Ám mégis mozgott, megfordult, hogy rám pillantson, ahogy beléptem, még beszélt is. – Nagyszerű! Igen, nagyszerű! A köpenye, optimata... Vethetek rá egy pillantást?

Átsétáltam a kopott, egyenetlen mozaiklapok borította padlón. Kavargó portól eleven rőt napfénypászma állt pengemereven közöttünk.

– A ruháját, ha szabad, optimata! – Felkaptam köpönyegemet, és kinyújtottam bal kezemet, mire ő ugyanolyan módon fogta meg az anyagot, mint odakinn a fiatal nő. – Bizony, nagyszerű! Finom. Akár a gyapjú, ámde finomabb, sokkal finomabb. Vászon és vikunya keveréke talán? És a csodálatos szín. Kínvallató-öltözék. Az ember nem hiszi, hogy a valódiak feleennyire finomak lennének, de hát ki vitatkozna egy ilyen szövetnél? – Lebukott a pult alá, és egy marék ronggyal jelent meg ismét. – Megnézhetem a kardot is? Nagyon óvatos leszek, ígérem.

Kihúztam hüvelyéből Terminus Estet, és a rongyokra-fektettem. Fölé hajolt, nem szólt egy szót sem és hozzá sem ért. Addigra szemem megszokta a bolt félhomályát, és észrevettem, hogy füle fölött körülbelül ujjnyi magasan vékony fekete szalag lóg előre. – Maszkot visel – mondtam.

– Három khrüszosz. A kardért. Még egy a köpönyegért.

– Nem azért jöttem ide, hogy eladjam – feleltem. – Vegye le!

– Ha úgy tetszik. Rendben, legyen négy khrüszosz a kardért. Felemelte kezét és a halálfő beléhullott. Valódi, lapos csontú, napbarnította arca elképesztő mértékben hasonlított a fiatal nőére, akit odakinn láttam.

– Egy pelerint szeretnék vásárolni.

– Öt khrüszosz. Ez az utolsó ajánlatom. Adnia kell egy napot, hogy összegyűjtsek ennyi pénzt.

– Már mondtam, a kard nem eladó. – Felvettem Terminus Estet, és visszadugtam a helyére.

– Hat. – Az asztallap felett átnyúlva megragadta karomat. – Ez több annál, amennyit ér. Ide figyeljen, ez az utolsó esélye. Komolyan mondom. Hat.

– Azért jöttem, hogy pelerint vegyek. A nővére, felteszem, az, azt mondta, hogy itt jutányos áron hozzájuthatok.

Felsóhajtott. – Persze, kaphat nálam pelerint. Megmondaná előtte, honnan való a kard?

– Céhünk mestere adta nekem. – Arcán előttem érthetetlen kifejezés futott végig, mire megkérdeztem: – Nem hisz nekem?

– Nagyon is hiszek magának, épp ez a baj. Mégis micsoda maga?

– Mesterlegény a kínvallatók között. Ritkán jutunk át a folyónak erre a partjára, vagy jövünk el ilyen messzire északra. De min lepődött meg ennyire?

– Olyan, mintha találkoztam volna egy pszükhopomposszal – bólintott. – Megkérdezhetem, mi okból jár a városnak ezen a részén?

– Megkérdezheti, ám ez az utolsó kérdés, amire válaszolok. Thraxba tartok, hogy eleget tegyek kijelölt feladatomnak.

– Köszönöm. Nem kíváncsiskodok tovább. Tulajdonképpen nem is kell. Szóval, mivel szeretné meglepni barátait, midőn leveszi a pelerint – jól sejtem, úgy-e? –, ezért oly színűnek kell lennie, amely ellentétben áll öltözetével. Meglehet, a fehér jó lenne erre, ám e szín önmagában is igen erőteljes, és rettentően nehéz tisztán tartani. Mit szólna a mélybarnához?

– A szalag, amely álarcát tartja – mondtam. – Még mindig ott van. Dobozokat húzott elő pultja alól, és nem felelt. Egy-két pillanattal később megzavarta hallgatásunkat az ajtó feletti csengettyű csilingelése. Az új vásárló ifjú volt, kinek arcát berakásos, szűk sisak fedte: lefelé görbülő, egymást keresztező szarvak alkották rostélyát. Lakkozott bőrpáncélt viselt – mellvértjén eszelős nő kiüresedett, bamba arcát viselő aranykiméra verdesett szárnyával.

– Igen, hipparkhosz? – A boltos kiejtette a dobozt kezéből, hogy szolgaian meghajoljon. – Miben lehetek szolgálatára?

Kesztyűs kéz nyúlt felém, ujjai közé csípve mintha pénzérmét kívánna átnyújtani nekem.

– Vegye el! – suttogta a boltos rémülten. – Akármi is legyen. Kinyújtottam én is kezemet, és fényes fekete mag hullott beléje, nem nagyobb egy mazsolaszemnél. Hallottam, ahogy a boltos nyel egyet – a páncélos alak sarkon fordult, és kiment.

Távoztával a pultra tettem a magot. A boltos felvinnyogott. – Ne próbálja meg átadni nekem! – Azzal elhátrált.

– Mi ez?

– Nem tudja? Az avernosz magva. Mit tett, hogy megsértette az udvari testőrség tisztjét?

– Semmit. Miért adta ezt nekem?

– Párbajra hívta.

– Monomakhiára? Lehetetlen. Nem tartozom a szembenállók rétegébe.

Vállvonása minden szónál ékesszólóbb volt. – Harcolnia kell, vagy meggyilkoltatják. A kérdés csak az, vajon tényleg megsértette a hipparkhoszt, avagy az Abszolút-lak valamelyik magas rangú tisztje van az egész mögött.

Ugyanolyan tisztán, ahogy a boltost láttam, szemem előtt megjelent Vodalus a nekropoliszban, a három önkéntes őrrel dacolva – és noha elővigyázatosságból félre kellett volna dobnom az avernoszmagot és elmenekülni a városból, nem tudtam rávenni magamat. Valaki – talán éppen maga az autarkha, esetleg a homályba burkolózó Inire atya – megtudta az igazat Thecla halálát illetően, s most arra törekedett, hogy elpusztítson engem anélkül, hogy ezzel szégyent hozna a céhre. Hát legyen, harcolok. Amennyiben diadalmaskodom, úgy talán felülbírálja döntését – ha megölnek, úgy nem lehet szó igazságtalanságról. Lelki szemem előtt továbbra is Vodalus karcsú pengéjét látva így szóltam: – Nem ismerek másféle kardot, csak ezt itt.

– Nem karddal vívnak meg egymással... Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha ezt itt hagyná nálam.

– Szó sem lehet róla.

Ismét felsóhajtott. – Látom, mit sem tud minderről, ám alkonyatkor az életéért kell küzdenie. Nos hát, a vásárlóm, és még egyetlen vásárlómat sem hagytam cserben. Pelerint keresett. Parancsoljon! – Elsietett a bolt hátsó részébe, s egy halott falevelek színében pompázó ruhával jött elő. – Próbálja fel ezt! Ha megfelel, úgy négy oreikhalkosz lesz.

Egy ekkora és ily bő pelerin természetesen mindenképpen jó az emberre, hacsak nem túl kurta vagy túl hosszú, így aztán kifizettem, s magamra öltve még egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy színésszé váljak, amiként azt e nap láthatóan rám erőltetni kívánta. Már ebben a pillanatban is több tragédia szereplője voltam, mint amennyiről tudomásom volt.

– Most pedig itt kell maradnom, hogy ügyeljek a helyre, ám húgomat magával küldöm, hogy segítségére legyen az avernosz megszerzésében. Gyakorta kijár a Vérmezőre, így talán megtaníthatja magának az avernosszal folytatott harc alapjait.

– Szólítottatok? – A fiatal nő, akivel a bolt előtt találkoztam, most a hátsó fertály egyik homályba vesző raktárhelyiségéből bukkant fel. Fitos orra és különös módon metszett szeme olyannyira hasonlatossá tette fivéréhez, hogy biztos voltam benne, ikrek, ám a másikban oly össze nem illő karcsú alak és finom vonások nála vonzó elegyet lakottak. Testvére minden bizonnyal elmagyarázta neki, mi történt velem. Nem tudom, mivel nem hallottam. Kizárólag őt néztem.

Újra nekifogok. Hosszú ideje már – kétszer hallottam az őrségváltást dolgozószobám ajtaja előtt –, hogy leírtam a sorokat, amelyeket csupán az előbb olvastak el. Nem tudom, jó ötlet-e mind ez eseményeket, amelyek talán csak nekem számítanak, ily részletességgel lejegyeznem. Könnyedén összefoglalhattam volna; láttam egy boltot és bementem. Párbajra hívott a septentrionalisok egyik tisztje. A boltos velem küldte húgát, hogy segédkezzen a mérgezett virágot leszakítanom. Fáradságos napokat töltöttem elődeim történetének olvasásával, s szinte nincs is más bennük, mint efféle beszámolók. Példának okáért Ymarról a következő olvasható.

Álruhát öltve járta a vidéket, ahol felfigyelt egy munira, amint épp egy platánfa alatt meditált. Az autarkha csatlakozott hozzá és hátát a törzsnek vetve addig ült ott, míg az Urth elrúgta magától a Napot. Katonák vágtattak el oriflamme alatt, kalmár vezette el előttük arany alatt rogyadozó öszvérét, szépséges nő lovagolt el eunuchok hátán, végül egy kutya poroszkált végig az úton. Ymar felkelt, és nevetve a kutya nyomába eredt.

Amennyiben a történet igaz, mily egyszerű a magyarázata: az autarkha tanújelét adta, hogy tudatosan, s nem a világ csábításainak engedelmeskedve választott magának tevékenységet.

Ám Thedának számos tanára volt, mindegyik másként magyarázta ugyanazt a tényt. Egy másik erre azt mondaná, az autarkha mentes volt mindattól, ami csábítja a közembereket, ám nem volt ereje megfékezni vadászszenvedélyét.

A harmadik meg, hogy az autarkha így kívánta kimutatni a muni iránt érzett megvetését, aki hallgatott, holott ha megvilágosodást nyújtott volna, még többet kap vissza. Hogy nem volt képes otthagyni, amikor nem volt kivel megosztani az utat, mivel a magány igen vonzó a bölcs szemében. Akkor sem, amikor a katonák jöttek, sem amikor a kereskedő a vagyonával, sem amikor az asszony, mert mindezeket csupán a megvilágosodás előtt álló emberek kívánják, s a muni csak azt gondolta volna róla, hogy ő is közéjük tartozik.

Az autarkha azért kísérte el a kutyát, mert egyedül poroszkált – így a negyedik –, míg a katonáknak ott voltak katonatársaik, a kalmárnak a szamara, az asszonynak pedig a szolgái. A muni viszont nem jött.

De akkor miért nevetett Ymar? Ki mondja meg? A kalmár azért járt a katonák nyomában, hogy megvásárolja zsákmányukat? Az asszony azért követte, hogy eladja neki csókjait és ágyékát? A kutya afféle vadászfajta volt, vagy a kurta lábú, amilyent a nők tartanak, hogy ugasson, nehogy álmukban cicázzanak velük? Ki mondja ezt meg? Ymar halott, s emlékei, amelyek egy ideig megmaradtak utódai vérében, mára már réges-rég elenyésztek.

Ugyanez történik idővel majd az enyéimmel is. Ebben bizonyos vagyok – Ymar viselkedésének egyetlen magyarázata sem helyes. Az igazság, legyen bármi, egyszerűbb, egyúttal rejtélyesebb volt. Az én esetemben is felmerül a kérdés, miért fogadtam el a boltos húgának kíséretét... Én, akinek egész életében nem volt valódi társa. És – csupán annyit olvasva, „a boltos húga" –, ki érti meg, miért maradtam vele mindazok után, ami történetemnek ezen a pontján történik majd hamarosan? Bizonyos, hogy senki.

Már említettem, nem tudok magyarázatot adni iránta érzett vágyamra, s ez így igaz. Szerettem, szomjas és kétségbeesett szerelemmel. Úgy éreztem, kettősünk oly gálád tettet hajtana végre, hogy a világ ellenállhatatlannak találná.

Nem kell hozzá intellektus, hogy az ember lássa, milyen alakok várakoznak a halál jelentette űrön túl... Minden gyermek tud róluk, ahogy sötét vagy fényes glóriával fénylenek a világegyetemnél is régebbi hatalomba burkolózva. Ők legelső álmaink anyaga, mint ahogy halálunk óráján is őket pillantjuk meg látomásunkban. Joggal érezzük, hogy ők vezérlik életünket, és joggal érezzük azt is, mily keveset számítunk nekik, az elképzelhetetlen felépítőinek, a létezés teljességén túli harcok megvívóinak.

A nehézség épp abban rejlik, hogy az ember megtanulja: ő is ehhez mérhető erőket őriz magában. Azt mondja: „ezt teszem", „ezt nem teszem", és – hiába kell engedelmeskednie valamiféle köznapi személynek nap mint nap – magát képzeli önnön urának, amikor valójában ura éppen szendereg. Egyikük felébred testében, és meglovagolja, mint valami barmot, bár a lovas nem egyéb, mit önmagának mind ez idáig nem is gyanított része.

Talán éppen ez a magyarázat Ymar történetére. Ki tudná megmondani?

Akárhogy is legyen, engedtem, hogy a boltos húga segédkezzen a pelerin felöltésében. Nyaknál összehúzható volt, és ha így viseltem, koromszín céhes köpönyegem eltűnt alatta. Nem kellett lelepleznem magamat, ahogy az elülső vagy a szélső hasítékokon kinyúltam. Leoldottam Terminus Estet kardkötőjéről, s mint valami botot vittem, mindazon idő alatt, amíg e pelerint viseltem; és mivel hüvelye elfedte kézvédőjének nagyját, egyúttal sötét fémmel vasalták meg, aki engem látott, az jó eséllyel úgy gondolta, valóban az.

Ez volt az egyetlen alkalom életemben, amikor elrejtettem céhem viseletét. Hallottam másokat, amint azt állítják, az ember mindenkor ostobán érzi magát álruhában, függetlenül attól, eléri-e vele célját avagy sem, s annyi bizonyos, hogy én ostobán éreztem magamat ebben. Ugyanakkor szinte nem is volt álruha; a széles, ódivatú pelerineket eredetileg pásztorok viselték – és viselik ma is –, tőlük került át e viselet a katonaságba, még abban az időben, amikor az asciaiak-kal vívott harc itt, a hideg délen dúlt. A hadseregtől aztán átvették a zarándokok, akik minden bizonnyal nagyon praktikusnak találták a többé-kevésbé aprócska sátorrá alakítható öltözéket. Kétség sem férhet hozzá, a vallás háttérbe szorulása nagyban hozzájárult, hogy eltűnjenek Nessusból, ahol nem láttam egyetlen másikat sem azon kívül, amelyet én viseltem. Ha többet tudtam volna róluk, amikor a használtruha-kereskedésben magamra öltöttem a köpenyt, puha, széles karimájú kalapot is választottam volna mellé – ám nem tudtam, s a boltos húga azt mondta, igazi zarándoknak nézek ki. Nyilvánvalóan azzal a csipetnyi gúnnyal, amivel minden mást is, ám lefoglalt önnön megjelenésem vizsgálata, és nem figyeltem fel erre. Azt mondtam neki és fivérének, hogy jó lenne többet tudni a vallásról.

Mindketten elmosolyodtak, s a fivér így szólt: – Ha maga említi először, senki sem szeretne majd beszélni róla. Ezenkívül jó hírre tehet szert, ha ezt viseli és nem beszél erről. Ha olyasvalakivel találkozik, akivel nem kíván beszélni, kérjen tőle alamizsnát.

Így lettem, legalábbis külsőre, valamelyik északi szentély felé igyekvő búcsújáró. Említettem már, hogy az idő valósággá formálja hazugságainkat?

 

XVIII.

Az oltár elpusztítása

Mialatt a használtruha-kereskedésben tartózkodtam, a kora reggeli nyugalom elpárolgott. Szekerek és targoncák dübörögtek tova állatok, fa és vas áradatában – a boltos húga és én szinte csak kiléptünk az ajtón, és hallottam, ahogy egy szárnyaló elsuhan a város tornyai között. Még időben pillantottam fel, hogy lássam: karcsú volt, akár az esőcsepp az ablaküvegen.

– Feltehetően a tiszt, aki kihívott – jegyezte meg a lány. – Visszafelé tart, az Abszolút-lakba. A septentrionalis testőrség hipparkhosza... Nem ezt mondta Agilus?

– Ő a fivéred? Igen, az lehet. Mi a te neved?

– Agia. Tényleg nem tudsz semmit sem a monomachiáról? És én leszek az oktatód? Hát akkor a nagy Hüpogeon segítsen! Először is el kell mennünk a botanikus kertbe, vágni neked egy avernoszt. Szerencsére nincs túl messze ide. Van elég pénzed, hogy fogjunk egy fiákert?

– Azt hiszem. Ha szükséges.

– Akkor tényleg nem egy álruhás armiger vagy. Hanem... Akármi is vagy, az vagy.

– Kínvallató. Igen. Mikor kellene találkoznom a hipparkhosszal?

– Késő délután, amikor megkezdődik a küzdelem a Vérmezőn, és az avernosz virágot nyit. Rengeteg időnk van addig, ám azt hiszem, érdemes arra fordítanunk, hogy szerezzünk neked egyet és megtanuld, miként kell harcolni vele. – Egy pár onager húzta fiáker kanyarodott felénk. Agia leintette az egyiket. – Meg fognak ölni, tudod.

– Mindabból, amit mondasz, igen valószínűnek látszik.

– Tulajdonképpen bizonyos, úgyhogy ne aggódj a pénzed miatt. – Kilépett a forgalomba, s egy szempillantásnyi ideig... oly szépen metszett volt e finom arc, oly kecses volt teste íve, ahogy felemelte karját!... az ismeretlen gyalogos nő emlékére állított szobornak tetszett. Azt gondoltam, ő is bizonyos benne, hogy megölik. A fiáker mellé ért, s a nyugtalan állatok félrehúzódtak előle, mintha thülakünó lenne, ő pedig beszállt. Bármennyire könnyű volt is, a jármű súlya hatására ringott egy keveset. Bemásztam mellé, s csípőnk egy máshoz ért, ahogy odabenn leültünk. A kocsis hátrapillantott, mire Agia azt mondta: – A botanikus kert előtti parkírozóhoz! – Azzal nagyot zökkenve elindultunk. – Szóval a halál gondolata nem aggaszt... Üdítő gondolat.

Egyik kezemmel a kocsis padjának támlájához támaszkodva gondoskodtam arról, hogy ne zötykölődjek túlzottan. – Ez bizonyára nem számít szokatlannak. Ezernyi, talán milliónyi másik olyan embernek kell lennie, mint én. Olyanoknak, akik megszokták a halál gondolatát, akik úgy érzik, életüknek lényegi és valóban fontosnak tekintett része elmúlt már.

