GALAXIS ÚTIKALAUZ - 3.

Douglas Adams
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden
(Tartalom)

1. fejezet

A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás Arthur Dent hangja volt, aki felébredvén hirtelen tudatára ébredt, hol is van.
Nem csupán azért, mert a barlang hideg volt, s nem is csupán azért, mert nyirkos és büdös. A baj inkább az volt, hogy ez a barlang Islington közepén helyezkedett el, és a legelső busz is csak kétmillió év múlva indult.
Amint azt Arthur Dent is tanúsíthatta, az időben a legrosszabb – úgymond – eltévedni, márpedig ő időben és térben is jócskán eltévedt. Ha csak térben téved el az ember, legalább van mit csinálnia.
Megfeneklett a történelem előtti Földön egy olyan bonyolult eseménysorozatnak köszönhetően, melynek során felváltva lehordták és sértegették a Galaxis legfurcsább tájain (még furcsább tájak voltak, mint amilyenekről most álmodott), és bár az élet most nagyon-nagyon-nagyon nyugodt lett körülötte, mégis izgatottnak érezte magát.
Már öt éve nem hordta le senki.
Mióta nem találkozott szinte senkivel, mióta Ford Prefecttel öt évvel ezelőtt elváltak útjaik, még meg sem sértették.
Kivéve egy alkalommal.
Egy tavaszi estén történt, úgy két évvel ezelőtt.
Hazafelé igyekezett a barlangjába, egy kicsivel szürkület után, amikor fényeket vett észre, amint hátborzongatóan villódznak a felhők mögött. Megfordult és csak bámult, s szívét lassan remény öntötte el. Meg van mentve. Megmenekült. A hajótörött hiú ábrándja – egy hajó!
És amint nézte, amint csodálkozva és izgatottan bámulta, egy hosszú, ezüstszínű hajó ereszkedett le átszelve a meleg esti levegőt, csendben, zaj nélkül; hosszú lábait puha, gépi balettmozdulattal eresztette ki.
Finoman ereszkedett a földre, és az a kis nesz, amit keltett, úgy halt el, mintha az est nyugalma csendesítette volna le.
Kinyúlt egy rámpa.
Fény özönlött ki.
Egy magas figura körvonalai jelentek meg a fedélzeti nyílásban. Az alak lesétált a pallón, és megállt Arthur előtt.
– Bunkó vagy, Dent – mondta egyszerűen.
Földönkívüli volt, valóságos földönkívüli. Magassága sajátosan földönkívüli volt, feje sajátosan lapított, sajátos mandulavágású földönkívüli-szemei voltak, feltűnően díszes, szövettel bevont aranyköntöst viselt, sajátosan földönkívüli-szabású gallérral és halvány szürkészöld bőre olyan csillogóan fényes volt, amilyenre a legtöbb szürkészöld arc csak rengeteg gyakorlással és méregdrága szappan segítségével tud szert tenni.
Arthur visszarettent.
A lény nyugodtan meresztette rá a szemét.
Arthur kezdeti reménykedését és izgalmát azonnal felváltotta a döbbenet, s ezernyi gondolat harcolt egyszerre hangszalagjainak használatáért.
– K...? – mondta.
– Kű.. kő.. ki... – tette hozzá.
– Ki... kicso... kicsoda? – sikerült végre kinyögnie, s rögtön vissza is süllyedt az őrjítő csendbe. Most érezte igazán, hogy nem beszélt senkivel és semmivel, már maga sem tudta mióta.
Az idegen lény kicsit összevonta szemöldökét, és utánanézett valamiféle csipeszes írótáblán; vagy legalábbis annak tűnt, amit vékony és nyurga földönkívüli-kezében tartott.
– Arthur Dent? – kérdezte.
Arthur ügyetlenül bólintott.
– Arthur Philip Dent? – folytatta az idegen csaholó hangján.
– Öö... öö... igen... öö... öö – erősítette meg Arthur.
– Bunkó vagy – ismételte meg az idegen –, egy nagy seggfej.
– Ööö...
A lény biccentett magának, sajátos földönkívüli pipát tett a táblára és fürgén visszafordult a hajójához.
– Öö... – mondta Arthur kétségbeesve – ööö...
– Ne fárassz már! – csattant fel az idegen. Felvonult a rámpán, átbújt a fedélzeti nyíláson és eltűnt a hajójában. Az ajtó bezáródott, a hajó pedig lüktető morajlásba kezdett.
– Hé, hé! – kiáltott Arthur, és ügyetlenül futni kezdett a hajó felé. – Várjon egy percet! – kiabálta. – Mi ez az egész? Mi? Várjon egy percet!
A hajó felemelkedett, mintha egész súlyát lepelként a földre akarná borítani, és rövid ideig lebegett. Aztán furcsán felszökkent az esti égboltra. Áthaladt a felhők között, miközben egy pár másodpercig megvilágította őket, majd eltűnt, egyedül hagyva Arthurt, aki ügyetlen kis táncocskát járt a roppant nagy térségben.
– Mi ez? – rikoltozta. – Mi? Mi van? He?! Jöjjön vissza és mondja meg!
Ugrándozott és szökdécselt, amíg a lábai remegni nem kezdtek, és kiabált, míg a tüdeje nem nyikorgott. Nem kapott választ senkitől. Nem volt senki, aki hallotta volna, vagy szólt volna hozzá.
Az űrhajó már a felsőbb légrétegek felé dübörgött, útban az ijesztő űrbe, amely elszakítja egymástól azt a kevés dolgot is, ami az Univerzumban található.
Tulajdonosa, a drága színezetű űrlény visszadőlt az ülésbe. Wowbaggernek, a Végtelenül Meghosszabbítottnak hívták, és saját céljai voltak. Nem valami nagy célok, amint azt ő maga is kész volt elsőként elismerni, de legalább célok voltak, és legalább ösztönözték őt.
Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított egyike volt – vagyishát jelenleg is egyike – az Univerzum igen kis számú halhatatlan lényeinek.
Akik halhatatlannak születnek, ösztönösen tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de Wowbagger nem tartozott közéjük. Valójában már kezdte is gyűlölni őket, ezt a csapat derűs fattyút. Egy meghibásodott részecskegyorsító, egy folyékony ebéd és egy pár gumiszalag okozta sajnálatos baleset varrta véletlenül a nyakába a halhatatlanságot. A baleset apróbb részletei nem fontosak, mert pontos körülményeit még senki nem tudta újból előidézni, és azok közül, akik megpróbálták, nagyon ostoba, vagy halott külsővel végezték. Vagy mindkettővel.
Wowbagger zord és kimerült arccal lehunyta a szemét, betett egy könnyű kis jazzt a hajó sztereó magnetofonjába, és azon tűnődött, hogy még ki is bírná, valóban el tudná viselni az egészet, ha a vasárnap délutánok nem volnának.
Kezdetben még jó mókának ígérkezet, jó kilátásai voltak, veszélyesen élhetett, kockázatokat vállalhatott, hosszú távon jövedelmező befektetésekbe kezdhetett, meg különben is túlélhetett minden nyavalygást.
Végül is a vasárnap délutánokkal nem tudott megbékélni és azzal a szörnyű unalommal, ami három előtt öt perccel kezdődik, amikor az ember tisztában van vele, hogy az aznapi szükséges fürdést már letudta, hogy hiába próbálja bármelyik újságcikk-bekezdést bámulni, úgysem olvassa el soha, és úgysem használja fel azt a forradalmian új metszőtechnikát, amit bemutat, és ahogy az órát nézi, a mutatók könyörtelenül haladnak a négy óra felé, amikor is kezdetét veszi a lélek hosszú, sötét uzsonnaideje.
Így hát a dolgok egyre unalmasabbá váltak számára. A vidám arckifejezés, amit mások temetésén öltött, egyre halványabb lett. Mindinkább megvetette a Világegyetemet általában, és benne egyenként mindenkit.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazta célját: a gondolatot, ami ösztönözte őt, és ami ösztönözni fogja örökké, legalábbis így látta akkor. Ez volt a célja.
Sértegetni a Világegyetemet.
Igen, mindenkit megsérteni benne. Egyénileg, személyesen, egyenként, és (amibe minden erejét bele kívánta fektetni) ábécésorrendben.
Amikor néhányan ellenezték, mert néha ilyen is volt, mondván, hogy ez a terv nemcsak értelmetlen, de teljességgel lehetetlen is a folytonos születések és elhalálozások miatt, csak egy acélos pillantást vetett rájuk, és azt mondta – Álmodozni szabad, nem?
Így hát felkerekedett. Felszerelt egy strapabíró űrhajót egy olyan számítógéppel, amely minden adatot képes volt feldolgozni, beleértve azt is, hogy figyelemmel kísérje az ismert Univerzum teljes népességét és végigvigye őt a rettentően bonyolult útvonalakon.
Hajója elhúzott a Naprendszer belső bolygói között, keringeni kezdett a Nap körül, és kilendült a csillagközi térbe.
– Komputer – szólalt meg a Végtelenül Meghosszabbított.
– Tessék – csaholt a komputer.
– Hová megyünk most?
– Rögtön kiszámolom.
Wowbagger egy pillanatig az éjszaka csodálatos ékszerpompáját bámulta, a több milliónyi aprócska gyémántvilágot, amelyek fénnyel hintették be a határtalan sötétséget. Mindegyik, minden egyes világ rajta volt az útvonalán. Legtöbbjük millió fényévnyi messzeségben.
Egy pillanatig elképzelte, hogy összeköti az útvonalát jelentő pontokat az égen, mint egy számozott pontokból álló összekötős, gyermekjátékot. Remélte, hogy az Univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról nézve egy igen-igen durva szót adna ki.
A komputer dallamtalanul sípolt egyet, hogy jelezze: befejezte a számításokat.
– Folfanga – mondta, majd sípolt egyet.
– A Folfanga-rendszer negyedik bolygója – folytatta. Majd újból sípolt egyet.
– Utazási idő felbecsülhetőleg három hét – folytatta tovább. Aztán megint sípolt.
– Ott találkoznunk kell egy jelentéktelen naplopóval – sípolta – az A-Rth-Urp-Hil-Ipdenu nemzetségből.
– Úgy vélem – tette hozzá rövid szünet után, melynek során sípolt –, már értem, miért döntöttél úgy, hogy csökevényes agyú baleknek nevezed majd.
Wowbagger felröffent. Egy-két pillanatig, a teremtés fenségét nézte az ablakból.
– Azt hiszem, szundítok egyet – mondta, majd hozzátette:
– Milyen csatornák foghatók azon a területen, ahol a következő néhány órán áthaladunk?
A komputer sípolt.
– Kozmovid, Ész-lelő és a Házi Agypáholy – mondta és sípolt egyet.
– Van valami olyan film, amit még nem láttam harmincezerszer?
– Nincs.
– Ó!
– Itt a Rettegés az űrben. Ezt még csak harmincháromezer-ötszázhetvenhétszer láttad.
– Ébressz fel a második tekercsnél.
A komputer sípolt egyet.
– Szép álmokat! – mondta.
A hajó tovább szelte az éjszakát.
A Földön ezalatt ömleni kezdett az eső. Arthur Dent a barlangjában ült, és egész életének egyik legrohadtabb estéjét töltötte. Azon gondolkodott, miket mondhatott volna az idegennek, és közben legyeket csapkodott, nekik szintén rohadt estéjük volt.
Másnap készített egy nyúlbőr erszényt, mert úgy gondolta, jó lesz majd mindenfélét tartani benne.

2. fejezet

Ezen a reggelen, két évvel később, a levegő finom és illatos volt, amikor Arthur előbújt a barlangjából, amit otthonának nevezett addig is, amíg egy jobb nevet, vagy egy jobb barlangot nem talál.
Bár a torka még mindig fájt a hátborzongató kora reggeli ordítástól, hirtelen mégis szörnyen jó lett a hangulata. Ütött-kopott köntösét szorosan maga köré bugyolálta és rámosolygott a ragyogó reggelre.
Tiszta és jó illatú volt a levegő, a barlang körül szellő borzolta lágyan a magas füvet, a madarak egymással csiripeltek, a pillangók kecsesen röpködtek ide-oda, és úgy tűnt, az egész természet összeesküdött, hogy olyan kellemes lesz amilyen csak lehet.
Mindezek ellenére nem a pásztori idill vidította fel annyira Arthurt. Éppen akkor támadt egy kitűnő ötlete arra nézve, hogyan tehetné könnyebbé a szörnyű egyedüllétet, a rémálmokat, az összes sikertelen kertészeti próbálkozást, és itt, az őskori Földön zajló életének abszolút kilátástalanságát és értelmetlenségét – úgy, hogy megőrül.
Újból elmosolyodott, és beleharapott a vacsoráról maradt nyúlcombjába. Boldogan rágta néhány pillanatig, aztán elhatározta, hogy hivatalosan is bejelenti döntését.
Kiegyenesedett és farkasszemet nézett a mezőkkel és hegyekkel. Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, a nyúlcsontot is a hajába tűzte. Aztán széttárta a karjait.
– Meg fogok őrülni! – jelentette be.
– Jó ötlet – mondta Ford Prefect, és lemászott a szikláról, amelyen eddig ült.
Arthur agya bukfencet vetett. Az állai fekvőtámaszozni kezdtek.
– Én is megörültem egyszer egy ideig – mondta Ford –, hasznomra is vált.
Arthur szemei cigánykereket hánytak.
– Tudod – mondta Ford –, én...
– Hol voltál? – vágott közbe Arthur, miután agya feladta a próbálkozást, hogy a rejtélyt megoldja.
– Hát – mondta Ford – itt is, ott is. – Vigyorgott; pontosan tudta, milyen idegesítően. – Csak egy kicsit leakasztottam az agyamat a szögről. Úgy gondoltam, ha majd a világnak égető szüksége lesz rám, akkor visszahív. Vissza is hívott.
Elővette a már toldott-foldott, ócska szütyőjéből a Szub-Éta-Detekt-O-Métert.
– Legalábbis – mondta –, azt hiszem, hogy visszahívott. Újabban néha megtréfál egy kicsit. – Rázta meg. – Ha csak vaklárma volt, én fogok megőrülni – mondta.
Arthur megrázta a fejét és leült. Aztán felnézett.
– Biztosra vettem, hogy meghaltál – mondta egyszerűen.
– Hát egy ideig úgy is volt – mondta Ford –, aztán elhatároztam, hogy néhány hétig citrom leszek. Azzal szórakoztam egész idő alatt, hogy gin-tonikba ugráltam.
Arthur megköszörülte a torkát, majd ismét megköszörülte.
– Hol – kérdezte –, hol találtál...?
– Hogy hol találtam gin-tonikot? – kérdezte élénken Ford. – Találtam egy kis tavat, azt hitte magáról, hogy gin-tonik, és beleugráltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy azt hitte, hogy gin-tonik. De az is lehet – tette hozzá olyan arckifejezéssel, amitől az épelméjűek is nekirontanának egy fának –, hogy csak képzeltem az egészet.
Várta, hogyan reagál Arthur, de annak több esze volt.
– Folytasd – mondta ugyanolyan hangsúllyal.
– Tudod, a lényeg az – mondta Ford –, hogy lényegében semmi értelme beleőrülni abba, hogy megóvd magad az őrülettől. Akár meg is hátrálhatnál és későbbre tartogathatnád az épelméjűséged.
– Ezek szerint te most újra normális vagy, ugye? – kérdezte Arthur. – Csupán érdeklődésképp kérdem – Afrikában jártam – mondta Ford.
– Igen?
– Igen.
– Milyen volt?
– Szóval ez a barlangod, ugye? – kérdezte Ford.
– Öö, igen – mondta Arthur. Furcsán érezte magát. Csaknem négy évi teljes elszigeteltség után olyan boldog és megkönnyebbült volt, hogy újra látja Fordot, hogy sírni tudott volna. Másrészt viszont Ford már az elején bosszantani kezdte.
– Nagyon csinos – mondta Ford, Arthur barlangjára értve. – Bizonyára gyűlölöd.
Arthur válaszra sem méltatta.
– Afrika nagyon érdekes volt – mondta Ford –, nagyon különösen viselkedtem ott.
Fürkészőn meredt a távolba.
– Elkezdtem állatokkal kegyetlenkedni – mondta fesztelenül. – Na persze – tette hozzá –, csak hobbiból.
– Na persze – mondta óvatosan Arthur.
– Persze – erősítette meg Ford – nem terhellek a részletekkel, mert...
– Mert?
– Mert csak terhelnének. De az talán érdekel, hogy egyes-egyedül én vagyok a felelős a későbbi századok során zsiráf néven megismert állat formatervezéséért. És repülni tanulni is megpróbáltam.
Elhiszed?
– Ki vele – mondta Arthur.
– Majd később elmesélem. Most csak annyit, hogy az Útikalauz szerint...
– A mi szerint?
– Az Útikalauz szerint. A GALAXIS Útikalauz topposoknak, nem emlékszel?
– De. Emlékszem, hogy belehajítottam a folyóba.
– Igen – mondta Ford. – De én kihalásztam.
– Nem is mondtad nekem.
– Nem akartam, hogy visszadobd.
– Elég jó megoldás – ismerte el Arthur. – És mit mond?
– Micsoda?
– Az Útikalauz szerint...
– Az Útikalauz szerint megvan a repülés művészete – mondta Ford –, vagy inkább a fortélya. Abban rejlik a trükk, hogy az ember megtanulja a földre vetni magát és elhibázni azt. – Halványan elmosolyodott. Rámutatott a nadrágja térdére, majd a karját nyújtotta, hogy megmutassa a könyökét.
Mindenütt sebek és horzsolások tarkították.
– Eddig nem igazán ment – mondta. Kinyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy újra látlak, Arthur – tette hozzá.
Arthurt hirtelen úgy elöntötték az érzelmek és a zavar, hogy megrázta a fejét.
– Éve óta nem találkoztam senkivel – mondta –, egy lélekkel sem. Arra is alig emlékszem, hogyan kell beszélni. Már kezdem elfelejteni a szavakat. Pedig még gyakorlok is, tudod? Gyakorlom, hogy beszélek a... a... mik is azok a dolgok, amikhez ha beszélsz, mindenki bolondnak tart? Mint III. György.
– Királyok? – próbálkozott Ford.
– Nem, nem! – mondta Arthur. – Azok, amikhez beszélt. Az ég szerelmére is, körülöttünk vannak! Én magam is több százat ültettem el. Mind elpusztultak. Fák, na! Fákkal gyakorlom a beszélgetést. Mi ennek az oka?
Ford még mindig tartotta a kezét. Arthur értelmetlenül nézett rá.
– Csapj bele! – súgta Ford.
Arthur belecsapott, először idegesen, mintha attól félne, hogy hallá változik. Aztán erőteljesen megragadta mindkét kezével, túláradó megkönnyebbülésében. És csak rázta, rázta.
Egy idő után Ford úgy érezte, most már el kell engedniük egymást, Felmásztak egy közeli szikla tetejére, és felmérték a terepet maguk körül.
– Mi történt a golgafrinchamiekkel? – kérdezte Ford.
Arthur vállat vont.
– Nagy részűk nem élte túl a telet három évvel ezelőtt – mondta –, és az a néhány, aki tavasszal életben maradt, azt, mondta, szüksége van egy kis kikapcsolódásra, és tutajra szállt. A történelemkönyvben az áll, hogy valószínűleg túlélték a...
– Huh – mondta Ford –, jól van, jól van. – Csípőre tette a kezét, és újból szemügyre vette a kietlen tájat.
Hirtelen feltöltődött energiával és céltudattal.
– Mennünk kell – mondta izgatottan, és háta lúdbőrözött az energiától.
– Hová? Hogyan? – kérdezte Arthur.
– Nem tudom – mondta Ford –, de érzem, hogy eljött az idő. Nagy dolgok vannak készülőben. A legjobb úton haladunk.
Lejjebb vette a hangját.
– Zavart észleltem a lefolyásban.
Szívósan meredt a távolba, és úgy tűnt, mintha egyenesen azt szerette volna, ha a szél abban a pillanatban jelentőségteljesen hátrafújja a haját. A szél azonban éppen azzal volt elfoglalva, hogy néhány levéllel játszadozzon a környéken.
Arthur arra kérte, ismételje el, amit az imént mondott, mert nem egészen értette. Ford elismételte.
– A lefolyásban? – kérdezte Arthur.
– A téridő lefolyásában – mondta Ford, és mivel a szél abban a pillanatban arra fújt egy kicsit, kivillantotta a fogat.
Arthur bólintott, aztán megköszörülte a torkát.
– Tulajdonképpen most – mondta óvatosan – valami vagon mosógépről beszélünk, vagy miről van szó tulajdonképpen?
– Lyuk van a téridő-kontinuumban – mondta Ford.
– Á – bólintott Arthur – tényleg? Tényleg ott van? – Köntöse zsebébe mélyesztette kezeit, és hólinformáltan nézett a messzeségbe.
– Micsoda? – kérdezte Ford.
– Izé, ki is ez a – kérdezte Arthur – ez a Luk; úgy értem, ki ő?
Ford mérgesen nézett rá.
– Figyelnél rám?! – csattant föl.
– Eddig is figyeltem – mondta Arthur –, de nem hiszem, hogy sokat segített.
Ford megragadta a köntöse hajtókájánál, és olyan lassan érthetően és türelmesen formálta a szavakat, mintha a telefonhivatal számlaosztályával beszélne:
– Úgy tűnik – mondta –, hogy van egy kis instabilitás-örvény – mondta – valahol a téridő...
Arthur bambán meredt a köntös hajtókáira, ahol Ford megmarkolta Ford rendíthetetlenül tovább darálta a szavakat, még mielőtt Arthur ostoba arckifejezését egy még ostobább megjegyzés követhette volna.
– ... valahol a téridő szerkezetében – fejezte be.
– Á., szóval így állunk – mondta Arthur.
– Pontosan – erősítette meg Ford.
Ott álltak egyedül az őskori Föld egyik szikláján, és eltökélten meredtek egymás arcába.
– És akkor mi van?
– Egy kis instabilitás-örvény keletkezett.
– Valóban? – kérdezte Arthur, szemében a bizonytalanságnak még csak szikrája sem villant.
– Valóban – felelte Ford ugyanolyan merev szemmel.
– Jó – mondta Arthur.
Egy darabig csend lett.
– Ezt a beszélgetést az nehezíti meg – mondta Arthur, miután az arcán lassan, mint egy rafinált kiszögellésen átjutó hegymászó, tündöklő kifejezés jelent meg –, hogy teljesen más, mint amikben az utóbbi években részem volt. Amelyeket ráadásul, mint már mondtam, leginkább fákkal folytattam. Azok nem ilyenek voltak. Talán eltekintve azoktól, amiket a szilfákkal folytattam: azok néha egy kicsit mélyebbre süllyedtek.
– Arthur – mondta Ford.
– Igen? Tessék?
– Csak hidd el mindazt, amit mondok és minden nagyon-nagyon egyszerű lesz.
– Hááát, nem ígérem, hogy el tudom majd hinni.
Leültek és összeszedték a gondolataikat.
Ford elővette a Szub-Éta-Detekt-O-Métert. A műszer bizonytalan zúgást hallatott, és a tetején haloványan pislákolt egy aprócska fénypont.
– Laposelem van benne? – érdeklődött Arthur.
– Nem – felelte Ford. – Váltakozó zavar van a téridő szerkezetében; egy lyuk, egy instabilitás-örvény, mégpedig valahol itt, a környéken.
– Hol?
Ford lassan, könnyedén egy félkört írt le a készülékkel, fel-le mozgatva. Hirtelen felvillant a fény.
– Ott! – válaszolta, és kinyújtottá a karját. – Ott, a heverő mögött!
Arthur odanézett. Legnagyobb meglepetésére egy bársonyborítású Chesterfield márkájú heverő állt előttük a földön. Arthur – érthetően – visszarettent. Agyában ravasz kérdések merültek fel.
– Mit keres – kérdezte – egy heverő azon a mezőn?
– Már mondtam! – kiáltotta Ford, és talpra szökkent. – Lyuk van a téridő-kontinuumban!
– És ez az ő heverője, ugye? – kérdezte Arthur, míg nagy nehezen talpra állt és észhez tért, vagy legalábbis remélte, igaz nem nagyon bízott benne.
– Arthur! – kiabált rá Ford. – Ez a heverő a téridő-változékonyság miatt került ide, ezt próbálom beleverni abba a tompa agyadba! A kontinuumból vetődött ide, ez egy fölösleges nehezék a téridőben, és nem érdekes, mi ez, de el kell kapnunk, mert ez az egyetlen módja, hogy eltűnjünk innen!
Fürgén lemászott a sziklafennsíkról és szaladni kezdett a réten.
– El kell kapnunk? – motyogta Arthur, és kábultan nézte, ahogyan a Chesterfield lustán felemelkedik és lebegve suhanni kezd a füvön át.
Teljesen váratlan üdvrivalgással leugrott a szikláról és ő is belevetette magát a megmagyarázhatatlan eredetű bútordarab és Ford Prefect közötti izgalmas versenyfutásba.
Keresztülvágtattak a füvön, szökdécselve, nevetgélve, miközben kiabálva utasítgatták egymást, hogy erre vagy arra tereljék az izét. A nap álmosan sütött le a fodrozódó fűre, és álmukból felvert apró mezei állatkák rebbentek szét a rémülettől őrülten.
Arthur boldog volt. Borzasztó örömmel töltötte el, hogy aznap végre minden a terv szerint halad. Csak húsz perce döntötte el, hogy megőrül, és máris az őskori Föld mezein üldöz egy Chesterfield márkájú heverőt.
A heverő erre-arra repkedett és egyidejűleg tűnt sziládnak, mint a fák, ahogy elhaladt mellettük és megfoghatatlannak, mint egy hullámzó álom, ahogy keresztülúszott néhányon, mint egy szellem.
Ford és Arthur összevissza csörtettek utána, de az ágy úgy tekergett és kígyózott, mintha saját bonyolult matematikai tereprajza lenne és azt követné. Ennek ellenére folytatták az üldözést, az meg csak táncolt és pörgött, majd hirtelen perdült egyet és lehanyatlott, mint egy csőd-grafikon vége, ők pedig ügyesen fölébe kerekedtek. Lihegve és kiáltozva ráugrottak, a nap elsötétült, és ők valami émelyítő ürességen keresztülzuhanva váratlanul a Lord's Krikettpálya lejtőjén bukkantak fel a londoni St. John erdőben, 198...-ben, az ausztrál válogatott utolsó nemzetközi krikettmeccsének vége felé, amikor Angliának már csak huszonnyolc menet hiányzott a győzelemhez.

