- Báró úr - kérdezte a király -, önnek is ez a véleménye?

- Valóban, Sire - felelte Faverney -, magam is azt hiszem, hogy az udvarnál nagyon sok szép leány van.

- És ön szintén azt a tanácsot adná nekem, hogy válasszak e szépségek közül? - kérdezte XV. Lajos.

- Beismerném, hogy a marsall véleményén vagyok, ha szabad lenne hinnem, hogy ez egyúttal felséged véleménye is - telelte a báró.

A király nyájasan nézett Faverney úrra.

- Nos, majd meglátjuk, uraim - szólt XV. Lajos. - Hát igaz, a fiatalokkal való érintkezés fiatalítóan hat. Igaz, hogy megboldogult nagyapám, amikor olyan öreg volt mint én, már nem udvarolt.

- Oh, Sire - szólt erre Richelieu -, minden tisztelet a megboldogult felségnek, ki engem kétszer küldött a Bastille-ba; de XIV. Lajos kora és XV. Lajos kora között nagy a különbség. Felséged is csakúgy, mint felséges nagyapja, mint a legkeresztényibb egyház legidősebb fia, becsületére válik ennek, de azért mégsem lesz aszkéta, és nem felejti el, hogy ember.

-      Ezt megengedem, hiszen itt nincsen gyóntató - szólt a király.

Richelieu elérkezettnek véle a kedvező pillanatot, és szelíden lökte meg a báró térdét.

- Sire - mondotta most ez -, engedje meg felséged, hogy a legalázatosabb köszönetnek adjak kifejezést a leányomnak küldött ajándékért.

- Nincs miért báró - hangzott a válasz. - Faverney kisasszony tetszik nekem, kecses és erkölcsös. Ha leányaim udvartartása nem lenne már teljesen betöltve, akkor Andrea kisasszony is ott lenne a lajstromon. De gondom lesz a leányára, számíthat erre, báró. Leánya nem gazdag, ugye? Majd szerzek neki férjet.

A báró mélyen meghajolt.

- De még fiatal, még nem sürgős, remélem - jegyezte meg a király.

- Annál kevésbé, Sire - tette hozzá a báró -, mert felséged nem barátja a férjes udvarhölgyeknek.

- Hallja? - súgta a király a marsallnak. - Amint mondottam, gondom lesz a leányára.

E szavakkal felkelt a helyéről, és félrevonta Richelieu-t.

- Mit szólt a kicsike az ékszerhez? - kérdezte.

- Sire, el volt tőle ragadtatva - felelte a marsall halkan. - Kijelenthetem felségednek, hogy a leány utálja a házasságot, és jó szívvel van felséged iránt.

Tipegve elszaladt, és a báróval együtt elhagyta az ebédlőt. A király legjobb kedvében maradt egyedül. Richelieu őszintesége ezúttal jólesett neki. Amikor a két úr végigment a kerten, felnéztek a trónörökös lakosztályának kivilágított ablakaira. Ott még táncoltak. Egy bokor mögött Gilbert térdelt, és felnézett a ragyogó ablakokra. A báró és a marsall majdnem hozzáértek az árnyékban lapuló kabátjához. Hallotta, amint Richelieu nevető hangon mondotta Faverney úrnak: - Öreg barátom, legjobban teszed, ha leányodat sürgősen kolostorba küldöd, fogadni mernék, hogy a király a feje búbjáig szerelmes belé!

Gilbert elsápadt, és még jobban lapult az ágak között.

Andrea

- Kedves Fülöp - szólt Andrea a bátyjához, amikor mindketten a park nagy fasorában a kapu felé mentek -, igen, el voltam készülve rá, hogy a napokban búcsúzni fogsz tőlem. A kapitány századához való. De ezért mégis bánkódom, hogy elhagysz engen. Hiszen már senkim sincsen, csak te... Tudod, apa milyen. Te vagy a védelmezőm, a meghittem. És megvallom neked már most, hogy félek itt. A dauphine jó hozzám, nagyra becsülöm, de úgy gondolom, nem tudna nékem segíteni, ha itt bajba kerülnék. Nem tudom, mi az, mitől félek... Szeretném, ha ott maradtunk volna a csendes Faverneyben. Az az érzésem, mintha egy mennyei hang figyelmeztetne: Légy résen!

- De kedves húgom, miért kellene résen lenned? - felelte Fülöp. - Az utóbbi időben kedvez nekünk a szerencse! Én egy századot kaptam, te be vagy osztva a trónörökösné udvartartásába, és apa tegnap este a királlyal étkezett.

- Nem tudom, hogy ez mi, Fülöp - folytatta Andrea -, de az az érzésem, mintha egy szakadék szélén állanék, melybe menthetetlenül bele kell buknom.

A kapuhoz értek, még egyszer megölelték egymást, és elbúcsúztak. Künn pedig Fülöp lovára ült, és elvágtatott. Andrea megállt, és utána nézett. Majd visszafordult, egy padhoz ment, és leült. Kezébe rejtette arcát. A fehér ujjak közül könnyek szivárogtak ki. Most megzördült mellette a bokor. Ijedten odafordult. Gilbert állt előtte.

Nem ismert rá mindjárt, gyorsan törölte le könnyeit, mintha szégyellné őket, és nyugodt maradt. Most azonban a bosszúság pírja színezte sápadt arcát.

- Már megint ez a Gilbert? -, mormogta. - Miért néz így rám, mi baja?

- Fáj, hogy szenvedni látom, kisasszony - felelte az.

- Ki mondja önnek, hogy szenvedek? - szólt a leány -, Nem tudom.

-Bocsásson meg, báró kisasszony, hallottam a panaszait.

- Oh, hallgatózik! - szólt Andrea.

- Csak véletlen volt - felelte Gilbert - és Andrea kisasszony, nem bírom el, ha ön sír.

- Nem kell senki részvéte - mondotta büszkén a leány, - legkevésbé Gilbert úré.

- Nincs igaza, amikor ily keményen szól hozzám, nagyságos kisasszony - felelte ez. - Éppen most sajnálta, hogy bátyja elhagyja, és ön védtelenül marad itt, de bárókisasszony, még itt vagyok én, soha hűségesebb szív önért nem dobogott. Faverney kisasszony sohasem lesz védtelen, amíg a fejem gondolkodni tud, és karomban erő van.

E szavakat az őszinte odaadás nemes hangján mondotta, de mintha minden visszatetszenék a fiatal leánynak, ami tőle ered, mintha tisztelete, önfeláldozása sértő volna.

- Megmondottam önnek már egyszer, hogy tolakodónak látom - felelte a leány hidegen. - Miért igyekszik találkozni velem? Nem is arcátlant kell önben látnom, hanem inkább bolondot.

- Nem vagyok sem az egyik, sem a másik, kisasszony - felelte Gilbert egészen nyugodtan. - A természet az embereket mind egyformán teremtette, és a véletlen adósommá tette önt.

- Adósává? - kérdezte Andrea lenézőn.

- Talán azt kellett volna mondanom: a gondviselés, Ön tiszteli apját, kisasszony én pedig csak azért, mert ő adott önnek életet. Nos, miért lök el magától megvetéssel engem, holott én önt kimentettem a halából?

- Ön? - szólt Andrea. - Megmentette az életemet, azt mondja?

- Elfelejtette talán? Oh, persze, hiszen majdnem egy esztendeje már. Akkor emlékeztetni fogom önt erre. Bizony, kisasszony, megmentettem az életét, a saját életem kockáztatásával, május harmincegyedikén, akkor este, amikor ön a XV. Lajos téren emberek, katonák és megbokrosodott lovak tömegébe került.

- Ezen az estén ön volt a megmentőm? Ön? Ön talán Balsamo báró?

- Nem! - szólt Gilbert és a szeme izzott a dühtől, ajka reszketett. Én a nép szegény fia vagyok. Gilbert vagyok, ki oly boldogtalan, oly buta, oly eszeveszett, hogy önt szereti mindenekfelett, Gilbert, ki a tolakodásban odarontott önhöz, felemelte, és végigvitte a hullámzó tömegen, ki elvitte önt Balsamo báró karjaiba, és aki ezután teljesen kimerülve összerogyott, kit összetapostak, összenyomtak, majdnem megöltek; Gilbert, ki ebben a pillanatban még kezében tartotta az ön ruhájának egy darabját, és az ajkához szorította, amikor azt hitte, hogy meghal! Boldogan abban a tudatban, hogy önt biztonságban tudja!

