– Mit?

– A kiruccanást az Ekhopraxiába, és nőt mindkettőnknek. Tudom, tudsz róla; Gurloes mester elmondta, téged már értesített erről.

– Elfelejtkeztem róla, és különben is, nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolja. Sétálni fogunk? Hosszú lehet az út odáig.

– Nem olyan hosszú, mint gondolod, de mondtam már, hogy van pénzünk. A Savanyú-kapunál fogunk fiákereket. Mindig áll ott néhány; az emberek állandóan jönnek-mennek, nem is hinnéd otthon, a mi kis sarkunkban, hogy ilyen is létezik.

A beszélgetés fenntartása végett elmeséltem neki, hogy chatelaine Thecla azt mondta, az Abszolút-lakban sokan nem is tudnak létezésünkről.

– Biztos, hogy ez így van. A céhben felnőve azt hisszük, ez a világ közepe. Majd amikor valamivel idősebbek leszünk – ezt magamon tapasztaltam, és tudom, megbízhatok benned, hogy nem mesélsz erről senkinek –, valami elfordul a fejünkben, és felfedezzük, nem a világegyetem tengelyszögéről van itt szó, csak egy jól fizetett, népszerűtlen üzletről, amelybe a sors akaratából belekerültünk mi is.

Ahogy Roche megjósolta, kocsik álltak és várakoztak a Törött udvarban, méghozzá három. Az egyik egy triumfánsé volt, ajtain festett címerekkel és hivalkodó libériás lovászfiúkkal, ám a másik kettő kicsi és egyszerű fiáker volt. A kis prémsapkát viselő kocsisok macskakövön gyújtott tüzük fölé hajoltak. A hóesésen át távolról nézve szikránál nem látszott nagyobbnak.

Roche integetett és kiabált, mire az egyik kocsis felült a bakra, pattintott ostorával és zörögve odahajtott hozzánk. Miután beszálltunk, megkérdeztem társamat, tudja-e a kocsis, kik vagyunk, mire ő azt felelte: – Két optimata, akinek dolga volt a Fellegvárban, de most elmennek az Ekhopraxiába, kis esti szórakozásra. Ennyit tud és ennyit elég is tudnia.

Eltöprengtem azon, vajon ő mennyivel tapasztaltabb az efféle örömök terén, mint én. Úgy tűnt, nincs köztünk nagy különbség. Abban a reményben, hogy kideríthetem, meglátogatta-e már korábban a helyet, ahová tartunk, megkérdeztem, hol van Ekhopraxia.

– A hedonista negyedben. Hallottál róla?

Bólintottam és azt feleltem, Palaimón mester egyszer említette, hogy ez a város legrégebbi része.

– Tulajdonképpen nem. Délebbre vannak még régebbi részek is: kősivatag, ahol kizárólag omophagoszok élnek. A Fellegvár eredetileg Nessustól északra állt, tudtad ezt?

Megcsóváltam fejemet.

– A város egyre csak kúszik felfelé a folyó mentén. Az armigerek és az optimaták tisztább vizet akarnak... Nem azért, mert ebből isznak, hanem a halkarámok, valamint fürdés és csónakázás miatt. Aztán meg mindenki, aki a tenger közelében él, gyanús. Úgyhogy a legalacsonyabb részeket, ahol a víz a legrosszabb, elhagyják. Végül aztán a törvény is hátat fordít neki, és aki ott marad, még tüzet gyújtani sem mer attól félve, amit a füst előcsalhat.

Kinéztem az ablakon. Már áthaladtunk egy előttem ismeretlen kapun, sisakos őrök mellett robogtunk el. De még mindig a Fellegvárban voltunk, két sor zárt ablak közötti keskeny sikátorban mentünk lefelé.

– Legényként bármikor kimehetsz a városba, amikor csak akarsz, amennyiben nem vagy szolgálatban.

Persze már tudtam ezt – csak azt kérdeztem Roche-tól, tetszik-e neki.

– Nem jó szó, hogy „tetszik"... Az igazat megvallva, csak kétszer mentem el. Nem „tetszett", inkább érdekes volt. Persze tudják, kicsoda az ember.

– Azt mondtad, a fiákeres nem tudja.

– Feltehetően nem. A fiákeresek bejárják egész Nessust. Bárhol élhet, és talán évente csak egyszer jut el a Fellegvárhoz. De a helyiek tudják. A katonák beszélnek. Ők mindig tudják és mindig elmondják, és aztán ezt mondják vissza a többiek. Kimenőn is viselhetik az egyenruhájukat.

– Egyetlen ablak sem világít. Szerintem a Fellegvárnak ezen részén nem lakik senki.

– Egyre csak zsugorodik minden. Senki sem tehet ez ellen semmit. A kevesebb élelem miatt kevesebb az ember is, amíg el nem jön az Új Nap.

A hideg ellenére valósággal fuldokoltam a fiákerben. – Messze van még? – kérdeztem.

– Természetes, hogy ideges vagy – nevetett Roche.

– Nem vagyok.

– Dehogynem. Csak ne hagyd, hogy ez bosszantson. Természetes dolog. Ne légy ideges amiatt, hogy ideges vagy, már ha érted, mire gondolok.

– Nyugodt vagyok.

– Ha úgy akarod, lehet gyorsan is. Nem kell egy szót sem szólnod a nőhöz, ha nem akarsz. Nem érdekli. Persze beszélni fog, ha az tetszik. Te fizetsz... Vagyis ebben az esetben én, de a lényeg ugyanaz. Bizonyos keretek között megteszi, amit akarsz. Ha megütöd, vagy korbácsot használsz, többet kérnek.

– Van, aki ilyet tesz?

– Tudod, az amatőrök. Nem hiszem, hogy erre vágysz, és nem hiszem, hogy akad a céhben, aki ilyesmit tesz, hacsak nem részegen. – Itt elhallgatott egy pillanatra. – A nők törvényt szegnek, úgyhogy nem panaszkodhatnak.

A kocsi riasztóan gyorsan siklott keresztül a városon, ahogy kigördültünk a sikátorból, át egy másik, még keskenyebbe, amely girbegurbán kelet felé tartott.

 

IX.

Azúr-lak

Végcélunk a város régi részeiben – s tudtommal csakis ott – látható, folyton gyarapodó épületek egyike volt, amelyeknél az eredetileg különálló házak felhalmozódása és összekapcsolódása eredményeként kiugró szárnyak és építészeti stílusok zűrzavara jött létre, csúcsokkal és fiatornyokkal, ahol az eredeti építők elképzelése szerint nem lett volna más, csak háztetők. A hópelyhek itt sűrűbben estek és nagyobbak is voltak – esetleg aközben esett csak, amíg ideértünk. A magasba törő oszlopokkal szegett csarnokot fehér, formátlan halmokkal vette körül, elmázolta és elhomályosította a bejárat körvonalait, párnákká változtatta az ablakpárkányokat, a tetőt tartó, fából készült kariatidákra pedig álarcot és köpenyt adott – mintha biztonságot, csendet és diszkréciót ígért volna.

Az alsó ablakokban halványsárga fény világított. A felső emeletek sötétbe borultak. A lehullott hó ellenére valaki mégiscsak meghallhatta lépteinket; az ajtó – nagy, vénséges, és láthatóan már nem volt valami jó állapotban – feltárult, mielőtt Roche kopogtathatott volna rajta. Beléptünk, és kis, keskeny szobában találtuk magunkat: leginkább egy ékszeres dobozkára hasonlított, amelynek oldalfalait és fedelét kék szaténbélés borította. A férfi, aki beengedett minket, vastag sarkú cipőt és sárga köpenyt viselt – rövidre vágott fehér haját csupasz, vonások nélküli arca felett széles, mégis kerek homlokából hátrasimítva viselte. Ahogy elhaladtam mellette, azt vettem észre, úgy nézek szemébe, mintha valamiféle ablakon néznék keresztül. Az a szempár akár tényleg üvegből is lehetett volna, annyira érmentesnek és fényesnek látszott... Akár az ég aszály idején.

– Nagy szerencséjük van – szólt, miközben mindkettőnknek átnyújtott egy-egy serleget. – Nincs itt más, csak önök.

– A lányok bizonyára magányosak – felelte Roche.

– Azok bizony. Mosolyognak... Látom, nem hisznek nekem, holott így van. Panaszkodnak, amikor túl sokan keresik kegyeiket, de szomorkodnak is, amikor nem jön senki. Ma este mindegyikük megkísérli megigézni önöket. Majd meglátják. Szeretnének hencegni, miután távoztak, hogy őket választották. Ráadásul mind a ketten jóképű fiatalemberek. – Itt elhallgatott, s bár nem bámult meg minket, mintha Roche-t alaposan szemügyre vette volna. – Ön már járt itt, úgy-e? Emlékszem vörös hajára és piros arcára. Messze délen, a keskeny vidéken, a vadak festett tűzszelleme erősen hasonlít önre. Barátja, vonásai alapján pedig akár triumfáns is lehetne... Az én fiatal lányaim ezt a fajtát kedvelik legjobban. Már értem, miért hozta el ide. – Hangja éppúgy lehetett volna férfitenor, mint női kontraalt.

Kinyílt egy másik ajtó. Festett üveg berakásán a megkísértés jelenete volt látható. Olyan szobába jutottunk, amely – nyilvánvalóan részben az épp hogy csak magunk mögött hagyott másik szűkösségének köszönhetően – tágasabbnak tűnt, mint amekkora elférne az épületben. A magasan lévő plafont körben fehér selyemnek látszó anyaggal díszítették, amitől olyan volt, mint valami pavilon. Két falat végig oszlopsor szegélyezett. Nem voltak valódiak, az oszlopok valójában a kékre festett falból kiemelkedő, félkört formáló pilaszterek, az architráv pedig nem több gipszpárkánynál – ám amíg a szoba közepén maradtunk, nagyon hatásos volt, és már-már tökéletes.

A szoba távolabbi végében, az ablakokkal szemben, magas támlájú szék állt, valóságos trónus. Vendéglátónk beleült, s szinte azonnal harangcsilingelést hallottam valahonnan a ház belsejéből. Roche és én két kisebb székben vártuk némán, hogy elhalljon a visszhang. Odakintről nem szűrődött be semmilyen zaj, mégis érezni lehetett a lehulló havat. Borom a hideg távoltartásának ígéretével lötyögött a kupában, amelynek néhány korty után már meg is pillantottam fenekét. Olyan volt, mintha valamilyen szertartás kezdetére várnék a romos kápolnában, ugyanakkor egyszerre valószerűtlenebb és mégis komolyabb.

– Chatelaine Barbea! – jelentette be a házigazda.

Magas nő lépett be. Oly gyönyörű volt tartása, oly szépségesen és vakmerően öltözött, hogy jó néhány pillanatba telt, mire felismertem, nem lehet több tizenhétnél. Arca ovális volt és hibátlan, tiszta szempárral, apró, egyenes orral és kicsinyke szájjal, amelyet úgy festettek ki, hogy még kisebbnek hasson. Hajának színe oly közel állt a fényezett aranyhoz, hogy akár aranydrótból készült paróka is lehetett volna.

Egy-két lépéssel előttünk megállt, majd lassan forogni kezdett, s közben száz bájos pózt mutatott be. Akkor még sohasem láttam hivatásos táncost – még most is úgy hiszem, sohasem láttam oly szépet, mint Barbea. Nem tudom átadni, mit éreztem akkor, ahogy figyeltem őt a különös szobában.

– Az udvar összes szépsége rendelkezésükre áll – szólalt meg házigazdánk. – Itt, az Azúr-lakban: éjszakára iderepítik őket az arany falak közül, hogy vendégeink gyönyörében találják meg örömüket.

Félig-meddig hipnotizáltan is az jutott eszembe, e káprázatos kijelentést komolyan gondolta. Épp ezért így szóltam: – Ez biztosan nem igaz.

– A gyönyörért jött, úgy-e? Ha egy álom fokozza élvezetét, miért vitatja igaz voltát? – Mindeközben az aranyhajú lány egyre csak járta lassú, kíséret nélküli táncát.

Egyik pillanat követte a másikat.

– Tetszik önöknek? – kérdezte vendéglátónk. – Őt választják? Már éppen megszólaltam – még inkább üvöltöttem volna, úgy érezve, mindenem, ami csak valaha nő után vágyott, hevesen sóvárog utána –, hogy igen. Mielőtt levegőt vettem volna, Roche megszólalt. – Lássunk még néhányat. – A lány erre rögvest abbahagyta táncát, engedelmesen meghajolt, és elhagyta a szobát.

– Tudják, nem kell beérni egyetlennel. Külön-külön vagy együtt. Van néhány igen nagy ágyunk is. – Az ajtó újból kinyílt. – Chatelaine Grácia!

Noha ez a lány igencsak eltért az előzőtől, sok mindenben mégis az előtte a helyiségben járt „chatelaine Barbeára" emlékeztetett engem. Haja fehér volt, akár az ablak túloldalán szállingózó hópelyhek, így fiatalos arca még ifjabbnak látszott, sötét szemöldöke és szeme pedig még sötétebbnek. Még nagyobb – legalábbis úgy tűnt – melle, és még dúsabb ajka volt. Mégis már-már lehetségesnek éreztem, hogy tulajdonképpen ugyanazt a nőt látom; hogy ruhát váltott, másik szárnyon át jött, a másik kilépte és önnön bejövetele között eltelt néhány másodpercben szépítőszerekkel sötétebb árnyalatot varázsolt bőrének. Abszurdnak hangzott, ugyanakkor valahogy benne volt az igazság, mint oly' sok abszurd dologban. Mindkettejük tekintetében, szájuk vonalában, tartásukban, mozdulataik kecsességében volt valami közös. Felidézett emlékeimben valamit, amit láttam valahol – nem emlékeztem rá, hol –, mégis új volt, és valamiképpen éreztem, hogy az a másik, amit korábbról ismertem, az a jobb.

– Ez megfelel nekem – szólt Roche. – Most már csak barátomnak kell találnunk valamit. – A sötét bőrű lány nem táncolt, mint az előző, hanem csak állt, arcán halvány mosollyal, és pukedlizett, forgolódott a szoba közepén, most egy pillanatra széles mosolyt villantott elő, majd odament Roche-hoz, helyet foglalt székének karfáján és sugdosni kezdett a fülébe.

Ahogy az ajtó harmadszor is kitárult, házigazdánk azt mondta: – Chatelaine Thecla!

Úgy tűnt, tényleg ő az, ahogy emlékeztem rá... Elképzelni sem tudtam, hogyan szökött meg. Végül aztán nem a szememnek, hanem eszemnek sikerült meggyőznie tévedésemről. Nem tudom megmondani, milyen eltéréseket fedeztem volna fel, ha a kettőt egymás mellé állítják, bár annyi bizonyos, az előttem álló nő valamivel alacsonyabb volt.

– Ezek szerint őt kívánja – állapította meg a vendéglátó. Nem emlékszem rá, hogy megszólaltam volna,

Roche felállt és kezében a bőrerszénnyel kijelentette, hogy mindkettőnkért ő fizet. Néztem az érméket, ahogy előhúzta őket, vártam a khrüszosz csillanását. Semmi... Csak néhány ászimi volt a kezében.

„Chatelaine Thecla" megérintette kezemet. Parfümje áthatóbb volt a valódi Thecla enyhe illatánál – mégis, ugyanaz az illat volt, amitől égő rózsa jutott eszembe. – Gyere! – mondta.

Követtem. Folyosó következett, félhomályos és nem valami tiszta, aztán keskeny lépcsősor. Megkérdeztem, hányan vannak itt az udvarból, mire megtorpant, és rám sandított. Volt valami az arcában, ami talán a beteljesedett hiábavalóság volt, talán szerelem, vagy talán az a még homályosabb érzelem, amelyet olyankor érez az ember, amikor a versengés egyszerre előadásba fordul át. – Ma este nagyon kevesen. A hó miatt. Én szánkón érkeztem, Gráciával.

Bólintottam. Úgy gondoltam, eleget tudok ahhoz, hogy tisztában legyek vele, a ház körüli hitvány átjárók egyikéből jött csupán, ahol mi is jártunk, s nagy valószínűséggel gyalog, haján kendővel, régi cipőjén átszivárgó hidegben. Ám amit mondott, annak sokkal több értelmet tulajdonítottam, mint a valóságnak – szinte láttam az izzadó harci méneket, ahogy szaladnak a hulló hóban, gyorsabban, mint bármiféle gépezet, hallottam a fütyülő szelet, és előttem voltak a fiatal, szépséges és elcsigázott hölgyek, coboly-meg hiúzprémbe bugyolálva, fekete foltként a vörös bársonypárnák között.

– Nem jössz?

Már ott állt a lépcső tetején, szinte elérhetetlenül. Valaki megszólította, „legdrágább húgomnak" hívta, s miután feljebb mentem néhány lépcsőfokot, egy nőt pillantottam meg, nagyon hasonlót ahhoz, aki Vodalusszal volt: a szív alakú arcú, fekete csuklyásat. Nem is törődött velem, s amint utat engedtem neki, lesietett a lépcsőn.

– Láthatod, miben lett volna részed, ha megvártad volna a következőt, aki kijön. – Máshonnan megismert mosoly bujkált perditám szájának sarkában.

– Akkor is téged választottalak volna.

– Hát ez tényleg bájos... Gyere, gyere velem, csak nem akarsz mindörökre a huzatos teremben álldogálni? Arcod ugyan meg sem rezdült, de szemed úgy forgattad, akár a borjak. Csinos, nem igaz?

A Theclához hasonló nő kinyitott egy ajtót, s aprócska hálószobában találtuk magunkat, hatalmas ágy társaságában. Ezüstözött láncon kihűlt turibulum lógott a plafonról – rózsás fényű állólámpa húzódott meg az egyik sarokban. Kicsiny, tükrös toalettasztal állt itt, keskeny ruhásszekrény, s szinte mozdulni sem volt helyünk.

– Szeretnél levetkőztetni? Bólintottam, és nyúltam utána.

– Úgy figyelmeztetlek, légy óvatos ruháimmal. – Elfordult tőlem. – Ez hátul fűződik össze. Kezdd fenn, a nyakamnál! Ha izgalmadban elszakítasz valamit, megfizettetik veled... Nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Ujjaim apró göbre találtak és meglazították. – Azt gondoltam, chatelaine Thecla, hogy számos ruhád van.

– Így is van. De gondolod, hogy szakadt szoknyában szeretnék visszatérni az Abszolút-lakba?

– Bizonyára itt is van néhány.

– Néhány, de nem tarthatok itt sokat. Valaki elviszi a dolgokat, miután elmentem.

Ujjaim alatt az anyag, amely az oszlopsoros kék szobában oly pompásnak és díszesnek látszott, vékony volt és olcsó. – Felteszem, semmi szatén – mondtam, ahogy kioldottam a következő kapcsot. – Semmi coboly és semmi gyémánt.

– Természetesen nem.

