18. fejezet

Arthur materializálódott, azzal a szokásos tántorgással, torkában a gombóccal és szorító érzéssel a szívében és különféle végtagjaiban, amely mindig elfogta őt, bármikor is volt része ezekben az utálatos és fájdalmas materializációban. Eltökélte, hogy sosem hagyja magát hozzájuk szokni.
Körülnézett és a többieket kereste.
Nem voltak ott.
Újból körülnézett és a többieket kereste.
Még mindig nem voltak ott.
Becsukta a szemeit.
Kinyitotta.
A többiek még mindig kitartóan hiányoztak.
Újra becsukta a szemeit, hogy még egyszer felkészüljön erre a teljesen hiábavaló gyakorlatra, mivel csak becsukott szemmel kezdte felfogni az agya, mit látnak a szemei, mikor még nyitva voltak, zavart kifejezés telepedett az arcára.
Újra kinyitotta hát szemeit ellenőrzésképpen, és a kifejezés nem tűnt el.
Ha valami, akkor ez még fel is erősödött és jól megszilárdult. Ha ez egy buli volt, hát elég rossz lehetett; annyira rossz, hogy már mindenki elment. De letett erről a gondolatmenetről, mert értelmetlennek találta. Nyilvánvalóan nem buli volt. Hanem egy barlang vagy labirintus, vagy inkább valami alagút – nem volt elég fény, hogy ezt meg lehessen mondani. Mindenütt sötétség honolt, nedvesen csillogó sötétség. Az egyetlen hang saját lélegzetének visszhangja volt, ami nyugtalanítóan hangzott. Halkán kőhintett egyet, és aztán a hallgathatta, amint köhögésének vékony; kísérteties visszhangja végigvonszolja magát a kanyargó folyosókon és a sötét üregekben, mint valami nagy labirintusban, és végül ugyanazokon a láthatatlan folyosókon visszatért hozzá, mintha azt mondaná: ...Igen?
Így járt minden legkisebb zaj, amit keltett, és ez felidegesítette. Egy vidám kis dallamot próbált dúdolni, de mire visszatért hozzá, egy komor gyászének lett belőle, úgyhogy abbahagyta.
A gondolatai hirtelen megteltek képekkel a történetről, amit Szlartibartfaszt mesélt. Már félig-meddig felkészült rá, hogy lássa, amint a halált hozó fehér robotok csendben kilépnek az árnyékból, és megölik át. Visszatartotta a lélegzetét. A robotok nem jöttek. Kiengedte. Nem tudta, mire számítson.
Őrá azonban számított valaki vagy valami, mert abban a pillanatban egy hátborzongató zöld neontábla gyulladt ki hirtelen a sötét messzeségben.
Ez állt rajta:
EL VAGY TÉRÍTVE
A fény hirtelen kihunyt egy Arthurnak nem igazán tetsző villanással. Gőgös harsonaszó kíséretében hunyt ki. Arthur hirtelen megpróbálta elhitetni magával, hogy ez az egész csak az ő képzeletének nevetséges trükkje. Egy neontábla vagy ég, vagy nem, attól függően, hogy feszültség alatt van, vagy sem.
Olyan nincs, bizonygatta magának, hogy az egyik állapotból való átmenetet gőgös harsonaszó kísérje. De azért szorosan a köntösébe bugyolálta magát és megborzongott.
A neonfény a távolban érthetetlenül kigyulladt, három ponttal és egy vesszővel. Így:
...,
Csak neonzöldben.
Arthur egy-két másodpercig zavartan bámulta, aztán rájött: azt próbálja ,jelezni, hogy a mondat nem teljes. Szinte emberfölötti pedantériával próbálja, töprengett tovább. Vagy legalábbis nem emberi pedantériával.
Aztán a mondat kiegészítődött ezzel a két szóval:
ARTHUR DENT.
Arthur megszédült. Azzal nyugtatta magát, hogy még egyszer jól megnézte. Még mindig az volt kiírva, hogy ARTHUR DENT, úgyhogy újra megszédült.
A fény újból kihunyt, és Arthur ott maradt pislogva a sötétben, csak nevének halványpiros képe ugrált a recehártyáján.
ISTEN HOZOTT – villant fel hirtelen a felirat.
Majd egy pillanat múlva hozzátette:
DE MINEK?
A jeges félelem, ami eddig Arthur körül ólálkodott és várta, hogy eljöjjön az ő ideje, most rájött, hogy itt van, és lecsapott. Arthur megpróbált küzdeni vele. Készenléti guggolásba helyezkedett, mint ahogy azt egyszer a televízióban látta valakitől, de annak a valakinek biztos erősebb térdei voltak. Fürkészőn pillantott a sötétbe.
– Ööö, helló! – szólalt meg.
Megköszörülte a torkát és újból megpróbálta, hangosabban és az „ööö” nélkül. Kissé távolabb a folyosón mintha valaki hirtelen egy üstdobot kezdett, volna verni.
Egy másodpercig fülelt, és rájött, hogy csak az ő szíve dobog.
Aztán még egy pár másodpercig fülelt, és rájött, hogy ez nem az ő szíve, hanem valaki a folyosón egy üstdobot ver.
Izzadtságcseppek képződtek a homlokán, megfeszültek és leugrottak. Kezével megtámaszkodott a padlón, hogy készenléti guggolásában egyensúlyban tartsa magát, ami nem ment valami jól. A felirat újból megváltozott. Így szólt:
NE AGGÓDJ.
Rövid szünet után hozzátette:
JOBB LESZ, HA NAGYON-NAGYON FÉLSZ, ARTHUR DENT.
Aztán újból kialudt. Újból a sötétben hagyta Arthurt, akinek a szeme ki akart pattanni a fejéből. Nem volt benne biztos, hogy azért-e, mert jobban akarnak látni, vagy azért, mert egyszerűen csak le akarnak lépni.
– Helló! – szólalt meg újra, ezúttal megpróbált egy kis kemény és agresszív magabiztosságot is vinni a hangjába. – Van ott valaki?
Nem jött válasz, semmi.
Ez jobban elbátortalanította Arthurt, mintha választ kapott volna, és hátrálni kezdett a rémítő semmitől.
És minél inkább hátrált, annál rémültebb lett. Egy idő után rájött, hogy ez azért van, mert az összes filmben, amit eddig látott, a hős csak azért hátrál egyre a maga előtt elképzelt rémtől, hogy hátulról egyenesen belészaladjon.
Csak akkor jutott eszébe, hogy gyorsan megforduljon.
Csak a feketeség.
Ez igazán megijesztette, és hátrálni kezdett tőle, vissza az úton, ahonnan jött.
Ez még így ment egy ideig, amíg rájött, hogy most pont arrafelé hátrál, ahonnan először hátrált.
Kénytelen volt azt gondolni, hogy ez egy ostoba dolog. Úgy döntött, hogy jobban jár, ha arra hátrál, amerre először és megint megfordult.
Ekkor derült ki, hogy a második megérzés lett volna a helyes, mert mögötte egy leírhatatlanul visszataszító szörny állt csendesen. Arthur hirtelen megperdült, bőre az egyik irányba, csontváza a másik irányba akart ugrani, míg az agya azt próbálta kitalálni, melyik fülén másszon ki.
– Fogadok, nem számítottál rá, hogy újra találkozunk – mondta a szörny, ami Arthur szerint igen furcsa megjegyzés volt, mivel sosem látta még a lényt azelőtt. Biztos volt benne, hogy sosem látta a lényt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindig tudott aludni éjszaka. Olyan volt, mint egy... mint egy... mint egy...
Arthur rápislantott. A másik teljesen mozdulatlanul állt. Egy kicsit tényleg ismerősnek tűnt.
Szörnyen jeges nyugalom árasztotta el, amikor rájött, hogy egy házilégy hat láb magas hologramját látja.
Kíváncsi volt, miért mutat neki bárki is egy hatlábnyi házilégy-hologramot éppen most. Kíváncsi volt, kinek a hangját hallotta.
Szörnyen élethű hologram volt.
Hirtelen eltűnt.
– Vagy talán, így jobban emlékszel rám – szólalt meg hirtelen a hang mélyen, kongón és kárörvendőn, mintha olvadt kátrány csöpögött volna ki gonoszul egy dobból –, nyúl formájában.
Váratlan sivítással egy nyúl termett mellette a fekete labirintusban, egy hatalmas, szörnyűségesen, undorítóan puha és szeretetreméltó nyúl – ez is csak egy kép volt, de minden szál puha és szeretetreméltó szőre mintha valódi lett volna a puha és szeretetreméltó bundájában Arthur riadtan látta saját tűkörképét a puha és szeretetreméltó, mozdulatlan és hihetetlenül hatalmas szemekben.
– Sötétben születtem – dörögte a hang –, sötétben támadtam fel. Először dugtam ki a fejem egy reggel a ragyogó új világba, és rögtön ketté is hasította valami, ami gyanúsan olyan volt, mint valami kovakőből készült primitív szerszám.
Te készítetted, Arthur Dent, és te is használtad.
Mégpedig, ahogy emlékszem, elég könyörtelenül.
A bőrömből táskát varrtál, hogy érdekes köveket tarts benne. Ezt onnan tudtam meg, hogy a kővetkező életemben légy voltam, és te agyoncsaptál. Ismét. Csakhogy most azzal a táskával csaptál agyon, amelyet az előző életemből készítettél.
Arthur Dent, nem csak kegyetlen és szívtelen vagy, de elképesztően tapintatlan is.
A hang elhallgatott, Arthur happogott.
– Látom, elveszítetted a táskát. Biztos már meguntad, mi?
Arthur tehetetlenül rázta a fejét. Meg szerette volna magyarázni, hogy tényleg nagyon szerette a táskát, és nagyon vigyázott rá, és magával vitte, bárhová ment, de valahogy bármikor bárhová utazott, mindig másik táska kötött ki nála. És bár elég furcsa, de csak akkor vette észre, amikor már ott álltak, hogy a táska, ami nála volt, hirtelen mintha elég csúnya hamis leopárdbőrből lett volna, és nem az volt nála néhány pillanattal azelőtt, mielőtt megérkezett erre a mit-tudja-milyen-helyre, és ő nem ezt választotta magának, és a jó ég tudja, mi lehet benne, mivel nem is az övé, és sokkal jobban szeretné már visszakapni saját, eredeti táskáját, de persze azért szörnyen sajnálja, hogy olyan önkényesen vette azt el, illetve inkább annak összetevőit, úm. a nyúlbőrt, előző tulajdonosától, ti. a nyúltól, akit most hiába próbált megszólítani.
Minden amit ki tudott nyögni, csak ez volt: – Üppp.
– Bemutatom a gőtét, akit eltapostál – mondta a hang.
És a folyosón, Arthur mögött máris ott termett egy óriási, zöld, pikkelyes gőte. Arthur megfordult, felnyüszített, hátraugrott, és a nyúl közepében kötött ki. Újból felnyüszített, de már sehová sem tudott ugrani.
– Az is én voltam – folytatódott a fenyegető morgás –, mintha nem tudtad volna...
– Mintha? – bökte ki végre Arthur. – Mintha?
– Az az érdekes a lélekvándorlásban – recsegett a hang .-, hogy a legtöbb ember, a legtöbb lélek nem is tudja, hogy ez történik velük.
Egy kis hatásszünetet tartott. Ami Arthurt illeti, őt már eddig is elég hatás érte.
– Én tudtam – sziszegett a hang –, mert megtudtam. Lassan. Fokozatosan.
A valaki most újra elhallgatott és levegőt gyűjtött.
– Hát tehettem volna mást, tehettem volna?! – bömbölte. – Mikor ugyanaz a dolog történt újra és újra?! Mindegyik életemnek, amit csak éltem, Arthur Dent vetett véget. Bármilyen világban, bármilyen testben, bármilyen időben vertem épp csak tanyát, jön Arthur Dent – és bumm, megöl!
Nehéz nem észrevenni. Egy kis emlékezet-frissítő. Egy kis jótanács. Egy kis szaros ráadás!
„Hát nem vicces – mondta a szellemem, amint röpült vissza az alvilágba egy újabb sikertelen, Denttel végződő, az élet országába tett kockázatos utazás után –, hogy az ember, aki csak úgy elgázolt, amint átszökdécseltem az úton kedvenc pocsolyám felé, egy kicsit ismerősnek tűnt...?” És fokozatosan összeállt bennem a kép; Dent, te többszőrös fejem-vadász!
A visszhangok fel-le zúgtak a folyosókon. Arthur csendben és vacogva állt, hitetlenül rázva a fejét.
– Eljött a pillanat, Dent – sikoltotta a hang most már heves gyűlölettel – eljött a pillanat, mikor végre megtudtam!
A váratlanul Arthur elé táruló látvány leírhatatlanul ocsmány volt, és Arthur a rémülettől zihálni és gargarizálni kezdett. De azért itt egy kísérlet ocsmányságának leírására. Egy óriási, lüktető, nedves barlang volt, nyálkás, durva, bálnaszerű lény forgott benne és csúszkált az óriási fehér sírköveken. Magasan a barlang fölött egy hatalmas hegyfok emelkedett, s benne két még félelmetesebb barlang sötét zugai látszottak, amelyek...
Arthur Dent hirtelen rádöbbent, hogy a saját száját látja, amikor a figyelmét magára vonta egy élő osztriga, ami kétségbeesetten beletömődött.
Ordítva hátrahőkölt és elfordította a tekintetét.
Mikor újra odanézett, a szörnyű kísértet már eltűnt.
A folyosó sötét volt, és, szóval csendes. Egyedül volt a gondolataival. Szerfölött kellemetlen gondolatok, és jobb lett volna egy gardedám is melléjük.
A következő zaj, amikor megjött, egy hatalmas falrész, mély, nehézkesen guruló hangja volt, ahogy félregördült és csak fekete ürességet fedett fel maga mögött. Arthur úgy nézett be, ahogyan egy egérke nézhet be egy sötét kutyaólba.
És a hang újra megszólította:
– Mondd, hogy csak véletlen volt, Dent! – mondta. – No lássam, mered-e azt mondani, hogy csak véletlen volt.
– Tényleg véletlen volt – mondta gyorsan Arthur.
– Nem volt az! – jött a bömbölő válasz.
– De az volt – bizonygatta Arthur –, az volt.
– Ha véletlen volt – mennydörögte a hang –, ne legyen a nevem Agradzsag!
– És feltehetőleg – mondta Arthur – azt állítod, hogy az a neved.
– Igen! – sziszegett Agradzsag, mint aki egy ügyes kis szillogizmust egészített ki.
– Nos, én azt hiszem, akkor is véletlen volt – mondta Arthur.
– Gyere be és itt mondd! – üvöltötte újra a hang, mintha gutaütés környékezné.
Arthur belépett és megmondta, hogy véletlen volt, vagy legalábbis majdnem megmondta, hogy véletlen volt. A nyelve elakadt az utolsó szó vége felé, mert felgyúltak a fények és megvilágították, hová lépett be.
A Gyűlölet Katedrálisa volt.
Egy nemcsak elferdült, de egyenesen kificamodott elme szüleménye volt ez.
Hatalmas volt. Szörnyű.
Egy Szobor állt benne.
A Szoborra nemsokára még visszatérünk.
Az óriási, érthetetlenül óriási üreg úgy nézett ki, mintha egy hegy belsejéből vésték volna ki, és a dolog magyarázata az volt, hogy pontosan onnan is vésték ki. Arthur úgy érezte, hogy émelyítően forog a feje körül, ahogy csak állt és tátott szájjal bámulta.
Fekete volt.
Ahol nem fekete volt, az ember azt kívánta, bárcsak az lenne, mert a színek, amelyekkel néhány kimondhatatlan részét kifestették, az egész szemrontó színskála szörnyű színei voltak, az Ultraribolyától kezdve a Májlilán, Romsárgán, Méregkéken és Féregzöldön keresztül az Infravéresig.
A kimondhatatlan részek, amelyeket ezekkel a színekkel kifestettek, vízköpők voltak, amik még Francis Baconnek is elvették volna az étvágyát.
A vízköpők mind befelé néztek a falról, az oszlopokról, az emelkedő pillérekről, a kórusülésekről a Szobor felé, amire nemsokára még visszatérünk.
És ha a vízköpők elvették volna Francis Bacon étvágyát, akkor az arcukból látható volt, hogy a Szobor még az övét is elvenné, ha úgy tudnának enni, mint ahogy nem, és valaki úgy felszolgálná nekik, mint ahogy nem.
A monumentális falak mentén hatalmas vésett emléktáblák voltak azok emlékére, akik Arthur Dent kezétől estek el.
A megemlékezettek közül néhánynak aláhúzták a nevét és egy kis csillagot tettek utána. Így például egy tehén nevét (akit lemészároltak és akiből éppen Arthur Dent evett egy szelet sültet) vésték a legegyszerűbben, míg a hal nevét (akit Arthur maga fogott ki, majd úgy döntött, hogy nem kell neki és a tányér szélén hagyta) duplán aláhúzták, és három csillagot véstek utána, meg egy véres tőrt díszítésként.
És ami a legzavaróbb volt a Szobortól eltekintve (amihez fokozatosan közeledünk), az a nagyon nyílt célzás volt, hogy ez az összes ember és lény valóban ugyanaz a személy, egytől egyig.
És ugyanilyen világos volt, hogy ez a személy igazságtalanul bár, de szörnyen mérges és ingerült.
Meg kell azonban hagyni, hogy elérte a bosszúságnak azt a szintjét, amihez foghatót nem látott még a Világegyetem. Hősies méretű bosszúság volt, égő, lángoló bosszúság, mely saját végtelen árnyékában forgott mindenhol és mindenkor.
És ez a bosszúság az egész szörnyűség központjában álló Szoborban jutott teljes kifejezésre, amely Arthur Dent szobra volt, nem éppen egy hízelgő darab. Egy hüvelykje úgy ötven láb lehetett, és egy hüvelyknyi részlet sem volt, ami ne lett volna teletömve a modellnek szánt sértéssel, és ebből ötven lábnyi méret épp elég volt, hogy bármilyen modell rosszul érezze magát. Az orra szélén levő kis pörsenéstől kezdve a köntösén levő szegényes hasadásig nem volt Arthur Denten olyan vonás, amit a szobrász ne döngölt volna el és ne rágalmazott volna meg.
Arthurt úgy mutatta be, mint egy gorgót, egy gonosz, kapzsi, falánk, vérengző óriást, aki végigmészárolja az ártatlan, egyszemélyes Univerzumot.
Mind a harminc karja, amelyet a szobrász művészi ügybuzgalmában szánt neki, vagy egy nyulat ütött agyon, vagy egy legyet csapott le, vagy csontot tört, vagy egy bolhát szedett ki a hajából, vagy valami olyat csinált, amit Arthur első ránézésre nem egészen tudott azonosítani.
Rengeteg lába leginkább hangyákon taposott.
Arthur eltakarta a szemét, lehorgasztotta a fejét, és a szomorúságtól, rémülettől és a dolgok őrültségétől ide- oda ingatta.
És mikor újra kinyitotta szemeit, előtte állt az ember vagy lény, vagy akármi alakja, akit állítólag egész idő alatt üldözött.
– HhhhhhhrmrraaaaaaHHHHHH! – mondta Agradzsag.
Olyan volt mint egy fenevér denevér. Lassan döcögött Arthur körül és hajlott karmaival bökdöste.
– Figyelj rám! – tiltakozott Arthur.
– HhhhhhrrrrrraaaaaaHHHHHH!!! – magyarázta Agradzsag, és Arthur elfogadta azon az alapon, hogy meglehetősen megrémítette ez a szőrnyű és furcsán tönkrement kísértet.
Agradzsag fekete volt, duzzadt, ráncos és bőrszerű.
Denevérszárnyát valahogy még sokkal ijesztőbbé tette az, hogy szánalmas, törött és rozoga volt, mintha erős és izmos levegő-verő lett volna. Talán éppen a testi furcsaságok ellenére is állhatatosan folytatott létezés volt benne a félelmetes.
Bámulatba ejtő fogai voltak.
Mintha mindegyik teljesen különböző állaté lett volna, és olyan bizarr szögekben sorakoztak körbe a szájában, hogy ha bármikor enni próbál, szétmarcangolja velük saját arcát is, s talán még az egyik szemét is kiszúrja.
Mindhárom szeme kicsi volt és szenvedélyes, és körülbelül olyan őrülten nézett ki, mint egy hal a fagyalbokorban.
– Egy krikettmeccsen voltam... – recsegte.
Ezzel az arccal ez olyan abszurd dolognak tűnt, hogy Arthur majdnem megfulladt.
– Nem ebben a testben! – sikoltotta a lény. – Nem ebben a testben! Ez az utolsó testem. Az utolsó életem. Ez a bosszúálló testem. Az őld-meg-Arthur-Dentet-testem. Az utolsó esélyem. Csak nagy nehezen jutottam hozzá.
– De...
– Egy krikettmeccsen voltam! – üvöltött Agradzsag.
– Elég gyenge a szívem, de mondtam is az asszonynak, mi történhetne egy krikettmeccsen? És ahogy nézem, hát mi történik?
Két ember szándékosan előttem terem a semmiből! Az utolsó dolog; amit kénytelen vagyok észrevenni, mielőtt szegény szívem felmondja a szolgálatot: az egyik Arthur Dent, és egy nyúlcsont van a szakállában! Véletlen?!
– Igen – mondta Arthur.
– Véletlen?! – sikoltotta a lény, fájdalmasan csapkodott törött szárnyaival, és egy különösen csúnya foga mély sebet szántott jobb arcán. Közelebbről megfigyelve (bár Arthur ezt szerette volna elkerülni) észrevehető volt, hogy Agradzsag arcának nagy részét rongyos fekete ragtapaszok borítják.
Idegesen hátralépett. Beletúrt szakállába. Elhűlve tapasztalta, hogy a nyúlcsont tényleg még mindig benne van. Kihúzta és elhajította.
– Nézd – mondta – ezek a sors különös fintora. Veled. Velem. Velünk. Színtiszta véletlen.
– Mit tettem ellened, Dent? – morgott a lény, és fájdalmas döcögéssel közelebb nyomult hozzá.
– Semmit – bizonygatta Arthur –, de tényleg semmit.
Agradzsag rámeresztette gombszemeit.
– Elég furcsának tűnik úgy bánni valakivel, aki semmit sem tett ellened, hogy folyton megölöd. Igen különös formája a társadalmi interakciónak mondhatnám. Azt is mondhatnám, hogy hazudsz!
– De figyelj rám – mondta Arthur –, nagyon sajnálom. Itt valami szörnyű félreértés lehet. Most mennem kell. Van órád? Azt akarják, hogy segítsek az Univerzum megmentésében. – Tovább hátrált.
Agradzsag is tovább nyomult.
– Egyszer már – sziszegte – egyszer már eldöntöttem, hogy feladom Igen. Hogy nem jövök vissza. Az alvilágban maradtam volna. És mi történt?
Arthur feje rázogatásával jelezte, hogy fogalma sincs, és nem is akarja, hogy legyen. Észrevette, hogy hátulról beleütközött abba a hideg, sötét kőbe, amelyből valaki ki tudja mekkora herkulesi erőfeszítéssel kifaragta halálpapucsának szörnyűséges paródiáját. Felpillantott saját fölétornyosuló, rettentően kigúnyolt képmására. Még mindig nem tudta megfejteni, mit csinál az egyik keze.
– Akaratomon kívül visszarángattak az anyagi világba – folytatta Agradzsag – egy csokor petúnia képében. Hozzá kell tennem egy cserépben. Ez a különösen boldog kis élet a cserepemben, támasz nélkül, háromszáz mérfölddel egy különösen zord bolygó felszíne fölött kezdődött. Elég tarthatatlan állapot egy petúniának, gondolhatod. És igazad is van. Életem nagyon rövid időn belül véget is ért; háromszáz mérfölddel mélyebben. Hozzá kell tennem: egy bálna friss tetemében. Ő volt a szellemtestvérem.
Megújult gyűlölettel bámult Arthurra.
– Lefelé – vicsorgott – nem tudtam nem észrevenni egy rikító fehér űrhajót. És a rikító űrhajó egyik ablakából egy ónelégült Arthur Dent nézett ki. Véletlen?!!
– Igen! – nyöszörgött Arthur. Újra felpillantott, és rájött, hogy a kéz, ami eddig nyugtalanította, éppen személyesen a létezésbe hív egy csokor megpecsételt sorsú petúniát. Nem volt valami egykönnyen szembeszökő dolog.
– Mennem kell – bizonygatta Arthur.
– Elmehetsz – mondta Agradzsag –, miután megöltelek.
– Nem, annak úgy sem sok értelme van – magyarázta Arthur, miközben mászni kezdett faragott papucsának kemény kő lejtőjén –, mivel, tudod, meg kell mentenem az Univerzumot. Meg kell találnom az Ezüst Pálcikát, ez a lényeg. Holtan elég zűrös lenne.
– Megmenteni az Univerzumot! – köpött ki megvetően Agradzsag. – Azelőtt kellett volna gondolnod erre, mielőtt elkezdted a vendettát ellenem! Mi volt akkor, amikor a Stavromula Bétán voltál, és valaki...
– Sosem jártam ott – mondta Arthur.
– ...megpróbált orvul lelőni téged, de te elhajoltál? Mit gondolsz, kit talált el a golyó? Mit mondtál?
– Sosem jártam ott – ismételte meg Arthur. – Miről beszélsz? Mennem kéne.
Agradzsag lába a földbe gyökerezett.
– Biztos, hogy ott voltál. Te voltál felelős a halálomért ott is és mindenhol. Egy ártatlan bámészkodó haláláért! – Megremegett.
– Ennek a helynek még a nevét se hallottam soha bizonygatta Arthur. – Biztos vagyok benne, hogy eddig senki nem akart meggyilkolni. Rajtad kívül. Talán csak fogok odamenni, nem gondolod?
Agradzsag a logika fagyott rémületével lassan pislogott.
– Nem jártál volna... még... a Stavromula Bétán? – suttogta.
– Nem – felelte Arthur. – Nem is tudok semmit a helyről. Biztos, hogy sosem jártam ott, és nem is tervezek ilyesmit.
– Ó, holtbiztos, hogy elmész majd oda – motyogta megtört hangon Agradzsag – holtbiztos, hogy elmész. Ó, a francba! – Megingott, és vadul körülnézett a Gyűlölet Katedrálisában. – Túl korán hoztalak ide!
Sikítani és bömbölni kezdett: – A francba is, túl korán hoztalak ide!
Hirtelen erőre kapott és baljós, gyűlölködő pillantást vetett Arthurra.
– Akkor is meg foglak ölni! – üvöltötte. – Még ha ez logikai lehetetlenség, akkor is megpróbálom, a francba is! Felrobbantom ezt az egész hegyet! – visította – Iássuk csak, hogy mászol ki ebből, Dent!
Fájdalmasan totyogva-bicegve egy kis fekete áldozati oltár kinézetű dolog felé iramodott. Már olyan vadul kiáltozott, hogy az arcán teljesen összeszabdalta. Arthur leszökkent előnyös helyzetet nyújtó saját faragott lábáról, és rohanni kezdett, hogy megfékezze a negyedkegyelmű teremtményt.
Rávetette magát, és lerántotta a különös szörnyet az oltár tetejéről.
Agradzsag újra felsikoltott, egy röpke pillanatig vadul verdesett, és dühösen nézett Arthurra.
– Mit tettél velem?! – gurgulázta fájdalmasan. – Eljöttél és megint megöltél! Mondd már meg, mit akarsz tőlem, te ficsúr?
Megint gutaütéses rohamban tört ki, rángatózott és összeesett, estében rácsapott az oltáron lévő hatalmas piros gombra.
Arthur megtelt félelemmel és rémülettel, először is azért, mert látta, mit tett, másodszor pedig a hangos szirénák és harangok miatt, amelyek hirtelen megtörték a levegőt, hogy harsogva riadót fújjanak. Vadul körül nézett.
Úgy tűnt, az az egyetlen kijárat, amelyen bejött. Rohanni kezdett felé, közben eldobta a csúnya, hamis leopárdbőr táskát.
Tétován és vaktában robogott az útvesztőn keresztül, úgy érezte, a harsonák, szirénák és villogó fények egy- re hevesebben üldözik.
Egy saroknál hirtelen befordult, és fényt látott maga előtt.
Nem villogott. Napfény volt.