3. fejezet

Fontos tudnivalók a Galaktikus történelemből. Egyes számú tudnivaló: (A Népszerű Galaktikus Történelem Csillagászati-napi Kalendáriumából másolva.) A Krikket bolygó éjszakai égboltja az egész Univerzum legkevésbé érdekes látnivalója

4. fejezet

Csodálatos és örömteli nap volt a Lord's-nál, amikor Arthur és Ford találomra kiesett a tér-idő anomáliájából és meglehetősen keményen az érintetlen gyephez csapódott.
A tömeg éljenzése mindent elsöprő volt. Nem nekik szólt, mégis ösztönösen meghajoltak, ami szerencse volt, mert a nehéz kis piros labda, amit a tömeg éppen akkor éljenzett, három milliméterre zúgott el Arthur feje felett. A tömegben egy féri összeesett.
Visszavetették magukat a földre, amely látszólag fenyegetően forogni kezdett körülöttük.
– Mi volt ez? – sziszegte Arthur.
– Valami piros – sziszegett vissza Ford.
– Hol vagyunk?
– Öö, valami zöldön.
– Alakokat – mormogta Arthur. – Alakokat akarok.
A tömeg éljenzését azonnal döbbent csend váltotta fel, valamint néhány száz ember félszeg vihogása, akik még nem tudták eldönteni, elhiggyék-e, amit az imént láttak, vagy ne.
– Maguké ez a heverő – kérdezte egy hang.
– Mi volt az? – súgta oda Ford.
Arthur felnézett.
– Valami kék – mondta.
– Alakja? – kérdezte Ford.
Arthur ismét felnézet.
– Olyan alakja van – sziszegte Fordnak dühösen összevont szemöldökkel –, mint egy rendőrnek.
Egy pár másodpercig ott maradtak összegörnyedve, és vad grimaszokat vágtak. A rendőralakú kék valami megkocogtatta mindkettőjük vállát.
– Jöjjenek csak, maguk ketten – mondta az alak –, hadd vigyem be magukat.
Ezek a szavak felvillanyozták Arthurt. Úgy szökkent talpra, mint egy író, amikor telefoncsörgést hall, és egy sor ijedt pillantást vetett az őt körülvevő képre, ami hirtelen valami egész rémisztően közönséges dologgá vált előtte.
– Honnan veszi ezt? – üvöltött a rendőralakzatra.
– Mit mond? – kérdezte a megriadt alakzat.
– Ez a Lord's Krikettpálya, nem?! – csattant fel Arthur. – Hol találta ezt, hogyan hozta ide? Azt hiszem – tette hozzá, és a kezébe temette arcát –, jobb lesz, ha kicsit lehűtöm magam – Hirtelen leguggolt Ford elé.
– Egy rendőr – mondta – Mit tegyünk?
Ford vállat vont.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte.
– Azt akarom – mondta Arthur –, hogy mondd azt nekem, hogy az egész utolsó öt évet csak álmodtam.
Ford ismét vállat vont, és kelletlenül megtette.
– Az egész utolsó öt évet csak álmodtad.
Arthur felállt.
– Minden rendben, biztos úr – mondta – Az egész utolsó öt évet csak álmodtam. Kérdezze meg őt – tette hozzá, és Fordra mutatott –, ő is benne volt.
Miután ezt elmondta, sétálni kezdett a pálya vége felé és a köntösét porolgatta. Aztán rájött, hogy hálóköntösben van, és megtorpant. Mereven bámulta a köntöst. Aztán visszaperdült a rendőrhöz.
– Különben honnan lenne rajtam ez a ruha? – bömbölte.
Aztán összeesett és rángatózni kezdett a füvön.
Ford a fejét csóválta.
– Megviselte ez az utóbbi kétmillió év – mondta a rendőrnek, és együtt a heverőre emelték Arthurt. Lecipelték a pályáról, de a heverő hirtelen eltűnése megállította őket út közben.
Erre az egészre sok és sokféle reakció érkezett a tömegből. A legtöbben nem is bírták nézni, és inkább rádión keresztül követték az eseményeket.
– Hát, ez egy érdekes incidens, Brian – mondta az egyik rádióriporter a másiknak. – Azt hiszem, semmilyen rejtélyes materializálás nem történt még a pályán, mióta… ó, mióta is... nos, nem hiszem, hogy volt olyan – volt olyan? – amire emlékszem.
– Talán 1932-ben Edgebastonban?
– Á, és mi is történt ott?
– Nos, Peter, úgy emlékszem, a Canter játszott a Willcox ellen, és ők dobtak volna a klubház végéből, amikor egy néző keresztülrohant a pályán. Egy kis szünet kellett, amíg az első riporter ezt megemésztette.
– I... i... Igen... – mondta – de hát tulajdonképpen ebben semmi rejtélyes nincs, vagy igen? Hiszen végülis nem materializálódott, vagy igen? Csak átfutott.
– Hát nem, ez igaz, de azt állította, hogy látott valamit materializálódni a pályán.
– És tényleg látott valamit?
– Igen. Egy alligátort, legalábbis a leírásból arra következtetek.
– Aha. És észrevette más is?
– Nyilván nem. És senki sem tudott részletes leírást kicsikarni belőle, így hát csak a legfelületesebb kutatást végezték el.
– És mi történt a férfivel?
– Nos, azt hiszem, valaki felajánlotta, hogy elviszi és megebédelteti, de ő elmagyarázta, hogy már elég jól belakott, hát az üggyel nem foglalkoztak tovább, és Warwickshire három ponttal győzött.
– Akkor hát nem nagyon hasonlít erre az esetre. Azokat, akik csak most kapcsolták be a készüléket, talán érdekli, hogy öö... két férfi, két elég elhanyagolt ruházatú férfi, ja, és egy heverő – egy Chesterfield, ugye?
– Igen, egy Chesterfield.
– ... éppen most materializálódott a Lord's Krikettpályán. De nem hiszem, hogy ártalmasak lennének; elég jóindulatúnak tűnnek és...
– Bocs, Peter, hogy megzavarlak, de a heverő éppen most tűnt el.
– Hát, igen. Nos, egy rejtéllyel kevesebb. Azt hiszem, azért még felveszik a jegyzőkönyvet, főleg mivel ilyen drámai pillanatban történt, mikor Angliának már csak huszonnégy menet hiányzik a győzelemhez. A két férfi egy rendőrtiszt kíséretében éppen most hagyja el a pályát, és azt hiszem, most már mindenki visszaül és folytatódhat a játék.
– Akkor hát, uram – mondta a rendőr, miután utat törtek a kíváncsi tömegben és Arthur békés, élettele testét egy plédre helyezték –, talán volna szíves elmondani, kik maguk, honnan jöttek és mi volt ez az egész?!
Ford egy pillanatig a földet nézte, mintha készülne valamire, aztán kiegyenesedett, és tekintetében, amelyet a rendőrre vetett, benne volt a Föld és Ford Betelgeuse-menti otthona közti hat fényévnyi távolság minden egyes hüvelykjének teljes ereje.
– Rendben van – mondta Ford –, elmondom.
– Nos, hát, azt hiszem, nem szükséges – mondta rendőr gyorsan. – De bármi is volt ez, ne történjen meg még egyszer. – Azután sarkon fordult és elballagott, hogy olyan valakit keressen, aki nem a Betelgeuse-ről való. Szerencsére a tér tele volt ilyenekkel.
Arthur öntudata úgy tért vissza testébe, mintha nagyon messze járt volna, és egy kissé vonakodott. Nehéz időket töltött már odabent. Lassan, idegesen lépett be, és elfoglalta megszokott helyét.
Arthur felült.
– Hol vagyok? – kérdezte.
– A Lord's Krikettpályán – felelte Ford.
– Remek – mondta Arthur, és öntudata újból elhagyta egy lélegzetvételnyi pihenőre. Teste visszahanyatlott a fűre.
Tíz perccel később, mikor a frissítősátorban görnyedt egy csésze tea fölött, a szín kezdett visszatérni elgyötört arcába.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Ford.
– Otthon vagyok – mondta Arthur rekedten. Lehunyta a szemeit és mohón szívta be teája gőzét, mintha tea lett volna – már persze Arthur szemszögéből, mert amúgy meg tea is volt.
– Otthon vagyok – ismételgette –, otthon. Ez itt Anglia, ma van, a rémálomnak vége. – Újra kinyitotta a szemét és derűsen mosolygott. – Ott vagyok, ahová tartozom – Mondta szeretetteljesen suttogva.
– Úgy érzem, két dolgot kell mondanom – mondta Ford, és egy Guardiant tolt elé az asztalon.
– Otthon vagyok – mondta Arthur.
– Igen – mondta Ford. – Az egyik – folytatta, és az újság tetején lévő dátumra bökött –, hogy a Földet két napon belül megsemmisítik.
– Otthon vagyok -. mondta Arthur. – Tea – sorolta –, krikett – tette hozzá boldogan –, nyírott fű, fapadok, fehér vászondzsekik, sörösdobozok...
Tekintete lassan az újságra tévedt. Homlokát egy kicsit összeráncolva oldalra billentette a fejét.
– Ezt az újságot már láttam – mondta Szemét lassan a dátumra meresztette, ahol Ford keze lustán dobolt. Az arca egy-két pillanatra befagyott, majd szörnyű lassan kezdett széttöredezni, látványosan mint ahogy tavasszal az északi-sarkijégtáblák.
– A másik dolog meg az – mondta Ford –, hogy amint látom, egy csont van a szakálladban. – Aztán visszatolta Arthur teáját.
Közben odakint boldog tömegre sütött a nap. Fehér kalapokra és kipirult arcokra. Rásütött a jégkrémekre, megolvasztotta őket. Rásütött a gyerekek könnyes arcára. A gyerekek jégkrémjei éppen előtte olvadtak meg és estek le a pálcikáikról. Rásütött a fákra, fénye visszatükröződött a suhogó krikettütőkről, és megvillant azon a teljességgel szokatlan tárgyon is, amely a palánk mögött parkolt, és amelyet úgy tűnt, senki sem vett észre. Rámosolygott Fordra és Arthurra is, amikor hunyorogva előbújtak a sátorból és körülnéztek.
Arthur remegett.
– Talán – mondta – fel kéne...
– Nem – mondta Ford metsző hangon.
– Mit nem? – csodálkozott Arthur.
– Meg ne próbáld felhívni magad a lakásodon!
– Honnan tudtad?
Ford vállat vont.
– De miért ne? – kérdezte Arthur.
– Akik telefonon saját magukkal beszélnek – magyarázta Ford –, nem nagyon tudnak meg semmit, amivel tudnának mit kezdeni.
– De...
– Na ide figyelj – sóhajtott Ford. Felvett egy képzeletbeli telefont és felhívott egy képzeletbeli számot.
– Halló? – szólt bele a képzeletbeli kagylóba – Arthur Dent beszél? Igen? Itt Arthur Dent. Ne tedd le! – Csalódottan nézett a képzeletbeli telefonra. – Letette. – mondta ajakbiggyesztve, és a képzeletbeli telefonkagylót elegáns mozdulattal visszahelyezte a képzeletbeli kampóra – Tudod, nem ez az első időanomáliám – fűzte hozzá.
Arthur Dent savanyú tekintetét egy még savanyúbb váltotta fel.
– Hát akkor mégsem úsztuk meg szárazon – mondta Arthur.
– Még csak azt .sem mondhatjuk – felelte Ford –, hogy kint vagyunk a vízből, és javában törülközünk.
A játék folytatódott. A dobó játékos a kapu felé közeledett, először szökellve, majd ügetve, végül futva. Hirtelen. karok és lábak kusza szövevényévé változott, ahonnan egyszerre csak egy labda repült ki. Az ütőjátékos nagy lendületet vett, és a pályán túlra ütötte. Ford szemével követte a labda röppályáját, aztán egy pillanatra összerezzent. Egész teste megdermedt. Újra végigkísérte a labda ívét, és ismét megrázkódott.
– Ez nem is az én törülközőm – jegyezte meg Arthur, aki nyúlbőr zacskójában rámolt.
– Csssssssst! – pisszegett Ford, és összehúzott szemmel koncentrált.
– Nekem egy golgafrinchami kocogótörülközőm volt – folytatta Arthur. – Kék színű, sárga csillagokkal. Ez nem az.
– Csssssssst! – mondta ismét Ford. Egyik szemét eltakarta, és csak a másikkal nézett.
– Ez a törülköző rózsaszínű – tépelődött tovább Arthur. – Nem a tiéd véletlenül? Nem bánnám, ha nyugton maradnál a törülköződdel – sziszegte Ford.
– Ez akkor sem az enyém – kötötte az ebet a karóhoz Arthur –, és pont most akarom.
– És én is pont most akarom, hogy befogd a szádat – morogta mélyen Ford.
– Oké, oké – törődött bele Arthur, és elkezdte a törülközőt visszagyömöszölni a kezdetlegesen összefércelt zacskóba – Úgy látom, kozmikus mércével mérve ez egyáltalán nem fontos, csak éppen érthetetlen, ez minden. Hipp-hopp, egyszerre csak egy rózsaszínű törülköző van a táskámban a sárga csillagos kék helyett.
Ford meglehetősen furcsán kezdett viselkedni, illetve nem annyira furcsán, hanem inkább oly módon, ami furcsán különbözött az eddig megszokott furcsa viselkedéstől. Igen, pontosan ezt tette. A domb köré gyűlt tömeg bamba pillantásaira ügyet sem vetve vadul az arca előtt integetett, lebukott egyesek háta mögött, hogy mások mögött bukkanjon fel újra, majd megállt mozdulatlanul, és szaporán pislogott. Egy-két pillanat múlva pedig a koncentrálástól zavaros tekintettel lassan, de peckesen lopakodni kezdett, mint egy leopárd, aki nem tudja pontosan, hogy nem csak egy félig telt macskaeledeles dobozt lát-e egy fél mérföldre maga előtt a forró és poros síkságon.
– A táska sem az enyém – szólalt meg hirtelen Arthur.
Ford figyelme darabokra tört. Dühösen fordult Arthurhoz.
– Nem a törülközőről beszéltem – védekezett Arthur. – Azt már megbeszéltük, hogy nem az enyém De a táska sem az enyém, amibe a törülközőt tettem ami nem az enyém, bár rendívül hasonló az enyémhez. A magam részéről azt hiszem, hogy az eset szörnyen furcsa, különösen azért, mert a táskát magam készítettem még az őskorban. Ezek a kövek sem az enyémek tette hozzá, miután néhány lapos, szürke követ elővett a táskából. – Direkt összegyűjtöttem néhány érdekes követ, ezek pedig szemmel láthatóan igencsak kopottak.
Izgatott moraj hullámzott végig a tömegen, és bármit is felelt Ford erre az információra, elnyomta. A krikettlabda, amely ezt a reakciót kiváltotta, lezuhant az égbál, és kecsesen Arthur rejtélyes nyúlbőr táskájába pottyant.
– Mit mondjak, ez is igen furcsa eset – mondta Arthur, miközben gyorsan bezárta a táskát, és úgy tett, mintha a földön keresgélné a labdát.
– Nem hiszem, hogy itt van – mondta a fiúknak, akik azonnal körégyűltek, hogy bekapcsolódjanak a keresésbe –, valószínűleg elgurult valahová. Azt hiszem, arra – mutatott bizonytalanul valamerre, remélve, hogy így felszívódnak. Egyikük kötekedően méregette.
– Jól van? – kérdezte.
– Nem – felelte Arthur.
– Minek van csont a szakállában? – folytatta a fiú.
– Idomítom, hogy bármilyen helyzetben jól érezze magát – Arthur büszke volt a válaszára. Úgy gondolta, pont az ilyen dolgok kötik le és serkentik cselekvésre a fiatalokat.
– Ó – mondta a fiú, oldalra biccentette a fejét, és elgondolkodott. – Hogy hívják?
– Dent – felelte Arthur. – Arthur Dent.
– Maga egy bunkó, Dent – jegyezte meg a fiú –, egy nagy seggfej. – Elnézett Arthur mellett, mint akinek nem különösebben sietős elszaladni, majd orrát vakargatva odébbállt. Arthurnak hirtelen eszébe ötlött, hogy a Földet két nap múlva újból lerombolják, és most az egyszer nem is igazán bánta.
A játék új labdával folytatódott, a nap továbbra is sütött, és Ford továbbra is fel-le ugrált, csóválta a fejét és pislogott.
– Valamin jár az eszed, ugye? – kérdezte Arthur.
– Azt hiszem – mondta Ford olyan hangon, hogy Arthur azonnal rájött: valami teljesen érthetetlen dolog következik –, egy MVP van ott.
Kinyújtotta a kezét. Furcsamód az irány, amerre mutatott, nem az volt, mint amerre nézett. Arthur először az egyik irányba nézett, a palánkon túlra, majd a másikra, a pályára. Bólintott, majd megrántotta a vállát. Aztán még egyszer megrántotta.
– Egy micsoda?
– Egy MVP.
– Egy M...?
– ...VP.
– És az mi?
– Másvalaki Problémája – felelte Ford.
– Á, rendben – mondta Arthur, és elernyedt. Fogalma sem volt, mi ez az egész, de legalább úgy tűnt, hogy vége. Rosszul tűnt.
– Ott, ni – mondta Ford továbbra is a palánk felé mutatva és a pályát nézve.
– Hol? – kérdezte Arthur.
– Ott! – mondta Ford.
– Látom – mondta Arthur, de nem látott semmit.
– Tényleg? – kérdezte Ford.
– Mit? – kérdezett vissza Arthur.
– Látod – kérdezte türelmesen Ford – az MVP-t?
– Mintha azt mondtad volna, hogy az másvalaki problémája.
– Úgy van.
– Arthur lassan, óvatosan és végtelenül ostoba arccal bólintott.
– És arra vagyok kíváncsi – mondta Ford –, hogy látod-e.
– Te látod?
– Persze.
– És – kérdezte Arthur – hogy néz ki?
– Hát honnan tudjam, te idétlen?! – kiabált Ford. – Ha látod, mondd el te!
Arthur érezte azt a tompa, lüktető érzést a halántéka mögött, ami rengeteg Forddal folytatott beszélgetését fémjelezte. Agya meglapult, mint egy riadt kiskutya az óljában. Ford karonfogta.
– Az MVP – magyarázta – olyasvalami, amit nem láthatsz, vagy nem látsz, vagy az agyad nem engedi, hogy lásd, mert azt hiszed, hogy az nem a te problémád. Ezt jelenti az MVP. Másvalaki Problémája Az agy egyszerűen kihagyja, olyan ez, mint a vakfolt. Még ha direkt ránézel, sem fogod észrevenni, hacsak egészen pontosan nem tudod, mi az. Csupán abban bízhatsz, hogy véletlenül észreveszed a szemed sarkából.