Hátráltam egy lépést. (Már-már az ajtóhoz értem.) Semmi nem volt belőle Theclából. Csupa véletlen egybeesés, néhány gesztus és hasonló öltözék, semmi több. Kicsi, hideg szobában álltam, és valamilyen szegény nő nyakát, csupasz vállát bámultam, akinek szülei talán örömmel fogadták el Roche néhány ezüstpénzének rájuk eső részét, s úgy tettek, mintha nem tudnák, hová megy lányuk éjszaka.

– Te nem vagy chatelaine Thecla – mondtam. – Mit keresek itt veled?

Hangom bizonyosan jóval többet árult el annál, ami szándékomban állt. Megfordult, hogy szemembe nézzen, ruhájának vékony vászna lassan lecsúszott melléről. Arcán félelem árnyéka futott végig, mintha tükör vezetné – volt már ilyen helyzetben, és rosszul sült el. – Thecla vagyok. Ha annak szeretnél.

Felemeltem kezemet, mire gyorsan hozzáfűzte: – Van, aki megvéd. Csak sikoltanom kell. Egyszer megüthetsz, de kétszer már nem.

– Nem – mondtam-neki.

– De igen. Hárman.

– Nincs senki. Az egész emelet üres és fűtetlen... Azt hiszed, nem vettem észre, mennyire nagy a csend? Roche és a lány lent maradtak, s talán jobb szobát is kaptak, mivel ő fizetett. Nézd! – Megragadtam derekánál fogva, és a levegőbe emeltem. – Sikolts! Nem jön senki. – Egy hangot sem adott. Ledobtam az ágyra, és egy pillanattal később odaültem mellé.

– Dühös vagy, mert nem vagyok Thecla. De lehettem volna Thecla neked. Még mindig lehetnék. – Lecsúsztatta a különös kabátot válláról és hagyta a földre esni. – Nagyon erős vagy.

– Nem vagyok. – Jól tudtam, hogy a fiúk közül, akik tartottak tőlem, néhányan már most is erősebbek voltak nálam.

– Nagyon erős. Elég erős vagy-e ahhoz, hogy akaratodhoz hajlítsd a valóságot, még ha csak rövid időre is?

– Mire gondolsz?

– A gyengék abban hisznek, amit rájuk kényszerítenek. Az erősek abban, amiben hinni szeretnének, és kényszerítik a valóságot, hogy hajoljon ehhez. Mi más az autarkha, mint az ember, aki autarkhának hiszi magát, és erejével eléri, hogy mások is ezt higgyék?

– Te nem chatelaine Thecla vagy – mondtam neki.

– De hát nem látod, hogy ő sem az! Chatelaine Thecla, akit illetően egyébként kétlem, hogy valaha is láttad őt... Nem, látom, tévedtem. Jártál talán az Abszolút-lakban?

Kezei aprón és melegen hevertek jobbomban, és meglöktek. Megráztam fejemet.

– Néha az ügyfelek azt mondják, jártak ott. Mindig örömömre szolgál meghallgatni őket.

– Tényleg jártak ott?

Megvonta vállát. – Azt akartam mondani, chatelaine Thecla nem chatelaine Thecla. Nem a fejedben lévő chatelaine Thecla, márpedig ez az egyetlen chatelaine Thecla, aki érdekel. Én sem vagyok az. Mi tehát akkor a különbség közöttünk?

– Azt hiszem, semmi.

Vetkőzés közben aztán így szóltam: – Mindazonáltal mindannyian igyekszünk rátalálni arra, ami valóságos. Miért van így? Talán mert vonzódunk a theokentronhoz. Ezt mondják a hierofantészok, hogy csakis ez az igaz.

Megcsókolta combomat, tudván, hogy nyert. – Valóban készen állsz, hogy kiderítsd? Ne feledd, kegyben kell járnod. Különben a kínvallatók kezére kerülsz. Azt biztosan nem szeretnéd.

– Nem – feleltem, és tenyerembe zártam az arcát.

 

X.

Az utolsó év

Azt hiszem, Gurloes mester elképzelése szerint gyakran kellett volna eljárnom abba a házba, nehogy túlzottan is vonzódjak Theclá-hoz. Valójában engedtem, hogy Roche zsebre tegye a pénzt, és soha többé nem mentem oda. A fájdalom túlságosan élvezetes volt, az élvezet túlzottan fájdalmas – ezért attól tartottam, idővel elmém többé nem lenne az, aminek ismertem.

Aztán, mielőtt Roche és én elhagytuk volna a házat, a fehér hajú ember – szemembe nézve – köpenye alól előhúzott valamit, amit először ikonnak néztem, ám hamarosan kiderült, fallosz alakú aranyampulla. Mosolygott, s mivel tekintetében nem láttam mást, csak barátságot, megrémített.

Eltelt néhány nap, mire Theclával kapcsolatos gondolataim közül kitisztultak a hamis Theclához tartozó benyomások, aki beavatott a férfiak és nők anakreóni szórakozásaiba és élvezetébe. Meglehet, éppen ellentétes volt hatása, mint ami Gurloes mester szándékában állt, bár ezt nem hiszem. Úgy vélem, sohasem voltam kevésbé hajlamos megszeretni a szerencsétlen nőt, mint amikor emlékeimben élt a friss élmény arról, ahogy szabadon élvezhettem testét – ahogy egyre tisztábban és tisztábban véltem ezt valótlanságnak, úgy igyekeztem egyre inkább kárpótolni érte, és rajta keresztül egyre jobban vonzódtam – noha akkor szinte nem is voltam tudatában ennek – a személyében megjelenő ősi ismeretek és kiváltságok felé.

A neki hozott könyvek alkották egyetemi képzésemet, ő pedig orákulumom volt. Nem vagyok művelt ember – Palaimón mestertől alig tanultam meg többet, mint írni, olvasni és számolni, néhány tényt még a fizikai világra vonatkozóan, és misztériumunk követelményeit. Amennyiben esetenként művelt fők, ha nem is velük egyenrangúnak, de olyasvalakinek véltek, akinek társasága nem hoz szégyent rájuk, úgy az kizárólag Theclának köszönhető – annak a Theclának, akire emlékszem, annak a Theclának, aki bennem él, és a négy könyvnek.

Mindarról, amit közösen olvastunk és amit mondtunk egymásnak olvasmányainkkal kapcsolatban, nem beszélek – e rövid éjszaka egészét igénybe venné, hogy akár röviden is ismertessem. Egész télen, miközben hótól volt fehér a Régi Udvar, úgy jöttem fel az oubliette-ból, mintha álomból ébrednék, és csak most vettem észre a nyomokat, amelyeket lábam hagyott mögöttem, meg a hóra vetülő árnyékomat. Thecla szomorú volt a tél miatt, ugyanakkor örömét lelte abban, hogy beszélgethet velem a múlt titkairól, a felső szférákat illető sejtelmekről s évezredek óta halott hősök címereiről és történeteiről.

Eljött a tavasz és vele a nekropolisz bíborcsíkos, fehér pöttyös liliomai. Vittem belőlük néhányat neki, és azt mondta, a szakállam ugyanúgy kinőtt, mint ezek, és hogy borostásabb leszek a közembereknél is, aztán másnap elnézést kért ezért, mondván, már most is ilyen vagyok. A meleg időjárástól és – talán – a virágoktól, amelyeket hoztam, jobb kedvre derült. Amikor régi házak inszigniáit másoltuk, rangjabeli barátokról beszélt és a házasságokról, amelyeket kötöttek, akár jó volt, akár rossz, és arról, hogy ez-és-ez hogyan cserélte fel jövőjét egy romos erődért, csak mert álmában látta, vagy hogy egy másik, akivel gyerekkorában együtt babáztak, most ezer és ezer járóföldnyi terület úrnője.

– És új autarkhának is jönnie kell egyszer, és talán új autarkhiának is, tudod, Severianus? A dolgok hosszú ideig mehetnek tovább ugyanúgy, ahogy eddig. De nem örökké.

– Keveset tudok az udvarról, chatelaine.

– Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked. – Egy pillanatra elhallgatott, és finoman ívelt alsó ajkát rágcsálta. – Amikor anyám vajúdott, elvitette magát a szolgákkal a Profetikus-szökőkúthoz, amelynek erénye, hogy feltárja a jövendőt. Az jósolta, trónon ülök majd. Thea mindig irigyelt emiatt. Az autarkha mégis...

– Igen?

– Jobb, ha nem mondok túl sokat. Az autarkha nem olyan, mint a többi ember. Akármit is mondok néha, nincs az Urthön még egy hozzá fogható.

– Tisztában vagyok ezzel.

– Úgy ennyit elég is tudnod. Ide nézz! – Felemelte a barna könyvet. – Itt az áll: „Nagy Thalelaiosz gondolt először arra, hogy a demokrácia – vagy is a nép – felettes hatalom uralmára vágyik, míg Bölcs Yrierix arra, hogy a köznép sohasem engedné, hogy tőle eltérő valaki magas tisztséget töltsön be. Mindazonáltal mindkettejüket tökéletes mesternek hívják."

Nem értettem, mire utalt, és inkább nem szóltam egy szót sem.

– Senki sem tudja, mit tesz majd az autarkha. Ez a lényeg. Sem azt, hogy mit Inire atya. Amikor megérkeztem az udvarba, nagy titokként közölték velem, hogy az államközösség politikáját valójában Inire atya határozza meg. Amikor már két éve ott voltam, nagyon magas rangú férfi, még a nevét sem mondhatom meg, azt mondta, az autarkha uralkodik, bár meglehet, azok szemében, akik az Abszolút-lakban élnek, Inire atya látszik első embernek. Múlt évben pedig egy nő, akinek ítélőképességében jobban megbízom, mint bármelyik férfiéban, bizalmába avatva elmondta, hogy nincs különbség, mert mind a kettő oly kifürkészhetetlen, akár a pelágikus mélység, s ha egyikük akkor hoz döntést, amikor dagad a Hold, a másikuk meg, amikor keletről fúj a szél, akkor sem tudja senki megmondani, mi a különbség. Ezt bölcs tanácsnak véltem mindaddig, amíg rá nem jöttem, csak elismétel valamit, amit fél évvel korábban én magam mondtam neki. – Itt elhallgatott, és hátradőlt a keskeny ágyon, sötét haja szétterült a párnán.

– Legalább nem tévedtél, amikor bizalmadat e nőbe helyezted. Megbízható forrásból vette elgondolását.

Mintha meg sem hallott volna, azt mormolta: Csakhogy így van, Severianus. Senki sem tudja, mit tesznek. Meglehet, holnap kiszabadulok. Nagyon is valószínű. Mostanra minden bizonnyal hírét vették, hogy itt vagyok. Ne nézz így rám! Barátaim beszélnek majd Inire atyával. Talán még az autarkhánál is szót emeltek nevemben. Tudod, miért hoztak ide?

– Valami köze van a nővéredhez.

– A féltestvérem, Thea, Vodalus mellett van. Azt beszélik, a kedvese, és azt hiszem, ez így is van.

Felidéztem az Azúr-lakban, a lépcsősor tetején látott szépséget, és azt mondtam: – Azt hiszem, láttam egyszer a féltestvéredet. A nekropoliszban. Volt vele egy triumfáns is, akinél pálcába rejtett kard volt, és kifejezetten jóképűnek tűnt. Azt mondta nekem, ő Vodalus. A nőnek szív alakú arca volt, hangja hallatán pedig galambok jutottak eszembe. Ő volt az?

– Valószínűleg igen. Azt akarják, árulja el, és így megmenthet engem, de tudom, hogy nem teszi meg. Ám ha ez kiderült, miért nem engednek szabadon?

Valami másról kezdtem el beszélni, amíg végül felnevetett, és így szólt: – Elképesztő, mennyire a szellemnek élsz, Severianus. Ha legény lesz belőled, te leszel a történelem során agyát legtöbbször használó kínvallató... Rémítő gondolat.

– Az volt a benyomásom, hogy élvezi az efféle beszélgetéseket, chatelaine.

– Csak most, mert nem juthatok ki innen. Meglehet, meglepetésként ér téged, de amikor szabad voltam, ritkán foglalkoztam metafizikával. Táncolni mentem helyette, és pekarira vadásztam párducfoltos kopókkal. A műveltség, amelyet úgy csodálsz, kislánykoromból való, amikor a pálcától félve nevelőmmel töltöttem az időt.

– Nem kell efféle dolgokról beszélgetnünk, chatelaine, ha úgy kívánja.

Felkelt és arcát a bokrétába fúrta, amelyet neki szedtem. – A flóra jobb teológia a fóliánsoknál, Severianus. Szép hely a nekropoliszban, ahonnan ezeket hoztad? A sírokról szakítasz nekem virágot, úgy-e? Esetleg leszeded, amit mások odavittek?

– Nem, ezeket réges-rég ültették. Minden évben virágzanak.

Az ajtónyílásból felhangzott Drotte hangja: – Itt az idő – Mire felálltam.

– Mit gondolsz, találkozol még vele? Mármint chatelaine Theával, a nővéremmel?

– Nem hiszem, chatelaine.

– Ha mégis, mesélsz neki rólam? Meglehet, nem tudtak kapcsolatba lépni vele. Ez nem árulás... Az autarkha megbízásában jársz el csupán.

– Úgy lesz, chatelaine. – Azzal kiléptem az ajtón.

– Vodalust nem hajlandó elárulni, tudom, de talán létezik valamilyen köztes megoldás.

Drotte bezárta a cellát, és ráfordította a kulcsot. Nem kerülte el figyelmemet, hogy Thecla nem kérdezte meg, hogyan került Vodalus és a nővére a mi ősrégi nekropoliszunkba (amelyet a magukfajta egyébként réges-rég elfeledett). A benti lámpa után a folyosó fémajtók alkotta mintájával és hideget izzadó falaival sötétnek tűnt. Drotte valamiféle felfedezőútról kezdett mesélni, amelyet Roche-sal tettek a Gjoll túlpartján található oroszlánvermek egyikéhez – fecsegése ellenére is meghallottam Theclát, ahogy utánam kiált. – Juttasd eszébe azt, amikor megvarrtuk Josepha babáját!

A liliomok elhervadtak, ahogy ez a liliomok szokása, és kinyíltak a sötét gyászrózsák. Levágtam belőlük néhányat, és elvittem Theclá-nak: feketében játszó bíbor, skarlát pettyekkel. Elmosolyodott, és a következő verset szavalta el:

Róza, a kedvelt, s nem Róza, a szűzi, sírja ez,
S a szag, mi fölszáll, rózsaillat sohse lesz.

– Ha bánt az odor, chatelaine...

– Egyáltalán nem, nagyon kellemes. Csak idéztem, amit nagy anyám szokott volt mondogatni. Az a nő lánykorában hírhedt volt, legalábbis ezt állította nekem, s az összes gyerek ezt a rigmust kántálta, amikor meghalt. Azt hiszem, valójában sokkal régebbi, elveszett az időben, mint minden jó és rossz dolog kezdete. A férfiakról azt mondják, sóvárognak a nők után, Severianus. Miért vetik meg azokat, akiket megszereznek?

– Nem hiszem, hogy mindannyian így tesznek, chatelaine.

– A szépséges Róza odaadta magát, és annyit gúnyolták érte, hogy még én is tudok erről, holott álmai selymes bőrével együtt réges-rég porrá váltak. Gyere ide és ülj le mellém!

Úgy tettem, ahogy mondta, ő pedig kirojtosodott ingem alá csúsztatta kezét és áthúzta fejem felett. Tiltakoztam, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni.

– Mit szégyellsz? Te, akinek nincs melle, amit el kellene rejtenie. Sohase láttam még ily fehér bőrt, ily fekete hajjal együtt... Szerinted fehér az én bőröm?

– Nagyon fehér, chatelaine.

– Ezt mondták mások is, a tiéd mellett mégis sötétnek látszik. Kerülnöd kell a napot, ha kínvallató leszel. Rettenetesen leégnél.

Haját, amelyet gyakorta kiengedett, aznap sötét aureólába csavarta fel. Sohasem hasonlított még jobban féltestvérére, Theára, és oly hatalmas vágyat éreztem iránta, hogy szinte már kiontottam véremet a padlóra, szívem minden egyes összehúzódásával egyre gyengébbé és kábábbá válva.

– Miért dörömbölsz az ajtómon? – Mosolya elmondta, mindent ért.

– Mennem kell.

– Jobb, ha visszaveszed az ingedet, mielőtt elmész... Biztos nem szeretnéd, hogy a barátod így lásson.

Aznap este, noha tudtam, hiába, elmentem a nekropoliszba, és jó néhány őrváltásnyi ideig kóboroltam a halottak néma házai között. Másnap este visszatértem, és azutáni este is, ám a negyediken Roche kivitt a városba, s egy lebujban hallottam valakit, aki mintha tudta volna, mit beszél, azt állítani, hogy Vodalus a messzi északon tartózkodik, a fagycsípte erdők között, káfilákat fosztogat.

Napok teltek el. Thecla immár biztos volt benne, hogy mivel oly hosszú ideje nem esett bántódása, sohasem fogják kínvallatóra, s Drotte-tal írásra, rajzolásra alkalmas eszközöket hozatott, majd villát tervezett; a Diuturna-tó déli partjánál szerette volna felépíteni, amelyet az államközösség legeldugottabb, egyúttal legszebb vidékének mondanak. Inasok csoportjait vittem úszni, azt gondolva, ez a feladatom, bár sohasem tudtam félelem nélkül belemerülni a mély vízbe.

Aztán egyszerre – így tűnt – az időjárás túlságosan is hideg lett az úszáshoz. Egyik reggel sziporkázó dér telepedett a Régi Udvar megviselt kockaköveire, s vacsoránál friss sertéshús jelent meg tányérainkon, biztos jeleként, hogy a hideg elérte a város alatti dombokat is. Gurloes mester és Palaimón mester magukhoz hívattak.

– Számos forrásból hallottunk rólad jókat, Severianus, és inaséveidnek lassan vége – szólalt meg Gurloes mester.

– Fiúkorod mögötted van immár, vár a férfikor – tette hozzá már-már suttogva Palaimón mester. Hangjában szeretet csendült.

– Pontosan – folytatta Gurloes mester. – Közeleg patrónánk ünnepe. Felteszem, eszedbe jutott már ez.

Bólintottam. – Eata lesz utánam a vezér.

– És te?

Nem értettem, mire gondoltak – látva ezt Palaimón mester halkan megkérdezte: – Mi lesz belőled, Severianus? Kínvallató? Elhagyhatod a céhet, tudod jól, ha ezt szeretnéd.