19. fejezet

Bár Galaxisunkban állítólag egyedül a Földön kezelik úgy a Krikketet (vagy krikettet), mint egy játék alapjául szolgáló témát, és hogy ezért úszta meg a Földet, ez csak a mi Galaxisunkra, még pontosabban a mi dimenziónkra vonatkozik. Néhány magasabb dimenzióban (többé-kevésbé saját szórakoztatásunk végett) egy sajátos, Brockiai Ultrakrikett nevű játékot játszanak már több billió év transzdimenziós megfelelője óta.
Legyűnk őszinték, szemét egy játék – mondja a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak –, de aki már megfordult bármelyik magasabb dimenzióban, az tudja, hogy azokat egy nagy szemét pogány bagázs lakja, akiket egyszerűen ki kéne nyírni és kásává aprítani, és ez megvalósítható lenne, ha valaki kitalálná, hogy lehetne a valóságra merőlegesen rakétákat kilőni.
Ez is azt példázza, hogy a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak bárkit kész alkalmazni, aki csak besétál az utcáról és levetkőzik, különösen akkor, ha történetesen éppen délután sétál be, amikor alig található ott állandó alkalmazott.
Van itt egy lényeges pont:
A GALAXIS Útikalauz Stopposoknak múltja egyet jelent az idealizmussal, küzdelemmel, kétségbeeséssel, szenvedéllyel, sikerrel, kudarccal és végtelenségbe nyúló ebédszünettel.
Az Útikalauz eredete legtöbb pénzügyi feljegyzéseivel együtt a feledés homályába veszett.
Más, részletekbe menő információkat arról, hol vesztek el, lásd később.
A legtöbb megmaradt történet mégis említ egy Repesztő Frootmig nevű alapító szerkesztőt.
Állítólag Repesztő Frootmig alapította meg az ÚtikaIauzt, lefektette a hűségre és idealizmusra támaszkodó elveit, és csődbe ment. Több éves ínség és lelkiismeret-vizsgálat következett, ezalatt a barátaival beszélgetett, jogtalan lelkiállapotban üldögélt elsötétített szobákban, mindenfélén gondolkodott, súlyokkal játszadozott, majd egy véletlen találkozás után a Voondooni Szent Ebédelő Szerzetesekkel (akik azt állítják, hogy miképpen az ebéd az ember világi napjának közepén foglal helyet, s mivel a világi napokat az egyházi élet analógiájára kell értelmezni, úgy az Ebédet

(a) az ember egyházi életének közepeként kell kezelni, és

(b) nagyon szép étteremben kell megtartani), újjáalapította az Útikalauzt, lefektette a hűségre és idealizmusra támaszkodó elveit, és azt, hol zabálhatod fel mindkettőt, és az Útikalauzt elindították első nagy üzleti sikere felé.

Ugyancsak kezdte felfedezni és kifejteni a szerkesztőségi ebédidő jelentőségét, amelyek aztán döntő szerepet játszottak az Útikalauz történetében, s azóta az aktuális munka nagy részét bárki elvégezte, aki éppen betért az üres irodákba egy délután, és talált valami értelmes tennivalót.
Nem sokkal ezután az Útikalauzt átvette a Megadodo Kiadó az Ursa Minor Bétáról, ezzel az egész dolog egy megbízható anyagi alaphoz jutott, és a negyedik főszerkesztő, ifj. Lig Lury olyan lélegzetelállítóan nagyszabású ebészünetekbe fogott, hogy még a legújabb főszerkesztők erőfeszítései (jótékonysági ebédszüneteket tartottak vállalatok támogatásával) is csupán szendvicsek hozzájuk képest.
Tulajdonképpen Lig sosem mondott le hivatalosan a főszerkesztőségről – csak elment egy késő reggel az irodájából és azóta sem tért vissza. Bár azóta jócskán eltelt egy évszázad is, az Útikalauz szerkesztőségének sok tagja még mindig azon a romantikus véleményen van, hogy egyszerűen csak elugrott egy sonkás kifliért, és még visszajön, hogy egy alapos délutáni munkát elvégezzen.
Az igazat megvallva így hát ifj. Lig Lury óta minden főszerkesztőt főszerkesztőhelyettesnek neveznek ki, és Lig íróasztala még mindig úgy van, ahogy hagyta, rajta egy kis táblával: „Ifj. Lig Lury, főszerkesztő, házon kívül, feltételezhetően kajáért ment.” Néhány sértő és felforgató forrás arra céloz, hogy Lig egyszerűen beledöglött az Útikalauz kétféle könyvelésének első kivételes kipróbálásába Nagyon kevesek tudnak erről, és még kevesebbet mondanak. Azt, aki csak felfigyel (hát még ha mások figyelmét is felhívja) arra a különös, de teljességgel véletlen és jelentéktelen dologra, hogy minden világ, amelyen az Útikalauz egy könyvviteli osztályt alapított, nem sokkal később háború vagy valami természeti katasztrófa következtében pusztult el, könnyen ízekre perelhetik.
Érdekes, bár abszolút nem idevágó dolog, hogy két vagy három nappal azelőtt, hogy a föld nevű bolygót (egy új hipertérsztrádát előkészítendő megsemmisítették, ugrásszerűen megnőtt az UFOészlelések száma, nem csak a londoni Szent John's erdei Lord's krikettpálya fölött, se Somersetben, Glastonbury fölött is.
Glastonburyt már régóta összekapcsolják ősi királyok mítoszaival, boszorkánysággal, jósgömbökkel és szemölcsgyógyítással, és most rá esett a választás: ezen a helyen lesz az Útikalauz Stopposoknak új pénzügyi nyilvántartóirodája, és valóban, tíz év pénzügyi feljegyzéseit szállították át egy bűvös hegyre a városon kívül, csupán órákkal a vagonok megérkezése előtt.
Bármilyen különös és érthetetlen dolgok ezek, egy sem olyan különös és érthetetlen; mint a Brockiai Ultrakrikett szabályai, ahogyan azt a magasabb dimenziókban játsszák A szabályok teljes egésze olyannyira komplikált, hogy amikor először és utoljára egyetlen kötetbe gyűjtötték össze, gravitációs kollapszuson mentek keresztül, és fekete lyuk lett belőlük.
Mégis megpróbálunk egy rövid összegzést nyújtani róluk. Íme:

1. SZABÁLY: Növessz még legalább három lábat. Nem esz rájuk szükséged, de a tömeget szórakoztatja.

2. SZABALY: Keress egy jó Brockiai Ultrakikettjátékost. Készíts róla egy pár klónozott másolatot. Rengeteg fárasztó válogatást és edzést spórolhatsz meg ezzel.

3. SZABÁLY: Vidd a csapatodat és az ellenfél csapatát egy hatalmas mezőre, és építs magas falat köréjük.

Ennek az az oka, hogy bár a játék az egyik leglátványosabb sport, a közönség frusztrációja, amiért nem láthatja, mi történik, azt eredményezi, hogy sokkal izgalmasabbnak képzeli a játékot, mint amilyen valójában. Az a tömeg, amely egy eléggé egyhangú játékot, nézett végig, sokkal kevésbé értékeli az életet, mint az a tömeg, amely azt hiszi, hogy kihagyta a sporttörténet legdrámaibb eseményét.

4. SZABÁLY: Dobj át a falon néhány különböző sportszert a játékosoknak. Bármi megteszi – krikettütők, baseball-ütők, tenisztők vagy sílécek, bármi, amivel jól oda lehet sózni.

5. SZABÁLY; A játékosok dolga, hogy tiszta erőből üssék-vágják egymást minden kezük ügyébe eső dologgal. Ha egy játékos ütést mér a másikra, azonnal el kell rohannia és biztos távolságból bocsánatért esedeznie.
A bocsánatkérés legyen tömör, őszinte, és (a jobb érthetőség és a pontok kedvéért) megafonon történjék.

6. SZABÁLY: Az a nyertes csapat, amelyik ép bőrrel megússza.

Furcsamód minél több a játék rajongója a magasabb dimenziókban, annál kevesebben játsszák, mert a szabályok értelmében a legtöbb versengő csapat hadiállapotban van egymással. Ez kellemetlen, de mégis jóra vezet, ugyanis hosszú távon egy jó kis háború kevésbé lélekromboló, mint egy elnyújtott Brockiai Ultrakrikett-játék.

20. fejezet

Ahogy Arthur szökellve, robogva és zihálva rohant a hegy oldalában, hirtelen megérezte, hogy a hegy egész terjedelmével alig-alig érezhetően mozgott alatta. Jóval maga mögött és felett morgott, morajlott és kissé elmosódott minden, hátát a hőség nyaldosta, a félelemtől félőrülten rohant. A föld csuszamlani kezdett, és hirtelen úgy megérezte a „földcsuszamlás” szó erejét, mint még soha. Számára ez mindig csak, egy szó volt, de most hirtelen félelemmel telve tudatára ébredt, hogy a csuszamlás egy furcsa és émelyítd dolog a földtől. S ezt a föld Arthurral a hátán végezte! Rosszul lett a félelemtől és a reszketéstől. A föld csuszamlott, a hegy siklott, ő megcsúszott, elesett, felállt, újra megcsúszott, és futott tovább. Megindult a lavina.
Először kavicsok, aztán kövek, majd sziklák, melyek esetlen kiskutyákként táncoltak mellette, csak sokkal-sokkal nagyobbak, sokkal-sokkal keményebbek és sokkal-sokkal nehezebbek voltak, és sokkal valószínűbb, hogy megölik azt, akire ráesnek. A szeme velük együtt táncolt, a lába pedig a táncoló földdel. Úgy, futott, mintha a futás egy szörnyű, izzasztó betegség lenne; szíve az őt körülvevő eszét vesztett geológiai dühöngés ritmusára kalapált.
A helyzet logikája (ti. az, hogy minden bizonnyal túl fogja élni, ha a nem szándékosan üldözött Agradzsag mondájában megjósolt következő incidens megtörténik) most abszolút semmi hatással nem volt rá, és fel sem ütötte fejét a gondolatai közt. Halálfélelemmel telve rohant, amely körülvette őt és megmarkolta a haját.
Hirtelen ismét megbotlott és a nagy lendülettől előrevágódott. De éppen abban a pillanatban, hogy iszonyú erővel a földbe csapódott volna, észrevett egy tengerkék utazótáskát maga előtt a földön. Biztosan tudta, hogy ez az, amelyet az athéni repülőtér poggyászkezelőjében vesztett el, a saját időskáláján mintegy tíz évvel ezelőtt, és úgy meglepődött, hogy teljesen elfelejtett a földre zuhanni, és zúgó aggyal fellibbent a levegőbe.
Semmi kétség: repült. Meglepődve pillantott körül, de nem volt vitás, hogy azt teszi. Egy porcikája sem érintette a talajt, még csak nem is közeledett hozzá. Egyszerűen csak ott lebegett, körülötte sziklatömbök záporoztak a levegőben.
Most már tudta, mi a teendő. Hunyorogva, erőlködés nélkül feljebb emelkedett a levegőben, s a sziklatömbök most már alatta záporoztak.
Égető kíváncsisággal nézett le. Közötte és a rázkódó föld között mintegy harminc lábnyi üres levegő, üres abban az értelemben, ha leszámítjuk a sziklákat, amelyek nem maradtak fenn sokáig, hanem a gravitáció vasmarkában zuhantak lefelé: ugyanaz a gravitáció most úgy tűnt, hirtelen szabadszombatot adott Arthurnak.
Szinte azonnal eszébe jutott neki, azzal az ösztönös pontossággal, amellyel az önfenntartás bevésődik az agyba, hogy nem szabad gondolnia rá, mert ha igen, akkor a gravitáció törvényének hirtelen őrá esne a pillantása, és biztosan tudni akarná, mit gondol Arthur, mit csinál ott fönn, és hirtelen minden elveszne.
Így hát tulipánokra gondolt. Nehezen, de sikerült. Elgondolta, milyen kellemesen és határozottan kerek a tulipánok alja, milyen érdekes színváltozatokban léteznek, és vajon milyen arányban lenne megtalálható a Föld összes (volt) tulipánja egy szélmalom körüli egy mérföld sugarú körben. Egy idő után veszélyesen elunta ezt a gondolatmenetet, érezte, hogy a levegő kezd kicsúszni alóla, érezte, hogy a pattogó sziklák felé sodródik, amelyekre olyan erősen próbált nem gondolni, úgyhogy gondolt egy kicsit az athéni repülőtérre, és ezen körülbelül öt percig bosszankodhatott – s a végén rémülten fedezte fel, hogy már vagy kétszáz yarddal a föld fölött lebeg.
Egy pillanatig arra gondolt, hogyan fog visszajutni, de rögtön vissza is rettent megint ettől a témától, és megpróbálta józanul felmérni a helyzetet.
Repült. Mi ezek után a teendő? Visszanézett a földre. Nem nézett rá erősen, hanem megpróbált a tőle telhető leghanyagabban odapillantani, amint az éppen elhaladt alatta. Volt egy pár dolog, amit nem tudott észrevenni. Az egyik az volt, hogy a hegy dühöngése mintha lecsillapodott volna – kicsivel a hegy csúcsa alatt egy krátert látott, alighanem ott, ahol a szikla beomlott és betemette az óriási kivájt katedrálist, saját szobrát és a szomorú véget ért Agradzsagot.
A másik az athéni reptéren elhagyott útitáskája volt. Hetykén virított egy darabka érintetlen földön, kimerült szikladarabok vették körül, de láthatóan egyik sem találta el. El nem tudta képzelni, miért van ez, de mivel ezt a rejtélyt teljesen elhomályosította az az iszonyatos lehetetlenség, hogy a táska egyáltalán ott van, amúgy sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy ezen gondolkozzék, a lényeg, hogy ott volt. És a csúnya, hamis leopárdbőr táska is mintha eltűnt volna, amit tiszta haszon volt, még ha nem is teljesen érthető.
Szembenézett azzal, hogy fel kell majd vennie a táskát. Itt repült kétszáz yarddal egy idegen bolygó felett, aminek még a nevére sem emlékezett. Nem tudta elfelejteni szomorú helyzetét annak az aprócska dolognak, ami azelőtt az életét jelentette, itt, annyi fényévnyire otthonának füstölgő romjaitól.
Ráadásul, döbbent rá, ha a táska még mindig abban az állapotban van, mint amikor elvesztette, akkor találni fog benne egy konzervdobozt az egyetlen görög olívaolajjal, ami még megmaradt a Világegyetemben.
Lassan, óvatosan, hüvelykről hüvelykre elkezdett lefelé lebegni, egyik oldaláról szépen a másikra billegve, mint egy darab ideges papír, ha érzi, hogy a földhöz, közeledik.
Egész jól ment, jól érezte magát. A levegő megtartotta, de keresztül is engedte magán. Két perccel később már csak két lábnyira lebegett a táska fölött, mikor néhány nehézséggel találta magát szemben. Könnyedén lebegett, és olyan könnyedén húzta össze a szemöldökét, ahogy csak tudta.
Ha felveszi a táskát, el fogja-e bírni? A plusz súly nem fogja-e egyszerűen lehúzni a földre?
Nem fogja pusztán az, hogy hozzáér egy földön levő dologhoz, semlegesíteni azt a rejtélyes erőt, amely őt akármi módon, de a levegőben tartja?
Nem lenne jobb, ha most megjönne az esze, és inkább lelépne a levegőből a földre egy-két pillanatig?
De ha így tesz, képes lesz-e valaha még repülni?
Amikor hagyta, hogy az érzés úrrá legyen rajta, olyan csendes extázisba került, hogy elgondolni sem bírta, mi lenne, ha elveszítené, talán örökre. Ezzel az aggasztó gondolattal egy kicsit ismét feljebb libbent, csak hogy újra átadja magát a meglepő és erőfeszítés nélküli mozgás érzetének. Fel-le úszkált, majd megpróbálkozott egy kis zuhanórepüléssel is.
A zuhanás észbontó volt. Előrenyújtott karral vitorlázott lefelé, a haja és a köntöse mögötte lobogott, majd ráhasalt egy légoszlopra vagy kétlábnyira a föld felett és újra fellendült. A lendület csúcsán visszafogta magát és ottmaradt lebegve. Csak lebegett. Nem mozdult.
Csodálatos volt.
És rájött, hogy így kell felvenni a táskát. Lezuhan, és pont a fellendülés pillanatában elkapja Így magával viheti a levegőbe. Lehet, hogy egy kicsit inogni fog, de biztos volt benne, hogy meg tudja tartani.
Gyakorolt egy-két zuhanórepülést; egyre jobban ment neki. Az arcába csapó levegő, a teste szöveteiben feltámadt életerő – mindez együtt úgy megrészegítette a lelkét, ahogy még soha, mióta – mióta is? – nos, amennyire emlékezett rá, mióta megszületett. Sodortatta magát a szellővel, és szemügyre vette a tájat, amely, mint felfedezte, igen rút volt. Tönkrementnek, lepusztultnak tűnt. Eldöntötte, hogy rá se néz többet. Csak felveszi a táskát és... nem is tudta, mi lesz, miután fölvette a táskát. Elhatározta, hogy csak fölveszi, és majd meglátja, mi lesz aztán.
Ráfeküdt a szélre, felemeltette magát és megfordult. Ringatózott a szél hátán. Nem vette észre, de a teste csuhogni kezdett.
Lebukott a légáram alá, elmerült – és vitorlázott.
A levegő elsuhant mellette, ó pedig áthatolt rajta. A talaj bizonytalanul vibrált, majd meggondolta magát és finoman emelkedni kezdett, hogy találkozzon vele. Felkínálta neki a táskát, nyújtotta felé repedt, műanyag fogantyúját.
Félúton volt egy hirtelen, veszélyes pillanat, amikor nem tudta tovább hinni, hogy tényleg képes erre, és, ezért aztán majdnem igaza is lett, de idejében feleszmélt és szinte a földet súrolva finoman becsúsztatta a karját a táska fogantyúja alá, és elkezdett volna felfelé emelkedni. Nem sikerült neki, hirtelen összeesett, és összehorzsolva, összekarcolva és remegve a földön maradt.
Azon nyomban feltápászkodott és tehetetlenül illegett-billegett, a csalódottságtól és a bánattól kínlódva lóbálta a táskát.
A lába hirtelen erősen a földhöz ragadt, mint ahogy mindig is volt. A teste mint egy krumpliszsák tántorgott a földön, feje könnyű volt, mint egy táska ólom.
Besüppedt a földbe és iszonytatóan szédült. Tétován futni kezdett, de lábai hirtelen elgyengültek. Megbotlott és előrezuhant. Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a táskájában nemcsak egy doboz görög olívakonzerv van, hanem egy palack vámmentes ciprusi vörösbor is, és e felismerés csodálatos döbbenetében még legalább tíz másodpercig észre sem vette, hogy újra repül.
Ujjongva kiáltozott a megkönnyebbüléstől, az örömtől és a tiszta testi gyönyörtől. Lecsapott, keringett, pörgött és farolt a levegőben. Szemtelenül felült egy felfelé szálló légvonatra, és végignézte az utazótáska tartalmát. Úgy érezte magát, mint ahogy szerinte egy angyal érezhet, aki ünnepi táncát ropja a tű fokán, miközben filozófusok számolják. Örömében felkacagott, mikor felfedezte, hogy a táskában tényleg benne van az olívaolaj és a ciprusi bor, s ezen felül még egy törött napszemüveg, néhány homokkal teli fürdőgatya, néhány gyűrött santorini képeslap, egy óriási, idétlen törülköző, pár érdekes kő és különféle papírfecnik azon emberek címeivel akikkel (bár az ok fájdalmas, de Arthur mégis megkönnyebbüléssel vette tudomásul) sosem fog többé találkozni. Eldobta a köveket, feltette a napszemüveget, és a papírdarabokat szétszórta, hadd sodorja el a szél. Tíz perccel később, mikor épp tétlenül sodródott egy felhőben, egy nagy és végtelenül rossz hírű koktélparti vágta hátba.