– Á – mondta Arthur –, akkor hát ezért...
– Igen – felelte Ford, aki már tudta, mit fog Arthur mondani.
– ...ezért ugráltál fel és...
– Igen.
– ...le, és ezért hunyorogtál...
– Igen.
– ...és...
– Azt hiszem, rájöttél már.
– Már látom – mondta Arthur. – Egy űrhajó.
Arthurt egy pillanatra megdöbbentette a reakció, amit kijelentése váltott ki. Üvöltés hagyta el a tömeget, és mindenfelől emberek rohantak, kiabálva, ordítozva, és a tumultusban egymás hegyénhátán zuhantak keresztül. Arthur megrökönyödve visszahőkölt, és félve körülpillantott. Aztán még jobban megrökönyödve újból körülpillantott.
– Izgalmas, mi? – kérdezte egy kísértet. Arthur szemei előtt remegett, bár igazság szerint inkább Arthur szemei remegtek a szellem előtt. A szája úgyszintén remegett.
– M... m... m... m... – mondta a szája.
– Azt hiszem, épp most győzött a csapatod – mondta a szellem.
– M... m... m... m... igen – felelt Arthur.
– Nos, amint mondtam, épp most győzött a csapatod. Megnyerte a meccset. Elverték a Hamvakat. Örülnöd kéne. Meg kell, hogy mondjam, én is szerfölött kedvelem a krikettet, bár nem szeretném, ha bárki hallaná ezt ezen a bolygón kívül. De nem ám.
A kísértet szeme mintha pajkosan villant volna, de ezt nem lehetett biztosra venni, mert a nap pont mögötte volt, vakító glóriát képezett a feje körül, és ezüst haját és szakállát bevilágítva olyan félelmetes és drámai hatást keltett, amivel a pajkos pillantások eléggé nehezen egyeztethetők össze.
– Habár – mondta – néhány nap múlva úgyis mindennek vége, nem igaz? Annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunkkor is megmondtam fájlalom a dolgot Hát, lesz, ami lesz.
Arthur megpróbált beszélni, de végül feladta az egyenlőtlen küzdelmet. Újból megbökte Fordot.
– Azt hittem, valami szörnyű dolog történt – mondta Ford –, de csak a mérkőzés ért véget. Ki kell jutnunk innen. Ó, helló, Szlartibartfaszt, mit csinálsz te itt?
– Gyüszmékelek, gyüszmékelek – mondta az öregember komolyan.
– Ez a te hajód? El tudnál vinni minket akárhová?
– Türelem, türelem – dorgálta az öregember.
– Oké – mondta Ford. – Csak arról van szó, hogy ezt a bolygót nemsokára szépen elpusztítják.
– Tudom – mondta Szlartibartfaszt.
– És, hát, csak erre akartam rámutatni – mondta Ford.
– Értem én.
– És ha tényleg úgy érzed, hogy éppen egy krikettpálya környékén kell ólálkodnod...
– Úgy.
– Akkor hát ez a te hajód.
– Az.
– Gondoltam – Ford hevesen elfordult.
– Helló, Szlartibartfaszt – nyögte ki végre Arthur.
– Helló, földlakó – köszöntötte Szlartibartfaszt.
– Végül is – mondta Ford – csak egyszer halhatunk meg.
Az öregember eleresztette ezt a kijelentést a füle mellett, és szúrós szemmel nézett a dombra, szemeiben számtalan rejtélyes és kifejező fény villogott. A kifejező fények nem adtak látható jelet arról, mi folyik a pályán. Az történt, hogy a tömeg egy széles kört alkotott a pálya közepén. Hogy mit látott benne Szlartibartfaszt, csak ó tudta egyedül.
Ford dúdolt valamit. Egyetlen hang volt, amit időnként meg-megismételt. Remélte, hogy valaki majdcsak megkérdezi, mit dúdol, de senki nem kérdezte meg. Ha bárki megkérdezte volna, azt felelte volna, hogy a „Megőrjít ez a fiú” című Noel Coward-dal első sorát dúdolgatja. Erre felhívták volna a figyelmét, hogy csak egyetlen hangot énekel, mire ő azt felelte volna, hogy bizonyos okokból – remélve, hogy mindenki számára világos, mik azok a bizonyos okok – lehagyta az „ez a fiú”-t. Bosszantotta, hogy senki sem kérdezi meg.
– Csak arról van szó – tört ki végül –, hogy ha nem megyünk innen hamarosan, ismét csak jól benne leszünk a közepében. És semmi nem lehangolóbb a számomra, mint végignézni, ahogy lerombolnak egy bolygót. Kivéve talán, ha még mindig rajta vagyok, amikor megtörténik. Vagy – tette hozzá alig hallhatóan – ha krikettmeccseken csellengek.
– Türelem – mondta újból Szlartibartfaszt – Nagy dolgok vannak készülőben.
– Ezt mondta a legutóbb is – mondta Arthur.
– Voltak is – felelte Szlartibartfaszt.
– Hát ez igaz – ismerte el Arthur.
Mégis, minden, ami szemmel láthatóan készült, csak valami ünnepségféle volt. Inkább a tévé, mint a nézők kedvéért rendezték meg, akik mindenről, ami körülöttük folyt, egy közeli rádióból értesültek. Ford nem mutatott érdeklődést.
Dúlt-fúlt magában, amikor azt magyarázták, hogy a Hamvakat éppen most akarják az angol csapat kapitányának bemutatni, füstölgött, mikor elmondták, hogy mindez azért van, mert már az ikszedik alkalommal verték meg őket, valósággal ugatott az idegességtől, mikor hallotta, hogy a Hamvak a krikett kiégett maradványai, és amikor arra kérték, hogy cáfolja meg: a szóban forgó maradvány már alaposan leégett 1982-ben, Melbourne-ben, Ausztráliában, hogy jelezze az „Angol krikett halálá”-t, rátámadt Szlartibartfasztra, vett egy mély lélegzetet, de egy szót sem tudott kinyögni, mert az öregember nem volt ott. Kivonult a pályára, járása sejtette, hogy szörnyű dologra készül. Haja, szakálla és rongyai mögötte lobogtak, és ha a Sinai nem az annyiszor ábrázolt lángoló és füstölgő hegy lett volna, hanem egy gondosan nyírt gyep, Mózes nézhetett volna úgy ki, mint Szlartibartfaszt most.
– Azt mondta, hogy a hajónál találkozunk – mondta Arthur.
– Mi a fészkes fekete fenét akar ez a vén bolond? – fakadt ki Ford.
– Találkozni velünk a hajónál két perc múlva – mondta Arthur egy vállrándítással, melyben benne volt, hogy Arthur mentesíti magát bárminemű gondolkodás alól. Elindultak az úrhajó felé. Furcsa hangok hatoltak el fülükig. Megpróbáltak nem odafigyelni, de nem tudták nem észrevenni, amint Szlartibartfaszt nyafogva követelte, hogy adják neki a Hamvakat tartalmazó ezüst urnát, mivel, mondta, életbevágóan fontosak a Galaxis múltjának, jelenének és jövőjének biztonsága szempontjából, és ezzel nagy derültséget okozott. Eltökélték, hogy ügyet sem vetnek rá.
De arra, ami ezután következett, kénytelenek voltak ügyet vetni. Olyan zaj kíséretében, mintha százezer ember mondaná: hupp!, egy fagyos fehér színű űrhajó jelent meg hirtelen, mintha a semmiből került volna elő, hogy pont egy krikettpálya fölött tűnjön fel. Roppant fenyegetőn és alig hallható zúgással lebegett.
Aztán egy darabig nem csinált semmit, mintha azt várta volna, hogy mindenki végezze tovább a dolgát, és ne is érdekelje, hogy ő ott lebeg.
Majd valami teljesen szokatlan dolgot művelt. Vagyis inkább kinyílt, és valami teljesen szokatlan dolgot bocsátott ki magából; tizenegy teljesen szokatlan dolgot.
Robotok voltak, fehér robotok.
Az volt a legszokatlanabb bennük, hogy az alkalomhoz illő öltözékben jelentek meg. Nemcsak, hogy fehérek voltak, de ezen kívül krikettütő-külsejű dolgokat tartottak, ráadásul krikettlabda-külsejű dolgokat is fogtak a kezűkben, sőt, fehér lábszárvédőket viseltek alsó lábszárukon. Ez utóbbiak azért voltak szokatlanok, mert fúvókákkal látták el őket, amik ezeket a furcsán megmunkált robotokat leröpítették lebegő űrhajójukról, hogy gyilkolni kezdjék az embereket.
– Hahó – mondta Arthur –, mintha történne valami.
– Nyomás a hajóhoz! – kiáltotta Ford. – Nem érdekel semmi, csak gyerünk a hajóhoz! Nem akarom tudni, nem akarom látni, nem akarom hallani – kiabált futás közben –, ez nem az én bolygóm, nem én akartam idekerülni, nem akarok belekeveredni, csak kerüljek el innen, és menjek el egy buliba, ahol emberekkel beszélgethetek!
Fűst és láng hömpölygött a pályán.
– Úgy látszik, a természetfölötti brigád igencsak jó formában van ma – csacsogott magában boldogan egy rádió.
– Csak két dologra van szűkségem – kiabált Ford, hogy világosabbá tegye előző kijelentéseit –, egy erős italra és valami jó kis társaságra – Tovább futott és csak egy pillanatra állt meg, hogy elkapja Arthur karját, és magával vonszolja Arthur belekezdett az ilyenkor szokásos pánikszerepébe, ami abból állt, hogy nyitott szájjal megmerevedett, és hagyta, hogy elsodorják.
– Kriketteznek – motyogta, miközben Ford nyomában botorkált –, Istenem, ezek kriketteznek. Nem tudom, miért, de kriketteznek. És nemcsak ölik az embereket, de magukkal is viszik őket – kiabálta most már. – Ford, ezek el akarnak kapni minket!
Nehéz lett volna kétségbe vonni ezt úgy, ha nem tudunk jóval többet a galaktikus történelemből, mint amennyit Arthurnak sikerült eddigi utazásai során megtanulni. A kísérteties, mégis élénk alakok (amelyek mozgása még a vastag füstfátyolon keresztül is kivehető volt) mintha egy sor bizarr krikettütés-paródiát adtak volna elő, a különbség csak az volt, hogy mindegyik labda, amit az ütőikkel elütöttek, felrobbant, ahol földet ért. A legelső robbanások rögtön eloszlatták Arthur kezdeti reakcióját, hogy az egész csak az Ausztrál margaringyárosok reklámhadjárata lehet.
Aztán, amilyen hirtelen elkezdődött, olyan hirtelen vége is lett. A tizenegy fehér robot szoros alakzatban felemelkedett a kavargó felhőn keresztül. Néhány utolsó lángnyelv kíséretében eltűntek lebegő fehér hajójuk belsejében. A hajó, mintha százezer ember mondaná hipp!, azonnal eltűnt a vékony levegőben, ahonnan kihuppant.
Egy pillanatig szörnyű, döbbent csend volt, majd az oszladozó füstből előbukkant Szlartibartfaszt sápatag alakja. Még jobban hasonlított Mózesre, mert a hegy továbbra is hiányzott ugyan, de legalábbis lángoló és füstölő gyepen lépdelt.
Dühödten nézett körül, s végre megpillantotta Arthur Dent és Ford Prefect igyekvő alakját. Éppen a rémült tömegen keresztül próbáltak utat törni; a tömeg e pillanatban éppen hanyatt-homlok rohant az ellenkező irányba. Mindenki nyilván arra gondolt, milyen különös fordulatot vett ez a mai nap, és, bár senki nem tudja igazán, hogy merre, de nekik is fordulniuk kellene.
Szlartibartfaszt sürgetőleg integetett és kiabált Fordnak és Arthurnak, amint mind a hárman fokozatosan közeledtek a hajóhoz. A palánkok mögött parkoló űrhajó szemmel láthatóan senki szemével nem volt látható; a fejvesztetten tolakodó embereknek valószínűleg elég volt megbirkózni a saját problémájukkal is.
– Elblibli blablablabla! – kiáltozott Szlartibartfaszt remegő hangján.
– Mit mond? – zihálta továbbfurakodva Ford.
Arthur a fejét rázta.
– Valamit valaki elvalamizett, vagy mi! – mondta.
– Elvitték bla blablabla! – kiáltotta újból Szlartibartfaszt.
Ford és Arthur egymásra nézett és a fejét rázta.
– Sürgősnek hangzik – mondta Arthur. Megállt és odakiáltott.
– Mi?
– Elvitték a hablabla! – ordította Szlartibartfaszt még mindig integetve.
– Azt mondja – magyarázta Arthur –, hogy elvitték a Hamvakat. – Asszem, ezt mondja. – Tovább rohantak.
– Mit? – kérdezte Ford.
– A Hamvakat – válaszolt tömören Arthur. – A krikett kiégett maradványait. Ez a hadizsákmány. Nyilván... – lihegte – azért... jöttek..., hogy elvigyék. – Kicsit megrázta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy agya leülepedjen a koponyájában.
Végre elérték a hajót. Az is különös volt, hogy látták a Másvalaki-Problémája-pajzsot működés közben. Most már tisztán látták a hajót, egész egyszerűen azért, mert tudták, hogy ott van.
Kétségkívül ott volt, mégsem láthatta senki más. Nem azért, mert láthatatlan volt, s nem is valami hasonló hiperlehetetlenség miatt. A technológia, amelynek segítségével bármi láthatatlanná tehető, olyan végtelenül összetett, hogy egyszerűbb összeadni kilenszázkilencvenkilenc milliárdot, kilencszázkilencvenkilenc milliót és kilencszázkilencvenkilencezret, megszorozni kilencszázkilencvenkilenccel és kivonni a billióból; és sokkalta hatékonyabb megoldás egyszerűen csak kidobni a problémás dolgot és megfeledkezni róla.
Wugi Effrafax, az ultrahíres tudósmágus egyszer az életébe fogadott, hogy a Magramal-megahegyet teljesen láthatatlanná teszi.
Az év nagy részében Lux-O-Szelepekkel, Törésmutató-Nullázókkal és Színkép-Elvon-O-Matákkal szöszmötölt, és már csak kilenc óra volt hátra, mikor rájött, hogy nem tudja megcsinálni.
Így hát barátaival és a barátai barátaival és a barátai barátainak a barátaival, plusz a barátai barátai barátainak a barátaival, valamint azok nem annyira jó barátaival, akik azonban az egyik legnagyobb csillagközi teherszállító társaság tulajdonosai voltak, belefogtak abba, amit ma a történelem legkeményebb éjszakai műszakaként emlegetnek, és mire eljött a reggel, a Magramal nem volt többé látható. Effrafax mégis elvesztette a fogadást – és ennek köszönhetően az életét is – mert a vizsgálóbizottság valamelyik tudálékos bürokratájának feltűnt, (a) hogy amikor azon a területen járkált, ahol a Magramalnak kellett volna lennie, nem botlott meg és nem törte be az orrát semmiben, valamint (b) egy gyanús külsejű újdonsült hold.
A Másvalaki-Problémája-pajzs ennél sokkal egyszerűbb és hatásosabb, s mi több! egy egyszerű zseblámpaelemmel is több mint száz évig működik Mégpedig azért, mert az emberek természetes hajlamára (nem látják, amit nem akarnak, vagy nem tudnak megmagyarázni) épül. Ha Effrafax a hegyet rózsaszínűre festi, és egy olcsó és egyszerű Másvalaki-Problémája-pajzzsal vonja körbe, az összes ember elsétál a hegy mellett, körül, vagy éppenséggel a hegyen keresztül és sohasem veszi észre, hogy van ott valami.
Hát pont ez volt a helyzet Szlartibartfaszt hajójával is. Nem volt ugyan rózsaszínű, de ha az lett volna is, az lett volna a legkevésbé szembetűnő, és az emberek ugyanúgy nem vettek volna róla tudomást, mint bármi másról.
A legkülönösebb az volt rajta, hogy csak imitt-amott hasonlított űrhajóra, vezérsíkokkal, hajtóművekkel, vészkijáratokkal meg miegymással; sokkal inkább olyan volt, mint egy fejreállított olasz bisztró.
Ford és Arthur csodálattal és mélyen felkavart érzelmekkel bámulta a hajót.
– Igen, tudom – mondta a sietve épp odaérkező Szlartibartfaszt zihálva és feldúltan –, de mindennek oka van. Gyerünk, mennünk kell. Az ősi rémálom újból itt van. A végzettel mindnyájunknak szembe kell nézni. Indulnunk kell most azonnal.
– Valami napos helyre szeretnék – mondta Ford.
Arthurral együtt követte Szlartibartfasztot a hajóba, és annyira meglepődött a bent folyó dolgoktól, hogy tudomást sem vett a kint folyó dolgokról.
Még egy űrhajó, ezúttal egy olajosan és ezüstösen csillogó, ereszkedett le az égből a krikettpályára, csendben, zaj nélkül, hosszú lábait puha balettmozdulattal nyújtotta ki.
Finoman landolt. Egy rövid rámpát eresztett ki. Egy magas szürkészöld figura vonult ki fürgén, és egy kis embercsoport felé közeledett, akik a pálya közepén gyűltek össze, és a legjobb úton voltak afelé, hogy a korábbi megmagyarázhatatlan mészárlás halálos áldozatai lehessenek. Mérsékelt fensőbbséggel haladt el az emberek mellett, és végül egy kétségbeejtő vértócsában fekvő férfihoz lépett. A férfin már nem segíthetett semmiféle földi orvosság, az utolsókat rúgta és hörögte. Az alak csöndesen mellé térdelt.
– Arthur Philip Deodat? – kérdezte.
A férfi a rémülettől fátyolos szemmel, erőtlenül bólintott.
– Egy semmirekellő, ostoba fajankó vagy – súgta oda a lény. – Úgy gondoltam, ezt tudnod kell, mielőtt meghalsz.

5. fejezet

Fontos tudnivalók a Galaktikus történelméből. Kettes számú tudnivaló: (A Népszerű Galaktikus Történelem Csillagászati-napi Kalendáriumából másolva.)
Mióta ez a Galaxis létezik, hatalmas civilizációk születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, s mindez olyan, gyakorisággal történt, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni: az összes élőlény a Galaxisban

(a) fogékony a tengeribetegségre és az azzal rokon dolgokra, úgy mint: űrbetegség, időbetegség, történelembetegség meg miegymás

illetve

(b) hülye.