Gilbert tisztára kikelt magából. Vad volt, nyílt, fenséges, elszántságában csakúgy, mint haragjában. Andrea egy pillanatig ámulva nézte, de azután büszkesége újból felülkerekedett benne. Hátravetette fejét, és a legsértőbb közöny hangján kétdezte:

- Mennyi ideig volt Rousseau úr házánál?

- Három hónapig, azt hiszem - felelte a fiatalember -, amibe persze nem számítható az az idő, amikor betegen feküdtem ama szerencsétlen eset óta.

- Nekem mindegy, hogy beteg volt-e és meddig - felelte Andrea. - Ez a betegség nagyon szépen betetőzi az ön elbeszélését, de engem nem érdekel. Csupán azt akartam önnek mondani, hogy ez alatt a rövid idő alatt sokat tanult a híres írótól. A tanítvány máris regényeket költ, melyek nemigen maradnak a tanítóié mögött. Úgy tudom, hogy regényeivel Rousseau nem sok pénzt keresett. A magáé azonban megfizethetetlen.

- Ezt feleli nekem? - kiáltott fel Gilbert, és nem bírt magával dühében.

- Önnek semmit se felelek - szólt erre a leány, és elment mellette.

A fasor másik végén megjelent Nicole, és úrnőjét szólította. Odasietett, és megismerte Gilbert-t.

- Mi az, Nicole? - kérdezte Andrea.

- A báró úr és Richelieu herceg akarja önt meglátogatni - felelte a leány.

- Megyek - és Andrea elsietett.

Nicole egy pillanatra megállt, és gúnyos kifejezéssel nézett a még erősen remegő, sápadt Gilbert-re, majd röviden felkacagott, és követte úrnőjét.

- Szívtelen teremtés! - mormogta a fiatalember, és keze ökölbe szorult. - Megmentettem az életedet... Eddig legyűrtem keblemben mindazokat az érzéseket, melyek megbánthatták volna tisztaságodat, most azonban megismertem, hogy mi vagy. Számomra ezután már csak egy nő leszel, akin a megvetett férfi bosszút fog állani. Már kétszer voltál kezeim között, Andrea, vigyázz, ha harmadszor is hatalmamba kerülsz! Még látjuk egymást!

A ház előtt fel-alá járva várta a báró és a marsall Andreát. Karonfogva lépkedtek mint a meghitt barátság képe. Richelieu mélyen meghajolt a bárókisasszony előtt; ez a hódolat a bárót örömmel töltötte el, és Andrea is ugyancsak meg volt lepve, mert az ilyen köszöntés nem illett alárendelt helyzetéhez. Ugyanilyen ünnepélyes meghajlással válaszolt, és kérte az urakat, hogy kövessék.

A marsall megcsodálta a kecsességet, mellyel Andrea szobácskájából szinte templomot csinált. Leült egy zöld karosszékbe, és nézett egy porcelánvázát, melyben szép akácvirág illatozott. Andrea zongorája elé ült.

- Nagyságos kisasszony - kezdte Richelieu -, a király nevében kell tolmácsolnom minden dicséretet az ön csodaszép énekéért. Őfelsége ott a helyszínen adott volna már kifejezést megelégedésének és elismerésének, de attól tartott, hogy a többiek, urak és hölgyek megirigyelnék. Kijelentette nekem, hogy még soha nem találkozott senkivel, ki olyan értékben egyesítette volna magában a lélek tulajdonságait külső szépségekkel, mint ön.

- Megfeledkezik a kedély tulajdonságairól - tette hozzá a báró -, Andrea a legjobb gyermek.

- Ezt csak az apa tudja megítélni vagy az udvarló - felelte a marsall -, és ami engem illet, ha húszegynéhány esztendős lennék, lábai elé raknék mindent, amim csak van.

Andrea nem értett hozzá, hogy az udvari ember hízelgéseit közönyösen fogadja; ezért tehát csak zavart pirulással tudott válaszolni.

- Nagyságos kisasszony - folytatta a herceg -, őfelsége arra kéri, fogadja el megelégedése csekély bizonyítékát. Megbízta az ön apját, hogy nyújtson át önnek egy kis ajándékot. Minő választ vihetek őfelségének?

- Fenség - felelte Andrea -, jelentse ki őfelségének hogy a nekem juttatott kegyért alázatos köszönetet mondok, de úgy érzem, hogy nem vagyok méltó rája.

Richelieu kezet csókolt neki. Azután odament az apjához, és súgta:

- A keze csodaszép... a lába olyan, mint egy tündéré... szellem, báj, ártatlanság... Oh, báró, micsoda kincse van benne, ő a született királynő.

E szavakkal búcsúzott. Faverney úr magára maradt leányával. Mind a ketten hallgattak. Nagy öröme ellenére a báró nem tudott szabadulni némi zavartól. Andrea mély, átható pillantással nézett reá.

-Mit adott önnek a király? - kérdezte a leány kisvártatva.

- Oh, önző - gondolta a báró. - Annál jobb, annál jobb!

Zsebéből kivette a tokot, és odaadta neki. Nagy értékű gyöngygarnitúra volt benne, melyet tizenkét nagy gyémánt kötött össze, kisebb gyémántokból egy nyakék és ugyancsak briliánsokból készített kis forgócska. Az egésznek talán százötvenezer frank az értéke.

- Istenem! - szólt ijedten Andrea. - Lehetetlen! A király tévedett. Hogy adhat nekem ilyet?

- Talán nem örülsz neki? - dörmögte Faverney.

- Hogyan viseljem ezeket a drágaságokat? Nincsen hozzávaló ruhám! - dadogta Andrea.

- A király, aki megajándékozott az ékszerrel, van olyan gazdag, hogy adjon neked hozzáillő ruhát is...

 

 

 

 

XIII

„HARMADSZOR A

KEZEIM KÖZÖTT"

Balsamo báró szobájában ült. A komornyik egy levelet adott át neki, melyen nem volt aláírás, de a kézírás ismerősnek látszott.

Ezt olvasta: „Phönix gróf úr! Valaki, akinek egy ízben már segítségére volt, újból szeretne Öntől jó tanácsot. Négy és öt óra között lenne-e számára egy félórája?"

Balsamo kíváncsian nézte a levelet.

- Ezért a csekélységért - mondotta - nem fárasztom Lorenzát. Hátha magam is ki tudom találni, hogy kitől jön ez a levél. A kézírás arisztokratáé, a betűk rendetlenek, reszketősek, tehát öregember írta, igen sok benne a helyesírási hiba, tehát udvari ember írta, aki nem tartja magához méltónak a műveltséget. Jöjjön csak, hercegem, az ön számára mindig ráérek. Hiszen mind a ketten, mindegyikünk a maga módja szerint, ugyanarra törekszünk: tönkretenni a birodalmat.

Elővette az óráját, és megnézte, hogy milyen sokáig kell még várnia a hercegre. Ekkor Lorenza szobájából felhangzott a csengő jele.

- Szólít? - mormogta Balsamo. - Mit akarhat? - Szobájába ment. Az ajtónál egy pillanatig tétovázott. Álomba merítse vagy ébren hagyja? Az utóbbi mellett döntött. Igen, még egyszer szembeszáll a leány haragjával, szemrehányásaival, megkísérli, vajon meg tudja-e szelídíteni, vajon szerelme nem tud-e győzedelmeskedni rajta természetfölötti eszközök nélkül is. Csodálkozására a nő egészen nyugodtan fogadta.

- Mit kívánsz, Lorenzám? - mondotta, és leült melléje.

- Tudja, hogy felőröl itt az unalom és a szomorúság - felelte a nő. - Fiatal nappalaim végtelen sóhaj, éjszakáim végtelen félelem.

- Ön jó keresztény, ahogyan ezt már nékem néhányszor mondotta, ámbár...

-Istentelennek tartasz... nemde, ezt akartad mondani...

- Miért hagy itt elsenyvedni és lassan halódni ilyen módon? - folytatta a nő. - Nem kérem arra, hogy bocsásson szabadon, mert tudom, ön elhatározta, hogy életem fogytáig fogva tart; csak arra kérem, hadd lássak emberi arcokat. Engedje meg nekem, hogy kisétáljak, hadd vegyem észre, hogy élek.