A Nap immár a legmagasabb tornyok felett járt, s a poros kövezetet óarany színbe vonó fényáradat hatására filozofikus hangulatba kerültem. A tarsolyomban lévő barna könyvben olvasható egy történet, amelyben a valamilyen csip-csup ügyben az Urthra érkező angyalt – meglehet, valójában a szárnyas női harcosok egyike ő, akik állítólag az autarkha szolgálatában vannak – eltalálja egy gyermek kilőtt nyílvesszője, és meghal. Fénylő köpenyét önnön vére festette be, ahogy a széles utakon makulát hagyott a Nap elmúlófélben lévő élete; így találkozott magával Gábriellel. Egyik kezében pallosa lángolt, másikkal nagy, kétkezes bárdját suhogtatta, s hátán a szivárványra akasztva maga a Mennyek kürtje lógott. „Hová tartasz, kicsinyke, így, hogy melled bíbora még a vörösbegyénél is élénkebb?" – kérdezte tőle. „Meggyilkoltak – felelte az angyal – s most vissza térek, hogy lényem ismételten egyesüljön a Pánkreátoréval." „Ne tréfálj! Angyal vagy, puszta lélek, meghalni képtelen." Így az angyal: „Ám most mégis holt vagyok. Láttad, vérem miként folyik el... Nem látod-e, hogy többé nem lövell ki hevesen, hanem csak csörgedezik csendesen? Hisz orcám sápatag, bizony! Tán az angyal érintése nem kellemes és meleg? Fogd meg kezem, s úgy tetszik, iszonyatot tartasz benne, melyet csak most húztak ki holmi állott tócsából. S leheletem... Tán nem bűzös, dögletes és rossz szagú?" Gábriel nem felelt erre, s végül az angyal azt mondta: „Fivérem és feljebbvalóm, ha nem is győztelek meg mind e bizonyítékokkal, kérlek, állj félre! Ne szenvedjen tovább e világ létezésem nyűgétől." „Végre is meggyőztél – mondta ő és ellépett előle. – Ó, ha tudtam volna, mi is elenyészhetünk, nem lettem volna oly bátor szüntelen!"

Agiának azt mondtam: – Úgy érzem magamat, akár az arkangyal a történetben: ha tudtam volna, ily könnyedén és ily hamar lemondhatok életemről, nem tettem volna. Ismered a legendát? Ám döntésemet meghoztam, s nincs semmi, amit hozzátennék vagy hozzáfűznék. A septentrionalis délután megöl engem egy... mivel is? Egy növénnyel? Egy virággal? Valahogy nem tudom felfogni ezt. Röviddel ezelőtt azt gondoltam, elmegyek a Thrax nevű helységbe, és élem az életet, ahogy ott élnem adatik. Múlt éjjel aztán egy óriással aludtam egy szobában. Ez sem csodálatosabb a másiknál.

Nem felelt, s némi idő elteltével azt kérdeztem: – Mi az az épület? A cinóbervörös tetejű, a villás oszlopokkal? Szerintem szegfűborsot kevertek a habarcsba. Legalábbis olyasféle illatot érzek onnan.

– A monachusok menzája. Tudod, ijesztő egy ember vagy. Amikor beléptél boltunkba, azt gondoltam, csak egy újabb ifjú armiger, maskarában. Aztán, amikor kiderült, tényleg kínvallató vagy, az járt fejemben, nem lehet annyira borzasztó dolog... hogy te is csak ugyanolyan fiatalember vagy, amilyen a többi.

– Képzelem, milyen sok fiatalembert ismertél már. – Valójában reméltem, hogy ez igaz. Szerettem volna, hogy tapasztaltabb legyen nálam, s bár egy szempillantásnyi ideig sem gondoltam magamat tisztának, szerettem volna azt gondolni, hogy ő még nálam is tisztátalanabb.

– Csakhogy ennél több van benned. Arcod alapján két palatinátust és egy szigetet örökölsz majd valami sohasem hallott nevű helyen, modorod pedig egy cipészé, és amikor azt mondod, nem félsz meghalni, azt gondolod, így is van, s ezalatt mégis úgy véled, hogy nem. Ám legeslegbelül bizony így van. Csepp gondot sem jelentene lecsapni fejemet, úgy-e?

Köröttünk kavargott a forgalom: gépezetek, kerekes és kerék nélküli járművek, eléjük állatok és rabszolgák fogva, járókelők és dromedárok, ökrök, metamünodonok és bérlovak hátán ülő emberek. Nyitott fiáker került a közelünkbe, hasonló a miénkhez. Agia odahajolt a benne ülő párhoz, és azt kiáltotta: – Lehagyunk titeket!

– Merre? – kiáltotta vissza a férfi, és én felismertem Sieur Rachót, akivel már találkoztam, amikor Ultanus mesterhez küldtek, könyvekért.

– Te vagy őrült, avagy ő? – ragadtam meg a lány karját.

– A kerti parkírozóhoz, egy khrüszoszért!

A másik jármű elszáguldott, maga mögött hagyva miénket. – Gyorsabban! – kiáltotta Agia a kocsisunknak. Aztán nekem: – Van nálad tőr? Legjobb, ha a hátának szegezzük, így azt mondhatja, megfenyegettük, hogy véget ér élete, ha megállunk.

– Miért tesszük ezt?

– Próbaképpen. Senki sem hisz álruhádnak. Hanem mindenki azt hiszi majd, armiger vagy, bolondos öltözetben. Épp az előbb bizonyítottam ezt. – Közben majd' fellöktünk egy homokkal megrakott targoncát. – No meg, mi nyerünk. Ismerem ezt a kocsist, és a lovai is frissek. A másik már fél éjszaka azzal a ribanccal kocsikázott.

Ráébredtem, ha nyerünk, nekem kell biztosítani a pénzt Agiának, és hogy a másik nő kapná meg az én – nem létező – khrüszoszomat Rachótól, ha ők. Mégis mily édes megalázni az armigert! A sebesség és a közelgő halál – mert bizonyos voltam benne, a hipparkhosz végez velem – sohasem látott módon vakmerővé tettek. Előhúztam Terminus Estet, s pengéje hosszának köszönhetően könnyen elértem vele az onagereket. Faruk már csatakos volt az izzadtságtól, s a néhány apró vágás, amelyet rajtuk ejtettem, égethette őket, akár a lángok. – Ez minden tőrnél hatásosabb – mondtam Agiának.

A tömeg víz módjára nyílt meg a kocsisok ostorai előtt – anyák ölelték magukhoz menekülés közben gyermekeiket, katonák lendültek lándzsájuk segítségével az ablakpárkány jelentette biztonságba.

A verseny körülményei nekünk kedveztek: a valamivel előttünk haladó fiáker tisztára seperte utunkat, és a többi jármű sokkal jobban akadályozta őket, mint minket. Azonban így is csak lassan értük be, s hogy néhány könyöknyi előnyre tegyen szert, kocsisunk, aki diadalunk esetén minden bizonnyal vaskos borravalóra számított, széles kalcedon lépcsősoron hajtotta fel a kopogó patájú állatokat. Márvány és műemlékek, pillérek és pilaszterek csapódtak már-már nekünk. Házmagas élősövényen törtünk át, kordényi kandírozott gyümölcsöt borítottunk fel, boltív alatt haladtunk el, aztán le a félfordulatot vevő lépcsőn, s ismét az utcán jártunk, anélkül hogy kiderült volna, kinek a patióján hajtattunk keresztül.

Valamiféle pék, birka húzta taligája poroszkált a két jármű közötti keskeny helyen, s hátsó kerekünk fellökte, hogy záporozott a friss kenyér az utcára, egyúttal az ütközés Agia törékeny testét nekem taszította, oly kellemesen, hogy karommal átöleltem és nem engedtem el. Előfordult már korábban is, hogy nőt ily módon átkaroljak... Theclát sokszor, s a városban is, pénzen vett testeket. Újfajta keserédes érzés volt ebben, amely az Agia jelentette kegyetlen vonzalomból született. – Örülök, hogy így tettél – mondta fülembe. – Gyűlölöm a férfiakat, akik megragadnak. – És arcomat csókokkal borította.

A kocsis diadalittas pillantással nézett hátra, hagyva, hogy a megbokrosodott állatok maguk válasszák ki útvonalukat. – A Kanyargós út felé mentek... Most megvannak... Át a közlegelőn, és száz könyöknyivel elhagyjuk őket.

A fiáker megrázkódott és bevágódott egy bozótos alkotta sorompón nyíló keskeny átjáróba. Előttünk óriási épület nőtt ki a földből. A kocsis megkísérelte elfordítani állatait, de már későn. Az oldalát találtuk el – engedett, akárha álmok anyagából készült volna, s mi barlangszerű, félhomályos és szénaszagú teremben találtuk magunkat. Elöl lépcsős oltár állt, akkora, akár egy kunyhó, s kék fényekkel díszített. Megláttam, és ráébredtem, hogy túlságosan is jól látom; kocsisunk leesett vagy leugrott a bakról. Agia felsikoltott.

Az oltárnak ütköztünk. Szerteszét repült minden, képtelenség leírni, hogyan, olyan érzés, mintha minden pörögne és bucskázna, de sohasem koccanna egymásnak, akárcsak a teremtést megelőző káoszban. A talaj egyszerre rám ugrott – olyan erővel talált el, hogy fülem zúgni kezdett.

Azt hiszem, kezemben tartottam Terminus Estet, miközben átrepültem az oltár felett, ám többé nem volt nálam. Amikor megkíséreltem feltápászkodni, hogy megkeressem, nem kaptam levegőt, és nem volt bennem elég erő sem ehhez. Valahol a távolban egy férfi kiabált. Oldalra gördültem, aztán sikerült élettelen lábamat magam alá tornásznom.

Úgy tűnt, az épület közepénél vagyunk, amely egyébként olyan nagy volt, mint a Főerőd, ugyanakkor teljesen üres – nem voltak belső falak, sem lépcsők, vagy bármiféle berendezés. Az aranyszín, poros levegőben kitekeredett oszlopokat láttam, amelyek mintha festett fából lettek volna. Lámpások, egyszerű fénypontok lógtak egyláncnyira vagy még magasabban fejem felett. Jóval felettük sokszínű tető hullámzott és csattogott a szélben, noha én nem éreztem semmit.

Szalmán álltam, és szalma hevert mindenhol végtelen sárga szőnyegként, mint valami titán szántóján, aratás után. Köröttem a lécek, amelyekből az oltár készült – aranyfüsttel összefogott, türkizzel és ibolyaszín ametisztekkel kirakott vékony faszilánkok. Homályosan azzal a szándékkal, hogy megkeresem kardomat, nekiláttam bejárni a helyet, s szinte azonnal fiákerünk összetört maradványaiba botlottam. Az egyik onager ettől nem messze hevert – emlékszem, azt gondoltam, kitörte a nyakát. Valaki azt kiáltotta: – Kínvallató! – mire körülnéztem és megpillantottam Agiát... Állt, bár láthatóan némi erőfeszítésébe tellett. Megkérdeztem, jól van-e.

– Legalábbis élek, ám mihamarabb el kell mennünk innen. Az állat döglött?

Bólintottam.

– Pedig felülhettem volna rá. Úgy neked kell vinned, ha tudsz. Nem hiszem, hogy a jobb lábam elbírna. – Beszéd közben megtántorodott, s oda kellett ugranom hozzá, nehogy összeessen. – Mennünk kell – mondta. – Nézz körül...! Látsz valahol ajtót? Gyorsan!

Nem láttam. – Miért ilyen sürgős?

- Használd az orrodat, ha már nem használod szemedet, hogy észrevedd a padlót!

A levegőbe szimatoltam. Már nem szalmaszag terjengett, hanem égő szalma bűze – szinte ugyanebben a pillanatban vettem észre a homályban oly fényesen felcsapó lángokat, ám oly kicsik voltak, hogy néhány pillanattal ezelőtt minden bizonnyal csupán apró szikrák lehettek. Megpróbáltam futni, ám bicegő sétánál többre nem tellett tőlem. – Hol vagyunk?

– A peleriniusok katedrálisában... Van, aki a Karom katedrálisának hívja. A peleriniusok papnők, akik a földrészt járják. Soha nem...

Elhallgatott, mivel bíborba öltözött emberek csoportja közelébe értünk. Esetleg ők közeledtek hozzánk, mivel úgy tűnt nekem, egyszerre megjelentek a semmiből. A férfiak feje borotvált, kezükben csillogó handzsár, íves, akár az ifjú hold és sziporkázik az aranyozástól. Triumfánsokhoz illően toronymagas nő volt velük, kezében hüvelyben nyugvó kétkezes kardot dédelgetett: az én Terminus Estemet. Csuklyája volt és szűken szabott körgallérja, hosszú bojtokkal.

– Állataink megvadultak, szentséges Domnicellae... – kezdte Agia.

– Erre most nincs idő – szólalt meg a nő, kezében kardommal. Kifejezetten szép volt, ám nem afféle nők szépségével, akik csillapítják a vágyat. – Ez a férfié, aki támogat téged. Mondd meg neki, hogy segítsen talpra, és vegye el! Tudsz járni.

– Egy keveset. Tedd, amit mond, kínvallató!

– Nem tudod nevét?

– Megmondta, ám elfeledtem.

– Severianus – szóltam, és egyik kezemmel felhúztam Agiát, miközben a másikkal átvettem Terminus Estet.

– Véget vessél ezzel vitáknak, s ne kezdetüket jelentse! – mondta a bíborba öltözött nő.

– E hatalmas sátor padlója tüzet fogott, chatelaine. Tud róla?

– Eloltják majd. A nővérek és szolgáink épp a parazsat tapossák el. – Itt elhallgatott egy pillanatra, tekintete Agiáról rám vándorolt, majd vissza a lányra. – Járművetek pusztítása után főoltárunk maradványai között csak egyetlen dolgot találtunk, ami tiéteknek tűnt, s minden bizonnyal értéket jelent nektek... Ezt a kardot. Ezennel visszaadtuk. Visszaadjátok-e most nekünk, amit találtok, és szemünkben értékes?

Eszembe jutottak az ametisztek. – Semmi értékeset nem találtam, chatelaine. – Agia is csak a fejét rázta, s én folytattam. – Akadt ott néhány drágakővel ékes deszka, ám ott hagytam őket, ahová estek.

A férfiak keze megszorult fegyverük markolatán és előreléptek, hogy biztosan álljanak, ám a magas nő csak állt mozdulatlanul és engem nézett, aztán Agiát, majd ismét engem. – Jöjj velem, Severianus!

Előreléptem három-vagy négylépésnyit. Nagy volt a kísértés, hogy a férfiak elleni védekezésül előhúzzam Terminus Estet, de legyűrtem. Úrnőjük megfogta csuklómat és mélyen szemembe nézett. Pillantása nyugodt volt, s a különös fényben keménynek látszott szeme, akár a bérül. – Nem vétkes – mondta.

– Téved, Domnicella – mormolta az egyik férfi.

– Mondom, nem vétkes. Lépj vissza, Severianus, és engedd előre az asszonyt!

Úgy tettem, ahogy mondta, s Agia előresántikált, egylépésnyi távolságba tőle. Mivel ennél előrébb nem jött, a magas nő ment oda hozzá, és megfogta csuklóját, ahogy előbb az enyémet. Egy pillanattal később a kardos férfiak mögött várakozó többi nőre pillantott. Mielőtt rájöttem volna, mit terveznek, ketten megragadták a lány szoknyáját, és a feje felett áthúzva levették róla. Egyikük így szólt: – Semmi, anyám.

– Azt hiszem, ez a nap, amelyet előre megjósoltak.

– Ezek a peleriniusok eszelősök – suttogta melle előtt keresztbe font karral Agia nekem. – Mindenki tudja, s ha több időm lett volna, neked is szólok.

– Adjátok vissza rongyait! – mondta a magas nő. – A Karom emberemlékezet óta nem tűnt el, ám ha úgy tartja kedve, megteszi, és mi nem tehetünk és nem is szabad tennünk semmit megállítása érdekében.

– A roncsok közül még előkerülhet, anyám – dünnyögte az egyik nő.

– Nem kellene fizetniük azért, amit tettek? – így egy másik.

– Öljük meg őket! – mondta egy férfi.

A magas nő semmi jelét nem mutatta, hogy bármelyiküket hallotta volna. Már hátat is fordított nekünk, és úgy tetszett, lebegve siklik a szalma felett. A többi nő egymásra pillantva a nyomába eredt, a férfiak pedig leeresztették csillogó pengéiket, és visszahátráltak.

Agia igyekezett visszabújni ruhájába. Megkérdeztem, mit tud a Karomról, és hogy kik ezek a peleriniusok.

– Vigyél ki innen, Severianus, és elmondom. Nem szerencsés dolog saját helyükön róluk beszélnünk. Az ott egy hasadék a falban?

Elindultunk a mutatott irányba, időnként meg-megbotlottunk a puha szalmában. Nem volt ott semmiféle nyílás, ám fel tudtam emelni annyira a selymes tapintású fal szegélyét, hogy kiférjünk alatta.

 

XIX.

A botanikus kert

A Nap fénye elvakított minket – mintha az alkonyatból egyszerre nappalba léptünk volna át. Arany szalmatörekek úsztak körülöttünk a levegőben.

– Így már jobb – szólalt meg Agia. – Várj egy pillanatot, hadd találjam ki, hol vagyunk. Azt hiszem, az Adamniai lépcső jobb kéz felé esik. A kocsis nem ment volna le azon... Bár persze, lehet, hogy igen. Az a fickó egy őrült...! Ám nincs annál rövidebb út a parkírozóhoz. Nyújtsd a kezed, Severianus! A lábam nem jött helyre még teljesen.

Pázsiton sétáltunk éppen, és láttam, hogy a sátorkatedrálist félig-meddig erődített házakkal körülölelt tisztáson verték fel – anyagtalannak tetsző haranglábai fentről figyelték ez utóbbiak parapetjeit. A rétet széles, kövezett út szegélyezte, s odaérve ismét feltettem a kérdést, kik a peleriniusok.

Agia oldalvást pillantott rám.

– Bocsánatodat kérem, de nem könnyű hivatásos szüzekről beszélnem annak a férfinak, aki csak az imént látott engem meztelenül. Más körülmények között talán másképpen alakult volna ez. – Mély levegőt vett és belevágott. – Nem tudok róluk sokat, csak az öltözékükből akad néhány darab a boltban, egyszer pedig meg kérdeztem fivéremet, s attól fogva mindig odafigyeltem, ha mások mondtak róluk valamit. Népszerű a maskarádékon... Csupa vörös. Szóval, ahogy magad is minden bizonnyal felismerted, gyülekezeti rendről van szó. A vörös az Új Nap Urtht érő fénye, s bizony az ő jelenlétük is kellemetlenül éri a földbirtokosokat, ahogy katedrálisukkal a vidéket járva épp annyit foglalnak el tőlük, amennyin felverhetik. Rendjük azt állítja, birtokában van a létező legértékesebb ereklye, a Békéltető Karma, így a vörös szín talán a Karom sebeit is jelentheti.

Szellemességgel próbálkozva megjegyeztem: – Nem is tudtam, hogy voltak karmai.

– A karom nem valódi... Azt mondják róla, ékkő. Biztosan hallottál róla. Nem tudom, miért nevezik Karomnak, és nem hiszem, hogy a papnők másként lennének ezzel. Ám amennyiben ténylegesen köze volt a Békéltetőhöz, könnyen érthető, miért oly fontos. Elvégre Őrá vonatkozó ismereteink tisztán történetiek... Vagyis sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, hogy kapcsolatban állt fajunkkal a távoli múltban. Ha a Karom tényleg az, aminek a peleriniusok beállítják, akkor egykor élt, bár mostanra feltehetően meghalt már.

Egy, kezében cimbalmot vivő nő megrökönyödött pillantása elárulta, hogy az Agia fivérétől vásárolt pelerinem nincs a helyén, és céhes köpönyegem koromszíne – amely a szerencsétlen asszony szemében puszta sötétségnek tűnhetett – kilátszik a nyíláson keresztül. Elrendeztem ismét, s ahogy visszakapcsoltam a fibulát, azt mondtam: – Mint általában a vallási érvelés, ez is egyre kevésbé tűnik jelentőségteljesnek. Tegyük fel, a Békéltető eónokkal ezelőtt valóban közöttünk járt, s mostanra halott. Mégis miféle jelentősége van számunkra, a történészektől és a fanatikusoktól eltekintve? Legendáját a szentséges múlt részének tekintettem, ám úgy tűnik, épp a legenda számít ma, s nem a Békéltető hamvai.

A lány összedörzsölte tenyerét, mintha melengetné őket a napfényben. – Tegyük fel, hogy... Ennél a saroknál befordulunk, Severianus, s láthatod is a lépcső tetejét, ott, ahol az eponümoszok szobrai állnak... Tegyük fel, hogy élt, s akkor meghatározásánál fogva a hatalom ura. Ami a valóság transzcendentális voltát jelenti, s benne foglaltatik az idő negálása is. Igazam van, úgy-e?