6. fejezet

Arthurnak úgy tűnt, mintha az egész égbolt egy csapásra félreállt volna, hogy nekik utat engedjen.
Úgy tűnt neki, hogy az agya atomjai keresztüláramolnak a kozmosz atomjain.
Úgy tűnt neki, hogy az Univerzum szele röpíti, és hogy ez a szél ő maga.
Úgy tűnt neki, hogy ő egy gondolat az Univerzum agyában, és az Univerzum egy gondolat az ő agyában.
A Lord's Krikettpályán levőknek úgy tűnt, hogy még egy észak-londoni étterem előtt jött és ment, mint az oly gyakori, és ez Másvalaki Problémája.
– Mi történt? – suttogta igencsak megilletődve Arthur.
– Felszálltunk – felelte Szlartibartfaszt.
Arthur rémült csendben hevert a nehézkedésfelfogó díványon. Nem volt benne biztos, hogy a hit erősödik e benne, vagy a tengeribetegség.
– Jó kis járgány – mondta Ford nem túl sikeresen leplezve, mennyire lenyűgözte, amit Szlartibartfaszt hajója produkált –, de a berendezés gyalázatos.
Az öregember egy-két pillanatig nem válaszolt. Olyan képpel meredt a műszerekre, mint aki éppen a Fahrenheit-fokot váltja át Celsiusba, miközben a háza porig ég. Aztán kisimult a homloka, és a megfigyelőernyőre pillantott, amelyen a csillagok elképesztően kusza szövevénye volt látható, amelyek mint ezüstszálak fonták körbe őket.
Megmozdult a szája, mintha mondani akart volna valamit. Tekintete hirtelen rémülten szegeződött vissza a műszerekre, de arckifejezése lecsitult, s csak merev szemöldökráncolás maradt belőle. Újból a képernyőre nézett. Érezte saját pulzusát. Ráncai egy pillanatig mélyültek, aztán elernyedtek.
– Butaság, ha valaki a gépeket próbálja megérteni – szólalt meg –, csak a baj van velük. Mit is mondtál?
– A berendezés – mondta Ford. – Csúnya.
– Mélyen az Univerzum és a lélek legmélyén – mondta Szlartibartfaszt – mindennek oka van.
Ford körbepillantott. Biztos volt benne, hogy most már helyesen látja a dolgokat.
A fedélzet belseje sötétzöld, sötétvörös és sötétbarna színű volt, szűk, de hangulatosan megvilágított. Különös módon a kis olasz bisztrókhoz való hasonlatossága szertefoszlott a fedélzeti nyílásnál. Apró fénynyalábok világítottak meg egy-egy cserepes nővényt, zománcozott csempét és különféle azonosíthatatlan kis rézbigyót.
Az árnyékban pálmába burkolt üvegek lapultak.
A Szlartibartfaszt figyelmét lekötő műszerek mintha az üvegek tetejéhez lettek volna erősítve. Az üvegeket betonba ágyazták.
Ford odanyúlt és megérintette.
Hamis beton. Műanyag. Hamis betonba ágyazott hamis üvegek.
Méghogy az Univerzum és a lélek legmélye – gondolta –, badarság. Bár azt ő sem tagadhatta meg, hogy ehhez a hajóhoz képest az Arany Szív csupán egy elektromos dereglye volt.
Leugrott a díványról és leporolta magát. Arthurra nézett, aki halkan dúdolgatott. A monitorra nézett, de semmit nem ismert fel, úgyhogy Szlartibartfaszthoz fordult.
– Mekkora utat tettünk már meg? – kérdezte.
– Körülbelül... – mondta Szlartibartfaszt – körülbelül a Galaxis kétharmadát, durván. Igen, azt hiszem, kábé a kétharmadát.
– Hát nem különös – filozofált csendesen Arthur –, hogy minél messzebbre és gyorsabban utazik valaki az Univerzumban, annál inkább erősödik a testetlenség érzése, és megtelik ürességgel, azazhogy inkább kiürül a...
– De, nagyon különös – mondta Ford. – Hová megyünk?
– Szembe fogunk nézni a Mindenség ősi rémálmával.
– És mikor teszel ki minket?
– Szükségem van a segítségetekre.
– Frankó. Na, minket kitehetsz valami klassz kis helyen, ahol kedvűnkre ihatunk és talán valami jó kis dögös zenét is hallgathatunk. Várj, keresek ilyet. – Előásta GALAXIS Útikalauzát és végigfutott a névmutató azon részein, amelyek főként szexhez, droghoz és rock and rollhoz kapcsolódtak.
– Egy átok emelkedett ki az idők homályából – szavalta Szlartibartfaszt.
– Reméltem is – vetette oda Ford. – Hé! – csillant fel a szeme, amikor egy témába vágó szócikkre bukkant. – Eccentrica Gallumbit, találkoztatok már vele? Az Erotican-VI. háromkeblű örömlánya. Az erogén zónái állítólag vagy négy mérföldre kezdődnek magától a testétől. Apám, én nem hiszem el, szerintem ötre.
– Egy átok – folytatta Szlartibartfaszt –, amely majd tűzbe és pusztulásba borítja a Galaxist, és alighanem előbbre hozza a Világvégét. Komolyan beszélek – tette hozzá.
– Elég keservesen hangzik – ismerte el Ford –, de ha szerencsém van, addigra már olyan részeg leszek, hogy fel se fog tűnni. Ez – bökte ujját az Útikalauz képernyőjére – elég huncut kis helynek látszik, itt leszállhatnánk. Mit szólsz hozzá, Arthur? Ej, hagyd már abba az imamondást, és figyelj! Egy csomó fontos dologról maradsz le.
Arthur feltápászkodott a díványról és megrázta a fejét.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Szembe fogunk szállni egy ősi rém...
– Ne fáradj – szakította félbe Ford. – Arthur, kiugrunk a Galaxisba bulizni egyet. Tetszik az ötlet?
– Mi aggasztja úgy Szlartibartfasztot? – kérdezte Arthur.
– Semmi – felelte Ford.
– A végzet – mondta Szlartibartfaszt. – Gyere – tette hozzá tiszteletteljes hangon –, rengeteg dolgot kell még elmagyaráznom.
Egy zöld kovácsoltvas csigalépcső felé tartott (a lépcsőt érthetetlen módon a fedélzet közepére építették), és fellépdelt rajt. Arthur fintorogva követte.
Ford mogorván visszadobta szütyőjébe az Útikalauzt.
– Az orvosom szerint eltorzult a közszolgálat-mirigyem, és kétoldali erkölcssorvadásom van – morogta – és ezért fel vagyok mentve az Univerzum-megmentések alól.
De azért felcaplatott mögöttük a lépcsőn.
Amit odafent találtak, egyszerűen elviselhetetlen volt, legalábbis annak tűnt. Ford megrázta a fejét, arcát a kezébe temette, és nekitántorodott egy cserepes nővénynek, ami a falhoz csapódott.
– A központi számítógépterem – mutatta be higgadtan Szlartibartfaszt. – Itt végzünk el minden számítást a hajóval kapcsolatban. Igen, tudom, hogy néz ki, de ez valójában igen bonyolult matematikai funkciók komplex négydimenziós térképe.
– Ez valami tréfa? – kérdezte Arthur.
– Tudom, hogy néz ki – ismételte meg Szlartibartfaszt és belépett. Arthur agyán hirtelen átvillant egy bizonytalan gondolatfoszlány, de elvetette. Az Univerzum nem működhet így – gondolta. – Ez – szőtte tovább gondolatait – ugyanolyan képtelenség, mint... mint... – gondolatmenetét itt be is rekesztette. Történt már vele egy-két igazán képtelen dolog.
Ez is közéjük tartozott.
Egy óriási üvegkalicka, vagy – üvegdoboz volt – valójában egy szoba.
Egy hosszú asztal állt benne. Körülötte vagy egy tucat hajlított tonetszék. Rajta egy abrosz – egy gyűrött, piros alapon fehér kockás abrosz, kiegészítőként néhány cigaretta égette lyuk éktelenkedett rajta, mindegyik pontosan kiszámított matematikai pozícióban.
Az abroszon pedig néhány tucat olasz ételmaradék sorakozott, félig megrágott kenyérszeletekkel és félig kiivott borospoharakkal kerítve. Robotok piszkálták fásultan.
Minden teljesen mesterséges volt. A robotvendégeket robotpincérek szolgálták ki, élükön egy robotfőpincérrel. És mind részese volt egy kis táncnak – egy munkamenetnek, amely magában foglalta a bíbelődést az étlapokkal, számlákkal, pénztárcákkal, csekk-könyvekkel, hitelkártyákkal, órákkal, ceruzákkal és papírszalvétákkal. A tánc már-már az erőszak határát súrolta, de valójában semmi előrehaladás nem történt.
Szlartibartfaszt beviharzott és a nap hátralevő részét látszólag tétlenül töltötte a főpincér társaságában, míg ezenközben az egyik robotvendég, egy Auto-har-mata, lassan becsúszott az asztal alá, és megemlítette, mit szándékozik tenni valami fickóval, aki valami lány körül legyeskedett.
Szlartibartfaszt elfoglalta az imigyen megüresedett széket, és metsző pillantást vetett az étlapra. Az asztal körüli munka tempója valami módon érzékelhetetlenül felgyorsult. Viták robbantak ki, mindenki papírszalvétákon próbált mindenfélét bebizonyítani. Hevesen integettek egymásnak, és mind egymás sült csirkéjét akarták behatóbban tanulmányozni. A pincér keze sokkal gyorsabban kezdett mozogni a számláin, mint ahogy azt emberi kéz tehette volna, majd annál is gyorsabban, mint ahogy azt emberi szem követhette volna. Egyre gyorsuló iramban. Majd egy idő múltán különös és erős udvariasság vett erőt az egész csoporton, és pillanatokkal később mintha egy másodpercnyi egyetértés is megvalósult volna. A hajó egész teste végigrázkódott.
Szlartibartfaszt kidugta az orrát a tükörteremből.
– Bisztromatika – mondta. – A paratudományban eddig ismert leghatékonyabb számítási módszer. Most pedig menjünk az Információs Illúziók Termébe.
Elsuhant mellettük, ők pedig kóválygó fejjel a nyomába eredtek.

7. fejezet

A Bisztromatika Hajtóműve csodálatos új eszköz, mellyel roppant csillagközi távolságok hidalhatók át, és még arra a veszélyes vacakolásra sincs szükség a valószínűtlenségi tényezőkkel.
Maga a Bisztromatika nem más, mint egy forradalmian új módszer a számok viselkedésének megértéséhez. Mint ahogy Einstein is megfigyelte, hogy az idő nem abszolút, hanem a megfigyelő térbeli mozgásától függ, és a tér nem abszolút, hanem a megfigyelő időbeli mozgásától függ, úgy mostanra rájöttek, hogy a számok egyike sem abszolút, hanem a megfigyelő éttermekbeli mozgásától, függ.
Az első nem abszolút szám azon emberek száma, akiknek az asztal lefoglaltatott. Ez a szám az étterembe történő első három telefonhívás folyamán váltakozik, és Iátszólag semmiféle összefüggésben sincs azon emberek számával, akik csak úgy betoppannak, vagy azon emberek számával, akik később csatlakoznak hozzájuk a show/meccs/buli/koncert után, illetőleg azon emberek számával, akik lelépnek, amikor Iátják, hogy kik toppantak még be.
A második nem abszolút szám az érkezés megadott ideje, amelyet napjainkban az egyik legbizarrabb matematikai fogalomként emlegetnek: ez egy recipriverexklúzíva, egy olyan szám, amely önmagán kívül minden számmal egyenlő. Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges. A recipriverexkluzivák a matematika sokféle ágában játszanak döntő szerepet, ilyenek pl. a statisztika vagy a könyvvitel, és ugyancsak szerepük van az MVP-mező megkonstruálásához szükséges alapvető egyenlőségek megalkotásában.
A harmadik és egyben legrejtélyesebb nem abszolút szám a következőkből tevődik össze: az elfogyasztott ételek száma a számlán, minden egyes étel ára, az asztalnál ülő emberek száma, valamint az összeg, amire a már említett emberek a Ielkiekben felkészültek. (Azon emberek száma, akik pénzt is hoztak magukkal, ezen a téren elhanyagolható.)
Az e ponton általában felmerülő elképesztő ellentmondásokat évszázadokig nem tanulmányozták, egyszerűen azért, mert senki sem vette őket komolyan. Egyszerűen betudták a legkülönfélébb dolgoknak: udvariasságnak, durvaságnak, aljasságnak, ravaszságnak, fáradtságnak, lobbanékonyságnak, vagy az idő előrehaladottságának, és másnapra teljesen el is feledkeztek róluk. Sohasem tesztelték Iaboratóriumi körülmények között, ami érthető, hiszen sohasem laboratóriumokban történtek meg, legalábbis nem a híresebbekben.
És csak a zsebszámológépek eljövetelével lett mindenki számára nyilvánvaló a rémisztő igazság, ami a következőképpen hangzott:
Az éttermek határain belül számlákra írott számok teljesen más matematikai törvények szerint viselkednek, mint az Univerzum bármely más területén bármely más papírra írott számok.
Ez az egyszerű tény derült égből villámcsapásként érte a tudományos világot. Forradalmi változásokat okozott. A legtöbb matematikai konferenciát olyan príma éttermekben tartották, hogy több nemzedék legnagyobb koponyái elhízottságban és szívinfarktusban haltak meg; s ez évekig késleltette a matematika tudományának fejlődését.
Lassacskán azonban ez a gondolat is gyökeret vert az emberek fejében. Pedig kezdetben az egész túlságosan merev és őrült dolog volt, túl sok ahhoz, hogy az utca embere is azt mondhassa: „Ó persze, magam is így gondoltam”. Új kifejezések kerültek a nyelvbe (ilyenek, mint: „interaktív szubjektumszerkezet”), és mindenki megbékélt a dologgal.
Az a néhány kisebb csoport szerzetes, aki a főbb kutatóintézetek környékén kántálta és zsolozsmázta, hogy a Világmindenség csak önmaga képzelete, utcazenész-iparengedélyt kapott, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

8. fejezet

– Tudjátok, az űrutazásban – kezdett mondókájába Szlartibartfaszt, miközben az Információs Illúziók Termének néhány műszerével babrált –, az űrutazásban...
Megállt és körülnézett.
Az Információs Illúziók terme kellemes megkönnyebbülés volt a központi számítógépteremben látott szörnyűségek után. Ugyanis teljesen üres volt. Információ sehol, illúzió sehol, csak ők, a fehér falak meg egy-két kisebb műszer, amelyeket mintha azért készítettek volna, hogy bedugják valamibe, amit Szlartibartfaszt sem talált.
– Na igen? – sürgette Arthur. Rá is ágragadt Szlartibartfaszt sietsége, de nem tudta, hová is kéne sietnie.
– Mi igen? – értetlenkedett az öregember.
– Mit akarsz mondani?
Szlartibartfaszt szinte keresztüldöfte a szemével.
– A számok – mondta – szörnyűségesek. – Azzal folytatta a keresgélést.
Arthur okos képpel bólintott. De hamarosan rájött, hogy így semmivel sem jut előbbre, és úgy döntött, mégiscsak megkérdezi: – Hogy mondta?
– Az űrutazásban – ismételte el Szlartibartfaszt – a számok szörnyűségesek.
Arthur újból bólintott, és segélykérőn Fordra pillantott, de Ford éppen a duzzogást gyakorolta, nem is ment rosszul neki.
– Csupáncsak – sóhajtott fel Szlartibartfaszt – attól akartalak megkímélni, hogy megkérdezd, miért egy számlakönyvben vannak a hajóval kapcsolatos számítások.
Arthur elhúzta a száját.
– És miért egy száml...
Elhallgatott.
Szlartibartfaszt készségesen megadta a választ: – Mert az űrutazásban a számok mind szörnyűségesek.
Ő maga is láthatta, hogy nem volt valami meggyőző.
– Nézd – mondta. – A számlakönyvben ugrabugrálnák a számok. Gondolom, magad is szembesültél már a jelenséggel.
– Hát...
– Egy számlakönyvben – folytatta Szlartibartfaszt – a valóság és a képzelet olyan lényegi szinten ütközik, hogy mindkettő a másik tulajdonságait veszi fel, és így bizonyos paramétereken belül minden elképzelhető.
– Mik azok a paraméterek?
– Ez az, amit nem lehet megmondani – mondta Szlartibartfaszt. – Különös, de így igaz. Legalábbis azt hiszem, hogy különös, de biztos vagyok benne, hogy igaz.
Ebben a pillanatban megtalálta a lyukat, amit keresett, és csatlakoztatta a kezében tartott műszert.
– Ne aggódj – mondta, miközben arca aggodalmas kifejezést öltött –, csak...
Senki sem hallhatta, mit mondott, mert ugyanabban a pillanatban eltűnt alóluk a hajó, és egy akkora űrcsatahajó bukkant elő a kettészelt, lángoló éjszakából, mint egy kisebb közép-angliai ipari város.
Rémálomba illő égető fényzuhatag perzselte fel a sötétséget, és a mögöttük lévő bolygóból is lepattintott egy darabot.
Tátott szájjal és guvadt szemmel bámultak, még sikítani sem volt erejük.

9. fejezet

Másik világ, másik nap, másik hajnal.
A kora reggeli vékonyka fényfoszlány csendben előbukkant.
Több billió trillió tonnányi szuperforró robbanó hidrogénatommag emelkedett lassan a látóhatár fölé, ahol kicsinek, hűvösnek, kissé talán még nyirkosnak is tűnt.
Minden hajnalban van egy olyan pillanat, amikor lebeg a fény, ilyenkor mintha csoda történne. A teremtett világ visszatartja a lélegzetét.
Ez a pillanat most is eseménytelenül telt el, mint a Squornshellus Zétán mindig.
A köd a mocsarak felszínéhez tapadt. A mocsári fák szürkék lettek tőle, a magas nád szinte nem is látszott. Mozdulatlanul lebegett, mint egy visszatartott lélegzet.
Semmi sem mozdult.
Csend volt.
A nap erőtlenül küzdött a kőddel, próbált egy kis meleget juttatni ide, egy kis fényt árasztani oda, de már látszott, hogy ma is éppen csak átvonszolja majd magát az égbolton.
Semmi sem mozdult.
Még mindig csend volt.
Semmi sem mozdult.
Csend.
Semmi sem mozdult.
A Squornshellus Zétán meglehetősen gyakori, hogy egész napok telnek el így. Ez is azok közé tartozott.
Tizennégy órával később a nap reménytelenül lesüllyedt a szemközti látóhatár mögé, teljesen kárba veszett erőfeszítéstől pihegve.
És néhány óra múltán ismét megjelent, kihúzta magát, és újból elindult.
Ám ezúttal történt valami. Egy matrac és egy robot találkozott.
– Helló robot – üdvözölte a matrac.
– Blööe – viszonozta robot, és folytatta eddigi tevékenységét, azaz nagyon lassan egy nagyon pici kör mentén járkált.
– Boldog vagy? – érdeklődött a matrac.
A robot megállt és ránézett. Kötekedőn méregette. Igencsak buta egy matracnak tűnt. Tágra nyílt szemekkel bámult vissza rá.
Miután tíz tizedesjegy pontossággal kiszámolta, mekkora szünet szükséges egy matrac iránt érzett semmibevétel érzékeltetéséhez, a robot tovább rótta a köröket.
– Beszélgethetnénk egy kicsit – ajánlotta fel egy másik matrac. – Szeretnéd?
Nagy matrac volt, és valószínűleg elég jó minőségű is. Napjainkban már nem sok dolgot kell gyártani, mert egy ilyen végtelen nagy Univerzumban mint például a miénk, a legtöbb dolog, amit az ember elképzel (és még sok más, amit nem) megterem valahol. Nemrég például egy olyan erdőt fedeztek fel, ahol kilincscsavarhúzók teremnek a fákon gyümölcs gyanánt. A kilincscsavarhúzó-gyümölcs élete igazán érdekes. Miután leszüretelték, egy sötét és poros fiókra van szüksége, ahol évekig háborítatlanul heverhet. Majd egy éjjel egyszer csak kikel, levedli héját, ami idővel elporlad, és előbukkan egy teljességgel felismerhetetlen kis fémtárgy bordázott fogókával, s végén a csavarhoz illő éllel. Miután megtalálják, el is dobják. Senki előtt sem világos, mire jó ez az egész. A végtelenül bölcs Természet alighanem most gondolkodik ezen.
Az sem világos senki előtt, hogy a matracok léte mire jó. Hatalmas, barátságos, fészeklakó teremtmények ezek, és a Squornshellus Zéta mocsaraiban élik sajátos kis csendes életüket. Sokukat elfogják, lemészárolják, kiszárítják, elszállítják és alszanak rajtuk. Úgy tűnik, ezt ők nem veszik rossz néven, és mindegyiküket Zemnek hívják.
– Nem szeretném – felelte Marvin.
– A nevem Zem – folytatta a matrac. – Beszélgethetnénk az időjárásról.
Marvin újabb szünetet tartott a fárasztó körkörös cammogásban.
– A harmat – fejtegette – ma reggel kifejezetten undorító fröcsögéssel hullott.
Azzal tovább baktatott, mintha ettől a kifakadástól megújult kétségbeesést és mélabút nyert volna. Állhatatosan tovább caplatott. Ha lett volna foga, most minden bizonnyal csikorgatta volna. De nem volt. Így nem csikorgatta. Maradt a caplatás.
A matrac körbezsuppogta. Ezt csakis a mocsári matracok képesek csinálni, ezért ez a szó nem valami elterjedt. Együttérzőn zsuppogott, ily módon tetszetős méretű víztömeget mozgatva meg. Még néhány buborékot is fújt. Kék-fehér csíkjai megvillantak a ködön váratlanul áttörő napfény egy gyenge sugarában, s a lény egy pillanatig süttette magát.
Marvin tovább cammogott.
– Valamin töröd a fejed, úgy látom – mondta a matrac csillogva.
– Van mivel – szomorkodott Marvin. – Teljes agykapacitásom határtalan, akár a csillagos ég. Mindenféle kapacitásom határtalan, kivéve a boldogság-kapacitást.
Trapp, trapp, trapp – folytatta a járkáIást.
– A boldogság-kapacitásom – fejtegette tovább – beleférne egy gyufásdobozba, még a gyufákat sem kéne kivenni.
A matrac megnyeccsent. Ezt a hangot a mocsárlakó matracoknál valami személyes tragédia szokta kiváltani. Az Összes Létező és Valaha Létezett Nyelv Ultrakomplett Maximegalón Szótára szerint ezt a hangot adta ki a hollopi Nagy Sanvalvwag Őfelsége is, amikor rájött, hogy már két éve rendszeresen elfeledkezik az asszony születésnapjáról. Tekintve, hogy Hollopnak összesen egy Sanvalvwag nevű ura volt és az sosem nősült meg, a szót inkább csak elméleti értelemben használják, és egyre nő a tábora azoknak, akik úgy tartják, hogy Az Ultrakomplett Maximegalon Szótár azt sem érdemli meg, hogy az a néhány teherautó elszállítsa a könyvkupacot a raktárból. Különös módon kihagyták a szótárból a „csullogva” szót, melynek jelentése a következő „valami csullogó dologhoz hasonló módon”.
A matrac újból megnyeccsent.
– Mély levertséget észlelek a diódáidban – kartyogott (hogy a „kartyog” szó jelentését megértsd, végy egy Squornrhellusi Mocsárnyelv c. könyvet bármelyik eladhatatlan könyvek raktárában, vagy akár egy Ultrakomplett Maximegalon Szótárt; az Univerzum nagyon hálás lesz, hogy megszabadulnak tőle és értékes parkolóhelyet nyernek ezáltal), és ez mélységesen elszomorít. Sokkal matracosabbnak kéne lenned. Mi nyugodtan és visszavonultan élünk mocsarainkban, ahol boldogan zsuppogunk és kartyogunk, és csullogva elviseljük a nedvességet. Néhányunkat megölik, de mivel mindnyájunkat Zemnek hívják, hát nem tudjuk, melyikünket, és így a legritkább esetben nyeccsenünk. De miért körözöl folyton?
– Mert beragadt a lábam – mondta Marvin egyszerűen.
– Úgy látom – méregette részvétteljesen a matrac –, hogy eléggé szerencsétlen egy láb.
– Úgy van – mondta Marvin –, eléggé.
– Fúú – jegyezte meg a matrac.
– Meg vagyok győződve – panaszkodott Marvin –, hogy igen mulatságosnak találod a műlábú robot gondolatát. Mondd el a barátaidnak, Zemnek és Zemnek, ha találkozol velük; ők is jót fognak nevetni, ahogy ismerem őket – már amennyire jól ismerem az összes szerves létformát, jobban, mint szeretném. Hah, az én életem csak egy doboz csigakerék!
Újra körbetrappolt kitaposott köröcskéjén, vékony acéllába forgott a sárban, de nem tudott elmozdulni.
– De miért járkálsz körbe-körbe? – faggatta a matrac.
– Hogy bebizonyítsam – felelte Marvin, és folytatta. Körbe-körbe.
– Vedd úgy, hogy már bebizonyítottad, kedves barátom – gurgulázott a matrac.
– Csak még egymillió év – mondta Marvin – csak még egy röpke millió. Aztán megpróbálom mondjuk hátrafelé. Tudod, kell egy kis változatosság.
A matrac rugói legmélyén érezte, hogy jól esne a robotnak, ha megkérdezné mióta vánszorog ily hiábavalóan és eredménytelenül, s ezt egy újabb gurgulázás kíséretében meg is tette.
– Ó, épp csak hogy túlvagyok a másfél millió lépésen – fölényeskedett Marvin. – Kérdezd meg, nem unom e még, kérdezd csak meg!
A matrac megkérdezte.
Marvin eleresztette a füle mellett a kérdést, és nagy beleéléssel tovább vonszolta magát.
– Tartottam egyszer egy beszédet – mondta hirtelen és minden összefüggés nélkül. – Lehet, hogy nem egészen érted, miért hozom fel most a témát, de ez csak azért van, mert az agyam olyan tüneményes gyorsasággal működik, és durván harmincbilliószor intelligensebb vagyok nálad. Tegyünk egy próbát. Gondolj egy számra, bármelyikre.
– Ööö... őt – mondta a matrac.
– Rossz – felelte Marvin. – Na látod!?
A matrac le volt nyűgözve, és rádöbbent, hogy nem akármilyen lángész társaságában van. Egész hosszában végigremegett, izgalmas kis fodrokat keltve ezzel sekély, algás tavacskáján.
Felcuppant:
– Mondd el – sürgette – milyen beszédet tartottál. Úgy szeretném hallani.
– Többféle okból is idegenkedve fogadták. Ott adtam elő – lökte előre ügyetlenül és tétován rozoga karját, amely mégis jobb állapotban volt, mint a másik, azt ugyanis könyörtelenül odaforrasztották testének bal oldalához –, körülbelül egy mérföldre innen.
Karját úgy kinyújtotta, ahogy csak bírta, azt is akarta, hogy lássák: ő úgy kinyújtja, ahogy csak bírja, és túl a kádön, túl a nádason a láp egy távoli részére mutatott, ami ugyanúgy festett, mint a láp bármely más része.
– Ott ni – mondta még egyszer. – Én voltam ott a helyi híresség.
A matracot elfogta az izgalom. Sohasem hallott még beszédeket a Squolnshellus Zétán, pláne nem hírességek szájából. Fröcskölt a víz, ahogy háta végigborzongott.
Aztán olyat tett, amit egy matrac a legritkább, esetekben tesz. Minden erejét beleadva felemelte téglalap alakú testét, felszökkent a levegőbe és néhány percig lebegett, amíg a ködön és a nádason túli lápot fürkészte, és csalódottság nélkül megállapította, hogy ugyanúgy fest, mint a láp bármely más része. Aztán kimerülten visszatoccsant a mocsárba, tetőtől-talpig beborítva Marvint büdös latyakkal, moszattal és gizgazzal.
– Igen, híresség voltam – zümmögte szomorúan a robot –, mert csodás és keserves módon megmenekültem egy csinos kis napkitörés kellős közepébol. Állapotomból ítélve nyilvánvaló, hogy csak egy hajszálon múlt a menekülésem. És képzeld: egy ócskavaskereskedő mentett meg. Engem, akinek akkora agyam van, mint... áh, nem érdekes!
Megvadulva trappolt néhány másodpercig.
– Tőle kaptam ezt a lábat. Hát nem utálatos? Aztán eladott az Elmeparknak. Én voltam a kiállítás fénypontja. Egy dobozon kellett ülnöm, és elmesélnem, hogy jártam, s ezalatt az emberek vidítani próbáltak. „Mosolyogj, kis robot – kiabálták –, na, csak egy ici-pici kis mosolyt!” El kellett magyaráznom, hogy jó néhány órát kellene eltöltenem egy szerelőműhelyben, hogy az arcomra franciakulcs segítségével mosolyt varázsoljanak, és ezt elhitték.
– A beszédet! – noszogatta a matrac. – Szeretném már hallani a mocsárban tartott beszédedet!
– A láp fölé egy hidat építettek. Egy kiberszerkezetű, több száz mérföld hosszú hiperhidat, hogy ionbricskák és tehervagonok közlekedhessenek rajta a mocsár fölött.
– Hidat? – hüledezett a matrac. – Itt, a mocsárban?
– Hidat – erősítette meg Marvin –, itt, a mocsárban.
Hogy feltámassza a Squornshellus-rendszer gazdaságát. A Squomshellus-rendszer egész vagyonát az építkezésbe fektették. Engem kértek fel, hogy nyissam meg. Szegény bolondok.
Szemerkélni kezdett az eső, egy kis permet hatolt át a ködön.
– A dobogón álltam. Előttem és mögöttem több száz mérföldre feszült a híd.
– Csillogott? – kérdezte lelkesen a matrac.
– Csillogott.
– Fenségesen szelte a mérföldeket?
– Fenségesen szelte a mérföldeket.
– Feszülő ezüstfonalként veszett a vége a kődbe?
– Ja – mondta Marvin. – Meséljek még, róla?
– Inkább mondd el a beszédet.
– Jó, elmondom. Ezt mondtam: „Azt szeretném mondani, hogy óriási öröm és megtiszteltetés számomra, hogy megnyithatom e hidat, de nem mondhatom, mert nem kaptam rá utasítást a hazugsági áramköreimtől. Gyűlöllek és megvetlek titeket. Ezennel megnyitom ezt a boldogtalan kiberstruktúrát, hogy meggyalázhassátok testét lábaitokkal.” És bekapcsoltam megnyitóáramköreimet.
Marvin elhallgatott és emlékeibe merült.
A matrac csöpőtt és nyeccsent. Zsuppogott, cuppant és micsongott, ez utóbbit meglehetősen csullogva tette.
– Uffff – mondta végül. – Emlékezetes esemény volt?
– Az biztos. Az ezer mérföld hosszú híd magától összecsukódott, és teljes ezüstős méltóságában az iszapba süllyedt, a rajta tartózkodókkal egyetemben.
Szomorú és félelmetes csend támadt, majd mintha százezer ember kiáltotta volna egyszerre: hupp!, fehér robotok csapata ereszkedett le az égből mint a szellő szárnyán feszes katonai vigyázzállásban sodródó gyermekláncfű bóbitái. Egy hirtelen mozdulattal a mocsárban termettek, lecsavarozták Marvin műlábát, majd újból eltűntek a hajóval, ami csak ennyit mondott: hipp!
– Látod, micsoda dolgokkal kell megküzdenem? – fordult Marvin a nyáladzó matrachoz.
Egy pillanat múlva a robotok hirtelen újból megjelentek, s mikor távoztak, a matrac egyedül maradt a mocsárban. Döbbenten és riadtan zsuppogott, és valósággal szörcsögött a félelemtől. Kinyújtózott, hogy a nádason túlra nézzen, de ott semmi látnivaló nem volt: se robot, se csillogó híd, se űrhajó, csak nád nád hátán. Fűlelt egy kicsit, de a szél csak a már ismert hangokat sodorta tova: félőrült nyelvészek kiáltoztak egymásnak a komor sártengeren át.

