. Sehogysem tudtam a derék kaffert mint tisztes családapát elképzelni és ezért megkérdeztem:

- Micsoda? Házasodni akarsz?

- Quimbo házasodni fog!

Önérzetesen jelentette ki ezt, s melléje olyan arcot vágott, mintha a legnagyobb elismerést várná tőlem.

- Úgy! Aztán kit akarsz feleségül venni?

- Quimbo elveszi a szép Mietjét!

Csaknem felkacagtam. Tehát Mietjét éri az a nagy szerencse, hogy Quimboné lehet!

- Miért Mietjét? - kérdeztem tőle.

- Mietje jó volt, mikor Quimbo leesett a lóról; Mynheer Uys fel akarta vágni Quimbot, de Mietje sajnálta Quimbot; ezért Mietje lesz Quimbo felesége.

- Megmondtad már Mietjének?

- Nem. Quimbo nem beszélt még Mietjével.

- Hát tudod, hogy Mietje hozzád akar menni?

- Quimbo tudja! Mietje Quimbonak a felesége lenni, mert Quimbo szép, Quimbo jó és Quimbo nagy és vitéz harcos!

Ez persze csupa olyan kiváló tulajdonság volt, amelyről, sajnos, egyelőre nem tudtam. Nem vettem a lelkemre, hogy a szép, jó és vitéz vőlegényjelöltet felrázzam boldogító illuziójából és ezért abbahagytam a beszélgetést és úgy előrerúgtattam, hogy Quimbo alig győzött követni.

A völgy egyre jobban szűkült fölfelé és ott végződött, ahol a forrás kibuggyant a földből. Csakhamar felértünk a völgy szegélyének a tetejére, amelyen jóval túlemelkedett még a szomszédos hegy; végigsiettünk ennek a lejtőjén és kis vártatva megpillantottuk az erdőt, amely a túlsó mélyedésben kezdődött és aztán jobbra és balra szétterjedt a földjével, ameddig csak elláthattunk a szemhatáron.

Mialatt tovább haladtunk, úgy rémlett, hogy friss nyomokat látok, mintha valaki előttünk nem sokkal erre járt volna. Egyetlen jellegzetes nyomot sem láttam, sem pedig folyamatos, világos csapást, de a gyakorlott szem figyelmét nem kerülhette el egy pár csalhatatlan jel, amely itt-ott mutatkozott a durva szemcsés fövenyben. Bár az illető a majorságból való is lehetett, mégis nagyon feltünőnek találtam ezt a nyomot, anélkül, hogy alapos okom lett volna rá. Végül megszűntek a nyomok a sziklás talajon, amelyen most haladtunk, s minthogy különös okom nem volt rá, nem is kutattam tovább a nyomokat.

Bejutottunk az erdőbe.

Hatalmas szálfaerdő volt. A fák törzsei közül faalakú harasztok nyujtogatták a magasba pálmaszerű legyezőiket. Az erdő szélén rinocéruszcserjék voltak, amelyek közül kivilágított a mezembryanthemum, oxalis- és pelargonium-félék eleven zöldje. A talaj szárazsága és egyhangúsága mellett is a Fokföldnek sajátos és dús flórája van, amelynek a fajait tizenkétezerre becsülik. Ha azokon a vidékeken, ahol van valamelyes víz, gyökeret vert egyszer a vegetáció, akkor a rendkívül kedvező éghajlat következtében csakhamar rendkívül buján tenyészik, éles ellentétben a víznélküli területrészek kopár pusztaságával.

Mikor beléptünk az erdőbe, rögtön egy kis páviánfajtának, a Cercopithecus Erythropygának egy családja fogadott bennünket, amelynek tagjai a Fokföld egyedüli négykezüi. Mulatságosan fintorgatták felénk az arcukat, és Quimbo ugyancsak eleven arcfintorgatással viszonozta üdvözletüket. Jobbjában a buzogánnyal, baljában a hajítódárdával, úgy baktatott utánam, mintha attól félne, hogy minden pillanatban kironthat a fák közül és ránk támadhat egy elefánt vagy egy oroszlán. Sajnos, egyik állattól sem kellett félnünk, mert évről-évre ritkábbak lesznek s a telepesek üldözése elől csakúgy, mint a víziló és az orrszarvú, az északibb erdőségekbe húzódnak vissza.

Ennek az erdőnek legdúsabb zoologiai kincsei a madarak voltak, amelyek nagy számmal és nagyféleségben sürgölődtek a fák ormain és semmiképp sem zavartatták magukat. Ebből azt következtettem, hogy idáig ritkán tévedt csak el emberi láb, és ha el is tévedt, többnyire békés szándékkal járt.

Inkább derekasan ki akartam csak járni magamat és nem volt semmi határozott vadirtó szándékom; de azért folyton lövésre készen álltam és megfigyeltem minden neszt.

Igy kószáltunk ide-oda már egy óra óta, amikor egyszerre csak nem nagy távolságból lövést hallottam.

- Hallod, Mynheer? - kérdezte Quimbo, miközben nagyon megütődve fölemelte a mutatóujját.

A hang irányában figyeltem és csakhamar újabb lövést hallottam.

- Ó, még egyszer lőttek! Az egyik ember agyonlövi a másikat; két abantu van itt, két ember, és agyonlövik egymást!

Énnekem nem ez volt a véleményem, mert a két lövés egy és ugyanazon puskából eredt, amit a gyakorlott fül a lövés hangjából világosan megállapíthatott. Nesztelenül akartam tovább lopózni, hogy az ismeretlen lövöldözőt titkon megfigyelhessem; de csakhamar kénytelen voltam siettetni a lépteimet.

- Help, help! Oh, woe to me! - hallottam, hogy egy aggódó hang hangosan segítségért kiált.

Angolul kiáltott. Egy fehér ember veszedelemben volt tehát, s ezért oly gyorsan törtettem keresztül a sűrü haraszton, amint csak telt tőlem. Már néhány pillanat mulva félig komoly, félig nevetséges látvány tárult elém. Egy kidöntött, és a szomszédos fáknak ferdén nekitámasztott sárga eperfa mohával borított törzsén hosszú, száraz emberi alak kuporgott s megfordított puskája agyával védekezett egy hatalmas vadkan ellen, amely a hátulján meg volt sebesítve, s haragosan röfögve és dühösen lökdösődve próbálta a rögtönzött várat meghódítani.

Fölemeltem a puskámat, de éreztem, hogy Quimbo megragadja a karomat.

- Ó, Mynheer, ne lőjön! Quimbo szereti a szép disznót; Quimbo megöli a disznót!

Három ugrással a vadkan mögé került, amely oly dühhel támadott, hogy új ellenségét észre sem vette. Quimbo oly erővel hajította bele dárdáját a vadkan mellső lábai mögött az oldalába, hogy a kemény, törhetetlen fa benyomult mélyen a szív tájékába. Az állat egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután véres habot hányva, amely a lándzsadobás pompás voltát bizonyította, a kaffer ellen fordult. Ez azonban, hogy az agyarak elől kitérjen, oldalt ugrott és ütésre emelte rövid, súlyos buzogányát. Hatalmasan lesújtott a buzogány a vadkan fejére, s az állat nyomban a földre rogyott. Egy második csapás teljessé tette a győzelmet, amely alig egy percnek a műve volt. A küzdelem hőse magasra emelte a buzogányát és hangos diadalordítást hallatott.

- Mynheer, látja! A disznó halott, nagyon halott. A disznó nem eszi meg az embert, hanem Quimbo eszi meg a disznót!

Kirántotta dárdáját az elejtett vadból és megragadta a kését, hogy azonnal felmesse a vadkant. A válságos helyzetéből megszabadított idegen pedig letolta végtelen hosszú végtagjait a fatörzsről és kinyujtózott, mintha rémes álomból ébredne.

- Hail, Sir, a segítség éppen jókor érkezett! Ez a barom, damn it, olyan udvariatlan volt, hogy egy úriember sehogysem férhetett meg vele!

Ez az ember mindenesetre angol volt. Hirtelenszőke fején, amelynek arcrészét két óriási pofaszakál ékesítette, magas, sisakszerű és orrszarvú bőréből készült süveget viselt; sovány testét rövid, kockás zubbony és éppen olyan nadrág födte, amelyre két nemezkamásli volt rágombolva, s ez alól nyult ki vékony, hosszú lába. Száraz ujjai görcsösen szorongatták még mindig a kétcsövű fegyver kilőtt csöveit; baloldalán bőrtokban, kosármarkolatú hosszú szablya lógott és vékony derekára csavart shawljából két késnek a fanyele és három óriási lovaglópisztolynak az agya kukucskált ki.