Bólintottam.

– Akkor viszont nincs semmi, ami akadályozná, hogy, tegyük fel, harmincezer évvel ezelőtti helyről oda ugorjon, amelyet mi jelennek nevezünk. Akár halott, akár nem, ha egyáltalán létezett, itt lehet a következő kanyaron túl, vagy a következő hétvégét követően.

A lépcsőhöz értünk. A fokok sóhoz hasonló fehér kőből készültek, s időnként annyira fokozatosan ereszkedtek, hogy egyszerre többet kellett ugrani egyiktől a másikig, máskor oly sűrűn követték egymást, mint valami létrán. Cukrászok, majomárusok, s effélék állították fel itt is, ott is standjaikat. Valami oknál fogva kifejezetten jólesett rejtélyekről társalogni Agiával miközben lefelé haladtunk a lépcsőn. így szóltam:

– Mindez csupán azért, mert a nők ott azt állítják, birtokukban vannak csillámló körmei. Gondolom, csodálatos gyógyulásokat idézett elő.

– Esetenként, legalábbis ezt mondják. Segít a sérüléseken, feltámasztja a holtakat, új teremtményeket hív életre a földből, megtisztítja a testi vágyat és így tovább. Képes mindarra, amit Őróla állítanak.

– Nem veszel komolyan engem.

– Dehogy, csupán a napfényen mosolygok... Tudod, mit mondanak, mit tesz a nők arcával.

– Lebarnulnak tőle.

– Elrútulnak tőle. Először is, kiszárítja a bőrt, ráncokat idéz elő és így tovább. Aztán minden apró hibát megmutat. Urvaszi is addig szerette Puruvaraszt, amíg meg nem pillantotta arcát a fényben. Szóval, éreztem, ahogy arcomra süt, és az jutott eszembe: „Nem érdekelsz. Még most is túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy aggódjak miattad, jövőre pedig majd választok egy széles karimájú kalapot a raktárunkból."

Most, a napfényben jól látszott, Agia arca korántsem tökéletesnek nevezhető, ám nem volt miért tartania tőle. Éhségemben legalább ugyanolyan mohón habzsoltam tökéletlenségeit is. A szegények bizakodó és reménytelen bátorsága volt benne, amely talán a legvonzóbb minden emberi tulajdonság közül – engem pedig örömmel töltöttek el hibái, amelyektől csak még valóságosabbnak láttam őt.

– Mindenesetre el kell ismernem, sohasem értettem, miért gondolják a peleriniusokhoz hasonló emberek, hogy a közember vágyát meg kell tisztítani. Tapasztalatom szerint így is kiválóan ellenőrzésük alatt tartják, méghozzá nap mint nap. Csak találnunk kell valakit, akivel kiszabadíthatjuk a palackból.

– Ezek szerint érdekel, hogy szeretlek – jegyeztem meg csak félig viccelődve.

– Minden nőt érdekel, ha szeretik, s minél több férfi szereti, annál inkább! Ám nem határoztam úgy, hogy viszontszeretlek, ha erre voltál kíváncsi. Nagyon könnyű lenne ma, amikor együtt járjuk a várost. Ám ha ma este megölnek, még legalább két hétig rosszul érezném magamat.

– Akárcsak én.

– Nem, te nem. Téged nem érdekelne. Sem ez, sem más, soha többé. Halottnak lenni nem fáj, ahogy ezt elsősorban neked kellene tudnod.

– Már-már hajlok ezt az egész ügyet a te vagy fivéred ügyeskedésének tulajdonítani. Kinn voltál, amikor a septentrionalis belépett... Talán mondtál neki valamit, hogy ellenem haragítsd? Talán a szeretőd?

Ezen csak nevetett, foga villogott a napfényben. – Nézz rám! Brokátruhám van ugyan, de te magad is láttad, mi van alatta. Lábam csupasz. Látsz bármiféle gyűrűt, fülbevalót? Ezüstlemezkéket nyakam körül? Tán lehúzzák karjaimat aranyperecek? Ha nem, bátran vélheted, nincs senki az udvari testőrség soraiban, ki szerelmesem lenne. Van egy öreg matróz, csúf és szegény, aki egyre csak erőlteti, hogy éljek vele. Ezenkívül, nos, Agilusszal együtt visszük a boltot. Édesanyánk hagyta ránk, s csak azért nincs rajta tartozás, mert senkit sem találunk, ki oly ostoba lenne, hogy bármit is kölcsönözzön erre alapozva. Időről időre szétfejtünk néhány ruhát és eladjuk a papírkártolóknak, abból veszünk egy tál lencsét, amit aztán megosztunk egymással.

– Ma este egyébként is jól kell laknod – mondtam neki. – Szép summát fizettem fivérednek ezért a pelerinért.

– Hogyan? – Úgy látszott, visszatért jókedve. Megjátszott elképedéssel elhátrált tőlem egy lépésre, és eltátotta száját. – Hát nem veszel nekem vacsorát? Miután az egész napomat azzal töltöttem, hogy tanácsokkal látlak el és körülvezetlek a városon?

– S belekeversz a peleriniusok állította oltár lerombolásába.

– Igazán sajnálom. Tényleg. Nem szeretném, ha elfáradnál... Szükség lesz még erődre a harc közben. Ámde egyszer csak megjelentek a másik fiákerrel, s arra gondoltam, itt az alkalom, hogy némi pénzre tegyél szert.

Tekintete arcomról a lépcsőt övező, elnagyolt büsztök egyikére vándorolt.

– Valóban csak ennyi volt? – kérdeztem.

– Az igazságot megvallva, szerettem volna, ha azt gondolják, armiger vagy te is. Azért láthatók oly gyakorta tarka ruhákban, mert állandóan féte-ekre meg viadalokra járnak, és az arcod megvan hozzá. Ezért gondoltalak én is annak, amikor megláttalak. S ím, ha az lennél, én is olyasvalaki lennék, akinek egy ilyen személy, egy armiger vagy talán egy triumfáns fattya, viseli gondját. Még ha csupán tréfaképpen is. Nem tudhattam, mi történik majd.

– Értem – feleltem. Egyszerre kitört belőlem a nevetés. – Mily ostobán nézhettünk ki, ahogy a fiákerben zötykölődtünk.

– Ha valóban érted, úgy csókolj meg.

Csak néztem rá.

– Csókolj meg! Hány alkalmad maradt még? Még többet is kapsz tőlem abból, amit szeretnél... – Itt elhallgatott, aztán elnevette magát. – Talán vacsora után. Ha találunk valami félreeső zugot, bár harcolni nem tudsz majd tőle jobban. – Karomba vetette magát, s lábujjhegyre állva ajkamra nyomta ajkát. Melle kemény volt és ágaskodó, s éreztem csípője mozgását.

– Hát tessék! – tolt el magától. – Nézz csak ide, Severianus! A pilonok között. Mit látsz?

Víz csillogott ott, akár a napra kitett tükör. – A folyót.

– Úgy bizony, a Gjollt. S most balra! A sok vízililiom miatt nehéz észrevenni a szigetet. Mégis, a pázsit színe világosabb, fényesebb zöld. Nem látod az üveget? Ahogy megcsillan rajta a napsugár?

– Látok valamit. Az egész épület üvegből van?

Bólintott, majd: – Ez a botanikus kert, ahová tartunk. Itt leszakíthatod avernoszodat... Csak követelned kell, azt állítva, jogodban áll.

A lépcsősor maradékát némán tettük meg. Az Adamniai lépcső oda-vissza kanyarog a hosszú hegyoldalban, a sétálók kedvelt helye: gyakorta elvitetik magukat a tetejéhez, s lesétálnak onnan. Számos finom ruhába öltözött párt láttam, férfiakat, arcukon egykorvolt nehézségek nyomaival, és hancúrozó gyerekeket. Ami még jobban elszomorított, jó néhány pontról láthattam a Fellegvár túlparton sötétlő tornyait, s a második vagy harmadik ilyen alkalommal ráébredtem, hogy amikor a vízbe tartó lépcsőkről ugrálva, és a bérkaszárnyákban élő gyermekekkel civakodva a keleti parton úszkáltam, egypárszor észrevettem a túlparton végighúzódó keskeny fehér vonalat, oly messze felfelé a folyón, hogy szinte már nem is látszott.

A botanikus kert a part közelében található szigeten állt, üvegépületbe zárva. (Korábban még nem láttam effélét és nem is gondoltam, hogy ilyesmi létezhet.) Nem volt rajta semmiféle torony, sem mellvéd – csak a fazettás tholosz, egyre csak följebb és följebb magasodva, míg végül elveszett az égben, és csillogása semmiben sem különbözött a halvány csillagok fényétől. Megkérdeztem Agiát, van-e időnk megnézni a kertet... Majd, mielőtt még válaszolt volna, azt mondtam neki, akár van rá idő, akár nincs, én ellátogatok oda. A helyzet az volt, hogy semmiféle lelkifurdalást sem éreztem, ha késve érek oda halálomra, s egyre nehezebben vettem komolyan a virágokkal vívott harcot.

– Ha szeretnéd életed utolsó délutánját a kertben tölteni, úgy legyen – felelte. – Magam is gyakorta jövök ide. Ingyenes, mivel az autarkha tartja fenn, és szórakoztató is, ha az ember nem kényeskedik.

Üvegből készült opálosan zöld lépcsősoron lépdeltünk fel. Megkérdeztem, vajon az óriási épület kizárólag virágok és gyümölcsök céljából létezik-e.

A lány nevetve rázta fejét, és az előttünk álló széles boltív felé mutatott. – E folyosó mindkét oldaláról termek nyílnak, mindegyik egy-egy biotóp. Ám vigyázz! Noha a folyosó rövidebb magánál az épületnél, ahogy egyre beljebb jutunk, a termek kiszélesednek. Akad, aki belezavarodik ebbe.

Beléptünk, s ezzel oly mértékű csendbe jutottunk, amilyen talán a világ létének hajnalán lehetett, mielőtt az emberek ősatyjai először kovácsoltak rézből gongot, építettek nyikorgó talicskákat és kavarták fel a Gjollt messzire nyúló evezőkkel. A levegőt illatok töltötték meg, nyirkosabb és valamivel melegebb volt a kintinél. A mozaikkövekkel sakktáblaszerűen kirakott padló két oldalán üvegből voltak a falak, hozzá oly vastagból, hogy már-már keresztüllátni sem lehetett rajtuk – levelek, virágok, még magasba nyúló fák is úgy reszkettek, mintha vízen át néztük volna őket. Az egyik széles ajtóra a következőt írták:

AZ ÁLOM KERTJE

– Bármelyikbe beléphetnek – mondta a sarokban álló karosszékből felkelő idős férfi –, és a meglátogatható termek számát illetően sincs megkötés.

– Egynél vagy kettőnél többre nem lesz időnk – csóválta fejét Agia.

– Most járnak itt először? Az új látogatók általában a Pantomimkertet szeretik.

Köpenye kifakult már, de még így is emlékeztetett valamire. Megkérdeztem, hogy ez valamiféle céh viselete-e.

– Bizony, az. A kurátoroké... Találkozott már korábban is valakivel testvériségünkből?

– Kétszer is, azt hiszem.

– Kevesen vagyunk, ám feladatunk a társadalom számára a legfontosabb... Megőrizni mindazt, ami elmúlt. Látta már az Antikvitások kertjét?

– Még nem.

– Muszáj elmennie oda! Ha ez az első látogatásuk, azt tanácsolom, kezdjék azzal. Száz meg száz kihalt növény, köztük néhány olyan is, amelyet tízmillió év óta nem lehetett látni.

– A bíbor kúszónövény, amelyre oly büszkék... Vadon is láttam nőni a Cipészek legelőjén – szólt közbe Agia.

A kurátor szomorúan csóválta fejét. – Sajnos, elvesztettünk néhány spórát. Tudunk róla... Betört az egyik üvegtábla a tetőn, és kiszálltak. – Barázdált arcáról már el is tűnt a boldogtalan kifejezés, ahogy az egyszerű emberek gondjai szoktak. – Feltehetően jól érzi magát kinn. Ellenségei legalább annyira halottak, mint a rendellenességek, amelyek gyógyítására egykor leveleit használták.

Robaj hallatszott, mire megfordultam. Két munkás tolt át egy taligát az egyik ajtónyíláson. Megkérdeztem, mivel foglalatoskodnak.

– Az ott a homokkert. Újjáépítik. Kaktuszok és jukkák... csupa efféle. Attól tartok, jelenleg nem túlzottan látványos.

– Gyerünk, szeretném megnézni, hogyan dolgoznak – ragadtam meg Agia kezét. Rámosolygott a kurátorra, és kissé megvonta vállát, de engedelmesen követett.

Homok volt ott, de kert az nem. Első látásra végtelen kiterjedésű, kövekkel tarkított területre léptünk be. Szirtszerű csúcsokként további kődarabok nyúltak ki mögöttünk a homokból, s elrejtették a falat, amelyen bejáratunk nyílt. Közvetlenül az ajtó mellett nagy növény terpeszkedett: félig bokor, félig inda, veszélyesnek látszó görbe tövisekkel – feltételeztem, ez a régi flóra utolsó darabja, amelyet még nem távolítottak el. Nem volt itt semmilyen más növény, és a munkások taligájának sziklák között elvesző ikernyomán kívül semmi jelét sem láttuk az átrendezésnek, amiről a kurátor beszélt.

– Ez nem valami sok – szólalt meg Agia. – Miért nem hagyod, hogy elvigyelek a gyönyör kertjébe?

– Az ajtó nyitva áll... Mitől érzem azt, hogy nem tudom elhagyni e helyet?

– Ezekben a kertekben mindenkit megérint ez az érzés előbb-utóbb, noha általában nem ily gyorsasággal – nézett rám oldalvást. – Jobb lenne, ha most azonnal kimennénk innen. – Mondott még valamit, de nem hallottam. A távolban mintha hullámok moraja hallatszott volna, ahogy megtörnek a világ peremén.

– Várj...! – szóltam, de Agia kihúzott, s ismét a folyosón álltunk. Kirúgtunk némi homokot is; talán annyit, amennyi elférne egy kisgyermek fél kezében.

– Tényleg nem maradt sok időnk – mondta. – Hadd mutassam meg a gyönyör kertjét, aztán szakítunk neked avernoszt, és megyünk.

– De hiszen alig járunk benne a délelőttben!

– Már dél is elmúlt. Több mint egy őrváltásnyit voltunk a homokkertben.

– Immár biztosan tudom, hogy hazudsz.

Egy pillanatra harag ült ki arcára. Aztán lemosta a filozofikus irónia írja, sértett önbecsülésének váladéka. Sokkal erősebb voltam nála, és akármennyire szegény is voltam, gazdagabb is – most azt mondta magának (szinte már hallottam a fülébe suttogó hangot) –, hogy az efféle sértéseket lenyelve fölém kerekedik.

– Severianus, csak vitatkoztál velem egyre, s a végén úgy kellett kiráncigálnom onnan. A kertek így hatnak az emberekre... a befolyásolhatókra. Azt mondják, az autarkha szeretné, ha mindegyikben ott maradnának néhányan, ezzel is hangsúlyozva a környezet valódi voltát, így aztán arkhimagosza, Inire atya, igézést mondott rájuk. Ám mivel ez ennyire vonzott, nem valószínű, hogy a többi is ilyen erős hatást gyakorol majd rád.

– Úgy éreztem, oda tartozom – mondtam. – Hogy ott találkoznom kell valakivel... S hogy egy bizonyos nő is ott van, a közelben, noha épp nem lehet látni.

Közben egy másik ajtón léptünk át, amelyre azt írták:

A DZSUNGELKERT

Miután Agia nem felelt, folytattam: – Azt állítod, a többi nem hat rám, úgyhogy menjünk be ide.

– Ha ilyesmire fecséreljük időnket, soha nem jutunk el a gyönyör kertjéig.

– Csak egy pillanatra. – Mivel annyira eltökélten szeretett volna elvinni engem a választott kertbe anélkül, hogy megnéztünk volna mást is, kissé tartottam tőle, mit találhatok ott vagy mit hozok onnan magammal.

A dzsungelkert nehéz ajtaja felénk nyílt, gőzpárától nehéz levegőt lehelve ránk. Odabenn félhomály és zöldes fény uralkodott. Liánok nőtték be félig a bejáratot, s taplóvá korhadt hatalmas fa zuhant néhány ugrásnyira keresztben az ösvényre. Törzsén még most is kivehető volt az apró írás: Caesalpinia sappan.

– A valódi dzsungel haldoklik északon, ahogy lassan kihűl a Nap – szólalt meg a lány. – Ismerek egy férfit, aki szerint már sok évszázada így haldoklik. Itt a régi dzsungel látható, abban az állapotban. Amilyen a Nap fiatal korában volt. Gyere be! Te szeretted volna látni ezt a helyet.

Beléptem. Mögöttünk bezáródott az ajtó, majd eltűnt.

 

XX.

Inire atya tükrei

Ahogy Agia is mondta, az igazi dzsungel lassan elpusztul északon. Sohasem láttam még, a dzsungelkert mégis olyan érzetet keltett bennem, mintha már mégis. Most is, ahogy az Abszolút-lakban íróasztalom mellett ülök, valami távoli zaj felidézi bennem a magentaszín mellkasú, ciánkék hátú papagáj rikoltozását, ahogy fáról fára repülve figyelt minket fehér karimás szemének helytelenítő pillantásával... Bár ez minden bizonnyal csak annak köszönhető, hogy gondolataim már e kísérteties hely körül járnak. Rikoltozása közepette új zaj – új hang – vált egyre tisztábban hallhatóvá valamiféle, a gondolkodás szempontjából ismeretlen vidéknek számító vörös világból.

– Mi ez? – érintettem meg Agia karját.

– Szmilodon. De messze van, és csak a szarvasokat rémítgeti, hogy mancsai közé kaparintsa őket. Tőled és a kardodtól elfutna, sokkal gyorsabban, ahogy te tudnál elfutni előle. – Egy ág megtépte ruháját, s egyik melle ki-kivillant. A baleset után nem volt valami jó hangulatban.

– Hová vezet ez az ösvény? S miként lehet a macska ennyire előttünk, amikor ez csupán egyetlen helyiség az Adamniai lépcső tetejéről látott épületben?

– Sohasem jártam még ennyire mélyen benn ebben a kertben. Te akartál idejönni.

– Felelj a kérdéseimre! – mondtam, és vállánál fogva megragadtam.

– Ha ez az ösvény is olyan, mint a többi, mármint a többi kertben, akkor nagy hurkot ír le, és előbb-utóbb visszaérkezünk az ajtóhoz, ahol bejöttünk. Nincs okunk félni.

– Miután becsuktam, az ajtó eltűnt.

– Csak szemfényvesztés. Tán nem láttál még olyan képet, amelyen a pietista elmélkedő arcot vág, ha a szoba egyik végéből nézzük, ám a szemközti falnál már farkasszemet néz velünk? Ha a másik oldalról érkezünk, észrevesszük majd az ajtót.

Karneolszemű kígyó siklott ki utunkba, mérgező fejét felemelve végignézett rajtunk, majd elsurrant. Hallottam, ahogy Agia levegő után kapkod, és azt mondtam:

– És most ki az ijedős? Talán ez a kígyó ugyanolyan gyorsan menekül el előled, ahogy te őelőle? S most felelj kérdésemre a szmilodont illetően! Valóban oly messze van? S ha igen, hogyan lehetséges ez?

– Nem tudom. Szerinted tán mindenre van válasz, ami itt található? Ez tán így van ott, ahonnan jöttél?

Emlékeimbe idéztem a Fellegvárat és a céhek ősrégi gyakorlatát. – Nem – feleltem. – Otthon is léteznek megmagyarázhatatlan tisztségek és szokások, habár e dekadens korban lassan elhagyják őket. Egész tornyok állnak, amelyekbe senki sem nyitott be, elfeledett szobák és alagutak, amelyek bejáratát senki sem látta.