Határozottan közöltem vele – mint aki némiképpen meghökkent a felvetés hallatán –, hogy ez a gondolat meg sem fordult fejemben. Hazugság volt. Tisztában voltam vele, akárcsak a többi inas, hogy az ember mindaddig nem volt egyszer s mindenkorra a céh tagja, amíg nem fogadta el felnőtt fejjel a kapcsolatot közte és a kínvallatók között. Ráadásul, noha szerettem a céhet, egyszerre gyűlöltem is; nem a fájdalom miatt, amelyet az ügyfeleknek okozott, akik között minden bizonnyal akadt néhány ártatlan is, és akik büntetése sokszor túltett mindenen, amit vétségükkel kiérdemeltek – hanem hatástalannak és elégtelennek tűnt, s a hatalom, amelyet kiszolgált, nemcsak hatástalan volt, hanem távoli is. Nem tudtam, hogyan fejezhetném ki jobban vele kapcsolatos érzéseimet, mint ha azt mondom, gyűlölöm, amiért éheztetett és megszégyenített, és szeretem, mert ez az otthonom, egyszerre szeretem és gyűlölöm, mert példája mindannak, ami régi, mert gyenge, és mert elpusztíthatatlannak látszott.

Mindebből természetesen semmit sem mondtam el Palaimón mesternek, bár talán kibukott volna belőlem, ha Gurloes mester nincs ott. Még így is hihetetlennek tűnt, hogy rongyokban tett hűségnyilatkozatomat komolyan veszik – ám pontosan ez történt.

– Akár fontolóra vetted, hogy elhagysz minket, akár nem, a lehetőség nyitva áll előtted – mondta Gurloes mester. – Sokan akadnak, akik úgy vélnék, csak a bolond szolgálja végig az inaséveket, hogy aztán ennek lejártával ne legyen hajlandó a céh legényévé válni. De ha így kívánod, megteheted ezt.

– Hová mennék? – Noha nem tudtam volna így elmondani nekik, ez volt a valódi oka annak, hogy maradtam. Jól tudtam, a Fellegvár falain, sőt saját tornyunk falain túl hatalmas világ található. Azonban el sem tudtam képzelni, hogy bármikor is valamiféle helyem lehet benne. A rabszolgaság és a szabadság üressége közötti választással szembesülve hozzátettem: – Céhünkben nőttem fel –, attól tartva, hogy netán megválaszolják kérdésemet.

– Így van – jelentette ki Gurloes mester lehető leghivatalosabb modorában. – De még nem vagy kínvallató. Még nem öltötted magadra a koromszínt.

Palaimón mester keze szárazon és ráncosan, mint valami múmiáé, addig tapogatózott, amíg rá nem lelt enyémre. – A vallás beavatottai között a következő mondás járja: „Az ember mindenkor epoptész." Nemcsak az ismeret előtt hódolnak így, hanem khrizmájuk előtt is, amelynek jele, mivel láthatatlan, így letörölhetetlen. Te is ismered a mi khrizmánkat.

Ismét bólintottam.

– Ezt még az övékénél is kevésbé lehet lemosni. Ha most elmész, az emberek csak azt mondják majd, „a kínvallatók nevelték fel". Ám azután, hogy felkentünk, azt mondják majd, „ez egy kínvallató". Követheted az ekenyomot vagy a harci dob hangját, akkor is csak azt hallod majd, „ez egy kínvallató". Megértetted?

– Mást sem szeretnék hallani.

– Úgy hát legyen! – felelte Gurloes mester, és egyszerre mindketten elmosolyodtak. Palaimón mester megvillantotta maradék néhány girbegurba fogát, Gurloes mester pedig a maga négyszögletes, sárga fogait, mi leginkább egy halott gebe fogsorára emlékeztetett. – Akkor ím, itt az ideje elmondanunk neked végső titkunkat – (még most, írás közben is hallom, milyen hangsúllyal ejtette ki e szavakat) –, mert hasznodra válik, ha fontolóra veszed a szertartás előtt.

Aztán Palaimón mesterrel együtt elmagyarázták nekem a céhünk legmélyén rejlő titkot, amely csak szentebbé válik attól, hogy nincs liturgia megünneplésére, és így csupaszon hever a Pánkreátor ölében.

Megeskettek rá, hogy sohasem árulom el, csakis – ahogy ők is tették – olyannak, aki szeretne belépni céhünk misztériumába. Azóta megszegtem ezen esküt, mint oly sok másikat is.

 

XI.

Az ünnep

Patrónánk napja a tél elmúltának idejére esik. Ilyenkor vigadunk: a legények kardtáncot járnak a felvonulásban, ugrásokkal teli látványosság ez; a mesterek ezer illatos gyertyával világítják ki a Régi Udvar romos kápolnáját, s készülünk az ünnepre.

A céhben az éves szertartás formája lehet magasztos (amikor egy legényt mesterré léptetnek elő), alacsony (amikor legalább egy inasból legény lesz), vagy alantas (amikor semmiféle előléptetésre sem kerül sor). Mivel abban az évben, amikor legény lettem, egyetlen legény sem lépett a mesterek sorába – ami nem meglepő, elvégre ilyen alkalomra évtizednél is többet kell várni – maszkom felvételének szertartása alacsony ünnepnek számított.

Még így is hetekkel korábban megkezdődött a készülődés. Hallottam, hogy egyesek szerint nem kevesebb, mint százharmincöt céh tagjai ténykednek a Fellegvár falain belül. Ezek közül néhány – ahogy ez a kurátorok esetében kiderült – túlságosan kevés tagot számlál ahhoz, hogy védőszentjük ünnepnapját a kápolnában tartsák, hanem kénytelenek csatlakozni városbeli testvéreikhez. A nagyobb létszámúak a lehető legnagyobb pompával ünnepelnek, hogy ezzel növeljék megbecsülésüket. Ilyenek például a katonák Hadrianus napján, a pattantyúsok Barbaráén, a boszorkányok Magén és számos másik is. Fényűzéssel, csodákkal, ingyen osztogatott étellel-itallal igyekeznek elérni, hogy minél többen legyenek ott a céhen kívüliek közül szertartásaikon.

Nem így a kínvallatók. Több mint háromszáz éve senki sem vacsorázott együtt velünk Szent Katharine napján, amikor is az őrség egyik hadnagya – legalábbis ezt beszélik – fogadásból közénk merészkedett. Rengeteg alaptalan mese szól arról, mi történt vele; mint például, hogy rávettük, izzó vasszéken üljön asztalunknál. Egyetlenegy sem igaz ezek közül. Céhünk tanainak megfelelően örömmel fogadtuk és etettük-itattuk – ám mivel az ételről és Katharine napjáról szóló beszélgetés során nem esett szó az okozott fájdalomról, sem a kínvallatás új módozatairól, és nem átkoztuk azokat se, akiknek húsát téptük, amiért túl korán meghaltak, egyre nyugtalanabb lett, abban a hitben, hogy csupán félelmeit szeretnénk elaltatni, s ezt követően csapdába csalni. Erre gondolva keveset evett, viszont sokat ivott, s a saját lakhelyére visszatérve elesett és beverte a fejét, oly' módon, hogy onnantól fogva esetenként elvesztette eszét és nagy fájdalomban élt. Idővel aztán fegyverének csövét szájába vette, de ennek semmi köze nem volt hozzánk.

Így aztán kizárólag kínvallatók jöttek a kápolnába Szent Katharine napján. Ugyanakkor minden évben – tudva, a magas ablakokból figyelnek minket – ugyanúgy készülünk, mint a többiek, vagy még annál is nagyobb pompával. A kápolna előtt olyan tüze volt borainknak, mint az ékköveknek száz szövétnek fényében; gőzölgött a pecsenyelében tocsogó marha, főtt citromszemét forgatva; kapibarák és agutik – bundájukban sült kókuszdió keveredett saját lenyúzott bőrükkel –, mintha élnének, sonka-rönkökön másztak és frissen sült kenyérvekniken kúsztak.

Mestereink, akikből legénnyé válásom évében csak kettő volt, hordszéken érkeztek, amelyek függönyét virágból fonták, szőnyegen lépdeltek, amelynek mintáját színes homok alkotta, szőnyegeken, amelyek a céh hagyományait beszélik el, és a legények napok fáradtságos munkájával, szemről szemre készítették, hogy aztán a mesterek lába egyetlen szempillantás alatt tönkretegye.

A kápolnában nagy tüskés kerék, egy lány és egy kard várja a tagokat. A kereket jól ismertem, mivel inasként számos alkalommal segédkeztem felállításában és lebontásában. Amikor nem volt használatban, a torony legfelső részén tárolták, épp az ágyúgondolák alatt. A kard, noha egy-két lépés távolságból valódi hóhérpallosnak látszott, nem volt több széles lécnél, amelyhez ócska nyelet erősítettek, és bevonták ezüstlaméval, hogy csillogjon.

A lányról nem tudok mondani semmit. Amikor nagyon fiatal voltam, még csak el sem gondolkodtam felőle – ezek a legelső ünnepek, amelyekre emlékszem. Amikor aztán öregedtem valamennyit, és Gildas – aki régóta legény volt már abban az időben, amelyről most írok – volt az inasok vezére, úgy véltem, talán boszorkány. Aztán egy évvel később már tudtam, senki sem tűrne el efféle tiszteletlenséget.

Meglehet, a Fellegvár valamelyik távoli sarkából való szolgáló volt. Esetleg a város lakója, aki pénzért vagy valamilyen közte és céhünk közötti régi kapcsolat miatt beleegyezett, hogy eljátssza a szerepet – nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden egyes ünnepen ott volt a helyén, és amennyire képes vagyok ezt megítélni, semmit sem változott. Magas volt és karcsú, de nem annyira, mint Thecla, sötét bőrű, fekete szemű, hollóhajú. Soha nem láttam még az övéhez hasonlítható arcot; akár valami tiszta vizű medence egy erdő közepén.

Ott állt a kerék és a kard között, miközben Palaimón mester, mestereink legidősebbjeként, elbeszélte a céh alapításának és elődeinknek történetét a jég beköszönte előttről. Ez a rész minden évben változott, tudományos munkájától függően. A lány némán várt, amíg elénekeltük a Félelmetes dalt, céhünk himnuszát, amelyet az inasoknak kívülről kell tudniuk, de évente csak ez egy alkalommal hangzik fel. Némán várt akkor is, amikor a repedezett templomi padok között letérdelve imádkoztunk.

Aztán Gurloes mester és Palaimón mester, jó néhány idősebb legény segítségével, belefogtak legendájába. Néha csak egyikük beszélt. Mások együtt kántáltak. Volt, hogy ketten teljesen másról beszéltek, mialatt a többiek combcsontból faragott furulyákon vagy háromhúrú rebeceken játszottak, amelyek úgy visítanak, akár egy ember.

Amikor eljutottak a történetnek ahhoz a részéhez, ahol patrónánkat elítéli Maxentius, négy maszkos legény sietett a pódiumra, hogy lefogják a lányt. Korábban oly csendes volt és nyugodt, most viszont ellenállt, küzdött velük, még fel is kiáltott. Ám ahogy elindultak vele, a kerék mintha elhomályosodott és átalakult volna. A gyertyafényben először úgy látszott, mintha kígyók, ékköves, skarlát, citromsárga meg fehér fejű zöld pitonok vonaglottak volna elő belőle. Aztán virágoknak, bimbózó rózsáknak tűntek. Amikor a lányt már csak egy lépés választotta el tőlük, kinyíltak – papírból készültek, tudtam jól, és a kerék cikkelyeiben rejtették el őket. A legények félelmet színlelve hátrahőköltek; ám a narrátorok, Gurloes, Palaimón és a többiek egyszerre megszólalva Maxentiusként buzdították őket, hogy folytassák dolgukat.

Aztán én léptem előre, még maszk nélkül, az inasok öltözetében, és azt mondtam: – Az ellenállásnak haszna nincs. Kerékbe töretsz majd, ám más méltatlanságot nem követünk el veled.

A lány nem szólt egy szót sem, csak megérintette a kereket, amely azonnal darabjaira hullott szét, hangos csattanással omlott a padlóra, a rózsák oda.

– Fejezzétek le! – követelte Maxentius, mire felvettem a kardot. Nagyon nehéz volt.

Letérdelt előttem. – A Mindentudó bizalmasa vagy – mondtam. – Bár végeznem kell veled, könyörgöm, kíméld meg életemet.

A lány most először megszólalt: – Sújts le és ne remegj!

Felemeltem a kardot. Emlékszem, egy pillanatig attól tartottam, elveszítem az egyensúlyomat.

Visszagondolva erre az időre mindig ez a pillanat jut először eszembe – ha még többre szeretnék emlékezni, innen kell előre-vagy hátramennem. Emlékképem szerint mindig csak állok ott, szürke ingben és szakadt nadrágban, fejem fölé emelt pengével. Amikor felemeltem, még inas voltam – amikor leérkezik, legény leszek az Igazságot és Bűnbánatot Keresők Rendjénél.

Szabályaink közé tartozik, hogy az ítélet-végrehajtónak áldozata és a fény közé kell állnia – a lány feje árnyékban hevert a vérpadon. Tudtam, a lesújtó kard nem tesz benne kárt; elhúzom az egyik oldalra, amivel szellemes kis mechanizmust indítok be: vérrel bekent viaszfejet emel fel a tönkből, miközben a lány koromszín kendővel takarja le magát. Így is haboztam lecsapni rá.

Ismét megszólalt lábam előtt, a padlón heverve, hangja mintha még most is itt csengne fülemben: – Sújts le és ne remegj! – Minden erőmet beleadva lesújtottam az álkarddal. Egy pillanatig úgy tűnt, ellenállásba ütközöm – aztán a vérpadon puffant a fegyver, mire az kettéesett. A lány feje – csupa vér – előregurult, a meredten figyelő fivérek felé. Gurloes mester hajánál fogva felemelte, Palaimón mester pedig alátartotta bal tenyerét, hogy felfogja a vért.

– Ezzel, a mi khrizmánkkal felkenlek téged, Severianus. Fivérünk vagy immár mindörökké. – Mutatóujjával felrajzolta homlokomra a jelet.

– Úgy legyen! – mondta Gurloes mester és vele, rajtam kívül, az összes legény.

A lány felállt. Miközben figyeltem, tudtam, hogy csupán kendő takarja fejét – mégis úgy tűnt, mintha semmi sem lenne ott. Szédelegtem és fáradtnak éreztem magamat.

Elvette a viaszfejet Gurloes mestertől és úgy tett, mintha visszahelyezné vállára, s valamiféle ügyes trükkel a koromszín kendőbe rejtette, majd elénk állt, sugárzóan és épségben. Letérdeltem elé, a többiek pedig visszahúzódtak.

Felemelte a kardot, amivel csak az előbb ütöttem le fejét – véres volt, ahol az előbb a viaszhoz ért. – A kínvallatók közé tartozol – mondta. Éreztem, ahogy a penge megérinti előbb egyik, majd másik vállamat, s egyszerre kezek húzzák mohón arcomra a céh maszkját és emelnek talpra. Mielőtt még tudatára ébredtem volna, mi történt, két legény vállán voltam; csak később derítettem ki, Drotte és Roche kapott fel, noha sejthettem volna, hogy ők lesznek. A többiek ujjongása és kiáltozása közepette végigvittek a processzió útvonalán a kápolna közepéhez.

Amint kiértünk, megkezdődött a tűzijáték – lábunknál, de még fülünk mellett is petárdák robbantak, durrantyúk dörömböltek a kápolna ezeréves falain, sárga, vörös és zöld rakéták szökkentek a levegőbe. A Főerőd egyik ágyúja kettéhasította az éjszakát.

Mind a mutatós fogások, amelyeket leírtam, ott voltak az udvaron álló asztalokon – az asztalfőre ültem Palaimón és Gurloes mesterrel, túl sokat ittam – nekem már nagyon kevés is mindig túl sok volt –, megéljeneztek és pohárköszöntőket mondtak egészségemre. Hogy mi lett a lánnyal, nem tudom. Eltűnt, mint minden Katharine napon, amire csak emlékszem. Soha többé nem láttam.

Fogalmam sincs róla, hogyan jutottam el az ágyamig. Akik sokat isznak, azt mondták, előfordul, hogy elfelejtenek mindent, ami csak történt velük az éjszaka második felében, s talán velem is ez történt. Ám sokkal valószínűbbnek vélem, hogy – hiszen nem felejtek el semmit, és az igazat megvallva, noha ez kérkedésnek tűnik, nem is értem igazán, mit értenek mások az alatt, hogy „felejteni", mivel számomra minden élmény mintha lényem részévé válna – elaludtam és odavittek.

Akárhogy is volt, nem a dormitóriumunkul szolgáló, jól ismert, alacsony plafonú szobában ébredtem, hanem egy fülkében, ami oly kicsi volt, hogy sokkal nagyobb volt a magassága, mint a szélessége; legényi fülke, a torony legrosszabbika, cellánál nem nagyobb ablaktalan kamrácska.

Ágyam mintha hánykolódott volna alattam. Megragadtam peremét, felültem, és kiderült, egy helyben volt, ám amint fejem ismét a párnát érintette, újból kezdetét vette az imbolygás. Úgy éreztem, teljesen ébren vagyok... Aztán, hogy ébren vagyok megint, ám egy pillanattal ezelőttig aludtam. Tisztában voltam vele, hogy valaki van még mellettem az aprócska fülkében, s valamilyen megmagyarázhatatlan okból arra gondoltam, a fiatal nő, aki patrónánk szerepét játszotta.

Felültem a ficánkoló ágyban. Halvány fény szűrődött be az ajtó alatt – senki sem volt a helyiségben.

Ismét lefeküdtem, mire a szoba levegője megtelt Thecla parfümének illatával. A hamis Thecla jött el ezek szerint, az Azúr-lakból. Felkeltem, és majdnem elestem, ahogy kinyitottam az ajtót. Senki sem volt odakinn a folyosón.

Az ágy alatt éjjeliedény várt: előhúztam s megtöltöttem okádékommal, borral vegyülő, epében úszkáló, zsíros húsdarabokkal. Valamiért úgy éreztem, amit tettem, árulás, mintha azzal, hogy elvetem magamtól mindazt, amit a céh nyújtott nekem aznap éjjel, magát a céhet is elvetettem. Köhögve, szipogva térdeltem az ágy mellett, s végül számat megtörölve megint leheveredtem.

Minden bizonnyal elaludtam – láttam a kápolnát, de nem volt oly romos, amilyennek ismertem. A teteje ép volt, magas és egyenes, rubinlámpások lógtak le róla. A padok is épek voltak, és csillogtak a lakktól – az ősrégi kőoltárt aranyos terítő fedte, mögötte csodaszép kék mozaik bontakozott ki, csakhogy nem volt rajta semmi; mintha az ég egy felhők, csillagok nélküli darabját szakították volna le és terítették volna az ívesen görbülő falra.

Elindultam felé, végig az oldalhajón, s ahogy közeledtem, megdöbbentett, mennyivel világosabb az igazi égnél, amelynek kéksége még napfényes időben is szinte már fekete. Mégis mennyivel szebb volt ez itt! Izgatottan néztem. Úgy éreztem, mintha a levegőben lebegnék, szépsége magával ragadott volna felfelé, és lepillantottam az oltárra, a bíbor borral teli kehelybe, az ostyára és az antik késre. Elmosolyodtam...

