Oliver világjárásának története

A világ e távoli zugában megállni látszott az idő, és nyomasztó gondolatok kísértettek a kastély ólmos fényei közt. Rufus és Igor herceg a katakombák mélyén aludta gondűző álmát, melyet nem zavart meg senki és semmi, mi e világból való volt. Az udvar népe háborítatlan nyugalommal élte hétköznapjait, melynek vitathatatlanul az éjszakák voltak a tetőpontjai. Bálokat nem rendeztek ugyan a herceg jelenléte nélkül, de a szeánszok nem maradtak el, és legtöbbször véres tivornyákba torkollottak. Vezérüket vesztett csordaként tombolt a kárhozottak udvara, vértől mámorosan járták a palota termeit, hogy hajnalhasadtára a lumpolástól kimerülve félholtan zuhanjanak koporsóik selymébe.

Mozdulatlanul feküdtem a hajnali csendben, vártam, hogy végre felkeljen a nap, és kiűzze belőlem a sötét gondolatokat. Konstantin mélyen aludt, és valószínűleg nem álmodott semmiről, az arca legalábbis nem tükrözött semmit. Békés volt, szinte gyermeki. Órákig el tudtam volna nézni, de mégsem tettem, mert úgy éreztem, ezzel megsérteném a magánszféráját. Így hát felálltam, az ablakhoz sétáltam, épphogy csak elhúztam a nehéz bársony függönyt, nehogy betörjön a fény, és lenéztem a tengerre. A horizont szélén éppen akkor jelent meg a bíborszínben tündöklő napkorong.

Arra gondoltam, milyen jó lenne örökké a napot nézni, elfelejteni a gondokat, a világ bűneit, a küldetésemet, mely ólomként nehezedett rám. Elképzeltem, milyen lehet napfény nélkül élni, örök sötétségben, félhomályban gubbasztani nap nap után, hideg testbe zárva, a nap éltető ereje nélkül. Szerettem volna átadni kedvesemnek a meleget, a boldogságot, amit ebben a pillanatban éreztem, hogy felmelegítsem hűvösségét. Lehunytam a szememet, a napkorong még akkor is ott izzott előttem fenségesen és lebilincselőn.

– Bár csak én is belenézhetnék, de a napfényt az ókorban hagytam a többi csodával együtt – szólalt meg álmos hangon Konstantin.

– Aludnod kellene még, hisz alig aludtál pár órát.

– Nem számít, túlélem – nevette el magát.

Megjegyzése az én arcomra is mosolyt csalt.

– Még soha nem érezted úgy, hogy nem bírod tovább napfény nélkül?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Sokszor úgy érzem, egyetlen perce is megérné.

– Miért nem beszéltél nekem erről mindeddig?

– Mert szörnyen ostoba gondolatnak tartom. Ugyan már, ki dobná oda a szerelmet, az öröklétet, a természetfölötti erőt, egy pár napfényen töltött pillanatért?

– Én nem tartom ostoba gondolatnak, sőt, napsugár nélkül élni elviselhetetlen lehet.

– Gyakran az – mondta bánatosan, de aztán újra elmosolyodott.

– Most min mosolyogsz?

– Te teszed ezt velem, Iris, ha rád nézek, csak mosolyogni tudok. Te vagy az, aki visszatart attól, hogy kisétáljak a nap tüzére, csakis miattad választom a fény helyett inkább az árnyat. A te sugarad mennyei ragyogása kárpótol mindenért, mit elvesztettem, és inkább élek így, ebbe a halhatatlan testbe zárva, a sötétség birodalmához láncolva, mintsem eldobjam magamtól a szerelmedet. Most add a kezed, és soha ne engedj el! – mondta meghatottan, szemében alig látható vérhártya feszült.

Megöleltem, minden melegemet rá öntöttem, és attól féltem, megég testem hevétől. Szerelmes szavakat suttogtunk egymás fülébe, és ő egyre csak ringatott, újra gyermeknek éreztem magam karjaiban, gondtalan gyermeknek.