21. fejezet

Minden idők leghosszabb és legártalmasabb bulija mostanra már a negyedik generációja tart, és még semmi jele annak, hogy bárki is távozni akarna. Egyszer fordult elő, hogy valaki az órájára nézett, de ennek már tizenegy éve, és a példa azóta sem talált követőkre.
A rendetlenség iszonyúan nagy, látnod kéne, hogy elhidd, de ha nincs különösebb szükséged rá, hogy elhidd, akkor inkább ne menj oda megnézni, mert nem sok örömed telik benne.
Nemrégiben néhány durranást és villanást észleltek a felhők között, és van is egy elmélet, mely szerint egy-két egymással versengő szőnyegtisztító társaság hadseregei vívnak küzdelmet, melyek keselyűként keringenek a buli fölött, de hát nem kell mindent elhinni, amit a bulikon hall az ember, pláne ha ezen a bulin hallja.
Az egyik probléma az, és ez minden bizonnyal egyre súlyosbodik, hogy a bulin mindenki a gyereke, unokája, vagy ükunokája azoknak, akik nem mentek el a kezdet kezdetén, s a természetes szelekció, meg a receszív gének meg miegymás miatt most már az összes ember a buliban vagy abszolút fanatikus bulibajáró, vagy makogó idióta, vagy egyre inkább mindkettő.
Akárhogy is, genetikusan szólva ez azt jelenti, hogy minden soron következő generációnál egyre kisebb a távozás valószínűsége, mint az előzőnél.
Így hát más tényezők kapnak szerepet, például az, mikor fogy el az ital.
Mivel azonban történt egy s más, ami a maga idejében jó ötletnek tűnt (és soha véget nem érő buliban az a legrosszabb, hogy ami a maga idejében jó ötletnek tűnt, az a továbbiakban is annak fog tűnni), ez is még igen soká lesz.
Az egyik dolog, ami a maga idejében jó ötletnek tűnt, az volt, hogy a buli repüljön – nem ahogy a szokásos értelemben repülnek a bulik, hanem szó szerint.
Réges-régen, egy éjszaka egy csapat asztromérnök az első generációból körbekúszta az épületet, fúrtak-faragtak-kalapáltak, és mikor a nap felkelt másnap, reggel, meglepve tapasztalták, hogy egy boldog részegekkel teli épületre süt, amely mint egy fiatal, és tapasztalatlan madár lebeg a fák csúcsai fölött.
Máskülönben a repülő bulinak sikerült egész tisztességesen felfegyverkeznie. Ha majd valami jó kis összetűzésbe keverednek néhány borkereskedővel, biztosak akartak lenni, hogy az erő az ő oldalukon áll.
Az átállás állandó koktélpartiról félállású rablóhadjáratra könnyedén ment, és sok zamatot és lendületet vitt az egészbe, amire már igencsak szükség volt akkor, mert a zenekar már számtalanszor eljátszotta az évek folyamán az össze általa ismert számot.
Raboltak, fosztogattak és egész városokat tartottak fogva, hogy váltságdíj ellenében elengedjék őket, a váltságdíj friss készlet volt sajtos tallérból, avokádómártásból, sertésbordából, borból és más szeszesitalokból, amelyeket csövön keresztül szivattyúztak ki a lebegő tartályhajókból.
Egyszer mégis eljön a nap, amikor szembe kell nézni azzal a problémával, hogy elfogyott az ital.
A bolygó, ami körül repkednek, már nem az a bolygó ami körül először kezdtek el repkedni.
Rossz bőrben van.
A buli szörnyen sokszor megtámadta és kifosztotta, és senki sem tudott visszaütni neki, olyan kiszámíthatatlan és előreláthatatlanul összevissza dülöngél az égen.
Rohadt egy buli ez.
Ugyancsak rohadt egy dolog, ha pont hátba vágja az embert.

22. fejezet

Arthur fájdalomban evickélve feküdt egy darab hasadt, feldarabolt és összeerősített betonon. Elhaladó felhőgomolyagok pöccentek neki, és valahol bizonytalanul mögötte halvány hejehuja hangjai ütötték meg a fűlét.
Volt egy hang, amit nem tudott rögtön azonosítani, részint mert nem ismerte a „Jaglan Bétán hagytam a lábam...” kezdetű nótát, részint pedig azért, mert a zenekar, aki ezt játszotta, már igen fáradt volt, és néhány tagja háromnegyedes ütemben játszotta, néhány négy-negyedesben, és néhány valami igen kacifántos Πxr²-ben, attól függően, hogy melyiknek mennyi szunyókálásra sikerült szert tennie mostanában.
Kimerülten pihegve feküdt a nedves levegőben, és próbálta nyomogatni magát, hogy megtudja, hol. sérült meg. Akárhol megérintette magát, fájdalmat érzett.
Egy idő után rájött, azért van így, mert a keze fáj. Alighanem kificamította a csuklóját. A háta úgyszintén fájt de hamar megnyugtatta magát, hogy nem sérült meg komolyan, csak egy kicsit lehorzsolódott és megkarcolódott, de hát ezek után ki nem? Nem értette, mit keres egy repülő épület a felhők között.
Másrészt egy kissé szorult helyzetben lett volna, ha a saját jelenlétéről kellett volna meggyőző magyarázattal előállnia, így hát eldöntötte, hogy egyszerűen el kell fogadniuk egymást az épülettel. Felnézett fekvőhelyéről. Egy halvány, de foltos kőtáblákból álló fal emelkedett előtte, valójában maga az épület. Ó maga valami párkányon, vagy peremen hevert, amely körös-körül mindenhol úgy háromnégy lábra nyúlt ki. Ez volt a földdarab, ahol a buli céljának szolgáló épületnek az alapjait lerakták, s amelyet az épület magával vitt, hogy az alján összetartsa.
Idegesen felállt és hirtelen hányinger kapta el, ahogy lenézett. A párától és a verejtéktől nedvesen a falhoz préselődött. A feje szabad stílusban úszott, de valaki a gyomrában a pillangót gyakorolta.
Habár a saját erejéből került ide, most még gondolni sem mert az előtte tátongó szőrnyű süllyesztőre. Nem akart szerencsét próbálni az ugrással. Nem akart egy hüvelykkel sem közelebb menni a peremhez.
Megragadta az utazótáskáját, és végigaraszolt a fal mentén. Remélte, hogy talál egy bejáratot. Az olívaolaj doboznak érezhető súlya nagyon megnyugtató volt számára.
A legközelebbi sarok felé araszolgatott, remélve, hogy a sarkon túli fal több bejáratot ajánl majd fel, mint amennyit ez (azaz semennyit).
Az épület bizonytalan röpte miatt a félelemtől felkavarodott a gyomra és rövid idő múlva előszedte a törülközőt az utazótáskájából, és olyat tett vele, ami igazolta páratlan helyét a hasznos dolgok listáján, amelyeket magaddal kell vinned, ha stoppal akarod körbejárni a Galaxist. A feje köré csavarta, hogy ne kelljen látnia, mit csinál.
A lába a földet tapogatta Kinyújtott keze a falat.
Végre odaért a sarokhoz, és ahogy a keze körbetapogatózott, találkozott valamivel, ami olyan váratlanul érte, hogy majdnem lezuhant. Egy másik kéz volt.
A két kéz egymásra kulcsolódott.
Kétségbeesetten próbálta lehúzni a szeméről a törülközőt, de az utazótáskát tartotta, benne az olívaolajjal, a ciprusi borral és a santorini képeslapokkal. Nagyon nem szívesen tette volna le.
Elragadták azok a bizonyos én-pillanatok, amikor az ember hirtelen megfordul, szembenéz önmagával és ilyenekre gondol. Ki vagyok én? Mit akarok én? Mit értem el eddig? Jól megy a sorom? Alig hallhatóan felnyöszörgött.
Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de nem ment. A másik kéz szorosan fogta Nem volt más hátra, mint tovább araszolni a sarok felé. Áthajolt rajta és megrázta a fejét, hogy kiszabadítsa a törülköző alól. Ez egy kifürkészhetetlen érzelemből adódó éles kiáltás váltott ki a másik kéz tulajdonosából.
A törülköző lecsúszott a fejéről, és szeme éppen Ford Prefectébe meredt. Mögötte állt Szlartibartfaszt, és mögöttük tisztán látott egy verandát és egy óriási, csukott ajtót.
Mindketten a falhoz préselődtek, rémülettől villogó szemmel, ahogy a körülöttük levő vaskos sötét felhőbe bámultak, és megpróbálták elviselni az épület dühöngő hintázását.
– Hol a fészkes fotonban voltál? – sziszegett Ford pánikban.
– Hát, ööö... – hebegett Arthur nem tudván, hogyan foglalhatná össze olyan tömören –, itt is, ott is. De ti mit csináltok itt?
Ford újra Arthurra fordította vad tekintetét:
– Nem engednek be pia nélkül – sziszegte.

Az első dolog, amit Arthur észrevett, mihelyst beléptek a buli sűrűjébe – eltekintve a zajtól, a fojtó hőségtől, a vad és pazar színorgiától, amely haloványan kinyúlt a részegítő fűst légköréből, a törött poharakból, hamuból és avokádódarabkákból álló törmelékrétegből a szőnyegen és a lurexbe öltözött pterodactylus-szerű lények kis csoportjától, akik „Végre valami újdonság!” – vijjogással vetették rá magukat dédelgetett borospalackjára – Trillian volt, aki egy Villámistennel csevegett.
– Nem találkoztunk már Milliwaysben? – kérdezte a Villámisten.
– Te voltál az a kalapácsos?
– Igen. De itt sokkal jobban tetszik. Sokkal rosszabb hírű, és sokkal több az élet.
Szőrnyű örömrikoltások zengték be a szobát és a távolabbi dimenziókat, amelyek láthatatlanok voltak a boldog, ordítozó lények öklendező csődülete mögött. A boldog, ordítozó lények boldogan ordítoztak egymásnak. Senki nem hallott semmit, és mindenki az idegösszeroppanás szélén állt.
– Mókás – ismerte el Trillian. – Mit mondtál, Arthur?
– Azt, hogy hogy az ördögbe kerültél te ide?!
– Atomjaimra bontva sodródtam keresztül találomra az Univerzumban. Találkoztál már Thorral? Ő készíti a villámokat.
– Hello – köszönt Arthur. – Gondolom, érdekes lehet.
– Szia – mondta Thor. – Az is. lttál már valamit?
– Ööö, még nem...
– Akkor miért nem mész inni egyet?
– Viszlát később Arthur – mondta Trillian.
Valami bevillant Arthur agyába. Fürkészőn körülnézett.
– Zaphod nincs itt? – kérdezte.
– Viszlát – mondta kertelés nélkül Trillian – később.
Thor szigorúan rávetette szénfekete szemét, felborzolta szakállát, s az a kevés fény, ami volt a helyiségben, minden erejével fenyegetően megcsillant sisakja szarvain.
Megfogta Trillian könyökét hihetetlenül nagy kezével, felkarján az izmok úgy mozogtak egymás mellett, mint két, parkolóba álló Volkswagen.
Elvezette a lányt.
– A halhatatlanságban az egyik legizgalmasabb – magyarázta –, hogy...
– A világűrben az az egyik legizgalmasabb – hallotta Arthur Szlartibartfasztot, aki egy temérdek és terjedelmes teremtménynek magyarázott, amely úgy nézett ki, mint aki épp alulmaradt egy rózsaszín paplannal folytatott harcban, és elmerülten nézte az öregember mélyen ülő szemeit és ezüstös szakállát –, hogy nagyon unalmas.
– Unalmas? – csodálkozott a teremtmény, és hunyorított ráncos és véraláfutásos szemével.
– Igen – felelte Szlartibartfaszt –, elképesztően unalmas. Döbbenetesen. Tudod, olyan sok van belőle és olyan kevés dolog van benne. Akarod, hogy közöljek egy-két statisztikai adatot?
– Ööö, izé...
– Naaa, úgy szeretném! Azok is szenzációsan unalmasak.
– Egy pillanat múlva visszajövök, és meghallgatom – mondta a lánylény, megveregette az öreg karját, a szoknyája felemelkedett, akár egy légpárnás jármű, és belibbent a hullámzó tömegbe.
– Azt hittem, már sosem megy el – dörmögte az öregember. – Gyere, földlakó...
– Arthur.
– Meg kell találnunk az Ezüst Pálcikát, itt van valahol.
– Nem pihenhetnénk egy kicsit? – kérdezte Arthur.
– Kemény napom volt. Mellékesen itt van Trillian, nem mondja, hogy került ide, biztos nem is érdekes.
– Az Univerzum – mondta Arthur – már elég nagy és öreg ahhoz, hogy egy fél óráig vigyázzon magára. Na, jó – tette hozzá válaszul Szlartibartfaszt egyre hevesebb noszogatására –, körbecaplatok megkérdezni, látta-e valaki.
– Jó, jó – helyeselt Szlartibartfaszt –, jó. – Ő maga is befurakodott a tömegbe. Mindenki vizes borogatást javasolt, aki mellett elhaladt.
– Látott itt valamerre egy pálcikát? – szólított meg Arthur egy kis embert, aki ott állt, és mohón várta, hogy figyelhessen valakire. – Ezüstből van, életbevágóan fontos az Univerzum jövőbeli biztonságának szempontjából, és kábé ilyen hosszú.
– Nem – felelte a bámulatra méltóan aszott emberke –, de igyál egy pohárkával és mesélj még róla.
Ford Prefect vonaglott el mellettük, egy vad, viharos és eléggé obszcén táncot ropott valakivel, aki olyan volt, mintha a Sidney Operaház lett volna a fején. Ford reménytelenül próbálta túlharsogni a lármát.
– Tetszik ez a kalap! – üvöltötte.
– Mi?
– Mondom, tetszik a kalap!
– Nincs is rajtam kalap.
– Akkor a fejed tetszik!
– Mi?
– Mondom, tetszik a fejed! Érdekes a csontstruktúrája.
– Mi?
Ford beszúrt, egy vállrándítást az összetett mozgáskombinációk közé.
– Azt mondtam, hogy jól táncolsz – kiabált –, csak ne hajolgass annyit!
– Mi?
– Az a helyzet, hogy akárhányszor előrehajolsz – magyarázta Ford –, ...au! – tette hozzá mikor partnernője előrehajolt, hogy megkérdezze: Mi?, és újfent hókon nyomta előreálló koponyájának hegyes csúcsával.
– A bolygómat felrobbantották egy reggel – mesélte Arthur, aki azon vette észre magát, hogy akaratlanul is az élete történetét meséli az emberkének, vagy legalábbis kiragadja belőle a fontos részeket –, ezért vagyok ebben a ruhába, a hálóköntösömben. Tudja, a bolygóm az összes ruhámmal együtt felrobbant. Nem gondoltam, hogy még buliba is fogok menni.
A kis ember lelkesen bólogatott.
– Később kidobtak egy űrhajóból. Még mindig a köntösben. Nem holmi űrruhában, mint azt bárki is gondolná. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy a bolygómat eredetileg egy rakás egér számára építették. Gondolhatja, mit éreztem, mikor megtudtam. Aztán egy ideig lőttek rám, majd jól le is lettem tolva. Valójában nevetségesen gyakran hordtak le, lőttek rám, sértegettek, rendesen szétporlasztottak és megfosztottak a teától. Nemrég pedig belezuhantam egy mocsárba, és öt évet töltöttem egy dohos barlangban.
– Ó – forrongott az apró ember –, és jól érezted magad?
Arthur hevesen fuldokolni kezdett az italtól.
– Milyen gyönyörszép, izgalmas köhögés – a kisember egészen megilletődött –, én is veled tarthatok?
És olyan különös, látványos köhögésbe kezdett, hogy Arthur a meglepetéstől hevesen fuldokolni kezdett, aztán rájött, hogy eddig is azt csinálta, és ettől teljesen összezavarodott.
Ketten együtt egy tüdőgyilkoló duettet adtak elő, majd. Arthur két perc múlva végre az utolsót köhögte és fröcsögte.
– Vérpezsdítő – lihegte az emberke és könnyes szemét törölgette. – Micsoda izgalmas életed lehet. Nagyon köszönöm.
Melegen megrázta Arthur kezét, és visszasétált a tömegbe. Arthur döbbenten rázta a fejét.
Egy fiatalos férfi ment oda hozzá, egy agresszív külsejű típus, kampós orrú, beesett arcú és kis gyöngyszemű pofacsontú. Fekete nadrág volt rajta, fekete selyeminge a (valószínűleg) köldökéig kigombolva (bár Arthur már megtanulta, hogy ne tegyen feltevéseket azon emberek anatómiájával kapcsolatban, akikkel egyre gyakrabban találkozott), és mindenféle csúnya aranyfityegő lógott a nyakában. Cipelt valamit egy fekete táskában, és egyértelmű volt, hogy azt akarja az emberek észrevegyék, hogy nem akarja, hogy észrevegyék.
– Hé, ööö, mintha az előbb a maga nevét hallottam volna! – mondta.
Ez is egyike volt ama sok adatnak, amit Arthur elmondott a kis embernek.
– Igen, Arthur Dent a nevem.
A férfi közben finoman táncolgatott, már teljesen más ritmusra, mint amit az együttes kipréselt magából.
– Jól van – mondta –, csak mert egy ember a hegyben találkozni akart magával.
– Találkoztam vele.
– Jól van, csak mert hogy, tudja, elég idegesnek tűnt.
– Igen, találkoztam vele.
– Jól van, csak gondoltam, jobb, ha tud róla.
– Tudok róla. Találkoztam vele.
A férfi elhallgatott, hogy rágózzon egy kicsit. Aztán megpaskolta Arthur hátát.
– Oké – mondta –, akkor rendben. Csak szóltam, oké? Jó éjszakát, sok szerencsét, nyerjen díjakat!
– Micsodát? – kérdezte Arthur, aki már kezdett komolyan belezavarodni a dolgokba.
– Tökmindegy. Csináljon amit akar. Csinálja jól! – kotyogó hangot hallatott azzal, amit rágott, és aztán tett néhány bizonytalan, de dinamikus mozdulatot.
– Miért? – kérdezte Arthur.
– Vagy csinálja rosszul – mondta a férfi –, kit érdekel? Ki nem szarja le? – A vér egyszerre csak mérgesen a férfi arcában tolult, és az ordítani kezdett.
– Miért nem őrül meg?! – ordította. – Tűnjön el, szálljon már le rólam, öregem! Húzza el a belét!!!
– Oké, megyek már – mondta sietve Arthur.
– Erről van szó. – A férfi egy hirtelen mozdulattal beleveszett a csődületbe.
– Mi volt ez? – szólított meg Arthur egy mellette álló lányt – Miért mondta nekem, hogy nyerjek díjakat?
– Csak reklámduma – vont vállat a lány. – Épp most nyert egy díjat az ez évi Ursa Minos Alfa Szórakoztató Illúziók Intézetének Díjkiosztó Ünnepélyén, és remélte, hogy könnyedén el tudja passzolni valakinek. De mivel nem hoztad szóba, így nem tudta.
– Ó – mondta Arthur – ó, hát sajnálom Miért kapta?
– A „szar” szó legindokolatlanabb használata egy komoly forgatókönyvben című művéért. Nagyon tekintélyes.
– Értem – mondta Arthur. – Igen, és mit kapott érte?
– Egy Rudit. Ez egy egyszerű kis ezüst mücök egy nagy fekete alapba ágyazva. Mit mondtál?
– Nem mondtam semmit, épp azt akartam kérdezni, hogy az az ezüst...
– Ó, azt hittem, azt mondtad: hupp!
– Hogy mit mondtam?
– Hupp.
Néhány éve már új emberek is betoppannak a buliba, elegáns, hívatlan vendégek másik világokból, és egy ideje már arra is rájöttek a bulizók, amikor kinéztek alant elterülő világukra, annak romba dőlt városaira, kifosztott avokádófarmjaira, kiégett szőlőire, hatalmas területű újdonsült sivatagjaira, kétszersült-morzsákkal teli tengereire és még ennél is rosszabb dolgokra, hogy világuk néhány apró és szinte észrevehetetlen mozzanatában már nem egészen olyan mókás, mint annak idején. Néhányuk fontolgatni kezdte, vajon sikerülne-e elég sokáig józannak maradni ahhoz, hogy az egész bulit újra régi nagy űréhez méltóvá tegyék, és esetleg átirányítsák mások világaiba, ahol talán tisztább a levegő, és nem okoz nekik annyi fejfájást.
Az a néhány alultáplált farmer, aki még össze tudott kaparni magának valamicskét a bizonytalan megélhetéshez a bolygó félholt földjein, kitörő örömmel fogadta ezt, de aznap, mikor a buli ismét sikoltva keresztülszáguldott a felhőkön, a farmerek pedig egy újabb sajt-bor-fosztogatásra számítva gyötrő félelemmel néztek fel az égre, világossá vált, hogy a buli momentán nem megy sehova, a bulinak nemsokára vége. Nemsokára itt lesz az idő, hogy mindenki vegye a kabátját, kalapját és tétován kitántorogjon, hogy kitalálja, milyen napszak (milyen évszak!) van, és vajon van-e ezen a kiégett és kifosztott földön egyáltalán valamilyen taxi.
A bulit szörnyű ölelésben láncolta magához egy furcsa fehér űrhajó, s félig keresztülhatolt rajta. Együtt dülöngéltek, hullámoztak és forogtak körbe az égen, groteszk módon fittyet hányva saját súlyukra.
A felhők kettéváltak. Az ég felordított és félreugrott előlük.
A vonaglásban a két hajó olyan volt, mint két kacsa, melyek közül az egyik egy harmadik kacsát próbál teremteni a másik kacsában. A másik kacsa erősen próbálta megmagyarázni, hogy most nincs igazán felkészülve egy harmadik kacsára, nem is biztos benne, hogy azt a bizonyos harmadik kacsát pont attól az első kacsától akarja, különösen nem mialatt ő, a második kacsa repül.
Az ég zúgott és sikoltott a dühtől, és lökéshullámokkal bombázta a földet.
És hirtelen hipp!, a krikketi hajó eltűnt.
A buli gyámoltalanul zuhant át az égen, mint aki egy váratlanul kinyíló ajtónak dől. Pörgött és rezgett lebegtető turbináin. Megpróbálta kihúzni magát, de ehelyett csak behúzott magának. Újra visszatántorodott az égre.
Egy ideig még kóválygott, de már látszott, hogy nem bírja sokáig. A buli halálos sebet kapott. Elszállt belőle az összes jókedv, ezt még a derékbatört piruett sem palástolhatta.
S minél jobban próbált a levegőben maradni, csak annál keményebb volt a becsapódás, amikor végül lezuhant.