És felébredtem. Álmomban lépteket hallottam odakintről, a folyosóról, s felismertem, ki az, noha akkor rögtön nem tudtam felidézni, kinek a léptei voltak. Némi erőfeszítés árán sikerült visszaemlékeznem – nem ember léptei voltak, csupán puha talpak fürge egymásutánja és alig érzékelhető kaparászás.

Most megint meghallottam: annyira halk volt, hogy egy ideig azt gondoltam, emlékeim összekeverednek a valósággal – csakhogy tényleg hallottam, lassan haladt végig a folyosón, lassan vissza. Elég volt felemelni a fejemet, és máris jött az émelygés; inkább visszazuhantam az ágyra, és azt mondtam magamnak, akárki járkál fel s alá, nem az én dolgom. Az illat elszállt, s akármennyire is rosszul éreztem magamat, úgy éreztem, többé nem kell tartanom a káprázattól... Visszatértem a szilárd testek és a közönséges fény világába. Ajtóm résnyire kitárult, és Malrubius mester pillantott be, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, jól vagyok-e. Intettem neki, mire becsukta. Némi időbe tellett, mire eszembe jutott, hogy még kisfiúkoromban meghalt.

 

XII.

Az áruló

Másnap hasogatott a fejem és betegnek éreztem magamat. Ám hiába kaptam felmentést – hosszú ideje fennálló hagyomány szerint – a Nagy Udvar és a kápolna takarítása alól, ahol a fivérek nagy része görnyedezett, az oubliette-ben vártak már. A folyosók reggeli nyugalma néhány másodpercig üdítően és pihentetően hatott rám. Aztán nagy zörgés-dobogás közepette lejöttek az inasok – Eata, aki már nem is volt annyira kicsi, felduzzadt ajakkal, szemében a diadal csillogásával – és hozták az ügyfelek reggelijét, jórészt hideget, a lakoma maradékát. Jó néhánynak el kellett magyaráznom, ez az év egyetlen napja, amikor húst kapnak, és egyiket a másik után nyugtatgattam, hogy nem lesz semmiféle kínvallatás... Az ünnep napja és a rákövetkező nap szünnap, még ha az ítélet kínzást is rendel el ezeken a napokon, akkor is elhalasztják. Chatelaine Thecla még aludt. Nem ébresztettem fel, csak kinyitottam celláját, bevittem az ételt és leraktam az asztalára.

Már benne jártunk a délelőttben, amikor ismét léptek visszhangját hallottam. A lépcsőfordulóhoz menve két katafraktot láttam, egy imákat felolvasó anagnosztát, Gurloes mestert és egy fiatal nőt. Gurloes mester megkérdezte, van-e üres cellám, mire nekiláttam elmondani, melyek használhatók.

– Akkor vedd át a rabot! Már aláírtam helyette a papírt.

Bólintottam és karjánál fogva megragadtam a nőt – a katafraktok, elengedték és hátat fordítottak, mint valamiféle ezüstautomaták.

Szaténöltözetének – amely mostanra kissé szakadt volt és koszos – kidolgozottsága jelezte, a hölgy optimata. Egy armigessza egyszerűbb szabású, de finomabb anyagból készült ruhát viselt volna, a szegényebbek közül pedig senki sem öltözködött ilyen gondossággal. Az anagnoszta megpróbált követni minket a folyosón, azonban Gurloes mester megakadályozta. Hallottam a katonák acéllal vasalt lábait a lépcsőn.

– Mikor lesz...? – Emelkedő, tulajdonképpen megrettent hanghordozással kérdezett.

– Hogy a vallatószobába viszik?

Belemarkolt karomba, mintha az apja vagy a szerelme lennék.

– Hát így lesz?

– Igen, madame.

– Honnan tudja?

– Mert mindenkinél így van, akit ide hoznak, madame.

– Mindig? Soha nem szabadul senki?

– Ritkán.

– Akkor talán én is, úgy-e? – A hangjában csendülő remény hatására árnyékban növekvő virág jutott eszembe.

– Elképzelhető, de felettébb valószínűtlen.

– Nem kíváncsi rá, mit tettem?

– Nem – feleltem. A sors úgy hozta, hogy épp a Thecláé melletti cella volt üres; egy pillanatig elgondolkodtam, oda kellene-e elhelyezni a nőt. Társaságot jelentene, az ajtajukon található nyíláson keresztül beszélgethetnének egymással, viszont kérdései, a cella nyitogatása-csukogatása felébresztheti. Úgy döntöttem, odateszem – úgy éreztem, a társaság több, mint elegendő ellentétel egy kevés elveszett alvásidőért cserébe.

– Egy tiszt volt a vőlegényem, csakhogy rájöttem, hogy szajhát tart. Amikor nem volt hajlandó lemondani róla, fizettem néhány brávónak, dobjanak fáklyát a nő házának tetejére. Odaveszett a derékalja, néhány ócska bútor meg pár ruha. Ez talán akkora bűn, amiért kínzást érdemlek?

- Nem tudom, madame.

– A nevem Marcellina. A tiéd mi?

Elfordítottam a kulcsot cellájának ajtajában, s közben azon töprengtem, válaszoljak-e neki. Thecla – hallottam már, ahogy fészkelődik – minden bizonnyal elmondaná neki.

– Severianus.

– És csontropogtatással keresed a kenyered. Minden bizonnyal jól alszol éjszaka.

Távol ülő szemek: Thecla kútmély tekintete felbukkant az ajtónyílásban. – Ki van veled, Severianus?

– Egy új rab, chatelaine.

– Nő? Tudom, hogy az... Hallottam hangját. Az Abszolút-lakból?

– Nem, chatelaine. – Nem tudva, mennyi idő telik el addig, mire ismét láthatják egymást, Marcellinát Thecla ajtaja elé állítottam.

– Egy másik nő. Nem szokatlan az ilyesmi? Hányat zártál be, Severianus?

– Most nyolc van ezen a szinten, chatelaine.

– Azt hittem, furcsa, ha ennél több van itt.

– Ritkaság, hogy négynél több legyen nálunk, chatelaine.

– Meddig kell itt maradnom? – kérdezte Marcellina.

– Nem sokáig. Kevesen maradnak itt sokáig, madame.

Ekkor Thecla egészségtelenül komoly arccal és hangon kijelentette: – Tudod, engem hamarosan szabadon engednek. A fiú tudja.

Céhünk új ügyfele érdeklődve nézte mindazt, ami kedves foglyomból látható volt. – Tényleg szabadon engedik, chatelaine?

– A fiú tudja. Leveleket postázott nekem. Talán nem így volt, Severianus? Az elmúlt néhány napban búcsúzkodik. Egyébként a maga módján nagyon kedves fiú.

– Fáradjon be, madame! – szólaltam meg. – Ha kívánják, így folytathatják a beszélgetést.

Miután felszolgáltam az ügyfelek vacsoráját, letettem a szolgálatot. Összefutottam Drotte-tal a lépcsőn, aki azt javasolta, legjobb, ha lefekszem.

– Csak a maszk – magyaráztam. – Nem szoktad meg, hogy így láss.

– A szemedet így is látom, és az épp elég. Talán te nem ismered fel a fivéreket szemük alapján, és nem tudod megállapítani, dühösek-e éppen, vagy tréfás kedvükben vannak? Le kellene feküdnöd.

Azt mondtam, előbb még el kell intéznem valamit, és elmentem Gurloes mester dolgozószobájához. Ahogy reméltem, nem volt odabenn, s az asztalán heverő papírok között megtaláltam, amiről valami általam megmagyarázhatatlan módon tudtam, hogy ott lesz: a parancsot Thecla megkínzására.

Ezután képtelen voltam aludni, helyette elmentem – ez volt az utolsó alkalom, noha nem tudtam róla – a sírbolthoz, ahol kisfiúként játszadoztam. A régi triumfáns halotti bronzmaszkja elhomályosodott, mivel senki sem tisztogatta, s a félig nyílt ajtón még néhány levelet besodort közben a szél – ettől eltekintve semmi sem változott. Egyszer meséltem Theclának erről a helyről, s most elképzeltem, hogy mellettem van. A segítségemmel megszökött, s azt ígértem, itt senki nem talál rá, én hozok majd neki élelmet, s ha már nem keresik olyan hévvel, gondoskodom róla, hogy biztonságban feljusson egy kalmár dhow-jára, amellyel aztán feltűnés nélkül lehajózhat a kavargó Gjollon a deltáig, ki a tengerre.

Ha olyan hős lennék, mint amilyenekről együtt olvastunk a régi románcokban, még aznap este kiengedtem volna, miután legyőztem vagy elkábítottam a szolgálatban lévő fivért. Csakhogy nem voltam ilyen, és nem volt sem kábítószerem, sem a konyhából elhozott késnél nagyobb fegyverem.

S ha már meg kell mondani az igazságot, legbelsőbb énem s a kétségbeesett mentési kísérlet között ott tornyosultak a reggel hallott szavak... Az előléptetésemet követő reggel hallottak. Chatelaine Thecla azt mondta, „nagyon kedves fiú", s valahol legbelül, lényem érett része tisztában volt vele, még ha sikerülne is az, ami szinte lehetetlen, akkor sem lennék egyéb, csak egy nagyon kedves fiú. Akkor azt gondoltam, ez jelent valamit.

Másnap reggel Gurloes mester utasított, segédkezzek neki a kínzás végrehajtásában. Roche is velünk jött.

Kinyitottam a celláját. Először nem értette, miért jöttünk, s azt kérdezte tőlem, látogatója érkezette, esetleg szabadon engedjük.

Mire megérkeztünk végcélunkhoz, már tisztában volt mindennel. Sok férfi elájul ilyenkor, de ő nem. Gurloes mester udvariasan megkérdezte, érdekli-e a különféle mechanizmusok működése.

– Azokra gondol, amelyeket használnak majd? – Hangja némiképpen remegett, bár nem feltűnően.

– Nem, nem, ezt nem tenném. Csak az érdekes gépezetekről van szó, amelyek mellett elhaladunk. Néhány közülük igen régi, s nagy részüket szinte sohasem használjuk.

Mielőtt válaszolt volna, Thecla körülpillantott a helységben. A vallatószoba – műhelyünk és munkatermünk – nem tagozódott cellákra; az egységes teret csak az ősöreg gépezetek csöveinek pillérei osztották kisebb darabokra, a helyiségben egymás hegyén-hátán álltak misztériumunk eszközei és szerszámai. – Amit nálam használnak majd... Az is régi?

– A legnagyobb tiszteletnek ez örvend – felelte Gurloes mester. Várt, hátha a chatelaine mond még valamit, majd, amikor világos lett, hogy nem, folytatta a bemutatót. – A kányát minden bizonnyal már ismeri... Mindenki hallott már róla. Mögötte, ott... Ha idelép, innen jobban látja... Ez az úgynevezett apparát. A feladata belebélyegezni az ügyfél húsába a kívánt jelmondatot, ám ritkán működőképes. Látom, a régi karót nézi. Nem több annál, aminek látszik, régi pózna, hogy legyen hová kikötni a kezeket, meg egy tizenhárom ágú korbács, fenyítés céljából. Valamikor a Régi Udvaron állt, de a boszorkányok panaszt emeltek, ezért a várnagy felszólított minket, hozzuk le ide. Ennek közel egy évszázada.

– Kik azok a boszorkányok?

– Attól tartok, nincs időnk ennek részletezésére. Severianus majd elmondja önnek, miután visszakerült a cellájába.

Rám pillantott, mintha azt akarta volna mondani, „tényleg visszakerülök?", mire én kihasználtam, hogy Gurloes mesterrel ellentétes oldalon vagyok, és megragadtam jéghideg kezét.

– A következő...

– Várjon! Választhatok? Van mód arra, hogy meggyőzzem önöket, hogy... Ne ezt, hanem inkább azt tegyék? – Hangja még mindig bátran csengett, bár valamivel halkabb volt, mint az előbb.

Gurloes a fejét ingatta. – Nincs beleszólásunk, chatelaine. Önnek sincs. Végrehajtjuk az ítéleteket, amelyeket kapunk, s nem teszünk sem többet, sem kevesebbet, mint ami bennük foglaltatik, nem változtatunk semmin sem. – Elvörösödve megköszörülte torkát. – A következő, véleményem szerint, igen érdekes. Allowin nyakperecének nevezzük. Az ügyfelet beleszíjazzuk abba a székbe, a párnát pedig szegycsontjához igazítjuk. Akárhányszor levegőt vesz, a lánc megszorul, így minél többször sóhajt, annál kevesebb levegőhöz jut majd. Elméletileg az örökkévalóságig is tarthat a folyamat, nagyon kis lélegzetvételekkel és nagyon kis összeszűküléssel.

– Milyen rettenetes! Mi az ott, mögötte? Az a drótcsomó meg a nagy üveggömb az asztal felett?

– Ó! Revoltálónak hívjuk. Az ügyfél ide fekszik. Volna kedves, chatelaine?

Thecla egy hosszú pillanatig csak állt ott, egy helyben. Mindannyiunknál magasabb volt, ám tekintetében azzal a rettenetes félelemmel egyáltalán nem magasodott már fölénk.

– Ha nem jön – folytatta Gurloes mester –, úgy a mesterlegényeknek kényszeríteniük kell. Annak nem örülne, chatelaine.

– Azt gondoltam, az összesét megmutatja nekem – suttogta.

– Csak addig, amíg el nem érkeztünk idáig. Jobb, ha leköti valami az ügyfél gondolatait. Most legyen szíves, feküdjön ide. Többet nem kérem.

Azonnal odafeküdt, gyorsan és kecsesen, ahogy oly gyakran láttam őt cellájában nyújtózkodni. Roche és én csatoltuk rá a szíjakat, csakhogy annyira régiek voltak, hogy közben azon gondolkodtam, tartanak-e majd.

A vallatószoba egyik részéből a másikba kellett áthúzni néhány kábelt és reosztátot, valamint be kellett állítani a magnetikus erősítőket. Az irányítópulton vérvörös szemként világítottak az antik lámpácskák, s az egész helyiséget valamiféle dongás töltötte be, óriási bogár énekeként. Néhány pillanatra életre kelt a torony ódon motorja. Az egyik kábel nem csatlakozott rendesen és szikrák játszottak a bronzszerelvények körül, kéken, akár az égő konyak.

– Villámfolyam – mondta Gurloes mester, ahogy helyreütötte a kábelt. – Van rá egy másik szó is, de azt mindig elfelejtem. Szóval, a revoltáló villámfolyammal működik. Természetesen nem arról van szó, hogy megcsapatjuk ezzel, chatelaine. Ám a villámfolyam hajtja meg e gépezetet.

– Severianus, told fel a fogantyúdat, ott, amíg ez a mutató nincs itt! – Az egyik tekercs, amely egy pillanattal korábban érintésre még olyan hideg volt, akár valami kígyó, mostanra felmelegedett.

– Ez mit csinál?

– Nem tudnám pontosan elmondani, chatelaine. Különben sem használtam még soha. – Gurloes megérintette az irányítópulton található egyik kapcsológombot, és Thecla egyszerre fehér fényben fürdött, ami kiszívta a színt mindenből, amire csak rávetült. Felsikoltott. Egész életemben sikoltásokat hallgattam, ám ez volt mind közül a legrosszabb, bár nem a leghangosabb: mintha egyre csak zengene és zengene, akárcsak egy lendkerék nyiszorgása.

A fehér fény kihunytával nem vesztette el eszméletét. Nyitva volt a szeme, meredten bámult fölfelé – azonban úgy tűnt, nem látja kezemet, és nem érzi, ahogy hozzáérek. Lélegzése gyors volt és kapkodó.

– Megvárjuk, amíg lábra tud állni? – kérdezte Roche. Megértettem, arra gondol, mennyire nehézkesen lehet egy ilyen magas nőt átszállítanunk.

– Vigyétek el most! – mondta a mester. Némi ügyetlenkedés árán visszamentünk vele cellájába.

Miután minden egyéb munkámmal végeztünk, elmentem hozzá, hogy megnézzem, hogy van. Teljesen magánál volt addigra, bár állni még nem tudott. – Most gyűlölnöm kellene téged? – kérdezte.

Fölé kellett hajolnom, hogy halljam. – Jogosan – feleltem.

– De mégsem. Nem miattad... Ha gyűlölöm utolsó barátomat, mi marad akkor?

Erre nem volt mit mondani, úgyhogy nem is mondtam semmit.

– Tudod, milyen volt? Jó időbe telt, mire sikerült végiggondolnom. Jobb keze lassan felfelé kúszott, a szeme irányába. Elkaptam, és visszakényszerítettem.

– Azt hittem, legnagyobb ellenségemet látom, valamiféle démont. És én voltam az.

A fejbőre vérzett. Tiszta tépést tettem rá és leragasztottam, noha tudtam, hamarosan eltűnik onnan. Göndör fekete hajfürtök gabalyodtak ujjai közé.

– Azóta nem vagyok ura a kezemnek... Ha gondolok rá, akkor igen, már ha tudom, mit tesz éppen. De annyira nehéz! Kezdek belefáradni.

– Félrefordította fejét és vért köpött. – Magamba harapok. Arcom húsába, nyelvembe, ajkamba. Egyszer a kezem megpróbált megfojtani, és arra gondoltam, „jaj, de jó, most meghalok". De csak elvesztettem eszméletemet, és akkor minden bizonnyal belőlük is kiszaladt az erő, mert felébredtem. Olyan, mint az a gépezet, nem igaz?

– Allowin nyakperece – mondtam.

– Csak rosszabb. A kezem most megpróbál megvakítani, megpróbálja leszakítani szemhéjamat. Megvakulok majd?

– Igen – feleltem.

– Mennyi még, mielőtt meghalok?

– Talán egy hónap. A benned lakó valami, ami gyűlöl, veled együtt gyengül majd. A revoltáló keltette életre, ám ereje a te erőd, és a végén együtt haltok majd meg.

– Severianus...

– Igen?

– Értem – mondta, aztán: – Erebosztól való ez, Abaiától, méltó társaság nekem. Vodalus...

Közelebb hajoltam, de így sem hallottam. Végül azt mondtam:

– Megpróbáltalak megmenteni. Szerettem volna. Loptam egy kést, és egész éjjel az alkalomra vártam. De csakis egy mester viheti ki a foglyot cellájából, és akkor meg kellett volna ölnöm...

– A barátaidat?

– Igen, a barátaimat.

Keze megint elindult, szájából vér szivárgott. – Ideadod a kést?

– Itt van nálam – mondtam, és előhúztam a köpenyemből. Közönséges konyhakés volt, pengéje talán arasznyi.

– Élesnek tűnik.

– Az is. Tudom, hogy kell bánni a pengékkel és ezt gondosan megéleztem. – Ez volt az utolsó hozzá intézett szavam. Jobb kezébe tettem, és kimentem.

Tisztában voltam vele, akaratereje egy ideig nem engedi. Ezerszer is feléledt ugyanaz a gondolat: visszamegyek cellájába, elveszem a kést, és senki sem tudja meg. Békésen élhetek tovább a céhben.