– Akkor bizonyára megérted, hogy itt is ugyanígy áll a helyzet. Amikor a lépcsősor tetején álltunk, és lepillantva a kertet láttad, vajon az egész épület tárult szemed elé?

– Nem – ismertem el. – Pilonok és tornyok álltak utamban s a rakpart széle is kitakarta egy részét.

– S mindezzel együtt vajon képes lennél-e meghatározni a látottak határait?

– Az üveg miatt nehéz lett volna megállapítani, hol vannak az épületek szélei – vontam vállat.

– Akkor miképpen kérdezheted azt, amit kérdezel? Vagy, ha mindenképpen meg kell kérdezned, nem érted-e, hogy nem tudom feltétlenül a válaszokat? A szmilodon üvöltéséből tudtam, hogy messze van. Tán egyáltalán nincs is itt, vagy tán a távolságot épp időben mérik.

– Amikor lepillantottam ezen épületre, fazettás kupolát láttam. Most pedig felnézve csak az ég tárul elém a levelek és indák között.

– A fazetták felszíne nagy. Meglehet, peremeik az ágak mögé rejtőznek.

Továbbmentünk, átgázolva egy erecskén, amelyben gonosznak tetsző fogú és uszonyos hátú hüllő áztatta magát. Előhúztam Terminus Estet attól tartva, lábunkra rabol. – Elismerem, a fák túlságosan is sűrűn nőnek ahhoz, hogy bármelyik irányban is messzire láthassunk – mondtam Agiának. – De nézd meg, itt, a nyíláson át, ahol a csermely folyik! Forrásirányban csak dzsungelt látok, folyásirányban ott csillog a víz, mintha tóba ömlene.

– Figyelmeztettelek, a termek kitárulnak, s meglehet, ez felkavarja az embert. Azt is mondják, e helyek falai tükrök, amelyek tükrözőképessége hozza létre a tágas tér érzetét.

– Ismertem valamikor egy nőt, aki találkozott Inire atyával. Mesélt róla egy történetet. Szeretnéd hallani?

– Csak nyugodtan.

Valójában én voltam, aki szerette volna hallani a történetet, és nyugodtan bele is kezdtem – elmém valamelyik zugában mondtam el önmagamnak, s alig volt halkabb, mint amikor első alkalommal hallottam; amikor Thecla keze fehéren és hidegen, akár egy esővel teli sírhalomról szakított liliomszál, tenyerembe zárva pihent.

Tizenhárom éves voltam akkor, Severianus, és volt egy barátnőm, bizonyos Domnina. Csinos lány volt, évekkel ifjabbnak nézett ki valódi koránál. Talán épp ezért tetszett meg neki.

Tudom, semmit sem tudsz az Abszolút-lakról. Szavamat adom rá, a Szándék-terem egyik pontján áll két tükör. Mindegyik három vagy négy könyök széles, s egészen a plafonig ér. Semmi sincs köztük a néhány tucat ugrásnyi márványpadlón kívül. Más szóval, aki végigsétál a Szándék-termen, önmaga végtelen számú tükörképét pillantja meg bennük. Mindegyik tükör ikerpárjának képét tükrözi vissza.

Persze vonzó helynek számít, ha az ember lány és úgy gondolja magáról, hogy szép. Domnina és én ott játszottunk egyik éjjel, körbe-körbe forogtunk, hogy új camisiánkkal kérkedjünk. Jó néhány nagy kandelábert odavittünk, hogy legyen egy az egyik tükör bal oldalánál valamint egy másik a vele szemben lévő bal felén... Az átellenes sarokban, ha így világosabb.

Annyira elmerültünk önmagunk figyelésében, hogy nem vettük észre Inire atyát, mígnem aztán már csak egy lépés választotta el tőlünk. Tudnod kell, rendes esetben, amikor megláttuk közeledni, elfutottunk és elbújtunk, holott alig volt magasabb nálunk. Irizáló köpönyeget hordott, amely mintha szürkévé homályosodott volna, amikor ránéztem, mintha köddel festették volna meg. – Csak óvatosan, gyermekeim, azzal, hogy önmagatokat nézegetitek a tükörben! – mondta. – Ördögfióka lakozik az ezüstös üveg mögött, s szemébe mászik annak, aki ebbe belenéz.

Értettem, miről beszél, és elpirultam. Azonban Domnina azt mondta: – Azt hiszem, láttam. Olyan az alakja, mint valami könny cseppnek, úgy-e, s csupa csillogás?

Inire atya egy pillanatig sem habozott, mielőtt válaszolt, de még csak nem is pislantott... Mégis, világos volt előttem, hogy meghökkent. Azt mondta: – Nem, az valaki más, dulcinea. Tisztán látja? Nem? Akkor jöjjön el holnap, kevéssel nóna után, magánlakosztályomba, és megmutatom önnek.

Elment, és mi rémülten néztünk egymásra. Domnina legalább százszor megfogadta, nem megy. Üdvözöltem eltökéltségét, és megkíséreltem, megerősíteni elhatározásában. Még inkább, úgy intéztük, hogy velem kelljen maradnia aznap éjszaka és a következő nap végig.

Mindez mit sem ért. Valamivel a mondott időpont előtt sohasem látott libériát viselő szolga jött el szegény Domnináért.

Néhány nappal korábban egész készletnyi papírmasé bábokat kaptam. Szubrettek voltak köztük, colombinák, korifeusok, kartáncosok és így tovább... a szokásos. Emlékszem, az ablakpárkányon ülve egész délután vártam rá, s közben ezekkel a parányi emberekkel játszadoztam, zsírkrétával színeztem ki öltözéküket, különféle módokon rendeztem el őket, s játékokat találtam ki, amelyeket vele játszhatunk majd, ha visszajött.

Végül dajkám vacsorázni szólított. Addigra azt gondoltam, Inire atya megölte őt, vagy visszaküldte édesanyjához olyan paranccsal, hogy többé nem látogathat meg minket. Épp csak befejeztem levesemet, amikor kopogtattak. Hallottam, ahogy anyám szolgálója megy ajtót nyitni, aztán besietett Domnina. Arckifejezését sohasem feledem: fehér volt, akár a babák arca. Sírt, és dajkám vigasztalta, s végül lassanként sikerült kiszednünk belőle a történetet.

Akit érte küldtek, olyan termeken vitte keresztül, amelyeknek még létezéséről sem tudott. Tudod, Severianus, ez már önmagában is ijesztő volt. Mindketten azt gondoltuk magunkról, hogy tökéletesen otthonosan mozgunk az Abszolút-lak nekünk átadott szárnyában. Végül megérkeztek a helyiségbe, ami a magánlakosztály lehetett. Azt mondta, nagy szoba ez, egyszínű mélyvörös faliszőnyegekkel, s néhány, embernél is magasabb vázától, amelyek széltében nagyobbak voltak Domnina kiterjesztett karjánál, eltekintve semmiféle bútor nem volt benne.

Középen volt valami, amit először szobának gondolt a szobán belül. Falai nyolcszöget írtak le és labirintusokat festettek rájuk. Fölötte, ahol ő állt, a magánlakosztály bejáratából éppen csak kivehetően, a legragyogóbb fényt adó lámpás égett, amelyet csak látott életében. Elmondása szerint kékesfehér volt, s annyira fényes, hogy még egy sas sem tudott volna hosszan belenézni.

Hallotta a kattanást, ahogy az ajtó bezárult mögötte. Nem látott másik kijáratot. A függönyökhöz szaladt abban a reményben, mögöttük újabb ajtót talál, ám amint félrehúzta az egyiket, feltárult a labirintussal díszített nyolc fal egyike, és Inire atya lépett ki onnan. Mögötte olyasmit látott, amit feneketlen, fénnyel teli lyuknak írt le.

– Hát itt van – mondta. – Épp időben érkezett. Gyermekem, már nem kell sokáig várni, hogy a halat kifogják. Megnézheti a horog előkészítését, és megtudhatja, mi módon kerül arany pikkelye szákunkba. – Azzal karjánál fogva a nyolcszögű helyiségbe vezette.

E ponton kénytelen voltam megszakítani a történetet, hogy segítsek Agiának átjutni a szinte teljesen benőtt ösvényszakaszon. – Magadban beszélsz – mondta. – Hallom, ahogy mögöttem motyogsz.

– A történetet mondom magamnak, amelyről beszéltem neked. Úgy tűnt, nem kívánod meghallgatni, én viszont szerettem volna ismét hallani... Ezen felül éppen Inire atya tükreiről szól, s talán nekünk is hasznos utalások lehetnek benne.

Domnina elhúzódott tőle. A helyiség közepén, épp a lámpás alatt, sárga fényből álló ködpára lebegett. Azt mesélte, sohasem nyugodhatott.

Fel-le mozgott, egyik oldalról a másikra, sebes villogás közepette, talán négyarasznyi magas és négyarasznyi hosszú térségből egyszer sem lépve ki közben. Tényleg egy halra emlékeztette barátnőmet, a Szándék-terem tükreiben hébe-hóba megpillantott halovány flagae-nál jóval inkább... Levegőben úszó, láthatatlan tálba zárt halra. Inire atya becsukta mögöttük az oktogon falát. Tükör volt, amelyben Domnina az atya arcát és kezét ragyogni látta, körvonalazhatatlan köpönyege visszatükröződött benne. Ő is és a hal is... De mintha egy másik lány lett volna ott; a saját arca leskelődött át saját válla felett, aztán egy másik, egy másik és megint másik, mindegyik egyre kisebb és kisebb arccal. És így tovább ad infinitum, egyre halványuló Domnina-arcok végtelen láncolatában.

Amint megpillantotta őket, rájött, a nyolcszögletű helyiség fala, amelyen keresztül bejött, újabb tükörrel néz szembe. Tulajdonképpen az összes fal tükör volt. Felfogták és egymásnak adogatták a kékesfehér lámpás fényét, miként a fiúk az ezüstlabdákat, egymásba fonódó, egymásba vegyülő végeérhetetlen táncban. Középen a hal, mintha a fény konvergenciájából formálódott volna, fickándozott oda-vissza.

– Itt láthatod – mondta Inire atya. – Eleink, akik legalább oly jól ismerték ezen eljárást, mint mi, ha nem jobban, a tükrök legközönségesebb és legkevésbé lényeges lakójának tartották a Halat. Hamis hitükkel, miszerint az előszólított lények örökké jelen vannak az üveg mélységeiben, most nem kell törődnünk. Idővel komolyabb kérdés kezdte foglalkoztatni őket: miképpen kivitelezhető az utazás, ha az indulási pont csillagászati távolságban van az érkezésétől?

– Átdughatom rajta kezemet?

– Ezen a ponton igen, gyermekem. Később már nem tartanám tanácsosnak.

Úgy is tett, és csúszós melegséget érzett.

– Így jönnek ide a kakogének?

– Édesanyád magával vitt valamikor is szárnyalóján?

– Persze.

– És minden bizonnyal láttál már játéknak készült szárnyalókat is, amilyeneket az idősebb gyerekek készítenek a szórakozás kedvéért, éjszaka, papírmasé testű, pergamenlampionos járműveket. Amit itt látsz, ugyanolyan a napok közti utazáshoz képest, mint azok a játék szárnyalók a valódiakhoz viszonyítva. Ám a Halat mégis előszólíthatjuk velük, s taIán más dolgokat is. S ahogy a fiúk szárnyalói esetenként lángba borítják a pavilon tetejét, ugyanúgy tükreink is, s noha összpontosítóerejük nem nagy, nem veszélytelenek.

– Azt gondoltam, ha az ember a csillagok közé szeretne eljutni, rá kell ülnie a tükörre.

Inire atya csak mosolygott. Ez volt az első alkalom, hogy mosolyogni látta, s bár tudta, csak annyit jelez ezzel, Domnina mulattatja és örömét leli benne (tálán még jobban is, mint bármiféle felnőtt nőben), nem volt kellemes.

– Nem, nem, hadd vázoljam fel a problémát. Ha valami nagyon-nagyon gyorsan megy, olyan gyorsan, hogy meglátod az összes jól ismert tárgyat gyermekszobádban, midőn nevelőnőd meggyújtja gyertyádat, elnehezül. Nem lesz nagyobb, ezt tudnod kell, csak nehezebb. Jobban vonzódik az Urthhoz vagy bármelyik másik világhoz. Ha elég gyorsan mozog, maga is világgá válna, és vonzaná magához a többi dolgot. Soha semmi nem tesz így, ám ha mégis, úgy ez történne akkor. Csakhogy még gyertyád fénye sem elég gyors ahhoz, hogy a napok között utazzon.

(A Hal csak fickándozott fel és le, előre és vissza.)

– Nem tud nagyobb gyertyát készíteni? – Biztos vagyok benne, Domnina a tavaszonként látott, emberderéknál is vastagabb húsvéti gyertyára gondolt.

– Lehet ilyet készíteni, ám fénye nem lenne gyorsabb. S bár a fény oly súlytalan, hogy akad nyelv, amelyben egyazon megnevezést használják rá és eme állapotra, mégis ellene feszül annak, amire esik, miképp a szél, amelyet nem látunk, mégis tolja a malom lapátjait. Most már érted, mi történik, ha fényt táplálunk egymással szemben felállított tükrök közé? A tükrözött kép eljut egyiktől a másikig, majd visszafordul. Tegyük fel, hogy visszafelé menet találkozik önmagával... Mit gondolsz, mi történik akkor?

Hiába félt, Domnina ennek hallatán felnevetett, és azt mondta, nincs rá ötlete.

– Nos hát, kioltja önmagát. Képzelj el két kislányt, ahogy szaladnak végig a réten, oda sem nézve, merre mennek. Amikor találkoznak többé nem rohan egyetlen kislány sem. Ám ha a tükrök jó minőségűek és a megfelelő távolságban állnak egymástól, a képek nem találkoznak. Ilyenkor az egyik a másik mögött érkezik. Ennek semmi hatása sincs, ha a kép egy gyertyából vagy egy egyszerű csillagból ered, mivel a korábbi, s az ezt előretolni igyekvő későbbi fény csupán szórt fehérség, akár a hullámok, amelyeket a kislány kelt, ha maroknyi kavicsot szór liliomos tóba. Ám ha a fény koherens forrásból ered, s a visszatükrözött kép optikailag pontos tükörben jön létre, a hullámfrontok iránya megegyezik, mivel a tükörkép is azonos. Tekintettel arra, hogy világegyetemünkben semmi sem lépheti át a fény sebességét, a felgyorsított fény kilép belőle és egy másikban halad tovább. Mikor aztán ismét lelassul, újból belép a mi világunkba... természetesen egy másik helyen.

– De nem csupán tükörkép? – kérdezte a lány. Egyre csak a Halat bámulta.

– Idővel valódi lesz, ha nem oltjuk el a lámpást és nem mozdítjuk el a tükröket. Világegyetemünk törvényeit sérti, hogy tükörkép kiindulási pontnak számító tárgy nélkül létezzen, így a tárgy létezést nyer.

– Nézd! – szólt Agia. – Valami van előttünk.

A trópusi fák árnya oly mély volt, hogy az ösvényre vetülő fényfoltok olvadt aranyként izzottak. Hunyorítottam, hogy ne zavarjanak a ragyogó fénynyalábok.

– Sárga cölöpökön álló ház az, a teteje pálmalevélből. Nem látod? Valami megmozdult, és a kunyhó valósággal elém ugrott, ahogy kiemelkedett a sok zöld, sárga és fekete közül. A homályos pacából ajtónyílás lett; két rézsútos vonal, a tető dőlése. Világos színű ruhákat viselő férfi állt az aprócska verandán az ösvényt – minket – nézve. Eligazgattam pelerinemet.

– Ezt nem kell csinálnod – mondta a lány. – Itt nem számít. Ha meleged van, vedd le!

Le is vettem és bal karomra akasztotta. A ház előtt álló férfi, arcán a rettenet semmivel össze nem téveszthető kifejezésével, megfordult és bement a kunyhóba.

 

XXI.

A kunyhó a dzsungelben

Létra vezetett felfelé. Valamiféle göcsös-bütykös fából készült, amiből a házacska is; növényi rosttal kötötték össze. – Csak nem akarsz felmenni ezen? – hökkent meg Agia.

– Ha szeretnénk látni, amit itt látni érdemes, akkor kénytelenek vagyunk – feleltem. – S mivel még nem feledtem alsóruházatod állapotát, úgy véltem, jobban éreznéd magadat, ha előtted megyek.

Piruló arca meglepett. – Csak egy olyan házat látni, amilyent egykor a világ meleg éghajlatú vidékein használtak. Hidd el, elég unalmas.

– Akkor majd lejövünk, s szinte semmi időt sem pazaroltunk erre. – Felkaptam a létrára. Riasztóan meggörbült, és hangosan nyikorgott, ám jól tudtam, a köz mulattatására szánt nyilvános helyen lehetetlen, hogy valóban veszélyes legyen. Félúton jártam, amikor megéreztem Agiát mögöttem.

A belső tér alig volt nagyobb celláink egyikénél, ám itt véget is ért minden hasonlóság. Oubliette-ünkben minden mást elnyomott a tömörség és a méret érzete. A falak fémlemezei a legapróbb hangot is visszaverték; a padló zengett a legények lépteitől, és egy hajszálnyit sem hajolt meg alattuk; a plafon sohasem eshetett volna le... De ha mégis, mindent agyonnyomott maga alatt.

Ha igaz, hogy minden embernek megvan valahol az ellenpoláris testvére; ragyogó ikerfivér, ha ő sötét, és fekete, ha ő világos; úgy a kunyhó bizonyosan egyik cellánk váltott gyermeke volt. Minden oldalán ablakok, eltekintve attól, amelyiken bejöttünk a nyitott ajtón keresztül, s nem volt rajtuk sem rúd, sem üveg, vagy másféle takarás. A tető, a falak és az ablakkeretek mind a sárga fa ágaiból készültek – méghozzá olyanokból, amelyeket nem gyalultak deszkákká, hanem csak úgy, ahogy voltak: kereken, kötözték őket egymás mellé, hogy helyenként láthattam a Nap fényét a falakon át, s ha leejtettem volna egy elhasznált oreikhalkoszt, szinte biztosan az alant elterülő földön kötött volna ki. Plafon nem volt, csak a tető alatti háromszögletű terület, ahol serpenyők és élelemmel teli zsákok lógtak.

Az egyik sarokban egy asszony olvasott fel, lábánál csupasz férfi gubbasztott. Az ösvényről megpillantott ember az ajtóval szembeni ablaknál állt és kifelé nézett rajta. Úgy éreztem, tudatában van, hogy bejöttünk – s ha nem is vett észre minket néhány pillanattal korábban, minden bizonnyal érezte az építmény rázkódását, ahogy felmásztunk a létrán –, azonban szeretett volna úgy tenni, mintha nem tudná. Van valami jellegzetes a hát vonalában, ahogy az ember elfordul, hogy ne lásson, s ez ott volt az övében is.

A nő a következőt olvasta: – „Aztán fölment a pusztából Nebo hegyére, a csúcsra, amely a várossal szemben van, és a Könyörületes megmutatta neki az egész országot, az egész nyugati tengerig terjedő területet. Aztán így szólt hozzá: »Ez az a föld, amelyre atyáidnak esküt tettem, hogy utódaiknak adom. Megnézheted saját szemeddel, de oda nem jutsz el!« Akkor ott meghalt, és a völgyben temették el."

– Ugyanez van mi uraink is, preceptor asszony – bólintott a lábánál lévő meztelen férfi. – A legkisebb ujjal együtt odaadják. Ám a hüvelykujj összeakaszkodik vele, s az ember nem kell mást tenni, mint elvenni az adomány, és ásni házának padlóján, és befedni az egészet gyékénnyel, és akkor a hüvelykujj húzni kezdi és az adomány lassan-lassan kiemelkedik a földből és felszáll az égbe, és többé nem lesz látható.