10. fejezet

Arthur Dent teste pörgött.
A Mindenség milliónyi csillogó darabra törve keringett körülötte, és minden egyes darab csendesen keresztülszáguldott az űrön, ezüstös felszínén tűzáldozat és pusztítás tükröződött.
Aztán az Univerzum mögötti sötétség mögötti semmi egyszer csak kitört, és a széttöredezett Univerzum mögötti sötétség mögötti semmi mögött egy roppant nagy, sötét emberalak rajzolódott ki és roppant jelentőségű beszédet mondott.
– Ezek voltak – szónokolt az emberalak egy roppan kényelmes fotelbál – a Krikket-háborúk, amelyek eddig példa nélkül álló pusztulást okoztak Galaxisunkban. Amiben most önöknek részük lehet...
Szlartibartfaszt száguldott át előttük integetve.
– Ez csak egy dokumentumfilm – kiáltozta. – Nem ez a rész kell nekünk. Szörnyen sajnálom, megpróbálom visszatekerni...
– ...abban több billió ártatlan...
– Nem kell – kiabált tovább a száguldozó Szlartibartfaszt, miközben elkeseredett dühvel babrált azzal a vacakkal, amit bedugott az Információs Illúziók Termének falába – minden bevenni!
– ...emberi és másfajta érző Iények...
Közben felharsant a zene. Jelentőségteljes zene volt, jelentőségteljes akkordokkal. És a férfi mögött lassan három magas oszlop kezdett kinőni a jelentőségteljesen örvénylő ködből.
– ...is része volt, átélte azt – illetve a legtöbbnek még átélni sem sikerült. Gondolják csak el, barátaim. És nem szabad elfeledkeznünk arról – és egy pillanat múlva megmutatom majd azt is, ami örökké segít emlékezetünkben tartani –, hogy a Krikket-háborúk előtt a Galaxis a Béke és a Boldogság Galaxisa volt!
A zene most már fülsüketítően bömbölt.
– A Béke és a Boldogság Galaxisa, barátaim, és ennek szimbóluma, a Wikket Kapu!
A három oszlop most már élesen kirajzolódott; a három oszlop, tetején a két kereszpálcikával rémisztően ismeros volt Arthur megzápult agyvelejének.
– Íme, a három oszlop! – dörögte a férfi. – Az Acél Oszlop, a Galaxis erejének és hatalmának szimbóluma!
Kigyúltak a fényszórók, és végigpásztázták a bal szélső oszlopot, amely láthatóan acélból vagy valami hasonló anyagból készült. A zene dübörgött és bömbölt.
– A Plexi Oszlop –, jelentette be a férfi –, a tudomány és az értetem erőinek szimbóluma!
Újabb fényszórók futkároztak fel-le a jobb szélső, átlátszó oszlopon, vakító mintákat képezve belsejében, és megmagyarázhatatlan fagylaltevési vágyat képezve Arthur Dent belsejében.
– És végül – folytatta a mennydörgő hang – a Fa Oszlop – és itt elszorult a torka a gyönyörű érzelmektől –, a Természet és a Lélek erőinek szimbóluma!
A fények a középső oszlopot célozták meg. A zene rendíthetetlenül tört a teljes kimondhatatlanság birodalma felé.
– Közöttük található – hömpölygött tovább a hang, közeledvén a tetőponthoz – a Jólét Arany Pálcikája és a Béke Ezüst Pálcikája!
Most már az egész építmény vakító fényekben fürdött, és a zene (szerencsére) messze az észlelhetőség határain túlra szárnyalt. A három oszlop tetején a két vakítóan csillogó keresztpálcika feküdt és ragyogott. Mintha lányok ültek volna rajtuk, alighanem angyaloknak szánták őket. Bár az angyalokat általában több ruhában szokták ábrázolni.
Hirtelen drámai csend támadt; mintha a Mindenség csendjét példázta volna, és a fények kihunytak.
– Nincs olyan világ – borzongott a férfi kipróbált hangja –, nincs olyan civilizált világ a Galaxisban, ahol ne tisztelnék a mai napig eme szimbólumot. Még a legprimitívebb világok faji emlékezetében is él! Ezt pusztította el a Krikketi hadsereg és ez zárja most le bolygójukat a világ végezetéig!
És egy széles mozdulattal a férfi elővette a Wikket Kapu modelljét. Szörnyen nehéz volt megítélni a méreteket ebben az egész ritka látványban, de a modell körülbelül három láb magas lehetett.
– Természetesen ez nem az eredeti kulcs. Mint tudjuk, azt elpusztították és a téridő-kontinuum örökké kavargó örvényeibe lökték, így örökre elveszett. Ez egy figyelemre méltó másolata, szakképzett mesterek készítették, és gyönyörűen összerakták. Ősi szakmai titkaikat használták fel, hogy elkészítsék ezt az emléket, amit mindenki büszkén birtokolhat; az elesettek emlékére és a Galaxis – a mi Galaxisunk – tiszteletére, amelyet megpróbáltak megvédeni...
Szlartibartfaszt ebben a pillanatban megint elszáguldott előttük.
– Ennyi – mondta – Elhagyhatjuk ezt a sok szamárságot. Úgyis már csak a bólintásról maradunk le.
– S most tiszteletünk jeléül hajtsunk fejet – énekelte a hang, majd még egyszer, sokkal gyorsabban és visszafelé.
Villogott a fény, az oszlopok eltűntek, a férfi visszahadarta magát a semmibe és az Univerzum újra elevenen összegyűlt körülöttük.
– Értettétek a lényeget? – kérdezte Szlartibartfaszt.
– Döbbent vagyok – mondta Arthur – és zavart.
– Aludtam – mondta Ford, aki most kapcsolódott be a nézésbe. – Lemaradtam valamiről?
Újból egy gyötrelmesen magas szikla peremén találták magukat, meglehetősen gyorsan libikókázva. A szél visszafelé söpört el arcuk mellet, és egy öblön túl, ahol minden idők legerosebb űrhajóhadának maradéka gyűlt össze egykoron, a Galaxis gyorsan visszavésodött a létbe. Az ég halványrózsaszínű volt, egy igen furcsa színen keresztül kékbe hajló és feketés árnyalatú. Hihetetlen sebességgel füst ereszkedett le belole.
Az események most túl gyorsan játszódtak le előttük, mintsemhogy meg tudták volna őket különböztetni, és amikor egy kis idő múlva egy hatalmas űrcsatahajó száguldott el előttük, mintha valaki azt mondta volna: hu!, csak azt vették észre, hogy ennél a pontnál kapcsolódtak be először.
De most már túl gyorsak voltak a dolgok, az egész egy képi-tapintási maszat volt, amely pörögve, forogva, vibrálva átugráltatta őket a Galaktikus történelem évszázadain. Csak egy vékony sivítást hallottak.
A vastagodó eseményzagyvalékban időnként rémíto katasztrófákat, mély rettegést és szörnyű megrázkódtatásokat érzékeltek. Ezek bizonyos ismétlodő képekkel voltak állandóan kapcsolatban; az egyetlen dolgok, amik tisztán kirajzolódtak a zilált történetgörgetegből: egy Wikket Kapu, egy kis kemény piros labda, kemény fehér robotok és még valami kevésbé kivehető, valami fekete és felhős valami.
De ott volt még egy érzés, ami tisztán kiemelkedett a fodrozódó időfolyosóból.
Mint ahogy egy lassú kattogássorozat felgyorsulva elveszti a kattanások felbonthatóságát és fokozatosan egy tartós és egyre erősödő hang sajátosságát veszi fel, így vette fel egy benyomássorozat a tartós érzelem sajátosságát – és mégsem érzelmét. Ha érzelem volt, akkor teljesen érzelemmentes. Gyűlölet volt, kiengesztelhetetlen gyűlölet. Hideg volt, nem mint a jég, hanem mint egy fal. Személytelen volt, nem mint egy tömegből találomra kilendülő ököl, hanem mint egy számítógép nyomtatta parkolócédula. És halálos volt – de nem mint egy puskagolyó vagy kés, hanem mint egy autópályán keresztülhúzódó téglafal.
És ahogy egy erősödő hang megváltoztatja karakterét és erősödésében harmonikusba csap át, ugyanígy ez az érzelemmentes érzelem is mintha egy elviselhetetlen és soha nem hallott sikollyá erősödött volna, és hirtelen úgy tűnt, hogy ez a bűn és a kudarc sikolya.
Aztán hirtelen megszűnt.
Árván álldogáltak egy csöndes hegytetőn egy nyugodt estén.
A nap lemenni készült.
Körülöttük mindenféle dimbes-dombos táj hömpölygött csendesen a messzeségbe. Madarak dalolták, mit gondolnak róla, az általános vélekedés jónak volt nevezhető. Nem messze játszó gyermekek hangja volt hallható, és egy kicsit távolabb a látható zajforrástól egy kis városka körvonalai látszottak a tompuló esti fényben.
Úgy tűnt, hogy a város többnyire meglehetosen alacsony, fehér kőből rakott épületekből áll. A látóhatár kellemesen görbe volt.
A nap már csaknem lenyugodott.
Mintha a semmiből jönne, zene csendült fel. Szlartibartfaszt megrántott egy kallantyút, erre elhallgatott.
Egy hang szólalt meg: – Ez... – de Szlartibartfaszt megrántott egy újabb kallantyút, erre elhallgatott.
– Majd később beszélek róla – mondta csendesen.
A hely békés volt: Arthur boldognak érezte magát. Még Ford is jókedvűnek tűnt. Sétáltak egy kicsit a város felé. A fű Információs Illúziója kellemes és puha volt a talpuk alatt, a virágok Információs Illúziója pedig édes és jó illatú volt. Csak Szlartibartfaszt tűnt nyugtalannak és rosszkedvűnek.
Megállt és felnézett.
Arthurnak hirtelen eszébe jutott, hogy amint azt az egész szörnyűség végén, vagy inkább az elején tapasztalták, most valami rossz dolog fog történni. Szomorúsággal töltötte el a gondolat, hogy valami rossz dolog történhet még egy ilyen idilli helyen is. Ő is felpillantott. Semmi sem volt az égen.
– Itt nem fognak támadni, ugye? – kérdezte. Aztán rájött, hogy csak egy felvételen mászkál, de még mindig aggódott.
– Itt senki nem fog támadni – mondta Szlartibartfaszt érzelemtől remego hangon. – Ez itt a kezdet. Ez az a hely. Ez Krikket.
Felnézett az égre.
Az ég az egyik látóhatártól a másikig, kelettől nyugatig, északtól délig teljesen és abszolút fekete volt.