Örökre az emlékezetembe véstem azokat a mondatokat, a napfelkeltét, a sós tengerillatot, a hűs hajnali szellőt. Magammal vittem őket az öröklétbe, hogy életerőt adjanak, mikor elhagy a szerencse és a remény. Addig álltunk ott, míg felkelt a nap, és ragyogó bíborrá változtatta a bordó bársony függönyöket. Egy apró résen mégis belopózott a napfény, odaléptem, gondosan behúztam. Aztán visszabújtunk az ágyba, Konstantin újra elaludt, a mosoly azonban nem tűnt el az arcáról, boldognak látszott és álmodott.

Az Árnyak könyvét ugyanazon a helyen találtam, mint ahol hagytam. Kezembe vettem, de semmilyen életjelt nem mutatott, a bőrborítás makulátlan volt rajta, nem ráncolódott, pórusai szorosan össze voltak zárva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, visszaraktam az asztalra, és titokban abban reménykedtem, hogy ez már így is marad. Miután mindent rendben találtam, elhatároztam, hogy meglátogatom Malcolmot.

A szobája a kastély bal szárnyában volt, meglehetősen távol az enyémtől. Nesztelenül suhantam a folyosókon, minden kihalt volt és elég sötét, csak az irányjelző fények világítottak tompán. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, nem akartam zajt csapni. Fanyar parfümillat csapta meg az orromat. Marlene az ágy mellett ült egy széken, elmélyülten nézegette Malcolm arcát, mely vékonyabb volt a megszokottnál, és beesett a járomcsontok alatt. Szeme körül vörös volt a bőr, mintha be lett volna gyulladva a szemhéja. Kackiás bajusza, melyet mindig akkurátusan fazonra igazított, megnőtt és formátlanná vált. Életet, még nyomokban sem fedeztem fel benne.

Oliver hátát a falnak vetve, jobb lábát enyhén felhúzva állt kissé távolabb. Mintha kicserélték volna, farmert és frissen vasalt fekete inget viselt, tekintetéből tiszta értelem sugárzott. Olyan volt, mint aki élete legpihentetőbb álmából ébredt, és ez az álom új élettel töltötte volna fel minden egyes porcikáját. Egymás felé indultunk és összeölelkeztünk.

– Újra a régi vagy, drágám – simogattam meg kedves arcát.

– Remélem is, és tombol bennem az energia, csak épp fogalmam sincs, mire fordíthatnám – nézett Malcolmra szánalommal.

– Hogy van? – léptem oda Marlenéhez, és egy csókot biggyesztettem az arcára.

– Nemrég magához tért ugyan, de olyan volt, mint aki hipnotikus állapotban van.

– Mondott valamit?

– Az Árnyak könyvét kereste. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a könyv biztonságban van, és hogy ti vigyáztok rá Konstantinnal, de egyre nyugtalanabb lett, úgy tűnt, meg sem hallja, amit mondok neki.

Egyre csak azt szajkózta, hogy látni akarja a könyvet.

– Miért nem üzentél Irinával? Idehoztam volna.

– Mert nem szeretném rá felhívni a figyelmet. Ez az egész pont akkor történt, mikor a legnagyobb volt a jövés-menés, úgy éjfél körül. Ti is hallottátok az őrjöngést? Ezek a veszett kutyák úgy tomboltak, akár az állatok.

– Mi mással voltunk elfoglalva.

– Vagy úgy, a szerelmes gerlepár se látott, se hallott – mondta mosolyogva Marlene.

– Most csődöt mondott a tudományod, mert nem az történt, amire gondolsz. Egész más történt, el sem fogjátok hinni, mi – néztem titokzatosan rájuk.

– Mond már, Iris! – sürgetett Oliver.

– Az Árnyak könyve él.

– Hogy érted, hogy él? – kérdezte Marlene.

– Életre kelt a kezeim közt. Felmelegedett, lélegzett, sőt még beszélt is.

– Te beszélgettél egy könyvvel? – tátotta el a száját Oliver.