A nő láthatóan türelmetlen volt már. – Nem, Iszangoma... – azonban az ablaknál álló férfi közbevágott anélkül, hogy megfordult volna. – Maradj csendben, Marie! Szeretném meghallgatni, amit mond. Később is elmagyarázhatod neki.

– Egyik unokatestvéremnek, az én tűzköröm tagjának nem volt neki hal – folytatta a pucér férfi. – Megfogta goudaliját és ment hozzá egyik tavacska. Csendben hajolt a víz fölé, mintha fa volna – miközben ezt mondta, a férfi felugrott, és inas testével eljátszotta, ahogy levegőlándzsával rögvest ledöfi a nő lábát. – Sokáig-sokáig állt csak... Majmok többé nem féltek tőle, és visszajöttek ágakat dobálni a vízbe, és a heszperornisz is visszaszállt fészekre neki. Nagy hal jött elő a vízbe süllyedt fatönkök közötti fészekből. Unokatestvérem csak nézte, ahogy lassan-lassan körözni. A felszín közelébe úszott, s amikor unokatestvérem már akart lecsapni a háromfogú lándzsa, többé nem lehetett ott látni hal, hanem csak egy szép asszony. Először azt gondolta, magával a halak királyával van dolga, aki ez az alak felvette, hogy ne döfjék le. Aztán látta, hogy asszony arca mögött ott mozog a hal, és tudta, hogy tükörkép lát. Azonnal nézett fel, ám semmi nem volt ott, csak az indák hullámzottak. A nő eltűnt! – A csupasz férfi felnézett, ügyesen utánozva a halász döbbenetét. – Aznap éjjel elment a numen-hez, a Kevélyhez, és fiatal oreodontosz torkát elvágva mondta...

– A Theoanthroposz nevére, mégis meddig akarsz itt maradni? – súgta oda Agia. – Egész nap így folytatódhat.

– Hadd nézzek körül a kunyhóban! – súgtam vissza. – Aztán mehetünk.

– Hatalmas a Kevély, szentséges minden neve. Ami csak alszik levél alatt, övé, a viharok övé karban jönnek, a méreg nem hoz halált, ha nem hangzik el átka fölötte!

– Nem hiszem, hogy így kellene dicsőítened a fétisedet, Iszangoma – vetette közbe a nő. – Férjem a történetedet szeretné hallani. Hát legyen, mondd el, de kímélj meg minket a ráolvasásaidtól!

– A Kevély megóv, aki hozzá fordul! Nem lenne szégyen talán, ha aki imád őt, elveszne?

– Iszangoma!

Az ablaknál álló férfi ismét megszólalt: – Fél valamitől, Marie. Nem hallod a hangjában?

– Nem kell félni, ha a Kevély jelét viselik! Lélegzet neki a köd, ebben rejtőznek az újszülött ukarik a hosszú farkú párducmacska elől!

– Robert, ha nem csinálsz valamit, akkor én fogok! Iszangoma, hallgass el! Vagy menj el, és ne gyere vissza többé!

– A Kevély tudja, hogy Iszangoma szereti a preceptor asszony. Ha tehetné, megmentené.

– Mitől kellene megmentened engem? Talán azt gondolod, itt van rettentő fenevadjaid valamelyike? Ha így lenne, Robert lelőné a puskával.

– A tokolosék, preceptor asszony. A tokolosék jöttek ide. Ám a Kevély megvéd minket pára nekivel. Ő minden tokolosék nagy hatalmú vezető nekik! Ha üvölt, lehullott levelek alá bújnak.

– Robert, szerintem megbolondult.

– Szeme van hozzá, Marie, míg neked nincs.

– Mit értesz ez alatt? És miért bámulsz ki azon az ablakon?

A férfi nagyon lassan megfordult, és ránk nézett. Egy pillanatig tartott az egész, utána elfordította tekintetét. Arckifejezése ugyanolyan volt, mint amilyent ügyfeleinken láttam, amikor Gurloes mester megmutatta nekik az anakrisziszuknál használandó eszközöket.

– Az isten szerelmére, Robert, mondd el, mi a gond!

– Ahogy Iszangoma is mondja, itt vannak a tokolosék. Azt hiszem, nem az övék, hanem a miénk. A halál és a hölgy. Hallottál már róluk, Marie?

Megrázta fejét, aztán felkelt székéből, és kinyitott egy kis ládát.

– Azt hiszem, nem is kellett volna. Egy kép... Illetve téma. Több művész is feldolgozta. Iszangoma, nem hiszem, hogy aki szerinted kevély, valós hatalommal bír e tokolosék felett. Párizsból jöttek, ahol tanultam egykor, hogy megfeddjenek, amiért feladtam az alkotást, ezért.

– Lázas vagy, Robert – mondta a nő. – Ez egyértelmű. Mindjárt adok valamit, és máris jobban érzed magadat.

A férfi ismét ránk nézett, Agia arcára és az enyémre, mintha nem szeretné ezt tenni, de képtelen lenne befolyásolni tekintetének vándorlását. – Ha tényleg beteg vagyok, Marie, akkor a betegek olyasmiről is tudnak, ami elkerüli az egészségesek figyelmét. Ne feledd, Iszangoma is tudja, hogy itt vannak. Nem érezted, ahogy megremegett a padló, miközben felolvastál neki? Azt hiszem, akkor jöttek be.

– Töltöttem egy pohár vizet, így könnyebb bevenni a kininedet. Teljesen elkevertem.

– Mik ők, Iszangoma? Tokolosék... De mik a tokolosék?

– Rossz szellemek, preceptor úr. Ha az ember rossz gondolat fejében, vagy asszony tesz rosszat, újabb tokolose. Ott marad. Az ember azt gondolja: senki sem tudja, mindenki meghalt. De a tokolose ott marad a világ végéig. Akkor mindenki látni fogja, amit az az ember tett.

– Micsoda rettentő gondolat! – szólt a nő.

Férje keze megszorult az ablakpárkány sárga fáján. – Hát nem látod, hogy csak tetteink következményei? A jövő szellemei, s mi magunk hívjuk életre őket.

– Egy halom pogány sületlenség, ez az, amit látok, Robert. Ide figyelj! Ha már olyan élesen látsz, nem tudsz figyelni rám egy percre?

– Figyelek. Mit akarsz mondani?

– Semmit. Csak szeretném, ha figyelnél. Mit hallasz?

A kunyhóra csend telepedett. Én is figyeltem, s még akkor sem tudtam volna nem figyelni, ha ez lett volna célom. Odakinn majmok tereferéltek egymással és papagájok rikoltoztak, mint eddig. Aztán a dzsungel zajai között meghallottam valamit, távoli zúgást, mintha hajó nagyságú bogár repülne valahol a távolban.

– Mi ez? – kérdezte a férfi.

– A postagép. Ha szerencséd van, nemsokára meglátod.

Nyakát nyújtogatva nézett ki az ablakon, s mivel engem is érdekelt, mit keres ennyire, a balján lévő ablakhoz mentem, és én is kinéztem. A levelek oly sűrűn nőtték be egymást, hogy első pillanatban lehetetlennek tűnt kilátnom közöttük, ám szinte egyenesen felfelé nézett, épp a tető pereme mellett, és odapillantva kék foltot láttam.

A zúgás egyre hangosabb lett. Sosem láttam még ilyen furcsa szárnyalót: szárnya volt, mintha olyan faj építette volna, amelyik még nem ébredt rá, mivel a gép nem csapkodja szárnyát, akár valami madár, nincs semmi oka, miért ne származzon a felhajtóereje, akárcsak a papírsárkánynak, testéből. Két ezüstszín szárnyán egy-egy dudor, s egy harmadik teste elején – valami mintha megcsillant volna előttük.

– Három nap, és a leszállópályánál vagyunk, Robert. Ha újra itt lesz, már várni fogjuk.

– Ha az Úr ide küldött...

– Igen, preceptor úr, azt kell tennünk, amit a Kevély mond! Nincs még olyan, mint ő! Preceptor asszony, hadd táncoljak a Kevély neki, és hadd énekeljek el ének neki. Meglehet, akkor elmennek a tokolosék.

A csupasz férfi kikapta a nő kezéből a könyvet és tenyerével csapkodni kezdte... Ritmikus taps volt, mintha tamburint vert volna. Lábával az egyenetlen padlót kaparta, s dallamos ciripelésként induló hangja gyermekhangként énekelte:

Éjszaka, ha minden néma,
Fák lombjában hallom sírni!
Látom táncát tűz körében!
Nyílméregben lakik rejtve,
Apró, mint a mécsbogár!
Fénylőbb, mintegy hullócsillag!
Loncsos népek járnak erdőn...

– Én megyek, Severianus! – szólalt meg Agia, és kiment a hátunk mögötti ajtón. – Ha szeretnél még itt maradni és ezt bámulni, maradhatsz. De az avernoszodat magadnak kell megkeresned, és nem vezet el senki sem a Vérmezőre. Tudod, mi lesz akkor, ha nem leszel ott?

– Azt mondtad, orgyilkosokat bérelnek fel.

– Az orgyilkosok pedig egy sárgaszakáll nevű kígyót használnak majd. Nem rajtad, legalábbis nem elsőre. A családodon, már ha van ilyen, és a barátaidon. Mivel az egész negyed látta, ahogy végigmegyek veled az utcán, feltehetően én is közéjük tartozom.

Akkor jön, ha nap lenyugszik,
Látod, lépte vizet fodroz!
Lába nyoma vízen lángol!

Egyre csak folytatódott a kántálás, de éneklője tudta, hogy megyünk – egyhangú éneke diadalittasan csendült. Megvártam, amíg Agia leért, és csak aztán mentem utána.

– Azt hittem, sohasem jössz el onnan – mondta. – Most, hogy itt vagy, tényleg ennyire tetszik ez a hely? – A természetellenesen zöld levelek előterében tépett ruhájának fémes színei legalább olyan haragosnak tetszettek, mint ő maga.

– Nem. De érdekesnek találom. Láttad a szárnyalójukat?

– Amikor a bennlakóval együtt kinéztetek az ablakon? Nem voltam ennyire bolond.

– Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Az épület tetejét alkotó fazettákat kellett volna látnom, helyette azonban a szárnyalót láttam, amire ő számított. Legalábbis annak tűnt. Valaminek valahonnan máshonnan. Nem sokkal korábban egyik barátom barátjáról szerettem volna mesélni neked, aki Inire atya tükrei közé került. Egy másik világban találta magát, s még akkor sem volt teljesen biztos benne, hogy visszatalált valódi kiindulópontjához, amikor visszatért Theclához... így hívták a barátomat. Talán még mindig abban a világban vagyunk. Amit ezek az emberek elhagytak, és nem ők vannak a mienkben.

Agia közben már előrement az ösvényen. A napfény átszüremlő foltjai sötétaranyra változtatták haja barnaságát, ahogy válla felett hátranézve azt mondta: – Már mondtam, hogy akad látogató, akit vonz egyik-másik élővilág.

Kocogóra fogtam, hogy utolérjem.

– Az idő előrehaladtával elméjük idomul környezetükhöz, és talán a miénkkel is ez történik. Feltehetően csak egy közönséges szárnyalót láttál.

– Minket is látott. Akárcsak a vadember.

– Mindabból, amit hallottam, minél torzultabb a bennlakó tudata, feltehetően annál több visszamaradt érzéklettel rendelkezik. Ha a kertben szörnyetegekkel, vadon élő emberekkel és ehhez hasonlóval találkozom, legalább részben tudatában vannak jelenlétemnek, sokkal gyakrabban, mint a többiek.

– Magyarázd meg a férfit! – mondtam erre.

– Nem én építettem ezt a helyet, Severianus. Csak azt tudom, ha most kanyarodunk be az ösvényen, a legutóbb látott hely feltehetően már nem lesz ott. Nézd, szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy amint kimegyünk innen, hagyod, hogy egyenesen a végtelen álom kertjébe vigyelek. Semmi másra sem maradt időnk, még a gyönyörök kertjére sem. Márpedig te egyértelműen nem az a fajta vagy, akinek itt kellene városnézést tartania.

– Mert ott akartam maradni a homokkertben?

– Részben igen, azért. Azt hiszem, előbb-utóbb valami bajt csinálsz itt nekem.

Miközben ezt mondta, bekanyarodtunk az ösvény látszólag végtelen kanyarulatainak egyikén. Egyedül a fajtát jelölő cédula lehetett az apró fehér téglalap, amely az előttünk heverő farönkön virított, s bár a balunkon sűrűn növő levelek között ki tudtam venni a falat, zöldes üvege feltűnésmentes hátteret biztosított a lomboknak. Agia már át is lépett az ajtón, mire Terminus Estet másik kezembe véve kinyitottam neki.

 

XXII.

Dorkász

Először hallva róla, azt képzeltem, az avernoszt teraszokon termesztik, szépen rendezett sorokban, ahogy a Fellegvár melegházában lévő virágokat. Később, miután Agia már mesélt a botanikus kertről, a fiúkoromban játszóteremül szolgáló nekropoliszhoz hasonló helyet képzeltem el, fákkal, roskatag síremlékekkel, s csontokkal kirakott gyalogutakkal.

A valóság erősen eltér mindettől: fekete tó, véghetetlen láp közepén. Lábunk szittyóba süllyedt, s metsző szél fütyült mellettünk, mivel láthatóan semmi sem tartóztatta fel, mielőtt elérte a tengert. Az előttünk kanyargó ösvény mellett káka nőtt, s egyszer-kétszer vízimadár szállt el fejünk felett: fekete folt a párás ég előtt.

Már meséltem Agiának Thecláról. Most megfogta karomat. – Innen már látod, bár félig meg kell kerülnünk a tavat, hogy leszakíthassunk egyet. Oda nézz, ahová mutatok...! Az a fehér folt.

– Innen nem látszanak veszélyesnek.

– Biztosíthatlak róla, nagyon sok emberrel végeztek már. Gondolom, néhányukat a kertben földelték el.

Vagyis végső soron mégis akadt itt néhány sír. Megkérdeztem, hol találhatók a mauzóleumok.

– Nincs egy sem. Koporsók sincsenek, sem halotti urnák, vagy bármi más efféle kacat. Nézd meg a csizmádnál tocsogó vizet!

Így tettem. Barna volt, akár a tea.

– Tartósítja a holttesteket. A holtak torkán ólomsörétet tuszkolnak le, aztán itt elsüllyesztik őket, ám előtte felvezetik egy térképre a pontos helyüket, hogy ha valaki később szeretné megnézni őket, kihalászhassák neki.

Megesküdtem volna rá, hogy járóföldnyi távolságon belül nincs a környékünkön senki. Legalábbis – amennyiben az üvegépület részei valóban körülhatárolták a bennük található teret, ahogy ez várható volt tőlük – a végtelen álom kertjeinek határain belül. Ám alig hagyták el a szavak Agia ajkát, a tucatnyi lépéssel odébb álló nádas felett egy öregember feje és válla tűnt elő. – Nem igaz – mondta hangosan.

– Tudom, ezt mondják, de nem igaz.

Agia mindeddig nem törődött vele, hogyan néz ki szakadt ruhája, ám most gyorsan újra felhúzta. – Nem tudtam, hogy kísérőmön kívül bárki máshoz is szóltak szavaim.

Az öregember tudomást sem vett a szemrehányásról. Gondolatai már minden bizonnyal túlságosan is a véletlenül hallott megjegyzés körül jártak, hogy bármi másra figyeljen. – Itt van a pontos szám... Szeretné látni? Ön, ifjú sieur... Bárki meglátja, művelt fő. Megnézi? – Úgy tűnt, bot van a kezében. Jó néhányszor láttam felbukkanni és eltűnni fejét, mire megértettem, azzal hajtja magát felénk.

– Újabb gondok – szólalt meg a nő. – Jobb lenne mennünk.

Megkérdeztem, nem tudna-e átvinni minket a tavon, s így elkerülhetnénk a hosszú sétát a partvonal mentén.

– Túl nehezek az én kis csónakomnak – csóválta fejét. – Csak Kasznak és nekem van benne hely. Az ilyen nagy emberek, mint önök, felborítanák.

Megláttam a csónak orrát is, és rögtön világossá vált, hogy igazat mondott: a lélekvesztő annyira apró volt, hogy már az is szinte túlzott elvárásnak tűnt, ha magát az öregembert kellett a víz felszínén tartania, noha háta meghajolt már és olyannyira összeaszott a kortól – még Palaimón mesternél is idősebbnek látszott –, hogy alig nyomhatott többet egy tízéves gyereknél. Senki más nem ült benne.

– Bocsásson meg, sieur, de nem tudok közelebb menni! – szólalt meg ismét. – Meglehet, átázott, de nekem túlságosan is száraz, különben nem tudnának járni rajta. Ide lépne a víz széléhez, hogy megmutathassam a számomat?

Kíváncsi voltam, mit akarhat tőlünk, ezért megtettem, amit kért, Agia pedig kelletlenül bár, de követett.

– Ímhol. – Tunikájába nyúlva kis tekercset húzott elő. – Itt van a helye. Nézze csak meg, ifjú sieur!

A szöveg feje valamilyen név volt és egy hosszas leírás arról, hol élt, kinek volt a felesége, és miből élt férje – sajnálatos módon csak úgy tettem, mintha megnézném mindezt. A leírás alatt néhány vonalból és két számból álló kezdetleges térképet láttam.

– Mint látja, sieur, egyszerűnek kellene lennie. Az első szám, itt, a Fulstrumon túl hány lépés, a második, hogy felfelé mennyi. Hinné, hogy annyi éven át próbáltam megtalálni, és még mindig nem leltem rá? – Agiára nézve kihúzta magát, hogy már-már egyenes derékkal állt.

– Elhiszem, s ha ez kielégíti, sajnálom – így a nő. – Ám semmi dolgunk nincs vele.

Megfordult és indulni készült, ám az öregember kinyújtotta rúdját, hogy ne tudjam követni. – Ne hallgasson arra, ami mások mondanak! Oda teszik őket, ahol a szám alapján lenniük kellene, de nem maradnak ott. Még olyan is volt, akit a folyóban láttak. – Tompa tekintettel nézett a látóhatár irányába. – Arra.

Azt mondtam neki, kétlem, hogy ez lehetséges lenne.

– Ez a sok víz ön szerint honnan származik? Van a föld alatt egy csatorna, azon keresztül jön, s ha nem lenne, ez az egész kiszáradna. Ha nekikezdenek összevissza mozogni, mi akadályozza meg, hogy ne ússzon ki egy-egy rajta? Vagy akár húsz? Nem lehet ott semmiféle komoly áramlat. Ön és a hölgy... Avernosz miatt jöttek, úgy-e? Először is, tudják, miért ültették ide?

Ingattam a fejemet.

– A manatuszok miatt. A folyóban élnek, és korábban felúsztak a csatornán. A rokonok megrémültek, amikor megpillantották a tóban hirtelen felbukkanó arcukat, ezért Inire atya szólt a kertészeknek, telepítsenek ide avernoszt. Itt voltam, láttam. Aprócska ember, nyaka kicsavarodott, karikalábú. Ha most jön egy manatusz, a virágok éjjel megölik. Egyik reggel jöttem Kaszt keresni, ahogy szoktam, hacsak nem kell valami mást elintéznem, és két kurátor állt a parton, kezükben szigonnyal. Döglött manatusz van a tóban, mondták. Kimentem a kampóval, és megfogtam: nem manatusz volt, hanem egy férfi. Kijött belőle az ólom, vagy nem tettek bele eleget. Ugyanolyan épen nézett ki, mint ön vagy a hölgy, nálam pedig biztosan jobban.

– Régóta halott volt?

– Nem tudom megmondani, mivel a víz bepácolja őket. Azt mondják, kicserzi a benne lévők bőrét, s bizony, úgy van. De ha ezt hallja, ne csizmája sarkára gondoljon. Inkább egy hölgy kesztyűjére.