- Sir Hilbert Grey, - mutatkozott be, miközben leirhatatlan kézmozdulattal felszólított, hogy én is ezt cselekedjem.

- Mi hozza önt erre a vidékre, Sir? - kérdeztem, miután megmondtam nevemet.

- Fontos ügyek, Mynheer, amelyeket semmiesetre sem árulhatok el, mivelhogy ön hollandus.

- Nem hollandus vagyok, hanem német, Sir, és sétálok csak egyet a Fokföldön. De ha megengedi, mi dolga van ennek az állatnak az ön fontos ügyeivel?

- Ennek a sárkánynak, ennek a Cerberusnak? Stand off! Semmi a világon. A fák között járkáltam, hogy megemésszem az ürüt, amelyet megettünk, s eközben összeakadtam ezzel a szörnyeteggel...

- Amely önt akarta megemészteni, - szóltam közbe nevetve. - De apropos, Sir, mit gondol, hol kell egy vadkant eltalálni?

- Pshaw! Hiszen ez a sárkányféreg nem akart megállni, mikor rácéloztam. Higyje meg, nagyon jól tudom, hogy hová kell a fegyvert tartani és éppen ezért csak egyszer lőttem a levegőbe, míg egy német kétszer lőtt volna oda!

- Meglehet, ha a cél a levegő lett volna. Ha megengedi, Sir, kik azok, akikkel együtt az ürüjét elfogyasztotta?

- No, no! Ehhez semmi köze. Hívja el ezt az embert a vadkantól; a vadkan az enyém. Azután Isten áldja!

- Azt hiszi, Sir Hilbert Grey? - kérdeztem és hozzátettem:

- Ez a vadkan a szolgámé, mert ő ölte meg, és az a jog, amelyet ön a lövésével szerzett, igazán átengedhető azért a tényért, hogy ő megmentette az ön életét.

- Fudge! Én azt állítom, hogy ez a disznó az én tulajdonom és meg fogom...

- Semmit sem fog ön! Ha két civilizált nemzet fiai találkoznak ilyen messzi idegenben, akkor barátságosabban szoktak viselkedni, mint ön teszi, Sir Hilbert Grey. Azt kívánja, hogy menjek tovább az utamon. Jó, megfogadom a szavát, de az utam egyenesen odavezet, ahová az öné: arra a helyre, ahol a nemes ürüt elfogyasztották. Itt joga, sőt kötelessége mindenkinek számontartani, ki van a közelében és ha ebben gátolni akarják, akkor egyszerüen az erősebb joga dönt: Hajlandó elvezetni engem a társaihoz, vagy sem?

A jó ember nagyon zavartan nézett le rám.

- Nem szabad, Sir, mert nem szabad megtudnia senkinek, hogy itt vagyunk.

Határozatlan gyanumat az angol viselkedése éppenséggel nem oszlatta el. Mi keresnivalója volt neki ezen a tájon, ahol tudomásom szerint csak egyes hollandi búrok laktak, akik valósággal ellenségei voltak az angoloknak? Az angol kormány titkos kiküldöttje semmiesetre sem lehetett; hiszen ennél sokkal értelmetlenebb volt és mit is keresett volna ilyen minőségben éppen ebben az erdőben? Bár Kees Uys azt mondta, hogy túl a határhegyeken gyülekeznek a zuluk... tisztán kellett látnom, így szóltam hát:

- Kinek nem szabad megtudnia. Sir? A hollandusoknak, vagy nekem sem, aki idegen és semleges vagyok?

- Senkinek sem!

- És ha én mégis tudnám már?

- Ön? Impossible, lehetetlen!

- És mégis! Kafferek a társai!

Nyomban észrevettem rajta, hogy fején találtam a szöget, bár kerülő választ adott:

- Kafferek? Téved, Sir! Ugyan, hol látta volna őket?

Quimbo elkészült a munkájával és kiváncsian várta a ránézve érthetetlen beszélgetés eredményét. Odafordultam hozzája:

- Hadd itt egyelőre a vadkant. El kell kisérnünk ezt az embert!

- Quimbo hagyja itt a disznót? Ó, ó, Mynheer, Quimbo szereti a szép disznót; Quimbo vinni fogja a disznót, és Mietje meglátja majd, hogy Quimbo szép és vitéz!

- A tied lesz, de csak később, mert...

Nagy zörgés támadt mögöttem. Megfordultam... Sir Hilbert Grey megragadta az alkalmat és a bokrok közé ugrott. Nagyon komoly oka lehetett rá, hogy társaival együtt föl ne fedezzék, de természetesen elszámította magát. Eszem ágában sem volt üldözni őt; hiszen csak egy pillanatra ugorhatott meg előlem; nagy lábai csalhatatlan nyomokat hagytak maguk után. A nyomok titkos követése közben Quimbonak nem vehettem hasznát; ezért rövid tünődés után megengedtem neki, hogy visszatérjen a majorságba. Azt persze rá kellett hagynom, hogy hogyan szállítja magával a zsákmányát.

Arrafelé fordulva, amerre az angol menekült, olyan csapást találtam, amelynél világosabbat nem is kívánhattam volna. Sir Hilbert Grey mindenesetre nagyon járatlan volt abban, hogy miképpen kell mozogni az embernek oly területen, ahol ezerféle veszedelem fenyegeti és arra sem gondolt, hogy én majd gorillalábai nyomán fogom őt üldözni.

Eleinte ő maga sem tudta, merre kell menekülnie, mert a nyoma jobbra-balra kanyargott ide-oda, és csak jóval később haladt egyenes vonalban. Jó félóra mulva egy mélyedés szélére jutottam, amely felső része volt egy innen lefelé lejtősödő völgynek, s amelyben egy forrás bugyogott ki, hangosan csörgedezve, két homokkő közül.

Odalent ült a víz mellett Sir Hilbert Grey, és körülötte négy kaffer, akiket harci felszerelésükről zuluknak ismertem föl. Mi dolguk volt itt és miért kerültek össze az angollal? A földön hevert még három gazdátlan pajzs, annak bizonyságául, hogy a kafferek heten vannak és közülük hárman valami okból eltávoztak. Az egyik pajzs structolldísze és a távolabb legelésző nyolc ló arra vallott, hogy nem közönséges kafferekről van szó.

Az angol élénken beszélt a vadakkal, de még ha megértettem volna is a kafferek nyelvét, akkor sem jutott volna eszembe, hogy kihallgassam őket, mert fontosabb tennivalóm volt. Itt a kaffertábor a gyanus angollal, amott a majorság, amelyet csak egy fiatal leány őriz és a három távollevő vad, köztük a legelőkelőbb is... mindez elegendő ok volt rá, hogy nyomban visszasiessek.

Mi minden nem történhetett hosszú távollétem alatt és amíg most hazaérkezem! Minden lelkifurdalás nélkül végigosontam a völgy peremén a lovakhoz. Hirtelen támadt aggodalmam azt súgta, hogy meg kell szereznem az egyik lovat, akár lopásnak mondható is ez, akár nem. Nem lett volna nehéz lóra pattannom és elvágtatnom, de akkor megláttak és üldöztek volna, úgy hogy a majorság veszedelmét növeltem volna még, ahelyett, hogy csökkentettem volna. Tervem megvalósítását mennél később kellett észrevétetnem, s ezért a völgy görbületét felhasználva, a legtávolabbi lóhoz akartam lopózni, bár nem ez volt a legjobb, de úgy állt, hogy a kafferek nem láthatták.

Elfogtam előle a szelet, a haraszt között alig öt lábnyira megközelítettem s a következő pillanatban a nyeregben ültem. A meglepett állat nagyot horkant és felágaskodott, de gyorsan elkaptam a kantárszárát, talán szokatlanul erősen megnyomtam a combommal, és lefelé irányítottam a völgybe, hogy ott, a majorság felé kanyarodva, kivágtassak az erdőből és feljussak a hegy tetejére.

Nem is jutottam el még ennyire, mikor Quimbot észrevettem. Erős faágakból saroglyafélét tákolt össze, a vadkant ráfektette és saját magát igavonó állat gyanánt a saroglya elé fogva, verejtékezve húzta föl a hegyre a terhet. Nagyon megörült, mikor meglátott, de éppúgy el is csodálkozott azon, hogy lóháton ülök.

- Mynheemek lova van? - kérdezte. - Ó, ó, a ló jó; a ló húzni fogja a disznót Quimbo helyett!

És nyomban kiállt a saroglya elől, hogy fontos fölfedezését valóban hasznosítsa; de én visszautasítottam:

- Ki fogja megenni a disznót? A ló vagy Quimbo? Aki megeszi, az cipelje is! Nem adhatom oda a lovat, mert szükségem van rá. Ott az erdőben fegyveres zuluk vannak és a majorságban is lesz egy pár közülök. Oda kell sietnem, hogy megakadályozzam a szerencsétlenséget. Vigyázz magadra te is és siess, hogy mielőbb biztos helyre érj!