-A te hibád, Lorenza, hogy ilyen az életed - felelte Balsamo. - Te magad figyelmeztettél engem, Lorenza. Közöltem veled két nagy titkomat. Tudod, hogy Alhotas feltalálta a bölcsek kövét és nemsokára megalkotja az életelixírt; tudod, hogy barátaimmal szövetkeztem arra, hogy a földön megsemmisítem a királyságokat. Ha csak egy titkomat is elárulod, ezzel máglyára vagy vérpadra vihetsz. Te magad fenyegettél meg vele, hogy el fogsz követni mindent és ha szabad volnál, följelentenél engem Sartines úrnál. Szent és törhetetlen esküvel kellene néked fogadalmat tenned Lorenza, akkor szabadon hagylak...

- Mit fogadjak meg?

- Jer velem egy templomba, fogadd velem együtt az úrvacsorát és esküdj meg az Úr testére, hogy nem fogsz elárulni semmit Alhotas tudományáról és összeköttetéseiről, és hogy nem fogsz megválni tőlem.

- Soha - szólt Lorenza -, ez istenkáromlás volna!

- Lorenza, ne ostobáskodj - vágott szavába Balsamo. - Olvass jobban a szívemben. Megmondottam már, hogy nem szabad elválnunk. Ne kívánj lehetetlent! És hidd el, eljön a nap, amikor szabad leszel. Csak egy kis ideig légy még türelemmel.

- Oh, ez a nap máris itt lehetne! - tört ki a leány. - Gyakran láttalak, amikor kísérleteztél állatokkal és egy cseppel, vagy azzal, hogy felvágtad egyik erüket, az állatoknak fájdalom nélkül való gyors halált szereztél. Ölj meg, és a halál pillanatában hálásan fogom megcsókolni a kezedet, Balsamo. Megváltónk vérére, anyád emlékére, mindenre, ami szent, kérve kérlek: ölj meg!

-      Lorenza, félrebeszélsz! Megöljelek téged, szerelmemet, életemet?

A leány térdre borult előtte.

- Addig nem kelek fel, amíg nem teljesíted a kérésemet! Ölj meg, ha szeretsz! Altass el, és ne kelts fel soha többé.

- Annyira gyűlölsz engem, Lorenza?

- Gyűlöllek - kiáltott fel a leány -, mert fogva tartasz, mint egy rabnőt. A halált akarom, vagy a szabadságot! De miért koldulok - tette hozzá és felugrott, keblébe nyúlt és elővett egy kis hegyes tőrt. Mielőtt Balsamo még utánakaphatott volna, a tőrt a keblébe döfte. A férfi felkiáltott, és elkapta a nőt, ki most a sebből kihúzta a fegyvert úgy, hogy felszökött a vére.

Balsamo lefektette a pamlagta, és föléje tartotta a kezeit. – Aludj mondta. De Lorenza olyan izgatott volt, hogy a parancs nem hatott mindjárt.

- Nem, nem - mondotta, és még egyszer a tőr után akart kapni. - Nem alszom!

- Aludj - ismételte Balsamo -, így akarom.

Hangja oly hatalmasan csengett, fölemelt kezéből oly erősen áradt a leányra a delejes fluidom, hogy Lorenza egy sóhajjal hátrahanyatlott, és lehunyta a szemét. Balsamo gyorsan megvizsgálta a sebet; jelentéktelennek látta, bár erősen vérzett. Működésbe hozta a gépezetet, mire a szoba mennyezetéről leereszkedett az Alhotas szobájába vezető csapóajtó, felsietett rajta, és kereste a kis üveget, melyben a gyógyító és vérzést elállító szer volt, mely eddig még soha sem tévesztette el hatását. Alhotas ott akarta őt tartani.

- Maradj, Acharat és hallgass rám! - szólt az agg. - Egy héten belül meg kell kapnom egy gyermek vagy egy szűzleány vérét... különben nem tudom elkészíteni az életelixírt és meg kell halnom!

Balsamo körülnézett.

- Jó, jó, megkapod! - mondotta. Visszament Lorenza szobájába, és a csapóajtót eltüntette. Ebben a pillanatban lépett be az inas, és jelentette Richelieu urat.

- Várjon - szólt Balsamo.

Öt órára járt, amikor a marsall elhagyta a varázsló házát. Célt ért Balsamónál. Amikor visszatért Trianonba, Faverney bárót és leányát az étkezésnél találta. Megörvendeztette őket a hírrel, hogy a király Fülöp úrnak nem egy századot, hanem egy ezredet fog adni. Amikor elbúcsúzott, intett Nicole-nak, hogy kövesse. A park egy oldalfasorába ment vele.

- Komoly megbeszélni valóm van magával, kislányom - kezdte. - A dolog így nem mehet tovább. Aki a dauphine egyik udvarhölgyének komornája, annak tisztességes életmódot kell folytatnia, megértette? Hogy mer szerelmi viszonyt kötni és szerelmesével este találkozni? Úgy bizony, rájöttek erre, kicsikém, és ha de Noailles asszony ezt megtudja, akkor önnek vége. Akkor az ügyet közlik Sartines úrral, aki nem sokat tétovázik, mert ő minden erkölcstelen komornát elküld a Salpetriére-be, ahol hamarosan megtanulhatja az illendőséget.

Nicole kisasszony halálra vált ijedtében, amikor ezt hallotta. Richelieu úrtól várt legkevésbé ilyen beszédet, mert mindig nyájas volt hozzá. Féltékeny talán Beausire úrra?

- Amint mondottam. Lelkem, önnek innen el kell mennie... Még az éjszaka meg kell szöknie, de magával viheti vőlegényét. Ez lesz a vigasztalása. Ne tétovázzék... Kövesse tanácsomat, mert különben már holnap a Salpetriére-ben fonalat sodorhat.

- Oh, marsall úr - felelte Nicole, ki még mindig meg volt szeppenve -, de a nagyságos kisasszony éjszaka szólíthat, akkor szökésemet máris felfedezték. Mielőtt Párizsba értem, üldözőbe vesznek és elfognak.

- A nagyságos kisasszony mélyen fog aludni, Nicole - szólt a marsall.

- Ellenkezőleg, nagyon nyugtalanul alszik, fenség - siránkozott Nicole.

- Megmondtam már, hogy mélyen fog aludni, gondunk lesz rá. Magam is álmatlanságban szenvedek, de van egy kitűnő szerem. Van egy ártalmatlan orvosságom, melyből két cseppet töltök éjjeli italomba, és akkor alszom, mint a mormota, és reggel friss erővel ébredek. Itt van egy kis üveg, Nicole, egy keveset betöltöttem ebből az orvosságból, Andrea kisasszony lefekvés előtt, ugyebár iszik egy pohár vizet?

- Úgy van - mondotta tétován -, Andrea kisasszony mindig iszik egy pohár vizet, de...

- Ez tehát a világon a legegyszerűbb, Nicole - vágott szavába a marsall. - Két cseppet ebből, nem többet és ön biztosította magát minden fölfedezés ellen. Rendelje ki Beausire urat kocsival a kapuhoz... Itt a kulcs, hogy éjszaka kijuthasson rajta, és szerencsés utat. Még egyet, Nicole! Ha elhagyja a nagyságos kisasszony szobáját...

- Akkor ne felejtsem el betenni az ajtót, nemde?

- Ellenkezőleg, drágám, nyitva kell hagynia, az egész dologban ez a legfontosabb.

Hohó! Nicole most már tudta, hányadán van. Most más húrokat pengethet. Itt valami gazság készül, és csak a bárókisasszony komornáját akarják félretenni az útból.

- Marsall úr - mondotta, és igen aggódó arcot vágott -, ha magammal akarom vinni vőlegényemet, akkor...

- Mindkettőjüknek pénzre van szükségük, tudom. Mennyi legyen az? Mondjuk tízezer livre, mi?

- Az első időre talán elég lenne - vélte Nicole olyan hangon, mint aki többet várt. - De ha nyitva kell hagynom az ajtót, fenség...

- Akkor ezért még külön akar valamit... nagyon igaz, lelkem. Mondjuk, még tízezer livre-et. Számítottam erre - mondotta a herceg, és egy csomó bankjegyet vett ki zsebéből, és odaadta Nicole-nak. - Fogja, kicsikém! És intézzen el mindent pontosan és óvatosan! Megértette?