– Bármennyire is hihetetlen, de így történt.

– És mit mondott? – faggatott tovább.

– Főleg én beszéltem, ő csak válaszolgatott. Elmondtam neki, hogy haldoklik, és hogy már nincs sok ideje hátra.

– Ezt meg honnan vetted? – nézett rám döbbenten Marlene.

– Megéreztem rajta, miközben a kezemben fogtam. Nagyon öreg, már alig van benne energia.

– De annyi még biztosan van, hogy rászabadítsa szörnyeit a világra – dohogta Marlene.

– Rábeszéltem, hogy önszántából vessen véget az életének.

Mindketten hitetlenkedve néztek rám.

– Igen. És nagyon úgy néz ki, hogy megfogadta a tanácsomat.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte Marlene.

– Ma reggel, mikor a kezembe vettem, már nem mutatott semmi életjelet.

– Vagy csak halottnak tettette magát.

– Még az is lehet, de legyünk optimisták, van elég problémánk ezen kívül is.

– Maradjon csak továbbra is nálatok, nem lehet tudni, hogy Malcolm mikor tér újra magához, és ha itt van az az átokverte könyv, bármi megtörténhet.

– Rendben van, Marlene, ne aggódj, őrizzük továbbra is.

– Konstantin mit csinál most?

– Alszik.

– Igen.

– És ki vigyáz a könyvre?

– Nyugodjatok meg – szólalt meg Oliver –, abba a szobába senki nem fog belépni Irisen kívül.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte kissé idegesen Marlene.

– Tudom – mondta határozottan. – Konstantin érzékszervei olyan kifinomultak és élesek, hogy még álmában is képes megérezni a veszélyt és az idegen betolakodót.

– Ha te mondod – sóhajtott megkönnyebbülten Marlene.

– Ha megengeditek, én most áttérnék egy számomra igen fontos témára.

– Tessék – mondták majdnem egyszerre.

– Oliver, hol van most a bűvös gyűrű, az Idő Spirálja?

– Nincs okod aggodalomra, a gyűrű egy széfben van egy New York-i zálogházban.

– Istenem, mekkora kő esett le a szívemről, talán még hallani is lehetett.

Mindketten mosolyogva néztek rám.

– Még aznap tettem be, mikor eljöttem otthonról.

– Hogy neked mennyi eszed van – öleltem magamhoz.

– Ez nem vitás – mosolyodott el újra.

– És most mesélj, mondd el, mi történt veled azóta, mióta elhagytad a New York-i felhőkarcoló biztonságos rejtekét.

– Mennyi időd van?

– Van időm, legalábbis azt hiszem.

– A mesém hosszú lesz, helyezd magad kényelembe, kérlek.

Ennél a pontnál Marlene elnézést kért és tapintatosan távozott. Leültem a hozzám legközelebb eső fotelba, mélyen belesüppedtem puha kényelmébe, és türelmesen vártam, hogy belevágjon.

– Gyalog vágtam neki az útnak egy szál pulóverben. Őrültség volt, most már tudom, de akkor fogalmam sem volt, mire vállalkozom. Percek alatt mindenem átfagyott, de nem törődtem vele, hisz annyi mindent elterveztem. Fergeteges jókedv tört rám, mert lehetőségem nyílt arra, hogy újra ember lehessek, és megtehessem mindazt, amit oly sokáig nem tehettem meg. Készpénz nem volt nálam, csak bankkártya, na meg az irataim és a gyűrű a kezemen. Pénzt kellett szereznem, mert a bankkártyát nem akartam használni, hisz tudtam, hogy az azonnal lenyomozható. Akkor jött az ötlet, hogy elzálogosítom a gyűrűt, és így két legyet ütök egy csapásra, biztonságban tudhatom, és mellékesen még pénzt is kapok érte. A zálogfiók vezetője egy csinos középkorú nő volt. A legjobb modoromat vettem föl, hogy simán menjen a dolog, és magam is meglepődtem milyen akadálytalanul zajlott le az ügylet. A nő kezébe vette a gyűrűt, persze fogalma sem volt milyen irdatlanul régi, megállapította, hogy antik arany. Lemérte az aprócska mérlegén, és adott érte hétszáz dollárt. A pénzen megvettem a repülőjegyet Európába, a maradékot pedig elraktam az irataim közé.