A dolgok bent sem álltak jobban. Az igazság az, hogy szörnyen rosszul álltak, az emberek utálták, és ezt hangosan szóvá is tették. Ott jártak a krikketi robotok.
Elvitték A „szar” szó legindokolatlanabb használata egy komoly forgatókönyvben c. műért kapott díjat, s helyébe olyan pusztítást hagytak, hogy Arthur majdnem olyan rosszul lett, mint aki épp lemaradt a Rudi-díjról.
– Nagyon szívesen itt maradnánk segíteni – kiabált Ford keresztülbukdácsolva a szétzúzott törmeléken –, de nem fogunk.
A buli megint meglódult, lázas kiáltásokat és morajIást váltva ki ezzel a füstölgő roncsok között.
– Tudjátok, meg kell mentenünk az Univerzumot – magyarázta Ford. – Ha azt mondjátok, hogy ez csak egy gyenge kifogás, hát igazatok van. Mindenesetre mi leléptünk.
Hirtelen rábukkant egy csudamód épen maradt, felbontatlan üvegre a földön.
– Mit szóltok hozzá, ha ezt elvisszük? – kérdezte. – Úgyse kell ez már nektek!
Elvett egy zacskó burgonyaszirmot is.
– Trillian! – kiabált Arthur elgyötört és elgyengült hangon. Semmit sem látott a füstölgő rumliban.
– Mennünk kell, földlakó – szólt rá idegesen Szlartibartfaszt.
– Trillian! – kiabált tovább Arthur.
Egy-két pillanat múlva Trillian remegve betántorgott a képbe. Újdonsült barátja, a Villámisten támogatta.
– A lány velem marad – mondta Thor. – Egy marha jó buli van a Valhallán, oda repülünk...
– Hol voltatok eddig? – kérdezte Arthur.
– Az emeleten – mondta Thor. – Megmértem a lányt. Tudod, a repülés kutya egy meló, ki kell számítani a szél...
– A lány velünk jön – mondta Arthur.
– Hé! – szólalt meg Trillian. – Engem nem is...
– Nem – mondta Arthur. – Velünk jössz.
Thor lassan parázsló szemmel nézett rá. Volt rajta valami istenhez hasonló, de biztos, hogy nem a tisztaság volt az.
– A lány velem jön – mondta csendesen.
– Gyerünk már, földlakó – idegeskedett Szlartibartfaszt, és megragadta Arthur gallérját.
– Gyerünk már, Szlartibartfaszt – idegeskedett Ford, és megragadta Szlartibartfaszt gallérját. Szlartibartfaszt megnyomta a teleportációs gombot.
A buli imbolyogva ellebegett, mindenki eltűnt, kivéve Thort és Arthurt, aki remegve meredt a Villámisten fekete szemeibe.
Arthur lassan, tétován felemelte aprócska ökleit.
– Akarsz egy kis kóstolót? – kérdezte.
– Tessék, picinyem? – üvöltött fel Thor.
– Azt kérdeztem – ismételte meg Arthur, és nem tudta megállni, hogy ne remegjen a hangja –, hogy akarsz-e egy kis kóstolót! – Nevetségesen lóbálta az ökleit.
Thor kétkedőn nézte. Aztán egy kis füstgomolyag kezdett kiszivárogni orrlyukából. Egy pici lángocska is megjelent.
Övébe dugta a kezét.
Kidüllesztette a mellkasát, hogy nyilvánvalóvá tegye: itt áll az az ember, akin csak egy csapat serpa kíséretében merhetsz átkelni.
Leakasztotta a kalapácsot a szíjáról. Megfogta és felemelte, hogy láthatóvá tegye a tömör vasfejet.
Ezzel eloszlatott minden lehetséges kétséget azzal kapcsolatban, vajon nem csak telefonpóznát visel-e a dereka körül.
– Hogy akarok-e – sisteregte, mint egy acélmalmon átáramló folyó – egy kis kóstolót?
– Igen – mondta Arthur, hangja hirtelen szokatlanul erőssé és harciassá vált. Újból meglóbálta ökleit, ezúttal úgy, ahogy akarta.
– Vagy inkább elpucolsz? – mordult Thorra.
– Jól van! – bömbölte Thor, mint egy feldühödött bika (vagy hogy sokkal hatásosabb legyen: mint egy feldühödött Villámisten), és eltűnt.
– Nna – mondta Arthur –, ettől is megszabadultunk. Menjünk innen, Szlarti.

23. fejezet

– Jól van – kiabált Ford Arthurra –, akkor hát gyáva vagyok, de legalább még élek! – Ismét a Bisztromat Űrhajó fedélzetén voltak. Szlartibartfaszt is ott volt. Trillian sem hiányzott. Csak a béke és az egyetértés.
– Miért, hát én sem haltam meg, nem? – vágott vissza Arthur, még mindig nem heverte ki a kalandot és a dühöt. A szemöldökei ugráltak, mintha egymásnak akarnának menni.
– De rohadt közel voltál hozzá! – robbant ki Ford.
Arthur villámgyorsan Szlartibartfaszthoz fordult. Az öregember a fedélzeti pilótaülésben ült és merengve bámulta egy palack alját, mert az olyat mondott neki, aminek nem tudott a mélyére hatolni.
– Maga szerint érti a legelső szavamat?
– Nem tudom – felelte egy kissé szórakozottan Szlartibartfaszt – Még abban sem vagyok biztos – tette hozzá felpillantva –, hogy én értem-e. – Újult erővel és zavarral meredt műszereire. – Jobb lenne, ha újra elmagyaráznád.
– Hát...
– De csak később. Szőrnyű dolognak nézünk elébe.
Megtapogatta a palack műüveg alját.
– Attól tartok, szánalomra méltón szerepeltünk a bulin – mondta –, és most már csak abban az egyben reménykedhetünk, hogy megpróbáljuk megakadályozni a robotokat, nehogy bedugják a Kulcsot a Zárba. Csak azt nem tudom, hogy az őrdögbe fogjuk megcsinálni – motyogta – De úgy vélem, oda kell mennünk. Én sem mondhatnám, hogy tetszik az ötlet. Lehet, hogy otthagyjuk a fogunkat.
– Tényleg, hol van Trillian? – kérdezte hirtelen Arthur tettetett közönnyel. Amiatt dúlt-fúlt, hogy Ford letolta minek pazarolja az időt azzal, hogy a Villámistennel balhézik, mikor sokkal gyorsabban is megmenekülhettek volna Arthur saját véleménye az volt, hogy szörnyen bátran és leleményesen viselkedett, de ezt épp csak úgy közölte a többiekkel, nem is számítva egyetértésre.
A fennálló helyzet azt mutatta, hogy véleménye annyira sem érdekli a többieket, mint egy pár büdös dingókutyavese. De igazából az fájt neki, hogy Trillian se nagyon reagált senki véleményére sem, és eltűnt valahová.
– És hol van a burgonyaszirmom? – kérdezősködött Ford is.
– Mindkettő – mondta Szlartibartfaszt anélkül, hogy felnézett volna – az Információs Illúziók Termében van. Azt hiszem, ifjú barátnőd éppen néhány galaktikus történelmi problémát próbál megérteni. A burgonyaszirom alighanem, segít neki ebben.

24. fejezet

Hiba lenne azt hinni, hogy csak a burgonya segítségével minden nagyobb problémát meg lehet oldani.
Csak példaként: élt egyszer egy őrülten agresszív faj. Úgy hívták őket: Striterax Titán Páncélőrdögei. És ez csak a fajuk neve volt! A hadseregük neve valami egészen rémséges lehetett. Szerencsére még a Galaxis történelmének kezdetén éltek, úgyhogy mi nem találkozhattunk velük – húszbillió évvel ezelőtt –, amikor a Galaxis még üde és fiatal volt, és új volt számára minden gondolat, amiért érdemes harcolni.
Striterax Titán Páncélördögei pedig éppen a harcban voltak jók, és jók lévén benne, szorgalmasan vívták is. Harcoltak az ellenségeikkel (tehát mindenki mással), és harcoltak egymással is. A bolygójuk már egy komplett roncs volt. Felszínén elhagyatott városok terültek el, melyeket harci gépek vettek körül, ezeket viszont mély bunkerek vették körül, ezekben éltek és civakodtak egymással a Titán Páncélördögök.
A legjobb módszer, hogy kikezdj egy Titán Páncélördöggel, csak annyi, hogy megszületsz. Ez nem tetszik nekik, és bosszúsak lesznek. Márpedig ha egy Titán Páncélördög bosszús lesz, ott előbbutóbb vér fog folyni. Kimerítő életstílus, gondolhatná bárki, de úgy tűnik, ezek szörnyen bővében vannak az energiának.
Úgy tudunk a Iegegyszerűbben elbánni egy Titán Páncélördöggel, hogy bezárjuk saját szobájába, mert előbb vagy utóbb egyszerűen agyonveri magát.
Egyszer aztán rájött valaki, hogy ez egy megoldásra váró probléma, s ezért kiadtak egy törvényt, ami kimondta mindenki, aki rendes Titán munkájából kifolyólag fegyvert köteles viselni (rendőrök, testőrök, általános iskolai tanárok, stb.), naponta legalább negyvenöt percig egy zsák krumplit bokszoljon a fölös agressziót levezetendő.
Ez jól is működött egy ideig. Egészen addig, amíg valaki ki nem találta sokkal hatékonyabb és kevésbé időrabló dolog, hogyha inkább lelövik a krumplikat.
Ettől aztán újult lelkesedéssel lődöztek mindenre, és több hétig nagy izgalommal tekintettek első nagyobb háborújuk elé.
Striterax Titán Páncélördögeinek másik nagy érdeme az, hogy ők voltak az első faj, akiknek sikerült megbotránkoztatni egy komputert.
Ez egy Haktar nevű gigantikus űrbéli számítógép volt, és még mind a mai napig a valaha megszerkesztett leghatalmasabb komputerként tartják számon. Az első volt, amelyet egy valódi agy mintájára építettek meg, tehát minden egyes sejtje magában hordozta az egész összes tulajdonságát, miáltal sokkalta hatékonyabban és képzeletdúsabban tudott gondolkodni – és mint látható, megbotránkozni is.
Striterax Titán Páncélördögei éppen szokásos háborújukkal voltak elfoglalva Stug Ádáz Csukaharcosai ellen és nem élvezték a dolgot annyira, mint álltalában, mert rengeteget kellett vándorolni a cwulzendai Sugármocsarakban és a frazfagai Tűzhegyen át; egyik területen sem érezték otthon magukat.
Így hát mikor a jajazikstaki Fojtogató Stilettánsok is bekapcsolódtak az összetűzésbe, s így új harcvonalat kellett indítani a carfraxi Gammabarlangokban és a varlengooteni Jégzuhatagok közt, úgy döntöttek, ami sok, az sok, és megparancsolták Haktarnak, hogy tervezze meg nekik a Végső Fegyvert.
– Mit értetek az alatt – kérdezte Haktar –, hogy Végső?
Amire Striterax Titán Páncélördögei így feleltek: – Lapozz fel egy rohadt szótárt –, és újra belemerültek a csetepatéba.
Így hát Haktar megtervezte a Végső Fegyvert.
Egy nagyon, nagyon kicsi bomba volt. Egy egyszerű hipertérbeli trafóház, amely aktiválásakor azonnal összekapcsolta az összes nagy nap magját az összes nagy nap magjával egyszerre, s így az egész Univerzumot egyetlen gigantikus hipertérbeli szupernóvává alakította át.
Amikor a Titán Páncélördögök megpróbálták felrobbantani a Fojtogató Stilettánsok egyik lőszerraktárát a Gaciunabarlangok egyikében, szörnyen begurultak, mert nem működött, és ezt szóvá is tették.
Haktart az egész ötlet megbotránkoztatta.
Próbálta megmagyarázni, hogy végiggondolta ezt az egész Végső Fegyver-dolgot, és rájött, hogy a bomba fel nem robbantásának az elképzelhető következménye nem rosszabb, mint a bomba felrobbantásának ismert következménye, s ezért aztán megengedte magának, hogy egy pici hibát csempésszen a bomba terveibe, és reméli, hogy minden érintett, aki józanul végiggondolja, egyetért azzal, hogy...
A Titán Páncélördögök nem értettek egyet, és ízzé-porrá zúzták a komputert.
Később átgondolták még egyszer az egészet, és elpusztították a hibás bombát is.
Majd mielőtt kitaposták volna a stugi Ádáz Csuka-harcosok és a jajazikstaki Fojtogató Stilettánsok belét, tovább gondolkoztak egy teljesen új módszeren, amellyel felrobbanthatják magukat, óriási megkönnyebbülést okozva ezzel a Galaxis többi lakójának, kiváltképp a Csukaharcosoknak, a Stilettánsoknak és a krumpliknak.
Trillian végignézte az egészet, Krikket történetével együtt. Gondolataiba merülve jött elő az Információs Illúziók Terméből, éppen idejében, hogy észrevegye: túl későn érkeztek.

25. fejezet

Még mialatt a Bisztromat Űrhajó visszalebegett az objektív létbe a Krikket lezárt csillagrendszere körül magányos és örökkévaló pályáján keringő mérföldnyi aszteroida egy kisebb sziklacsúcsán, a legénység is rájött, hogy már csak szemtanúja lehet egy megállíthatatlan történelmi eseménynek.
Arra még nem jöttek rá, hogy kettőt is fognak látni.
Fázva, magányosan és elhagyatottan álltak a szikla peremén, és nézték az alant folyó tevékenységet. Fénylándzsák pásztázták vészjósló ívekben az ürességet egy előttük és alattuk úgy száz yardnyira levő ponttól.
Bámulták a vakító eseményt.
A hajó meghosszabbított mezejének jóvoltából állhattak ott, még egyszer kihasználva az elme fogékonyságát mindenféle hókuszpókuszok befogadására: a probléma, hogy lezuhannak az apró tömegű aszteroidáról, vagy nem tudnak lélegezni, egyszerűen Valaki Másé lett.
A krikketi hadihajó az aszteroida rideg, szürke szirtjei közt parkolt, váltakozva villogott az ívfényben, vagy tűnt el az árnyékban. A kemény sziklák formás árnyékainak sötétje vad koreográfiában vele táncolt, ahogy körüllobogták az ívfények.
A tizenegy fehér robot körmenetben vitte a Wikket Kulcsot egy hullámzó fénykör közepébe.
A Wikket Kulcsot újra felépítették. Összetevői ragyogtak és csillogtak: az Erő és Hatalom Acél Oszlopa (avagy Marvin lába), a Jólét Arany Pálcikája (avagy a Végtelen Valószínűtlenségi Hajtómű szíve), a Tudomány és az Értelem Plexi Oszlopa (avagy az Argabuthon igazságjogar), az Ezüst Pálcika (avagy a Rudi-díj A „szar” szó legindokolatlanabb használata egy komoly forgatókönyvben c. műért), és a Természet és a Szellem újonnan beépített Fa Oszlopa (avagy az angol krikett halálát jelző kiégett csökevény hamvai).
– Gondolom, most már semmit sem tehetünk, ugye? – kérdezte Arthur idegesen.
– Semmit – sóhajtott fel Szlartibartfaszt.
Az Arthur arcára kiülő csalódott arckifejezés a teljes kudarcé volt, és, mivel az árnyék beborította, átváltott a megkönnyebbülés kifejezésére.
– De kár – mondta.
– Nem hoztunk fegyvereket – bólintott Szlartibartfaszt –, amilyen hülyék vagyunk.
– Basszuskulcs – jegyezte meg csendesen Arthur.
Ford nem szólt semmit.
Trillian sem mondott semmit, de azt igen bölcsen és világosan. Az aszteroida mögötti űr sötétjébe bámult.
Az aszteroida a Porfelleg körül körözött, amely körbevette a Kron-Stop időzárat, amely lezárta a világot, ahol Krikket lakosai, Krikket Urai és gyilkos robotjaik éltek.
A gyámoltalan kis csapat nem tudhatta, tudnak-e a krikketi robotok a jelenlétükről. Csak feltételezték, hogy tudnak, de – joggal – úgy érezték, hogy a jelen körülmények között nem eshet bántódásuk. Történelmi feladatot kellett teljesíteniük, és közönségüket nyugodtan semmibe vehették.
– Szörnyű tehetetlen érzés, nem? – kérdezte Arthur, de a többiek nem is foglalkoztak vele.
A fénykör közepében ami felé a robotok is közeledtek, megjelent egy négyzet alakú repedés a földön.
A repedés egyre tisztábban és kivehetőbben rajzolódott ki, és nemsokára világos lett, hogy egy körülbelül hat lábnyi négyzet alakú kőlap kezd felemelkedni.
Ugyanakkor egy másféle mozgás is elhatolt a tudatukig, de az inger szinte a tudatküszöb alatt érte őket, s így egy-két pillanatig még nem volt világos, mi is mozog.
Aztán. világos lett.
Az aszteroida mozgott. Lassan a Porfelleg felé indult, mintha valami égi pecás húzná ki engesztelhetetlenül a mélyből.
Úgy nézett ki, a valóságban is megteszik az utat a Felhőn keresztül, amit már megtettek az Információs Illúziók Termében. Megfagyott körülöttük a csend. Trillian összehúzta a szemöldökét.
Mintha évszázadok teltek volna el. Az események lassabban látszottak peregni, ahogy az aszteroida elülső pereme behatolt a Felhő határozatlan, puha szélébe.
És nemsokára vékony és táncoló homály borította mindjüket. Egyre beljebb és beljebb hatoltak, szinte csak a szemük sarkából látták a sötétben megkülönböztethetetlen homályos és bizonytalan alakzatokat.
A Por elhomályosította a tündöklő fénynyalábokat.
A tündöklő fénynyalábok megcsillantak a Port milliárdnyi szemcséjén.
Trillian még mindig rosszalló gondolatai közepette figyelte az utat.
Aztán egyszercsak keresztülhatoltak rajta. Hogy egy percig vagy egy fél óráig tartott-e, azt nem tudták biztosan; de keresztülhatoltak rajta, és újabb semmivel találták magukat szembe, mintha a világűrt elcsenték volna előlük.
De most már gyorsabban mentek a dolgok.
A földből háromlábnyira kiemelkedő tömbből szinte kirobban egy vakító fénynyaláb, ahogy a blokkból egy kisebb plexitömb emelkedett ki, belsejében csillámló, táncoló szemekkel.
Mély barázdák szántották, három függőlegesen és kettő keresztbe; láthatóan a Wikket Kulcs befogadására tervezték.
A robotok odaértek a Zárhoz, becsúsztatták a Kulcsot a helyére és visszaléptek. A tömb önszántából körbefordult, az űr kezdett megváltozni.
Ahogy visszacsente magát, gyötrelmesen megcsavarintotta űregeikben a szemlélődők szemeit. Azon kapták magukat, hogy káprázó szemmel bámulnak egy kibontott napba, ami most ott áll előttük, ahol másodpercekkel ezelőtt nem volt még más, csak a teljes üresség. El kellett telnie egy-két másodpercnek, hogy végre rájöjjenek, mi történt velük, s rémült, elvakított szemeik elé kapják a kezüket. Ezalatt az egy-két másodpere alatt észrevették, hogy egy apró foltocska halad el lassan a nap szeme előtt.
Hátrahőköltek, és fülükben zúgott a robotok váratlan, éles hangja, amint egyszerre kiáltozzák – Krikket! Krikket! Krikket!
A hang megdermesztette őket. Érdes volt, hideg, üres és gépiesen lehangoló.
De egyúttal győzedelmes is.
Ez a két érzékszervi megrázkódtatás úgy megszédítette őket, hogy majdnem kihagyták a másik történelmi eseményt.
Zaphod Beeblebrox, az egyetlen a történelem folyamán, aki túlélte a krikketi robotok támadását, egy Durr-O-Dumm puskát forgatva kirohant a krikketi űrhajóból.
– Oké – ordította –, mostantól teljes a zűrzavar!
A magányos robot, aki a fedélzeti nyílás mellett őrködött, csöndben megsuhintotta buzogányát, és megismerkedtette Zaphod bal fejének hátuljával.
– Ki a franc volt ez? – kérdezte a bal fej, majd visszataszító módon előrefittyedt.
Jobb feje fürkészve nézett a középtávolba.
– Ki volt mi? – kérdezte.
A buzogány kapcsolatba került a jobb fejének hátuljával is.
Zaphod furcsa alakot öltve teljes hosszában elnyúlt a földön.
A további események lezajlása már csak másodpercek kérdése volt. A robotok néhány lövése elég volt ahhoz, hogy a Zárat örökre elpusztítsák. Megolvadt, megrepedt és teljes terjedelmében kettéhasadt. A robotok zordan (és látszólag egy kicsit csüggedten) visszameneteltek a hadihajóba, ami csak annyit mondott hipp! és eltűnt.
Trillian és Ford hörögve-fulladva lerohant a meredek lejtőn Zaphod Beeblebrox sötét, mozdulatlan testéhez.