Ha hörgött is, nem hallottam – de miután sokáig bámultam cellája ajtaját, apró bíbor erecske csorgott ki alóla. Akkor felkerestem Gurloes mestert, és elmondtam neki, mit tettem.

 

XIII.

A thraxi lictor

A következő tíz napot az ügyfelek életének megfelelően töltöttem a legfelső emelet egyik cellájában (tulajdonképpen nem messze attól, amelyik Thecláé volt). Nehogy megvádolják a céhet, hogy törvényes eljárás nélkül tart fogva, az ajtót nem zárták be – ám két legény állt előtte, kezében karddal, és attól a rövid időtől eltekintve, amikor Palaimón mester elé vittek, hogy újból elmondjam történetemet, nem léptem ki rajta. Ha úgy tetszik, ez volt a tárgyalásom. A fennmaradó időben a céh a büntetésemet fontolgatta.

Azt mondják, az idő különleges kvalitása, hogy konzerválja a tényt, s hogy ezt múltbeli hazugságaink valóra váltásával éri el. Így volt ez velem is. Hazudtam, amikor azt mondtam, szerettem a céhet... hogy másra sem vágyom, mint keblén maradni. Most e hazugságok igazzá váltak. A legényélet, de még az inaslét is határtalanul vonzónak tetszett. Nemcsak azért, mert biztos voltam benne, meghalok, hanem önmagában is attraktív volt, mivel ezt is, azt is elvesztettem. A fivéreket most az ügyfelek nézőpontjából vettem szemügyre, és hatalmasoknak, valamiféle ellenséges és már-már tökéletes gépezet tevékeny princípiumainak láttam őket.

Jól tudva, ügyem reménytelen, személyesen is megtapasztaltam, amit Malrubius mester még gyerekkoromban elmémbe vésett: a remény nem több pszichológiai mechanizmusnál, amelyre a külső valóságnak nincs semmilyen hatása. Fiatal voltam és megfelelően tápláltak – lehetőségem volt aludni, így aztán reménykedtem. Újra meg újra, ébren és alvás közben is azt álmodtam, hogy halálom közeledtével betoppan Vodalus. Nem egymagában, ahogy a nekropoliszban láttam verekedni, hanem az évszázadok hanyatlását elsöprő, minket újból a csillagok uraivá emelő hadsereg élén. Gyakorta hittem, hogy e hadsereg lépteinek visszhangját hallom a folyosón – előfordult, hogy gyertyámmal az ajtón található kicsiny nyíláshoz mentem, mivel azt gondoltam, a sötétben Vodalus arcát láttam.

Mint mondottam, arra számítottam, végeznek velem. A lassú napok során elmémet leginkább lefoglaló kérdés ennek mikéntjével volt kapcsolatos. Megtanultam a kínvallatók mesterségének minden fortélyát – most ezeket vettem sorra, hol egyesével, ahogy tanították, hol egyszerre, a fájdalom látomásában. Napról napra ott létezni, a föld alatti cellában, a kínzásokra gondolva, ez önmagában is kínzás.

A tizenegyedik napon Palaimón mester hívatott. Ismét megpillantottam a Nap vörös fényét, s belélegeztem a nedves levegőt, amely arról árulkodik télen, hogy már-már itt a tavasz. De jaj, mily sokba került is nekem kisétálni a torony nyitott ajtaján, ahol kinézve megpillantottam a bástyakörön nyíló tetemek ajtaját és az ott lebzselő portás testvért!

Palaimón mester dolgozószobája nagynak tűnt, amikor beléptem, ugyanakkor mégis nagyon drága volt nekem... mintha a poros fóliánsok és papírok valamiképpen sajátjaim lettek volna. Megkért, foglaljak helyet. Nem viselte maszkját, s öregebbnek látszott, mint ahogy emlékeztem rá. – Megvitattuk ügyedet, Gurloes mester és én – szólalt meg. – A többi legényt is bizalmunkba kellett avatnunk, még az inasokat is. Jobb, ha tudják az igazságot. Nagy részük úgy véli, halált érdemelsz.

Várt, hátha hozzáfűzök valamit, de nem mondtam semmit.

– Ugyanakkor sok minden szól védelmedben. Számos legény igyekezett rávenni magánbeszélgetések során úgy engem, mint Gurloes mestert, hogy álljon módodban fájdalommentesen meghalni.

Nem tudom megmondani, miért, de egyszerre központi fontosságúvá vált, hogy megtudjam, hányan is vannak ezek a barátaim, ezért rákérdeztem.

– Több mint két fő, és több, mint három. A pontos szám nem lényeges. Talán nem gondolod úgy, hogy megérdemled a gyötrelmes halált?

– A revoltáló révén – feleltem, remélve, ha ezt a halált kérem szívességként, nem adják meg nekem.

– Valóban méltó lenne. Azonban...

És itt elhallgatott. Eltelt egy másodperc, aztán kettő. Az új nyár első rezeshátú legye ott zümmögött a fülkeablaknál. Szerettem volna agyonütni, elkapni és aztán elengedni, rákiáltani Palaimón mesterre, beszéljen végre, elmenekülni a szobából – ám ezek közül semmit sem tehettem meg. Helyette ott ültem asztala mellett a régi faszéken, s úgy éreztem, noha már halott vagyok, mégis meg kell halnom.

– Tudod, nem végezhetünk veled. Nagyon nehéz volt Gurloest meggyőznöm erről, mégis így van. Ha bírósági rendelés nélkül megölünk, nem vagyunk különbek nálad; hűtlen voltál hozzánk, míg mi a törvényhez lennénk hűtlenek. Ráadásul örök időkre kockáztatnánk a céh létét... egy inkvizítor ezt gyilkosságnak nyilvánítaná.

Várt, hátha hozzáfűzök valamit, mire azt mondtam: – De azért, amit tettem...

– Méltó büntetés lenne, így van. Mindazonáltal nincs törvényadta jogunk saját felhatalmazásunknál fogva elvenni valaki életét. Aki rendelkezik ezzel, joggal félti másoktól. Ha hozzájuk folyamodnánk, határozatuk felől nincs kétség. Ám ha így teszünk, nyilvánosan és visszavonhatatlanul folt esne a céh hírnevén. A bizalom, amelyet jelenleg élvezhetünk, megszűnne, méghozzá egyszer s mindenkorra. Bizton számíthatnánk rá, hogy a jövőben valaki más felügyeli majd tevékenységünket. Élveznéd a látványt, Severianus, ahogy ügyfeleinket őrök vigyázzák?

Felrémlett előttem a látomás, amelyet a Gjollban éltem át, amikor kevés híján megfulladtam, és – ahogy ez akkor igaz volt – baljós, mégis erős vonzerővel bírt. – Inkább saját kezemmel venném el életemet – mondtam. – Úgy tennék, mintha úsznék, aztán a víz közepén, minden segítségtől messze, meghalnék.

Keserű mosoly árnyéka suhant át Palaimón mester tönkrement arcán. – Örülök, hogy ezt a felajánlást csak én hallottam. Gurloes mester túlságosan is nagy örömmel mutatott volna rá, hogy legalább egy hónapnak el kell telnie, mielőtt egy efféle úszás hihető lenne.

– Őszintén szólva, fájdalommentes halálra törekedtem, ám mégis, a halál volt törekvésem, s nem az élet meghosszabbítása.

– Még akkor is, ha nyár közepén járnánk, amit javasolsz, nem engedhető meg. Az inkvizítor még így is arra a következtetésre juthat, hogy kigondoltuk halálod módját. Szerencsédre kevésbé kifogásolható megoldásra jutottunk. Tudsz valamit misztériumunk helyzetéről a tartományi városokban?

Fejemmel nemet intettem.

– Finoman fogalmazva is siralmas. Nessuson kívül sehol máshol, a Fellegváron kívül sehol, nincs céhünknek még egy káptalanja. A kisebb helységekben csak egyetlen hóhérra futja, aki kioltja az életeket és végrehajtja a helybéli ítélőszék rendelkezéseinek megfelelő kínzásokat. Ezeket az embereket mindenki gyűlöli és rettegi. Felfogtad, amit mondtam?

– Egy ilyen megbízatás túlságosan is nagy kegy nekem – feleltem. Nem volt semmi valótlanság kijelentésemben, abban a pillanatban magamat sokkal jobban megvetettem, mint a céhet. Azóta gyakorta felidéztem ezeket a szavakat, noha csak én mondtam ki őket, és számos bajban vigaszt jelentettek.

– Van egy Thrax nevezetű hely, az Ablaktalan Szobák Városa – folytatta Palaimón mester. – Az ottani arkhón, a neve Abdiesus, levelet küldött az Abszolút-lakba. Az ottani udvarmesterek egyike továbbküldte a várnagynak, akitől hozzám került. Nagy szükségük van ott az előbb leírt hivatalt betöltő személyre. A múltban elítélteket bocsátottak szabadon, azzal a feltétellel, hogy elfogadják a munkát. Mostanra a környék velejéig átitatódott árulással, s mivel a megbízás bizonyos fokú bizalmas tevékenységgel jár együtt, nem követnék szívesen az eddigi gyakorlatot.

– Értem.

– Mind ez idáig két alkalommal fordult elő, hogy a céh egy tagját távoli településekre küldték, azonban a krónikák nem mondják meg, vajon azok is a mostanihoz hasonló esetek voltak-e. Mindazonáltal precedenst szolgáltatnak, egyúttal menekülési útvonalat az útvesztőből. Elmész Thraxba, Severianus! Megírtam a levelet, amelyben ajánllak az arkhónnak és magisztrátusának. Misztériumunkban magasan képzett személyként mutatlak be. Azon a helyen ez nem számít valótlanságnak.

Rábólintottam, mivel már beletörődtem abba, amit tennem kell. Ugyanakkor, miközben ott ültem, arcom a kizárólag engedelmeskedni kívánó legények kifejezéstelen maszkja, új szégyen égette belsőmet. Noha nem volt oly heves, mint a céhhel szemben elkövetett becstelenség, frissebb volt, s még jobban fájt, mivel nem tudtam még hozzászokni, mint a másikhoz. S ez pedig a következő volt: örültem, hogy mehetek... Lábamban már éreztem a vágyat, hogy füvön tapodjon, szemem már itta volna a különös látképeket, tüdőm már magába szívta volna a távoli, ember nem lakta helyek tiszta, új levegőjét.

Megkérdeztem, hol van Thrax városa.

– Lefelé a Gjollon, a tenger közelében. – Aztán, ahogy az öregemberek szokása, elhallgatott. – Nem, dehogy, mit is beszélek? Természetesen felfelé a Gjollon. – Mire száz és száz járóföldnyi töretlen hullámsor, homok és a tengeri madarak rikoltásai enyésztek semmivé előttem. Palaimón mester elővett egy térképet kabinetszekrényéből, és elém terítette; fölé hajolt, hogy végül a lencse, amely segítségével látott, már-már a pergament súrolta. – Itt van, ni! – mutatott egy pontra a folyó kezdeti szakaszán, az alsó katarakták peremén. – Ha lenne rá tőkéd, mehetnél hajóval is. Így kénytelen vagy gyalog indulni.

– Megértettem – bólintottam, s bár eszembe jutott a Vodalustól kapott, rejtekhelyén biztonságban heverő vékony aranypénz, tisztában voltam vele, bármiféle vagyont is jelent, nem vehetem hasznát. A céh akarata volt, hogy száműzetésemhez ne kapjak több pénzt, csak annyit, amennyi egy fiatal legénynél összegyűlhetett, s a körültekintés, valamint a becsület okán is így kellett mennem.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy méltánytalanul bánnak velem. Ha nem vettem volna észre a szív alakú arcú nőt, és nem nyertem volna el a kis aranyérmét, nagy valószínűséggel sohasem vittem volna be kést Theclához, és nem játszottam volna el céhbeli helyemet. Bizonyos szempontból ezzel az érmével megvásárolták életemet.

– Hát legyen...! Magam mögött hagyom korábbi életemet...

– Severianus! – kiáltotta Palaimón mester. – Nem figyelsz rám. A tanórákon sohasem voltál figyelmetlen.

– Elnézést. Számos dolog járt fejemben.

– Minden bizonnyal. – Most először mosolyodott el, s egy pillanatig régi önmagának, gyerekkorom Palaimón mesterének látszott. – Jó tanácsokkal láttalak el utazásodat illetően. Most kénytelen vagy ezek nélkül nekivágni, bár kétség sem fér hozzá, hogy úgyis elfelejtenél mindent. Ismered az utakat?

– Azt tudom, hogy tilos használni őket. Többet nem.

– Maruthasz autarkha zárta le őket. Ez akkor történt, amikor annyi idős voltam, mint most te. Az utazás elősegíti a zendülést, s szerette volna, hogy az áru folyón érkezzen a városba és azon is hagyja el, ahol könnyen megadóztatható. A törvény azóta is érvényben van, és úgy hallottam, ötven járóföldenként redut áll mindenhol. Az utak attól még megvannak. Bár meglehetősen gondozatlanok, azt mondják, akad, aki éjjel használja.

– Értem – így én. Akár lezárták őket, akár nem, az utakon könnyebben eljuthatok célomig, mintha a törvény előírásának engedelmeskedve átvágok a vidéken.

– Nem hiszem. Óvni akarlak tőlük. Ulánusok járőröznek rajtuk, s parancs szerint végezhetnek mindenkivel, akit az utakon találnak, s mivel engedélyük van kifosztani a szerencsétleneket, nem szoktak kifogások és felmentés után érdeklődni.

– Megértettem – mondtam neki, miközben magamban azon töprengtem, honnan tud ily sokat az utazásról.

– Remek! Holnap is lesz nap. Ha szeretnéd, itt aludhatsz ma este, hogy reggel aztán útnak indulj.

– Mármint a cellámban, gyanítom.

Rábólintott. Noha jól tudtam, alig látja arcomat, úgy éreztem, valamiképpen tanulmányozza viselkedésemet.

– Akkor most indulok. – Igyekeztem kigondolni, mit kellene még tennem, mielőtt örökre hátat fordítok tornyunknak; semmi sem jutott eszembe, mégis úgy tűnt, valaminek biztosan lennie kell. – Kapok egy őrváltásnyi időt, hogy felkészüljek? Ha az idő lejár, megyek.

– Ezt könnyen megadhatom. Ám mielőtt távozol, szeretném, hogy ide visszajöjj... Van itt valami, amit oda akarok adni neked. Megteszed?

– Természetesen, mester, ha ezt kívánja tőlem.

– Severianus, légy óvatos! Sokan vannak a céhben, akik barátaidnak számítanak... Azt kívánják, bár meg se történt volna mindez. Ám akadnak mások is, akik úgy érzik, elárultad beléd vetett bizalmunkat, amiért gyötrelmet és halált érdemelsz.

– Köszönöm, mester – mondtam. – A második csoportnak van igaza.

Kevés vagyontárgyam már a cellámban várt rám. Batyuba kötöttem őket, és kiderült, olyan kicsi a csomag, hogy elfér az övemről lógó tarsolyban. A szerelem, és mindaz, ami megtörtént, arra késztetett, hogy elmenjek Thecla cellájához.

Még mindig üres volt. Vérét már feltörölték a padlóról, ám széles, sötét folt mutatta, hol marta ki a vértócsa a fémet. Ruhája, szépítőszerei eltűntek. A négy könyv, amit egy évvel ezelőtt én hoztam neki, néhány másikkal együtt a kis asztalon állt, egy kupacban. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és elvettem az egyiket – olyan sok van a könyvtárban, hogy ezt az egyet bizonyára nem hiányolják majd. A legszebb a címertani kötet volt, de túlságosan is nagy ahhoz, hogy az ember mindenhová magával vigye. A legkisebbnek a teológiával foglalkozó számított, azonban a barna sem volt sokkal nagyobb nála. Végül ezt vittem magammal letűnt világokról szóló meséivel együtt.

Ezt követően megmásztam tornyunk lépcsőjét, még a raktárszobán is túl, az ágyúk helyiségéig, ahol az ostromnál használt szerkezetek tisztán erőből készült gondoláikban hevertek. Aztán még feljebb, az üvegtetejű szobába, szürke ernyők és furcsán csavarodó székek közé, s azon is túl, keskeny létrán felmászva, végül ott álltam a csúszós üvegtáblákon, ahol megjelenésem feketerigókat riasztott fel a levegőbe pernyeszemekként, koromszín lobogónk pedig a fejem fölötti rúdon lengett és csapkodott.

Alattam aprónak, sőt szűkösnek látszott a Régi Udvar, ugyanakkor mérhetetlenül kényelmesnek és otthonosnak is. A bástyakör hasadéka nagyobb volt, mint azt gondoltam, noha kétoldalt a Vörös-torony és a Medve-torony büszkén és erősen állt. A miénkhez legközelebbi, a boszorkányok tornya karcsú volt, komor és magas – egy pillanatra felém sodorta a szél szilaj kacagásukat, s megütött a régi félelem, noha mi, kínvallatók, mindig is a lehető legbarátibb viszonyban álltunk a boszorkányokkal, nővéreinkkel.

A falon túli nagy nekropolisz beterítette a Gjoll felé lejtő, dombos területet, s a folyó csíkja itt-ott megcsillant a partja mentén roskadozó építmények között. A víztömegen túl a khán gömbölyű kupolája alig látszott kavicsnál nagyobbnak, a körötte lévő város egykorvolt kínvallatómesterek lába tapodta sokszínű homoksáv.

Láttam egy kaikot, magasba ívelő, hegyes orral és tattal, dagadó vitorlával ment dél felé a sötét hullámok hátán, én pedig akaratom ellenére követtem egy ideig; a deltáig és a mocsarakig, végül a sziporkázó tengerig, ahol Abaia, a világegyetem távoli partjairól a jégkorszak előtti időkben idehozott nagy fenevad dagonyázik, amíg el nem jön a perc, hogy ő és fajtája elemésszék a földrészeket.

Gondolataim maguk mögött hagyták délt és a jégben fuldokló tengert, s északra, a hegyek felé, a folyó forrása irányába fordultak. Hosszú ideig – pontosan nem tudom, meddig, bár a Nap mintha új helyen állt volna, amikor ismét tudomást vettem róla – északot kutattam. Képzeletemben megjelent a hegyek képe, noha szemem nem látta őket, csak a város milliónyi háztetejének minden irányba kiterjedő síkját. Az igazat megvallva az Erőd nagy ezüstoszlopai és a köröttük magasba törő ívek kitakarták a látkép felét. De mit sem törődtem ezzel, s alig-alig vettem észre. Északra innen van az Abszolút-lak, a katarakták, és Thrax, az Ablaktalan Szobák Városa. Északra innen tágas pampák, száz és száz járatlan rengeteg, s a világ derekát övező rothadó dzsungelek várnak.