Ezt Nicole meg is tette. De mit használ minden óvatosság, amikor oly szívós leselkedő volt résen, mint Gilbert? A fiatalember látta, amit Nicole találkozik Beausire úrral és visszamegy a kastélyba, Beausire pedig nagy sietve távozik. Gilbert várt. Mintegy két óra múlva Nicole újra előkerült. Egyúttal Andrea ablakában kihunyt a lámpafény. Gilbert komorna utána osont. Kulcsa volt a kerthez, beengedte vőlegényét, és maga mellé ültette egy padra.

- Beausire úr - mondotta -, azért rendeltem ide kocsival, mert meg akarok önnel szökni. Többször felajánlotta már nekem, hogy megszöktet.

- És feleségül is veszem! - szólt ez elragadtatással.

- Arról még beszélünk, most csak szökjünk meg innen.

- A kocsi itt van, Nicole, de hogyan képzeli el a jövőt?

- Egyelőre nem lesznek gondjaink - felelte a leány, és Gilbert hallotta az aranyak csengését.

-      Oh, Nicole - szólt a férfi -, önért akár tűzbe is megyek!

Most mindketten távoztak. Gilbert nem tudta, mit véljen erről. Miért szökik Nicole? Honnan van a pénz? De mindegy, gondolta, az a fő, hogy elment, Andrea most egyedül van, most Gilbert-nek nem kell óvakodnia a ravasz komornától. Ebben a pillanatban még egy másik gondolat is felvillant forrongó agyvelejében. Hátha Nicole nyitva hagyta Andrea szobáját? Ha most éjjel behatolhatna a szeretett nőhöz!

Andrea még nem tért nyugovóra. Olvasott, mint minden este. Válogatás nélkül vette elő könyvtárából azt, ami a kezébe akadt. Növénytani lexikon volt, és ennél az őt nem valami nagyon érdeklő szövegnél a szeme csakhamar lecsukódott. Félretolta a könyvet, és esti itala után nyúlt. Megkavarta benne a cukrot, és szájához emelte a poharat. De éppen, amikor inni akart, különös érzés fogta el. Keze reszketett, agyvelejében különös nyomást érzett. Bizony megijedt, mert ez ugyanaz az érzés volt, mint akkor este Faverneyben a varázsló ott járt apjánál.

Csak éppen hogy le tudta tenni a poharat, és ekkor érezte, hogy már nem tud se beszélni, se látni, se gondolkodni, és halálszerű kábulás fogta el. Míg szeme le volt hunyva, tagjai mintha merevek és dermedtek volnának, kisvártatva ezután mégis fölemelkedett és elindult a dróton járó bábu szögletes mozdulataival, mint egy géppel hajtott figura, és kiment a szobából, ki a folyosóra, le a lépcsőn egészen a külső lépcsőig.

Amikor lábát a felső fokra tette, hogy lefelé induljon, Gilbert megjelent a lépcső alján, hogy felmenjen. Látta a fehér alakot, hátrált és elrejtőzött a közeli bokor mögé. Andrea elhaladt mellette oly szorosan, hogy éjjeli köntöse hozzáért. Gilbert nem tudta megérteni, hogy mi történt a kisasszonnyal. Arra emlékezett, hogy ilyen állapotban látta már egyszer Faverneyben. Őrült, elvarázsolt? Utánanézett, és most egy hársfasor végén megpillantotta egy férfi alakját, aki az egyik karját kinyújtva tartotta, mintha magához akarná vonni az alvajárót. Andrea egyenesen odament ehhez a férfihoz.

Gilbert nem hitt szemének. Az volt az érzése, mintha izzó vas fúródnék a szívébe. Felállt, és az árnyékban közelebb lopózott. Most megismerte Balsamo bárót. Éj idején vajon hogyan tudott bejutni Trianon mindig lezárt kertjeibe? A báró megfogta Andrea kezét és Gilbert látta, amint a fiatal leány erősen összerezzen.

- Lát? - kérdezte Balsamo.

- Látok, de az ön hirtelen szorítása halálra rémített - felelte Andrea.

- Bocsásson meg, már nem bírok magammal, szinte megőrülök, szinte belepusztulok - suttogta Balsamo lelkendezve. - Csak öntől kaphatok segítséget. Még egyszer: lát? Kövessen engem a lakásomba!

- Ha gondolatban el akar oda vezetni.

-Jól van! Vezetem... Párizsba... a Rue Saint-Claude-ba... az előszobába... fel a lépcsőn... egy szobába.

- Egy szobába - dadogta Andrea -, padlóján két oroszlánbőr, a falakon fegyverek... Lám, a kandalló lapja kinyílik.

- Átmegyünk rajta... hol van most?

- Egy rácsos ablakú szobában... Micsoda rendetlenség!

- Nincsen senki, nemde?

- Senki.

- Itt van a haja annak, aki ott lakott... Látja őt most? Andrea a hajfürtöt a homlokára szorította.

- Igen... mintha ismerném... már láttam egyszer... akkor Párizs felé szökött.

- Úgy van. Meg tudja nekem mondani, hogy ez a személy mit tett az utolsó két órában?

- A pamlagon fekszik, a mellén kis seb; most feláll, elővesz egy zsebkendőt, egy székre áll, a kendőt ráköti az ablak keresztfájára.

- Jóságos Isten, valóban el akarta pusztítani magát! - dadogta Balsamo. - Tovább!

- Elmegy az ablaktól, a kandallóhoz megy, dísze oroszlánfejet ábrázol, nézi a fejet, vért lát rajta, keblén seb van, de ez a vér nem az övé, hanem az ön vére.

- Az enyém? - riadt fel Balsamo. - Oh! Megkarcoltam kezemet a tőrén, és a véres kezet rátettem az oroszlánfejre. És most?

- Így történt, és most nézi a vérfoltot, ráteszi a kezét, gondolkodik és keres, s míg ujjaival tapogatja, az oroszlán szeme enged, a kandalló ajtaja kinyílik.

-Elárultam magamat vigyázatlanságommal! - mormogta Balsamo. - Ő most kimegy, nemde, menekül? Kövesse, Andrea!

- Belép egy szobába, lát egy nyitott szekrényt, benne egy kazettát, kiveszi...kék bársonnyal van bevonva!

- Hah! - szólt Balsamo haragosan. - Magával vitte?

- Lesiet a lépcsőn, át az előcsarnokon, kinyitja az ajtót, meghúzza a láncot, felnyílik az udvar ajtaja, és távozik, kiszalad a boulevard-ra, szalad megállás nélkül a Bastille felé. Most kérdezi valakitől a rendőrminiszter lakását...

- Tehát nem volt üres fenyegetés!

- Visszafordul, egy kanyargó utcába siet, és kiér egy nagy térre.

- A Place Royale-ra, úgy van. Tud-e olvasni ennek a nőnek a lelkében? Meg tudja-e nekem mondani, hogy mi a szándéka?

- Fel akarja jelenteni önt a rendőrminiszternél. Ha nem előzi meg, ön el van veszve.

Balsamo a düh kiáltását hallatta, egy kis ajtón, melyet árnyszerű alak nyitott ki neki, kiugrott, egy künn álló paripa hátára pattant, és Párizs felé vágtatott. A következő pillanatban ló és lovasa eltűnt a sötétben.

Andrea megállt, mint egy kőszobor. Egyszerre csak, mintha Balsamo magával vitte volna az életét, összeesett. A delejező elfelejtette őt felkelteni.

Gilbert látta, hogy Andrea összeesik, odaugrott, karjaiba fogta, és szobájába vitte. Amint belépett, nekiütközött a pamlagnak, és mindjárt le is tette rá Andreát.

Most halk lépteket hallott a lépcsőn. Nicole nem lehet, mert megszökött, Balsamo se lehet, mert elvágtatott, tehát csak idegen jöhet. Gyorsan elfújta a gyertyát, és besurrant a kis szobába, ahol eddig Nicole aludt. Innen nemcsak a hálószobát, hanem az előszobát is láthatta. Itt éjjeli lámpás világított. Gilbert nem ért rá eloltani, mert a padló máris megroppant a nehéz léptek alatt. A következő pillanatban látta, amint besurran valaki, és bereteszeli az ajtót. Gilbert elfojtotta a lélegzetét, és a kis oldalajtó ablaküvegén kikémlelt.