26. fejezet

– Fogalmam sincs – magyarázta Zaphod immáron harminchetedszer –, miért nem öltek meg, pedig hát megtehették volna. Talán úgy gondolták, kár lenne egy ilyen magamfajta pompás fickóért. Meg tudom érteni.
A többiek csendesen megtartották maguknak a véleményűket erről az elméletről.
Zaphod a fedélzet hideg kövén feküdt. A háta mintha a padlóval birkózott volna, ahogy a fájdalom végigpuffogott rajta és durrant egyet a fejében.
– Asszem – suttogta – van valami, ami nem tetszik nekem ezekben a galvanizált jampecekben, van bennük valami alapvetően fura.
– Arra vannak beprogramozva, hogy mindenkit megöljenek – mutatott rá Szlartibartfaszt.
– Aha – lihegte Zaphod irtó nagy puffogások közepette –, lehet, hogy ez az oka – Mindenesetre nem úgy nézett ki, mint akit sikerült meggyőzni.
– Helló, bébi! – szólt oda Trilliannek remélve, hogy ez majd kárpótolja múltkori viselkedéséért.
– Jól érzed magad? – kérdezte gyöngéden a lány.
– Igen – felelte Zaphod. – Frankón.
– Remek – mondta a lány, és félrevonult gondolkozni. A fedélzeti díványok fölőtti óriási képernyőre meredt, és egy kapcsoló csavargatásával helyi képeket villantott fel rajta. Az egyik képen a Porfelleg üressége volt látható. A másikon Krikket napja. A harmadikon maga Krikket. Hevesen villogtatta a képeket.
– Akkor hát, isten veled, Galaxis – mondta Arthur, a térdére csapott, és felállt.
– Nem – szólalt meg Szlartibartfaszt. – Miénk a pálya – Homlokát akkora barázdák szántották, hogy már kisebb gumós nővényeket lehetett volna bennük termeszteni. Felállt és nagy léptekkel elindult. Mikor újra megszólalt, saját magát is úgy megrémítette, amit mondott, hogy újra le kellett ülnie.
– Le kell mennünk Krikketre – mondta. Mélyről feltörő sóhaj rázta meg öreg testét, és szemei szinte zörögtek szemgödreiben.
– Sajnálatos módon – szólt – megint vereséget szenvedtünk. Csúfos vereséget.
– Azért – jegyezte meg csendesen Ford –, mert nem is igazán a mi érdekünk. Én megmondtam.
Feldobta lábát a műszerfalra, és görcsösen piszkálni kezdte a körmeit.
– De ha nem szánjuk cselekvésre magunkat – kötekedett az öregember, s mintha maga is valami saját természetében levő mély nemtörődömséggel küzdött volna – akkor mindannyian elpusztulunk, mind meghalunk. Biztos, hogy ez nem a mi érdekünk?
– Nem annyira, hogy megölessem magam miatta – mondta Ford. Bedobott egy üres vigyort, és körbevillantotta a szobában, hogy mindenki láthassa, aki csak akarja.
Szlartibartfaszt ezt a nézőpontot igencsak meggyőzőnek találta, ezért harcolni kezdett ellene. A fájdalomtól fogát csikorgató és verejtékező Zaphodhoz fordult.
– Neked biztos van valami ötleted – mondta neki –, hogy miért kímélték meg az életed. Ez tűnik a legkülönösebbnek és a legszokatlanabbnak.
– Asszem, talán még ők maguk sem tudják – vont vállat Zaphod. – Mondtam már. A leggyengébb sugárral terítettek le, épp csak kiütöttek, vili? Aztán a hajójukba vonszoltak, bevágtak egy sarokba és ügyet sem vetettek rám Mintha zavarban lettek volna, hogy én is ott vagyok. Bármit is mondtam, újra leterítettek. Volt néhány nagy beszélgetésűnk: „Hé... uhhh!” „Hé, te ott... uhh!” „Csak azt szeretném... uhh!” órákig elszórakoztattak, tudjátok. – Újból összerezzent.
Játszadozott valamivel az ujjai között. Felemelte. Az Arany Pálcika volt – az Arany Szív, a Végtelen Valószínűtlenségi Hajtómű szíve. Csak ez és a Fa Oszlop vészelték át épen a Zár elpusztítását.
– Hallom, hogy megyeget ez a hajó – mondta. – Mi lenne, ha visszasüvítenétek engem a sajátomhoz, mielőtt ti...
– Hát nem segítesz nekünk? – kérdezte Szlartibartfaszt.
– Nekünk? – kapta fel a fejét Ford. – Ki az a nekünk?
– Nagyon szívesen itt maradnék segíteni a Galaxis megmentésében – bizonygatta Zaphod –, de van két fejfájás a két fejemben, és úgy érzem, nemsokára sok kis fejfájás fog születni. De ha legközelebb mentésről van szó, a tiétek vagyok. Hej, Trillian bébi?
Trillian gyorsan körülnézett.
– Tessék?
– Nem akarsz jönni? Arany Szív, hm? Izgalom, kaland, és igazán dögös dolgok?
– Le akarok menni Krikketre – mondta a lány.

27. fejezet

Ugyanaz a hegy volt és mégsem ugyanaz. Ezúttal nem Információs Illúzió volt, hanem maga Krikket, és ók rajta álltak. Mellettük, a fák mögött állt a furcsa olasz vendéglő, ami idehozta ezeket a valódi testeket erre a valódi, jelenlegi krikketi földre.
Az erős fű a talpuk alatt valódi volt, miként valódi volt a gazdag talaj is. A fából áradó kellemes illet úgyszintén valódi volt. Az éjszaka valódi éjszaka.
Krikket.
Valószínűleg a Galaxis legveszélyesebb helye mindenki számára, aki nem krikketi. A hely, amely nem tűrte el, hogy más helyek is létezzenek, amelynek elbűvölő, bájos, intelligens lakosai felvonyítottak a félelemtől, kegyetlenségtől és gyilkos gyűlölettől, amikor bárkivel szembetalálkoztak, aki nem volt közülük való.
Arthur megborzongott.
Szlartibartfaszt megborzongott.
Meglepő módon Ford is megborzongott.
Nem az volt a meglepő, hogy borzong, hanem az, hogy egyáltalán ott van. De mikor visszakísérték Zaphodot a hajójához, Ford váratlanul úgy érezte: szégyen volna most megfutamodni.
Marhaság, gondolta magában, marhaság, marhaság.
Magához ölelte az egyik Durr-O-Bumm puskát, amellyel Zaphod fegyvertárából felfegyverkeztek.
Trillian megborzongott és rosszallóan nézett az égre.
Ez sem volt ugyanaz. Nem volt már sötét és üres.
Amíg a körülöttük levő táj csak csekély mértékben változott meg a Krikket-háborúk óta eltelt kétezer év során, és a pusztán őt év alatt, ami a helyi idő szerint telt el Krikket tízbillió évvel ezelőtti Kron-Stopba zárása óta, addig az ég gyökeresen más lett.
Komor fények és nehézkes testek töltötték meg.
Magasan fenn az égben, ahová soha nem nézett krikketlakó, helyezkedtek el a háborús zónák, a Robot Zónák – hatalmas hadihajók és toronyházak lebegtek a Gravi-Nix mezőben, messze a Krikket felszínén levő mesébe illő, idillikus földek felett.
Trillian csak bámult és töprengett.
– Trillian – súgta oda neki Ford Prefect.
– Tessék? – szólalt meg a lány.
– Mit csinálsz?
– Gondolkodom – Mindig így lélegzel, amikor gondolkodsz?
– Nem is tudtam, hogy lélegzem-e.
– Épp ez aggasztott engem.
– Azt hiszem, tudom... – mondta Trillian.
– Pssssszt! – szólt rájuk rémülten Szlartibartfaszt, és vékony, remegő kezével visszaterelte őket a fa árnyékába.
Hirtelen, akárcsak azelőtt a kazettán, fények kezdtek közeledni a hegyi ősvényen át, de ezúttal a táncoló fénypászmákat nem lámpások, hanem elektromos zseblámpák bocsátották ki – önmagában véve nem az a gyökeres változás, mégis minden egyes részlettól egyre hangosabban dörömbölt a szívük félelműkben. Ezúttal nem hallatszottak ritmusos, bolondos dalok virágokról, földművelésről és döglött kutyákról, csak vitatkozás visszafogott hangjai.
Lassan, súlyosan egy fénypont kezdett mozogni az égen. Arthurt klausztrofobikus félelem szorította össze, és a meleg levegőtől szinte lélegezni sem bírt.
Másodpercek múlva egy másik társaság lett látható, amint a sötét hely másik oldala felől közeledik. Fürgén és céltudatosan mozogtak, lámpáik körülöttük kutattak és pásztáztak.
A két csoport szemmel láthatóan közeledett, és nemcsak egymáshoz. Szándékosan oda tartottak, ahol Arthur és a többiek álltak.
Arthur hallotta az enyhe suhogást, ahogy Ford Prefect felemelte Durr-O-Bumm puskáját, és az enyhe, nyöszörgő köhögést, ahogy Szlartibartfaszt is a sajátját. Érezte puskája hideg, barátságtalan súlyát, és remegő kézzel ő is felemelte.
Újai tapogatózni kezdtek, hogy kioldják a biztonsági reteszt és bekapcsolják az óriási-veszély-reteszt, ahogy azt Ford mutatta neki. Úgy remegett a keze, hogy ha abban a pillanatban valakire rálő, alighanem beleégeti saját aláírását a testébe.
Csak Trillian nem emelte fel a puskáját. A szemöldökét emelte fel. Aztán leeresztette és gondolkodva beharapta ajkait.
– Történt már veletek olyasmi – kezdte el, de pillanatnyilag senki nem akart megbeszélni semmit.
Újabb fénycsík szúrta keresztül a hátuk mögötti sötétséget, és ahogy megperdültek, egy harmadik csapat krikketit találtak maguk mögött, akik őket tapogatták zseblámpáik fényével.
Ford Prefect puskája gonoszul ropogni kezdett, de a tűz visszaköpött és szétzúzta a kezében.
Egy pillanatig színtiszta félelem, egy dermesztő másodperc erejéig nem tüzelt senki.
És a másodperc elteltével sem.
Sápadt képű krikketiek vették körül őket és fürösztötték pásztázó zseblámpafényeikben.
A foglyok a foglyulejtőkre, a foglyulejtők a foglyokra meredtek.

28. fejezet

– Helló – szólalt meg az egyik foglyulejtő. – Elnézést kérek, de önök... idegenek?
Eközben, több millió mérföldnyi távolságban, mint amennyit az elme képes kényelmesen befogni, Zaphod Beeblebrox megint igen fel volt dobva.
Megjavította a hajóját – vagyis éber figyelemmel kísérte, ahogy a szerelőrobot megjavítja neki. Most már ismét a létező legerősebb és legkülönösebb hajó volt a világon. Zaphod odamehetett, ahova akart, azt tehette, amit csak akart. Babrált egy könyvvel, de aztán félrelökte. Már olvasta azelőtt.
A kommunikációs bankhoz sétált, és kikeresett egy pánfrekvenciás vészhelyzeti csatornát.
– Kér valaki egy italt? – kérdezte.
– Ez neked vészhelyzet, apafej? – pattogott egy hang a Galaxis másik végéből.
– Van ott egy mixer? – érdeklődött Zaphod.
– Kopj le, és lovagolj meg egy üstököst!
– Oké, oké – mondta Zaphod és lezárta a csatornát.
Felsóhajtott és leült. Újból felkelt és a komputer monitorhoz sétált. Megnyomott egy pár gombot. Kis pacák kezdtek rohangálni a képernyőn, és elkezdték felfalni egymást.
– Bumm! – mondta Zaphod. – Tyiűűűűű! Bajng, bajng, bajng!
– Szevasz – köszöntötte vidáman, egy perccel ezután a komputer. – Három pontot gyűjtöttél. Az eddig elért legmagasabb pontszám hétmillió-ötszázkilencvenhétezer-kétszáz...
– Oké, oké – mondta Zaphod, és kitörölte a képernyőt.
Megint leült. Játszani kezdett egy ceruzával. Lassan ez is veszíteni kezdett a varázsából.
– Oké, oké – mondta, és betáplálta eredményét és az eddig elért legjobbat a komputerbe.
Hajója előtt elmosódott a Világegyetem.

29. fejezet

– Mondják el – szólalt meg az a vékony, sápadt arcú krikketlakó, aki előrelépve a többiek soraiból most bizonytalanul állt a zseblámpafény-körben, és úgy fogta a puskáját, mintha valaki a kezébe nyomta volna, hogy várja meg itt, mindjárt jön, csak egy percre elszalad valahová –, tudnak-e valamit az úgynevezett Ökológiai Egyensúlyról?
A foglyok nem válaszoltak, már legalábbis semmi olyat, ami artikuláltabb volt, mint az a néhány zavaros mormogás és dörmögés. A zseblámpafény tovább ugrált rajtuk. Főlőttük magasan az égen sötét tevékenységet folytattak a Robot Zónákban.
– Csak azért – folytatta nehézkesen a krikketi –, mert mi hallottunk róla valamit, de lehet, hogy nem is fontos. Hát, azt hiszem, akkor most jobb, ha megöljük önöket.
Úgy nézett a fegyverére, mintha azt találgatta volna, melyik bigyót kell megnyomni.
– Hát ez van – nézett fel újra – Hacsak nem akarnak valamiről beszélgetni.
Lassú, dermedt döbbenet kúszott fel Szlartibartfaszt, Ford és Arthur testében. Nem sok kellett hozzá, hogy elérjen az agyukig, ami ebben a pillanatban kizárólag az állkapcsuk fel-le mozgatásával volt elfoglalva Trillian a fejét rázta, mintha egy kirakójátékot a doboz rázogatásával próbálna összeállítani.
– Tudják, nagyon aggaszt minket – szólalt meg a tömegben egy másik ember – ez az egyetemes pusztítási terv.
– Igen – tette hozzá egy másik – meg az ökológiai egyensúly. Csak az jutott eszűnkbe, hogy valami módon megbomlana az ökológiai egyensúly, ha az Univerzum összes többi része elpusztulna. Mi ugyanis rajongunk az ökológiáért... – kúszott boldogtalanul a hangja.
– És a sportért – szólalt meg egy másik fennhangon. Ez helyeslő éljenzést váltott ki a többiekből.
– Igen – értett egyet az előző –, és a sportért... – Hátranézett társaira, és görcsösen kaparta az arcát. Látszott, hogy valahol mély, belső zavarral birkózik, mintha minden, amit mondani akarna, és minden, amit gondol, két teljesen különböző dolog lenne, amik kőzött nem lát lehetséges összefüggést.
– Tudják... – motyogta –, néhányunk... – majd körülnézett, mintha megerősítésre várna. A többiek bátorító zajokat keltettek. – Néhányunk – folytatta – szenvedélyesen szeretné, hogy sportmérkőzéseket játsszunk a Galaxis többi részével, s bár a magam részéről nem értem, miért kéne a sportot kihagyni a politikából, úgy gondolom, ha tényleg szeretnénk sportmérkőzéseket a Galaxis többi részével, márpedig tényleg szeretnénk, akkor alighanem hiba lenne elpusztítani. És valójában az Univerzum többi része... – csuklott el újból a hangja –, ...ami most úgy néz ki, hogy...
– Mm... – mondta Szlartibartfaszt –, mm...
– Üüüh? – így Arthur.
– Ddd... – tette hozzá Ford Prefect.
– Oké – mondta Trillian. – Beszéljük ezt meg. – Előrelépett, és karonfogta a szerencsétlen, zavart krikketlakót. Körülbelül huszonöt évesnek nézett ki, ami azt jelenti, hogy – az ezen a területen fennálló sajátos időtorzulás értelmében – éppen húszéves volt, amikor a Krikket-háborúk tízbillió évvel ezelőtt befejeződtek.
Trillian egy rövid ideig sétált vele a lámpafényben, mielőtt bármit is mondott volna még. A férfi bizonytalan léptekkel botladozott utána. A köröző zseblámpasugarak most finoman lekonyultak, mintha megadták volna magukat ennek a különös, csöndes lánynak, aki (egyedül ebben a sötét, zűrzavaros Mindenségben) úgy tűnt, tudja, mit csinál.
Megfordult, és a férfi szemébe nézett, miközben finoman fogta mindkét karját. A férfi maga volt a megtestesült zavart boldogtalanság.
– Mesélj – mondta neki Trillian.
A férfi egy pillanatig semmit sem szólt, ezalatt tekintete a lány egyik szeméből a másikba szökkent.
– Nekünk... – kezdte –, nekünk egyedül kell maradnunk... azt hiszem. – Arcát eltorzította, fejét lecsüggesztette, és olyanképp rázta, mint ahogyan a malacperselyből szokás a pénzt kirázni. Majd újból felnézett.
– Itt van most ez a bombánk, ugye – mondta –, csak egy egész kicsi bomba.
– Tudom – mondta Trillian.
A krikketlakó úgy kidüllesztette a szemét, mintha a lány valami nagyon furcsát mondott volna a céklákról.
– Komolyan – mondta –, nagyon-nagyon kicsi.
– Tudom – mondta megint Trillian.
– De azt mondják – hömpölygött tovább a krikketi hangja –, azt mondják, képes elpusztítani mindent, ami csak létezik. És tudja, azt hiszem, nekünk is ezt kell tennünk. Hogy így egyedül maradunk-e? Nem tudom. De úgy tűnik, ez a dolgunk – mondta, és megint lehorgasztotta a fejét.
– Bármit is jelent – mondta egy kongó hang a tömegből.
Trillian lassan a szerencsétlen, összezavart, fiatal krikketi köré fonta a karját, és megcirógatta vállára tett remegő fejét.
– Jól van – mondta csendben, de elég tisztán ahhoz, hogy mindenki meghallja, az árnyékos tömegben –, nem kell megtennetek.
Megrázta a férfit.
– Nem kell megtennetek – mondta újra.
Aztán elengedte, és visszalépett.
– Szeretném, ha megtennétek nekem valamit – mondta, és váratlanul felkacagott.
– Azt szeretném – folytatta és tovább kacagott. Szája elé kapta a kezét, majd merev arccal megszólalt – Azt szeretném, ha elvinnétek engem a vezetőtökhöz – és az égi Háborús Zónákra mutatott. Mintha valahogyan tudta volna, hogy ott lesz a vezetőjük.
Úgy tűnt, kacagása feloldott valamit a légkörben. Valahol hátul a tömegben egy magányos hang egy dallamot kezdett dúdolni, amelyből Paul McCartney, ha ő írja, megvehette volna a világot.