- Zuluk vannak Mietjénél? Ó, ó, Quimbo ugrani fog és a disznó is ugrani fog, hogy gyorsan ott legyünk a jó, szép Mietjénél! Quimbo agyonver minden zulut!

Csakhamar megláttam odalent a majorságot. A hepehupás lejtőn lefelé is az eddigi gyorsasággal vágtattam a kert hátsó része felé. Ha meg akartam volna kerülni a kertet, hogy az elülső kapuhoz jussak, sok időmbe telt volna; egyenesen a sövénynek tartottam tehát és átugrattam rajta. De az ugratás nem ment olyan simán, mint óhajtottam. A gyors lovaglás közben nem használhattam a kengyelvasat, mert nagyon alacsonyan lógott és nem értem rá magasabbra csatolni. Az egész nyergezésből is azt következtettem, hogy a hosszúlábú Sir Hilbert Grey lován ültem. Mikor átugrattam a sövényen, az egyik kengyelvas beleakadt a sövénybe, a szíj elszakadt, s ló és lovas bukfencet vetett. A következő pillanatban megint talpon voltunk; a veszedelmes bukás nem ártott egyikünknek sem; otthagytam a lovat és a kerten keresztül a lakóház felé siettem.

Útközben találkoztam az egyik hottentottával.

- Van valaki Jeffrouw Soofjénél? - kérdeztem tőle.

- Ó, Mynheer, - felelte rémülten, - zuluk vannak a házban - három zulu. A nagy főnök is itt van!

Nem kérdezősködtem tovább, hanem a tornácra léptem, ahol hangos szavak hangzottak ki a szobából. Az ajtót kinyitva egy kissé, három kaffert láttam, akik közül kettő a bejárás közelében állt, míg a harmadik a szoba közepén állt és éppen karonragadta Mietjét. A háziasszony halotthalványan a hálószoba ajtajához támaszkodott; gyámleánya miatt való aggodalmában felkelt az ágyából és csak a legszükségesebb pár ruhadarabot kapta fel magára.

- Itt lakik Jan van Helmers? - kérdezte a főnök tört holland nyelven. - A búr van het Roer; aki zulukra lőtt; meg kell halni neki és meghal az asszony is!

- Nem fog meghalni, hanem eljön, hogy bosszut álljon értünk! - felelt bátran a leányka.

- Meg fog halni és meghal az asszony is, de te nem! Itt a kígyófog, azért nem halsz meg, hanem eljössz Szikukunival, hogy a gonosz Szomit megbüntessük! - tette hozzá, egy kígyófogakból készült láncra mutatva, amely a leányka nyakában lógott. - Honnan való ez a zsinóros kígyófog?

- Az anyámtól.

- Hol az anyád?

- Meghalt; elpusztult a Kalaháriban.

- Ó, Szikukuni most már mindent tud! Szomi feleségének volt ez a kígyófoga; Szomi felesége a gyerekkel Kalaháriba menekült; az asszony meghalt, a gyereket elvette a búr és a kígyófogat is. Itt áll Szomi gyereke és eljön Szikukunival a zulukhoz; de a búr meghal és az asszony is!

Intett két társának; ezek odaléptek Jeffrouw Soofjéhez és kést rántottak elő. Mietje felkiáltott és szabadulni akart; de az erős főnök úgy megszorította a karját, hogy belekékült. Zulu nyelven rövid, rámnézve érthetetlen parancsot adott, de nyomban megértettem, mit mondott, mert a két másik zulu fölemelte a kését. Puskámat már előbb fölemeltem; gyorsan egymásután eldördült két lövésem és a szobában háromszoros kiáltás harsant föl. A füstön keresztül nyomulva, ráemeltem puskatusomat Szikukunira. A főnök, a leányt tartva még mindig a baljával, villámló szemekkel állt előttem; kígyóbőrkötő és leopárdbőr-fültakaró díszítette a fejét, amelyen öt structoll és egy kafferkarvalytoll lengett. Herkulesi tagjai csupaszok voltak, csak az ágyékát borította strucpehelyből készített kötény és széles válláról fehér tehénfarkakból összevarrott kis köpeny lógott alá. Tudtam, hogy puskaagyam ütése mindig halálos volt, de nem vettem számításba a mennyezet alacsonyságát. A puskám fennakadt az egyik gerendán és a kafferkirály villámgyorsan kihasználta helyzetemet. Rövid buzogányát meglendítve fejbe vágott, úgyhogy nyomban leroskadtam.

Szerencsére, mint nyomban kiderült, csak néhány másodpercig voltam eszméletlen. A nőket fenyegető veszedelem villamos hatása alatt feltápászkodtam. Egy pillantás a környezetre megérttette velem, hogy Szikukuni Mietjével együtt távozott; a két kaffer szétlőtt koponyával ott feküdt a földön Jeffrouw Soofje mellett, aki sértetlen maradt ugyan, de a rémület következtében elájult.

Nem törődve a sajgó fájdalommal, amely agyamat összenyomta, felkaptam a mellettem heverő puskát és kiugrottam az udvarra. Ott a hottentották üvöltő félelem- és dühordítása fogadott.

- Mietjét elvitte a kaffer! - kiabálták. - A főnök elvitte Mietjét, ó, ó!

- Merre mentek? - kérdeztem rémülten.

- Ott, ott nyargal a főnök!

Az épület sarka felé mutattak. Arra felé siettem és láttam, mi történt a gondolat sebességével. Szikukuni kihurcolta magával Mietjét az udvarra és ott észrevette a hosszú angolnak a lovát, amely időközben a kertből előrejött az udvarba. Rápattant a ló hátára, a leánnyal együtt, kimenekült a kapun és kívül megkerülve az udvar sarkát, a magaslat felé igyekezett, ahonnan én az imént levágtattam.

Megmértem szemmel a távolságot kettőnk között és két töltény után nyultam.

- A lovaimat, gyorsan, gyorsan!

- Lovat a Mynheernek, gyorsan, gyorsan! - ordították körülöttem és valamennyien az istállóba rohantak, lökdösődve.

Soha életemben nem töltöttem még ilyen gyorsan; megfeszült minden idegszálam és mégsem volt szabad megrezzennem se, mert minden a lövésemtől függött. Bizonyos voltam mindig a lövésemben, de most, tekintettel izgatottságomra és fájó fejemre, a kerítésre tettem a puskám csövét. A lónak mégis megártott valamelyest a zuhanás, mert a főnök erőltetése ellenére is igen lassan vágtatott. Semmiesetre sem volt szabad tétováznom; mert a szökevény pár perc mulva kiér minden bizonnyal a puskám köréből. A fejem mintha csavarban lett volna; céloztam, de elhomályosodott a szemem; láttam, hogy Mietje minden erejével védekezik Szikukuni ölelése ellen, de hasztalanul; csak a lóra volt szabad céloznom és ezért úgy kellett eltalálnom, hogy azon nyomban összeroskadjon. Egyszerre csak - egy rövid pillanatra - tisztán látott a szemem és ugyanakkor a hosszú angol lova egy kissé oldalt fordította a fejét, úgy hogy láthattam a fülét és a fületövét Szikukuninak az alakja előtt; nehéz és rendkívül veszedelmes célpont volt ez a négy-öt négyzethüvelyknyi lófej ilyen távolságból, de egy pár ugrás mulva golyóm nem érheti már el a lovat. Elsütöttem a puskát és - ime, láttam, hogy leroskadnak - találtam.

- Ki a lovakkal! - kiáltottam, minthogy az izgatott népség sehogysem tudott velök az istállóban boldogulni.

- Mynheer agyonlőtte a kaffert, ó, ó! Nézzétek! - ordított az egyik, a sövényhez szaladva és a magaslat felé mutogatva.

A többiek nyomban ott termettek mellette, s így hely támadt a lovak számára, amelyek most nyergeletlenül kirohantak az istállóból. Új töltényt dugtam a kilőtt csőbe, felugrottam a lovamra és Quimbo brabantiját kantárszáron ragadtam. Láttam, hogy Quimbo jön lefelé terhével a magaslatról és erre építettem a tervemet.

- Menjetek be Jeffrouwhoz; ott fekszik a szobában! - parancsoltam rá a kafferekre és hottentottákra, s azután kivágtattam a kapun és megkerültem a majorságot.

Ha már az előbb az erdőben is csodálkoztam rajta, hogy Quimbo milyen bátran végzett a dühös vadkannal, most újabb példáját láthattam férfiasságának. Mintha csak alkalomra lett volna szüksége mindig a bátorságának.