Künn dörgött; patakzott, az eső és egy valahol nyitva maradt ablak csikorgott a csendes éjszakában. De mi volt az elemek háborgása Gilbert vadul izgatott szívének dobogása mellett? Látta, amint a most érkezett tapogatózva keteste Andrea ágyát, és csodálkozó mozdulatot tett, mert üresen találta. Meglökte a gyertyatartót, mely az asztalon állt és lelökte. Eltört a padlón.

- Nicole! Nicole! - szólt a jövevény.

Nem jött senki. Az ismeretlen fölemelte a gyertyatartót, visszament vele az előszobába és a lámpa lángjánál meggyújtotta a gyertyát

Gilbert rámeredt, és amikor meglátta az arcát, ijedtében halálra vált. Megismerte a királyt.

Most már tisztában volt mindennel; ezért szökött meg tehát a komorna, innen volt a pénze, tudta most már, hogy Richelieu és Faverney ily gyalázatos játékot űznek és hogy Andrea ennek a játéknak a tárgya.

De annak a gondolatára, hogy miért jött ide a király és mi történik most majd itt, elhomályosult a szeme. Ordítani akart, de a torkát mintha összeszorítanák.

A király most visszajött a gyertyával, és látta a pamlagon fekvő Andreát, kinek ruhája kissé félrecsúszott. Mosolygott. A gyertya fényénél Gilbert látta ezt a vészjósló mosolyt. A király a gyertyát letette az asztalra, lehajolt az ájult leányhoz, és néhány szót suttogott, amit Gilbert nem értett. Féltérdre ereszkedetett Andrea mellett, megfogta a kezét, és csókolta a fehér ujjakat.

Gilbert törölgette verejtékező homlokát. Andrea mozdulatlan maradt. A király karját a leány nyaka köré fűzte, és megint halkan szólt neki. Eközben hozzáért arcához. Ez éppoly jéghideg volt, mint a keze.

Gilbert zekéjének zsebébe nyúlt, és meggyőződött róla, hogy itt az az éles kés, mellyel nyesegetni szokta a kert sövényeit.

A király fölkelt helyéről, megpillantotta Andrea alálógó kis lábát és kezébe vette. Szintén jéghideg volt. Gilbert a fogát csikorgatta, az volt az érzése, mintha tolvaj állana ott, ki el akarja rabolni legértékesebb kincsét. Kivette zsebéből a kést, és felnyitotta.

A király eleinte azt hitte, hogy a leány színleli az alvást, félelemből vagy számításból; most azonban elcsodálkozott, hogy ilyen hidegen és mereven fekszik, kételkedni kezdett benne, vajon él-e még. Ezért felbontotta a pongyoláját és félénken és egyúttal mohón tette a kezét a leány mellére. Ekkor észrevette, hogy a keble is hideg, mint az alabástrom.

Gilbert elhatározta, ha a király még ezzel sem elégszik meg, kiront, leszúrja és végez önmagával is. Odakünn villám cikázott, s kísérteties fényt vetett a szinte holtan fekvő Andreára. A király látta a kékes fényben a leány arcát, kibontott fekete haját, keblét, mely mintha már nem is pihegne. Borzalmas mennydörgés reszkettette meg a házat úgy, hogy a bútorok meginogtak, de a leány nem mozdult. Erre riadtan hátrahőkölt.

- Meghalt! Meghalt! - hörögte.

A gondolat, hogy halotthoz ért, borzalommal töltötte el. Mint az ittas, tántorgott az ajtóhoz, és elmenekült. A következő pillanatban hallotta őt Gilbert, amint lebotorkál a lépcsőn és tovasiet a kertben. A vihar zúgása elnyelt minden egyéb neszt.

Gilbert előjött rejtekéből, és nézte Andreát. A kést zsebébe tette; arca vad elhatározás sötét kifejezését öltötte magára. Amit az ablakon át látott, az felszította forró szenvedélyét; vére lüktetett, már nem volt ura érzelmeinek. Kirontott az előszobába. Hallgatózott az ajtón, bereteszelte, mint ahogy a király tette az imént. Elfújta az ott égő éjjeli lámpást és lihegve, lángoló szemmel tért vissza Andreához.

- Harmadszor vagy kezeim között, Andrea! - mormogta. -Megmondtam neked, óva intettelek. Kétszer megmenekültél, de harmadszor nem! Regényt költöttem, így mondottad...Nos tehát, borzalmas vége lesz rád nézve...

Tárt karokkal lépett a pamlaghoz, melyen Andrea még mindig mozdulatlanul feküdt.

A rendőrminiszternél

Arab ménjén Balsamo tovavágtatott az úton. A türelmetlenségtől sápadtan, mélyen ráhajolt az állat sörényére, és félig nyitott szájjal szívta magába a levegőt. Már messze volt mögötte Versailles, amikor hirtelen erős rántással megállította ménjét.

- Én, balga! - hörögte. - Dserid fürge lábai nem tudják elérni. Az elektromos szikra kell nekem, mely mint a villám bénítja meg a nyelvet. A távolból kell álomba merítenem a rabnőt, ki széttépte láncait. Hej, ha megint a kezem közé jutsz! De bizonyára már későn... már a helyszínnél van, talán beszélt is már... mindenesetre megkísérlem.

Fölegyenesedett nyergében, és kitárta karját.

- Lorenza! - mondotta komoly hangon. - Aludj, akarom... bárhol vagy is, aludj! Oh - szakította félbe magát -, kételkedem... de a kétség megsemmisíti az akarat erejét. - Nagy erőfeszítéssel emberelte meg magát. - El a kétséggel! Akaratom győzzön, akaratom hatoljon keresztül a falakon, repüljön tova a térben, vegye űzőbe őt, hiúsítsa meg gyalázatos merényletét... aludj, Lorenza, akarom!

Néhány pillanatra minden erejét belevitte ebbe a parancsba. Azután tovább engedte szaladni lovát, de most már nem sarkantyúzta. Lovaglás közben elkészítette védekezése teljes tervét. Készen volt vele, amikor Dserid Sévre kövezetére lépett. A park kapujánál megállt. Egy ember jött feléje.

- Te vagy, Fritz? - kérdezte, mert az inasa volt az. - Tudakozódtál? Hol van madame Dubarry? Párizsban, vagy Luciennes-ben?

- Párizsban.

- A Szultánon jöttél?

- Igenis, báró úr.

Balsamo néhány sort írt egy lap papírra.

-Add ezt át személyesen Dubarry asszonynak - mondotta. - Fél óra múlva légy megint a házamnál, és várd ott signora Lorenzát. Engedd be, és ne feledd, hogy egy fél óra alatt ennek meg kell történnie.

- Parancsára, báró úr.

Fritz elvágtatott.

Balsamo nyugodtabban folytatta útját Párizsba. Háromnegyed óra múlva odaért. Lorenza végigbolyongott Párizs utcáin. A Saint-Antoine külvárosban megállított egy arra hajtó bérkocsit, meghagyta a kocsisnak, hogy vigye a rendőrminisztériumba.

- Megvárjam, szépasszony? - kérdezte a kocsis, amikor megérkeztek.

- Meg - szólt a nő félig öntudadanul.

Aztán eltűnt a kapuban.

- Kicsoda ön? - kérdezte Sartines úr, amikor Lorenza megállt előtte.

- De Sartines rendőrminiszter előtt állok? - felelte a nő.

- Úgy van.

- Ki kezeskedik nékem ezért?

A miniszter feléje fordult.

- Bizonyítékot akar? - mondotta. - Megelégszik azzal, ha lecsukatom?

Az olasz nő büszkeségével keresett magának Lorenza széket. Sartines úr jó emberismerő volt, és látta, hogy látogatója a jobb körökből való, és ezért rámutatott egy zsöllyére.

- Üljön le - szólt röviden. - Mit akar? Nem nagyon érek rá.

- Védelmet kérni jöttem - kezdte a nő. - Elszakítottak a családomtól, egy férfi tette ezt, erőszakosan tart magánál, amikor is azt állítja, hogy feleségül vett.

- Honnan való ön? - kérdezte Sartines, és nézte őt.

- Rómából.

- A neve?

- Feliciani Lorenza. Védelmet kérek e férfival szemben, ki fogva tart, mint egy rabot. Ezért én bosszút állok rajta. És ez az én bosszúm önre és a francia királyra áldás. Bosszúm abból áll, hogy elárulom ennek az embernek a titkait.

- Igen? Vannak titkai? - kérdezte a rendőrminiszter, aki most már kezdett érdeklődni a dolog iránt. - Miféle titkok ezek?