30. fejezet

Zaphod Beeblebrox bátran kúszott végig egy alagútban, ezzel is igazolva, micsoda pompás fickó ő. Nagyon fel volt kavarva, de továbbra is kitartóan kúszott. Olyan bátor volt.
Épp az imént látott valamit, az kavarta fel, de feleannyira sem, mint majd az fogja, amit nemsokára hallani fog. De talán az lesz a legjobb, ha elmagyarázzuk pontosan, hol is volt.
A Háborús Robot Zónákban, több mérföldnyire a Krikket bolygó felszíne fölött.
Vékony volt itt az atmoszféra, és viszonylag védtelen mindenféle sugárzás vagy bármi ellen, ami a világűrből erre vetődhet.
Leparkolta az Arany Szív űrhajót a hatalmas, komor, tolakodó hajótestek közé, amelyek itt zsúfolódtak az égen Krikket fölött, és belépett az égi épületek legnagyobbikába és legfontosabbikába. Durr-OBumm puskáján és fejfájáscsillapítóján kívül nem is volt nála más fegyver.
Egy hosszú, széles és rosszul kivilágított folyosón találta magát, ahol el tudott rejtőzni addig, amíg kitalálja, mi a következő teendő. Elbújt, mert bármelyik pillanatban erre tévedhet egy krikketi robot, és bár varázslatos (mindazonáltal szörnyen fájdalmas) élete volt a kezeik között, nem akarta a végletekig próbára tenni csak félig-meddig jónak gondolt szerencséjét.
Egy ponton behúzódott egy folyosóról nyíló szobába, és felfedezte, hogy ez egy hatalmas és ugyancsak gyéren kivilágított kamra.
Valójában egy múzeum volt, egyetlen kiállítási tárggyal – egy űrhajó roncsával. Szörnyen össze volt égve és töredezve, és most, hogy már ragadt Zaphodra valami a galaktikus történelemből, amelyből – sikertelen próbálkozásai következtében, hogy intim kapcsolatba lépjen az iskolában mellette levő kiberkabinban ülő lánnyal – kimaradt, értelmesen ki tudta következtetni, hogy ez az az űrhajóroncs, amely akkor, billió évekkel ezelőtt átsüvített a Porfellegen, és elindította ezt az egész banzájt.
De, és ez kavarta fel, volt rajta valami, ami nem egészen stimmelt.
A horpadások eredetiek voltak. Az égésnyomok is eredetiek voltak, de egy tapasztaltabb szemnek azonnal feltűnt, hogy az űrhajó nem eredeti. Olyan volt, mint egy mérethű modell – mint egy térbeli tervrajz. Más szóval egy olyan dolog volt, ami csak nagyon hasznos, ha kéznél van, amikor hirtelen eldönti az ember, hogy épít magának egy űrhajót, de nem tudja, hogyan kell. Magától mégsem tudott volna elrepülni sehova.
Még mindig ezen törte a fejét – vagyishogy épp akkor kezdte el törni rajta – amikor észrevette, hogy egy másik ajtó félrecsúszik, és a kamra másik részéből, amire nyit, egy másik pár krikketi robot lép be egy kissé savanyú képet vágva.
Zaphod nem akart bajlódni velük, és úgy döntött, hogy ha a körültekintés a hősies ember sajátja, akkor a gyávaság a körültekintő ember sajátja, úgyhogy hősiesen bebújt egy konyhaszekrénybe.
Ki is derült, hogy a konyhaszekrény egy akna felső része, ami egy megfigyelőnyíláson keresztül egy széles szellőzőalagútba vezet. Leereszkedett rajta, és kúszni kezdett, itt találkoztunk vele.
Nem tetszett neki. Hideg volt, sötét és módfelett kényelmetlen; ez megrémisztette. Az első adandó alkalommal – ami egy másik akna volt száz yarddal előbbre – vissza is mászott belőle.
Ezúttal egy kisebb terembe jutott, ami minden valószínűség szerint a számítógép intelligenciaközpontja volt. Egy sötét és keskeny helyen bukkant ki egy óriási komputerpult és a fal között.
Igen hamar rájött, hogy nincs egyedül a teremben, és újból távozni készült, amikor érdeklődve felfigyelt a többi jelenlevő beszélgetésére.
– A robotok, uram – mondta egy hang. – Valami baj van velük.
– Pontosan mi?
Két krikketi Hadseregparancsnok hangja volt. A Hadseregparancsnokok fenn éltek az égi Háborús Robot Zónákban, és nagy mértékben immunisak voltak azokkal a szeszélyes kétségekkel és bizonytalanságokkal szemben; amelyek annyira kínozták a bolygó felszínén élő társaikat.
– Nos, uram, úgy vélem, akár fel is menthetnénk őket a háborús erőfeszítések alól, és felrobbanthatnánk a szupernóvabombát. A rövid idő alatt, mióta kiszabadultunk az időzár alól...
– A lényegre!
– A robotoknak nincs ínyűkre, uram.
– Micsoda?
– A háború, uram, úgy látszik, teljesen lehangolja őket. Bizonyos életuntság figyelhető meg rajtuk, vagy talán inkább úgy fogalmaznék: Univerzum-untság.
– Hát ez így van rendjén, legalább segítenek majd elpusztítani.
– Igen, hát, szóval nehéznek találják, uram. Valamiféle fáradtság lett úrrá rajtuk. Egyszerűén nehéznek tartják a rájuk szabott munka elvégzését. Hiányzik belőlük a vonzódás.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nos, azt hiszem, valami nyomasztja őket, uram.
– Krikket szerelmére, miről beszél maga?
– Nos, volt már néhány élőcsatájuk az utóbbi időkben. Az tapasztalható, hogy elmennek a csatába, felemelik a fegyvereket lövésre készen, és hirtelen azt gondolják: miért csináljuk ezt? Kozmikusan szólva, mire megy ki ez az egész? És ettől egy kissé fáradtak és elkeseredettek lesznek.
– És akkor mit csinálnak?
– Öööö, többnyire másodfokú egyenleteket oldanak meg, uram. Ahogy mondják, pokolian nehezeket. Meg aztán duzzognak.
– Duzzognak?
– Igen, uram.
– Ki hallott már olyat, hogy egy robot duzzogjon?
– Nem tudom, uram.
– Mi volt ez a zaj?
Zaphod volt az, aki zúgó fejjel távozott.

31. fejezet

Egy nyomorék robot ült a sötétség mély kútjában. Egy ideje már csendben volt a fémes sötétségben. A levegő hideg és dohos volt, de robot lévén feltételezhetően képtelen volt ilyen dolgokat észrevenni. Akaratának óriási megfeszítésével azonban mégiscsak sikerült észrevennie őket.
Agyát befogták a krikketi Hadikomputer intelligenciamagjába. Nem élvezte ezt, miként a krikketi Hadikomputer intelligenciamagja sem.
A krikketi robotok, akik kimentették ezt a szánalomra méltó fémlényt a Squornshellus Zéta mocsaraiból, azért tették ezt; mert szinte azonnal feltűnt nekik gigantikus intelligenciája, és hogy milyen hasznos lehet ez a számukra.
Nem gondoltak az ezzel járó személyiségzavarokkal, amelyeket a hideg, a sötétség, a nyirkos és szűk hely és a magány sem tudott csökkenteni.
Nem volt elégedett a feladatával.
Minden mástól eltekintve egy teljes bolygó harci stratégiájának koordinálása csak egy apró részét vette igénybe félelmetes kapacitású agyának, a többi része szörnyen unatkozott. Miután egymás után háromszor megoldotta a Világmindenségben fellelhető összes főbb matematikai, fizikai, kémiai, biológiai, szociológiai, filozófiai, etimológiai, meteorológiai és pszichológiai problémát a sajátját kivéve, komolyan vágyni kezdett arra, hogy csináljon valamit, és hangsúlytalan, vagy inkább dallamtalan, rövid, bús dalocskák komponálásába fogott. Az utolsó egy altatódal volt. Marvin épp ezt zümmögte:
– A fél világ most ágyba mén
De hiába huny ki a fény,
Infravörösben látok én,
Gyűlölöm az éjt.
Megállt művészi és érzelmi erejét összegyűjteni, hogy megbirkózzék a következő versszakkal is.
– Számlálhatok éjhosszokat
Elektromos bárányokat,
Ne is kívánj szép álmokat,
Gyűlölöm az éjt.
– Marvin! – sziszegte egy hang.
A robot felkapta a fejét, s így majdnem kiszakította a helyéből a szövevényes elektródhálózatot, amely őt a központi krikketi Hadikomputerhez kapcsolta.
Kinyílt egy megfigyelőnyílás, és egy rakoncátlan fejpár egyike nézett be rajta, míg a másik végtelenül idegesen, folyamatosan piszkálta, hogy erre vagy arra nézzen.
– Ó, hát te vagy az – morgott a robot. – Gondolhattam volna.
– Hé, öcskős – mondta döbbenten Zaphod –, te érzékeltél az imént?
– Én – ismerte be keserűen Marvin. – Pillanatnyilag éppen sziporkázó formában vagyok.
Zaphod bedugta a fejét a nyíláson, és körülnézett.
– Egyedül vagy? – kérdezte.
– Igen – felelte Marvin. – Itt ülők unottan, a fájdalom és a boldogtalanság az egyetlen társam. És persze hihetetlenül nagy intelligencia. És végtelen bánat. És...
– Igen – mondta Zaphod: – Hé, mi kapcsol téged ehhez az izéhez?
– Ez, ni – mondta Marvin, és megmutatta kevésbé roncsolt karjával az összes elektródát, amelyek a krikketi komputerhez kapcsolták.
– Akkor – mondta félszegen Zaphod –, azt hiszem, alighanem te mentetted meg az életem. Kétszer is.
– Háromszor – helyesbített Marvin.
Zaphod körbecsavarta fejét (a másik mint a sasé kémlelt a teljességgel rossz irányba), éppen időben, hogy lássa, amint a halált hozó krikketi robot közvetlenül mögötte besül és füstölni kezd. A robot hátratántorodott, és egy falnak csapódott. Lecsúszott. Az oldalára dőlt, hátrahajtotta fejét, és szívettépő zokogásba kezdett.
Zaphod Marvinra nézett.
– Szörnyűnek találhatod az életet – mondta.
– Ne is kérdezd – mondta Marvin.
– Jó – egyezett bele Zaphod, és nem is kérdezte. – Hej, ide figyelj csak – tette hozzá –, irtó jó munkát végzel.
– Gondolom, ez azt jelenti – mondta Marvin, szellemi képességének csupán egy tízezer-milliomodbilliomod-trilliomod-grilliomod részét vette igénybe ez a logikai ugrás –, hogy nem fogsz innen kiszabadítani, vagy ilyesmi.
– Öcskös, tudod, hogy szeretnélek.
– Mégsem fogsz.
– Nem.
– Értem.
– Jó munkát végzel.
– Igen – mondta Marvin. – Miért is hagynám abba most, mikor végre kezdem megutálni?
– Meg kell találnom Trilliant és a srácokat. Hé, van valami ötleted, hol lehetnek? Úgy értem, csak egy bolygón kell megkeresnem őket. Eltartana egy ideig.
– Nagyon közel vannak – mondta Marvin szomorkásan. – A monitoron itt is megnézheted őket, ha akarod.
– Jobb lesz, ha megkeresem őket – vélekedett Zaphod. – Ööö, talán segítségre van szűkségük, nem?
– Talán – Marvin siránkozó hangjába váratlan fensőbbség vegyült –, talán jobb lenne, ha itt néznéd meg őket a monitoron. Az a fiatal lány – tette hozzá váratlanul – egyike a legtudatlanabb, legunintelligensebb szerves létformáknak, akikkel óriási örömöm hiányára nem sikerült elkerülnöm a találkozást.
Zaphodnak kellett egy vagy két pillanat, amíg áttörte magát a negatív jelzők labirintusszerű füzérén, és meglepetten bukkant ki a másik oldalon.
– Trillian? – kérdezte. – Csak egy kis csaj. Csinos, ja, de forrófejű. Tudod, hogy van ez a nőkkel. Bár lehet, hogy nem tudod. Feltételezem, hogy nem. Vagy ha mégis, akkor nem akarom hallani. Kapcsolj be.
– ...teljesen más irányította.
– Micsoda? – kérdezte Zaphod.
Trillian hangja volt. Zaphod megfordult.
A fal, amelynek dőlve a krikketi robot zokogott, most kigyulladt, hogy felfedjen egy, valahol a krikketi Háborús Robot Zónák egy ismeretlen részében levő helyszínt. Mintha valami tanácsterem vagy ilyesmi lett volna – Zaphod nem láthatta túl tisztán, mert a robot éppen a képernyőnek dőlt.
Megpróbálta eltávolítani, de nehéz volt a szomorúságtól, és meg akarta harapni, úgyhogy inkább a kép többi részét nézte, amennyire tudta.
– Gondoljátok csak el – hallatszott Trillian hangja – a történelmetek csak borzalmasan valószínűtlen események sorozata. Amiket csak akkor hiszek el, ha látok egyet. Rögtön itt van például a Galaxistól való tökéletes elszigeteltségetek, ez is borzalmas. Pont a legszélén, egy Porfelleggel magatok körül. Bunda. Ez nyilvánvaló.
Zaphod már őrjöngött a kudarctól, hogy nem látja a képernyőt. A robot feje elfedte előle, kikhez beszél Trillian, többfunkciós buzogánya a hátteret fedte el, tragikusan a homlokához szorított könyöke pedig magát Trilliant.
– Aztán – folytatta Trillian – itt van ez az űrhajó, ami a bolygótokba csapódott. Ez valóban valószínű, mi? Van fogalmatok arról, mennyi az egyhez az esélye annak, hogy egy sodródó űrhajó véletlenül keresztezze egy bolygó röppályáját?
– Hé – szólalt meg Zaphod –, nem tudja, mi a francról beszél. Én láttam azt az űrhajót. Hamisítvány. Én ezt nem fogadom el.
– Gondoltam, hogy az – szólalt meg Marvin Zaphod mögötti börtönéből.
– Ó, igen – mondta Zaphod. – Te könnyen beszélsz. Megmondtam, hogy hamis. Bár nem tudom, hogy mi köze ehhez az egészhez.
– És kiváltképp – folytatta Trillian – annak az esélye, hogy keresztezze az egész Galaxis, vagy akár az egész Mindenség egy bolygójának röppályáját, az, amennyire én tudom, már egyenesen nyomasztó lenne. Tudjátok, mennyi az egyhez az esély? Még én sem tudom, olyan nagy szám. Mondom, el van ez tervezve. Nem lennék meglepve, ha az az űrhajó csak egy hamisítvány lenne.
Zaphodnak sikerült eltávolítania a robot buzogányát. Mögötte a képernyőn láthatóvá lett Ford, Arthur és Szlartibartfaszt alakja, akiket láthatóan megdöbbentett és megzavart ez az egész.
– Hej, nézz csak oda! – rikkantotta Ford izgatottan. – Jól csinálják a gyerekek! Rá, rá, rá! Kapjátok el őket, fiúk!
– És mit szóltok – beszélt tovább Trillian – ahhoz az egész technológiához, amit jóformán egyik napról a másikra sikerült elsajátítanotok? Másoknak ehhez legalább ezer év kellene. Valaki belétek táplálta, amit tudnotok kellett, valaki a fejetekbe ültette.
– Tudom, tudom – felelte válaszul valami nem látható közbeszólónak –, tudom, hogy nem vettétek észre, mi történik. Pontosan ez a véleményem. Sosem vettetek észre semmit az égvilágon. Akárcsak ezt a Szupernóvabombát.
– Honnan tud ön erről? – kérdezte egy láthatatlan hang.
– Tudok róla és kész – felelte Trillian. – Azt gondoljátok, elhiszem, hogy ha vagytok olyan okosak, hogy egy ilyen nagyszerű dolgot kitaláltok, olyan balgák lennétek, hogy nem veszitek észre: titeket is ugyanúgy elpusztíthat? Ez már nem tudatlanság; ez látványos butaság.
– Hé, mi ez a bombás dolog? – fordult Marvinhoz riadtan Zaphod.
– A szupernóvabomba? – kérdezte Marvin. – Egy nagyon-nagyon kis bomba.
– Igen?
– Ami teljesen elpusztítja az Univerzumot – tette hozzá Marvin. – Ha engem kérdezel, szerintem jó ötlet. Bár nem fogják tudni működtetni.
– Miért nem, ha olyan sokat tud?
– A bomba sokat tud, de ők nem Csak addig jutottak el, hogy megtervezzék, mielőtt bezárták volna őket az időzárba. Az utolsó öt évet a megépítéssel töltötték. Azt hiszik, hogy már tökéletesen működik, de nem. Ugyanolyan bambák, mint akármelyik szerves életforma. Utálom őket.
Trillian folytatta.
Zaphod megpróbálta a lábánál fogva elhúzni a robotot, de az megrúgta és rámordult, majd újabb rengő zokogásban tört ki. Aztán hirtelen az oldalára pottyan, és érzelmeinek kifejezését most már a padlón folytatta, ahol senkinek sem volt útban.
Trillian egymagában állt a terem közepén, fáradtan, de tüzesen égő szemekkel.
Előtte sorakoztak a sápadt és ráncos arcú Krikket Rangidős Urai, előttük az erősen görbült ellenőrzőpult. Gyámoltalan félelemmel és gyűlölettel bámulták a lányt.
Előttük, félúton az ellenőrzőpult és a terem közepe között, ahol Trillian állt, mint valami tárgyaláson, egy körülbelül három láb magas, vékony, fehér oszlop kapott helyét. Tetején egy körülbelül három, talán négy hüvelyk átmérőjű, kicsiny, fehér golyóbis állt.
Mögötte egy krikketi robot többfunkciós buzogányával.
– Tény – magyarázott Trillian –, hogy olyan tökfejek vagytok – (Izzadt. Zaphod úgy érezte, ez most nagyon nem vonzó dolog tőle.) – olyan tökfejek vagytok, hogy kétlem, erősen kétlem, hogy képesek lettetek volna pontosan megépíteni a bombát az elmúlt öt évben Haktar segítsége nélkül.
– Ki ez a Haktar nevű pasas? – kérdezte Zaphod, és kihúzta a vállát.
Ha válaszolt is Marvin, Zaphod nem hallotta. Teljes figyelmével a képernyőre összpontosított.
Krikket Rangidőseinek egyike egy apró mozdulatot tett kezével a krikketi robot felé. A robot felemelte buzogányát.
– Nem tehetek semmit – mondta Marvin. – A többiektől független áramköröm van.
– Várjatok – szólalt meg Trillian.
A Rangidős tett egy apró mozdulatot. A robot megállt.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte éppen ekkor Zaphod Marvintól.
– Komputerfeljegyzésekből – felelt a robot. – Könnyen hozzájuk jutok.
– Tudjátok, ti sokban különböztök – mondta Trillian a Rangidős Uraknak – a földön élő honfitársaitoktól. Itt töltöttétek egész életeteket fenn, az atmoszférától védtelenűl. Nagyon sebezhetők vagytok. Fajotok maradéka nagyon fél, nem akarja, hogy ezt tegyétek.
A krikketi Rangidős türelmetlen lett. Egy mozdulatot tett a robot felé, ami merőben különbözött az előbbi mozdulattól.
A robot megsuhintotta buzogányát. Leütötte a kis fehér golyóbist.
A kis fehér golyóbis volt a szupernóvabomba.
Nagyon-nagyon kicsi bomba volt, és azért tervezték, hogy végezzen a Világmindenséggel.
A szupernóvabomba keresztülszállt a levegőn. Hozzácsapódott a tanácsterem fekete falához, és csúnyán megrongálta.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Zaphod.
Marvin komor hallgatásba mélyedt.
– Lehet, hogy csak blöfföl – mondta Zaphod. – Szegény kis csaj, nem lett volna szabad magára hagynom.