Lefeléjövet meghallotta a lövésemet, látta a lerogyó lovat és a kaffert, és Mietjét is megismerte; az első pillanatban elállt a szeme-szája; de most meglátott, amikor kifordultam az udvar mögül és megértette az integetésemet is, hogy tartóztassa fel Szikukunit. Nyomban otthagyta a terhét és a főnök felé szaladt, aki megint feltápászkodott, s most, minthogy a ló megdöglött, gyalog próbált elillanni a leánykával.

Nem sikerült neki. Észrevette az új ellenséget és meglátott engem is, aki egy perc mulva ott leszek szintén mellette. Megértette, hogy a leányt nem viheti magával és csapásra emelte a buzogányát, hogy agyonüsse Mietjét. Quimbo erre megállt, meglendítette és oly biztonsággal hajította a dárdáját, hogy ez belefúródott Szikukuninak a karjába. A főnök felordított dühében, egy pillantást vetett felém, eleresztette Mietjét és mint a párduc, nagyokat szökkenve elrohant.

Nem menekülhetett volna előlem, de ekkor a nyugalmából oly váratlanul felriasztott brabantinak az jutott eszébe, hogy megmakacsodjék, s mielőtt megnyugtathattam volna, a kaffer túljutott már a magaslaton.

- Siess Jeffrouwhoz, - tanácsoltam Mietjének, mikor melléje értem. - Ájultan fekszik a szobában!

- De Szikukuni! - felelt a bátor lányka, míg bárki más ijedtében elájult volna.

- Ne törődjél vele, hanem siess a mamához! Fel a lóra, Quimbo!

- Quimbo a lóra? Mit csináljon Quimbo a lovon? Quimbonak a disznót kell húzni! - kiáltotta.

- Gyorsan, gyorsan! A disznód nem szalad el!

- A disznó itt fekszik; de Quimbonak Mietjénél kell lenni, ha jön a zulu!

Ez a kifogás is hiábavaló volt.

- Meg kell ölnünk a zulukat, hogy ne jöjjenek el újra. Gyorsan, előre!

- Quimbo megöli a zulukat? Ó, ó, akkor Quimbo lóra ül; Quimbo bátor és haragszik a zulukra!

Fegyverestül felkapaszkodott a brabanti hátára; s minthogy ez megint visszanyerte rendes nyugalmát, most már gyorsan nyargaltunk a hegynek fölfelé. Odafönt észrevettem, hogy Szikukuni lenn bujkál egy mély oldalszakadékban. A ravasz főnök inkább kerülőt csinált oldalvást, mert tudta, hogy mi lóháton nem követhetjük őt lefelé a meredek lejtőn és nem vághatjuk el az útját a fedező erdő felé sem, mert ez velünk szemben csaknem a szakadékig nyult.

Embereinek a táborhelyét persze sokkal hamarébb el kellett érnünk nála és ezért a lehető leggyorsabban, ahogy csak telt Quimbotól, a táborhely felé igyekeztem. Az erdőbe érve leszálltunk, a lovakat egy sűrűben megkötöttük; és gyalog nyomultunk tovább.

Jól megjegyeztem magamnak a szakadékot és egyenesen feléje tartottam.

- Én átmegyek oda, - szóltam, mikor észrevétlenül odaérkeztünk, és megláttuk az öt embert. Igy szólván, a túlsó oldalra mutattam. - Ha lövök, akkor megölsz egy zulut és az angolt nem ereszted el. Szükségem van rá!

- Quimbo megöli mind a zulut és így megfogja az angolt!

Megragadta a legközelebbi fát, mintha meg akarta volna fojtani, és eközben olyan arcot vágott, amelytől a kisértet is megszaladt volna.

Tovalopóztam. A tulsó oldalra érve, éppen félretoltam a bozótot, hogy szabadon célozhassak, mikor Quimbo oldalán megrezzent a cserjés és nagy riadalom támadt. A kaffer nagy buzgóságában túlságosan a magaslat szélére merészkedett s most lezuhant a zuluk közé olyan lármával, mintha egy viziló zuhant volna le.

- Au, ó, ó, az erdő nem erős! Ó, ó, Quimbo, ostoba Quimbo! - kiáltott gyorsan talpra ugorva.

A zulukat alaposan meglepte, mikor egy ismeretlen ilyetén módon érkezett közéjük; de mikor Sir Hilbert Grey, megismerve a kaffert, odakiáltott nekik néhány szót, rávetették magukat Quimbóra. Quimbo elveszítette a hajítódárdáját, de a buzogányát erősen fogta, s a veszedelem pillanatában megelevenedett a bátorsága is.

- Micsoda? - kiáltott. - A zuluk agyon akarják ütni a vitéz Quimbot? Ó, ó, itt van Quimbonak a buzogánya!

Első csapására az egyik ellenfél lerogyott, de a többi négy megragadta Quimbot. Én kétszer elsütöttem a puskámat és azután leugrottam. Éppen jókor érkeztem, hogy az angolt lássam még eltűnni a bokrok között. Jobbnak látta menekülni, mintsem a puskáját, a két kését és a három pisztolyát használni! Az utolsó zulut Quimbo magára vállalta, én pedig a rejtelmes Sir után siettem. A lovakhoz szaladt, az egyikre felugrott és elvágtatott. A többi ló, minthogy rossz kezek nevelték őket, megriadt és futásnak eredt a menekülő nyomában. Nem tehettem egyebet, visszatértem Quimbohoz, aki éppen azzal bajlódott, hogy a négy halott ingóságait összeszedje. Diadalmas ábrázattal elém állt:

- Látod, Mynheer, Quimbo szép és jó és vitéz. Mynheer agyonlőtt két zulut és Quimbo agyonvert két zulut. Quimbo vitéz hős, mint Mynheer!

- De Quimbo ostoba Quimbo! - ismételtem a saját szavait. - Quimbo lezuhant és az angol így megint megszökött!

- Ó, ó, Mynheer, az angol ember megint el fog jönni! - vigasztalt és én kénytelen voltam ebbe belenyugodni.

Szikukuni mindenesetre hallotta mind a két lövést; kétségtelenül fölfelé jött a völgyben, amerre az angol lefelé vágtatott és így bizonyosra lehetett venni, hogy találkoznak.

Ez esetben könnyű szerrel felpattanhatott a főnök az egyik megriadt lóra; de látni semmiképp sem láttuk őt viszont. Ezért elhatároztam, hogy távozunk innen, mert már esteledett.

A halottak ott maradhattak reggelig, amikor elküldöm majd a hottentottákat, hogy földeljék el őket. A zsákmánnyal nem volt kedvünk megrakni magunkat; ezért elrejtettük a közelben a sűrü bozótban, csak Szikukuni pajzsát kellett Quimbonak elhoznia; ezt a diadalmi jelvényt nem akartam kockáztatni, mert föltettem magamban, hogy elviszem haza.

Eljutottunk a lovainkhoz, felültünk és hazanyargaltunk. A magaslatra érve, ahol a vadkan maradt, Quimbo leszállt a brabantijáról.

- Ó, szép, jó! Most a ló húzza majd a disznót! Guimbo nagy diadalmi ünnepet ül és megsüti a disznót és megeszi a hottentottákkal!

Rábíztam az ünnep rendezését, amelyre a brabanti bizonyára türelmesen felhasználtatta magát és előrenyargaltam a majorságba. Útközben észrevettem, hogy az angol lova, amelyet lepuffantottam, már eltűnt; odalenn hevert az udvarban. A hottentották vonszolták le, hogy megszerezzék a bőrét és a húsát.

A beteg székben ült; félelmében nem mert újra lefeküdni; megnyugtattam őt és azután azt hallottam, hogy az angol nyeregkápájában talált holmikat eltették számomra. Elhatároztam, hogy megvizsgálok mindent, hátha felvilágosítást szerezhetek belőlük a zuluk ottlétéről.

Miután megigértem, hogy éjszakára őröket állítok, s egyébként is gondom lesz a majorság biztosságára, Jeffrouw Soofje lefeküdt pihenni, amire nagy szüksége is volt már. Mietje, mihelyt hazaérkezett, nyomban eltávolíttatta a két holttestet és a szobát megtisztíttatta. Most a konyhában sürgött-forgott, én pedig vacsoráig a szobámba vonultam.

Mikor beesteledett, az udvaron két hatalmas máglya lobogott, amelyen a kaffer és hottentotta cselédség nagy nyársakon megsütötte a disznót, amelyet Quimbo diadalunk ünnepére feláldozott a köz egészségére.

3.