11. fejezet

Trapp, trapp, trapp.
Iiiiiiii.
– Örömömre szolgál, hogy szolgálataira lehettem.
– Kuss!
– Köszönöm.
Trapp, trapp, trapp, trapp, trapp.
Iiiiiiii.
– Köszönöm, hogy boldoggá tett egy egyszerű ajtót.
– Rohadjanak el a diódáid.
– Köszönöm. Remélem, kellemes napja lesz.
Trapp, trapp, trapp, trapp.
Iiiiiiii.
– Boldog vagyok, hogy kinyílhattam ön előtt...
– Pofa be!
– ...és elégedett, hogy a jól végzett munka örömével záródhatok be ismét.
– Azt mondtam: pofa be!
– Köszönöm, hogy meghallgatott.
Trapp, trapp, trapp, trapp.
– Hupp!
Zaphod abbahagyta a trappolást. Már napok óta trappolt az Arany Szív fedélzetén keresztül-kasul, de még egy ajtó sem mondta neki, hogy hupp! Teljesen biztos volt benne, hogy ezt nem is ajtó mondta. Ahhoz túl rövid volt, hogy ajtó mondhassa Azonkívül nem is volt annyi ajtó. Mert úgy hallatszott, mintha százezer ember mondta volna hupp!, ami meglepő volt, ő lévén az egyedüli élolény a hajón.
Sötét volt. A hajó jelenleg nélkülözhető rendszereit lezárta, s az lustán sodródott tova a Galaxis egy távoli csücskében, mélyen a tintafekete űrben. Honnan kerülne hát ide százezer ember éppen most, hogy teljesen váratlanul azt mondja: hupp?
Körülnézett és végigmérte a folyosót. Az egészet sötét árnyék fedte. Csak az ajtók homályos rózsaszín körvonalai látszottak, ahogy világítottak a sötétben, és lüktettek beszéd közben, bár Zaphod minden tőle telhetőt megpróbált, hogy leszoktassa oket erről.
A fények is kialudtak, így a fejei sikeresen elkerülték, hogy egymásra nézzenek; egyik sem lehetett valami szívderítő látvány. Főleg mióta elkövette azt a hibát, hogy megnézte saját lelkét.
Ez valóban hiba volt.
Késő éjszaka volt – még szép.
Nehéz nap volt mögötte – még szép.
Az űrhajó beépített magnetofonjában lelkesítően szólt a zene – még szép.
És még szép, hogy ő maga egy kissé részeg volt.
Más szavakkal: összejátszott minden körülmény, ami egy lélekkereső rohamot kiválthat, és ez minden kétséget kizáróan hiba volt.
Miközben csendesen és elhagyatottan álldogált a sötét folyosón, visszaemlékezett és beleborzongott. Egyik feje az egyik irányba nézett, a másik a másikba, és mindkettő úgy döntőt, hogy az ellenkező irányba megy.
Fűlelt, de nem hallott semmit.
Sehol semmi nesz, csak a hupp.
Elképesztő ötletnek tűnt, hogy valaki idehozasson ilyen elképesztően nagy számú embert egyetlen szó kedvéért.
Idegesen a híd felé vette útját. Ott legalább ura lehet a helyzetnek. Aztán megállt. Pillanatnyilag nem úgy érezte magát, mint aki ura lehetne bármilyen helyzetnek.
Az első megrázó pillanat életében az volt, elmélkedett tovább, hogy rádöbbent: van lelke.
Bár valójában többé-kevésbé mindig is sejtette, hogy van, mivel minden más hiánytalanul megvolt neki, sőt, némely dologból kettő is, de hogy hirtelen tényleg találkozott a lénye legmélyén lappangó valamivel – ez már komolyan szíven ütötte.
És aztán azt is felfedezni (ez volt a második megrázkódtatás), hogy ez nem is olyan nagyszerű dolog, mint amilyet az ő helyzetében joggal elvárhatna az ember – ez még nagyobb ütés volt.
Aztán elgondolkodott, hogy milyen is tulajdonképpen az ő helyzete, és ez már annyira megrázta, hogy az italát is majdnem kilötyögtette, gyorsan fel is hajtotta, nehogy valami komolyabb dolog történjen vele. Aztán felhajtott gyorsan még egyet, hogy ellenőrizze, rendben leért-e az előző.
– Szabadság – mondta fennhangon.
Ekkor Trillian jelent meg a hídon, és lelkesítő dolgokat szavalt a szabadságról.
– Nem tudok vele mit kezdeni – mondta Zaphod borúsan, és kiürített egy harmadik poharat is, hogy megnézze, miért nem jelentett semmit a második ital az első állapotáról. Bizonytalanul a két lányra nézett, majd a jobb oldalit választotta.
A másik torkán is legurított egy italt, hogy az majd eltéríti az előzőt a kritikus ponton, és egyesült erővel ráncba szedik a másodikat. Azután mindhárman az első keresésére indulnak, tereferélnek egy kicsit, talán még danolásznak is.
Nem volt benne biztos, hogy a negyedik ezt mind megértette, így hát utána küldte az ötödiket, hogy érthetőbben elmagyarázza, majd a hatodikat, hogy erkölcsi támaszt nyújtson.
– Túl sokat iszol – jegyezte meg Trillian.
Zaphod összekoccantotta a fejeit, hogy a négy lány eggyé álljon össze. De aztán feladta, és a navigációs monitorra nézett, ahol egyszerre hihetetlenül sok csillag látványa fogadta.
– Izgalom meg kaland meg baromi jó dolgok – dörmögött.
– Nézd – vigasztalta együttérzőn a lány és melléült –, teljesen érthető, hogy most egy kicsit céltalannak érzed az életet.
Zaphod riadtan meredt rá. Még sosem látott olyat, hogy valaki a saját ölében üljön.
– Uhh – nyögte, és ivott még egy pohárral.
– A több éves küldetésed befejeződött.
– Nem az én küldetésem volt. Mindig is ki akartam maradni belőle.
– Mindenesetre befejeződött.
Zaphod felröffent. Mintha irtó nagy banzáj folyt volna a gyomrában.
– Azt hiszem, én fejeződtem be – tűnődött. – Itt vagyok én, Zaphod Beeblebrox, oda megyek, ahova akarok, azt teszem, amit akarok. Enyém a világ legnagyszerűbb hajója, enyém a lány, akivel elég jól kijövök...
– Valóban elég jól?
– Már amennyire értek hozzá. Nem vagyok valami nagy szakértő a személyes kapcsolatok terén...
Trillian felvonta a szemöldökét.
– Én vagyok a legnagyszerűbb fickó, mindent megtehetek, amit csak akarok, csak egy a bibi: a leghalványabb gozöm sincs, mit akarok egyáltalán.
Elhallgatott.
– A dolgokból – tette hozzá később – nem következik semmi – majd mintegy ezt megcáfolva megitta a kővetkező italt is, melynek következtében esetlenül lecsúszott a székéből.
Amíg kialudta magát, Trillian keresgélni kezdett a GALAXIS Útikalauzban. Volt néhány hasznos tanácsa a részegséggel kapcsolatban.
Uccu neki – így szólt – és sok szerencsét!
Ugyanez vonatkozott az Univerzum mérete és használati utasítása szócikkre is.
Aztán rábukkant egy szócikkre Han Wavelról, egy egzotikus üdülőbolygóról, a Galaxis egyik csodájáról.
Han Wavel világa jórészt mesés ultraluxus szállodákból és kaszinókból áll, amelyeket az eső és szél természetes eróziója alakított ki.
Annak az esélye, hogy ez így kialakuljon, megközelítőleg egy a végtelenhez. Kevés adatunk van arra nézve, hogyan történhetett, mert egyetlen geofizikus, valószínűség-statisztikus, meteroanalítikus vagy bizarrológus (akik pedig buzgón keresik az okát) sem engedheti meg magának, hogy hosszabb ideig ott tartózkodjon.
Ezt nevezem, gondolta Trillian, és néhány óra múlva a nagy fehér futócipő alakú űrhajó már lassan ereszkedett is lefelé egy gyönyörű szép, forró napú égbolton egy élénk színű, homokos űrrepülőtérre. A hajó igen nagy feltűnést keltett, és Trillian nagyon jól érezte magát. Hallotta, hogy valahol a fedélzeten Zaphod mocorog és fütyörészik.
– Hogy vagy? – szólt bele a házitelefonba.
– Jól – jött a vidám válasz –, szörnyen jól.
– Hol vagy?
– A fürdőszobában.
– Mit csinálsz?
– Itt maradok.
Egy-két óra múltán világos lett, hogy komolyan gondolja, és a hajó anélkül tért vissza, hogy akár egyszer is kinyitotta volna a fedélzeti nyílást.
– Hejhó – szólalt meg Eddie, a Komputer.
Trillian türelmesen bólintott, ujjaival dobolt egy ideig, majd bekapcsolta a házitelefont.
– Azt hiszem, pillanatnyilag semmi szükséged arra, hogy szórakozásra kényszerítselek.
– Pillanatnyilag semmi – jött Zaphod válasza ki tudja honnan.
– Azt hiszem, egy kis testmozgás azért feldobna.
– Azt hiszem én is, amit te – mondta Zaphod.
„SZÓRAKOZÁSI LEHETETLENSÉGEK” – ez a címszó vonta magára Trillian figyelmét, amikor kis idő múlva leült, hogy újra átfussa az Útikalauzt, és miközben az Arany Szív hihetetlen sebességgel száguldott egy meghatározatlan irányba, a Táp-O-Mat italadagolójától kapott ihatatlan dolgot szürcsölgette, és épp arról olvasott, hogyan kell repülni.
A GALAXIS Útikalauz Stopposoknak a következőket írja a repülésről:
A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább a fortélya.
Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni és elhibázni azt.
Válassz ki egy derűs napot – javasolja –, és próbálgasd.
Az első rész könnyű.
Mindössze annyi kell hozzá, hogy képes légy teljes súlyoddal a földre vetődni, azzal az elhatározással, hogy nem baj, ha fájni fog.
Ugyanis ha nem sikerül elhibázni a földet, akkor fog.
A legtöbb embernek nem sikerül, és ha tényleg lelkiismeretesen próbálkoznak, egyre valószínűbbé válik, hogy úgysem sikerül.
Tehát inkább a második rész, az elhibázás a nehéz.
Az egyik probléma az, hogy teljesen véletlenül kell elhibáznod. Semmi értelme szándékosan próbálgatni, mert úgysem sikerül. Az a lényeg, hogy félúton valami hirtelen elvonja a figyelmed és ne is gondolj tovább a zuhanásra vagy a földre, vagy arra, mennyire fájdalmas lesz, ha mégsem hibázod el.
Közismerten nehéz dolog nem gondolni erre a három dologra a rendelkezésedre álló egy röpke másodperc alatt. Emiatt nem sikerül sokaknak, akik örökre csalódnak ebben az egyébként mókás és igen látványos sportban.
Ha mégis szerencséd van, és figyelmedet a döntő pillanatban sikeresen elvonja valami egy pillanatra, mondjuk egy pár pompás comb (csáp, álláb; fajtától, illetve egyéni hajlamtól függően) vagy egy, a környéken robbanó bomba, vagy ha hirtelen kiszúrsz egy közeli gallyon mászó szörnyen ritka bogárfajt, akkor nagy meglepetésedre nem csapódsz a földre, hanem ott maradsz néhány hüvelykkel fölötte lebegve, elég idétlen külsőt öltve.
Ez a pillanat óriási és pontos koncentrációt igényel.
Próbálj fel-le mozogni: fel-le, fel-le, fel-le.
Felejts el minden súlyodra vonatkozó adatot, és lebbenj feljebb.
Senkire ne figyelj, aki beszél hozzád, mert semmi hasznavehetőt nem mondhat.
Leginkább a következő szavak szoktak elhangzani: „Te jó Isten, ez lehetetlen!”
Életbevágóan fontos, hogy ne hidd el egyetlen szavukat sem, máskülönben igazuk lesz.
Emelkedj egyre feljebb.
Próbálkozz meg egy-két bukórepüléssel, először óvatosan, majd egyenletesen lélegezve repülj el a fák fölött.
SENKINEK SE INTEGESS!
Ha már egy párszor ezt végigcsináltad, a pillanatnyi figyelemkihagyást egyre könnyebben sikerül majd megvalósítani.
Aztán megtanulhatod, hogyan változtass irányt, sebességet, hogyan manőverezz, és az egész lényege annyi mindössze, hogy sose gondolj túl erősen arra, mit akarsz csinálni, csak hagyd, hogy minden magától történjen.
Azt is megtanulod majd, hogy érj pontosan földet, mert az első próbálkozásnál még elég szerencsétlenül fog sikerülni.
Csatlakozhatsz magán-repülőklubokhoz is, ahol segítenek elsajátítani a pillanatnyi figyelemkihagyást. Furakülsejű (vagy véleményű egyéneket fizetnek azért, hogy a döntő pillanatban a bokrok mögül elébed ugorjanak és megmutassák magukat és/vagy kifejtség véleményűket. Kevés valódi stoppos engedheti meg magának, hogy belépjen; de néhányuknak a klub még ideiglenes munkára is lehetőséget nyújt.

Trillian hosszasan olvasgatta, de vonakodva úgy döntött, hogy Zaphod igazán nincs most abban a hangulatban, hogy a repüléssel próbálkozzon, vagy hegyeken sétáljon, keresztül, vagy esetleg a Brantisvogi Tanáccsal átírassa lakcímét, ugyanis ezek az ötletek sorakoztak a SZÓRAKOZÁSI LEHETETLENSÉGEK címszó alatt.
Ehelyett a hajót Allosimanius Synecára, a jég, hó, észbontó szépség és fenséges hideg birodalma felé kormányozta. A liskai hósíkságtól a sastantuai jégkristály-piramisok csúcsáig vezető út még lökhajtásos sítalpakkal és egy synecai hókutyafalkával felszerelkezve is hosszú és kimerítő, de a csúcsról elénk táruló látvány, amely magába foglalja a Stin gleccsermezőit, a csillámló Prizmahegységet és a sarki fény légies táncát, rögtön megragadja a lelket, és lassan átadja valami mindezideig ismeretlen gyönyörnek, és például Trillian is úgy érezte, hogy nem bánná, ha valami megragadná a lelkét, és lassan átadná valami mindezideig ismeretlen gyönyörnek.
Bolygókörüli pályára álltak.
Alattuk terült el az Allosimanius Syneca gyönyörű ezüstfehér vidéke.
Zaphod ágyban maradt, egyik fejét a párna alá dugta, a másikkal pedig késő éjszakáig keresztrejtvényt fejtett.
Trillian ismét türelmesen bólintott, elszámolt egy elegendően magas számig, és meggyőzte magát arról, hogy először is Zaphodot kell szóra bírni.
Elkezdett hát felkészülni rá. A konyhai ízszintetizátorok segítségével elkészítette a legízletesebb lakomát, amit csak elbírt képzelni – finom, olajban sült húst illatos sajttal, gyümölccsel és italnak zamatos aldebarani bort.
Mindezt felszolgálta Zaphodnak, és megkérdezte, nincs-e kedve beszélgetni egy kicsit.
– Kopj le – mondta Zaphod.
Trillian türelmesen bólintott, egy még magasabb számig számolt el, finoman félrelökte a tálcát, a teleportálási szobába lépett, és kiteleportálta magát Zaphod életéből a francba.
Még a koordinátákat sem programozta be, halvány fogalma sem volt, hová megy, csak ment – az Univerzum egy találomra kiválasztott fénypontjára.
– Ennél csak jobb lehet – mondta magának, mikor elindult.
– Menjél csak – motyogott magában Zaphod, a másik oldalra fordult, de nem tudott elaludni.
Másnap nyugtalanul rótta a hajó üres folyosóit, úgy tett, mintha nem is a lányt keresné, pedig tudta, hogy elment. Eleresztette a füle mellett a komputer tolakodó kérdéseit, aki azt követelte, mondják meg neki, mi a fene folyik a hajón, s a termináljai közé egy kis elektronikus pecket illesztett.
Egy idő után sorra eloltotta a lámpákat. Úgysincs mit látni. Úgyse történik semmi.
Egész éjszaka az ágyat nyomta – márpedig a hajón gyakorlatilag egyfolytában éjszaka volt – és úgy döntött, hogy ideje lesz összeszedni magát és valahogy elrendezni a dolgokat. Hirtelen felült és öltözködni kezdett. Úgy gondolta, hogy kell lennie valakinek ebben az Univerzumban, aki még nála is nyomorultabb, elkeseredettebb és elhagyatottabb, és úgy döntött, hogy elindul és megkeresi.
Félúton a híd felé eszébe jutott, hogy az Marvin lesz, és inkább visszafeküdt.
Pár órával később történt, hogy vigasztalhatatlanul trappolt a sötét folyosókon, átkozta a vidám ajtókat, és meghallotta a nyugtalanító huppot.
Idegesen a folyosó falának dőlt, és olyan arcot vágott, mint aki telekinézissel egy dugóhúzót próbál kiegyenesíteni. Ujjait a falra tapasztotta, és szokatlan vibrálást érzett. És most már egyre tisztábban hangokat is hallott, és azt is, honnan jönnek – a parancsnoki híd felől.
Ahogy a falat tapogatta, kezei hozzáértek valamihez. Nagyon megörült, csendesen közelebb lépett.
– Komputer? – sziszegte.
– Mmmm? – mondta a komputer Zaphodhoz legközelebb eső terminálja ugyanolyan halkan.
– Van valaki a hajón?
– Mmmmm – felelte a komputer.
– Ki az?
– Mmmmm mmm mmmmm – válaszolt a komputer.
– Micsoda?
– Mmmmm mmmm mm mmmmmmmm.
Zaphod egyik arcát két kezébe temette.
– Oh, Zarquon – szitkozódott magában. Aztán végignézett a folyosón a homályos és távoli híd felé, ahonnan egyre több és komolyabb zaj jött, és ahol a kipeckelt terminálok is voltak.
– Komputer – sziszegte újból.
– Mmmmmm?
– Ha kivettem a pecket...
– Mmmm.
– Emlékeztess, hogy vágjam pofán magamat.
– Mmmm?
– Bármelyiket. Na, akkor beszélgessünk. Egy az igen, kettő a nem. Jelent valami veszélyt?
– Mmmm.
– Igen?
– Mmmm.
– Nem kétszer mondtad?
– Mmmm mmmm.
– Hmmmm.
Végigaraszolt a folyosón, bár legszívesebben visszatáncolt volna.
Már csak két méterre volt a hídra nyíló ajtótól, amikor nagy rémületére eszébe jutott, hogy a dolog azért nem ilyen egyszerű, és kővé meredt. Nem tudta kiiktatni az ajtó udvariassági áramköreit.
A híd ez oldali bejárata rejtve volt a sóvár szemek elől, mert a hajót úgy tervezték, hogy a híd egy jó nagy kanyart vegyen a közepén, így hát reménykedett, hogy észrevétlenül behatolhat.
Csüggedten nekidőlt a falnak, és olyan szavak hagyták el ajkát, hogy a másik feje teljesen megbotránkozott tőle.
Az ajtó halványrózsaszín körvonalait bámulta, és rájött, hogy a folyosó sötétjében ki tudja tapogatni a folyosóra nyúló érzékelőmező, amely tudatta az ajtóval, ha valakinek ki kellett nyílnia és vidám meg kellemes dolgokat kellett mondania.
Erősen a falhoz lapult és az ajtó felé csúszott, mellét úgy behúzta, ahogy csak bírta, nehogy súrolja a nagyon érzékeny érzékelő szélét. Visszatartotta a lélegzetét és áldotta magát, amiért napokig csak az ágyban duzzogott, ahelyett, hogy érzéseit levezette volna az űrhajó konditermében levő expandereken.
Aztán rájött, hogy most beszélnie kell.
Aprókat lélegzett, majd a tőle telhető leggyorsabban és leghalkabban ezt súgta – Ajtó, ha hallasz, felelj nagyon-nagyon halkan.
Az ajtó nagyon-nagyon halkan visszasuttogta – Hallom, uram.
– Jó. No már most, nemsokára megkérlek majd, hogy nyílj ki. Ha kinyíltál, ne mondd, hogy nagyon élvezted, oké?
– Oké!
– És azt se mondd, hogy boldoggá tettem egy egyszerű ajtót, vagy hogy nagy örömödre szolgál, hogy kinyílhattál előttem, és elégedett vagy, hogy a jól végzett munka örömével záródhatsz be ismét, oké?
– Oké!
– És ne kívánj nekem kellemes napot, megértetted?
– Értettem.
– Rendben, akkor hát – mondta megfeszülve Zaphod – nyílj ki!
– Így jó lesz, Mr. Beeblebrox? – kérdezte most már hangosan.
– Képzeljétek azt – mondta Zaphod a hirtelen köré gyűlő és őt bámuló fehér robotok csapatának –, hogy egy igen nagy hatósugarú Durr-O-Dumm lézerpisztolyt tartok a kezemben.
Roppant hűvös és kegyetlen csend támadt. A robotok undorítóan élettelen szemmel meredtek rá. Teljesen mozdulatlanok voltak. Valami nagyon hátborzongató volt a megjelenésükben, különösen Zaphod számára, aki sosem látott még hozzájuk foghatót, azt sem tudta, hogy léteznek. A Krikketháborúk a Galaxis ősi múltjában zajlottak, és Zaphod az ókori történelemről szóló tanórák alatt azt tervezgette, hogyan kerülhetne szexuális kapcsolatba a mellette levo kiberkabinban ülő lánnyal, s mivel eme cselszövésben az oktatókomputernek jelentős szerepe volt, így az kiiktatta az összes történelem-áramkörét, és teljesen másfajta áramkörökkel helyettesítette, aminek persze az lett a vége, hogy a gépet leselejtezték és a Kiberhelt Kibermaták Otthonába küldték, ahová a lány is követte, aki akarata ellenére fülig beleszeretett a masinába, s ennek az lett az eredménye, hogy (a) Zaphod sohasem került vele intim kapcsolatba, és (b) kimaradt az ókori történelem azon részéből, amely most felbecsülhetetlenül értékes lett volna számára.
Megkövülten bámulta őket.
Megmagyarázhatatlan volt, miért, de sima és karcsú testűk mintha maga a színtiszta, steril gonoszság megtestesülése lett volna. Undorítóan élettelen szemüktől kezdve erőteljes és élettelen lábukig egy olyan előre jól megtervezett termékei voltak, aki csak ölni akart. Zaphod torkát jeges félelem szorította el.
Már szétbontották a híd mögötti falat, és a hajó létfontosságú szervei felé nyomultak. Zaphod egyre rémültebben nézte, ahogy az összedőlt hajóroncson keresztül alagutat fúrnak a hajó legmélyén levő Valószínűtlenségi Hajtómű szíve, az Arany Szív felé, amelyet rejtélyes módon a nagy semmiből készítettek.
A hozzá legközelebb álló robot úgy nézett rá, mintha egyenként szemügyre akarná venni teste minden porcikáját, felmérné a gondolatait, képességeit. És amint megszólalt, ezt szavai is igazolták. Mielőtt rátérnénk arra, mit is mondott, érdemes megjegyezni, hogy több, mint tízmillió év után Zaphod volt az első szerves élőlény, aki hallotta ezeket a robotokat beszélni. Ha az iskolában több figyelmet fordított volna a történelemórákra és kevesebbet a más szerves létformákkal folytatott enyelgésre, talán még meg is hatódott volna a megtiszteltetéstől.
A robot hangja ugyanolyan volt, mint a teste: hideg és élettelen. Ehhez még egy fülsértő csikorgás is társult. Mintha a múlt feneketlen mélyéből jött volna, akárcsak a robot maga.
Így szól: – Tényleg egy Durr-O-Dumm lézerpisztolyt tartasz a kezedben.
Zaphod először nem értette, mit akar mondani, de aztán a kezére pillantott, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy amit egy falpolcon talált, valóban az volt, aminek gondolta.
– Hát igen – vigyorogta megkönnyebbülten, gúnyos és ravasz képpel –, nem akartam, hogy nagyon megerőltesd a képzeletedet, robot. – Egy ideig senki nem szólt semmit, és Zaphod eszébe jutott, hogy a robotok nyilván nem beszélgetni jöttek.
– Nem tudom nem észrevenni, fiúk, hogy a hajótokkal – bökött egyik fejével a megfelelő irányba – pont az én hajómra parkoltatok.
Ezt nem is tagadta senki. A legelemibb udvariassági szabályokra fittyet hányva egyszerűen csak hipphopp ott materializálódtak, ahol akartak, ennek köszönhetően úgy hatoltak keresztül az Arany Szíven, mint égy fésű a másikon.
Erre sem feleltek hát, és Zaphod kitalálta, hogy úgy adhat lendületet a társalgásnak, ha gondolatait kérdés formában fogalmazza meg.
– ...így van? – tette hát hozzá.
– Igen – felelte a robot.
– Hát ööö... oké – mondta Zaphod. – És mit akartok itt, hapsikáim?
Nem jött válasz.
– Robotok – kapott észbe Zaphod –, mit akartok itt, robotok?
– Az Arany Pálcikáért jöttünk – nyekeregte a robot.
Zaphod bólintott, majd meglóbálta a pisztolyát, jelezvén, hogy a részletekre is kíváncsi. Úgy tűnt, a robot megértette.
– Az Arany Pálcika része a Kulcsnak, amit keresünk – folytatta –, hogy kiszabadíthassuk vele Krikket Urait.
Zaphod újból bólintott; és újból meglóbálta a fegyvert.
– A Kulcs – folytatta a robot nyugodtan – széthullott a térben és az időben. Az Arany Pálcika abba az eszközbe ágyazódott bele, ami a te hajódat mozgatja. Vissza fogjuk építeni a Kulcsba. Az Uraink kiszabadulnak. Folytatódhat az Egyetemes Rendteremtés.
Zaphod újból bólintott.
– Miről beszélsz? – értetlenkedet.
A robot teljesen érzelemmentes arcán mintha fájdalmas kifejezés suhant volna át. Mintha kezdené lehangolónak találni a beszélgetést.
– Elpusztítatni – mondta, majd megismételte: – A Kulcsot keressük, már megtaláltuk a Fa Oszlopot, az Acél Oszlopot és a Plexi Oszlopot. Nemsokára miénk lesz az Arany Pálcika…
– Nem.
– A miénk lesz – makacskodott a robot.
– Nem. Az hajtja a hajómat.
– Nemsokára – ismételte meg türelmesen a robot miénk lesz az Arany Pálcika…
– Nem – mondta Zaphod.
– És aztán el kell mennünk – folytatta teljes komolysággal a robot – egy buliba.
– Ó – lepődött meg Zaphod. – Én is mehetek?
– Nem – felelte a robot – Le kell, hogy lőjünk.
– Na ne mondd – lóbálta meg a pisztolyt Zaphod.
– De mondom – mondta a robot és lelőtte.
Zaphod úgy meglepődött, hogy újból le kellett lőni, hogy elessen.