– Miért pont Európába?

– Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak oda vágytam, legfőképp Párizsba. Talán azért, Iris, mert te annyit meséltél róla nekem. Emberi szemmel akartam látni a várost, érezni az ízeit, és belélegezni az illatait. A hideg ott sem kegyelmezett nekem, Párizst elborította a hó és a fagy. A Champs-Élysées fáira rádermedt a pára, mesebeli tájjá varázsolva a széles sugárutat. A diadalív úgy tündökölt a háttérben, mintha a mennyek kapuja lenne, és bárki beléphetne rajta az üdvösség országába. Első dolgom az volt, hogy a maradék pénzből vegyek egy kabátot és egy pár alsó ruhát. A hotel, melyben megszálltam, a belvárosban volt, alig pár percre a Notre Dame-tól. A szobám kicsi volt, de kényelmes. Fáradtan zuhantam be az ágyamba és azonnal elaludtam. Másnap arra ébredtem, hogy hasogat a fejem, ég a torkom, szörnyen ráz a hideg, és az orromból valami ismeretlen eredetű nyák csurog. Kivánszorogtam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Rögtön visszahőköltem, a tükörből egy vörös orrú, vörös szemű ijesztő teremtmény nézett vissza rám. Nem tudtam, mihez kezdjek, csak azt tudtam, hogy azt a nyúlós valamit, ami a szám felé csurog, valahogy el kell távolítanom magamból. Halvány képek éltek bennem gyerekkoromból, hogy az anyám gyakran rám szólt, hogy fújjam ki az orromat, de arra, hogy kell, már nem nagyon emlékeztem. Zsebkendő híján a törülközővel próbálkoztam, nagy levegőt vettem, és az orromon keresztül fújtam ki. Nagyon fájt, a füleimben pedig mintha megpattant volna valami. Később rájöttem, hogy be kell fognom az egyik orrlyukamat, és egyszerre csak az egyiket kell kifújnom. A szobalány tíz óra körül jött, udvariasan kopogott, majd belépett. „Mon Dieu, de hisz ön beteg, Monsieur, látta már orvos?”, selypegte bájos akcentussal. Biztosítottam róla, hogy jól vagyok és semmi szükségem orvosra, de ő erősködött, hogy legalább egy aszpirint vegyek be. Az aszpirin használt, pár óra múlva sokkal jobban lettem, de a szobámat még akkor sem mertem elhagyni. Egész nap a televíziót néztem, eszement gyorsasággal váltogattam az adásokat. Az egyik csatornán épp egy vámpíros sorozat ment, Igaz vér címmel. Mondanom sem kell, milyen jókat mulattam rajta. Mikor a szobalány újra bejött, hogy felszolgálja a vacsorámat, mosolyogva konstatálta, hogy már jól vagyok. Összebarátkoztunk. Nicole-nak hívták, és nagyon kedves lány volt. Mikor elfogyott a pénzem, hozzá költöztem. Egyedül élt nem messze a szállodától. A lakása egy kis ékszerdoboz volt, a romantika átitatta még a kispárnáját is. Mielőtt bármi rosszra gondolnál, nem volt köztünk semmi, csak barátság, Lámia biztosan meg fogja érteni.

– Hiszek neked – mondtam –, csak csodálkozom. Oliver te ellenállhatatlan férfi vagy.

– Ha te mondod – mosolyodott el sármosan.

– Szóval a lány nem akart semmit tőled, csupán barátságot?

– Azért azt nem mondanám – pirult el.

– Oliver, nézz a szemembe! Te lefeküdtél azzal a lánnyal?

– Csak majdnem.

– Hogyhogy csak majdnem?

– Az utolsó pillanatban beugrott Lámia arca, és szörnyű lelkiismeret-furdalás tört rám.