Az angol nyeregkápájában talált holmikat magammal vittem a szobámba. Úgy éreztem, hogy útbaigazítanak a mai nap eseményeire vonatkozóan. Néhány darab piperecikken kívül, amit a kafferek földjén nem igen lehetett használni, egy tárca és egy csekély értékű messzelátó volt a nyeregkápában.

A tárcában különböző ártatlan jegyzeten kívül volt egy csomó magánlevél, egytől egyig Sir Albert Greynek címezve Kingsfieldbe, a Fokváros postabélyegével. Elolvastam őket. Csak egy érdemelte meg közülök a figyelmemet, amelynek erőltetett stílusa feltünő ellentétben volt a többi levél fogalmazásával, noha valamennyi levelet ugyanaz a kéz írta. Egy rinocéruszsapkáról és egy messzelátóról volt benne szó, anélkül, hogy tisztán megérthettem volna, mi a szerepe ennek a két tárgynak a levélben. Talán a megszökött angol sapkájára és a kezem között levő messzelátóra célzott a levélíró? Kutattam, kerestem, összehasonlítottam és végül fölfedeztem, hogy a levél úgy van fogalmazva, hogy igazi tartalma akkor derül csak ki, ha előbb a páros és azután a páratlan sorokat olvassuk el egyfolytában. Igy aztán igen fontos lett rámnézve a levél. Kitűnt ugyanis, hogy Sir Hilbert Grey Kingsfieldből egy fegyvergyárnak a képviselője, amely gyár az angol kormány megbízásából fegyvert, töltényt, ólmot és lőport akart szállítani a határhegység mögött gyülekező zulukaffereknek. Hogy a levelet ártatlan színben tüntessék fel, ilyen mesterkélt módon szövegezték meg és a többiek közé dugták; minden bizonnyal egy angol ügynökhöz volt intézve, akinek a zuluk között kellett lennie és tüzetesebb részletekre és felvilágosításokra utalt, amelyek - két példányban - Grey messzelátójában, illetve ha az elveszne, Grey rinocéruszsapkájának a bélésében voltak.

Természetesen nyomban szétszedtem a messzelátót s egy teleírt ívet vettem észre, amely tekercsbe hajtogatva bele volt dugva a messzelátóba. Egy Mac Klintok nevű hadnagynak volt címezve az irat, akit arra utasított, hogy egy csapat kafferrel menjen át a Kers-szoroson, hogy egy pontosan megjelölt napon találkozzék az Atters-hegyen a szállítmánnyal, s ezt azután átkísérje a határhegységen. Egy rövid megjegyzésből kitűnt, hogy a zuluk a szállítmány megérkezése után nyomban meg fogják szállni a Klei-szorost, hogy a szoroson innen lévő búrokat meggátolják abban, hogy a szoroson túl lévő társaiknak segítségére mehessenek.

Mindebből kitetszett, hogy a küszöbön álló kafferzendülés angol befolyás következménye és gyanítható volt, hogy a britek egy sereg tisztet küldtek ki a vállalkozás stratégiai vezetésére.

De hogyan került ide Szikukuni és hogyan értsem meg ennek a Sir Hilbert Greynek a nála való ottlétét? Ezekre a kérdésekre nem adott választ a levél. Nagyon fontos okok késztethették a kafferfőnököt arra, hogy ilyen csekély kisérettel átkeljen a hegyeken. Mindenesetre értesítenem kellett a történtekről és a fegyverszállítmányról Kees Uyst és a búr van het Roert.

Még tünődtem magamban, mikor Mietje vacsorához hítt, amelyet egyedül vele fogyasztottam el, mert Jeffrouw Soofjét gátolta a rosszulléte. Most nyilt csak alkalmam rá, hogy megtudjam részletesen, miképp folyt le Szikukuninak a betörése. A lányka újból hálálkodott a segítségért, azután így szólt:

- Azt hittem, nincs veszedelem, mert először csak egy zulu jelent meg, aki egyébként lerakta törzsi jelvényeit, úgy hogy békés embernek tartottuk őt.

- Szikukuni előreküldte, hogy szemlét tartson. Mit mondott?

- Azt kérdezte, van-e munka nálunk és tudni akarta, itthon van-e a búr. Minthogy van elég emberünk és Jan nincs itthon, el kellett őt küldenem.

- És nyugodtan elment?

- Nem. Észrevette a lányomat és megkérdezte, hogyan jutottam hozzá.

- Elmondta neki?

- El. Gonoszúl nézett rám erre, azután eltávozott. Pár perc mulva visszatért megint Szikukunival és a harmadik kafferrel együtt.

- Ismerte a főnököt?

- Nem; még sohasem láttam.

- Mit mondott, miért jött?

- Jant kereste és tudni akarta, hogy mikor ment el hazulról, hová lovagolt és kivel ment.

- És kegyed válaszolt neki?

- Hogy válaszolhattam volna! Halállal fenyegetett, de én inkább meghaltam volna, semhogy Jant eláruljam. Hiszen Jan azért találkozik a vezetőkkel, hogy megbeszélje velük a zuluk ellen tervezett támadást és megkérdezze Szomitól, akar-e a zuluk királya lenni.

- Ah! Szomi meg fog jelenni? Ez fontos ujság! Azt hiszem, senki sem tudott semmit a hollétéről.

- Jan és Kees Uys tudott mindent. Szomi északon tartózkodott a makuáknál.

- És csak amikor megtagadta kérdéseire a választ, akkor kezdett Szikukuni erről a lányról beszélni?

- Akkor.

- És elhiszi, amit a lányról mondott?

- Nem tudom, elhigyjem-e. Csak híres főnökök feleségének szabad ilyen láncot hordani. Ezt Jantól tudom. Jeffrouw mindig jóságos anyám volt, de azért mégis nagyon örülnék, ha megismerhetném az édesapámat.

- Szikukuni kijelentése szerint Szomi a kegyed atyja és ha a búroknak sikerül megvalósítani a tervüket, akkor maga királyleány lesz.

- Ó, Mynheer, ha ez igaz lenne, akkor sem lennék rá büszke. Mennyei atyámnak legyen meg az akarata!

- Úgy van, gyermekem! Isten vezérli a népek sorsát és minden egyes halandó lépteit is. De most már azt hiszem, tisztában vagyok vele, miért járt itt Szikukuni.

- Miért, Mynheer?

- Úgy látszik, megtudta, mit terveznek a búrok Szomival; sőt valószínűleg hallott a mostani összejövetelről is és a majorságot azért kereste csak föl, hogy megtudja, megkezdődött-e már a tanácskozás. Nem mondta-e azt is, hogy Jannak meg kell halnia? Tehát tudja, hogy Jan hol található.

- Ó, Mynheer, megrémít.

- Én csak levonom a következtetéseimet és jó, ha az ember ismeri a fenyegető veszedelmet. Ki tudott itt az összejövetelről?

- Csak Jan, a mama meg én.

- A kafferek vagy a hottentották közül senki sem?

- Senki sem.

- És mégis úgy kell lennie. Beszéltek róla és valaki kileste a beszélgetést. Szikukuni mindent tud és minthogy idejött, hát csaknem bizonyos, hogy innen kapta a hírt. Áruló van a cselédeik között! Gondolkozzék csak, kire lehet gyanakodni?

- Egyikre sem, - felelte elgondolkozva. - Az embereink mind kipróbált régi szolgák, a makololo Csembán kívül, aki nemrég került ide hozzánk; de ez még szorgalmasabb és engedelmesebb, mint a többiek; nem lehet áruló!

- Szorgalmas kaffer? Nagy és feltünő ritkaság! Majd beszélek vele. Talán ez a szorgalom eszköz csak arra, hogy az önök bizalmába férkőzzék. De tudja-e, hogy én holnap reggel távozom?

- Távozik, Mynheer? Ilyen hamar?

- Mindenesetre. Veszély fenyegeti önöket és én nem azért távozom, hogy cserbenhagyjam a házat, hanem hogy elhárítsam róla a veszedelmet. Föl fogom keresni Jant és a búrokat, hogy értesítsem őket mindenről. Az angolok fegyvert és lövőszert küldenek a zuluknak; ezt a szállítmányt el kell venni tőlük. Aztán meg gyanakszom, hogy Szikukuni nem kelt át a hegyeken nagyobb kiséret nélkül. Úgy látszik, ismeri a helyet, ahol az összejövetel van és meg akarja lepni ott a búrokat; azt gyanítom, hogy az a pár ember, aki vele volt, egy része csak a csapatjának.

- Ha ez igaz, Mynheer, akkor Jan igen nagy veszedelemben forog és hálásak leszünk érte, ha ön fölkeresi Jant, hogy figyelmeztesse.

