Nebehut kútja

 

Az éjszaka csöndes volt, csak a tó felől hallatszó nádsuhogás törte meg a hangtalanságot. A kút mellett álltunk, és vártuk, hogy Kim és Oliver behatoljanak a mélybe. Lámia egyik lábáról a másikra lépdelt, türelmetlenül szorongatta a Kristály Szemet. A szem misztikus fénye merészen világított bele az éjszakába. Lenéztem a sötét mélységbe, ahonnan cseppet sem kellemes szagok áradtak a felszín felé. Kriptaszag keveredett valamilyen jázminhoz hasonló illattal. A szellemek jelenlétét is érezni lehetett, bár igen kis mértékben, de ahhoz épp elegendően, hogy a karomon felborzolódjon a szőr. Hosszas tanakodás után Lámia Oliver homlokára erősítette a szemet, mely így leginkább egy bányászlámpára emlékeztetett.

– Mehetünk – adta ki az utasítást Oliver, és lassan ereszkedni kezdett.

– Várjatok, én is veletek megyek! – kiáltottam.

– Pszt, csendesebben! – szólt rám Kim.

– Ezért Konstantin a fejemet fogja venni – mondta Oliver.

– Majd meggyőzöm, ne aggódj!

– Lámia, el ne mozdulj innen, és ha bárki közeledne, vagy bármi furcsát észlelnél, kérlek, üzend meg gondolataid útján! – mondta kedvesének aggódva Oliver.

– Őrködésben verhetetlen vagyok – mosolygott rá Lámia.

– Indulás! – markolta meg a kötelet Kim.

Oliver haladt legelöl, fején a Kristály Szemmel, majd Kim, legutoljára pedig én következtem. Minél mélyebbre süllyedtünk, annál hidegebb lett. Nem siettünk, megfontoltuk minden mozdulatunkat.

Már legalább egy órája ereszkedtünk lefelé, amikor a levegő szokatlanul langyos lett, simogatóan enyhe, akár egy nyári fuvallat. A mélyből suttogás hallatszott.

– Meglakolsz – kántálták a hangok.

Nem törődtünk velük, csak szorosan fogtuk a kötelet, és lábunkat a kőfalnak vetve másztunk lefelé, az örök sötétség felé. A suttogás egyre csak hangosabb lett, már szinte elviselhetetlenné vált a hangok utálkozó áradata, de még mindig nem láttunk senkit.

– Rejtőzködnek – adta tudtunkra Kim.

Majd kiugrott a szívem, megállás nélkül kémleltem a feketeséget, és próbáltam felmérni merre lehetnek a teremtmények.

– Mutassátok meg magatokat! – kiáltottam.

– Pszt… elriasztod őket! – szólt rám Kim.

Újból hátranéztem. Addigra már ott lebegtek körülöttem, áttetsző karjaikkal megérintettek, sőt egyenesen tapogattak, ahogy egy ismeretlen tárgyat szokás. Hadonászni kezdtem, hogy elkergessem magamtól őket, de ők erőszakosak voltak, és nem hagyták magukat.

– Oliver, irányítsd rájuk a szemet! – ordította Kim.

Mikor a fény rájuk vetült, szétrebbentek, akár egy madárraj. Csend lett ismét, és mi akadálytalanul haladtunk tovább. Aztán eltelt egy újabb óra, de a lények nem mutatkoztak.

– Szörnyen mély ez az átkozott kút – mérgelődött Oliver.

– Az is lehet, hogy feneketlen – mondta Kim.

Megint hűlni kezdett a levegő, mindenfelé jégcsapok lógtak a falakról. Egyre nehezebben haladtunk. Tagjaink elmerevedtek, a fal csúszóssá vált, és alig kaptunk levegőt. A lény közvetlenül mellettem bukkant fel. Anyaga meghatározhatatlan volt, nem tudtam megmondani, hogy materiális vagy csupán egy energiamező. A jelenés időnként összetömörült, majd újra szertefoszlott, akár a köd.

– Nézz rám, Iris! – mondta, a hangja olyan volt, akár a simogatás. Nem parancsolt, nem könyörgött, csak egyszerűen megkért, hogy emeljem rá a tekintetemet. Ellenállhatatlan volt ez a hang, soha nem halottam még hozzá foghatót.