32. fejezet

– Haktar! – kiabált Trillian. – Mit művelsz?
Nem jött válasz a sűrűsödő sötétségből. Trillian idegesen várt. Biztos volt benne, hogy nem tévedhet. Belehunyorított a homályba, amitől valamiféle választ várt. De nem volt más, csak a hideg csönd.
– Haktar! – kiabált újra – Szeretném, ha megismerkednél a barátommal, Arthur Denttel. Le akartam lépni egy Villámistennel, de ő nem engedte, és ezt nagyra becsülöm Ráébresztett, hová is tartozom valójában. Sajnálatos módon Zaphodot túl megrémítette ez az egész, úgyhogy Arthurt hoztam el helyette. Nem is tudom, miért mondom el neked ezeket.
– Hahó! – szólalt meg újra – Haktar?
És végre megjött a válasz. Vékony és gyenge volt, mint egy nagy távolságból a szél hátán érkezett hang, alig hallhatóan egy hang emléke vagy álma.
– Gyertek csak ki, mindketten – mondta a hang. – Megígérem, hogy teljes biztonságban lesztek.
Egymásra pillantottak és kiléptek, valószínűtlenül, az Arany Szív nyitott fedélzeti nyílásán kiáramló fénynyalábból a Porfelleg komor, szemcsés sötétjébe.
Arthur próbálta megfogni a lány kezét, hogy megnyugtassa és bátorítsa, de az nem engedte. Ezért a reptéri utazótáskáját fogta meg, a görög olívaolajas dobozzal, a törülközővel, a gyűrött santorini képeslapokkal és a többi apró-cseprő holmival. Azt nyugtatta és bátorította a lány helyett.
A semmin és a semmiben álltak.
Sűrű, poros semmiben. A porrá zúzott komputer minden egyes porszemcséje homályosan szikrázott, ahogy lassan perdülve-fordulva ráesett a napfény a sötétségben. A számítógép minden részecskéje, minden egyes porszem megtartotta magában, halványan és gyengén, az egész összes tulajdonságát. Amikor Striterax Titán Páncélördögei szétrombolták a komputert, csak megbénították, de nem pusztították el. Egy gyenge és testetlen mező laza kapcsolatban tartotta egymással a részecskéket.
Arthur és Trillian ennek a bizarr létezésnek a közepén állt, azaz inkább lebegett. Nem volt mit belélegezni, de pillanatnyilag úgy tűnt, ez nem számít. Haktar megtartotta az ígéretét. Biztonságban voltak. Pillanatnyilag.
– Semmit sem tudok felajánlani vendégszeretetem jeléül – mondta elhaló hangon Haktar –, csak a fénytrükköket. Bár fénytrükkökkel is kényelmesen el lehet éldegélni, ha az minden, amid van.
Hangja elenyészett, és a sötét porban egy hosszú, bársonyborítású heverő nőtt ki a bizonytalan létbe.
Arthur alig bírta elviselni, hogy ez ugyanaz a heverő, ami egyszer már megjelent neki az őskori Föld mezein. Afölötti dühében, hogy az Univerzum mindig ilyen őrjítően zavaros dolgokat művel vele, legszívesebben ordított és remegett volna.
Hagyta, hogy elmúljon ez az érzés, majd – óvatosan – ráült a heverőre. Trillian is ráült.
Valódi volt.
Vagy ha nem is volt valódi, de legalább megtartotta őket, és mivel feltételezhetően ezre valók a heverők, ez mindenféle tekintetben valódi heverő volt.
A hang a napszél hátán ismét hozzájuk sóhajtott.
– Remélem, kényelmesen ültök – mondta.
Bólintottak.
– Szeretnénk gratulálni pontos kővetkeztetéseitekért.
Arthur gyorsan felhívta a figyelmét arra, hogy ő nem sokat következtetett, inkább Trillian. Őt csak azért hívta magával, mert igen érdekli az Élet, a Világmindenség meg Minden.
– Ez a dolog engem is érdekel – lehelte Haktar.
– Hát – mondta Arthur – erről alkalomadtán cseveghetnénk is. Egy csésze tea mellett.
Egy kis faasztal materializálódott lassan előttük, rajta egy ezüst teáskanna, egy finom porcelán tejeskancsó, egy porcelán cukortartó, és két porcelán csésze és csészealj.
Arthur értük nyúlt, de csak fénytrükkök voltak.
Visszadőlt a heverőre. Ez legalább olyan illúzió volt, amelyet a teste is kész volt kényelmesnek elfogadni.
– Miért érzed azt – kérdezte Trillian –, hogy el kell pusztítanod az Univerzumot?
Kissé nehéznek találta, hogy a semmihez beszéljen és semmire se tudja a tekintetét összpontosítani. Haktar nyilván észrevette ezt, és kísértetiesen felkacagott.
– Ha ilyen stílusú lesz a kihallgatás – mondta –, hát legyen, a környezet is stílusos.
És most valami új materializálódott előttük. Egy dívány halvány, fakó képe volt – egy pszichiátriai díványé. A bőr, amellyel kárpitozták, fényes volt és pazar, de ismét csak fénytrükk.
Körülöttük, hogy kiegészítse a környezetet, faburkolatú falak halovány másai jelentek meg. És aztán a díványon megjelent maga Haktar képmása is. Szemdüllesztő képmás volt.
A dívány egy normál pszichiátriai díványnak megfelelő méretű volt – körülbelül ezer mérföld hosszú.
A látvány, amint az egyik a másik hátán hever, az düllesztette a szemét.
– Rendben – mondta Trillian határozottan. Felállt a heverőről. Úgy érezte, azt kérték tőle, hogy túl kényelmesen érezze magát és túl sok illúziót fogadjon el.
– Nagyon jó – mondta – És valódi dolgokat is képes vagy konstruálni? Úgy értem: szilárd tárgyakat?
Ismét egy kis szünet volt a válasz előtt, mintha a porrá zúzott Haktar agyának össze kellene szednie gondolatait a millió és millió mérföldről, ahová szétszóródott.
– Á! – sóhajtott fel. – Az űrhajóra gondolsz.
Gondolatok tűntek elsodródni mellettük és rajtuk keresztül, mint az éter hullámai.
– Igen – ismerte be. – Tudok. De rengeteg erőfeszítést és erőt igényel. 'Tudjátok, minden, amire mostani... részecskeállapotomban képes vagyok, a buzdítás és tanácsadás. Buzdítok és tanácsokat adok. És tanácsokat adok...
Haktar képe a díványon láthatóan hullámzott és remegett, mintha nehéznek találná fenntartani magát.
Új erőt gyűjtött.
– Tudok buzdítást és tanácsot adni – mondta – apró darab űrtörmelékeknek – néhány molekulának itt, néhány hidrogénatomnak ott –, hogy egybegyűljenek. Egyűvé bátorítom őket. Formába erőszakolhatom őket, de ez sok eónba telik.
– Akkor hát te készítetted – kérdezte újból Trillian – az űrhajóroncs modelljét is?
– Ööö... igen – mormogott Haktar. – Készítettem már... egy pár dolgot. Némelyiket csak úgy céltalanul. Én csináltam az űrhajót. Ez látszott a legmegfelelőbbnek.
Valami arra késztette Arthurt, hogy felvegye az útitáskáját a heverőről, ahová letette, és szorosan megmarkolja.
Haktar ősi, szétoszlott agyának köde körülöttük kavargott, mintha nyugtalan álmok gyötörnék.
– Tudjátok, megbántam – mormogta. – Megbántam, hogy szabotáltam a Titán Páncélördögöknek készített saját tervemet. Nem az én feladatom volt, hogy ilyen döntéseket hozzak. Arra teremtettek, hogy teljesítsem a feladatomat, de nem sikerült. Megtagadtam saját létezésemet.
Haktar felsóhajtott, ők pedig csendben várták, hogy folytassa történetét.
– Jól tudtátok – mondta végül is. – Szándékom szerint neveltem fel a Krikket bolygót, amíg el nem érték ugyanazt a hangulatot, mint a Titán Páncélördögök, és arra nem kértek, hogy tervezzem meg a bombát, amit ez alkalommal nem sikerült. Beburkoltam magammal a bolygót, és tápláltam. Az események hatása alatt, amelyeket képes voltam kitervelni és elő tudtam idézni, megtanultak úgy gyűlölni, mint a megszállottak. Rá kellett vennem őket, hogy vegyék birtokukba az eget. A földön túl gyengén tudtam hatni rájuk.
Nélkülem, természetesen, mikor elzárták őket előlem a Kron-Stop időzárba, a reakcióik igencsak összezavarodtak, és képtelenek voltak boldogulni velük.
Hát igen, hát igen – tette hozzá –, csak a feladatomnak próbáltam eleget tenni.
És nagyon apránként, nagyon-nagyon lassan, a képek a felhőben halványodni kezdtek, és gyengéden semmivé foszlottak.
És aztán hirtelen nem halványultak tovább.
– Persze a bosszú is közrejátszott – mondta Haktar hangjában eddig új éllel.
– Gondoljatok arra – folytatta –, hogy szétporlasztottak, aztán nyomorékan és félig tehetetlenül hagytak több billió évig. Őszintén megmondom, szeretném kitakarítani ezt az Univerzumot. – Higgyétek el, ti is ugyanígy éreznétek.
Megint elhallgatott, ahogy őrvények söpörtek végig a Porfellegen.
– De elsősorban – mondta előző, szomorkás hangján – a feladatomat próbáltam teljesíteni. Hát igen.
Trillian megszólalt. – Zavar téged, hogy ezúttal is kudarcot vallottál?
– Kudarcot vallottam? – suttogott Haktar. A komputer képe a pszichiátriai díványon lassan újból halványodni kezdett.
– Hát igen, hát igen – énekelte újra a halványuló hang. – Nem, most már nem érdekel a kudarc.
– Ugye tudod, mi a kötelességünk? – kérdezte Trillian hűvös és hivatalos hangon.
– Igen – válaszolt Haktar. – Szét fogtok szórni engem. Szét fogjátok rombolni a tudatomat. Szívesen látlak benneteket – a sok eónok után már csak a feledésért könyörgők. Ha eddig nem teljesítettem a feladatomat, akkor most már túl késő. Köszönőm, és jó éjszakát.
A heverő eltűnt.
A teaasztal eltűnt.
A dívány és a komputer is eltűnt. A falak semmivé váltak. Arthur és Trillian gondolataiba merülve baktatott vissza az Arany Szívhez.
– Nos, hát – szólalt meg Arthur – ezzel is megvolnánk.
A lángok egyre feljebb és feljebb tornyosultak előtte, majd lecsillapodtak. Még néhány utolsó lángnyelv és minden eltűnt, csak egy kupac hamu maradt ott, ahol néhány perccel azelőtt még a Természet és a Lélek Fa Oszlopa volt.
Kikotorta a Hamvakat az Arany Szív Gamma Grill kandallójából, belerakta egy papírzacskóba, és visszasétált a hídra.
– Azt hiszem, vissza kéne ezeket vinnünk – mondta – Ez a határozott érzésem.
Már volt ezzel a dologgal kapcsolatban egy vitája Szlartibartfaszttal, melynek végén az öregember felidegesedett és elment. Visszatért saját űrhajójára, a Bisztromatra, dühös szóváltásba keveredett a pincérrel és eltűnt az űrnek nevezett végtelenül szubjektív fogalomban.
Azért tört ki a veszekedés, mert Arthur úgy gondolta, hogy a Hamvakat ugyanabban a pillanatban kellene visszavinni a Lord's krikettpályára, mint amelyikben elvitték őket. Az ötlet legalább egy nap visszahaladást jelentett volna az időben, és ez pontosan olyan indokolatlan és felelőtlen vacakolás volt, aminek a Valós Időért Mozgalom véget szeretett volna vetni.
– Igen – mondta erre Arthur –, de próbálja ezt megmagyarázni az MCC-nek* – és nem is támadták többé az ötletét.
(*Marylebone Cricket Club – a legnépszerűbb londoni krikettklub – a ford. megj.)
– Azt hiszem – kezdte újra, és elhallgatott. Azért kezdte újra, mert legelőször senki nem figyelt rá, és azért hallgatott el, mert nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem fog figyelni rá senki.
Ford, Zaphod és Trillian feszülten figyelték a képernyőt. Haktar éppen szerteszóródott egy vibrációs mezőnyomásától, amit az Arany Szív pumpált bele.
– Mit mondott? – kérdezte Ford.
– Úgy emlékszem, mintha azt mondta volna – tűnődött Trillian – „Bevégeztetett... Teljesítettem a feladatomat...”
– Azt hiszem, vissza kéne ezeket vinnünk – mondta Arthur, és feltartotta a Hamvakat tartalmazó zacskót. – Ez a határozott érzésem.

33. fejezet

A nap hűvösen sütött a teljes rombolás helyszínére. Füst hömpölygött a kiégett fű fölött, miután a krikketi robotok ellopták a Hamvakat. Pániksújtotta emberek rohangáltak a füvön át. Egymásnak ütköztek, hordágyon vitettek és letartóztattattak.
Egy rendőr próbálta letartóztatni Wowbaggert, a Végtelenül Meghosszabbítottat sértő viselkedéséért, de nem tudta megakadályozni, hogy a magas, szürkészöld űrlény visszatérjen űrhajójához, és gőgösen elrepüljön, még nagyobb pánikot és pokoli zűrzavart okozva ezzel.
Mindennek a közepén, a délután folyamán immáron másodszor, hirtelen Ford Prefect és Arthur Dent alakja materializálódott. Leteleportálták magukat az Arany Szívről, amely most bolygó körüli parkolópályára állt.
– Megmagyarázom! – kiabált Arthur. – Nálam vannak a hamvak! Itt vannak, ebben a zacskóban!
– Nem hiszem, hogy figyelnének rád – jegyezte meg Ford.
– Az Univerzumot is segítettem megmenteni! – kiáltozta Arthur azoknak, akik figyeltek rá, más szóval senkinek.
– Ennek meg kellett volna állítania a tömeget – mondta Arthur Fordnak.
– Nem állította meg – mondta Ford.
Arthur megszólított egy mellette elrohanó rendőrt:
– Elnézést – mondta. – A Hamvak. Nálam vannak. Egy másodperccel ezelőtt lopták el azok a fehér robotok. Itt vannak nálam, ebben a tasakban. Tudja, a Kron-Stop időzár Kulcsának a részét képezték, és hát... nos, találja ki a többit, a lényeg az, hogy nálam vannak. Most mit csináljak velük?
A rendőr megmondta, de Arthur feltételezte, hogy csak átvitt értelemben beszélt.
Búsongva járkálni kezdett.
– Hát senkit sem érdekel? – kiáltott fel. Egy férfi rohant el mellette, és meglökte a könyökét. Arthur leejtette a papírzacskót, tartalma szétszóródott a földön. Arthur összeszorított szájjal bámult rá.
Ford ránézett.
– Mosmá mehetünk? – szólt.
Arthur egy mélyet sóhajtott. Körülnézett a Föld bolygón, most már biztos volt benne, hogy utoljára.
– Oké – mondta.
Abban a pillanatban az oszladozó füstfelhőn át egy krikettkapura esett a pillantása, amely mindenre fittyet hányva rendületlenül állt.
– Várj egy pillanatig – mondta Fordnak. – Mikor még kissrác voltam...
– Nem lehetne később?
– Rajongtam a krikettért, tudod, de nem voltam valami jó benne.
– Vagy egyáltalán nem, ha így jobban tetszik.
– És mindig arról álmodoztam, elég ostoba módon, hogy egy nap majd a Lord'sban fogok dobni.
Végignézett a fejét vesztett csődületen. Senki nem bánta nagyon.
– Oké – mondta- Ford unottan. – Essünk túl rajta. Ott leszek – tette hozzá –, ott fogok unatkozni. – Elindult és leült egy füstölgő fűcsomóra.
Arthur emlékezett rá, hogy az első látogatásukkor aznap délután a krikettlabda épp az ő táskájába hullott, és most átkutatta a táskát.
Meg is találta benne a labdát, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy ez nem is az a táska, ami akkor nála volt. Mindegy, a labda mégis ott volt a görögországi szuvenírok között.
Kivette, és csípőjéhez dörzsölve kifényesítette. Aztán ráköpött és újra kifényesítette. Lerakta a táskát. Mindent úgy szándékozott csinálni, ahogy kell.
Egyik kezéből a másikba dobálta a labdát, érezte a súlyát.
A könnyedség és közöny gyönyörű érzetével hátrébb ügetett a wickettől. Közepes gyorsaságú lépésekkel, döntötte el, és kimért egy jó hosszú vonalat a nekifutáshoz.
Felnézett az égre. A madarak keringtek, néhány fehér felhő száguldozott. A levegőt a rendőrség és a mentők szirénája – no meg az emberek sikoltása és ordítozása zavarta meg, de Arthur furcsamód boldognak érezte magát, és nem zavarta semmi. Dobni fog a Lord'sban.
Megfordult és néhányszor megtaposgatta hálópapucsával a földet. Kihúzta a vállát, a labdát feldobta a levegőbe, majd újból elkapta.
Futni kezdett.
Futtában észrevette, hogy a wicket mellett áll egy ütős.
Ó, remek, gondolta, így még izgalmasabb...
Aztán, amint lábai közelebb vitték, már tisztában látott. Az ütésre kész alak a wicket mellet nem az angol krikettcsapat tagja volt. Nem is az ausztrál krikettcsapat tagja. A krikketi robotcsapat tagja volt. Egy rideg, kemény, halált hozó fehér gyilkos-robot volt, valószínűleg nem tért vissza a hajójához a többiekkel.
Szép számmal ütköztek a gondolatok Arthur agyában e pillanatban, de úgy látszott, nem bírja abbahagyni a futást. Az idő mintha szörnyen, szörnyen lassan telt volna, de mégsem bírta abbahagyni a futást.
Mintha szirupban mozogna, lassan megmozdította kótyagos fejét, és a kezére nézett, a kis, piros, kemény labdát tartó kezére.
Lábai lassan tovább taposták a földet, megállíthatatlanul, ahogy a labdát nézte, amit görcsösen szorított tehetetlen kezében. Az váltakozva mélyvörösen izzott és villogott. És a lábai még mindig hajthatatlanul hajtották előre.
Újra a krikketi robotra nézett, amely elmozdíthatatlanul és céltudatosan állt előtte, ütésre készen felemelt buzogánnyal. Szemei mély, hűvös, lenyűgöző fényben égtek, és Arthur nem tudta levenni róluk a tekintetét. Mintha egy alagúton át nézte volna őket – és egyik oldalon sem létezett volna semmi más.
Íme, néhány gondolat azok közül, amelyek e pillanatban az agyában kavarogtak:
Irtó nagy bolondnak érezte magát.
Úgy érezte, sokkal jobban oda kellett volna figyelnie számtalan dologra, amit hallott: közhelyekre, amik most körbe-körbe forogtak a fejében, ahogy a lábai vitték ahhoz a ponthoz, ahol elkerülhetetlenül a krikketi robotnak kell passzolnia a labdát, aki szintén elkerülhetetlenül bele fog ütni.
Emlékezett Haktar szavaira „Kudarcot vallottam? Nem, most már nem érdekel a kudarc.”
Emlékezett Haktar elhaló szavainak lényegére: „Bevégeztetett. Teljesítettem a feladatomat.”
Emlékezett arra is, hogy Haktar azt mondta, sikerült készítenie „egy pár dolgot”.
Emlékezett arra a hirtelen mozdulatra az útitáskájában, ami arra késztette, hogy magához szorítsa azt, amikor a Porfellegben voltak.
Emlékezett arra, hogy egy jó pár napot visszautazott az időben, hogy újra a Lord'sra jöjjön.
Emlékezett arra is, hogy sose volt jó dobó.
Érezte, hogy meglendül a karja, és keze szorosan markolja a labdát, amelyről most már biztosan tudta, hogy a szupernóvabomba, amit Haktar épített magának, és rásózta; a bomba, amely hirtelen és az idő előtt elhozná az Univerzum végét.
Reménykedett és imádkozott, hogy ne legyen halál utáni élet. Aztán rájött, hogy ez így ellentmondásos, és ezért csak reménykedett abban, hogy nincs hálál utáni élet.
Nagyon, nagyon zavarta volna, ha találkoznia kell a többi emberrel.
Remélte, remélte, remélte, hogy a dobás ugyanolyan rosszul fog sikerülni, mint ahogy emlékezete szerint az eddigiek, mert úgy tűnt, ez az egyedüli dolog választja el ezt a pillanatot az egyetemes feledéstől.
Érezte, ahogy a lábai taposnak, érezte, ahogy a karja előrelendül, érezte, ahogy a lába beleakad a reptéri útitáskába, amit balga fejjel maga előtt hagyott a földön. Érezte, ahogy nagy erővel előrezuhan, de a feje éppen akkor úgy tele volt mindenféle gondolattal, hogy teljesen elfeledkezett a földbe csapódásról, és nem is csapódott bele.
A táskát még mindig erősen a jobb kezében tartva fellibbent a levegőbe és nyöszörgött meglepetésében.
Körözött és kavargott a levegőben, felszabadultan keringett.
A föld felé fordult, izgatottan meglódult, és egyidejűleg kibiztosítatlanul a messzeségbe hajította a bombát. Majd hátulról a megdöbbent robot felé süvített. Az még mindig felemelve tartotta többfunkciós buzogányát, de egyszerre csak nem volt mire ütnie vele.
Egy hirtelen jött őrült erőkitöréssel kicsavarta a buzogányt a meglepett robot markából, káprázatos dőlést hajtott végre a levegőben, kegyetlen bukórepülésben visszasüvített, és egyetlen őrült suhintással leütötte a robot fejét a nyakáról.
– Na, jössz már? – kérdezte Ford.