- Éppen ez a szándékom! Egyébként mennél nagyobb veszedelem fenyegeti őt, annál kisebb itt a veszély, mert ha Szikukuni a búrokat keresi föl, akkor itt azalatt nincs mitől tartani.

- De ha bennünket akar előbb megtámadni, mielőtt fölkeresi Jant és a búrokat?

- Ezt aligha hiszem. A történtek után tudja, hogy itt résen állunk és ha újabb támadást tervezne is, akkor is vissza kellene előbb mennie az embereihez és ez mindenesetre időbe telik, bár azt nem is tudom, hogy hol van ezidőszerint a csapata. Pontosan tudja, hogy a búrok tanácskozása már megkezdődött, s mindenekelőtt ebben az irányban akar majd cselekedni, hogy aztán mint győztes térjen vissza ide a majorságba. De azért meg kell tennie mégis mindent a biztosságuk érdekében. A cselédség bátorságára nem igen támaszkodhat?

- Nem. A hottentotta mindig gyáva és az a pár kaffer, aki itt van a házunkban, nagyon kevés.

- Akkor a szomszédoktól kell segítséget kérnie! Messze laknak innen?

- Nem. Zelmzt szomszédhoz jó lovon egy óra alatt el lehet jutni és a másik kettőhöz nem sokkal hosszabb idő alatt. Nyomban követeket küldök hozzájuk és megüzenem nekik, hogy...

- Megüzeni? Nem. Szóbeli üzenetet nem szabad küldenie, mert árulót gyanítok a cselédek között. Irjon egy pár sort a szomszédoknak.

- Ez mindenesetre biztosabb. Zelmzt bizonyosan nyomban eljön személyesen; Hoblyn elküldi a két fiát és Mijer Baas Jeremiást fogja elküldeni, aki bizonyára elhoz magával néhány kaffert is.

- Akkor hát csak azt kell megtudnom, merre jutok el Janhoz. Mihelyt a védők megérkeznek, útra kelek.

- Ismeri a Raaf-hegységet, Mynheer?

- Pontosan megvan a térképemen.

- Az útat odáig nem ismerem, de...

- Könnyen megtalálom majd; a térkép nagyon jó.

- Négy hegy van. A második és harmadik között egy kettős völgy van, amelyet egy hegygerinc választ el. A hegygerincen alacsony fák és cserjék vannak csak. Csak egyetlen magas szálfa látszik már messziről. Ettől a fától egyenes út vezet le a nyugati völgybe, amelyben kétszáz lépésnyire egy rövid, meredek szakadékhoz ér az ember. Ebben van a tanácskozás. Ha közeledik, mindenesetre észre fogják venni, mert Jantól tudom, hogy a szálfánál őr áll folytonosan.

- A leírás elég világos, nem fogok eltévedni. Most pedig írjon a szomszédoknak; én majd azalatt körüljárok és őröket állítok ki éjszakára!

Előbb a szobámba mentem késért és revolverért. Belépve, nagy meglepetésemre azt láttam, hogy Szikukuni pajzsa eltűnt, amelyet vacsora előtt nem sokkal a falra akasztottam. Magamhoz vettem a fegyvereket és kimentem az udvarra, ahol a kafferek és a hottentották együtt ültek a lakománál.

Quimbo meglátott. Felállt a tűz mellől, ahol a megsütött vadkannak egy többfontos darabjával bíbelődött és elém jött.

- Mynheer, gyere, ó, ó! Mynheer is eszik a disznó húsából!

Kétfelé tépte a húst és az egyik darabot zsírtól csepegő ujjaival felém nyújtotta.

- Tartsd meg a húst! Hol a pajzs, Quimbo?

- Pajzs? - kérdezte. - Szikukuni pajzsa?

- Az. Eltünt a szobámból.

- A pajzs eltünt, eltünt a szobából! Ó, ó, Quimbonál nincs a pajzs! Quimbo bent volt a szobában és látta a pajzsot a falon lógni.

- Mikor volt ez?

- Most, most voltam a szobában. Quimbo hívni akarta Mynheert, hogy jöjjön enni a disznó húsából, de Mynheer nem volt a szobában; csak a pajzs lógott még a falon!

Ez mindenesetre furcsa volt. Ha Quimbo nem tudta, hová lett a pajzs, akkor azt kellett föltételeznem, hogy ellopták. De ki érdeklődhetett ilyen sajátságos módon a diadalmi jelvény iránt? Egyelőre nem firtattam tovább a dolgot, s már megfordultam, hogy folytathassam szemleutamat, mikor önkéntelenül eszembe jutott a makololo Csemba.

- Ismered Csembát? - kérdeztem Quimbótól.

- Csembát? Quimbo ismeri Csembát; Quimbo sokat beszélt már Csembával; Csemba makololo, Csemba azt mondja, de Csemba nem makololo, mert a makololók agyaggal zsírosítják a bőrüket és Csembának nincs agyag a bőrén.

Ez megerősítette a gyanumat.

- Nincs itt Csemba? - kérdeztem.

- Csemba nincs itt; Csemba a ház mögé ment és azután az istállóba jött.

- Mit akart az istállóban?

Quimbo nem tudja; Quimbo nem volt az istállóban.

- És hol van most?

- Csemba még az istállóban van.

Ma már én is bent voltam az istállóban és igy tudtam, hogy az istállónak van a kút felé is kijárása. Gyanus volt, hogy Csemba, aki makololónak mondta magát, holott a szolgám kijelentése szerint nem volt az, most az istállóban van, mialatt a többi kaffer és hottentotta lakománál ül. Elhatároztam hát, hogy utánanézek; de nem az elülső ajtón mentem be az istállóba, hanem a ház homlokzata mentén a ház hátuljára kerültem.

Éppen be akartam a sarkon fordulni, mikor a kert felől furcsa lépteket hallottam. Mintha két vagy három személy igyekezett volna csendesen távozni a ház mellől. Kik lehettek vajjon? Élesebben odafigyeltem egy pillanatig és egy ló elfojtott szuszogását hallottam. Ez roppant gyanus volt, ezért lehetőleg nesztelenül a pázsiton keresztül az istálló felé siettem.

Csakhamar egy sötét tömeget láttam magam előtt, amely már a kerítéshez érkezett. Leguggolva és a közvetetlen közelébe kúszva egy lovat és egy embert láttam, aki éppen ki akart nyitni egy deszkabejárást, amely a kerítésbe volt beleillesztve, s amelyet én nappal nem vettem észre. Nyomban észrevettem, hogy a ló lábai be voltak csavargatva, hogy lépteinek a zaja tompuljon és azt is láttam, hogy az orrcimpái-kendőbe voltak burkolva. A férfin csak a kafferek rendes ágyékkötője volt és sajátságos, magas hajdíszén is megismertem, hogy kaffertörzsbeli. Nem lehetett senki más, csak Csemba.

Felegyenesedtem a háta mögött, torkon ragadtam a balkezemmel és jobböklömmel olyat sujtottam a koponyájára, hogy a kaffer nyomban összerogyott. Saját kötőjével összekötöttem a kezeit s azután üstökön ragadtam őt, hogy bevonszoljam az udvarba, miközben a lovat kantárszáron vezettem.

Ott óriási riadalom támadt, mikor a két máglya fényéhez értem. Quimbo felugrott és az összekötözött fogolynak az arcába nézett.

- Ó, ó, Mynheer lóval jön és elfogott emberrel? Ki a fogoly? Ó, ó, a fogoly Csemba, aki nem makololo! Hol találta meg Mynheer Csembát? Mit akart csinálni Csemba Mynheernek a lovával?

Csakugyan az én lovam volt, amelyen a kaffer meg akart szökni! Mi célja lehetett ennek a lólopásnak és titkos szökésnek a majorságból?

A nem éppen gyöngéd vonszolás következtében Csemba eszméletre tért, kinyitotta szemét, de rögtön le is csukta, bizonyára azért, mert szégyelte a helyzetet, amelybe várakozása ellenére került.

Megparancsoltam, hogy szedjék le a lóról a rongyokat és vigyék vissza megint az istállóba, s eközben Quimboval Csembát a szobámba vitettem. Csemba még mindig élettelennek tettette magát s megkötözve, mozdulatlanul hevert a földön.

- Csemba nem halott, - mondta Quimbo. - Feltámassza Quimbo Csembát?

Intettem, hogy fel. A szolga meggyujtott egy darab forgácsot és a tetszhalott művészi hajdíszéhez tartotta, amely nyomban hangos sustorgással megpörkölődött. Legdrágább kincsének ez a meggyalázása nyomban életet öntött a lótolvajba. Felugrott, megkötött kezeivel a fejéhez kapott és nagyot ordított, mintha nyársra húznák.