Amikor már annyit gondolkodtam mindezen, hogy félig eszemet vesztettem, lejöttem és ismét felkerestem Palaimón mester dolgozószobáját, s közöltem vele, készen állok az útra.

 

XIV.

Terminus Est

– Ajándékom van neked – mondta. – Figyelembe véve erődet és ifjúságodat, nem hiszem, hogy túlságosan nehéznek találod majd.

– Nem érdemlek ajándékot.

– Így igaz. Ám ne feledd, Severianus, hogy a megérdemelt ajándék nem ajándék, hanem fizetség. Az egyedüli igaz ajándékok olyanok, amilyent most is kapsz. Nem tudom megbocsátani, amit tettél, de feledni sem, ami voltál. Amióta Gurloes mester legénnyé lett, nem volt még jobb diákom. – Felkelt és merev léptekkel az alkóvhoz ment, ahol hallottam, ahogy azt mondja: – Ah, még mindig nem vagy túlságosan nehéz nekem.

Felemelt valami nagyon sötétet, amit valósággal elnyeltek az árnyékok. Azt mondtam: – Hadd segítsek, mester!

– Nem kell, nem kell. Megemelni könnyű, lesújtani vele nehéz. Erről ismerszik meg a jó darab.

Éjfekete tokot helyezett asztalára, közel akkorát, mint egy koporsó, csak jóval keskenyebbet. Az ezüstös csatok harangocskák gyanánt csilingeltek, ahogy kinyitotta.

– A dobozt nem adom neked, elvégre úgyis csak akadályozna. Íme, a penge, hüvelye, hogy óvja utazás közben, és egy kardkötő.

A kezemben volt, mielőtt teljes egészében felfogtam volna, mit adott nekem. A gyászfekete emberbőr hüvely majdnem kardgombig fedte. Lehúztam róla – puha volt, akár a kesztyűbőr –, és megcsodáltam a fegyvert.

Nem untatlak erényeinek és szépségének részletes felsorolásával – az embernek látnia és kezében kell tartania, hogy megfelelő módon ítéletet alkothasson róla. Hideg pengéje könyöknyi hosszú, egyenes, hegye szögletes, ahogy egy efféle kardnak illik. Emberéle és némberéle a markolattól már egy araszra akár egy hajszálat is kettévágott volna hosszában; ez egyébként ónixszal fedett, ezüstpántos volt, kétarasznyi, és egy opálban végződött. Fényűzően, művészi igénnyel kidolgozva. Ám a művészet feladata éppen az, hogy tetszetős külsőt és hangsúlyt adjon azoknak a dolgoknak, amelyek nélküle nem kapnák meg ezt, így semmit sem tudott a fegyverhez tenni. A pengébe a Terminus Est feliratot gravírozták különös, szépséges írással, s az Idő átriuma óta eleget tanultam ősi nyelveket, hogy tudjam, ez annyit tesz: „Ez az elválasztás vonala."

– Rendesen megélezték, erről biztosíthatlak – mondta Palaimón mester, látva, hogy hüvelykemmel emberélét próbálgatom. – Mind azok érdekében, akiket kezedre adnak, ügyelj arra, hogy mindig az is maradjon. Kérdés, nem túlzottan nehézkes-e egy efféle társ neked. Emeld fel és meglátjuk!

Megragadtam Terminus Estet, akárcsak a hamis kardot, kinevezésemkor, s fejem fölé emeltem, ügyelve arra, nehogy a plafonba döfjem. Megmoccant, mintha kígyóval birkóznék.

– Nem jelent nehézséget?

– Nem, mester. De amikor kitartottam, ficánkolt.

– Merthogy csatorna van a penge lapjában, és kéneső csorog benne: a vasnál is nehezebb ez a fém, noha folyik, akár a víz. Így a súlypont a kéz közelébe kerül, amikor a penge a magasban van, ám lefelé haladva a csúcsához közeledik. Gyakorta várni kell az utolsó ima befejezéséig, esetleg a quaesitor kézjelére. Karodnak olyankor sem szabad leereszkednie, sem megremegnie... De hát ezt úgyis tudod. Azt még el kell mondanom, hogy az efféle pengét tisztelni kell. A Moirák legyenek kegyesek hozzád, Severianus!

Kivettem a fenőkövet a hüvelyen található zsebből, és tarsolyomba pottyantottam, összehajtottam a thraxi arkhónnak szóló levelet, amelyet adott, darabka tafotába tekertem, és a kard gondjaira bíztam. Aztán engedélyt kértem, hogy távozzak.

A széles pengét bal vállamra vetve kisétáltam a tetemek ajtaján, a nekropolisz szélfútta kertjébe. A folyóhoz legközelebbi legalsó kapunál posztoló őrszem kérdés nélkül, bár furcsálkodón méregetve átengedett, s a keskeny utcákon utat találva jutottam el a Gjoll mellett haladó Víziútig.

Most le kell írnom valamit, ami még ma is, mindazok után, ami történt, szégyenemre van. Az aznap délutáni őrváltások jelentették életem legboldogabb pillanatait. A céhhel szemben érzett minden régi gyűlöletem elpárolgott, s az iránta, Palaimón mester, fivéreim, még az inasok, valamint ismeretei és gyakorlata iránt érzett szeretetem, ami sohasem szűnt meg teljesen, volt minden, ami utána maradt. Otthagytam mindazt, amit szerettem, miután a lehető legteljesebb szégyent hoztam rájuk. Sírnom kellett volna.

De nem tettem. Valami magasba tört bennem, s ahogy a köpenyembe belekapó szél szárnyat formált belőle mögöttem, úgy éreztem, mintha repülnék. Nem szabad mosolyognunk más előtt, csak mestereink, fivéreink, ügyfeleink és az inasok szeme láttára. Nem akartam felvenni maszkomat, ám arcomba kellett húzni csuklyámat és lehajtani fejemet, különben a járókelők meglátták volna. Azt gondoltam, tévesen, az úton odaveszek majd. Azt gondoltam, tévesen, sohasem térek vissza a Fellegvárba, sem tornyunkba – ám azt is gondoltam, ugyancsak tévesen, hogy még számos hasonló nap vár rám, és mosolyogtam.

Tudatlanságomban azt feltételeztem, hogy még sötétedés előtt magam mögött hagyom a várost, s viszonylagos biztonságban hajthatom majd álomra fejemet valami fa alatt. A valóságban alig sétáltam ki a régi és szegény negyedekből, mire a nyugati láthatár felemelkedett, hogy eltakarja a Napot. Vendéglátásra számítanom a Víziutat szegélyező düledező épületek valamelyikében, vagy megkísérelnem megpihenni az egyik sarokban maga lett volna a halálos ítélet. Így aztán továbbgyalogoltam a szél fényesítette csillagok alatt; többé nem kínvallatót látott az a néhány ember, aki elhaladt mellettem, hanem csak egy komor utazót, vállán sötét pásztorbottal.

Időről időre csónakok siklottak végig a hínárban fuldokló vízen, szél dúdolt kötélzetükben. A szegényebbeken nem volt semmiféle lámpás, és alig tűntek többnek vízen lebegő roncsnál – ám jó néhányszor alkalmam nyílt látni thalamégoszokat is, tatjukon és orrukon lámpással, hivalkodva siklottak tovább. Támadástól tartva a meder közepén maradtak, ám az evezősök dalát még így is hallottam.

Húzd, hajós, húzd!
Ellenünk a sodró ár.
Húzd, hajós, húzd!
Az Úr mellettünk áll.
Húzd, hajós, húzd!
Vihar karma cibál.
Húzd, hajós, húzd!
Az Úr mellettünk áll.

És így tovább. A szél még akkor is elhozta a hangot, amikor a lámpások fénye egy járóföldnyire a folyón fölfelé már alig látszott többnek néhány szikránál. Később alkalmam nyílt látni, hogy a refrénnél húzzák az evezőt, és mindig másféle sornál tolják vissza, így haladnak előre, őrváltásról őrváltásra.

Amikor aztán úgy tűnt, hamarosan pirkad, a folyó széles fekete csíkján szikrák alkotta vonalat láttam, ám ezek nem hajók fényei voltak, hanem mozdulatlan tüzek parttól partig húzódó sora. Híd volt előttem, s miután sokáig sétáltam a sötétben, elértem. A folyó partot nyaldosó hullámnyelveit magam mögött hagyva felmásztam a törött lépcsőfokokon a Víziútról a magasabban fekvő hídig, s egyszerre új jelenet szereplőjévé váltam.

A hidat ugyanolyan jól kivilágították, mint amennyire eddigi utam árnyékba borult. Tízugrásonként imbolygó póznákra erősített szövétnekek adták a fényt, s egymástól körülbelül százugrásnyira bartizanok álltak, őrszobáik ablakai pillérekbe kapaszkodó tűzijátékokként ragyogtak. Lámpás fogatok zörögtek rajta végig, s az út melletti gyalogjárókat elárasztó tömeget alkotó embereket fáklyahordozók kísérték, vagy saját maguk vitték a fényt. Utcai árusok kínálták hangosan a nyakukba akasztott tálcára kirakott portékájukat, messziről jött idegenek hablatyoltak primitív nyelveken, koldusok mutogatták keléseiket, esetleg úgy tettek, mintha tudnának flageolet-n, ophikleidészen játszani, vagy gyermekeiket csipdesték, hogy megríkassák őket.

Meg kell vallanom, érdeklődésemet igencsak felkeltette mindez, noha képzésem visszatartott attól, hogy egyszerűen csak megbámuljam őket. Mélyen homlokomba húzott csuklyával, határozottan előreszegezett tekintettel úgy sétáltam át a tolongáson, mintha közönyös lennék iránta – kimerültségem néhány pillanatra semmivé vált, s – azt hiszem – lépteim hosszabbak, szaporábbak lettek, mivel szerettem volna ott maradni, ahol voltam.

A bartizanokban álló őrszemek nem a városi patrulok voltak, hanem peltasztészok, mellvértben, kezükben átlátszó pajzzsal. Már-már elértem a nyugati hídfőt, amikor ketten előléptek, hogy izzó lándzsájukkal eltorlaszolják előttem az utat. – Súlyos vétség oly' öltözéket viselni, amelyet magára öltött. Ha valamiféle tréfán vagy cselszövényen jár esze, úgy veszélybe sodorja önmagát a kedvéért.

– Jogosult vagyok céhem öltözetét viselni – feleltem.

– Valóban azt állítja hát, hogy hóhér? Az ott egy kard a vállán?

– Ahogy mondja, ám nem az vagyok. Legény vagyok az Igazságot és Bűnbánatot Keresők Rendjénél.

Erre csend volt a válasz. Legalább százan vettek körül az alatt a néhány másodperc alatt, amennyi a kérdések elhangzásához és válaszaimhoz szükségeltetett. Láttam, ahogy a peltasztész, aki eddig nem nyitotta szóra száját, a másikra pillant, mintha azt mondaná, „komolyan gondolja", aztán a tömegre néz.

– Jöjjön be! A lokhagosz beszélni kíván magával.

Megvárták, amíg bemegyek előttük a keskeny ajtón. Odabenn egyetlen kis helyiség volt, egy asztallal és néhány székkel. Felmentem egy kis lépcsősoron, amely a sok csizmás láb nyomán igencsak megviselt volt már. A fenti szobában cuirasse-t viselő férfi hajolt papírok fölé magas íróasztalnál. Foglyul ejtőim utánam jöttek, s amikor megálltunk előtte, megszólalt, amelyik korábban is beszélt: – Itt van.

– Én is látom – felelte a lokhagosz, anélkül hogy felnézett volna.

– A kínvallatók céhébe tartozó legénynek vallja magát.

A penna, amely mind ez idáig kitartóan szántotta a papírt, egy pillanatra megtorpant. – Eszembe sem jutott, hogy a könyvek lapjain kívül máshol is dolgom akadhat egy effélével, de meglehet, nem mond mást, mint az igazat.

– Szabadon kellene engednünk akkor? – kérdezte a katona.

– Még nem.

A lokhagosz megtörölte pennáját, beporozta a levelet, amelyen eddig dolgozott, aztán felpillantott ránk.

– Az alárendeltjei azért állítottak meg, mert kételkedtek benne, hogy jogom van a köpenyhez, amelyet viselek – szólaltam meg.

– Azért állították meg, mert elrendeltem, és azért rendeltem el, mert a keleti tornyokból jelentették, hogy zavart keltett. Amennyiben valóban a kínvallatók céhéhez tartozik, amiről az igazat megvallva azt feltételeztem, réges-régen megszűnt létezni, akkor egész életét a... Hogy is nevezik?

– A Matachin-torony.

Csettintett ujjával, és olyan arcot vágott, mintha egyszerre mulattatná és bosszantaná a helyzet. – Arra a helyre gondoltam, ahol tornyotok áll.

– A Fellegvárban.

– Igen, a Régi Fellegvárban töltötte. A folyótól keletre, ha jól emlékszem, a hedonista negyed északi peremén. Kadétkoromban elvittek oda, hogy megnézzük a donjont. Milyen gyakran jártak ki a városba?

Eszembe jutottak úszókirándulásaink és azt feleltem: – Gyakran.

– Ugyanebben az öltözékben.

A fejemet ingattam.

– Ilyenkor húzza le azt a csuklyát! Csak az orra hegyét látom ficánkolni. – Lecsúszott zsámolyáról, és a hídra néző ablakhoz lépdelt. – Mit gondol, hányan vannak Nessusban?

– Elképzelésem sincs róla.

– Ahogy nekem sem, kínvallató. Ahogy senki másnak sem. Az összeszámlálásukra tett minden kísérlet kudarcot vallott, akárcsak az összes próbálkozás rendszeres megadóztatásukra. A város éjszakáról éjszakára nő és változik, akár a krétával falra rajzolt írás. Aki leleményes, házat épít az utcákon, miután a sötétben felszedte az utcaköveket, és magáénak nyilvánítja a területet... Hallott már erről? Talaricanus triumfáns, kinek őrülete az emberi lét lehető legalantasabb vonatkozásai iránti mindent felemésztő érdeklődésben nyilvánult meg, azt állította, azok, akik a többiek hulladékának fogyasztásából tartják fenn magukat, nagytucatnyiszor kétezren vannak. Tízezer kolduló akrobatáról beszélt, akik közel fele nő. Ha minden egyes alkalommal, amikor levegőt szívunk be, leugrana egy kéregető e parapetről, örökké élnénk, mert a város lélegzésünknél szaporábban költi ki és emészti meg az embereket. Ekkora csődületben csak békesség lehet, semmi más. A zavarnak nincs helye, mert a zavart nem lehet megszüntetni. Tudott követni?

– A rend a másik lehetőség. De valóban, amíg ezt nem értük el, értem, mire gondol.

A lokhagosz felsóhajtott és sarkon fordult, hogy szembenézzen velem. – Ha legalább ennyit megért, az is remek. Ebből fakadóan egyszerűbb ruházatot kell beszereznie.

– A Fellegvárba nem térhetek vissza.

– Akkor ma estére tűnj el az emberek szeme elől, holnap pedig vegyél magadnak valamit! Van miből?

– Egy kevés akad.

– Úgy jó. Vegyél valamit! Vagy lopj, vagy húzd le a következő szerencsétlenről, akit megkurtítasz azzal, ott. Ha tehetném, veled küldeném egyik emberemet, csakhogy ez még feltűnőbb lenne és még hangosabb pusmogáshoz vezetne. Valami probléma támadt a folyón, s már így is túl sok kísértethistóriát mesélnek egymásnak az emberek. A szél lassanként elül, nyomában érkezik a köd... Ettől csak még rosszabb lesz. Hová tartasz?

– Thrax városába szól kinevezésem.

A peltasztész, aki az előzőekben is beszélt, most ismét megszólalt. – Hisz neki, lokhagosz úr? Semmi tanújelét nem adta annak, amit állít.

A parancsnok újra az ablakon túli világot figyelte, s immár én is láttam az okkerszín köd csápjait. – Ha nem tudod használni a fejedet, használd legalább az orrodat! – mondta. – Milyen szagokat hozott magával?

A peltasztész tétován elmosolyodott.

– Rozsdás vas, nyirkos verejték, rothadó vér. Egy imposztornak újruha-szaga lenne, esetleg hulláról lerángatott rongyokban bűzlene. Ha nem érzel rá a feladatodra, Petronax, északon harcolhatsz majd az asciaiak ellen.

– De hát lokhagosz úr... – mondta erre, és pillantásába oly sok gyűlölet sűrűsödött, hogy arra gondoltam, ha elhagyom a bartizant, megkísérelhet kárt tenni bennem.

– Mutasd meg a pajtásnak, valóban a kínvallatók céhébe való vagy!

A peltasztész készületlen volt, úgyhogy nem okozott gondot. Jobb karommal félreütöttem pajzsát, miközben bal lábamat jobbjára helyeztem, hogy helyére szögezzem, ahogy összenyomtam nyakán a görcsös rángatózást kiváltó ideget.

 

XV.

Baldanders

A híd nyugati végében a város erősen eltért attól, amelyet hátam mögött hagytam. Először is, a sarkokon szövétnekek égtek, s legalább annyi kocsi meg targonca jött-ment az utakon, mint magán a hídon. Mielőtt elhagytam a bartizant, kikértem a lokhagosz tanácsát, hol tölthetném el azt a keveset, ami még hátramaradt az éjszakából – most, tagjaimban ismét érezvén a kimerültséget, ami csupán rövid időre engedett ki markából, baktattam végig az utcán, a fogadó tábláját figyelve.

Egy idő után a sötétség mintha minden egyes lépésemmel sűrűbbé vált volna, s valahol minden bizonnyal elvétettem a fordulót. Mivel nem volt kedvem visszakeresni, igyekeztem észak felé haladni tovább, azzal a gondolattal nyugtatva magamat, hogy noha talán eltévedtem, minden egyes lépéssel közelebb kerülök Thraxhoz. Végre aztán sikerült találnom egy aprócska fogadót. Nem láttam semmiféle cégért, talán nem is volt neki, de megéreztem a fövő étel illatát és meghallottam a kupák csendülését, így aztán bementem: kinyitottam az ajtót, és levetettem magamat egy régi székbe anélkül, hogy megnéztem volna, hova érkeztem, vagy hogy kinek a társaságába ültem.

Amikor elegendő ideig üldögéltem ott ahhoz, hogy kifújhassam magamat, és szerettem volna helyet kapni, ahol lehúzhatnám csizmámat – bár még messze voltam attól, hogy felkeljek az asztaltól és ténylegesen nekifogjak –, hárman, akik eddig az egyik sarokban iddogáltak, felálltak és elmentek, s egy öregember, gondolom, miután látta, hogy rosszat teszek a boltnak, odajött hozzám, és megkérdezte, mit kérek. Mondtam neki, szobára van szükségem.

– Nincs egy sem.

– Úgy is jó – így én. – Nincs pénzem fizetni érte.

– Akkor el kell mennie innen.

– Még nem – ráztam fejemet. – Túlságosan fáradt vagyok hozzá. (Más legények mondták, próbáljam meg e trükköt a városban.)