– Csak általad válhatok láthatóvá – dalolta, akár egy szirén.

Szememmel próbáltam követni, de nagyon nehezen állt össze újra a ködtest. Mikor végre újraformálódott, megpillantottam az arcát. Mosolygott, az óriási kék szempár megtelt könnyel, és úgy csillogott, akár a gyémánt. Éreztem az energiát magam körül, és a meleget mellyel átölelt.

– Szóval eljöttél – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

– Te vártál rám?

– Mióta az eszemet tudom.

– Te tudtad, hogy egyszer eljövök?

– Nagyon bíztam benne.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert csak te láthatsz – mondta megindító hangon –, és mert kedves vagy számomra. Mert angyal vagy, és mert megvan benned mindaz, amire áhítozom.

– Ki vagy te?

– Bocsáss meg, udvariatlan voltam és nem mutatkoztam be. Nebehut vagyok.

Oliver és Kim még mindig a kötélen lógtak, és furcsán néztek rám.

– Mindent megmagyarázok – böktem oda, és gyorsan visszafordultam, nehogy a teremtmény újra eltűnjön.

– Hogy keletkeztél?

– Soha nem firtattam.

– Mióta vagy itt?

– Az idők kezdete óta.

– Szellem vagy?

– Igen, az vagyok, de nem egy halott szelleme.

– A megjelenésed zavarba ejtő, még azt sem tudom, hogy férfi vagy-e vagy nő.

– Változom, bármi lehetek. Olyannak látsz, amilyennek akarsz, megtestesítem a vágyaidat – mondta bársonyos hangon.

– Neked is vannak vágyaid?

– Vannak – hagyta el ajkát egy szívet tépő sóhaj.

– Mik lennének azok?

– Hogy kijussak innen, hogy lássak és láttassam magam, hogy élvezzem a nap melegét, az esőt. Hogy tapintsak dolgokat, hogy engem tapintsanak, hogy legyenek céljaim és álmaim, hogy érzékeljem az idő múlását és az elmúlást.

– Megértelek – mondtam megilletődve.

– Tudom, hogy miért jöttetek – váltott témát.

– Akkor azt is tudod, hogy mennyire fontos számunkra, hogy megszerezzük.

Bólintott.

– Gyertek utánam, megmutatom, hol van.

A kút falán egy nyílást fakasztott, mely egy tágas terembe vezetett. Intettem Kimnek és Olivernek, és ők szótlanul követtek. Nebehut kecsesen úszott a levegőben, mi pedig nesztelenül lépkedtünk utána, nehogy megzavarjuk a csendet, mely mindent behálózott. A Lelkek Tükre a sarokban állt, hófehér selyem borította, Nebehut egy laza mozdulattal lerántotta róla a sikamlós anyagot. A tükör akkora volt, hogy mikor belenéztünk, tetőtől talpig láthatóvá váltunk benne, és olyan szikrázóan tündökölt, hogy a Kristály Szem fényét, alig lehetett látni mellette.

– Megkérlek, Iris, hogy közvetíts – szólt lágy hangon a szellem.

– Természetesen – mondtam.

– Kérd meg Olivert, hogy lépjen a tükör elé.

– Oliver lépj a tükör elé! – mondtam.

– Jól csinálod – dicsért –, most mondd neki, hogy gondoljon arra a dologra, amit a tükörbe rejtettek.

– Oliver, kérlek, gondolj az Idő Spiráljára!

– Innentől már nem lesz szüksége a segítségemre – úszott hátrébb a szellem.

És valóban nem volt rá szükség, a tükör maga közölte a kívánságait.

– Nyisd meg a lelkedet, Oliver! – szólt a bűvös hang.

Oliver életei peregni kezdtek a tükörben, akár egy film. Hór-Aha jelent meg először, aztán az őt követő fáraók, majd a többi test, melyeket hosszú léte folyamán bitorolt. Különböző korok, városok, más-más viseletek, férfiak és nők, öregek és gyermekek. Majd legvégül megjelent Oliver, a vámpír. A kép elsötétült, majd újra kivilágosodott. Újabb arcok jelentek meg, halottak arcai, csak egy közös volt bennük, az apró seb a nyakukon.