12. fejezet

– Csssss – mondta Szlartibartfaszt – Nézzétek és hallgassátok.
Az ősi Krikketen leszállt az éj. Az égbolt sötét és üres volt. Az egyedüli fény a szomszédos városból, jött, ahonnan ünnepi víg hangokat sodort a szellő. Egy fa alatt álltak, amelyből részegítő illat áradt, és körüllebegte oket. Arthur leguggolt, és érezte a talaj és a fű Információs Illúzióját. Beletúrt. A talaj gazdagnak, a fű erősnek tűnt. Minden tekintetben gyönyörű hely volt, s hatása alól nehezen lehetett szabadulni.
Az égbolt mégis üres volt, és Arthurnak úgy tűnt, hogy valahogy megfagyasztja ezt az idillikus, bár jelenleg áthatatlan tájat. Bár, – töprengett –, attól függ, mihez szokott hozzá az ember.
Érezte, hogy valaki megérinti a hátát és felnézett. Szlartibartfaszt csendesen felhívta a figyelmét valamire mélyen a hegy mögött. Odanézett, és észrevette a halvány, táncoló és hullámzó fényeket, amint lassan feléjük tartanak.
Ahogy közelebb értek, már a hangok is kivehetőek voltak, és a halovány fények nemsokára egy kis embercsoporttá álltak össze, akik a hegyen át hazafelé igyekeztek.
Egészen a fa alatt szemlélődők mellett haladtak el, lámpásokat himbáltak, amelyek puha és őrülten táncoló fénybe borították a fűszálakat és a fákat, elégedetten cseverésztek, és arról énekeltek, milyen csodaszép minden, mennyire boldogok ók, mennyire tetszik nekik a földművelés, és milyen őröm hazamenni az asszonyhoz és a gyerekekhez Ritmusos és vidám dal kővetkezett arról, hogy az év ezen részében milyen különösen jó illatúak a virágok, és kár, hogy a kutyának annyira tetszett, hogy belepusztult. Arthur szinte maga előtt látta Pául McCartney-t, aki egy csendes estén lábait a tűznél melegítve eldúdolja ezt Lindának, és azon gondolkodnak, mit vegyenek a bevételből, majd végül Essexre esik a választásuk.
– Krikket urai – mondta síri hangon Szlartibartfaszt.
Ez a megjegyzés olyan hirtelen érte az Essexen töprengő Arthurt, hogy az egy pillanatra összezavarodott.
Aztán a helyzet logikája szétszóródott gondolataira vetette magát, és Arthur rájött, hogy még mindig nem fogta fel, mit mondott az öregember.
– Tessék? – kérdezte.
– Krikket urai – ismételte meg Szlartibartfaszt, és ha az előbb síri hangja volt, most úgy tetszett, mint egy hörghurutos Hadész-lakó.
Arthur a csoportra nézett és a kapott információt próbálta gondolatai közé helyezni.
Az emberek a csoportban szemmel láthatóan földönkívüliek voltak, már csak azért is, mert egy kissé nyurgának, szögletesnek és szinte falfehérnek tűntek, másfelől viszont figyelemre méltóan kellemes külsejűek voltak (noha egy szeszélyesebb egyén nem szívesen vett volna részt velük egy hosszú buszkiránduláson); és ha valami módon különböztek az egyszerű becsületes emberektől, az azért volt, mert talán szívesebben voltak inkább túlzottan megnyerok, mint akár egy kicsit ellenszenvesek.
Miért hát ez a reszelős lihegés Szlartibartfaszt szájából, ami sokkal inkább illene egy munkájukat hazavivő láncfűrészes sebészekről szóló gusztustalan film rádióhirdetéséhez?
Meg aztán ez a Krikket-dolog is kemény dió. Nem is látta át egészen az összefüggéseket aközött, amit ő eddig krikettnek ismert, és ami...
Szlartibartfaszt szakította meg gondolatmenetét, mintha érezte volna, mint tűnődik.
– A játék, amit krikett néven ismersz – magyarázta, és hangja még mindig mintha földalatti labirintusokból jött volna – csak egyike a faji memória furcsa hóbortjainak, amely eónokkal azután is, hogy valódi fontosságuk a feledés homályába veszett, emlékezetben tartja a bálványokat. A Galaktika összes fajai közül csak az angolok tudták az Univerzumot kettészakító legszörnyűbb háborúk emlékét feléleszteni és beleszőni egy szerintem sokak által érthetetlenül unalmasnak és értelmetlennek tartott játékba.
– Jómagam igen kedvelem – tette hozzá –, de sokak szemében ti akaratlanul is a leggroteszkebb ízlés bűnébe estetek. Különösen ami azt a részét illeti, amikor a kis piros labdával eltaláljátok a kaput, az nagyon visszataszító.
– Hmm – jelezte Arthur tűnődő képpel, hogy felfogó szinopszisai minden tőlük telhetőt megtesznek –, hmmm.
– És ők – váltott ismét síri torokhangra Szlartibartfaszt, és a mellettük éppen elhaladó krikketiek csoportjára mutatott –, ők kezdték el az egészet, és ennek ma lesz a napja. Gyertek, menjünk utánuk, és nézzük meg, miért.
Kiosontak a fa alól, és követték a vidám társaságot a sötét hegyi ösvényen. Ösztönösen és csendesen lopakodva lépdeltek az üldözöttek nyomában, noha, mivel csak egy Információs Illúziófelvételen járkáltak, akár kékre festve és baritontubákkal a fejűkön is mászkálhattak volna, s az üldözöttek ugyanannyit törődnek velük.
Arthur észrevette, hogy a társaság néhány tagja már teljesen mást énekel. Ritmusa elhatolt hozzájuk a puha éjjeli levegőben. Egy szép romantikus ballada volt, amelynek bevételéből Paul McCartney megvehette volna Kentet és Sussexet, és Hampshire-re is tehetett volna egy kedvező ajánlatot.
– Bizonyára tudod – fordult Szlartibartfaszt Fordhoz –, mi fog most történni.
– Nem én – mondta Ford.
– Nem tanultál ókori galaktikus történelmet gyerekkorodban?
– A Zaphod mögötti kiberkabinban ültem – magyarázta Ford –, és ez nagyon zavart. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem tanultam egy-két klassz dolgot.
Ennél a pontnál Arthur észrevett egy furcsa sajátosságot a társaság énekelte dalban. A középső nyolc sornak, ami szépen megszilárdította volna McCartney elhatározását Winchestert illetően, aki ezután elszánt pillantást vethetne volna a Test Valleyn túl elterülő New Forest gazdag vidékére, fura egy szövege volt. A költő arról énekelt, hogy találkozott egy lánnyal, de nem a „holdfényben” vagy „a csillagok alatt”, hanem „a fű fölött”, ami Arthur fülének egy kicsit hétköznapi volt. Aztán újból felnézett a zavarbaejtően üres égboltra, és az a határozott érzése támadt, hogy van ott valami fontos. Szerette volna megtudni, mi lehet az. Úgy érezte magát tőle, mintha egyedül len volna az Univerzumban, és ezt szóvá is tette.
– Hát igen – mondta Szlartibartfaszt és kissé felgyorsította lépteit –, a krikketiek sohasem gondolták „Egyedül vagyunk az Univerzumban”. Tudod, egy óriási Porfelleg venné körül egyetlen napból és egyetlen bolygóból álló világukat, és a Galaktika legtávolabbi csücskében éltek. A Porfelleg miatt soha nem láttak semmit az égen. Éjszaka az egész teljesen sötét. Nappal ott van a nap, de abba nem lehet belenézni, hát ők se néznek. Alig vesznek tudomást az égről. Mintha egy látóhatártól látóhatárig terjedő 180 fokos vakfolt lenne a szemükben.
– Most már érted, miért nem gondolták soha: „Egyedül vagyunk az Univerzumban”, mert egészen a ma éjszakáig nem is tudtak az Univerzumról. Egészen ma éjszakáig.
Tovább haladt, maga mögött hagyva csengeni a szavakat.
– Gondold csak el – mondta –, soha eszűkbe sem jutott, hogy: „Egyedül vagyunk”, egyszerűen azért, mert meg sem fordult a fejükben, hogy másként is lehetne.
Tovább haladt.
– Attól tartok, egy kicsit ijesztő lesz – mondta.
Miközben beszélt, egy nagyon vékony morajló sikolyra lettek figyelmesek magasan fölöttük a világtalan égen. Riadtan pillantottak fel, de egy-két pillanatig semmit nem láttak.
Aztán Arthur észrevette, hogy az előttük levők is meghallották a zajt, de egyikük sem tudta, mi a teendő. Megrökönyödve néztek előre, hátra, jobbra, balra, sőt még a földre is. Az még soha eszükbe sem jutott, hogy felfelé nézzenek.
Ott kellett volna lenned, hogy átérezd a pár másodperc múltán belőlük sugárzó rémület és sokk mélységeit, amikor egy égő űrhajóroncs zuhant sikoltva az égen, és körülbelül fél mérföldnyire tőlük lezuhant.

Néhányan az Arany Szívről beszélnek visszafogott hangon, néhányan a Bisztronuzt Csillaghajóról.
Sokan pedig a legendás és gigantikus Titanic CsilIaghajóról, a fenséges és luxuskivitelű cirkálóról, amelyet pár száz évvel ezelőtt lőttek ki Artrifactovol nagy hajóépítő aszteroida-komplexumaiból; és ezt teljesen érthetően teszik.
Szenzációsan gyönyörű, megdöbbentően hatalmas volt, és sokkal jobban felszerelt, mint bármely más hajó a történelemben, amelyről tudomásunk van, de egyetlen szerencsétlenségére a Valószínűtlenségi Természettan hajnalán építették, még sokkal azelőtt, hogy ezt a nehéz és megátalkodott tudományágat teljesen (vagy egyáltalán) megértették volna.
A tervezők és a mérnökök naivan úgy döntöttek, hogy beleépítenek egy Valószínűtlenségi Hajtóműprototípust, állítólag azért, hogy biztos legyen: Végtelenül Valószínűtlen, hogy a hajó bármely részével bármikor bármi baj történjék.
Az nem jutott eszükbe, hogy éppen a Valószínűtlenség-számítások félig-meddig kölcsönös jellege és körkörös természete miatt bármi, ami Végtelenül Valószínűtlen, nagyon valószínű, hogy szinte abban a pillanatban be is következik.
A Titanic Csillaghajó szörnyen szép látvány volt, ahogy, mint egy arcturi megavoidbálna, partra vonva feküdt az építőállványzatok lézercsipkéi közt, amelyek mint apró fényes tűk felhői szálltak szembe a mély, csillagközi sötétséggel; de amikor az égre bocsátották, még az első rádióüzenetét – egy SOSjelzést – sem volt képes befejezni, mielőtt váratlanul és indokolatlanul befejezte pályafutását.
Mégis ugyanaz az esemény, ami egy még gyermekcipőben járó tudomány bukását jelentette, egyúttal okozója volt egy másik feldicsőülésnek. Minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy több ember nézte a tri-di tévé közvetítését a kilövésről, mint amennyi akkor valójában létezett, s ezt most a nézettségkutatás tudományának legnagyobb eredményeként ismerik el.
Az akkori idők másik látványos tömegkommunikációs eseménye az volt, amikor pár órával később az Ysllodins csillag szupernóvává alakult át. Az Ysllodins az a csillagrendszer, ahol a Galaktika legnagyobb biztosítójának az ügyfelei élnék, azaz inkább éltek.
De amíg ezekről az űrhajókról és még néhányról, amikre emlékszünk mint például a Galaktikus Hadiflotta – a Merészség Gal. Űrh., a Vakmerőség Gal. Űrh. és az Öngyilkos Elmezavar Gal. Űrh. – tisztelettel, büszkeséggel, elragadtatottsággal, szeretettel, csodálattal, sajnálattal, féltékenységgel, nehezteléssel, szóval a legismertebb érzésekkel beszélünk, addig az egyetlen, amely máig is a legnagyobb megdöbbenést váltja ki, az a Krikket-I., az első krikketiek építette űrhajó.
Nem azért, mert olyan gyönyörű hajó volt. Nem volt.
Egy nagy rakás ócskavas volt. Úgy nézett ki, mintha valakinek a hátsó udvarában tákolták volna össze (mivelhogy pontosan ott tákolták össze). A meglepő nem az volt a hajón, hogy jól megcsinálták (mert nem jól), hanem az, hogy egyáltalán megcsinálták. Attól a pillanattól kezdve, hogy a krikketiek felfedezték: létezik olyan dolog is, hogy űr, majdnem pontosan egy év telt el, amíg kilőtték űrhajójukat.
Miközben leszíjazta magát, Ford Prefect végtelenül hálás volt, hogy ez megint csak Információs Illúzió, és ezért teljes biztonságban van. A valóságban Kína összes rizspálinkájáért sem tette volna be a lábát egy ilyen hajóba. „Szerfölött rozoga” – ez volt az egyik kifejezés, ami beugrott neki, és „Elnézést, ki szeretnék szállni!” – ez volt a másik.
– Ez repülni fog? – kérdezte Arthur, és borús pillantásokat vetett a hajó szűk belsejét díszítő összecsapott cső- és vezetékfüzérre.
Szlartibartfaszt biztosította őt, hogy igen, teljes biztonságban vannak, és hogy igencsak tanulságos és nem kevésbé szívszaggató lesz az egész.
Ford és Arthur úgy döntöttek, hogy akkor megnyugodnak és megszakad a szívűk.
– Miért ne őrülhetnék meg? – kérdezte Ford.
Előttük foglalt helyet a három pilóta, és természetesen észre sem vette őket, mert valójában ott sem voltak. A hajót is ők építették. Ott voltak azon az éjjelen a hegyi ösvényen, és ők is énekelték az üdvős, szívmelengető dalokat. Figyelmüket valamicskét elvonta az idegen űrhajó becsapódása a közelben. Hetekig nyúzták a szétégett űrhajóroncsot, hogy a legapróbb titkokat is megfejthessék, és egész idő alatt űrhajónyúzó dalocskákat énekeltek. Aztán megépítették a saját űrhajójukat. Az ő hajójuk volt, és arról is énekeltek egy kis dalt, ami az eredmény és a birtoklás kettős őrömét fejezte ki. A refrén egy kicsit szívbemarkoló volt, és kifejezte az összes szomorúságot, hogy a munka olyan sok órát vett igénybe a garázsban, távol feleségeiktől és gyermekeiktől, akik szörnyen hiányolták őket, de folyamatosan hozták a híreket, milyen szépen fejlődik a kiskutya, és ezzel felvidították őket.
Huss, felszálltak.
Úgy zúgtak fel az égbe, mint egy hajó, aki nagyon jól tudja, mit csinál.
– Nem létezik – szólalt meg Ford egy kicsivel később, miután felépültek a gyorsulás okozta sokkból, és emelkedtek a bolygó légkörében –, nem létezik – ismételte meg –, hogy egy év alatt valaki egy ilyen hajót tervezzen és építsen, bármi is az oka. Nem hiszem el. Bizonyítsátok be, de úgysem hiszem el. – Tűnődve ingatta a fejét, és egy kis hajóablakból a kinti semmit bámulta.
Az utazás egy ideig eseménytelenül telt, úgyhogy Szlartibartfaszt tekert.
Így nagyon hamar elérték a homorú, kör alakú Porfelleg belső kerületét, amely körülvette napjukat és szülőbolygójukat, és így eltakarta a szomszédos égitestet.
Több volt, mintha csak fokozatosan megváltozott volna az űr anyaga és összetétele. A sötétség kalimpálva elhullámzott mellettük. Nagyon hideg sötétség volt, üres és nehéz sötétség, a Krikket éjszakai égboltjának sötétje.
Hidege, súlya és üressége lassan Arthur szívébe markolt, és élesen belehasított a pilóták érzése, amely a levegőben lógott, mint valami sűrű elektromos töltés. Fajuk történelmi öntudatának határvonalán álltak. Soha senki nem tűnődött el azon, mi lehet e határon túl, még azt sem tudták, hogy van ott valami amint tűnődni lehet.
A felhő sötétje a hajónak ütközött. Belül a történelem csendje feszült. A történelmi küldetés célja az volt, hogy megtudják: van-e valami valahol az ég túlsó oldalán, ahonnan az űrhajóroncs jöhetett, talán egy másik világ, bár furcsa és megfoghatatlan elképzelés volt ez azok merev gondolatainak, akik életüket Krikket ege alatt töltöttük.
A történelem egy újabb ütéshez készülődött.
Még mindig dobolt rajtuk a sötétség, az üres, ölelő sötétség. Egyre szorosabbnak és szorosabbnak, vastagabbnak és vastagabbnak, nehezebbnek és nehezebbnek tűnt. Aztán hirtelen semmivé vált.
Kirepültek a felhőből.
Látták az éjszaka megrázó ékszerpompáját, amely behintette a végtelen eget, és agyuk zúgott a félelemtől.
Egy ideig még tovább repültek, mozdulatlanul a Galaxis csillogó messziségében, az pedig maga is mozdulatlanul az Univerzum végtelen messzeségében. Aztán megfordultak.
– Ennek pusztulnia kell – mondták a hazainduló krikketiek.
A visszaúton néhány tűnődő dalt énekeltek a békéről, igazságról, erkölcsről, műveltségről, sportról, családi életről és a más életformák kiirtásáról.

13. fejezet

– Most már értitek – kortyolgatta lassan Szlartibartfaszt mesterségesen előállított kávéját, és ezáltal a valós és komplex számok, valamint a lélek és az Univerzum kölcsönös észlelése közti örvények felületét, és így az értelembe burkolt szubjektivitás újjászerkesztett állományát fejlesztette, ami elősegítette, hogy hajója újjáformálja az idő és a tér fogalmát –, mi a helyzet.
– Igen – mondta Arthur.
– Igen – mondta Fosd.
– Mit kezdjek ezzel a csirkehússal? – kérdezte Arthur.
Szlartibartfaszt komoly pillantást vetett rá.
– Játssz vele – javasolta –, játssz vele.
Be is mutatta a saját csirkéjén.
Arthur szót fogadott, és érezte, hogy a csirke lábán enyhe matematikai bizsergés remeg végig, ahogy négydimenziósan mozgott a térben, amelyről Szlartibartfaszt azt állította, hogy ötdimenziós.
– Egy éjszaka alatt – mondta Szlartibartfaszt – Krikket összes lakosa átalakult elbűvölő, bűbájos, intelligens...
– ...bár hóbortos... – szúrta közbe Arthur.
– ...hétköznapi emberből – folytatta Szlartibartfaszt – elbűvölő, bűbájos, intelligens...
– ...hóbortos...
– ...megszállott idegengyűlölővé. Az Univerzum gondolata úgyszólván nem illett a világképűkbe.
Egyszerűen nem tudtak vele boldogulni. Így aztán elbűvölően, bűbájosan, intelligensen, ha úgy tetszik hóbortosan, eldöntötték, hogy elpusztítják. Most meg mi a baj?
– Nem nagyon ízlik ez a bor – szaglászta Arthur.
– Hát akkor küldd vissza. Ez is része a matematikájának.
Arthur szót fogadott. Nem tetszett neki a pincér mosolyának rajzolata, de egyébként sem szerette sosem a grafikonokat.
– Hová megyünk? – kérdezte Ford.
– Vissza az Információs Illúziók Termébe – Szlartibartfaszt felállt és egy papírtörülköző matematikai reprezentációjával törölgette a száját –, hogy megnézzük a második részt.