- Mynheer látja, ó, ó, hogy az ál-makololo nem halott többé! - kiáltott Quimbo nevetve, miközben száját egyik fülétől a másikig széttátotta.

- Jól van; tedd félre a forgácsot! - parancsoltam rá s azután a fogolyhoz fordultam:

- Én kérdezlek majd és te felelsz. Ha hazudni mersz, kopaszra pörköltetem a fejedet!

Quimbo felkapta megint nyomban a forgácsot.

- Szép, jó, Mynheer! Ó, ó, Quimbo bőrig égeti a haját. A haj jól ég; a hajban sok az olaj meg a zsír!

- Mi a neved? - kezdtem a vallatást.

- Csemba.

- Jó, ezt elhiszem. Te nem vagy makololo. Melyik törzshöz tartozol?

Hallgatott.

- Nos?

- Csemba makololo.

- Quimbo, fogd a tüzet!

Quimbo nyomban engedelmeskedett. Csemba rémült kétségbeeséssel maga elé tartotta a karjait. Hajdísze, amely hosszú évek munkájának az eredménye volt, sokkal értékesebb volt rá nézve, semhogy újra kockáztatni akarta volna.

- Csemba megmondja az igazat! Csemba - Csemba - -

- Zulu! - segítettem őt át a nehézségen.

- Zulu! - bólintott rá, félénken figyelve az égő forgácsot.

- Szikukuni harcosa vagy?

- Mynheer mindent tud; Csemba megmondja; hogy az!

- Tudok mindent. Szikukuni küldött ide tégedet?

- Szikukuni küldött a búrhoz.

- Miért?

- Csemba lássa és hallja, mit beszél a búr a búrral.

- Kémkedtél és mindent közöltél Szikukunival?

- Mynheer ne bántsa Csemba haját és Csemba elmond mindent Szikukuniról. Szikukuni kiontja a vért és az életet, de Szomi jó.

- Ha mindent őszintén elmondasz, a hajadnak nem esik bántódása!

- Quimbo tegye félre a tüzet!

Quimbo engedelmeskedett az intésemnek és félre tette a fenyőforgácsot.

- Most beszélj!

- Szikukuni tudja, hogy Mynheer Uys a búrok főnöke és sokat jár Mynheer Janhoz. Szikukuni Csembát Mynheer Janhoz küldte és aztán követet küldött, hogy megtudja, mit hallott és mit látott Csemba. Csemba hallotta, hogy a búrok a Raaf-hegységbe mennek Szomival és megüzente Szikukuninak; Szikukuni eljön a zulukkal és meg akarja ölni a búrokat, máma eljött ide, hogy megnézze, a búr elment-e már. Szikukuni a Raaf-hegységbe ment és azután megöli Jeffrouwot is és Mietjét magával viszi.

- Hol van most?

- Úton a Raaf-hegységbe és Csembát várja.

- Hol?

- A nagy erdőben a Raaf-hegység előtt sok zulu harcossal.

- Beszéltél ma vele?

- Csemba akkor beszélt Szikukunival, mikor eljött ide és azután Mietjével lóra ugrott.

- Ki az az angol, aki nála van?

- Csemba nem ismeri az angolt.

- Te vitted el innen a pajzsot?

- Csemba el akarta vinni a pajzsot Szikukuninak; a zulu gyáva és meghal, ha nincs meg a pajzsa, és Szikukuni sok ajándékot ad Csembának, ha Csemba elviszi neki a pajzsot.

- Hol a pajzs?

- Csemba kivitte a pajzsot a kerten keresztül és letette a földre az ajtó előtt.

- Quimbo, hozd be!

Quimbo kisietett és csakhamar visszatért a diadalmi jelvénnyel. Vele együtt bejött Mietje is, aki el akarta küldeni a követeket és közben értesült róla, mi történt Csembával. Elmondtam neki röviden mindent, azután elküldte a leveleket, bár Csemba vallomása is megerősítette azt a sejtelmemet, hogy egyelőre nincs mitől tartani. A fogoly sorsáról a búrok dolga volt dönteni, így hát biztos helyre vitettem őt, hogy ott várja be elzárva Jan visszaérkezését.

Ezután minden eshetőségre őröket rendeltem ki s azután lepihentem. Mikor felébredtem, már virradt. Zelmzt szomszéd már meg is érkezett s alig gyujtottunk rá a reggeli pipára, belovagolt az udvarra a két fiatal Hoblyn és Baas Jeremiás is egynéhány kafferrel.

Alaposan meglepte őket az a hír, hogy Szikukuni a hegyeken innen és az ő tőszomszédságukban bukkant föl és megigérték nekem, hogy Jan visszaérkezéséig tőlük telhetően gondoskodni fognak a két nő biztosságáról. Nyugodtan megindulhattam hát a Raaf-hegység felé.

Az út egyáltalán nem volt teljesen veszélytelen rám nézve, mert a zuluk ott voltak köztem és a búrok között; de ezzel nem törődtem. Hiszen nem ezek a kafferek voltak az első vadak, akikkel szembekerültem.

A hátramaradottak jókívánságai kisértek, mikor elhagytam a majorságot. Quimbo szétterpesztett lábakkal ott ült megint a brabanti hátfensíkján, s a háta mögé felpakolt a tegnapi húsból jó egypár darabot. A lovak pihentek voltak és oly derekasan vágtattak, hogy azt hittem, így már másnap reggel megérkezünk a Raaf-hegységhez, bár Mietje és a többiek is biztosítottak róla, hogy a hegység két napi útra van lóháton.

Az út többnyire sivár homokpusztákon vagy növénytelen palarétegeken vezetett keresztül és csak estefelé láttuk hosszú, megerőltető lovaglás után egy erdő kékes illatát fölmerülni az előttünk elterülő szemhatáron. A leírás és az én számításom szerint ez volt a Raaf-hegység előtt az utolsó erdő, amelyben Csemba csatlakozni akart Szikukunihoz; a mi számunkra kétségkívül ez volt a legközelebbi, amely utunkba esett, mert az iránytű szerint pontosan északi irányban haladtunk s a jobbra és balra elterülő egyes erdőségeket nem érintettük.

Ha Szikukuni csakugyan itt várta Csembát, akkor mindenesetre az erdőség felénk elterülő részén helyezkedett el, úgy hogy közeledésünket észre kellett vennie. Ezért jobbnak láttam, ha itt várunk a szabad síkságon; amíg eléggé besötétedik, hogy észrevétlenül közeledhessünk. Leszálltunk, egymáshoz kötöttük a lovakat és lehevertünk a nap sugaraitól még meleg földre.

Quimbo, hogy ne unatkozzék, elővette a kését és megélesítette a kemény kőségen; oly áhítatos gondossággal tette ezt, mintha egy egész ellenséges hadsereget le akarna mészárolni.

- Nézd, Mynheer! Quimbo élesíti a kést Szikukuni számára, - jelentette ki.

- Miért éppen az ő számára?

- Szikukuni el akarta rabolni Mietjét és Mietje Quimbo felesége lesz. De Quimbo nemcsak Szikukunit szúrja le, hanem még sok zulut is, ha találkozunk velük az erdőben!

Megforgatta a kését és közben olyan torzképet vágott, amely valóban félelmetes volt; azután elővett egy darab húst és úgy belevágta a kését, hogy a hús darabkái szanaszéjjel repültek. Quimbo persze összeszedte a húsdarabokat és eltüntette széles szájában.

A nap egyre mélyebbre szállt és ferdülő sugarai percről percre hosszabbra nyujtották árnyékunkat, amíg csak bele nem veszett teljesen a ránkszakadó szürkületbe. Ideje volt, hogy felkerekedjünk. Lóra ültünk és egy oldalvást húzódó dombsor felé kanyarodtunk, amely az erdőig nyult s amelynek tövében haladtunk, amíg a fák közé nem jutottunk.

Quimbot otthagytam a lovakkal, amíg biztosságunk érdekében jó nagy körben át nem kutattam a környéket. Azután gondoskodtunk lovainkról és végül lepihentünk, miután a magunkkal hozott készletekből rövidesen megvacsoráztunk.

Mikor felébredtem, vígan csicsergett már az ágakon a hosszútollas pinty. Bár még igen korán volt, kénytelen voltam éppen ezt a kora reggeli órát jól felhasználni, hogy megkeressem a zuluk nyomait. Felébresztettem hát Quimbot és megparancsoltam neki, hogy semmiesetre se távozzék helyéről, amíg vissza nem térek. Azután a fák között óvatosan megindultam az erdő szélén, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol az ellenség belépett az erdőbe. Semmi nyomot nem leltem, bár lassan egy jó félórányi útat megtettem már; a keresett hely bizonyára nem itt volt pihenőhelyünk fölött, hanem alatta volt, s ezért visszatértem oda, ahonnan kiindultam.