- Politikai természetűek - felelte Lorenza.

- És milyen módon védjem önt? Szüksége van pénzre vagy mi történjék?

-Kolostorba akarok menni, ahol nyugodtan és ismeretlenül akarok maradni életem végéig.

- Ha csak ezt kívánja, ez megtörténhetik - felelte Sartines úr.

- Akkor fogja ezt a kazettát - szólt Lorenza. - Ebben vannak a titkok, és ha tudomást vett róluk, meg fog ijedni, hogy minő veszedelemben van a király és az állam.

- Ön tehát tud erről?

- Csak felszínesen. Csupán azt tudom, hogy titkos társaságról van szó.

- Bizonyára a szabadkőművesekről.

-      A láthatatlanokról.

Sartines vállat vont.

- Tudok erről - mondotta -, de nem hiszek benne.

- Amint kinyitotta ezt a kazettát, majd fog hinni benne.

- Hadd lássam! - És Sartines úr nézte a kazettát, azután mintha észbe kapna, így szólt: - Nyissa ki maga.

- Nincsen kulcsom.

- Igen? Elhoz ide ilyesmit és elfelejti a kulcsot?

- A zárat könnyű feltörni - vetette ellene Lorenza.

- Várjon csak! - szólt a rendőrminiszter. - Van itt mindenféle kulcsunk, akad közte beleillő.

Asztala egyik fiókjából kivett mindenféle nagyságú kulcsokat, és odanyújtotta őket látogatójának.

- De miért nem hozta mindjárt magával a kulcsot? - kérdezte.

- Mert azt a kazetta tulajdonosa mindig magával hordozza.

- Ki ez az ember?

- Ezt csak a jó Isten tudná megmondani. Csak ő tudja, hogy mióta van már a földön és mit csinál.

- Mi a neve?

- A nevét már vagy tízszer változtatta.

- De milyen néven ismeri ön őt?

- Ezen a néven: Acharat.

- Hol a lakása?

- A Rue Saint...

Lorenza most hirtelen összerezzent; erős remegés fogta el, a kazetta és a kulcstömeg kihullt kezéből. Szája eltorzult, torkához kapott az olyan ember elhárító mozdulatával, aki érzi, hogy fojtogatják. Beszélni akart, de csak zavaros hangok tódultak ki száján. Karját égnek emelte, és elterült a szőnyegen.

- Hát ez mi? - szólt Sartines úr, felugrott és csöngetett - Csinos nő! - tette hozzá. - Érthetetlen! Valószínűleg féltékenységről van itt szó.

Két szolga jött.

- Vigyétek ezt a hölgyet a szomszéd szobába, és gondoskodjatok róla, hogy föleszméljen - parancsolta.

Amikor magára maradt, kis vésőt keresett és kalapácsot, és felfeszítette a furcsa kazetta zárát.

Tulajdonképpen azt hitte, hogy pokolgép lesz benne, vagy méreg, melynek halálos gőzei nyomban el fogják őt kábítani. Az első, ami szemébe ödött, a nyilván elferdített írással írott szavak voltak: „Mester, itt az ideje, hogy letedd a Balsamo nevet." Alatta e betűk álltak: L P. D.

- Balsamo? - mormogta. - Ismerősnek tűnik. Nézzük csak! Számos fiókjainak egyikéből lajstromot vett elő.

- Oh - mormogta -, sok áll itt erről a Balsamóról. Elolvasta, ami ott állt, azután a listát visszatette helyére, hogy folytassa a titkos iratok áttanulmányozását. Hamarosan fölkelt, és csöngetett.

- A titkáromat, jöjjön rögtön - szólt a belépő szolgának.

Két perc múlva bejött a tisztviselő, nagy könyvvel. Sartines átnyújtott neki egy papírlapot, melyet a kazettában talált.

- Titkos írás - mondotta. - Fejtse meg rögtön, Lafouine.

Ez az ember kicsiny és szikár volt; összeszorította az ajakát, a szeme szúrós a vastag szemöldök alatt, homloka hátrahajló és álla előreugró. Hozzáfogott a munkához, és tíz perc múlva leírta a következőket:

1. parancs, 3000 testvért egybegyűjteni Párizsban.

2. parancs, három kört és hat páholyt alakítani.

3. parancs, a fővarázsló számára négy lakásról gondoskodni, közülük az egyik a királyi palotában legyen.

4. parancs, 500 ezer livre-et előteremteni egy rendőrség felállítására.

5. parancs, Parisban bevonni az akcióba az első költőket és filozófusokat,

6. parancs, megnyerni nemes urakat nagy számban és különösen az ügy szolgálatába állítani a rendőrminisztert ravaszsággal, megvesztegetéssel vagy erőszakkal.

7. parancs, letenni a Balsamo nevet, és helyébe felvenni ezt a nevet: gróf Phö...

Sartines úr Lafouine válla fölött olvasta, hogy ez mit ír. Az utolsó soroknál elsápadt, és végül indulatos türelmetlenséggel kapta el a titkár elől a lapot, hogy jobban olvashassa. Így történt, hogy a név utolsó betűit egy nagy tintafolt tette olvashatatlanná.

- Gróf Phö... - próbálta Sartines elolvasni.

Ekkor belépett egy inas, és jelentette: - Phönix gróf úr kéri, hogy fogadja.

A rendőrminiszter megijedt, gyorsan küldte el a titkárt, összeszedte minden lélekjelenlétét, és leült íróasztalához. Néhány pillanat múlva a tükörben látta komoly arcát annak a férfinak, akivel akkor este ismerkedett meg, amikor a grófnét mutatták be az udvarnál. Sartines felállt, szertartásosan hajolt meg, újra leült, és nyugodtan egymásra rakta a lábait.

Kitalálta az első pillantásra, hogy ennek a látogatásnak mi a célja. Balsamo azonban szintén megpillantotta a már félig kiürített kazettát,

- Minek köszönhetem a szerencsét, gróf úr? - kérdezte Sartines szárazon. - Mert ha nem jött volna, elküldtem volna önért.

- Hiszen ez szerencsésen összevág - jegyezte meg Balsamo rendületlen mosolyával. - Szolgálatára lehetek valamivel?

Ezt a kérdést a nyugtalanság minden nyoma nélkül vetette föl. Sartines gúnyosan hajolt meg.

- Talán, gróf úr - felelte. Képzelje csak, egy egészen veszedelmes embert keresek, aki mintha egyesítené magában az összes gonoszságokat, mert istentagadó, összeesküvő, szélhámos, házasságtörő, pénzhamisító, varázsló és szektavezető egy személyben. Története benn van a könyveimben és itt találtam, éppen a kazettában...

- Oh, a története megvan önnek - vélte Balsamo -, de az ember még nincsen meg!

- Ennek sincsen már sok híja - felelte Sartines -, ámbár úgy látszik, hogy annyira el tud változni, mint Proteus. Egyiptomban a neve Acharat, Itáliában Balsamo, Sardiniában Jomini, Máltában Marchese di Anna, Korzikában Marchese Pellegrini, Franciaországban végül gróf...

- Gróf? - kérdezte Balsamo.

- Ezt a nevet nem tudom jól elolvasni, és ehhez kell az ön segítsége. Utazásai közben a nagyvilágban bizonyára megismerkedett ezzel az emberrel. Ő - tette hozzá és erősen ránézett a grófra, - olyan idős lehet, mint ön és olyan megjelenése is. Hol két kézzel szórja a pénzt, mint egy fejedelem, hol mint kuruzsló adja a tudós kutatót, hol mint összeesküvések tagja jelentkezik, hogy elpusztítson a föld színéről minden királyt.

- Sok olyan embert ismertem, akire ez a leírás ráillik. Hogy segítségére lehessek - felelte Balsamo -, pontosabb adatokat kérek. Hol van most ez az ember?

- Jelenleg Franciaországban mint óriási összeesküvés vezetője.

- Hiszen akkor van támaszpontja. Ha tudja, hogy ez miféle összeesküvés, akkor mégis csak könnyen fog ráakadni.

- Ezt magam is hiszem - mondotta Sartines úr.

- Akkor miért kér tőlem tanácsot? - szólt erre Balsamo.