14. fejezet

– Ezek a krikketiek – szólalt meg Őméltósága a Legfőbb ítélkező Pag bíró, a Krikketi Háborús Bűnösök Perét tárgyaló igazságügyi testület TENL (a Tanult, Elfogulatlan és Nagyon Laza) elnöke – hát, igazán jópofa ürgék, ugye, akik történetesen ki akarnak nyírni mindenkit. Az őrdögbe is, én is ugyanígy érzek némelyik reggel. A francba.
– Oké – folytatta, feldobta a lábát az előtte lévő asztalra, és elhallgatott egy pillanatra, hogy Ünnepi Strandpapucsáról leszedjen egy cérnát –, nem bánom, ha aszongyátok, nem akartok ezekkel a pasikkal egy levegőt szívni.
Ez igaz volt.
A Galaxist ért krikketi támadás döbbenetes volt. Ezer és ezernyi hatalmas krikketi hadihajó bukkant ki a hiperűrből és támadott meg egyúttal ezer és ezernyi nagyobb világot, élőszőr elkobozták az alapvető élelmiszerkészletet, hogy felkészüljenek a következő rohamra, majd hűvös nyugalommal a levegőbe röpítették a bolygókat.
Az eddig szokatlan békében és jólétben élő Galaxis most megtántorodott, mint egy ember, akit egy réten raboltak ki.
– Azt akarom mondani – folytatta Pag bíró tekintetét körbehordozta az ultramodern (ez tízbillió évvel ezelőtt volt, mikor az „ultramodern” egy nagy rakás rozsdamentes acélt és sűrített betont jelentett) és hatalmas tanácstermen –, hogy ezek a fickók egyszerűen rögeszmések.
Ez is igaz volt, és eddig ezzel az egyetlen magyarázattal sikerült előhozakodni arra az elképzelhetetlen gyorsaságra, amivel a krikketiek véghez vitték új és végérvényes céljukat – hogy elpusztítsanak mindent, ami nem Krikket.
Ez a magyarázata annak is, hogy olyan zavarbaejtő hirtelenséggel felfogták az összes hipertechnológiát, amelynek segítségével megépítették több ezernyi űrhajójukat és a több milliónyi halált hozó fehér robotot.
Ezek valóban rémületet keltettek minden ember szívében, aki csak találkozott velük – bár a legtöbb esetben a rémület igen rövid életű volt, akárcsak az, akinek része volt benne. Vad, együgyű, repülő harci gépek voltak. Félelmetesen nehéz, többfunkciós csatabuzogányokat forgattak, amelyek egy suhintással épületeket romboltak le, egy másik suhintással égető Omni-Destnikto-Bumm-sugarakat bocsátottak ki, egy harmadik suhintással pedig egy szörnyű gránátarzenált lőttek ki magukból, kis gyújtóbomba méretű szerkentyűktől kezdve a Maxi-Slorta Hipernukleáris Herkentyűkig, amik egy nagyobb nappal is felértek. Egyszerűen elütötték a gránátokat a buzogányokkal, így egyidejűleg ki is biztosították őket, s tüneményes pontossággal lőtték ki alig egy yardtól több százezer mérföldig terjedő távolságokra.
– Oké – szólalt meg újra Pag bíró –, hát mi győztünk. – Elhallgatott és rágózott egy kicsit. – Mi győztünk – ismételte meg –, de ez nem valami nagy teljesítmény. Mármint egy közepes galaxistól egyetlen kicsi világ ellen. És mennyi idő kellett hozzá? Törvényszéki Hivatalnok!
– Uram? – emelkedett fel a komoly kis fekete ember.
– Mennyi kellett hozzá, öcskös?
– Hát, uram, egy kicsikét nehéz pontosan megmondani ezt ebben az ügyben. Az idő és a távolság...
– Nyugi, fiú, akkor legyél pontatlan.
– Nem igazán szeretnék pontatlan lenni, uram, egy ilyen...
– Szorítsd össze a fogad, és legyél!
A Törvényszéki Hivatalnok összehúzta a szemét. Érthető volt, hogy a legtöbb Galaktikus jogi alkalmazotthoz hasonlóan ő is elég fárasztó alaknak tartotta Pag bírót (vagy érthetetlen módon ismertebb polgári nevén Zipo Bibrok 5x10⁸-t. Tényleg erőszakos és modortalan fajankó volt. Úgy tűnt, hogy azt hiszi, azért mert ő a valaha felfedezett legnagyszerűbb jogtudományi professzor, már joga van úgy viselkedni, ahogy neki tetszik, és sajnos úgy tűnt, hogy jól hiszi.
– Ööö, hát, uram, hozzávetőleg kétezer év – mormolta boldogtalanul a Hivatalnok.
– És hány pasas purcant ki?
– Kétgrillió, uram. – A Hivatalnok leült. Ha most készült volna róla egy hidroszpektikus fotó, látszott volna, hogy enyhén gőzölög.
Pag bíró még egyszer körülhordozta tekintetét a tanácstermen, ahol százszámra gyűltek összes a teljes galaktikus ügyintézés legelőkelőbb hivatalnokai, mindannyian ünnepi egyenruhájukban illetve testükben, anyagcserétől és a helyi szokásoktól függően. Egy Dumm-álló kristályfal mögött egy csoport tipikus krikketi állt. Hűvös nyugalommal és udvarias undorral nézték az idegeneket, akik összegyűltek, hogy fölöttük ítélkezzenek. A jog történetében ez volt a legnagyobb jelentőségű esemény, és ezzel Pag bíró is tisztában volt.
Kivette a rágógumit és a széke alá ragasztotta.
– Javíthatatlan társaság – mondta halkan.
A tanácsterem kegyetlen csendje összhangban volt ezzel a nézettel.
– Hát, amint mondtam, ezek igazán jópofa ürgék, de ti nem akartok egy levegőt szívni velük, főleg, ha tovább folytatják ezt, és nem tanulnak meg nyugton maradni. Azt akarom mondani, hogy egész idő alatt egyfolytában idegeskedhetnénk; hát nem? Piff, paff, puff, és mikor jönnek hozzánk legközelebb? A békés egymás mellett élésnek annyi, értem?! Valaki adjon egy kis vizet! Kösz!
Visszaült és elmélkedve kortyolgatott.
– Oké – mondta – figyeljetek ide. Ezeknek a fickóknak, ugye, joguk van ahhoz, hogy saját képük legyen az Univerzumról. És ha figyelembe vesszük ezt a képet, amit az Univerzum erőltetett rájuk, oké, helyesen cselekedtek. Őrültségnek hangzik, de szerintem egyetértetek velem. Hisznek a...
Belenézett egy darab papírba, amit bírói farmerének farzsebében talált.
– Hisznek „a békében, az igazságban, az erkölcsben, a műveltségben, a sportban, a családi életben és a más életformák kiírtásában”.
Vállat vont.
– Hallottam már rosszabbakat is – mondta.
Gondolkodva vakargatta a seggét.
– Tyűűűűű – szólalt meg. Ivott még egy korty vizet, aztán a fény felé tartotta és elhúzta a száját. Majd körbeforgatta.
– Hé, van valami ebben a vízben? – kérdezte.
– Ööö, nem, uram – válaszolt elég idegesen a Teremszolga, aki a vizet hozta.
– Akkor vidd innen – csattant fel Pag bíró – és tegyél bele valamit. Van egy ötletem.
Eltolta a poharat és előredőlt.
– Hallgassatok ide – mondta .

Briliáns megoldás volt és a következőképp hangzott: A Krikket bolygó kőré örökre egy Kron-Stop időzárat kell vonni, amelynek belsejében az életfolyamatok szinte teljesen lelassulnak. Minden fényt el kell terelni a zár környékéről, hogy az láthatatlan és felderíthetetlen maradjon. A menekülés abszolút lehetetlen, hacsak valaki kintról ki nem nyitja a zárat.
Amikor az Univerzum többi része létének célegyenesébe érkezik, amikor az egész teremtett világ a végéhez közeledik (ez még természetesen azelőtt volt, hogy tudták volna, hogy a Világmindenség vége egy látványos élelmiszer-kiárusítás lesz), és az élet és az anyag megszűnik létezni, a Krikket bolygó és napja kiszabadulhat Kron-Stop időzárából, és magányosan létezhet vágya szerint az Egyetemes semmi alkonyán.
A Zár egy aszteroidán lesz, ami majd lassan kering a bolygó körül.
A Kulcs a Galaxis szimbóluma lesz – a Wikket Kapu.
Mire a taps lecsendesült a teremben, Pag bíró már az Eroti-Tus alatt volt az esküdtszék felettébb csinos tagjával, akinek fél órával ezelőtt egy levélkét csúsztatott oda.

15. fejezet

Két hónappal később Zipo Bibrok 5x10⁸ levágta Galaktikus Államfarmerjának a szárát, és ítélkezéseiért kapott óriási honoráriumának egy részét egy ékszerekkel díszített parton fekve költötte, mialatt az esküdtszék ugyanaz a felettébb csinos tagja Qualactin kivonattal dörzsölte be a hátát. Solfriniai lány volt a yagai Felhővilágok mögül. Olyan volt a bőre, akár a citromselye, és szerfölött érdekelték a bírói testek.
– Hallottad a híreket? – kérdezte.
– Uuuáuáááááh! – válaszolt Zipo Bibrok 5x10⁸, és ott kellett volna lenned, hogy pontosan megtudd, miért mondta ezt. Ez ugyanis nem volt az Információs Illúziók-szalagon, és az egész csak mendemondákon alapszik.
– Nem – tette még hozzá, mikor a dolog, ami miatt azt mondta: „Uuuáuáááááh”, abbamaradt. Testét óvatosan körbefordította, hogy még elcsíphesse az ős-Vod három napja körül a harmadik – egyben a legnagyobb – első sugarait, amely nap most átkúszott a nevetségesen gyönyörű égbolton, és az ég a valaha ismert legnagyobb barnító erőtől csillogott.
Egy jóillatú szellő kelt útra a csendes tenger felől, végigcammogott a parton, majd visszaereszkedett a tengerbe, azon töprengve, hová menjen legközelebb. Egy őrült sugallat hatására ismét a part felé vette az irányt. Ezután visszaereszkedett a tengerbe.
– Remélem, nem jó hír – morgott Zipo Bibrok 5x10⁸ – mert nem hiszem, hogy bevenné a gyomrom.
– Ma végrehajtották az ítéletedet Krikkettel kapcsolatban – mondta gyönyörű hangon a lány. Semmi szűkség nem volt arra, hogy egy ilyen egyszerű dolgot gyönyörű hangon mondjon, de mégis folytatta, mert ez egy ilyen nap volt – A rádióban hallottam, mikor olajért mentem vissza a hajóra.
– Uhuh – duruzsolt Zipo és fejét visszaeresztette a felékszerezett homokra.
– Történt valami – mondta a lány.
– Mmmm?
– Pontosan azután, hogy bezárták a Kron-Stop időzárat – és itt egy pillanatra abbahagyta a Qualactin kivonat dörzsölését – egy elpusztítottnak gondolt hiányzó krikketi hadihajóról kiderült, hogy csak hiányzik. Felbukkant és megpróbálta megszerezni a Kulcsot.
Zipi hirtelen felült.
– Hej, mi van? – kérdezte.
– Minden rendben – mondta a lány olyan hangon, ami még a Nagy Bummot is lecsendesítette volna. Kétségtelenül volt egy csata. A Kulcs és a csatahajó széthullott és belezúgott a téridő-kontinuumba. Minden bizonnyal örökre elvesztek.
Elmosolyodott, és még egy kis Qualactin kivonatot öntött ujjai hegyére. Zipo elernyedt és visszafeküdt.
– Csináld azt, amit egy vagy két perccel ezelőtt – dünnyögte.
– Ezt? – kérdezte a lány.
– Nem, a másikat.
A lány újra próbálkozott:
– Ezt?
– Uuuáuáááááh!
Mondom, ott kellett volna lenned.
Egy varázsló bandukolt végig a parton, de senki sem figyelt rá.

16. fejezet

– Semmi sem veszett el őrökre – mondta Szlartibartfaszt vörösen villódzó arccal a gyertya fényénél, amit a robotpincér megpróbált elvinni –, kivéve Chalesm Katedrálisát.
– A micsodát? – riadt fel Arthur.
– Chalesm Katedrálisát – ismételte meg Szlartibartfaszt. – A Valós Időért Mozgalomban végzett kutatómunkáim során történt.
– A mi során? – kérdezte Arthur.
Az öregember megállt, és összeszedte a gondolatait, és reménykedett, hogy így már nem vágnak többé a szavába. A robotpincér áthaladt a téridő-plazmán – mozgása látványos Ötvözete volt a mogorvának és az alázatosnak – és megkaparintotta a gyertyát. Megkapták a számlát, meggyőzően vitatkoztak arról, kié volt az alagúttészta és hány üveg bort fogyasztottak, és Arthurnak derengeni kezdett, hogy ezáltal sikeresen kihozták a hajót a szubjektív térből és egy furcsa bolygó körüli parkolópályára álltak. A pincér sóváran várta, hogy bemutassa mestersége címerét és kitakarítsa a bisztrót.
– Minden világos lesz – mondta Szlartibartfaszt.
– Mikor?
– Egy percen belül. Figyelj! Az időfolyam most igen szennyezett. Egy nagy csomó szirszar sodródik benne, hulladék és törmelék, és egyre több és több csapódik vissza az anyagi világba. Tudod, lyuk van a téridő-kontinuumban.
– Nocsak, mit hallok – mondta Arthur.
– Figyeljetek már, hova megyünk? – kérdezte Ford, és türelmetlenül ellökte a székét az asztaltól. – Mert már alig várom, hogy odaérjünk.
– Azért megyünk – mondta Szlartibartfaszt lassú, kimért hangon –, hogy megpróbáljuk megakadályozni, hogy a krikketi harcirobotok visszaszerezzék az egész Kulcsot, amely ahhoz kell, hogy kinyissák a Krikket bolygót fogvatartó Kron-Stop időzárat és kiszabadítsák a hadsereg többi részét őrült Uraikkal együtt.
– Csak azért – mondta Ford –, mert valami buliról beszéltél.
– Igen – felelte Szlartibartfaszt, és lecsüggesztette a fejét.
Már rájött, hogy nagy hiba volt, mert az ötlet különös és egészségtelén módon megigézte Ford Prefect gondolatait. Minél inkább kigöngyölítette Szlartibartfaszt Krikket sötét és tragikus történetét, annál inkább akart Ford Prefect nagyokat inni és lányokkal táncolni.
Az öregember úgy érezte, hogy nem kellett volna szóba hozni a bulit, amíg végképp nem szükséges. De hát most már megtörtént, és Ford Prefect úgy ragaszkodott hozzá, mint ahogy egy areturi Megacsipány tapad rá áldozatára, mielőtt leharapná a fejét és meglépne űrhajójával.
– Mikor érünk oda? – mohóskodott Ford.
– Majd ha elmondtam, miért kell odamennünk.
– Én tudom, miért megyek – mondta Ford, és kezét tarkójára téve hátradőlt. Bedobta azt a vigyort, amitől az emberek rángatózni kezdtek.
Szlartibartfaszt a nyugdíjazásában reménykedett.
Már régen tervezte, hogy megtanul zenélni nyolclyukú izgifónon – bár tudta, teljesen reménytelen, mert nem rendelkezik a megfelelő számú szájjal.
Azt is tervezgette, hogy ír egy különc és könyörtelenül téves monográfiát az egyenlítői fjordokról, hogy egy-két általa fontosnak tartott kérdésről hibás adatokat közöljön.
Ehelyett valahogy rábeszélték, hogy félállásban dolgozzon a Valós Időért Mozgalomnak, és életében először kezdte komolyan venni, amit csinál. Ennek eredményeképp most azon kapta magát, hogy gyorsan hanyatló éveiben a gonosz ellen küzd és az Univerzumot próbálja megmenteni.
Kimerítő munkának találta, és egy mélyet sóhajtott.
– Hallgassatok ide – szólalt meg –, a Valimonál...
– Minél? – kérdezte Arthur.
– Valós Időért Mozgalomnál, amiről majd később beszélek. Észrevettem, hogy őt hulladékdarab, amely viszonylag nemrég pottyant vissza a létezésbe, úgy tűnt, hogy megfelel az eltűnt Kulcs őt darabjának. Csak kettőt tudtam nyomon követni – az egyik a Fa Oszlop, ami a ti bolygótokon bukkant fel, a másik pedig az Ezüst Pálcika. Ez úgy látszik, valamiféle bulin lesz. Oda kell mennünk, hogy megszerezzük, még mielőtt a krikketi robotok rátalálnak, vagy ki tudja, mi lesz!
– Nem – mondta Ford határozottan – azért megyünk a buliba, hogy egy jót igyunk és lányokkal táncoljunk.
– Hát nem értetted meg, amit...?
– De – felelte Ford hirtelen és váratlan hévvel –, mindent tökéletesen megértettem Ezért is akarok annyit inni és annyi lánnyal táncolni, amennyit és amennyivel csak lehet, amíg van belőlük egyáltalán. Ha minden, amit mutattál nekünk, igaz...
– Igaz-e? Hát persze, hogy igaz!
– ...akkor annyi esélyünk sincs, mint egy kürticsigának egy szupemóvával szemben.
– Egy minek? – kérdezte újból éles hangon Arthur. Egészen eddig a pontig kitartóan figyelemmel kísérte a beszélgetést, és nem szerette volna most elveszíteni a fonalat.
– Egy kűrticsigának egy szupernóvával szemben – ismételte meg Ford anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból. – A...
– Mi köze van a kűrticsigának egy szupenóvához? – értetlenkedett Arthur.
Ford nyugodtan magyarázta: – Nincs esélye vele szemben.
Megállt, hogy lássa, tisztázódott-e végre a dolog. Az Arthur arcán átkúszó üdén értetlen kifejezések elárulták, hogy nem.
– A szupernóva – magyarázta Ford olyan gyorsan és érthetően, ahogy csak tőle telt – egy olyan csillag, amely a fénysebesség felével robban fel és egybilliónyi nap fényével ragyog, s aztán egy szupernehéz neutroncsillaggá omlik össze. Egy csillag, ami feléget más csillagokat, érted már? Semminek sincs esélye egy szupernóvával szemben.
– Értem – mondta Arthur.
– A...
– De miért pont egy kürticsiga?
– Miért ne egy kürticsiga? Ez lényegtelen.
Arthur beletörődött, és Ford folytatta, és ahogy csak tudta, felvette korábbi tüzes lendületét.
– A lényeg az, hogy az ilyen magunkfajta emberek, mint te, én és Arthur – kiváltképp és különösen Arthur –, egyszerű dilettánsok, excentrikusok, naplopók, ha úgy tetszik, szarnak az egészre.
Szlartibartfaszt összehúzta a szemöldökét, részben zavarában, részben neheztelőn. Aztán beszélni kezdett:
– ... – idáig jutott.
– Tudod, nekünk nincs semmi rögeszménk – makacskodott Ford.
– És ez itt a döntő tényező. Nem nyerhetünk a rögeszme ellen. Nekik érdekűk, nekünk nem. Ők győznek.
– Nekem sok dolog érdekem – mondta Szlartibartfaszt részben a bosszúságtól, de főleg a bizonytalanságtól remegő hangon.
– Például?
– Hát – mondta az öregember –, az élet, a Világmindenség. Tényleg, minden. A fjordok.
– Meghalnál értük?
– A fjordokért? – pislogott meglepetten Szlartibartfaszt. – Nem.
– Na látod.
– Őszintén szólva nem látnám értelmét.
– Én pedig még mindig nem látom az összefüggést – szólalt meg Arthur – a kürticsigákkal.
Ford érezte, hogy a beszélgetés kisiklik ellenőrzése alól, de eldöntötte, hogy nem hagyja mellékvágányra terelni a szót.
– A lényeg az, – sziszegte –, hogy nekünk nincsenek rögeszméink, és nincs esélyünk a...
– Kivéve a te hirtelen rögeszmédet a kürticsigákkal – folytatta Arthur –, amit még mindig nem értek.
– Lennél olyan kedves leszállni a csigákról?
– Én igen, ha te is – mondta Arthur. – Te hoztad fel.
– Hiba volt – mondta Ford –, felejtsd el. A lényeg a következő.
Előredőlt, és homlokát ujjai közé temette.
– Miről beszéltem? – kérdezte fáradtan.
– Menjünk el a buliba – mondta Szlartibartfaszt –, mindegy, miért.
Fejét rázva felállt.
– Azt hiszem, én is ezt akartam mondani – mondta Ford.
Valami megmagyarázhatatlan okból a teleportációs fülkék a fürdőszobában voltak.

17. fejezet

Az időutazást egyre fenyegetőbbnek tekintik. Szennyezi a történelmet.
Az Encyclopaedia Galactica sok elméleti és gyakorlati tudnivalót közöl az időutazásról, legtöbbjük megfoghatatlan bárki számára, aki nem tanult legalább négy emberöltőnyi ideig haladó hipermatematikát, és minthogy az időutazás feltalálása előtt ez még lehetetlen volt, egy bizonyos mértékig zavaros, honnan is eredt először a gondolat. A kérdés egyik magyarázata az, hogy az időutazást – természeténél fogva – egyszerre fedezték fel a történelem mindegyik szakaszában, de ez nyilvánvalóan egy nagy marhaság.
A gond az, hogy a történelem nagy része is már egy nagy marhaság.
Íme, egy példa. Néhány ember számára nem a legfontosabb, de mások szerint döntő fontosságú. Már csak azért is feltétlenül jelentós, mert ez volt az az egyszerű esemény, ami miatt a Valós Időért Mozgalom először megalakult (Vagy utoljára? Attól függ, melyik irányból szemléljük a történelmet, és ma már ez is egyre inkább vitatott kérdés).
Van, vagyis volt egy költő. Lallafának hívták, és ő írta a szerte a Galaxisban létező legszebbnek tartott verseket. Kötetének címe: Dalok a Hosszú Földről.
Kimondhatatlanul gyönyörű költemények (voltak). Be kell ismerni, hogy nem sokáig lehet beszélni róluk anélkül, hogy úgy úrrá ne legyenek az emberen az érzelmek, az igazság, és a dolgok teljességének és egységének érzete, hogy ne legyen szüksége igen rövid időn belül egy fürge sétára a háztömb körül, esetleg beugrani visszafelé egy kocsmába egy gyors pohár szódás perspektívára. Annyira jók voltak.
Lallafa az effai Hosszú Földek erdeiben élt. Ott lakott és ott írta verseit is. Szárított habralevelekből készített papírra írta őket, az oktatás és a hibajavító festék adta előnyök nélkül. Írt az erdő fényeiről, és arról, hogy mit gondol róluk. Írt az erdő sötétjéről, és arról, hogy mit gondol róla. Írt egy lányról, aki elhagyta őt, és arról, hogy pontosan mit gondol róla.
Halála után jó sokkal verseit megtalálták és csodálni kezdték. A hír úgy terjedt, mint a reggeli napfény. Századokon át megvilágították és megöntőzték sokak életét, amelyek máskülönben sötétebbek és szárazabbak voltak.
Majd nem sokkal az időutazás feltalálása után néhány jelentősebb hibajavítófesték-gyárosnak eszébe jutott, vajon nem lennének-e még jobbak a költeményei, ha hozzájuthatott volna egy kis minőségi hibajavító festékhez, és hogy meg lehetne-e győzni, hogy mondjon róla valamit.
Meglovagolták az idők hullámait, megtalálták, elmagyarázták a szituációt – némi nehézségek árán – és sikerült is meggyőzniük. Valójában olyannyira meggyőzték, hogy az ő jóvoltukból hihetetlenül gazdag lett, és a lánynak, akiről a sors rendelése szerint oly szabatosan kellett volna írnia, eszébe sem jutott, hogy elhagyja, és ki is költőztek az erdőből egy jó kis városi kéglibe, ahonnan sűrűn ingázott a jövőbe néhány tóksóra, ahol szellemesen sziporkázott.
Természetesen meg sem fordult a fejében, hogy megírja a verseket, ami probléma volt, de könnyen megoldható. A hibajavítófesték-gyárosok egyszerűen elzavarták valahova egy hétre könyvének egy későbbi kiadásával és egy kupac szárított habarlevéllel, hogy másolja le őket, és így a furcsa és szándékos hibát ki is javították.
Sokan most azt mondják, hogy a költemények hirtelen elvesztették az értékűket. Mások azzal jönnek, hogy ugyanolyanok, mint voltak, akkor hát mi változott? Az első csoport szerint nem ez a lényeg. Hogy mi a lényeg, azzal maguk sincsenek tisztában, de abban biztosak, hogy nem ez. Megalapították hát a Valós Időért Mozgalmat, hogy az ilyen dolgoknak megpróbálják elejét venni. Elhatározásukban meglehetősen megerősítette őket az, hogy egy héttel a megalakulásuk után elterjedt a hír nem elég, hogy lebontották a nagy Chalesm Katedrálist, hogy egy új ionfinomítót építsenek; a finomító felépítése olyan sokáig tartott, és olyan messzire vissza kellett nyúlnia a múltba, hogy az ionelőállítást időben elkezdhessék, hogy a Chalesm Katedrálisát soha nem építették fel. A katedrálist ábrázoló képeslapok hirtelen roppant érdekesek lettek.
Így hát a történelem nagy része örökre odaveszett. A Valós Időért Mozgalmisták azt állítják, hogy amint a kényelmes utazás elmosta az országok közti távolságokat, úgy most ez az időutazás is elmossa a korok közti távolságokat. A múlt – mondják – most már tényleg olyan, mint egy idegen ország. Ott is pontosan ugyan így megy minden.