– Ellen tudtál állni a kísértésnek, amit az emberi mivoltod rótt rád.

– Valahogy úgy.

– Szép teljesítmény.

– Szóval most gratulálsz nekem?

– Azt hiszem, igen. Igen, gratulálok!

– Akkor lapozhatunk?

– Ahogy gondolod.

Újra mesélni kezdett. Elmondta, hogy milyen hatással volt rá Párizs, a műemlékek, a Szajna-part, a parfümillat, mely ott lengedezett minden nő körül. A francia konyhaművészet remekei, melyeket az elegáns éttermekben és kávézókban fogyasztott. Aztán Nicole legnagyobb bánatára mégis odébbállt, nem akarta még, hogy rátaláljunk. Berlinbe, Bécsbe, majd Rómába utazott, néhány napnál többet egyik városban sem töltött. A bankkártyáját csak egyszer használta, a zürichi repülőtéren, de akkor egy nagyobb összeget vett fel.

Mikor elege lett Európából és a télből, elhatározta, hogy Afrikába repül. Először Etiópiába, majd Kenyába utazott, majd végül a Dél-Afrikai Köztársaságba. Letaglózta az a nyomor és a szenvedés, amit az első két országban látott, felüdülés volt számára leszállni a johannesburgi repülőtéren. Öröme azonban nem sokáig tartott. Alig szállt be a taxijába, mely egy belvárosi szálloda felé repítette, észrevette, hogy egy fekete Mercedes követi az autójukat. Kalandozásai véget értek, de arra, ami azután következett, még legszörnyűbb rémálmában sem jutott volna eszébe.

A taxi felhajtott a szálloda előtti kis emelkedőre, Oliver kiszállt, és utána már semmire sem emlékezett. A bolondokházában tért magához, a legsúlyosabb esetek kórtermében, skizofrének és paranoiások társaságában, totálisan benyugtatózva. A nővérke épp hozta a következő injekciót, amit a karjába adott be. Ettől még tompább lett, de nem annyira tompa, hogy ne érzékelje a körülötte zajló eseményeket. Jobbra tőle egy katatóniába esett beteg feküdt, teljesen merev volt, csak a szemei jártak ide-oda nyugtalanul. A másik ágyon, tőle balra, egy középkorú férfi ült, és rémülten magyarázta, hogy őt üldözi egy nem e világi szervezet, és ha rátalálnak, meg fogják ölni. A szemközti ágyon egy fiatal fiú gépies mozdulatokat tett, és közben bizarr hangokat hallatott. A hangok leginkább egy túlvilági lény hangjára emlékeztették. Olivert kirázta tőle a hideg. A legszörnyűbb azonban mégis az a beteg volt, akinek közvetlenül az ajtónál volt az ágya. Valószínűleg épp hallucinált, mert üvöltve szidta a sátánt és az összes pokolfajzatot. Ocsmány szavak tömege hagyta el az ajkát, és közben sűrű hab folyt a szájából.

– Megveszett – gondolta Oliver –, és újra kirázta a hideg.

A férfi azonban nem veszett meg csak a skizofrénia egyik legsúlyosabb stádiumában volt. Legalábbis ezt hitték róla. Mint ahogy Oliverről is azt hitték, hogy üldözési mániában szenved. Mikor bekerült a tébolydába folyton azt hajtogatta, hogy egy Mundro Sambra nevű vámpírszekta üldözi, valami Rufus nevűvel az élen. Az orvosok és a nővérek tiszta szívből sajnálták az angyalarcú, mohazöld szemű fiút, akit ilyen szörnyű sorsra juttatott ez a kegyetlen betegség. Egy közös dolog azonban mindnyájukban volt, kivétel nélkül valami nem e világi dologtól rettegtek.