- Mert egy pontot illetően még nem vagyok magammal tisztában, ugyanis azzal a kérdéssel, vajon letartóztassam-e őt, vagy sem? Nagy nevet visel, ezen a néven mutatkozik, de éppen ezt a nevet nem ismerem. Meg tudná ön nekem ezt a nevet mondani?

- És ha tudja ezt a nevet, akkor letartóztatná azt az embert? -kérdezte Balsamo.

- Nyomban - felelte a miniszter.

- Nos, Sartines úr - szólt Balsamo -, én ismerem ezt a nevet.

- Hogyan? Akkor ismeri azt a férfit is?

- Mint jómagamat!

- És hogyan hangzik ez a név? - kérdezte Sartines és hamis adatot várt.

- Phönix gróf.

- Hogyan? Hiszen ez az a név, melyen ön bejelentette magát.

- Ez az én nevem.

- Ön tehát az az Acharat, Jomini, di Anna, Pellegrini, Balsamo?

-      Én vagyok az - felelte Balsamo egész nyugodtan. Sartines urat meglepte e példátlan vakmerőség.

- Mindjárt tudtam, gondoltam, hogy Phönix gróf és Balsamo József egy és ugyan az a személy. Le van tartóztatva, uram - és a csengő zsinórja után nyúlt.

- Oh, nem - felelte Balsamo, ki gyorsan közbelépett. - Engem nem lehet letartóztatni. Maradjon csöndben, miniszter úr, egy lépést se, különben golyót röpítek a fejébe!

Pisztolya csövét Sartines úr arca elé tartotta. A miniszter halálsápadtan rogyott egy székre.

- Így ni - mondta Balsamo, és egy karosszéket húzott melléje. - Most itt ülünk, és kedélyesen elbeszélgetünk egymással. Azért kerestem fel, Sartines úr, hogy egy szolgálatot tegyek önnek. Ön azonban félreérti jó szándékomat. Összeesküvőnek mond engem, holott éppen egy összeesküvésről akarom önt tájékoztatni. Nagy Frigyes porosz király követe vagyok, de mint követ kíváncsi ember és sok mindenről szereztem magamnak tudomást, elsősorban gabonavásárlásokról.

E szavakra Sartines úr fülét hegyezte, és fölemelte a fejét.

- Hozzáértő spekulánsok - folytatta Balsamo - rávették a francia királyt, hogy építsen készletházakat, hogy így elláthassa népét gabonával, ha az aratás rossz. Nagy raktárakat építettek, és meg is töltötték őket. Föltételezhető, hogy erre a célra jócskán kellett gabona, nemde, miniszter úr?

- Úgy van - felelte Sartines úr, ki még mindig nem tudta megérteni, hogy mit akar elbeszélésével Balsamo.

- Ha már most a mindennapi kereskedelmi forgalomból kivonnak egyszerre ennyi gabonát, akkor természetesen ezt a nép sínyli meg. Az ezer zsák, mellyel megtöltenek egy raktárházat, hiányzik a piacról, nemde? Ha már most tízezerről van szó, akkor az ár rögtön felszökik a magasba. A spekuláns, aki a raktárházakat építette, meggazdagodott ezen az áremelkedésen, ez csak világos, nemde?

- Egészen világos - felelte Sartines úr -, és ezt nevezi ön bűntettnek, melynek okozójául ön őfelségét jelöli meg nekem.

- Jól megértett, uram!

- Most komolyan kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd a király az ön feljelentéséhez; attól tartok, hogy az ön számára ebből nem jut egyéb, mint a Bastille.

- Ne tartson engem tökfllkónak, Sartines úr. Azt hiszi, hogy odamerészkedném a királyhoz? Hallgasson végig, kérem. Azok, akik fölfedezték ezt a francia népen véghez vitt gaztettet, nemzetgazdászok, lelkiismeretes buzgó férfiak és ezek rájöttek arra, hogy ebben a játékban még mások is részt vesznek, nemcsak a király. Ön tudja, Sartines úr, hogy őfelsége pontos jegyzéket vezet minden piac gabona árairól, és örül neki, ha az áremelés ötvenezer frank hasznot hoz neki; de ön azt is tudja, hogy őfelsége mellett áll egy ember, kinek hivatala lehetségessé teszi, hogy pontosan áttekintse a behozatalokat, a vásárlásokat, az elraktározásokat.. Ez az ember helyettesíti a királyt. A nemzetgazdászok nem a királyt támadják meg, hanem a helyettesét, aki őfelsége helyett végzi a kereskedést.

Sartines úr helyére akarta tolni a parókáját, de nem bírta kezét mozdítani.

- Mármost, hogy a dologra térjek - folytatta Balsamo -, amilyen jól tudja ön, hogy én vagyok Phönix gróf, ugyanolyan jól tudom én, hogy ön de Sartines úr.

- Ebben nincsen semmi újság - szólt a miniszter zavartan.

- És ugyanez a de Sartines úr az az ember, aki a király részére összevásárolja a gabonát, akinek csillapítania kellene olcsó élelmiszerekkel huszonhétmillió francia éhségét. Képzelje el, hogy az ilyen machináció leleplezése hogyan fog hatni a népre! A nép különben is gyűlöli már önt mint rendőrminisztert; ha rájönnek még erre a tettére is, akkor a söpredék a királytól követelni fogja az ön fejét, és a király, aki igazán nem mondható lágyszívűnek, sietni fog megnyugtatni a népet és át fogja önt adni az akasztófának.

- Vádoljon be, ha úgy tetszik - szólt Sartines úr türelmetlenül. - Mit árthat nekem egy olyan ember feljelentése, akinek nincsen befolyása?

- Éppen azok, akiknek látszatra kevés a befolyásuk, gyakran igen nagy befolyással bírnak - felelte Balsamo. - Gondolja csak meg, hogy nekem csupán írnom kell uralkodómnak, a porosz királynak, ki filozófus és szereti a népét; a porosz király egyszerre levelez Voltaire úrral; Voltaire úr éles tollával rögtön magává teszi ezt az ügyet; d'Alembert úr, a kitűnő számoló, figyelmes lesz, és kimutatja, hogy azzal a gabonával, melyet ön elvont a piactól, százmillió embert lehet négy esztendeig táplálni; Jean-jacques Rousseau úr, Beaumarchais úr, Grimm úr, Marmontel úr, valamennyien belefújnának a felháborodás harsonájába, és akkor, rendőrminiszter úr, ön már készen is van. A vihar ellen, mely erre kitörne, még a leghatalmasabb fejedelem se tudná önt megvédeni.

Sartines úr minden teketória nélkül lekapta parókáját, és megtörölte verejtékező homlokát.

- Nem bánom, tegyen tönkre! Titkot titok ellen, mondom én önnek! Bizonyítékot bizonyiték ellen! Önnek megvannak a magáéi... nekem itt van ez a kazetta.

- Ez a kazetta nem fog a kezei között maradni.

- Oh, elfelejtettem - mondotta Sartines -, hogy Phönix gróf az országút lovagja, ki ért a rajtaütéshez. Nem gondoltam az ön pisztolyára. Bocsásson meg, hogy egy pillanatra jobbfajta embernek tartottam önt, követ úr.

- Pisztolyról már szó sincsen - felelte Balsamo. - Csak nem hitte komolyan, hogy elveszem öntől a kazettát és lemegyek vele a lépcsőn, mire ön csenget és utánam küldi az embereket? Nem! Ön nékem ezt a kazettát a maga jószántából fogja visszaadni.

- Én? Amíg élek, ugyan nem! És ha a pokol akarná, még akkor sem adom oda! - szólt a miniszter.

- A földalatti hatalmakat ezért ugyan nem óhajtom igénybe venni - felelte Balsamo. - Erre a célra elegendő annak a személynek a közbenjárása, aki ebben a pillanatban idehajtatott.

A rendőrminiszter ámulva egyenesedett föl. Ekkor egy szolga lépett be, és jelentette, hogy Dubarry grófné kér kihallgatást. Sartines megijedt és megdöbbenve nézett Balsamóra. A grófné máris bejött, mert fölöslegesnek tartotta, hogy feleletre várjon. Sartines úr a rémület mozdulatával nyúlt a még nyitott kazetta után, és kebléhez szorította.

- Jó estét, kedves Sartines - mondotta a grófné.

Azután Balsamóhoz fordult, és fehér kezét nyújtotta neki, melyet ez tisztelettel vont ajkához. Eközben Balsamo néhány szót szólt halkan, amit a miniszter nem bírt megérteni.