– Hóhér vagy, úgy-e? Te vágod le a fejeket.

– Hozzon nekem kettőt abból a halból, aminek ilyen jó a szaga, s nem kap mást vissza, csak fejeket.

– Szólhatok a városi őrségnek. Kipenderítenek innen. Hangjából tudtam, maga sem hiszi, amit mond, ezért közöltem vele, szóljon nekik, de addig is hozzon nekem halat, mire morgolódva elment. Kihúztam magamat, Terminus Est – amelyet le kellett vennem vállamról, hogy leülhessek – térdeim között állt a padlón. Még öten voltak velem a helységben, ám egyetlenegy sem nézett szemembe, s kettő közülük hamarosan távozott.

Az öregember visszatért egy szelet korpakenyéren kimúlt kis hallal, és azt mondta: – Egyen és menjen!

Megállt ott, és figyelte, ahogy elköltőm vacsorámat. Amikor befejeztem, megkérdeztem, hol aludhatnék.

– Nincs szoba, már mondtam.

Ha innen félláncnyira palota állt volna nyitott kapukkal, nem hiszem, hogy sikerült volna rávennem magamat a fogadó elhagyására, hogy odamenjek. – Elalszom akkor e székben – mondtam. – Különben sem valószínű, hogy ma este jön még valaki.

– Várjon! – mondta, azzal otthagyott. Hallottam, amint a másik szobában egy nővel beszél.

Amikor felébredtem, vállamnál fogva rázogatott. – Alszik-e harmadmagával egy ágyban?

– Kikkel?

– Két optimatával, esküszöm. Nagyon kedves emberek, együtt utaznak.

A nő a konyhában kiabált valamit, amit nem értettem.

– Hallotta? – folytatta. – Az egyikük még nem is jött vissza. Amennyire benne járunk az éjszakában, feltehetően már nem is fog. Csak maguk ketten lesznek ott.

– Ha közös hálókamrát béreltek...

– Nem tiltakoznak majd, ígérem. Az az igazság, hóhér úr, hogy elmaradásban vannak. Három éjjel már, hogy itt laknak, és csak az elsőért fizettek.

Vagyis kilakoltatási figyelmeztetésnek használtak. Nem zavart túlzottan, sőt, valamiképpen ígéretesnek tűnt... Ha a férfi, aki ott aludt, ma este távozott, enyém lesz a szoba. Talpra kászálódtam, és az öregember nyomában felmentem a kacskaringós lépcsőn.

A szoba nem volt bezárva, csak sötét volt odabenn, akár egy sírkamrában. Valaki hangosan szuszogott. – Gazduram! – ordította az öreg fickó, megfeledkezve arról, hogy bérlője optimata. – Akárhogyishívják úr! Boldi? Baldanders? Társaságot hoztam önnek. Ha nem fizetnek a szobáért, hálótársakat kell fogadniuk.

Nem jött válasz.

– Tessék, Hóhér mester! – fordult felém. – Adok fényt is. – Néhányszor ráfújt egy kevés gyújtósra, amíg kellően fényes lett ahhoz, hogy meggyújthasson vele egy gyertyacsonkot.

A helyiség kicsi volt, s ágyon kívül semmilyen más bútor sem volt benne. A valaha látott legnagyobb ember aludt benne – úgy látszott – oldalvást: háta felénk, lábát felhúzta... Akkora volt, hogy bátran óriásnak lehetett nevezni.

– Nem ébred fel, gazduram, Baldanders, hogy megnézze, kivel osztozik a szálláson?

Szerettem volna ágyba kerülni, ezért mondtam az öregembernek, hagyjon magunkra minket. Tiltakozott, ámde kitoltam a szobából, s amint elment, leültem a fekhely szabadon maradt oldalán, lehúztam csizmámat és a kapcát. A gyertya erőtlen fényénél is jól látszott, hogy számos vízhólyag van a talpamon. Levettem köpenyemet, és a rojtosra kopott ágytakaróra terítettem. Egy pillanatig eltöprengtem, levegyem-e övemet és nadrágomat, vagy inkább ebben aludjak – mind az elővigyázat, mind a fáradtság ez utóbbi mellett szólt, és felfigyeltem rá, hogy az óriás is mintha teljesen felöltözve hevert volna az ágyban. Kimondhatatlanul fáradtan és megkönnyebbülten elfújtam a gyertyát, és leheveredtem, hogy emlékeim során először töltsem az éjszakát a Matachin-torony falain kívül.

– Soha.

A hang annyira mély és zengő volt – szinte már az orgona legmélyebb hangjával azonos –, hogy először nem is tudtam, miféle szó hangzott el az imént, vagy hogy egyáltalán szót hallottam-e. Azt motyogtam: – Mit mondtál?

– Baldanders.

– Tudom... A fogadós mondta. Severianus vagyok – A hátamon feküdtem, Terminus Est, amit behoztam az ágyba, hogy biztos helyen legyen, közöttünk hevert. A sötétben nem tudtam megállapítani, vajon társam átgördült-e másik oldalára, hogy szembenézzen velem, vagy sem, ugyanakkor bizonyos voltam abban, hogy e roppant test bármiféle mozgását megéreztem volna.

– Te... Húzz el!

– Ezek szerint hallottál minket, amikor bejöttünk. Azt hittem, alszol. – Szinte öntudatlanul már nyelvemen volt, hogy nem vagyok hóhér, hanem a kínvallatók céhének legénye. Aztán eszembe jutott gyalázatom, s az, hogy Thrax ítéletvégrehajtóért küldött, ezért azt mondtam: – Igen, bakó vagyok, de nem kell tartania tőlem. Csak akkor dolgozom, ha megfizetnek.

– Akkor holnap.

– Igen, holnap elegendő időnk lesz ismerkedni és beszélgetni.

Aztán álmodtam, noha olyan volt, mintha Baldanders szavai is álomban hangzottak volna el. Bár ezt nem hiszem, s ha mégis, úgy az egy másik álom volt.

Hatalmas, bőrszárnyú lényt lovagoltam meg a komor ég alatt. A felhőgomolyok és a szürkület lepte táj között egyensúlyozva csúsztunk le a levegő alkotta domboldalon. Az ujjbőrével repülő – nekem úgy tűnt – teremtmény talán ha egyszer csapott hosszú szárnyával. Előttünk a halódó nap, s úgy látszott, elértük az Urth gyorsaságát, mert mozdulatlanul állt a láthatáron, noha mi egyre csak repültünk.

Végre aztán változni láttam a tájat, s először azt hittem, sivatag van alattunk. A messzeségben semmiféle város, tanya, erdő vagy mező nem bukkant fel, csak sík pusztaság, színe feketés-bíbor, jellegtelen s már-már mozdulatlan. A bőrszárnyú lény is szemügyre vette, vagy talán valamiféle szagra kapott rá. Éreztem, ahogy vasizmai megfeszülnek alattam, s egyszerre hármat is csapott szárnyával.

A bíbor pusztaságban fehér foltok jelentek meg. Idővel felfigyeltem rá, hogy a látszólagos mozdulatlanság hamis, s az egységesség idézte elő. Mindenhol ugyanolyan volt, ám mindenhol mozgásban – a tenger – Uroborosz, a világfolyó... Körbefogja az Urtht.

Aztán először esett meg, hogy hátrapillantottam, és láttam az emberiség vidékének egészét, ahogy elnyeli az éjszaka.

Eltűnte után, amikor köröttünk mindenhol a hullámzó víz pusztasága volt csak, és semmi más, a lény felém fordította fejét, hogy szemügyre vegyen. Csőre, akár az íbiszé, arca, akár egy vén boszorkáé – fején csontból álló mitra. Egy szempillantásnyi ideig csak néztük egymást, aztán mintha beleláttam volna gondolataiba: A te álmod – ám ha felébrednél ébredésedből, ott leszek.

Mozgása megváltozott, miként a luggeré, amikor a hajósok irányt változtatnak vele, hogy a másik csapáson hajózzanak. Egyik szárnycsúcsa vízbe merült, a másik emelkedett, hogy végül az ég felé mutatott, s én a pikkelyes irhát körmömmel karistolva belezuhantam a tengerbe.

A vízbe csapódva felébredtem. Minden tagomban remegtem, és hallottam, ahogy az óriás álmában motyog valamit. Hozzá hasonlóan én is mormogtam néhány szót, majd kardom után tapogatóztam, hogy még mindig oldalamnál hever-e, és visszaaludtam.

A víz összezárult fejem felett, mégsem fulladtam bele. Úgy éreztem, belélegezhetném a tengert, ugyanakkor mégsem vettem levegőt. Annyira tiszta volt minden, hogy úgy tűnt, a levegőnél is átlátszóbb ürességen zuhanok keresztül.

A távolban hatalmas formák sejlettek fel...Embernél százszor meg százszor nagyobb dolgok. Volt amelyik hajónak látszott, mások felhőknek – az egyik testetlen, eleven fej volt, egy másiknak száz feje nőtt. Kék ködpára takarta őket, s talpam alatt áramlatok formázta, homokos vidéket láttam. Palota állt ott, még a fellegvárunknál is nagyobb, ámde romokban, termei legalább annyira elhanyagoltak, mint kertjei – óriási alakok mozogtak odabenn, fehéren, akár a lepra.

Zuhanásommal egyre közelebb kerültem hozzájuk, s felém fordították arcukat, amelyekhez foghatót egyszer már láttam, a Gjoll alatt; asszonyok voltak, meztelen, tengerzöld hajú és korallszín szemű nők. Kacagva nézték, ahogy alázuhanok, nevetésük bugyborékolva szállt fel hozzám. Foguk fehér volt és hegyes, egyenként ujjnyi hosszúságú mind.

Még közelebb értem. Kezük felnyúlt értem, és simogatott, mint ahogy anya simogatja gyermekét. A palota kertjeiben szivacsok, tengeri rózsák és számtalan más szépség nőtt, amelyeket nem tudtam megnevezni. A nagy asszonyok körülvettek, s csupán játékbaba voltam előttük.

– Kik vagytok? – kérdeztem. – Mi dolgotok itt?

– Mi vagyunk Abaia arái. Babái és macái, játékszerei és szeretői. A föld nem tart meg minket hátán. Keblünk akár a faltörő kos, tomporunkba beletörne a bikák háta. Itt táplálkozunk egyre lebegve és növekedve, amíg végül elég nagyok leszünk, hogy nászt üljünk Abaiával, aki egy napon elemészti mind a földrészeket.

– És ki vagyok én?

Akkor egyszerre felnevettek mind, nevetésük olyan volt, akár a hullámverés üvegparton. – Megmutatjuk – mondták. – Megmutatjuk! – Egyikük kézen fogott, ahogy a nővérek teszik húguk gyermekével, és felemelt, mellettem úszott a kerten keresztül. Ujjai között hártya feszült, s akkora volt egy-egy, mint vállamtól könyökömig karom.

Megálltak, süllyedő gályákként merültek le, mígnem talpuk, akárcsak az enyém, a fövenyt érte. Előttünk alacsony fal állt, rajta kicsiny színpad és függöny, amilyent gyermekek szórakoztatására szokás használni.

A mozgásunk nyomán felkavarodott víz mintha meglibbentette volna a keszkenő méretű szövetdarabot. Hullám szaladt végig rajta, meglebbent, s lassan visszahúzódott, akárha valamiféle láthatatlan kéz hívogatna. Egyszerre aprócska alak, pálcikaember bukkant fel mögötte. Tagjai gallyacskák, még most is látni lehetett rajtuk a kérget és a zöld rügyeket. Teste negyedarasznyi ág, széltében ha hüvelyknyi, feje nagy göb, benne a kanyarok alkotják szemét és száját. Bunkósbot volt nála – azt lóbálta felénk –, és úgy mozgott, mintha élne.

Ahogy a fából faragott figura ugrándozott nekünk néhányat és a kis színpadot verte fegyverével, így mutatva vadságát, egy fiú jelent meg mellette, kezében karddal. Amennyire a másik elnagyolt volt, olyannyira volt aprólékosan kidolgozott a marionett – akár igazi gyermek is lehetett volna, egér nagyságúra zsugorítva.

Miután mindketten meghajoltak felénk, az aprócska alakok harcolni kezdtek. A fából faragott férfi bámulatos ugrásokat hajtott végre, s mintha az egész színpadot betöltötte volna husángjának csapásaival – a fiú napfényben táncoló porszemként pörgött, hogy elkerülje, s időnként kitörve igyekezett tű nagyságú kardjával végigvágni ellenfelén.

Végül aztán a fából faragott alak összeesett. A fiú átlépett rajta, s úgy tűnt, mellkasára akarja tenni lábát – ám mielőtt még alkalma nyílt volna erre, a fabábu lelebegett a színpadról, s ernyedten, lustán emelkedni kezdett, míg végül eltűnt szemünk elől, maga mögött hagyva a fiút, a husángot és a kardot... E kettőt törötten. Egy pillanatra – minden bizonnyal odakinn, az utcán elhaladó kordé nyikorgása volt valójában – játéktrombiták fanfárját hallottam.

Mikor valaki harmadik jött be a szobába, felébredtem. Alacsony, élénk emberke, lángvörös hajjal, választékos, sőt piperkőcre valló öltözékben. Amint észrevette, hogy felébredtem, szélesre tárta az ablakot fedő spalettákat, s beengedte a pirosló napfényt.

– Társam mindig mélyen alszik – szólalt meg. – Horkolása nem süketítette meg?

– Magam is jót aludtam – feleltem neki. – És ha horkolt is, nem hallottam.

Ez láthatóan megelégedéssel töltötte el a kis embert, akinek vigyora számos aranyfogat fedett fel. – Pedig horkolt. Még az Urth is beleremeg, mondhatom. Örülök, ha így is sikerült pihennie. – Finom, gondosan ápolt kezét nyújtotta felém. – Dr. Talósz vagyok.

– Severianus mesterlegény. – Megszabadultam a vékony takarótól, és felálltam, s magam is kezet adtam.

– Látom, feketét viselsz. Miféle céh színe ez?

– A kínvallatók koromszíne.

– Ah! – Fejét oldalra döntötte, mint valami rigó, és körbeszökdécselt, hogy különböző szögekből megnézzen magának. – Magas fickó vagy, igazán kár! Ám ez a kormos ruházat nagyon látványos.

– Gyakorlati oka van – magyaráztam. – Az oubliette koszos hely, s a koromszínen nem látszanak a vérfoltok.

– Humorod is van! Nagyszerű! Mondhatom, kevés dolog jelent nagyobb hasznot az embernek a humornál. A humor megszólítja a tömeget. A humor lecsillapítja a csőcselék kedélyét, esetleg megnyugtatja a kisdedóvót. A humorral boldogulhatsz, megmenekedhetsz, és úgy vonzza az ászimikat, akár a mágnes.

Csak halványan sejtettem, miről beszél, ám mivel láthatóan barátságos kedvében volt, bátorkodtam azt mondani: – Remélem, nem voltam terhükre. A háziúr azt mondta, itt aludjak, s az ágyban nem volt hely még egy személynek.

– Nem, dehogyis! Nem jöttem vissza... Jobb helyet találtam, s ott töltöttem az éjszakát. Nagyon keveset alszom, nem kell tagadnom előtted, s hozzá éberen. Ám remek volt ez az éjszaka, mondhatom, kiváló. Hová tartasz, optimata?

Az ágy alatt kotorásztam csizmámért. – Először keresek valami reggelinek valót, azt hiszem. Aztán el a városból, észak felé.

– Nagyszerű! A társam is bizonyosan örömmel venne egy kis harapnivalót reggelre... El sem lehet mondani, mennyire örülne neki. S mi is északnak tartunk. A városbeli mérhetetlenül sikeres turné után, tudod? Visszatérünk otthonunkba. Felléptünk mindenhol, végig a keleti part mentén, s most végig a nyugati mellett. Meglehet, utunkban észak felé megállunk az Abszolút-laknál is. Tudniillik ez a mi hivatásunkban az álom. Játszani az autarkha palotájában. Esetleg visszatérni oda, ha az embernek már alkalma nyílt megfordulni ott. Kalapjával mérik a khrüszoszt azon a helyen.

– Találkoztam legalább még egy emberrel, aki arról álmodott, hogy visszatér oda.

– Ne nyúljon meg így az arcod... Alkalomadtán mesélned kell nekem róla. Most viszont, ha célunk reggelizni... Baldanders! Ébredj! Jöjj, Baldanders, jöjj! Ébredj! – Az ágy lábánál táncikált, és térdénél fogva rángatta az óriást. – Baldanders! Sohase rázd meg vállánál fogva, optimata! – (Nem mintha bármiféle erre utaló mozdulatot is tettem volna.) – Előfordul, hogy hánykolódik. BALDANDERS!

Az óriás mormogott valamit, és mocorgott kicsit.

– Új nap virradt fel, Baldanders! Még mindig életben vagy! Itt az evés, defekálás, szeretkezés, a... minden ideje! Fel hát, vagy soha sem érünk haza!

Semmi jel nem mutatta, hogy az óriás meghallotta. Mintha az előző mormolás csak álombeli tiltakozás lett volna, esetleg a halálhörgése. Dr. Talósz két kézzel megragadta a bűzlő takarót és lerántotta.

Társának szörnyhöz illő alakja ott hevert pőrén. Még annál is magasabb volt, mint amekkorának gondoltam, szinte már túlságosan is magas az ágyhoz képest, noha térdét állához húzva aludt benne. Válla könyöknyi széles, magas és görnyedt. Arcát nem láthattam: párnájába temette. Nyakán és fülén különös sebek mutatkoztak.

– Baldanders!

Haja mákosan őszült.

– Baldanders! Bocsáss meg, optimata, de kölcsönkérhetem azt a kardot?

– Nem.

– Ó, nem akarom megölni, vagy bármi efféle. Csak a lapját szeretném használni.

Megráztam fejemet, és amikor Dr. Talósz látta, hajthatatlan vagyok, nekilátott átkutatni a szobát. – Odalenn hagytam a sétapálcámat. Rossz szokás, ellopják majd. Meg kellene tanulnom bicegni most már. Nincs itt semmi.

Kiszaladt az ajtón, s egy pillanattal később visszatért, kezében vasfa pálcával, amelyet aranyozott rézgomb díszített. – Na, most! Baldandersl – Csapásai úgy puffogtak az óriás széles hátán, akár a vihart megelőző kövér esőcseppek.

Az óriás hirtelen felült. – Ébren vagyok, doktor. – Arca nagy volt, vonásai elnagyoltak, ugyanakkor érzékeny és szomorú. – Elhatározta végre, megöl-e engem?

– Miről beszélsz, Baldanders? Ja, erre az optimatára gondolsz. Hajad szálát sem görbíti meg... Megosztozott veled az ágyon, most pedig csatlakozik hozzánk reggelinél.

– Ezek szerint mellettem aludt, doktor? Dr. Talósszal egyszerre bólintottunk.

– Akkor már tudom, honnan eredtek álmaim.