Odaérve, a lovakat ugyan ott találtam, de Quimbo nem volt sehol. Kiáltanom nem volt szabad; a hely könnyelmű elhagyására nem is gondoltam, követtem hát Quimbo lábának a nyomait. Ellenkező irányba vezettek, mint ahonnan visszatértem, az erdő szélének mentén, így tehát összeestek azzal az úttal, amelyen amúgy is haladni akartam. Egy idő mulva a nyom az erdőbe befelé vezetett, ahol összetalálkozott egy másik szélesebb csapással, amely egy tisztáson ért véget, amelyet forgószél tört az erdőben. A tisztáson egy csapat teljesen fölfegyverzett zulukaffer hevert; huszonnégyet számláltam össze. Középen ott állt Szikukuni. Lovaikat köröskörül az alacsony cserjés törzseihez kötötték, amely felburjánzott a ledöntött fák között.

Ott, ahol az ágak között leskelődtem, egyetlen nyom vezetett a töltés szélén. Vajjon Quimbo nyoma volt-e, vagy valamelyik ellenséges zulué, aki visszatérésekor könnyen ránk bukkanhatott? Erről meg kellett győződnöm és gyorsan, de óvatosan követtem a nyomot.

A nyom már egynehány lépés mulva egyesült egy második csapással és merőlegesen távolodott a tisztástól. Minthogy magam előtt a legkisebbke neszt sem hallottam, fölegyenesedtem eddigi mély görnyedtségemből és gyorsabban haladtam előre. Egy idő mulva szétváltak a nyomok. Melyiket kövessem? Megvizsgáltam mind a kettőt. Az egyik csupasz láb nyoma volt, a másik óriási csizmáé vagy cipőé. Talán az angol van valahol a közelben? Tőle kevésbbé kellett félnem, tehát az első nyomot követtem tovább.

Alig tettem meg tíz-tizenkét lépést, két csupasz, barna lábszárat pillantottam meg, amely kinyúlt egy fa vastag törzse mögül. Ezeket a befelé nőtt, szögletes lábikrákat ismertem; nem lehettek máséi, csak »a jó, szép és vitéz Quimboéi«. Közelebb léptem, nem egészen nesztelenül, hanem úgy, hogy Quimbo meghallja a közeledésemet, hogy meg ne ijedjen és megfontolatlanságot ne kövessen el. Csakugyan, a lábszárak rögtön megmozdultak; a test, amelyhez tartoztak, gyorsan előrehajlott a fatörzs mögül, két szem tekintett rám s egykettőre ott állt előttem a kaffer s arcjátékával óvatosságra intett.

- Ó, ó, Mynheer, találd ki, ki van ott? - súgta felém, a fák közé mutatva.

- Az angol?

- Mynheer tudja? Ki mondta meg Mynheernek, hogy az angol van itt?

- Láttam a nyomát. Miért hagytad ott a lovakat?

- Ó, ó, Mynheer, ne haragudjék Quimbora! Quimbo lovat hallott szaladni; Quimbo figyelt és látta, hogy egy ló elszabadult és egy zulu elfogta a lovat. Quimbo a ló és a zulu után szaladt és egy helyre ért, ahol ott volt Szikukuni sok harcossal és az angollal. Az angol felállt és az erdőbe ment; Quimbo utána szaladt és most itt van Mynheer is.

Ebből az elbeszélésből mindent megértettem. Egy kissé előbbre lépve, észrevettem az angolt, aki bizonyára csak azért húzódott félre, hogy egyidőre szabaduljon a kafferek átható zsírszagától, mert most foglalkozás nélkül a földön hevert és felbámult a fölötte csüggő ágakra.

Gyorsan kellett határoznom. Ha elfogom az angolt, akkor az a veszedelem fenyeget, hogy éppen ezzel elárulom a jelenlétünket; de ha sikerül a nyomainkat elrejteni, akkor az angol eltűnése arra bírja majd a zulukat, hogy egész nap keressék és ezzel időt nyerek arra, hogy a búrokat idevezessem. Aztán meg azt is tudtam, hogy a kafferek éppenséggel nem értenek olyan jól a nyomokhoz, mint a nyugati Észak-Amerika vadjai. A fegyverszállítmány érkezését az angol eltűnése nem befolyásolhatta; ennélfogva nem sokáig tünődtem hát, hanem odalopóztam az angol mellé s kezemben a késsel, a szemei előtt hirtelen fölegyenesedtem.

- Good morning, Sir Hilbert Grey! Úgy látszik, rosszul aludt, minthogy máris pihen megint!

Resteltem volna úgy megrohanni őt, mint egy vadat és amikor azt hittem, hogy a meglepetés elhárít rólam minden veszélyt, akkor sem tévedtem, mert a derék férfiú ámulatában eltátotta a száját, olyan arcot vágott, mintha kisértetet látna, egy hangot ki nem adott magából, sőt elfelejtett még fölállni is.

- Nem állna fel egy kicsit, Sir? Vagy itt e földön elfelejtette már, hogy szokás beszélni úriemberrel?

Csak most emelkedett fel lassan, mintha álmodnék és így szólt:

- Heig-ho, ön az?

- Igen, én vagyok, ha nem tévedek! Nem volna szives levetni a cipőit?

- Miért? - kérdezte elképedve.

- Mert én óhajtom, Sir! Most nem érek rá az okok kifejtésére, de később majd meghallja. Kérem hát!

- Nem értem, mit...

- Nem is kell értenie, Sir. Látja ezt a kést? Egy pillanat mulva a bordái között van, ha nyomban nem teszi azt, amit parancsolok!

Intettem és Quimbo odalépett az angol másik oldalára. Quimbo eddig elbujt és most fölemelte a lándzsáját.

- Mynheer, szúrja bele Quimbo a lándzsáját az angolba, úgy mint tegnap a disznóba?

Ez sok volt már mégis a derék Sir Hilbert Greynek. Rémülten kijelentette:

- Nem értem önt, Sir, de azért legyen meg mégis a furcsa kedve.

- Szerencséje. Egyszer elillant, de másodszor nem fog ez sikerülni önnek! Egyébként arra kérem, hegy beszéljen mennél halkabban és most jöjjön velünk!

A cipőjét természetesen azért huzattam le csak, hogy óriás lábnyoma valamivel kevésbbé legyen feltünő. A hóna alá szorította a cipőjét és velem jött. A lovainkhoz érve, már körülményesebben beszélhettem vele.

- Tegnap nem akarta megengedni, hogy megismerkedjem derék kisérőivel; mégis megismerkedtem velük, s most viselje a következményeket ön. Benyomult ide az ország ellenségeivel, segített Szikukunak betörni egy majorságba, s azért az életével fog fizetni, ha csak úgy nem viselkedik, hogy barátaim elnézésébe ajánlhatom. Hogy kerül ön össze a kafferek fővezérével?

- Good, Good, ez nagyon egyszerű, Sir, - felelte az angol nagyon elszontyolodva. - Üzenetet vittem a hegyeken túlra és útközben összeakadtam vele.

- Miféle üzenetet?

- Tisztára üzletit, Sir; elhiheti!

- El is hiszem; de az üzletek nagyon különbözők. Kinek szólt az üzenet?

- Egy - - egy hollandusnak.

- Ne hazudjék, mert árt csak a helyzetének!

- Ez az igazság!

- Az igazság, ellenkezőleg, az, hogy önt Mac Klintok hadnagyhoz küldték.

Zavartan és meglepetten hallgatott.

- Nos, feleljen!

- Ki mondja ezt önnek?

- Az ön gondatlansága. Egy fontos megbízás végrehajtásához egészen más emberre van szükség, mint aminő ön. Beszéljen hát: hogy kerül ön össze Szikukunival?

- Véletlenül találkoztam vele; ez az igazság, angol szavamra mondom!

- Akkor a küldetése ránézve barátságos, a hollandusokra nézve pedig veszedelmes. Nem akar beavatni az ügybe?

- Nem szabad, Sir, mert az állásomba kerülne!

- Jó, akkor hát nem erőszakolom, Sir. Csak aztán el ne veszítse a rinocérusz-sapkáját is úgy, mint a messzelátóját és az érdekes levélgyüjteményét; mert könnyen akadhatna valaki, aki minden második sort olvas csak el!

Elfehéredett.

- Mit akar ezzel mondani, Sir?

- Csak azt, amit már megmondtam: ha vonakodik a parancsaimat teljesíteni, akkor megismerkedik a golyómmal, vagy a szolgám lándzsájával. Most pedig felül erre a szép brabantira; a cipőjét is megint felhúzhatja!

- Látta, hogy nem tréfálok és felült a lóra.