Agia jóval előttünk járt, s nekiindultam, hogy utolérjem. Az öregember a nyomunkban jött, lélekvesztőjét a szittyósban lévő ösvénnyel párhuzamban tolta előre.

– Mondtam is, egy nap alatt nagyobb szerencsét hoztam rájuk, mint magamra negyven éven át. Itt van, ezt használom. – Hosszú kötél végén lévő vasból készült csáklyát mutatott fel. – Nem mintha nem fogtam volna rengeteget, mindenféléből. De Kaszt nem. Ott kezdtem, ahol a szám mutatta, a halála utáni évben. Nem volt ott, úgyhogy nekiláttam kifelé haladni. Öt évig csináltam, és a végén nagyon messze jártam már... legalábbis ezt gondoltam... a megadott helytől. Megijedtem, hogy talán mégis ott van, és újrakezdtem. Először ott, ahol mondták, aztán kifelé haladva. Tíz éven át. Megint megrémültem, úgyhogy most reggelenként először a kijelölt helyen kezdek, ott dobom be először a vízbe a csáklyát. Aztán oda megyek, ahol utoljára abbahagytam, és megteszek még egy keveset körben kifelé. Nincs ott, ahol mondták... Tudom, ahogy ismerek már mindenkit, aki ott van, néhányukat százszor húztam fel. De Kasz csak vándorol, és egyre az jár a fejemben, talán hazajön egyszer.

– A felesége volt?

Az öreg bólintott, és meglepetésemre nem mondott semmit.

– Miért szeretné megtalálni a testét?

Még mindig semmi. Rúdja hangtalanul csusszant ki és be a vízbe – a lélekvesztő alig vetett hullámot, apró fodrokat, amelyek cicanyelvek módjára nyalintottak végig a szittyós szegélyén.

– Biztos benne, hogy ennyi idő után is megismerné, ha rátalálna?

– Igen... persze – bólintott, először csak lassan, aztán nyomatékkal. – Most azt gondolja, már kihalásztam. Felhúztam, az arcába pillantottam, és visszadobtam aztán. Úgy-e? Nem lehet. Nem ismerni meg Kaszt? Nem érti, miért szeretném visszakapni. Az egyik oka éppen a róla őrzött emlékeim – ez a legerősebb –, ahogy a barna víz összecsap arca felett. Szeme lehunyva. Hát ezt tudta-e?

– Attól tartok, nem értem, mire gondol.

– Valamiféle cementet tesznek a szemhéjukra. Örökre csukva kellene tartania, de ahogy víz érte, kinyílt a szeme. Ezt magyarázza meg! Erre emlékszem, ez jut eszembe, ahogy elaludni próbálva az ágyon fekszem. A barna víz, ahogy végigömlik az arcán, és kipattanó szemének kékje a barnaságon át. Minden éjjel ötször vagy inkább hatszor kell elaludnom, annyiszor felriadok. Mielőtt magam is megpihenek itt, szeretnék egy másik képet őrizni... Ahogy felbukkan az arca, még ha csak a csáklyám miatt is. Érti, miről beszélek?

Thecla jutott eszembe, és a cellája ajtaja alól előcsordogáló vérpatak. Bólintottam.

– Aztán van még valami. Kasszal volt egy kis boltunk. Jórészt cloisonné dolgok. Apja és a bátyja is ezzel foglalkoztak, és ők indították el a miénket is a Jelző utcán, a közepe után, az aukciós ház mellett. Az épület még mindig ott van, bár jelenleg senki sem él benne. Vissza mennék a rokonokhoz, és hátamon hazavinném a dobozokat, aztán kinyitnám őket, és kitenném a darabokat a polcainkra. Kasz felárazta őket, eladta, és mindent tisztán tartott! Tudja, mennyi időn át csináltuk? Meddig üzemeltettük a boltocskánkat?

Megráztam fejemet.

– Egy hónap és egy hét híján négy éven át. Aztán meghalt. Kasz meghalt. Nem tartott sokáig, mire vége lett, mégis ez életem legfontosabb része. Mostanság egy padláson szoktam aludni. Egy férfi, akit évek óta ismerek, noha évekkel azután találkoztam vele, hogy Kasz elment, enged ott aludnom. Semmi sincs a régi boltból, se egy darabka cloisonné, se egy öltözék, de még egy fia szög sem. Igyekeztem megtartani egy fürtöt és Kasz fésűjét, de minden oda. Mondja meg nekem, honnan tudhatnám, hogy nem álom volt-e mindez?

Úgy tűnt az öregember talán bűbáj hatása alatt áll, ahogy a sárga fából készült ház lakói, ezért azt mondtam:

– Nem áll módomban tudni. Meglehet, ahogy mondja, álom volt csupán. Azt hiszem, túlságosan sokat emészti magát.

Hangulata egyetlen szempillantás alatt megváltozott, miként a kicsiny gyermekeké szokott, és felnevetett. – Könnyen látható, sieur, hogy a pelerin alatt rejtező viselet ellenére ön nem kínvallató. Őszintén szeretném átvinni a metresszel együtt. Mivel nem tudom, hát van egy fickó, ha továbbmegy az úton, ladikkal. Gyakorta jön ide, és elbeszélget velem néhanap, ahogy most ön is. Mondja meg neki, bízom benne, hogy átviszi önöket.

Megköszöntem és Agia után siettem, aki addigra már jócskán előttem járt. Sántikált, s nekem eszembe jutott, mennyit sétált már ma azután, hogy megrántotta lábát. Már éppen beértem, és azon voltam, karomat nyújtom neki, amikor elkövettem a megtörténtük pillanatában katasztrofálisnak és mértéktelenül megszégyenítőnek tetsző ballépések egyikét, amelyeken aztán az ember csak mosolyog – ezzel aztán kétségtelenül különös életpályám egyik legkülönösebb esetét indítottam útjára. Futásnak eredtem, s közben túlságosan közel kerültem az ösvény ívének belső oldalához.

Egyik pillanatban a ruganyos szittyóson szaladtam... A következőben pelerinemtől nagyban gátoltan a jeges barna vízben evickéltem. Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt ismét megismerhettem a fuldoklás rémületét – aztán kihúztam magamat, és arcomat kidugtam a vízből. A Gjollban folytatott nyári úszkálások során kialakult szokások átvették az uralmat: orromból és számból kifújtam a vizet, mély levegőt vettem, és átázott csuklyámat kisimítottam arcomból.

Alig nyugodtam meg, amikor ráébredtem, eldobtam Terminus Estet, s abban a minutában a halál sem látszott oly rettenetesnek, mint e fegyver elvesztése. Lebuktam, azzal sem törődve, lerúgjam csizmámat, s az umbraszín folyadékon keresztül, amely nem volt tisztán víz, hanem a káka rostos töveitől sűrű és iszamós lé, törtem magamnak utat lefelé. E szárak, bár megsokszorozták a fulladás veszélyét, megmentették Terminus Estet... Ha nem állták volna útját, a hüvelyébe szorult csekélyke levegő ellenére minden bizonnyal lehagyott volna engem a fenékig tartó versenyben és befúródott volna az iszapba, így viszont nyolc vagy tíz rőfnyivel a felszín alatt az egyik eszelősen tapogatózó és kereső kéz rátalált ónixmarkolatának áldott, ismerős alakjára.

Ugyanebben a pillanatban másik kezem tökéletesen másféle dolgot érintett. Egy másik ember keze volt, s a penge megtalálásával oly tökéletesen egyszerre szorult meg enyémen – mert megragadta, abban a pillanatban, ahogy hozzáértem –, hogy úgy tetszett, a kéz tulajdonosa csupán visszaad nekem valamit, miként a peleriniusok magas úrnője. Eszelős hála támadt bennem, aztán tízszeres erővel visszatért a félelem – a kéz az enyémet húzta, s lefelé kényszerített.

 

XXIII.

Hildegrin

Minden bizonnyal erőm utolsó megfeszítésével sikerült Terminus Estet a káka lebegő ösvényére dobnom, és – még mielőtt ismét elsüllyedtem volna – belekapaszkodnom foszladozó peremébe.

Csuklómnál fogva megragadtak. Agiát várva felpillantottam – nem ő volt, hanem egy még fiatalabb nő, lobogó sárga hajú. Igyekeztem megköszönni neki, de nem szavak, hanem víz bukott ki számon. Rángatott, és én is iparkodtam, így végül ott hevertem teljes testemmel a szittyón, oly gyengén, hogy meg sem tudtam mozdulni.

Annyi ideig heverhettem ott, amennyi idő alatt el lehet mondani az angelust, talán kicsivel tovább. Tudtam, hogy hideg van, ráadásul egyre hűvösödött, és a rothadó növények lassan elmerültek súlyom alatt, hogy végül félig megint víz alá kerültem. Nagy kortyokban ittam a levegőt, de így sem jutott elég a tüdőmbe, és vizet köhögtem fel – víz folyt az orromból is. Valaki – férfi hangja volt, hozzá hangos, amelyet mintha réges-rég már hallottam volna – azt mondta: – Húzzuk fel, különben elsüllyed. – Övemnél fogva felemeltek. Néhány pillanattal később már állni is tudtam, bár lábam annyira remegett, hogy attól tartottam, orra bukok.

Ott volt Agia és a szőke lány, aki a sásra húzott, valamint egy nagydarab, zsíros arcú férfi. Társam megkérdezte, mi történt, és bármennyire is csak félig-meddig voltam tudatomnál, észrevettem, mennyire sápadt.

– Kell még egy kis idő neki – szólt a nagydarab férfi. – Nemsokára már jól lesz. – Aztán: – Phlegeton szerelmére, ki vagy?

A lányt nézte, aki oly kábultnak látszott, amilyennek magamat éreztem. – D-d-d... – dadogta, majd lehajtotta fejét és elhallgatott. Feje búbjától talpáig sár borította, s ami ruha volt rajta, csak rongynak volt nevezhető.

– Ez honnan jött? – kérdezte a férfi Agiát.

– Nem tudom. Amikor visszafordultam, hogy megnézzem, mi tartja fel Severianust, épp ő húzta ki erre az úszó ösvényre.

– S milyen jól tette. A fiúnak mindenképpen. Bolond talán? Vagy bűbáj rabja? Mit gondolsz?

– Akármi is legyen, megmentett – így én. – Nem tud adni neki valamit, amit magára vehet? Megfagy. – Most, hogy eléggé éltem ahhoz, hogy felfigyeljek rá, magam is fáztam.

A nagydarab férfi a fejét rázta, s láthatóan összehúzta magán vastag kabátját. – Amíg nem mosakszik meg, addig nem. Márpedig ahhoz vissza kellene mennie a vízbe és alaposan megfürödnie benne. Van viszont itt valami, ami van olyan jó, sőt talán még jobb is. – Kabátja egyik zsebéből elővett egy kutya alakú fémkulacsot, és átnyújtotta nekem.

A kutya szájában lévő csont bizonyult a dugónak. Odakínáltam a kulacsot a szőke lánynak, aki először mintha nem tudta volna, mit kezdjen vele. Agia elvette, és addig tartotta ajkánál, hogy jó néhány nagy korty juthasson neki, aztán visszaadta nekem. Úgy tűnt, szilvapálinka van benne – tüzes bizsergése nagyon kellemesen öblítette le a lápvíz keserű ízét. Mire visszatettem a csontot, a kutya hasa már félig sem volt tele.

– És most azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjátok, kifélék vagytok és mit csináltok itt – mondta a férfi. – És ne áltassatok azzal, hogy a kert látványosságai miatt vagytok itt! Elég szájtátit látok itt manapság, hogy messziről felismerjem őket. – Rám nézett. – Először is, szép nagy bökő van nálad.

– Az armiger úr álruhában van – szólalt meg Agia. – Párbajra hívták, és azért jött, hogy avernoszt szakítson.

– Rajta álruha van, rajtad viszont nincs, gondolom. Tán azt hiszed, nem ismerem fel a jelmeznek való brokátot? És a mezítlábat sem, ha már itt van a szemem előtt?

– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy én álruhát öltöttem, sem azt, hogy rangom egyenlő az övével. Ami pedig cipőmet illeti, odakinn hagytam, hogy ne menjen tönkre ebben a vízben.

A nagydarab férfi bólintott erre, oly' módon, hogy nem lehetett eldönteni, vajon hitt-e neki, avagy sem. – Na és te, aranyhajú! E cifra fruska azt mondta, nem ismer téged. S ha a férfira pillantok, nem hiszem, hogy ez a halacska – akit kihúztál e nőnek, s meg kell mondanom, szép munka volt – bármi többet tudna nálamnál. Tán még annyit sem. Szóval, ki vagy te?

A szőke lány nagyot nyelt. – Dorkász.

– S hogy kerültél ide, Dorkász? Hogy' kerültél a vízbe? Mert hogy ott voltál, ez világos. Nem lennél ennyire vizes csak attól, ha kihúzod ifjú barátunkat, itt.

A pálinka kipirosította a lány arcát, ám ugyanolyan üres és zavarodott kifejezés ült rajta, mint eddig, vagy legalábbis majd' olyan. – Nem tudom – suttogta.

– Nem emlékszel arra, hogy idejöttél? – kérdezte Agia. Dorkász a fejét rázta.

– Akkor mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

Hosszú ideig tartott a csend. A szél mintha minden eddiginél erősebben fújt volna, s az ital ellenére rettenetesen fáztam. Végre is azt mormolta:

– Egy ablak mellett üldögélek... Szép dolgok vannak az ablakban. Tálcák és dobozok. Meg egy feszület.

– Szép dolgok? – így a nagydarab férfi. – Hát, ha te is ott voltál, bizonyosan úgy volt.

– Bolond a lány – mondta kísérőm. – Vagy valaki gondjaira bízták, csak elkóborolt, vagy senki sem viseli gondját, ami ruháira pillantva valószínűbbnek látszik; és sikerült bejutnia ide, amikor lankadt a kurátorok figyelme.

– Esetleg valaki fejbe verte, elvette mindenét, aztán bedobta ide abban a hitben, neki már úgyis mindegy. A kurátorok nem ismerik az összes utat befelé, Makula nagysád. Esetleg valaki idehozta, hogy a vízbe süllyessze, holott csak beteg volt és aludt. Kómájában volt, ahogy mondani szokás, és a víz felébresztette.

– Aki behozta, annak látnia kellett volna.

– Úgy hallottam, amikor az ember kómájában van, sokáig lenn tud maradni. Akárhogy is volt, nem számít most már. Itt van, és el kell mondanom, az ő dolga kideríteni, honnan jött és kiféle-miféle.

Közben levettem a barna pelerint, és igyekeztem kicsavarni a vizet céhem köpönyegéből – éppen felpillantottam, amikor Agia így szólt:

– Mindannyiunktól megkérdezted, kik vagyunk. S te ki vagy?

– Okkal s joggal kérded. Bizony, okkal s joggal, és egyiktektől sem kaptam meg oly bona fidét, mint amilyet most ti kaptok tőlem. Csakhogy ezután vissza kell térnem dolgomra. Azért jöttem, mert láttam, hogy az ifjú armiger úr fuldoklik. Minden rendes ember ugyanezt tenné. Ám nekem is megvan a magam dolga, akárcsak a többi embernek.

Azzal levette hosszú kalapját, s belenyúlva zsírfoltos kártyát vett elő, kétszer akkorát, mint a névjegykártyák, amelyeket alkalmam volt a Fellegvárban látni. Átnyújtotta Agiának, s én a válla fölött belepillantottam. Cikornyás írással a következő állt rajta:

HILDEGRIN, A BORZ
Földmunkák minden fajtája, egyetlen
kubikossal, vagy 10 markos legénnyel.
Nincs túl kemény kő, sem túl puha sár.

Érdeklődni az Argoszi utcában, a
VAK LAPÁT
cégérnél
vagy az Alticamelusban
a Velleitásnál, a sarkon.

– Ez vagyok én, Makula nagysád és ifjú sieur... Remélem, nem bánja, ha így szólítom, először is, mivel fiatalabb nálam, másodszor pedig, mert jóval fiatalabb annál a nagysádnál, noha feltehetően néhány évvel korábban született nála. S ezzel megyek is tovább.

Megállítottam. – Mielőtt vízbe estem, találkoztam egy öregemberrel, lélekvesztőn, aki azt mondta, ha továbbmegyünk az ösvényen, találkozunk valakivel, aki átvihet minket a tavon. Úgy vélem, ön az, akiről beszélt. Átvisz minket?

– Ah, aki a feleségét keresi, a szegény. Hát, sokszor bizonyult már jó barátomnak, ezért azt hiszem, jobb, ha megteszem, amit mondott. A sajkámon négyen elférnek, ha nagyon muszáj.

Nagy léptekkel elindult, s intett, hogy kövessük – észrevettem, hogy zsírozottnak tűnő csizmája még az enyémnél is mélyebbre süllyed a szittyóban.

– A lány nem jön velünk – mondta Agia. Holott egyértelmű volt, hogy a lány, Dorkász őt követte, s hozzá oly szánnivalóan, hogy lemaradva igyekeztem megvigasztalni. – Kölcsönadhatnám a pelerinemet – súgtam neki. – Ha nem lenne ennyire vizes, még jobban fáznál tőle, mint most. De ha ezen az ösvényen elindulsz a másik irányba, kiérsz innen, s egy folyosón találod magadat, ahol jóval melegebb és szárazabb van. Ha megkeresed a dzsungelkert feliratú ajtót, azon keresztül olyan helyre juthatsz, ahol a Nap átmelegít, és nagyon jól érzed majd magad.

Alig ejtettem ki a szavakat, eszembe jutott a dzsungelben látott pelükoszaurusz. Dorkász, meglehet, szerencsére, semmi jelét sem adta, hogy hallotta, amit mondtam. Valami az arckifejezésében elárulta, tart Agiától, vagy legalábbis valamiféle tehetetlen módon tudatában van, hogy neheztelését idézte magára. Ám ezen kívül semmi más nem utalt arra, hogy éberebben figyelné környezetét, mint egy szomnambul.

Világos volt előttem: nem sikerült enyhítenem gyötrelmén, így újrakezdtem.

– A folyosón van egy férfi, egy kurátor. Biztos vagyok benne, legalább igyekszik valami ruhát és tüzet találni neked.

A szél belekapott Agia mogyorószín hajába, ahogy hátrapillantott ránk. – Túl sok van az efféle kolduslányokból, hogy egyetlen egyért érdemes lenne törni magát az embernek, Severianus. Beleértve téged is.

A lány hangjára Hildegrin hátrapillantott válla felett. – Ismerek egy asszonyt, aki talán befogadja. És kivakarja a koszból, meg ad neki valami ruhát. Soványka, de a sárréteg alatt nemesen születettnek látszik.

– Különben meg mit csinálsz itt? – csattant fel Agia. – A kártyád szerint munkásokat adsz bérbe, de mi dolgod erre?

– Amit nagysád mondott. Az én dolgom.

Dorkász reszketni kezdett.

– Őszintén szólva, nem kell más tenned, csak elindulni visszafelé – mondtam neki. – A folyosón sokkal melegebb van. Ne menj a dzsungelkertbe! Talán a homokkertbe érdemes benézned: napos és száraz ott az idő.

Úgy tűnt, mondandóm megérintett benne valamit.

– Igen – suttogta. – Igen.

– A homokkert? Az lenne a jó?

Nagyon halkan: – Nap.

– Hát itt a régi sajkám – jelentette be a nagydarab férfi. – Mivel ilyen sokan vagyunk, át kell gondolni az ülésrendet. Az egyik nő menjen az orrba, kérem, a másik és az ifjú armiger úr hátra.

– Örömmel ülök az egyik evező mellé – mondtam.

– Evezett már? Gondoltam. Nem, jobb, ha hátra ül, ahogy mondtam. Két evezővel nem sokkal nehezebb boldogulni, mint eggyel, és jó párszor húztam már, nekem elhiheti, hogy velem együtt féltucatnyian is ültek benne.