Még mindig élénken élt bennem a szörnyűségesen nagy tenger alatt élő hatalmas nők látványa, ezért megkérdeztem, mit álmodott, noha valamelyest tartottam válaszától.

– Föld alatti üregekről, ahol kőfogakról vér csepegett... Homokos ösvényeken lelt levágott karokról, és sötétben láncokat rázó lényekről. – Az ágy szélén ült, és ritkán álló, meglepően kicsi fogait takarította egyik óriási ujjával.

– Gyerünk, mindkettőtök! – szólalt meg Dr. Talósz. – Ha enni-inni akartok, és szeretnétek, hogy még ma sikerüljön bármit is elintéznünk... Nos, ideje nekilátnunk. Sokat kell még mesélni, és sokat kell még tenni is.

Baldanders a sarokba köpött.

 

XVI.

A használtruha-kereskedés

A még szendergő Nessuson keresztülvezető séta során történt, hogy bánatom, amely oly gyakran zaklatott engem, első alkalommal markolt belém teljes erővel. Amikor bezártak oubliette-unkba, tettem súlya és a rettentő büntetés, amelyet illetően biztos voltam benne, hogy kisvártatva megkapom Gurloes mester kezéből, elűzte gondolataimból. Most azonban úgy tűnt fel előttem, hogy Thecla halálának tényén kívül nincs más valóság az egész világban. Az árnyakat alkotó minden egyes homályos folt haját idézte fel bennem – minden megvillanó fehérség bőrét juttatta eszembe. Alig tudtam uralkodni magamon, nehogy visszaszaladjak a Fellegvárba, hátha még mindig ott ül cellájában, s az ezüstlámpás fényénél olvasgat éppen.

Találtunk egy kávézót, amelynek asztalait az utca széle mentén állították fel. Még mindig meglehetősen korán volt ahhoz, hogy kevesen járjanak az utakon. Egy halott ember – gondolom, lambrequinnel fojtották meg, tekintettel arra, hogy akad, aki ezzel foglalkozik – hevert a sarkon. Dr. Talósz végigkutatta zsebeit, de végül csak üres tenyerét mutatta.

– Most pedig gondolkodnunk kell – mondta. – Tervet kell kovácsolnunk.

A pincérnő mochával teli bögréket tett elénk, Baldanders pedig maga elé húzta az egyiket. Mutatóujjával keverte meg.

– Barátom, Severianus, talán érdemes elucidálnom helyzetünket. Baldanders –, ő az egyetlen páciensem –, és én a Diuturna-tó vidékről származunk. Otthonunk leégett, s lévén csekélyke pénzre van szükségünk, hogy helyrehozhassuk, úgy határoztunk, nekivágunk a világnak. Barátom bámulatos erővel bíró ember. Összecsődítem a tömeget, ő pedig elroppant néhány deszkát és felemel egyszerre tíz embert, én pedig gyógyírjaimat árusítom. Nem valami sok, mondhatnád erre. Csakhogy több is van ennél. Van egy színdarabom, és összegyűjtöttük a kellékeket hozzá. Ha a helyzet úgy hozza, ő és én előadunk néhány jelenetet, sőt, behívunk egypárat a közönség tagjai közül is, hogy vegyenek részt az előadásban. Most pedig, barátom, azt mondod, északnak tartasz, s tegnap éjjeli szállásodból arra következtetek, nem dúskálsz a pénzben. Felajánlhatom-e a közös vállalkozást?

Baldanders, aki mintha csak társa beszédének első felét fogta volna fel, lassan a következőt mondta: – Nem pusztult el teljesen. A falak kőből vannak és nagyon vastagok. A pince egy része is épen maradt.

– Pontosan. Tervünk szerint helyreállítjuk a drága jó helyet. S íme, ez dilemmánk... Turnénk visszafelé vezető útjának felénél járunk, s összegyűjtött tőkénk még mindig jócskán elmarad a szükségestől. Javaslatom az lenne, hogy...

A pincérnő, vékony, fiatal, rakoncátlan hajú nő, zabkásalevessel teli tálat hozott az óriásnak, nekem kenyeret és gyümölcsöt, s némi süteményt Dr. Talósznak. – Micsoda vonzó lány! – kiáltotta ő.

A nő rámosolygott.

– Nem tudsz ideülni mellénk? Úgy látszik, nincs más vendéged. Miután a konyha irányába pillantott, vállat vont és odahúzott egy széket.

– Meglehet, ízleni fog... Túlságosan elfoglal majd a beszéd, hogy efféle száraz ennivalót rágjak közben. És egy korty mochát is, ha nem zavar, hogy utánam iszol belőle.

– Azt gondolná az ember, hogy ingyen ehetünk nála – szólt a nő. – De nem engedi. Mindent teljes áron számít fel.

– Ahá! Szóval nem a tulajdonos lánya vagy. Ettől tartottam. Sem a felesége. Miképpen engedhette, hogy ily virág leszakítatlanul pompázzon kertjében?

– Csak egy hónapja dolgozom itt. Annyi pénzt kapok, amennyi a borravalóból összejön. Itt vannak például önök hárman. Ha nem adnak nekem semmit, ingyen szolgáltam fel mindent.

– Úgy bizony, úgy bizony! De mit szólnál ehhez? Mi a helyzet akkor, ha megkísérelnénk viszonzásul nagy ajándékot átadni neked, és te visszautasítanád? – Miközben ezt mondta, előrehajolt a lány felé, s egyszerre feltűnt, hogy arca nem is olyan, mint egy rókáé, a hasonlatot szinte már túlságosan is egyszerű volt megtenni, tekintettel arra, hogy szúrós, vörös szemöldöke és hegyes orra azonnal ezt juttatta az ember eszébe, hanem inkább mint egy kitömött rókáé. Hallottam azokat, akik megélhetésként a földet túrják, hogy állításuk szerint sehol sincs olyan föld, amelybe barázdákat vonva ne fordulnának ki a múlt szilánkjai. Akárhol forgatja meg a lapát a talajt, repedezett gyalogjáró, rozsdásodó fém kerül napvilágra – a tudósok pedig azt írják, a homok, amelyet a művészek polikromatikusnak neveznek (merthogy különb-különb színű darabkák keverednek a fehérhez), tulajdonképpen egyáltalán nem homok, hanem a múltból való üveg, mi a zúgó tengerben eónokon át hánykolódva mára porrá őrlődött. Ha a valóságnak vannak még más rétegei az alatt a valóság alatt, amelyet látunk, ahogy a történelemnek is vannak további rétegei a föld alatt, amelyet lábunk tapod, akkor e mélyebb valóságok valamelyikében Dr. Talósz arca rókamaszk egy falon, s én elálmélkodtam rajta, ahogy láttam megfordulni és a nő felé hajolni, miképpen éri el e mozgásokkal, amelyek hatására kifejezések, gondolatok tűntek végigsuhanni orra s szemöldöke árnyai révén, az elevenség káprázatos és valósághű látszatát. – Visszautasítanád hát? – kérdezte ismét, s én megráztam magamat, mintha álomból ébrednék.

– Mire gondol? – érdeklődött a nő. – Az egyikük egy hóhér. A halál ajándékáról beszél? Az autarkha... bőrének pórusai fényesebben ragyognak a csillagoknál! ...óvja alattvalóinak életét!

– A halál ajándékát? Ó, nem! – Dr. Talósz felnevetett. – Nem, kedvesem, az egész életedben tiéd. Akárcsak neki. Nem tehetünk úgy, mintha olyasmit adnánk neked, ami máris a tiéd. Amit ajánlunk, a szépség adománya, az ebből eredő hírnévvel és vagyonnal egyetemben.

– Ha el akarnak adni valamit, nekem ugyan nincs pénzem.

– Eladni? Egyáltalán nem! Épp ellenkezőleg, új munkát ajánlunk neked. Thaumaturgosz vagyok, e két optimata pedig színész. Soha nem akartál még színpadon fellépni?

– Arra gondoltam, maguk hárman igencsak viccesen néznek ki.

– Naivát keresünk éppen. Ha kívánod, úgy tiéd lehet a szerep. Ám most azonnal velünk kell jönnöd... Nincs vesztegetni való időnk, és többé nem járunk erre.

– Attól, hogy színésznőnek állok, még nem leszek szép.

– Széppé teszlek, mivel szükségünk van rád színésznőnek. Többek között ez is hatalmamban áll. – Felállt az asztaltól. – Most vagy soha. Jössz-e?

A pincérnő is felállt, még mindig a kis ember arcát figyelve. – El kell mennem a szobámba...

– Mi másod lehetne, mint csupa kacat? Rád kell még olvasnom a bűbájt és megtanítani a szövegedet, mindezt egyetlen nap alatt. Nem várok.

– Adjátok oda fizetséget a reggeliért, és szólok neki, hogy kilépek.

– Balgaság! Társulatunk tagjaként neked is hozzá kell járulnod a ruházatodra és a kellékekre fordítandó összeg megőrzéséhez. Arról már nem is szólva, hogy te etted meg süteményemet. Fizess érte magad!

A lány egy pillanatra habozni látszott. Baldanders azt mondta: – Megbízhatsz benne. A doktor a maga sajátos módján szemléli a világot, ám sokkal ritkábban hazudik, mint az emberek hiszik.

A mély hangú, lassú beszéd láthatóan megnyugtatta. – Rendben. Megyek – mondta.

Néhány pillanattal később négyesünk már számos utcával odébb járt, s a jórészt még mindig zárva álló boltok között sétáltunk. Kis idővel később Dr. Talósz megszólalt.

– S most, drága barátaim, el kell válnunk egymástól. Én e szilf bája növelésének szentelem időmet. Baldanders, te hozd el összecsukható proszcéniumunkat és a többi felszerelést a fogadóból, ahol Severianusszal az éjszakát töltöttétek... Remélem ez nem jelent gondot majd. Severianus, azt hiszem, Ktésziphón Keresztjénél lesz az előadás. Ismered a helyet?

Bólintottam, noha fogalmam sem volt róla, hol lehet. Igazság szerint nem állt szándékomban ismét csatlakozni hozzájuk.

Most, miután Dr. Talósz elsietett, nyomában a pincérnővel, egyedül maradtam Baldandersszel az elhagyatott utcán. Attól tartva, hogy ő is elmegy, megkérdeztem, hová tart. Olyan volt, mintha nem is emberhez, hanem egy épülethez beszélnék.

– Van egy park a folyó közelében, ahol az ember nappal szendereghet, csak éjjel nem. Amikor már közel az este, felébredek majd és összeszedem dolgainkat.

– Sajnos nem vagyok álmos. Körülnézek a városban.

– Akkor Ktésziphón Keresztjénél találkozunk.

Valami okból úgy éreztem, tudja, mit forgatok fejemben. – Igen – mondtam. – Természetesen.

Tekintete tompa volt, akár egy ököré, ahogy elfordult, és hosszú léptekkel elcammogott a Gjoll felé. Mivel Baldanders parkja kelet felé feküdt, Dr. Talósz pedig nyugatra indult a pincérnővel, úgy döntöttem, északnak megyek, s így folytatom utamat Thrax, az Ablaktalan Szobák Városa felé.

Ám még előttem állt Nessus, az Elmúlhatatlan Város – a hely, ahol egész életemet töltöttem, noha oly keveset láttam belőle. A széles, kovakővel fedett úton sétáltam, nem tudva és nem törődve azzal, vajon mellékutcán járok-e, vagy a negyed egyik központi útvonalán. Mindkét oldalon megemelték egy részét a gyalogosoknak, s egy harmadik járda is volt, középen, amely az észak felé tartó forgalmat választotta el a dél felé tartótól.

Balra és jobbra úgy nőttek ki az épületek a földből, miként az egymáshoz túlságosan is közel ültetett gabona, s mintha lökdösődnek némi helyért. S micsoda épületek! Egyikük sem oly nagy, mint a Fő-erőd, sem oly régi – azt hiszem, egyetlenegynek sem voltak a mi tornyunkéhoz hasonlóan ötlépésnyi vastag fémfalai –, ám a Fellegvárban semmi hozzájuk fogható nem akad, ha színekről, eredetiségről van szó, semmi oly újszerű és fantasztikus, mint ezen épületek mindegyike, holott egytől egyig száz másik között álltak. Miként az divat a város egyes részein, többségüknek boltok voltak alagsorában, noha eredendően nem ezeknek, hanem céhháznak, bazilikának, arénának, üvegháznak, kincsestárnak, oratóriumnak, martello-toronynak, tébolydának, manufaktúrának, konventiku-lumnak, ispotálynak, lazarettnak, malomnak, refektó-riumnak, halottasháznak, közvágóhídnak és színpadnak készültek. Építésükben tetten érhető volt céljuk, s még ezernyi egymással ütköző ízlésvilág. Tornyok és minaretek törtek az égbe; laternák, kupolák és rotundák kanyarodtak; létrameredekségű lépcsősorok futottak fel csupasz falakon; balkonok borítottak homlokzatokat és adtak nekik menedéket a citrom- és gránátalmafákkal teli parterre-ek elvonultságában.

Rácsodálkoztam e függőkertekre a rózsaszín és fekete márvány, vörös szardonix, kékesszürke, krémszín és fekete téglák, zöld, sárga és tűroszi bíbor mozaiklapok erdejében, amikor az egyik kaszárnya előtt posztoló landsknecht látványa eszembe juttatta, mit ígértem előző éjjel a peltasztészok parancsnokának. Mivel nem volt sok pénzem, és nagyon is éreztem, hogy estére szükségem lesz a céhes köpenyem nyújtotta melegre, legjobbnak az tűnt, ha vásárolok valami olcsó anyagból készült terjedelmes pelerint, hogy fölötte viseljem. A boltok épp akkor nyitottak, ám amelyek ruhát árultak, azokban nem azzal foglalkoztak, ami megfelelt volna célomnak, ráadásul jóval magasabb áron, mint amelyet megengedhettem volna magamnak.

Még nem jutott eszembe, hogy azelőtt is hasznát vegyem szakmámnak, mielőtt Thraxba érek – ha így lett volna, akkor is elvetettem volna, abból kiindulva, oly kevés igény mutatkozhatik egy kínvallató szolgáltatásaira, hogy hasztalanul próbálnék rátalálni azokra, akiknek szükségük lenne rá. Röviden, úgy hittem, a három ásziminak és a zsebemben lévő asoknak és oreikhalkoszoknak elegendőknek kell lenniük egészen Thraxig – elképzelésem sem volt arról, mekkora összegeket ajánlanak majd nekem. Ezért csak bámultam a mándlikat és felöltőket, dolmányokat és tafotából, matlasszéból, száz másik drága anyagból varrott zekéket, anélkül hogy bementem volna oda, ahol ilyeneket lehetett kapni, vagy akár megálltam volna megvizsgálni őket.

Figyelmemet hamarosan más áruk vonzották magukhoz. Noha mit sem tudtam erről még akkor, ezrével szerelkeztek fel a zsoldosok a nyári hadjáratra. Voltak ott színes katonai körgallérok és nyeregtakarók, az ágyékot védendő páncélozott nyeregfejes nyergek, vörös sapkák, hosszú nyelű khetenek, ezüstlemezből készült legyezők jelzőeszköznek, görbülő és visszacsapó íjak lovasságnak, tízes és húszas csomagokban árusított nyilak, aranyozott szegecsekkel és gyöngyházzal díszített, keményített bőrvért, alkarvédő íjászoknak, hogy óvja a bal csuklót az íjhúrtól. Mindezeket látva eszembe jutott, mit mondott Palaimón mester még maszkhúzásom előtt a harci dobról – s bár némi megvetéssel tekintettem a Fellegvár pattantyúsaira, egyszerre mintha a parádéra hívó pergő szólamot hallottam volna, a védművekről felharsanó éles trombitaszóval egyetemben.

Amikor már teljesen megfeledkeztem arról, voltaképpen mit is keresek, húszévesforma karcsú nő lépett ki az egyik homályos boltból, hogy levegye a rácsokat. Bámulatosan díszes és rongyos, pávaszemes brokátruhát viselt, s ahogy figyeltem, a Nap beragyogta az egyik hasadást dereka alatt, a kivillanó bőrt óarany színbe vonva.

Nem tudom megmagyarázni, miféle vágyat éreztem iránta, mind akkor, mind azután. A számos nőből, akit megismertem, ő volt talán a legkevésbé szép... Kevésbé bájos volt, mint az, kit legjobban szerettem, kevésbé érzéki, és királynőinek sem szabad nevezni Theclá-hoz viszonyítva. Átlagos termetű volt, orra pisze, arccsontja széles, az ezzel gyakorta együtt járó, hosszúkás, barna szemmel. Láttam, ahogy felemeli a rácsot, és szerettem, halálos, ugyanakkor komolytalan szerelemmel.

Természetesen odamentem hozzá. Nem tudtam ellenállni neki, ahogy nem tudtam volna ellenállni az Urth vak mohóságának sem, ha lebucskázom a sziklaoromról. Nem tudtam, mit mondjak neki, és rettegtem tőle, hogy iszonyodva húzódik el tőlem kardom és koromszín köpönyegem láttán. Azonban elmosolyodott, és mintha megcsodálta volna megjelenésemet. Egy pillanat eltelte után, amikor nem szóltam semmit, megkérdezte, mit kívánok – én pedig megkérdeztem, nem tudja-e, hol vásárolhatok pelerint.

– Bizonyos vagy benne, hogy szükséged van ilyesmire? – Hangja búgóbban szólt, mint vártam. – Hisz most is oly szépséges köpönyeged van. Megérinthetem?

– Tessék csak. Ha úgy kívánod.

Felcsippentette a szegélyét, és két ujja között dörzsölgette az anyagot. – Sosem láttam még ilyen feketét. Oly sötét, hogy az ember nem látja a ráncokat benne. Mintha eltűnt volna a kezem. És a kard. Az egy opál?

– Szeretnéd ezt is közelebbről megnézni?

– Nem, nem. Egyáltalán nem. De ha valóban szeretnél egy pelerint... – Az ablak felé intett, s láttam, hogy tele van mindenféle használt ruhával, dzsellabákkal, zubbonyokkal, talárokkal és így tovább. – Nagyon jutányos. Nagyon megéri. Ha bemész, biztos vagyok benne, hogy megtalálod, amit keresel. – Beléptem a csilingelő ajtón, ám a fiatal nő, noha hőn reméltem, nem követett.

Odabenn félhomály fogadott, s amint körülnéztem, azt gondoltam, értem, miért nem hökkent meg kinézetemen. A pult mögött ülő férfi minden kínvallatónál félelmetesebbnek látszott: arca, akár egy csontvázé, vagy közel olyan, szeme helyén sötét gödrök, aszott orca, ajak nélküli száj. Ha nem mozgott és nem beszélt volna, nem hittem volna, hogy egyáltalán él még, hanem valamiféle egykorvolt boltos morbid kívánságára az asztal mögött megtámasztva elhelyezett hullának nézem.

 

XVII.

A kihívás