A napok egyhangúan teltek, csak a dührohamok szegték meg a csendet, mely felváltva tört a kórterem lakóira. Oliver egyre nehezebben viselte a bezártságot, és azt, hogy bolondnak nézik, nem beszélve a díszes társaságról, mely minden képzeletet felülmúlt. Olyan volt, mintha egy groteszk drámába keveredett volna. Aztán egy este, látogatója érkezett. Az egyik gondozó vezette ki a kertbe.

Alkonyodott. Az árnyak megnyúltak, az égen lassan úsztak tova a bíborszínű felhők. Egy sötét alak állt a fák alatt, vészjósló alakja némán simult a szürkületbe. Oliver nagy levegőt vett és közelebb sétált. A férfi egyenesen a szemébe nézett, hatalmas, fekete, mélyen ülő szemei voltak, akár a lyukak. Hiába próbált a lelke mélyére látni a szemein keresztül, nem látott ott semmi mást csak határtalan űrt. És akkor megismerte. Rufus volt az, a sötétség elátkozott fejedelme. Legszívesebben hátat fordított volna neki, és visszament volna az őrültek közé, de nem tette, csak állt, fagyos önkívületbe dermedve, és nézte a fekete szempárt. Közben egyre sötétebb lett, a lombokon megcsillant a felkelő hold halvány fénye. Rufus kilépett a fák alól és egész közel ment hozzá, olyan közel, hogy ha kinyújtotta volna a karját meg tudta volna érinteni. Az arca még a hónál is fehérebb volt, az erek lilásan sejlettek át a kemény vámpírbőrön.

– Most elviszlek innen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd felkapta a fiút, és úgy vitte, akár egy pelyhet. Aztán belökte a fekete Mercedesbe és elhajtott vele az éjszakába.

Órákon át száguldoztak úttalan utakon, Rufus egy szót sem szólt, még a lélegzetét sem lehetett hallani, talán nem is volt neki. Hajnal felé egy repülőtérre értek. Már várták őket. Rufus tőmondatokban közölte híveivel a feladatokat, és Oliverrel együtt felszállt egy hipermodern, ezüstszínű gépre.

– Kapcsold be a biztonsági övet! – szólt rá szigorúan.

Órák óta ez volt az első mondat a fiú felé, ami elhagyta az ajkát. Oliver szó nélkül engedelmeskedett, bár nem értette, mire ez a nagy féltés. Az út hosszú volt és zökkenőmentes. Aztán ismét autóba szálltak, ezúttal egy hatalmas limuzinba, mely egy kikötőbe vitte őket, ahol egy gyönyörű fekete jacht várt rájuk. Oliver kimerülve az utazástól és a tébolydában töltött eszelős napoktól, fáradtan rogyott le a hajó kényelmes bársony pamlagjára. Miután elindultak, Rufus szorosan mellé telepedett, és bizalmas beszédbe kezdett.

– Gondolom, nem tudod mire vélni azt, hogy tébolydába zárattalak? Minderre csak azért volt szükség, hogy megtévesszem Malcolm MacAlistert, aki már napok óta a nyakadban loholt. A johannesburgi bolondokháza, amolyan gyűjtőhely, ide kerülnek azok a szerencsétlenek, akik tudomást szereznek a létezésünkről. A huszonegyedik század nem kedvez a mi fajtánknak, óvatosnak kell lennünk, nem tehetünk el mindenkit láb alól. A halandók, akikkel egy kórteremben feküdtél, egytől egyig köztiszteletnek örvendő személyek, feltűnő lenne, ha mindnyájan gyilkosság áldozataivá válnának. Sokkal ésszerűbb megoldásnak véltem, ha egyszerűen csak bolonddá nyilvánítják őket. De most hagyjuk a halandókat, bár jelen pillanatban te is közéjük tartozol – jegyezte meg csalódottan –, és térjünk rá a mi fajunkra. Sokan közülünk nehezen veszik tudomásul teremtésünk okát, és téves eszméket gyártanak. Mi, az ellenpólus vagyunk, az árny világ szülöttei, a sötétség helytartói. Isten azért alkotott minket, hogy kordában tartsuk az emberiség bűnös vágyait, és lesújtsunk, ha kell. Részei vagyunk a világ gyötrelmének és nyomorúságának, ha tetszik, ha nem. Vért iszunk, hogy fennmaradhassunk, kizárólag a túlélési ösztön hajt minket előre, mely mindennél erősebben uralkodik lényünk felett. Hogy gonosz vagyok? – kacagott fel démonian. – Igen, sokan mondták már, de soha nem törődtem vele. Mert egyszerűen csak olyan vagyok, amilyennek Isten teremtett – nézett vészjósló szemekkel. – Miért is akarnék változtatni rajta?