– Az áldozataim – suttogta Oliver elszörnyülködve.

– Felismered őket? – kérdezte a tükör.

– Igen – mondta könnyes szemmel.

– Készen állsz arra, hogy megbűnhődj?

Oliver bólintott.

– Visszatérhetsz a világodba, de csak halandóként. Örökre elveszted a sötét ajándékot, a halhatatlanság gyümölcsét.

Oliver ismét bólintott.

– Most nyúlj belém, és vedd ki a gyűrűt!

A tükör apró vízköröket formázva nyílt meg, és Oliver könnyedén kiemelte belőle a spirál gyűrűt.

– Most menj! – utasította a tükör, majd végleg sötétségbe borult.

A csend nem is lehet dermesztőbb, mint akkor volt.

– Sajnálom – fordult felém Nebehut.

Oliver meredten nézte a gyűrűt, majd halkan megszólalt.

– Iris, van Isten? – kérdezte szívtépő hangon.

– Igen, van – fogtam meg a kezét.

– Akkor nem értem, miért van ennyi szenvedés?

– Talán azért, hogy értékelni tudjuk a szeretetet.

– El fogom veszíteni Lámiát és titeket is.

– Soha nem fogsz elveszíteni minket – öleltem meg.

Nebehut a sarokba húzódva hallgatta beszélgetésünket, arcát ráncba vonta a részvét. Aztán a szellem vonásai kisimultak és elmosolyodott.

– Van megoldás – vetette oda büszkén.

– Bocsáss meg, Oliver, a szellem akar valamit mondani – léptem oda Nebehuthoz.

– Hogy érted, hogy van megoldás?

– Újra vámpírrá kell változtatni, tudtommal csak egy apró harapás az egész.

– Konstantin nem fogja megtenni, de Lámia bizonyosan átváltoztatja – morfondíroztam –, de ha ő sem, akkor megteszi Kim.

– Na, látod.

– Hacsak nem tette átváltozhatatlanná a Lelkek Tükre. Képes ilyesmire?

Hosszasan elgondolkodott, a kék szemek sötétebbé váltak.

– Mindenre képes, de nem biztos, hogy számításba vette ezt a lehetőséget.

– Majd elválik. Szívesen beszélgetnék még veled, de most mennünk kell – mondtam őszinte sajnálattal.

– Szóval itt hagysz – mondta szomorúan.

– Tehetek valamit érted? – nyúltam felé, de érintésemtől szertefoszlott, majd kissé távolabb újra összeállt.

– Testet szeretnék, igazi hús-vér testet.

– Nem adhatok neked testet – sóhajtottam.

– Tudom, ne haragudj – hajtotta le a fejét –, de most, hogy láttál, és én is téged, elképzelhetetlenül fogok szenvedni.

– Csak van rá valami gyógymód? – tördeltem az ujjaimat.

– Egy van.

– Mi lenne az?

– Félek kimondani.

– Mondd már! – türelmetlenkedtem.

– Ha beengedsz a testedbe.

– Tessék? – szörnyülködtem el. – Nem, azt nem tehetem, mit szólna hozzá Isten, Konstantinról nem is beszélve.

– Akkor itt maradok, sínylődöm tovább az idők végezetéig.

Szörnyű lelkiismeret-furdalásom támadt.

– Szép kis lélekmentő vagyok – gondoltam. – Rendben van – mondtam ki, szavaimtól megrémülve.

– Szeretlek – duruzsolta a mézédes hang, de az arckifejezése megváltozott, hiú lett és öntelt.

Akkor esett csak le a tantusz, a fülemben felcsengtek Ozirisz szavai: „Azok a szellemek irtózatosan komiszak.”

– Valami baj van? – kérdezte.

– Nem engedlek magamba, csak ki akarsz használni.

– Te céda – rivallt rám, hangja és ábrázata úgy átalakult, hogy alig ismertem rá. Csapkodni kezdett, és vulgáris szavakkal sértegetett. Persze még akkor is csak én láttam és halottam őt. Képzelem, mit gondolhatott Kim és Oliver abban a percben, mikor rohanva menekülni kezdtem. Már nem volt idő a magyarázkodásra, a szél úgy süvített a kút mélyén mintha hurrikán tört volna ki.