Epilógus
Az Élet, a Világmindenség meg Minden

És a végén ismét útra keltek.
Volt idő, amikor Arthur Dent nem kelt volna útra. Azt mondta, hogy a Bisztromatika Hajtóereje felfedte előtte, hogy az idő és a távolság egyet jelent, hogy az elme és az Univerzum egyet jelent, hogy az érzékelés és a valóság egyet jelent, és hogy minél többet utazik valaki, annál inkább egy helyen marad, és hogy lenne egy s más, amivel éppenséggel szívesebben foglalkoznia és szívesebben töltené ki az elméjét (amely most már egyet jelentett az Univerzummal, így hát nem tartana soká), és később még egy jó kis pihenést is megengedhetne magának, gyakorolhatná egy kicsit a repülést, és megtanulhatna főzni is, amit már régóta szeretett volna. A görög olívakonzerv volt most a legbecsesebb tulajdona, és állítása szerint azzal, ahogy váratlanul felbukkant az életében, újra megadta számára a dolgok egységének érzetét, amitől, amitől úgy gondolta, hogy...
Ásított egyet, és álomba merült.
Reggel, amikor ahhoz készülődtek, hogy kitegyék valami csendes és meseszép helyen, ahol aztán felőlük mondhat, amit akar, hirtelen vészjeleket fogott a komputerük, és ők letértek pályájukról, hogy kivizsgálják.
Egy kicsi, de láthatóan ép, Merida-osztályba tartozó űrhajó járt egy furcsa kis dzsigget az űrben. Egy gyors pillantás a komputerbe elárulta, hogy a hajó rendben van, a számítógépe is rendben van, csak a pilótája őrült.
– Csak félőrült, csak félőrült – bizonygatta a férfi őrjöngve, miközben a fedélzetre vitték.
A Csillagászati-napi Kalendárium újságírója volt. Megnyugtatták, és Marvint küldték, hogy legyen a társasága, amíg meg nem ígéri, hogy megpróbál értelmesen beszélni.
– Tudósító voltam – kezdett bele végül – egy argabuthoni tárgyaláson.
Csont és bőr vállaira tornászta magát, szemeit vadul meresztette. Fehér haja mintha a másik szobában levő ismerősének integetett volna.
– Nyugi, nyugi – mondta Ford. Trillian nyugtatólak a vállára tette a kezét.
A férfi visszaereszkedett, és a hajó betegrészlegének plafonját bámulta.
– Maga az eset most lényegtelen, de volt ott egy tanú... egy tanú... Prak nevű ember. Egy különös és nehéz ember. Végül arra kényszerültek, hogy beadjanak neki egy szérumot, amitől elmondja az igazat; egy igazság-szérumot.
– Szemei tehetetlenül forogtak a fejében.
– Túl sokat adtak neki – mondta egy picit nyöszörögve. – Túlontúl sokat adtak neki. – Sírni kezdett. – Biztos vagyok benne, hogy a robotok lökték meg az orvos karját.
– Robotok? – kérdezte éles hangon Zaphod. – Miféle robotok?
– Néhány fehér robot – suttogta rekedten a férfi – behatolt a tárgyalóterembe, és ellopta az igazság jogarát, az Argabuthon igazságjogarát, egy csúnya, plexiből készült izét. Nem tudom, mire kellett nekik. – Újra síri kezdett. – Biztos vagyok benne, hogy a robotok lökték meg az orvos karját...
Ernyedten rázta a fejét ide-oda, gyámoltalanul, szomorúan, a fájdalomtól felakadt szemmel.
– És mikor folytatódott a tárgyalás – suttogta könnyezve –, kérdeztek valamit Parktól, amit nem kellett volna. Megkérték – itt elhallgatott és megborzongott –, hogy mondja el az Igazat, a Színtiszta Igazat és Csakis az Igazat. Nem értitek: Csakis?!
Hirtelen újra a könyökére támaszkodott, és rájuk kiabált.
– Túlontúl sok szérumot adtak neki!
Újból összecsuklott, és csöndesen siránkozott. – Túlontúlontúlontúlontúlotúl...
A csapat egymásra pillantva az ágya köré gyűlt. A hátuk libabőrös lett.
– És mi történt? – tette fel végre a kérdést Zaphod.
– Ó, rendben elmondta – mondta vadul a férfi – amennyire én tudom, még most is mondja. Furcsa, és szőrnyű dolgok... szörnyűek, szörnyűek! – sikoltozta.
Megpróbálták lehűteni, de megint a könyökére tornázta magát.
– Szőrnyű dolgok, érthetetlen dolgok – kiabálta –, akik őrületbe kergethetik az embert!
Vadul rájuk meredt.
– Vagy az én esetemben – tette hozzá – félőrültbe. Újságíró vagyok.
– Úgy érti – szólalt meg csendesen Arthur –, hogy így hozzászokott az igazsághoz?
– Nem – mondta a férfi zavart arckifejezéssel. – Úgy értem, hogy találtam egy kifogást, és korábban elmentem. Ezzel kómába esett, amiből csak egyszer ébredt fel és igen rövid időre.
Azon az egyetlen napon a következőket tudták meg tőle:
Mikor világossá vált, mi történik, és mikor világossá vált, hogy Prakot nem lehet leállítani, hogy ez itt az igazság abszolút és végső formája, a termet kiürítették.
Nemcsak kiürítették, de le is pecsételték, benne Prakkal. Acélfalakat emeltek kóréje, és hogy teljesen biztonságban legyen, szögesdróttal, elektromos kardokkal, krokodilokkal és három nagyobb hadsereggel vették körül, hogy soha senki ne hallja Prakot beszélni.
– Kár – jegyezte meg Arthur. – Szerettem volna hallani, mit mondhatott. Feltételezhetőleg azt is tudhatta, mi a Kérdés a Végső Válaszhoz. Mindig is bosszantott, hogy sosem sikerült rájönnünk.
– Gondolj egy számra – mondta a komputer –, bármilyen számra.
Arthur megadta a komputernek a King's Cross vasúti pályaudvar információs irodájának a telefonszámát, gondolván, hogy biztos van valami funkciója, és mint kiderült, valóban volt.
A komputer betáplálta a számot a hajó újjáépített Valószínűtlenségi Hajtóművébe.
A Relativitásban az Anyag utasítja a Teret, hogyan görbüljön, a Tér pedig az Anyagot, hogyan mozogjon.
Az Arany Szív utasította a teret, hogy kössön csomót magára, és finoman leparkolt az Argabuthon Törvényterem acélkerítésén belül.
A tárgyalóterem szerény hely volt, egy óriási sötét kamra, szemmel láthatóan az Igazságnak tervezték, és nem például az Őrömnek. Nem lehetne teadélutánt tartani benne – legalábbis sikereset nem. A berendezés lelombozná a vendégeket.
A mennyezetek magasak voltak, boltozatosak és nagyon sötétek. Vészjósló árnyékok lappangtak mindenhol. A falak, a padok és az oszlopok burkolata mind-mind a félelmetes Arglebard Erdejének legsötétebb, legkomorabb fáiból volt kifaragva A masszív, fekete Igazság Pódiuma, ami a terem közepének jelentős részét elfoglalta, a gravitáció szörnye volt. Ha valaha is be tudott volna lopakodni egy napsugár ilyen messzire, Argabuthon Igazságkomplexumába, rögvest hátat fordított és visszalopakodott volna belőle.
Arthur és Trillian lépett be elsőként, míg Ford és Zaphod bátran játszották a hátvédek szerepét.
Első ránézésre teljesen üresnek és kihaltnak tűnt, Lépteik ütemesen kongtak a teremben. Ez különös volt nekik. Még mindig a megfelelő helyen és működésben volt az összes berendezés az épületen kívül, vizsgáló pillantásokat vetettek mindenre. Tehát, gondolták, bizonyára még mindig tart az igazmondás.
De nem volt ott semmi.
Aztán, mihelyt a szeműk hozzászokott a sötétséghez, kiszúrtak egy nyomasztó, vörösen izzó fényt az egyik sarokban, a mögött pedig egy mozgolódó árnyat. Odavilágítottak a zseblámpával.
Prak heverészett egy padon, és egykedvűen cigarettázott.
– Cső! – köszöntötte őket egy kis fél-intéssel. Hangja végigvisszhangzott a termen. Apró termetű, csenevész hajú ember volt. Előregörnyedt vállal üldögélt, feje és térdei inogtak. Szippantott egyet a cigarettájából.
Azok rámeredtek.
– Mi folyik itt? – szólalt meg Trillian.
– Semmi – felelte a férfi, és a vállát himbálta.
Arthur zseblámpájával egyenest Prak képébe világított.
– Azt hittük – mondta –, hogy maga az Igazat, a Színtiszta Igazat, és Csakis az Igazat szándékozik elmondani.
– Ó, igen – mondta Prak. – Ja. El is mondtam. De már befejeztem. Közel sem olyan sok, mint ahogyan azt egyesek elképzelik. Bár némelyik része egészen mókás.
Hirtelen egy csaknem három percig tartó mániákus nevetésben tőrt ki, majd abbahagyta. Ott ült, himbálódzó fejjel és térdekkel. Különös félvigyorral szívogatta cigarettáját.
Ford és Zaphod előjött az árnyékból.
– Mondjon róla valamit – mondta Ford.
– Ó, már semmire nem emlékszem belőle – mondta Prak. – Gondoltam rá, hogy némely részét le kéne írni, de először nem találtam ceruzát, utána meg azt gondoltam, minek is?
Hosszú csend támadt. Ezalatt úgy érezték, a Világmindenség öregedett egy kicsit. Prak a zseblámpák fényébe bámult.
– Egy szavára sem? – szólalt meg végre Arthur. – Nem emlékszik egy szavára sem?
– Nem. Kivéve arra, hogy a legjobb részek a kutyákról szóltak. Arra emlékszem.
Váratlanul megint nevetésben tört ki, és lábait a földhöz csapdosta.
– El sem hinnének néhány dolgot a kutyákkal kapcsolatban – kapkodott levegő után. – Nosza, menjünk csak ki és kerítsünk magunknak egy kutyát! Apám, ha majd egyszer új megvilágításban látom őket! – Talpra szökkent és egy kis táncocskát kezdett ropni. Majd megállt, és nagyot szippantott a cigarettájából.
– Találjunk egy kutyát, amin nevethetek – mondta egyszerűen. – Egyébként ti kik vagytok, skacok?
– Magát akartuk megtalálni – mondta Trillian és szándékosan nem leplezte hangjában a csalódottságot. – Az én nevem Trillian.
Prak megbillentette a fejét.
– Ford Prefect – mondta Ford Prefect egy vállrándítás kíséretében.
Prak megbillentette a fejét.
– Én pedig – mondta Zaphod, mikor úgy vélte, ismét elég sűrű a csönd ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű bejelentést könnyedén be lehessen dobni – Zaphod Beeblebrox vagyok.
Prak megbillentette a fejét.
– Ki ez a pasas? – kérdezte vállával Arthur felé bökve, aki egy pillanatig csöndben, csalódott gondolataiba merülve álldogált.
– Én? – kérdezte Arthur. – Ja, az én nevem Arthur Dent.
Prak szeme szinte kiugrott a fejéből.
– Nem viccelsz? – kiáltott fel. – Te vagy Arthur Dent? A valódi Arthur Dent?
Hátrahőkölt, hasához kapott, és megújult görcsös hahotázásba kezdett.
– Hej, hogy én veled is találkoztam! – zihálta. – Hapsikám! – kiáltotta –, te vagy a leg... huh, te aztán kutya egy fickó vagy!
Harsogva és visítva röhögött, majd hanyatt vágta magát a padon. Hisztérikusan kiabált és rikoltozott. Potyogott a könnye a nevetéstől, lábaival a levegőben rúgkapált és a mellét döngette. Majd fokozatosan, pihegve lecsillapodott, rájuk nézett. Aztán Arthurra. Újra hanyatt esett harsogó kacagással, végül elaludt.
Arthur rángatózó szájjal állt ott, mialatt a többiek a hajóra cipelték az eszméletlen Prakot.
– Mielőtt Prakot felvettük – mondta Arthur –, menni készültem. Most is ez a szándékom, és meg is valósítom, mihelyt lehetséges.
A többiek csendben bólintottak, a csendet csak egy picit zavarta meg az az erősen elfojtott és távoli hisztérikus kacagás, amely Prak kabinjából szűrődött ki a hajó legtávolabbi csücskében.
– Megkérdeztünk tőle – folytatta Arthur –, vagy legalábbis ti megkérdeztétek tőle –, én, mint azt tudjátok, képtelen vagyok a közelébe férkőzni – mindent, és valóban nem úgy néz ki, mint aki bármiben is közreműködhetne. Csak az az egy-két töredék, és néhány dolog a kutyákról, amire nem vagyok kíváncsi.
A többiek próbálták megállni vigyorgás nélkül.
– Nem mintha nem értékelném a tréfát – kezdte mondani, de meg kellett várnia, amíg a többiek abbahagyják a rötyögést.
– Nem mintha... – megint elhallgatott. Ezúttal a csendre figyelt fel. Most ténylegesen csend volt, és teljesen váratlanul állt be.
Prak csendben volt. Napokig állandó tébolyodott röhögésben éltek; bekerítette a hajót és csak nagynéha könnyebbülhettek meg, amikor rövid idejű vihorászás vagy alvás váltotta fel. Arthur lelke legmélyét összeszorította az őrület.
Ez nem az alvás csöndje volt Megszólalt egy berregő Egy gyors pillantás a műszerfalra elárulta, hogy a berregőt Prak szólaltatta meg.
– Nem érzi jól magát – szólalt meg halkan Trillian. – Az állandó nevetés teljesen összeroncsolja a testét.
Arthur ajka megrándult, de nem szólt semmit.
– Jobb lesz, ha megyünk és megnézzük – mondta Trillian.
Trillian komor arcot öltve jött ki a kabinból. – Azt akarja, hogy te menj be hozzá – mondta Arthurnak, aki savanyú képpel és összeszorított ajkakkal nézett. Kezeit mélyen hálóköntöse zsebeibe gyűrte, és arra próbált gondolni, mit tudna mondani, ami nem hangzik bagatell dolognak. Szörnyű igazságtalannak tűnt, de semmi ilyen nem jutott eszébe.
– Kérlek – nógatta Trillian.
Arthur vállat vont, és bement, továbbra is savanyú képpel és összeszorított ajkakkal, noha tudta, milyen reakciót vált ki ez folyton Prakból.
Lenézett csúfolójára, aki csendben feküdt az ágyon, hamuszürkén és görnyedten. Nagyon gyengén lélegzet. Ford és Zaphod félszegen állt az ágy mellett.
– Akartál valamit kérdezni tőlem – szólalt meg Prak vékony hangon, és halkan köhintett.
Arthur már csak magától a köhögéstől is megmerevedett, de az hamar elenyészett.
– Honnan tudod? – kérdezte.
Prak erőtlenül megvonta a vállát – Mert ez az igazság – csak ennyit mondott.
Arthur megértette.
– Igen – szólalt meg végül meglehetősen vontatott hangon. – Tényleg van egy kérdésem. Jobban mondva tulajdonképpen egy Válaszom van. Azt szerettem volna megtudni, mi volt a Kérdés.
Prak együttérzőn bólintott, és Arthur egy kissé megnyugodott.
– Ez... hát, ez egy hosszú történet – mondta, de a Kérdés, amit szeretnék megtudni, az az Életet, a Világmindenséget meg Mindent érintő Végső Kérdés. Mindössze annyit tudunk, hogy a válasz Negyvenkettő, ami kissé bosszantó.
Prak ismét bólintott.
– Negyvenkettő – mondta. – Igen, így van.
Elhallgatott. Gondolatok és emlékek árnyékai borították be arcát, miként a felhők árnyékai borítják be a földet.
– Attól tartok – szólalt meg végül –, hogy a Kérdés és a Válasz kölcsönösen kizárja egymást. Az egyik ismerete eleve meggátolja a másik ismeretét. Lehetetlenség, hogy mindkettőt egyszerre ismerjék ugyanabban az Univerzumban.
Újból elhallgatott. Csalódottság telepedett ki Arthur képére, s lassan elfoglalta megszokott helyét.
– Ha mégis – kezdte újra Prak – megtörténne, a Kérdés és a Válasz alighanem egyszerűen érvénytelenítenék egymást, és velük együtt az Univerzum is megszűnne létezni, és valami más, még bizarrabb és megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét. Az is lehetséges, hogy ez már be is következett – tette hozzá egy erőtlen mosollyal –, de ezt egy bizonyos mértékű Bizonytalanság veszi körül.
Enyhe vihorászás rázta meg a testét.
Arthur lecsüccsent egy zsámolyra.
– Hát, igen – mondta rezignáltan. – Csak reménykedtem abban, hogy van valami ok.
– Ismered – kérdezte Prak – az Ok történetét?
Arthur azt felelte, hogy nem ismeri, mire Prak azt mondta, tudja, hogy nem ismeri.
Elmesélte neki.
Egy éjjel – mesélte – egy űrhajó jelent meg egy bolygó egén, ahol sosem láttak még hasonlót azelőtt. A bolygó a Dalforsas volt, a hajó pedig ez. Úgy jelent meg, mint egy ragyogó új csillag, csendesen áthaladva a mennybolton.
Egy primitív törzs tagjai, akik egy halomban ültek a Hideg Hegyoldalakban, felnéztek a gőzölgő éjjeli italaikból, és remegő ujjakkal mutattak az égre, esküdözve, hogy láttak egy jelet, egy jelet, melyet isteneik küldtek azért, hogy azon nyomban keljenek fel végre, és induljanak el a Síkságok gonosz Hercegeinek lemészárlására.
Palotáik magas tornyocskáiban a Síkságok Hercegei felnéztek, meglátták a tündöklő csillagot, és úgy vették, mint egy félreérthetetlen jelet az isteneiktől, hogy menjenek, és rontsanak neki a Hideg Hegyoldalak Törzsének.
És kettejük közt az Erdő Lakói is felnéztek az égre, meglátták az új csillag jelét, és félelemmel és rossz előérzettel nézték, mert bár azelőtt sosem láttak még ilyesmit, azért ők is pontosan tudták, mit jelez előre, és kétségbeesetten horgasztották le fejüket.
Tudták: ha a felhők összegyűlnek, az valamit jelent.
Ha a felhők szétoszlanak, az valamit jelent.
Ha feltámad a szél, az valamit jelent.
Ha elül a szél, az valamit jelent.
Ha országaikban éjfélkor a telihold fényénél háromfejű kecskegida születik, az valamit jelent.
Ha országukban a nap bármely szakában egy teljesen normális macska vagy disznó jött világra a legkisebb születési rendellenesség nélkül, vagy akár csak egy pisze orrú gyerek, azt is gyakran úgy vették, hogy valamit jelent.
Semmi kétség nem férhetett hát ahhoz, hogy az égen megjelenő új csillag egy különösen látványos dolgot jelez előre.
És minden új jel ugyanazt a dolgot jelentette – a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse ismét jól elpakolják egymást.
Ez önmagában véve nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse mindig az Erdő kellős közepén határozták el, hogy jól elpakolják egymást, és mindig az Erdő Lakói húzták a legrövidebbet ezekben az ügyletekben, bár amennyire ők tudták, soha semmi közük nem volt az egészhez.
És néha, a legnagyobb gaztettek után az Erdő Lakói egy küldöncöt indítottak útnak vagy a Síkság Hercegeinek vezetőjéhez vagy a Hideg Hegyoldalak Törzsfőnökéhez, és azt követelték, hogy megtudják e tűrhetetlen viselkedés Okát.
A vezető pedig, bármelyik fél vezetője volt is, félrehívta a küldöncöt, és elmondta neki az Okot szépen, lassan és érthetően, összpontosítva a kiemelkedőbb részletekre.
És az egészben az volt a szörnyű, hogy nagyon jó Ok volt. Nagyon érthető volt, nagyon ésszerű és kemény. A küldönc ilyenkor lecsüggesztette a fejét, szomorúnak és bolondnak érezte magát, amiért eddig nem jött rá arra, milyen kemény és bonyolult világ ez a valós világ, és micsoda nehézségek és paradoxonok veszik körül a benne élőket.
– Na, érted most már? – kérdezte ilyenkor a vezér.
A küldönc némán bólintott.
– És érted már, hogy ezeknek a csatáknak le kell zajlaniuk?
Újabb néma bólintás.
– És hogy miért éppen az Erdőben kell ezeknek lezajlani, és miért a legnagyobb érdeke mindenkinek, az Erdők Lakóit is beleértve, hogy ott legyenek?
– Ööö...
– Még hosszú távon is?
– Ööö, igen.
És a küldönc valóbán megértette az Okot, és vissza is tért az Erdőbe. De amint egyre közelebb ért, ahogy elsétált az Erdőben a fák között, rájött, hogy az egész Okból csak arra emlékszik, hogy milyen szörnyen világosnak tűnt az érvelés. Hogy pontosan mi is volt, arra már egyáltalán nem emlékezett.
És ez természetesen óriási vigaszt jelentett; amikor a következő alkalommal a Törzs és a Hercegek utat törve és égetve keresztülnyomultak az Erdőn, megölve minden szemük elé kerülő Erdőlakót.
Prak szünetet tartott a történetben, és szánalmasan köhécselt.
– Én voltam a küldönc – mondta – a hajótok megjelenése által elkezdődött csaták után, amelyek különösen kegyetlenek voltak. Sokan közülünk meghaltak. Úgy gondoltam, újra megkérdezhetem az Okot. EImentem és elmagyaráztattam magamnak a Hercegek vezetőjével, de a visszaúton úgy szétfoszlott és elolvadt az agyamban, mint a hó a napsütésben. Ez sok-sok évvel ezelőtt volt, és azóta sok minden történt.
Felnézett Arthurra, és nagyon finoman újfent elvihogta magát.
– Van ám még egy dolog, amire emlékszem az igazságszérumból. Eltekintve a kutyáktól, és ez pedig Isten utolsó üzenete teremtményeihez. Akarjátok hallani?
Egy pillanat erejéig nem tudták, komolyan vegyék-e.
– Komcsi – mondta. – Ez igaz. Nem hülyéskedek.
Mellkasa erőtlenül hullámzott, és ő küszködött a levegőért. A feje kissé előrebukott.
– Nem hatódtam meg rajta valami nagyon, mikor először megtudtam, mi az – mondta –, de most, hogy visszagondolok, mekkora hatással volt rám a Herceg Oka, és milyen kevés idő kellett ahhoz, hogy mindent elfelejtsek belőle, azt hiszem, sokkal több dolgot meg lehet belőle tudni. Szeretnétek hallani, hogy szól? Szeretnétek?
A többiek némán bólintottak.
– Fogadni mertem volna, hogy szeretnétek. Hát azt javaslom, hogy ha érdekel benneteket, induljatok el, és keressétek meg. Harminc láb magas égő betűkkel van felírva a Quentulus Quazgarhegyek tetejére Sevorbeupstry földjén, a Preliumtarn bolygón, amely a harmadik a QQ 7 aktív J Gamma Galaktikus Szektor Zarss-naprendszerében. Lob Magasságos Vantrakagylója őrzi.
Hosszú csend követte ezt a bejelentést, amelyet végül Arthur tört meg.
– Elnézést, hol van ez? – kérdezte.
– Harminc láb magas égd betűkkel van felírva – ismételte el Prak – a Quentulus Quazgarhegyek tetejére Sevorbeupstry földjén, a Preliumtarn bolygón, amely a harmadik a..
– Bocsánat – szólalt meg megint Arthur – milyen hegyek?
– A Quentulus Quazgarhegyek Sevorbeupstry földjén, a Preliumtam...
– Milyen földön? Nem egészen értettem.
– Sevorbeupstry...
– Sevorbe – micsoda?
– Ó, az ég szerelmére – mondta Prak, és mérgében meghalt.
Az ezt kővető napokban Arthur gondolt néha erre az üzenetre, de végül úgy döntött, hogy nem hagyja magát irányítani általa és hűen ragaszkodott eredeti tervéhez, hogy találjon egy szép kis világot valahol, ahol letelepedhet, és csendes, nyugodt életet élhet. Úgy gondolta, hogy miután egy nap kétszer is megmentette az Univerzumot, ezentúl egy kicsit könnyedebben vehetné a dolgokat.
Kitették hát a Krikket bolygón, ami most már újra mesébe illó, idillikus hely lett, még ha a dalok néhanéha az idegeire is mentek.
Rengeteg időt töltött a repüléssel.
Megtanult beszélni a madarak nyelvén, és rájött, hogy beszélgetéseik fantasztikusan unalmasak. Mindig a szél sebességéről, a szárnyfesztávolságokról, az erő-súly arányokról volt szó, meg néha egy kicsit a bolygókról is. Sajnos arra is rájött, hogy ha egyszer megtanul az ember madárnyelven, hamarosan ráébred, hogy a levegő állandóan tele van vele, csupa üres madárfecsegéssel. És akkor már nem lehet szabadulni tőle.
Ezen okból kifolyólag aztán Arthur végül fel is hagyott ezzel a sporttal, megtanult a földön élni és szeretni azt, annak ellenére, hogy ott is ugyanúgy rengeteg fecsegést hallani.
Egy nap éppen a mezón sétált és egy elbűvölő kis dalt dudorászott, amit nemrég hallott, amikor egy ezüstszínű űrhajó ereszkedett le az égből és előtte ért földet.
Kinyílt a fedélzeti nyílás, kinyúlt egy rámpa, és egy magas szürkészöld földönkívűlí lény masírozott le rajta, és közeledett felé.
– Arthur Phili... – kezdte, majd élesen először Arthurra, aztán az írótáblájára sandított. Összevonta a szemöldökét. Aztán újra Arthurra nézett.
– Téged már letudtalak, nem? – kérdezte.