Oliver hüledezve hallgatta szavait, és magában azt kívánta, bár csak lenne inkább süket. Rufus azonban nem hagyta abba az érvelést.

– Nevetséges, hogy egyesek, köztük az egyik teremtményem is – célzott nyíltan Konstantinra –, milyen teóriákat állítanak fel üdvözölésük érdekében. Ami megjegyzem, úgysem fog bekövetkezni, soha. Ezek a vámpírok fajunk legősibb dogmáit cáfolják meggondolatlanul és arcátlanul. Megdöbbentenek és felháborítanak életformájukkal, gondolkodásmódjukkal és táplálkozási szokásaikkal. Elfajzott korcsok mind – mondta magából kikelve. Aztán dühe csillapodott, és mély, méltóságteljes hangon szólt Oliverhez. – Most pedig nem habozok tovább, megteszem, amit tennem kell. Jöjj és add nekem a véredet, hogy én is adhassak az enyémből. Akkor majd újra közénk tartozol, és végre az igaz oldalra állsz. Ne félj semmitől, tudom mi történt veled abban a sötét kútban ott a távoli Kemetben. És azt is tudom, hogy most mit kell tennem.

Oliver hátrálni kezdett, maga sem tudta hová, csak annyit tudott, hogy nem akar ennek az ördögi fajzatnak a teremtménye lenni. Rufus káprázatos sebességgel termett mellette, megragadta a karját, magához rántotta a fiút, és pengeéles metszőfogait a nyakába mélyesztette.

A baljós vérnász hosszú ideig tartott, és rendkívül fájdalmas volt. Oliver a gyötrelem legfelsőbb szféráit feszegette, szemei előtt milliárdnyi foton csillámlott őrjítőn. Aztán hosszú pillanatokra elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, féktelen éhség tört rá. Rufus felajánlotta neki a karját, és Oliver eszement habzsolásba kezdett, fuldokolva itta, szívta a vért, kiélvezve annak minden egyes cseppjét. Miután véget ért a rituálé, mindketten kimerülten feküdtek a hajópadlón, Oliver a kíntól összegömbölyödve, embrió pózban.

– Nem volt más választásom – mondta Rufus zihálva –, teljes vércserét kellett végrehajtanom, az a nyavalyás tükör kényszerített rá az átkával, melyet rád zúdított.

Oliver nem szólt semmit, csak meredten nézte a szürke hajókárpitot, és próbált magához térni a mámorból. Nem volt könnyű dolga. A sűrű, roppant erejű vér ott keringett az ereiben, behatolt minden porcikájába, minden zsigerébe. Aztán elmúlt a bódulat, és helyét egy egész más érzés vette át. A hatalmas erő, mely testébe költözött, még csak bontogatta szárnyait, de máris úgy érezte, szét akar robbanni.

– Ne ijedj meg az erődtől, megtanítalak bánni vele – olvasott a gondolataiban Rufus.

És így is történt. A jacht egy kikötőbe vitte őket. Meredek lépcső vezetett a bűnök kastélyába, melyben a kárhozottak udvara tanyázott Igor herceg szélesen kiterjesztett védőszárnyai alatt. Az építmény csodás volt, szemet gyönyörködtető, Oliver mégis úgy érezte, mintha valami örökké ólálkodna falai közt. Mintha a halottak árnyainak lehelete suhanna a légben, és áttetsző látomások járnának végtelen táncot a folyosókon. Újdonsült ereje felkorbácsolta, nem tudott aludni, nem tudott gondolkodni, és nem tudott érezni. Egyedül csak egy dolog járt a fejében, a maró és elapadhatatlan éhség.