Csónakja olyan volt, akárcsak ő maga: széles, faragatlan és testes. Orra-fara négyzetes, olyannyira, hogy közepétől nézve, ahol az evezővillák helyezkedtek el, szinte nem is csúcsosodott, bár a hajótest végein sekélyebb volt. Először Hildegrin szállt be, s az ülőpadot lába közé véve az egyik evezővel noszogatta a csónakot közelebb a parthoz, hogy könnyebb dolgunk legyen.

– Te! – szólalt meg Agia, és karjánál fogva megragadta Dorkászt. – Ülj előre, az orrba!

Engedelmeskedni látszott, ám a csónaktulajdonos megállította.

– Ha megbocsátasz, nagysád, jobb' örülnék, ha te lennél az orrban. Mert, látod, nem tudom szemmel tartani evezés közben, ha nem ül hátul. Nincs valami jól, s ebben még te és én is egyetérthetünk, már pedig amilyen mélyen bent leszünk, tudni szeretném, nem kezd-e ficánkolni.

Dorkász meglepett mindannyiunkat, amikor azt mondta: – Nem vagyok bolond. Éppen csak... Úgy érzem, mintha most ébredtem volna.

Mindazonáltal Hildegrin mellém ültette, hátra. – Na mostan – kezdte, ahogy ellökött minket a parttól –, olyasmi ez, amit sohasem felejtetek el, ha még nem volt benne részetek. Átszelni a Madarak tavát itt, a végtelen álom kertjének közepén. – Vízbe merülő evezői tompa, s valamiképpen melankolikus hangot adtak.

Megkérdeztem, miért nevezik ezt a helyet Madarak tavának.

– Egyesek szerint azért, mert olyan sok döglöttet találtak benne. Ám meglehet, csak arról van szó, hogy olyan sok van itt belőlük. Sok mindent lehet felhozni a halál ellen. Mármint a meghalni készülő emberek, akik zsákos banyaként ábrázolják, meg ilyesmi. Ám a madaraknak jó barátja, az bizony! Ahol sok a halott meg a csend, ott tapasztalatom szerint jó sok madarat találni.

Eszembe jutott, hogyan énekeltek a rigók nekropoliszunkban, és bólintottam.

– Na mostan, ha a vállam felett elnéztek, jól látjátok az előttünk lévő partot, és rengeteg olyasmit megpillanthattok, amit eddig a mindenhol növő bokrok miatt nem lehetett. Ha nem túl párás az idő, még azt is látni, hogy a szárazföld emelkedik. Az ingoványos itt ér véget, és jönnek a fák. Látjátok?

Megint bólintottam, s mellettem Dorkász is így tett.

– Ez azért van, mert az egész látképet arra találták ki, hogy olyan legyen mint valami kihunyt vulkán szája. Egyesek szerint inkább egy halott ember szája, de ez nem igaz. Ha így lenne, fogakat is tettek volna bele. Bár gondolom, arra emlékeztek, hogy idejövet egy földbe süllyesztett csövön jöttetek fel.

Ismét bólintottunk, Dorkász és én. Bár Agia csak kétugrásnyíra volt tőlünk, Hildegrin széles válla és daróckabátja takarásában már-már teljesen eltűnt a szemem elől.

– Amottan fekete foltot kell látni – folytatta, vaskos állával mutatva az irányt. – Épp félúton, a mocsár és a perem között. Van, aki látja, és azt gondolja, onnan jönnek ki az emberek, de az a pont mögöttetek van, lejjebb, és sokkal kisebb is. Az ott a Cumaeana barlangja; az asszonyé, aki ismeri a jövőt, a múltat és minden mást. Van, aki szerint ezt az egész helyet neki építették, bár szerintem ez nem igaz.

– Hogyan lehet ez? – kérdezte halkan Dorkász, Hildegrin pedig félreértette, legalábbis úgy tett, mintha félreértette volna.

– Az autarkha szeretné itt látni, úgy mondják; hogy ne kelljen elutaznia a világ másik felére, ha el akar menni hozzá és beszélni vele. Semmi közöm nincs ehhez, de néha látom, ahogy valaki odafenn sétálgat, s fém, vagy talán egy-két ékszer csillanását is. Hogy kicsoda, nem tudom, s mivel jövőmet nem szeretném megtudni – múltamat pedig, azt hiszem, már ismerem, még nála is jobban – nem megyek a barlang közelébe. Néha jön valaki abban a reményben, hogy megtudja, mikor házasodik meg, vagy hogy sikeres lesz-e üzlete. Megfigyelésem szerint ritkán jönnek vissza.

Közben lassan a tó közepére értünk. A végtelen álom kertje óriási tál karimájaként emelkedett köröttünk, a pereme felé fenyőzöld mohával lepve, lent káka, szittyó lebegett. Még mindig nagyon fáztam, elsősorban, mert nem kellett semmit sem tennem a csónakban, mivel másvalaki evezett – aggódni kezdtem, hogy a megmártózás kikezdheti Terminus Est pengéjét, ha hamarosan nem törlöm meg és kezelem le olajjal, ám a hely varázsa így sem engedett el. (Bizonyosan varázslat volt abban a kertben. Már-már hallottam, ahogy ott zümmög a víz felett, ismeretlen, mégis érthető nyelven kántáló hangok formájában.) Azt hiszem, mindenki hatása alá került, még Agia és Hildegrin is. Egy ideig csendben eveztünk – ludakat láttam, ahogy a messzeségben tovaringtak, amennyire megítélhettem, elégedetten azzal, hogy élnek; s egy alkalommal, akárha álomban, egy manatusz majd' emberi arca nézett az enyémbe néhány arasznyi barnás vízen keresztül.

XXIV.

A megsemmisülés virága

Mellettem Dorkász leszakított egy vízijácintot, és hajába tűzte. Az előttünk lévő parton látható homályos fehér folton kívül ez volt az első virág, amelyet a végtelen álom kertjében láttam – körülnéztem újabbakat keresve, de egyet sem találtam.

Talán a virág csupán azért jött létre, mert Dorkász kinyúlt érte? Nappal oly biztos vagyok benne, mint mindenki, hogy ez lehetetlen; ám most éjjel írok, s akkor, a szememtől kevesebb, mint egyrőfnyire lévő jácint láttán a halvány fényen járt eszem, s felidéztem Hildegrin alig valamivel korábban elhangzott megjegyzését, ami arra utalt – noha nagyon is elképzelhető, hogy ő mit sem tudott erről -: a jósnő barlangja, s így az egész kert, a világ túlfelén helyezkedett el. Malrubius mester tanítása szerint ott minden épp ellentéte volt a mi világunkban megszokottnak: dél felé melegedett az idő és észak felé lett egyre hidegebb, éjszaka fény volt, nappal sötét, és havazott nyáron. A hideg, amelyet éreztem, teljesen megfelelt ennek, mivel hamarosan itt a nyár, s a szél havas darát hoz magával – a tekintetem elől a vízijácint kék virágját elfedő sötétség is illeszkedik ehhez az elképzeléshez, mivel hamarosan leszáll az este, ahogy az égen megjelenik a fény.

A Teremtetlen kétségkívül mindent rendben tart – a teológusok pedig mondják, hogy a fény az ő árnyéka. Akkor nem úgy van-e, hogy a sötétségben a rend egyre veszít erejéből, virágok ugranak a semmiből lányok ujjai közé, ahogy a fény hatására tavasszal a puszta mocsokból szökkennek a levegőbe? Meglehet, ahogy az éjszaka lezárja szemünket, elhinni sem tudjuk, mily' gyenge lesz a rend. Esetleg épp e rendetlenséget érzékeljük sötétségként, az energia – mint a tenger – hullámainak véletlenszerűvé válását, az energia – akár egy tanya – mezőiét, amelyek megcsalt szemünk előtt a fény hatására oly rendbe állva, amelyre önmaguktól képtelenek, a valódi világnak tűnnek.

Pára szállt fel a vízből, s előbb a peleriniusok anyagtalan katedrálisában szálldogáló szalmatöreket juttatta eszembe, aztán a leveses bográcsból előtörő gőzt, ahogy szakács testvér téli délután behozta a refektóriumba. Azt mondták a boszorkányokról, efféle bográcsokat kavargatnak – ám én soha egyet sem láttam, noha tornyuk alig egyláncnyira volt miénktől. Emlékszem, ahogy áteveztünk a tűzhányó kráterén. Talán nem épp ez volt a Cumaeana bográcsa? Az Urth tüze rég kialudt, ahogy Malrubius mester tanította nekünk – nagyon is valószínű volt, hogy jóval azelőtt kihunyt, mielőtt az ember kiemelkedett volna a vadak közül, és városait hátára rakta. Ám a boszorkányok állítólag feltámasztották a holtakat. Talán a Cumaeana is felszítja a holt tüzet, hogy forralja üstjét. Ujjamat a vízbe mártottam – hideg volt, akár a hó.

Evezés közben Hildegrin hozzám hajolt, aztán eltávolodott, ahogy az evezőket húzta. – A halálodba indulsz – mondta. – Erre gondolsz. Látom az arcodon. A Vérmezőre, és megöl téged, akárki is legyen.

– Tényleg? – kérdezte Dorkász, és megragadta kezemet.

Mivel nem válaszoltam, a férfi bólintott felém. – Nem kell, tudod jól. Vannak, akik nem követik a szabályokat, mégis szabadok.

– Téved – feleltem. Nem a monomakhia körül jártak gondolataim... Sem a halálon.

Dorkász a fülembe súgta, oly halkan, hogy szerintem még Hildegrin sem hallotta: – De igen. Arcod maga volt a szépség, a nemesség. Ha a világ rettentő, az ember gondolatai magasba szállnak, tele vannak bájjal és nagyszerűséggel.

Ránéztem, azt gondolva, gúnyolódik rajtam, de nem így volt.

– A világ félig gonoszsággal teli, félig pedig jósággal. Dönthetjük előre, hogy több jó jusson elménkbe, vagy hátra, hogy több jusson ide. – Tekintetének rebbenése magába foglalta az egész tavat. – Ám a mértéke mindig ugyanakkora, s csupán az arányokat változtatjuk meg itt vagy ott.

– Oly hátra szeretném dönteni, amennyire csak lehet, hogy mind az összes gonoszság kifolyjék belőle.

– Meglehet, épp a jó folyna ki. De én is olyan vagyok, mint te; ha tehetném visszahajlítanám az időt.

– Nem hiszem, hogy a szépséges gondolatokat, vagy éppen a bölcseket, külső nehézségek szülik.

– Nem is szépséges gondolatokról beszéltem, hanem bájjal és nagyszerűséggel teliekről, bár azt hiszem, ez is a szépség egy fajtája. Hadd mutassam meg! – felemelte kezemet, s rongyai alá csúsztatva jobb melléhez értette. Éreztem bimbóját, kemény volt, akár a cseresznye, s alatta a lágy halom melegségét, érzékenyen, pihefinoman, toluló vértől elevenen. – S most miféle gondolataid vannak? – kérdezte. – Ha a külső világot megédesítem neked, tán kevesebbé válnak, mint korábban?

– Hol tanultad ezt? – kérdeztem. Arcáról eltűnt minden bölcsesség, majd kristálycseppekként kiült a szeme sarkába.

Az avernoszok helyének számító part kevésbé volt mocsaras a másiknál. Miután oly sokáig jártunk a víz színén lebegő szittyón és a hullámzó vízen, különös érzés volt ismét talajra lépnem, amelynek csupán puhaságával kellett megküzdenem. A növényektől távol értünk partot – ahhoz azonban elég közel, hogy többé ne egyszerű fehér sáncnak tűnjenek, hanem határozott formával, színekkel rendelkező, világosan megbecsülhető méretű hajtásoknak. Azt mondtam:

– Nem innen valók, úgy-e? Nem a mi Urthunkről? – Senki sem felelt. Azt hiszem túlságosan halkan beszéltem, és senki sem hallotta (talán csak Dorkász).

Valahogy feszesnek, mértani pontosságúnak látszottak, egyértelműen valamiféle másik nap fénye alatt születtek. Leveleik színe a szkarabeusz hátáé, egyszerre mélyebb és áttetszőbb árnyalatokkal átitatva. Mintha megjelenésük egyúttal magában hordozná a felfoghatatlan távolságban, a színkép oly tartományában található fény létét, amely elfonnyasztaná, vagy tán megnemesítené a világot.

Ahogy közeledtünk, s Agia mutatta az utat – én nyomában, mögöttem Dorkásszal, a sort Hildegrin zárta –, láttam, minden egyes levele, akár a tőr pengéje, meredt és hegyes, oly élekkel, amelyek még Gurloes mesternek is megfeleltek volna. Felettük a túlpartról is látott, félig zárt, fehér virágok a tiszta szépség megnyilvánulásainak, száz késsel védett szűzi fantáziának tűntek. Szélesek voltak és nedvdúsak, szirmaik fodra már-már borzasnak mondható, ha nem alkotott volna összetett mintázatot, amely úgy vonzotta a szemet, akár a forgó lemezre festett spirál.

– Az illem úgy kívánja, hogy saját kezűleg szakítsd le a virágot, Severianus – mondta Agia. – Ám én veled tartok, és megmutatom, miként kell. A nyitja, hogy a legalsó levelek alá kell nyúlnod, s a talajnál leszakítani a tövet.

Hildegrin vállánál fogva elkapta. – Nem úgy lesz az, nagysád – mondta. Aztán felém fordulva: – Te mész előre, mert láthatóan kedved lenne rá, ifjú sieur. Én biztonságos helyre viszem a fehérnépet.

Jó néhány ugrásnyival előtte jártam már, ám beszéde hallatán egy pillanatra megtorpantam. Szerencsére Dorkász ugyanakkor odakiáltott: – Légy óvatos! – Ezért úgy tehettem, mintha figyelmeztetése miatt álltam volna meg.

Valójában nem. Amióta találkoztunk Hildegrinnel, biztos voltam benne, korábban már láttam, ám a felismerés okozta megdöbbenés, ami Sieur Racho megpillantásakor oly hirtelen tört rám, ez alkalommal sokáig váratott magára. Most, hogy végre megérkezett, bénító erővel hatott rám.

Mint említettem, mindenre emlékszem – ám gyakorta előfordul, hogy egy-egy tényt, arcot vagy érzést csak hosszú keresgélés után találok meg. Azt hiszem, ebben az esetben a gond az volt, hogy amióta csak először megpillantottam, ahogy a szittyós ösvényen fölébem hajolt, tisztán és jól láthattam, míg korábban szinte egyáltalán volt erre alkalmam. Csak amikor azt mondta, „én biztonságos helyre viszem a fehérnépet", talált rá emlékezetem hangjára.

– A levél mérgező – szólt utánam Agia. – Csavard a pelerint kezedre, az némi védelmet jelent, de ha csak teheted, ne érj hozzájuk! És figyelj...! Mindig közelebb vagy az avernoszhoz, mint gondolod.

Bólintottam, hogy lássák, értettem.

Nem áll módomban tudni, vajon az avernosz veszélyes-e saját világának életére. Meglehet, nem, s csupán a miénkkel véletlenül szögesen ellentétes természet okán jelent ránk veszedelmet. Akár így van, akár nem, a növények között és alatt nagyon vékony és nagyon rövid fűszálak borították a talajt, amelyek igencsak eltértek a máshol növő közönséges zöldektől – s a rövid szálakat méhek összeaszott tetemei, madarak fehér csontjai borították.

Amikor már csak néhány lépés választott el tőlük, megtorpantam, ahogy egyszerre új, korábban nem tudatosodó gondolat fordult meg fejemben. Választott avernoszom lesz fegyverem a nemsokára következő párviadalban... Ám mivel semmit sem tudtam arról, hogyan vívunk meg egymással, nem tudtam megítélni, melyik növény lenne a legalkalmasabb erre. Visszamehettem volna, hogy megkérdezzem Agiát, de nevetségesnek éreztem volna magamat, amiért egy nőt kell faggatnom e témában, így végül úgy határoztam, megbízom önnön ítélőképességemben, mivel minden bizonnyal visszaküld egy másikért, ha első választásom teljes mértékben alkalmatlan a feladatra.

A növények nagy változatosságban nőttek az alig arasznyi magoncoktól a három rőfnél kevéssel alacsonyabb régi példányokig. Ez utóbbiak levelei ritkábban sarjadtak, de annál nagyobbak voltak. A kisebbek esetén a levelek keskenyebbek voltak, viszont oly közel nőttek egymáshoz, hogy a szár már-már teljesen elrejtőzött mögöttük – a nagyokéi magasságukhoz képest jóval szélesebbek voltak, s valamiképpen elkülönültek egymástól a húsosnak tetsző száron. Ha – amint az valószínűnek tűnt – a septentrionalisszal buzogányként kellene használnunk a virágokat, a lehető leghosszabb növény a legjobb, a lehető leghosszabb szárral és a lehető legszívósabb levelekkel. Csakhogy ezek egytől egyig a virágágyás peremétől távol nőttek, így néhány kisebb példányt is le kell szakítanom, hogy hozzáférhessek egy ilyenhez – márpedig az Agia javasolta módszerrel ez egyszerűen lehetetlen volt, mivel számos kis virágnak egészen a földig levelek borították szárát.

Végül egy körülbelül két rőf hosszút választottam. Mellé térdeltem, és éppen nyúltam felé, amikor egyszerre, mintha fátylat rántottak volna le, ráébredtem: kezemet, amelyről azt gondoltam, még jó néhány arasznyira van a legközelebbi levél szúrós hegyétől, rögvest átdöfi. Sebesen visszarántottam – a virág elérhetetlennek tűnt... Még abban sem voltam biztos, hasra feküdve elérhetem szárát. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy használjam kardomat, de úgy éreztem, ezzel megszégyenülnék Agia és Dorkász előtt, másrészt tudtam, harc közben nekem kell forgatnom.

Újból, ez alkalommal óvatosan, nyújtottam ki kezemet, alkaromat a földnek nyomva, és kiderült, hogy bár vállamat is a fűhöz kell szorítanom, nehogy felkarom a legalsó levelekre felszúródjon, könnyen elérhetem a szárat. Az arcomtól félrőfnyire látszó levélhegy megremegett leheletemtől.

Mialatt a szárat igyekeztem elszakítani – nem könnyű feladat –, megláttam, mi az oka, hogy az avernoszok alatt kizárólag rövid, hajlékony fűszálak nőnek. A letépni próbált virág egyik levele félig átvágott egy merev fűcsomót, mire az egész, közel egy könyök átmérőjű növény fonnyadni kezdett.

A kezemben borzasztó kényelmetlen volt vinni, ami tulajdonképpen várható volt, bár nem gondoltam rá. Egyértelmű volt, hogy jelenlegi állapotában lehetetlen Hildegrin csónakjában elszállítani, mivel néhányunkat megölt volna közben, mielőtt tehát újra beszálltunk, felmásztam a domboldalon és vágtam egy facsemetét. Legallyaztam, majd Agiával együtt karcsú törzsének egyik végéhez kötöztük az avernoszt, így amikor később átvágtunk a városon, groteszk lobogónak hatott.

Ezt követően kísérőm elmagyarázta, miként kell fegyverként használni, én pedig törtem egy másikat – bár Agia tiltakozott, ráadásul, attól tartok, még nagyobb kockázatot vállaltam, mint az előbb, mivel túlzottan magabiztos voltam –, és gyakoroltam, amit mondott.

Feltételezésemmel ellentétben a virág nem egyszerűen valamiféle viperamarású buzogány. Hüvelyk- és mutatóujj közé csippentve oly módon, hogy a kéz nem érinti sem az éleket, sem a hegyet, levelei leszakíthatók. Ezt követően gyakorlatilag markolat nélküli, mérgezett és borotvaéles pengét kap az ember, amelyet bármikor ellenfele irányába dobhat. A küzdelemben részt vevő bal kezében tartja a növényt, a szárnál fogva, és az alsó leveleket szakítja le, hogy jobbjával eldobhassa őket. Azonban Agia óvatosságra intett, miszerint növényemet tartsam mindenkor ellenfelem kartávolságán kívül, mivel ahogy a levelek fogyatkoznak, úgy növekszik a csupasz szárszakasz hosszúsága, amelyet megragadhat és kicsavarhatja fegyveremet kezemből.