– Meneküljünk! – üvöltöttem torkom szakadtából.

Addigra már a többi fantom is ott termett, sivítottak és fülsiketítően vonítottak. Úgy pörgettek minket, akár a ringlispíl. A ruhám össze-vissza tekeredett rajtam, alig bírtam megmozdulni.

– Oliver, a gyűrű, vedd fel a gyűrűt! – kiabáltam.

Aztán elnyelt a semmi, már nem láttam a démonokat, nem hallottam szörnyű őrjöngésüket. Pillanatok alatt a felszínen voltunk, Lámia aggódva nézte szakadt ruháinkat.

– Látom, volt egy kis galiba odalent – mondta.

– Hát ez meleg volt – lihegett Kim.

Oliver nem szólt egy szót sem, csak csendesen leült a földre, és kezével a fűszálakat kezdte húzogatni.

– Mi történt? – kérdezte rémülten Lámia.

– Halandóvá kell válnom – vágta rá Oliver.

– Tessék?

– Jól hallottad.

– Hát ez meg hogy lehet?

– Az az átkozott tükör csak ezzel a feltétellel adta vissza a gyűrűt.

– Újra átváltoztatunk – mondta Kim.

– Már ha tudtok.

Össze kellett szednem magam, félrevonultam egy kicsit, egy pálmafa alá telepedtem le. A gondolat, hogy majdnem beköltöztettem magamba egy démont, iszonyattal töltött el. A fű nedves volt és kellemesen hűvös.

– Történt valami más is odalent, amit mi nem láttunk, igaz? – ült mellém Kim.

– Majdnem megszállt egy szellem.

– Az, akivel beszélgettél? Nem úgy vettem észre, hogy bántani akar.

– Emlékszel, mint mondott Ozirisz?

– Arra gondolsz, hogy mit mondott a kút szelleméről?

– Igen.

– Azt mondta, hogy „szörnyen komisz”.

– Nem azt mondta, hogy „szörnyen komiszak”?

– Nem, egyes számban beszélt róla – mondta magabiztosan Kim.

– Érdekes. Na mindegy, lényeg az, hogy magába bolondított, a jó szívemre és a részvétemre apellált. Azt mondta, hogy az idők kezdete óta csak rám vár, és azt is, hogy egyedül csak én vagyok képes látni és hallani őt. És képzeld, még azt is mondta, hogy szeret.

– Tipikus.

– Hogy érted azt, hogy tipikus?

– Ez a fajzat nem egyedi, több ilyennel is találkoztam már. Megmondta a nevét?

– Nebehutnak hívják.

– Szóval személyesen a nagy Nebehuthoz volt szerencséd – bólintott elismerően Kim.

– Ismered talán?

– A mi köreinkben mindenki ismeri, a legagyafúrtabb démonok egyike. Persze testet akart, mi mást is akart volna?

– Miért mondod ezt?

– Szerinted önszántából lakik ott lent, magányhoz láncolva. Hát nem. Száműzték, még a saját fajtája sem tűri meg. A többi szellem pedig őt őrzi. Emlékszel rá, hogy mit suttogtak a sötétben?

– Meglakolsz – ejtettem ki a szót. – Szóval azt neki mondták, akkor most már világos, miért beszélt egyes számban Ozirisz.

– Bizony ám. Szerinted ki tudtunk volna jutni, ha a többiek nem úgy akarják?

– Valószínűleg nem.

– Gyere, Iris, menjünk haza, kissé megfeküdte már a gyomromat ez a Kemet.

– Konstantin – ugrott be –, ő még Ozirisznél van.

– Nézz oda! – mutatott előre Kim.

Konstantin a kútnál állt, és ajkán fényként játszó mosoly ült. Odaszaladtam hozzá, és olyan szorosan simultam a karjába amennyire csak bírtam.

– Készen álltok? – kérdezte Oliver maszkmosollyal. – És le, majd felhúzta a gyűrűt.

Egymásba kapaszkodtunk, az örvény felemelt, és repített minket az idő végtelen dimenzióin keresztül.