Rufus és Igor herceg felváltva tanították, vadászni is együtt jártak. Oliver több áldozatot is ejtett egy éjszaka alatt. Soha nem a földön vadászott, a fák koronáiról vetette magát prédáira. Örömmel és kéjjel ölt, akár csak mesterei. Aztán lassan lenyugodott, és megtanulta kordában tartani roppant hatalmát. Egy pirkadatkor vértől szennyesen rogyott bele a kandallóval szemközti selyemmel kárpitozott fotelba. Rufus barátságosan mellé telepedett, és együtt nézték a tűz vörösen izzó lángjait.

– Oliver, mindenképp meg kell tudnom valamit – mondta fojtott hangon Rufus.

Oliver kérdőn nézett rá.

– Meg kell tudnom, hova rejtetted az Idő Spirálját.

Oliver agyában lázasan forogni kezdtek a fogaskerekek, valahogy ösztönösen megérezte, hogy erre a kérdésre nem válaszolhat. Azonnal hárított, bár maga sem tudta miért teszi ezt.

– Nem emlékszem semmire – hazudta.

Holott mindenre, tisztán emlékezett. Emlékezett a kedves fiatal nőre, ahogy szép ápolt kezeiben érdeklődve forgatta a gyűrűt. Az apró zálogfiókra, mely a Kolumbusz sugárút és a 107. utca sarkán található. Még a hóra is emlékezett, mely mesebeli tájjá változtatta Manhattan utcáit, sőt a munkába siető emberekre is, akik csúszkálva kerülgették a hóbuckákat.

Teremtője próbált olvasni a gondolataiban, de Oliver elzárta előle elméjét, melyre a Mestertől kapott vér tette képessé. Rufus elvárta teremtményeitől, hogy Mesterüknek szólítsák, ő pedig Tanítványainak szólította gyermekeit. A Mestert érzelmi szálak nem fűzték senkihez, talán még saját magához sem. Egyetlen dolog motiválta csupán, a mohó és elapadhatatlan hatalmi vágy. Ez éltette végtelennek tűnő századokon át, és ez edzette azzá, amivé lett. Lelketlen szörnyeteggé, tiszta vérű démonná, az ősi vámpírdogmák legfőbb védelmezőjévé. Mindent és mindenkit elítélt és üldözött, aki az általa szentnek hitt eszméket sutba vágta, és nem titkolt célként tűzte maga elé azt, hogy minden hitehagyott vérivót megtérít vagy elpusztít. Újabb és újabb társakat keresett a vérben, mert a régiek lassan kikoptak, vagy elhullottak mellőle. A halál a lelkében virágzott, fekete rózsaszirmok lepték be az érző lényt, ki egykor volt, mielőtt vámpírrá született. Megjelenése megőrizte az évszázados tradíciókat. Kizárólag feketét viselt. Szerette a bársonyból készült felöltőket, szőrmedíszítéses köpönyegeket, testhez álló szűk nadrágokat. Legtöbbször csizmát hordott, lovagló fazont, kizárólag, akkor húzott cipőt, ha az alkalom és a társaság megkövetelte. Arca alig változott valamit, leszámítva bőre egyre mélyülő acélos keménységét és vonásainak karcolatlan simaságát. Méltóságteljes nézése és arckifejezése leginkább egy sólyomra emlékeztetett. Ebben valószínűleg hórihorgas orra és apró, fekete szemei is közrejátszottak. Olyan kemény kézzel irányította híveit, hogy egyikőjüknek sem jutott eszébe megkérdőjelezni döntései helyességét. A Mundo Sambrában totális diktatúra uralkodott, és a vezérelv a Principátus gyűlölete és megvetése volt. Ezért is esett nehezére megemészteni Oliver válaszát, nehezen viselte a kudarcot, de nem tudott mit tenni, várnia kellett, és a türelem nem tartozott az erősségei közé.