A második virágot suhogtatva és gyakorolva, hogyan lehet lesújtanom vele, illetve lecsippentenem és eldobnom a leveleket, rájöttem: avernoszom közel akkora veszélyt jelent rám, mint a septentrionalisé. Ha testemhez közel tartottam, nagy volt a veszélye, hogy a hosszú alsó levelek megbökik karomat vagy mellkasomat – ráadásul a virág kavargó mintázata rabul ejtette tekintetemet, amikor csak lepillantottam, hogy letépjek egy levelet, s a halál száraz sóvárgásával igyekezett magához vonzani. Mindez önmagában is épp elég kellemetlen volt, ám amikor megtudtam, hogy nem szabad a félig csukott virágra néznem, eltöprengtem, vajon ellenfelemre hasonló veszedelmek várnak-e.

Leveleket dobni könnyebb volt, mint előzetesen gondoltam. Felszínük fényes volt, mint számos növényé, amelyeket a dzsungelkertben láttam, így hamar kicsúsztak az ember ujjai közül, és kellően nehezek voltak ahhoz, hogy messzire és pontosan repüljenek. Mint bármelyik kést, ezeket is lehetett heggyel előre dobni, vagy oldalvást, hogy röptükben pörögve halálos leveleikkel levágjanak mindent, ami csak útjukba kerül.

Persze alig vártam, hogy kifaggassam Hildegrint Vodalusról, csakhogy nem adódott erre lehetőség mindaddig, amíg vissza nem vitt minket a néma tavon át. Akkor Agia annyira eltökélten igyekezett elzavarni Dorkászt, hogy alkalmam nyílt félrevonni a borzot, és odasúgni, hogy magam is Vodalus barátja vagyok.

– Összekever engem valakivel, ifjú sieur... Vodalusra, a törvényen kívülire gondol?

– Sohasem felejtek el egyetlen beszédhangot sem – mondtam neki. – Mint ahogy mást sem. – S aztán buzgalmamban megfontolás nélkül hozzátettem életem talán legrosszabb mondatát. – Megpróbáltad a lapátoddal kiloccsantani az agyamat. – Arca egyszerre lárva lett, visszalépett sajkájába, és kievezett a barnás vízre.

Amikor Agiával elhagytuk a botanikus kertet, Dorkász még mindig velünk volt. Kísérőm igyekezett elkergetni, s egy ideig hagytam, hadd próbálkozzon. Részben a félelem dolgozott bennem, hogy amíg Dorkász a közelben van, semmiképpen nem tudom meggyőzni Agiát, háljon velem, ám még inkább a csupán sejthető mértékű fájdalom miatt, amit a már így is elveszett és rémült Dorkász érezne, ha látna engem meghalni. Alig valamivel korábban zúdítottam rá Agiára Thecla halála miatti bánatomat. Most új aggodalom vette át helyét, s ráébredtem, valóban kizúdítottam magamból, ahogy a férfi kilöttyinti a savanyú bort a földre. A szomorúság nyelvét használva elértem szomorúságom ideiglenes obliterációját... Ily erős a szavak hatalma, amelyek kezelhető létezőkké zsugorítják nekünk, embereknek a szenvedélyeket, amelyek különben eszünket vennék vagy elpusztítanának.

Akármilyen indítékaim voltak, akármi is volt Agiáé, és akármilyen okból követett is minket Dorkász, Agia semmivel sem járt sikerrel. Végül aztán megfenyegettem, megütöm, ha nem hagyja abba, és szóltam Dorkásznak, aki akkor úgy ötven lépéssel jött mögöttünk.

Ezt követően hármasunk hallgatagon ment tovább, számos csodálkozó tekintet kíséretében. Ruhámat teljesen átitatta a víz, és már nem érdekelt, pelerinem fedi-e koromszín kínvallató-köpönyegemet. Szakadt brokát-ruhájában Agia legalább ennyire furcsa látvány lehetett, mint én. Dorkászt még mindig sár borította... A várost most belengő langy tavaszi szélben rászáradt, aranyhajába rögösödött és poros barna foltokat hagyott sápadt bőrén. Gonfaloniere-ként vittem a ránk boruló avernoszt – mirhához hasonló illat szállt felénk belőle. A félig zárt virág csontfehéren fénylett, levelei közben már-már feketének tetszettek a napfényben.

 

XXV.

Elveszett Szerelmek fogadója

Jó sorsom – vagy, ha úgy tetszik, rossz sorsom –, hogy a helyek, amelyekhez életem kötődik, igen kevés kivétellel kifejezetten az állandó jelzővel illethetők. Ha úgy szeretném, holnap visszatérhetek a Fellegvárba és – azt hiszem – ugyanabba az ágyba, ahol inasként aludtam. A Gjoll még mindig átfolyik városomon, Nessuson; a botanikus kert még mindig sziporkázik a napfényben, fazettáiban a különös elkerített területekkel, amelyekben egy-egy hangulatot őriztek meg egyszer s mindenkorra. Életem múlékony részére visszagondolva, nagy valószínűséggel férfiak és nők jutnak eszembe. Ám akad néhány ház is, s az első ezek közül a Vérmező peremén álló fogadó.

Egész délután sétáltunk, széles sétányokon és keskeny mellékutcákon, s az utunkat szegélyező épületek mindenkor kőből és téglából álltak. Végre is eljutottunk egy telekhez, ami nem is látszott teleknek, mivel nem állt egyetlen triumfáns villa sem a közepén. Emlékszem, figyelmeztettem Agiát, hogy vihar készülődik... Éreztem a levegő sűrűségét, és átható sötétséget láttam a horizonton.

– Amit érzel és látsz, nem egyéb, csak a városfal – nevetett rám. – Itt mindig ilyen. Akadályozza a légmozgást.

– A sötét csík? Félig eltakarja az eget.

Megintcsak nevetett, viszont Dorkász hozzám bújt. – Félek, Severianus.

Kísérőm is hallotta. – A faltól? Nem bánt, hacsak nem esik rád, márpedig legalább tucatnyi kor óta áll a helyén. – Kérdőn pillantottam rá, mire hozzátette: – Legalábbis olyan réginek látszik, s talán még annál is régibb. Ki tudja?

– Kizárhatja a világot. Teljesen körbeér a város körül?

– Hisz ez a dolga. A várost zárja körül, bár északra nyílt terep van, úgy hallottam, délen pedig járóföldeken át csak romok és újabb romok, ahol nem lakik senki. De látod, ott, a nyárfák között! Látod a fogadót?

Nem láttam, és meg is mondtam ezt.

– A fa alatt. Vacsorát ígértél nekem, márpedig én itt kérem azt a vacsorát. Még épp van annyi időnk, hogy együnk valamit, mielőtt találkozol a septentrionalisszal.

– Ne most! – mondtam.,- Boldogan meghívlak, amint párbajomnak vége. Ha úgy tetszik, most megrendelek mindent. – Az épületet még mindig nem találtam, de észrevettem, hogy valami különös a fán – rusztikus lépcsősor csavarodott fel a törzsére.

– Tedd azt! Ha megölnek, meghívom a septentrionalist... Vagy, ha nincs kedve jönni, a tönkrement tengerészt, aki folyton meghív engem. Koccintunk majd rád.

Magasan a fa ágai között fény gyulladt, és immár megláttam a lépcsőhöz vezető ösvényt. Előtte festett cégéren könnyező asszony állt, kezében véres karddal. Kötényt viselő, szörnyűségesen kövér férfi lépett elő az árnyak közül és állapodott meg mellette, kezét dörzsölgette, miközben várta, hogy odaérjünk. Halványan edények csörgése szűrődött fülembe.

– Abbanus vagyok, szolgálatukra – mondta a kövér férfi, amikor közel voltunk már hozzá. – Mit kívánnak? – Észrevettem, hogy ideges pillantásokkal méregeti avernoszomat.

– Vacsorát szeretnénk kérni két személyre. De ne most szolgálják fel, hanem... – itt Agiára pillantottam.

– Őrváltáskor.

– Persze, persze. De nem lehet olyan korán, ifjú sieur. Hosszabb időbe telik elkészítenünk. Hacsak nem elégszenek meg hideg húsokkal, salátával és egy pohár borral.

Agia türelmetlennek látszott.

– Sült madarat fogunk enni... Fiatalt.

– Ahogy kívánja. Szólok a szakácsnak, lásson neki, önök pedig a sieur győzelmét követően süteményekkel múlathatják az időt, amíg nem készül el a madár. – Agia bólintott, és oly pillantást váltott a fogadóssal, hogy biztossá váltam benne, korábban már találkoztak egymással. – Addig is, ha még van idejük, hozhatok egy tálban meleg vizet és egy szivacsot a másik ifjú hölgynek, s talán mindőjüknek jólesne egy üveg médoc és némi aprósütemény.

Egyszerre ráébredtem, Baldandersszel és Dr. Talósszal pirkadatkor elköltött reggelim óta böjtöltem, és az is eszembe jutott, hogy feltehetően Agia és Dorkász sem evett semmit még ma. Miután bólintottam, a fogadós felvezetett minket a széles, egyszerű kidolgozású lépcsőkön – a fatörzs teljes tízlépésnyi átmérőjű volt.

– Járt már nálunk, sieur?

Megráztam fejemet. – Éppen kérdezni akartam, miféle fogadó ez. Sohasem láttam még ehhez foghatót.

– S nem is fog, sieur, csakis itt. Ámde korábban kellett volna jönnie... Konyhánk igen híres, s az embernek nincs is jobb étvágya, mint amikor a szabad levegőn költheti el étkezését.

Arra gondoltam, igaza lehet, ha itt, ahol minden helyiséget lépcsőn lehet elérni, ekkora hasat tud ereszteni, de ezt inkább megtartottam magamnak.

– Tudja, sieur, a törvény tiltja, hogy a falhoz ily közel bármiféle épület emelkedjen. A miénket azért engedélyezték, merthogy nincsenek sem falaink, sem tetőnk. Aki csak feltűnik a Vérmezőn, ide jön, a híres harcosok és hősök, a spektátorok és a doktorok, még az ephoroszok is. Parancsoljanak, a szobájuk!

Kör alakú, tökéletesen sima terasz volt. Körötte és fölötte sápadtzöld levelek fogták fel a hangokat és a látványt. Agia leült egy vászonszékbe, én pedig – meg kell vallanom, nagyon fáradtan – Dorkász mellé huppantam, egymásba akasztott mocsári- és víziantilop-agancsokból és bőrből készült kanapéra. Miután letettem mögé az avernoszt, előhúztam Terminus Estet, és nekiláttam megtisztítani. Egy kukta vizet és szivacsot hozott Dorkásznak, és látván, mit teszek, rongyot és olajat nekem. Hamarosan a kardmarkolatgombnál szöszmötöltem, hogy a pengét kicsomagolva teljesen megpucolhassam.

– Tán nem tudod lemosni magadat? – kérdezte Agia Dorkászt.

– De igen, szeretnék megfürödni, csak nem úgy, hogy néznek.

– Severianus minden bizonnyal elfordítja fejét, ha megkéred. Nagyon jól viselkedett azon a helyen, ahol ma reggel voltunk.

– És ön is, madame – folytatta halkan. – Nem szeretném, hogy nézzen. Ha egy mód van rá, félrevonulnék valahová.

Agia csak mosolygott ezen, ám én ismét szólítottam a kuktát, és adtam neki egy oreikhalkoszt, hogy hozzon egy paravánt. Miután felállították, azt mondtam Dorkásznak, veszek neki egy szoknyát, ha akad belőle a fogadóban.

– Ne! – mondta. Suttogva kérdtem Agiát, szerinte mi lelhette.

– Láthatóan szereti, amiben van. Nekem meg felemelt kézzel kell járnom, hogy helyén tartsam ruhámat, ha nem akarok egész életemre szégyenbe kerülni. – Keze lehullott, s feszes keblei megvillantak a haldokló napfényben. – Azokban a rongyokban viszont jó sokat tud megmutatni lábából és melléből. A lágyékánál is van egy szakadás, bár szerintem ezt még mindig nem vetted észre.

A fogadós megzavart minket, ahogy bevezette a süteményekkel, üveggel és poharakkal teli tálcával érkező pincért. Jeleztem, hogy vizes a ruházatom, mire behozatott egy parázstartót, aztán maga állt mellé melegedni, szakasztott úgy, mintha saját lakhelyén lenne. – Jólesik az évnek ebben az időszakában – szólalt meg. – A Nap halott, csak még nem tudja, viszont mi már igen. Ha meghal, nem látja majd a következő telet, ha pedig súlyosan megsérül, a szobában kell maradnia. Mindig ezt mondom. Persze a párbajok nagy része nyárközép éjjelén zajlik, úgyhogy alkalmatosabb olyankor, már ha lehet ilyet mondani. Nem tudom, segít-e nekik, mindenesetre ártani nem árt.

Levettem a barna pelerint és céhem köpönyegét, csizmámat a zsámolyra helyeztem a parázstartó közelében, s a férfi mellé álltam bricseszemet és térdharisnyámat szárítani, közben pedig megkérdeztem, mindenki megáll-e itt felfrissülni, aki monomachiára tart. Mint minden ember, aki úgy érzi, nagy valószínűséggel meghal, én is boldog lettem volna, ha tudom, jól bejáratott hagyományhoz csatlakozom éppen.

– Mindenki? Ó, nem! A mértékletesség és Szent Amand áldja meg, sieur! Ha mindenki, aki ide jön, fogadómban késlekedne, hát akkor ez már nem is lenne az én fogadóm... Eladtam volna, és kényelmesen élnék egy nagy kőházban, ajtóm előtt atroxokkal, és néhány fiatal késes cimbora lődörögne köröttem, hogy gondját viseljék ellenségeimnek. Nem, sokan mennek el itt anélkül, hogy akár csak benéznének, eszükbe sem jut, hogy amikor legközelebb erre járnak, talán már hiába szeretnének kóstolót inni boromból.

– Ha már itt tartunk – szólalt meg Agia, és egy poharat adott kezembe. Pereméig tele volt valamiféle sötét, bíborszín évjárattal. Meglehet, nem valami jó bor: nyelvemet bizsergette, és valami fanyar íz is kísérte zamatát. Ám csodálatos ital volt, olyasvalaki szájában, aki annyira fázott és fáradt volt, mint én, több mint jó. Agia magasba emelte saját teli poharát, ám égő orcáján és szikrázó szemén láttam, már legalább egyet lehajtott ez előtt. Szóltam neki, hagyjon valamennyit Dorkásznak, mire azt mondta: – Annak a se íze, se bűze szűzlánynak? Nem akarna inni belőle, és neked kell a bátorság; nem neki.

Nem teljesen őszintén azt feleltem, nem tartok a párbajtól.

– Erről van szó! – kiáltotta a fogadós. – Ne engedje magát megrémíteni, és ne tömjék tele a fejét a halálról meg a végítéletről és más effélékről szóló nemtelen gondolatokkal. Akik így tesznek, sohasem térnek vissza, ebben biztos lehet. Na mostan, vacsorát akart rendelni, azt hiszem, önmagának és a két ifjú hölgynek, a párbaj utánra?

– Már megrendeltük – feleltem.

– Megrendelni megrendelték, ám előlegből semmit sem fizettek, erre kívántam célozni. Aztán még ott a bor és ezek a gáteaux secek. Ezeket itt és most kell kifizetni, elvégre itt és most fogyasztották el őket. A vacsoráért három oreikhalkoszt kérek előlegképpen, s még kettőt, ha visszajönnek, hogy megegyék.

– S ha nem jövök vissza?

– Akkor nem kell fizetni, sieur. Így tudom a vacsorát ilyen olcsón adni.

Tökéletes közönyösségével lefegyverzett: odaadtam neki a pénzt, mire elment. Agia beleskelődött a paraván pereme fölött, amely mögött Dorkász tisztálkodott a kukta segedelmével, én pedig ismét leültem a kanapéra, és fogtam egy süteményt, hogy borom maradéka mellé küldjem.

– Ha sikerülne kimerevítenünk e tárgy zsanérjait, Severianus, néhány másodpercet zavartalanul egymagunkban tölthetünk. Odatámaszthatnánk egy széket, bár az a kettő minden bizonnyal a lehető legalkalmatlanabb pillanatot választaná, hogy felvisítson és ledöntsön mindent.

Épp valami évődő feleletet kívántam adni erre, amikor felfigyeltem egy darabka apróra hajtott papírra, amelyet oly módon helyeztek a pincér tálcája alá, hogy csakis az lássa, aki ott ül, ahol én. – Ez aztán sok a jóból – mondtam. – Előbb a párbaj, most a titokzatos üzenet.

Agia is odajött, hogy megnézze. – Miről beszélsz? Már most berúgtál?

Kezemet csípőjének telt kerekségére helyeztem, s miután nem tiltakozott, e kellemes fogódzó segítségével húztam magamhoz, hogy végre ő is látta a papírt. – Mit gondolsz, mi van benne? „Az államközösségnek szüksége van rád. Lovagolj rögvest..." „Barátod az, ki annyit mond neked: kamarilla..." „Ügyelj a rózsaszín hajú férfira..."

Folytatva a tréfát a következőket javasolta: – „Amint meghallod ablakodon három kavics koppanását, gyere..." – itt megint ablakot kellene mondanom. „A rózsa leszúrta az íriszt, ki nektárt kínál..." – ez egyértelműen az avernoszod, ahogy megöl engem. „Igaz szerelemedet vörös ágyékkötőjéről ismered majd fel..." – Lehajolt, hogy megcsókoljon, aztán ölembe ült. – Nem nézed meg?

– Már így is látom. – Tépett ruhája ismét elvált testétől.

– Nem azt. Takard el kezeddel, aztán megnézheted a papírt.

Úgy tettem, ahogy mondta, ám a cédulát helyén hagytam. – Tényleg túlzás, ahogy ezt mondtam is az előbb. A rejtélyes septentrionalis és a párbaja, aztán Hildegrin, most meg ez. Említettem már neked Thecla chatelaine-t?

– Séta közben nem is egyszer.

– Szerettem. Rengeteget olvasott, tulajdonképpen nem is volt más elfoglaltsága, amikor máshol volt dolgom, mint olvasni, varrogatni és aludni, és amikor mellette voltam, együtt nevettünk egy-egy történet eseményein. Az efféle dolgok mindig a regények szereplőivel történnek, akik szünet nélkül magasztos és melodramatikus eseményekbe keverednek, holott nem alkalmasak rá, hogy részt vegyenek bennük.

Együtt nevetett velem és ismét megcsókolt, ezúttal hosszan. Miután ajkaink elváltak egymástól, így szólt: – Mi köze mindennek Hildegrinhez? Eléggé átlagosnak látszott.

Vettem még egy süteményt, megérintettem vele a cédulát, majd sarkát a szájába tettem. – Valamivel korábban megmentette egy Vodalus nevű férfi életét...

Morzsákat köpködve elhúzódott tőlem. – Vodalus? Ne viccelj!

– Nem is viccelek. A barátja így hívta őt. Alig voltam több kisfiúnál akkor, de egy pillanatra megfogtam az egyik balta nyelét. A csapás végzett volna vele, s végül egy khrüszoszt adott nekem.

– Várj csak! Mi köze ennek Hildegrinhez?

– Amikor először megpillantottam Vodalust, egy férfi és egy nő volt vele. Ellenség támadt rájuk, s Vodalus hátramaradt, hogy harcoljon, amíg a másik férfi biztonságba helyezte a nőt. – (Úgy döntöttem, bölcsebb, ha nem mondok semmit a holttestről, sem arról, hogy megöltem a baltást.)

– Magam is harcoltam volna... Akkor hárman lettek volna egy helyett. Folytasd!