- No lám - szólt most a grófné, - mit látok, Sartines úr!? Hiszen a kazettám önnél van?!

- Az ön kazettája, grófné -, dadogta a rendőrminiszter.

- Úgy van! És ön volt olyan vakmerő és felnyitotta? Ellopták tőlem, és éppen most akartam önt arra kérni, hogy szerezze vissza nékem. Ön tehát rátalált, még mielőtt jelentettem volna. Fogadja hálámat. De mégiscsak bosszantó, hogy felnyitotta.

- Grófné - mondta Sartines úr -, minden köteles tiszteletemmel engedje meg, hogy jelezzem, önt itt valószínűleg rászedik.

Madame Dubarry tétován fordult Balsamóhoz.

- Miről van itt szó, báró? - kérdezte. - Emlékeztetett engem ígéretemre, hogy szolgálatára leszek, amint ön engem erre kér. Szavamnak állok, és erre a célra siettem ide. Mit tegyek önért?

Balsamo rákacsintott.

- Grófné - mondotta -, néhány hét előtt ezt a kazettát tartalmával együtt nékem adta át?

- Úgy van - felelte a grófné.

Ön ezt elismeri, madame? - szólt de Sartines úr. - Egy kazettát, melyben talán tíz összeesküvés terve van?

- Rendőrminiszter úr, a grófné visszakéri a kazettát, tehát adja oda neki!

- Úgy van - tette hozzá a Dubarry -, nem szeretném, ha hibába jöttem volna ide.

- Az élő Isten nevére, madame - szólt Sartines -, az ön szerelmére őfelségéhez...

- Ide akarja nekem adni, vagy sem? Gondolja meg, mielőtt nemet mond! - szakította félbe a kegyelt nő.

- Ahogyan parancsolja - felelte Sartines alázatosan, és átnyújtotta neki a kazettát, melybe ezalatt Balsamo visszatett minden iratot, melyek az íróasztalon szerteszét hevertek.

Madame Dubarry Balsamóhoz fordult.

- Lenne olyan szíves, báró úr - mondotta -, és lehozza nekem ezt a kazettát a kocsimhoz? A karját, kérem Fogadja köszönetemet, de Sartines úr!

Mind a ketten elhagyták a szobát. A rendőrminiszter utánuk nézett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy csönget, összehívja embereit és letartóztatja a grófot; de azután valami mást kezdett gondolni. Lehetetlen mindenki szeme láttára eljárni egy ember ellen, kit madame Dubarry vesz védelmébe. A mindenható asszony az egész rendőrminisztérium ellenére is magával vitte volna őt. Balsamo csodálkozására Sartines úr egészen nyugodt maradt; nyoma sem volt rajta a dühnek, ahogyan ezt a másik várta.

Menj csak, gondolta magában a miniszter. Nálad a kazetta, de nálam az asszony.

Miután ők ketten távoztak, a miniszter szólította az egyik szolgát.

- Hozd be nékem azt a nőszemélyt, aki az imént elájult - parancsolta.

- Hogyan? - felelte erre a szolga. - Azt a nőszemélyt, kegyelmes uram? Az már nincs itt.

- Micsodát? Hol van?

- Elment.

- De hiszen nem tudott megállni a lábán!?

- Míg Főnix gróf itt volt önnél - jelentette a szolga -, az a hölgy felébredt ájulásából, kinyitotta a szemét, felkelt, és az ajtóhoz ment. Mivel nem parancsolta meg, hogy itt fogjuk, elengedtük.

- Ez az ember varázsló! - mormogta Sartines. - Én a király rendőrminisztere vagyok, ő az ördögé.

Balsamo beült Dubarry kocsijába, és elmondta neki, hogy féltékeny szerelme sodorta kellemetlen helyzetébe, amelyből a grófné kisegítette. Miután elvégezte, a grófné megállította a kocsiját.

- Még egy szót, báró úr, hiszen önben megbízhatom - mondotta Dubarry, mielőtt Balsamo távozott. - Általában azt beszélik, hogy a királynak nagyon megtetszett a kis Faverney kisasszony. Mondja meg nekem, igaz-e ez? Kérve kérem, mondja meg nekem erről az igazat.

- Grófné - felelte Balsamo -, kezeskedem önnek érte, hogy Faverney Andrea sohase lesz a király szeretője.

- Hogyan? Ön ezt meg akarja akadályozni?

- Úgy van, azt akarom! Kételkedik benne, hogy ezt meg tudom tenni? Ön tudja, hogy értek a rokonszenv fölkeltéséhez. Éppen olyan jól tudok ellenszenvet kelteni. Bízzék csak meg bennem.

- Jól van báró úr - felelte a hölgy -, ha segít nekem, én is segítek magának. Szövetségesek vagyunk.

- Mindig számíthat reám - felelte Balsamo, és megcsókolta a kezét.

Dserid nyergébe ugrott, és elnyargalt. Pár perccel később azután megállt a háza előtt.

-      Fenn a fegyverteremben - jelentette Fritz, ki odalépett hozzá.

Balsamo fölsietett. Lorenza görcsökben fetrengett az oroszlánbőrön. Haragtól csillogó pillantással nézett rá Balsamo, azután felkapta őt, és elvitte szobájába.

Az életelixír

Balsamo éppen fel akarta kelteni Lorenzát, amikor Alhotas jelt adott neki, hogy beszélni óhajt vele. Nem akart ugyan felmenni hozzá, de meggondolta, hogy az öreg akkor lejön, ahogyan azt már többször megtette, és ő nem szerette volna, ha Lorenza és az agg most látják egymást. Ezért lebocsátotta a csapóajtót, és felment az öreghez.

Az aggnak reszkettek a karjai; mélyen fekvő szeme nyugtalanul lobogott.

- Itt vagy végre, te hálátlan, ki elhagyod mesteredet - kérdezte rekedten.

- Csak az imént hallottam szólítását, mester - felelte Balsamo szelíden.

- Én tápláltalak, neveltelek, gazdaggá tettelek, és te elhagysz engem, nem gondolsz rám, hagyod, hogy meghaljak!

- Nos, hiszen itt vagyok mester, mi a baj?

- Még kérdezed? - szólt a mester indulatosan. - Mintha nem tudnád, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy az élet itala elkészülhessen. Ha nem szerzed meg nekem, amit már annyiszor kértem tőled, akkor egy évszázad tudománya pusztul velem, akkor elveszett az emberiség számára a nagy titok, melyet kifürkésztem! És te leszel az oka, Acharat!

Kihunyó szeme felvillant, erős köhögés rázta meg sovány testét.

- Mondottam már mester - szólt Balsamo, ki ápolgatta -, megteszek mindent, ami lehetséges, de...

- Jól van, jól van - hörögte Alhotas. - Nem is kívánom, hogy egy gyermeket hozzál nekem, ha olyan nehéz ezt megtenni. Persze, persze, szívesebben foglalkozol a szeretőddel, mint hogy rólam gondoskodjál.

- Megmondtam már, Lorenza nem a szeretőm - felelte Balsamo.

- Rá akarsz engem szedni... Elhiggyem, hogy még érintetlen ez a teremtés? - felelte azt agg.

- Esküszöm önnek, mester, hogy tiszta és érintetlen! De hadd halljam végre, hogy tulajdonképpen mit akar tőlem!

- Egy érintetlen embert - felelte Alhotas -, mindegy, hogy milyen nemhez tartozó, de ha nő, mégis jobb. De gyorsan! Már csak néhány napon van.

- Azon leszek, hogy megszerezzem önnek - szólt Balsamo. - Keresek majd egy embert, aki elád nekünk ilyen teremtést, de a bűn csakis a magáé, én nem akarok erről semmit tudni.

- Azon leszel, keresni fogsz? - kérdezte az agg. - Ezt a választ nem fogadom el. Megszerzed-e nekem, amire szükségem van? Igen, vagy nem?

- Meg, ha rátalálok... Nem, ha nem találok rá - felelte Balsamo.

- Ah! Visszariadsz attól, hogy egy semmirevaló ember haljon, inkább nézed, hogy én hogyan pusztulok el! - rikoltotta az öreg. - Jól van, Acharat, már semmit nem kívánok tőled. Majd segítek magamon! Megértettél, nemde? Most menj innen!

Balsamo mintha ügyet sem vetne az aggastyán fenyegetésére, visszament a csapóajtóhoz, és távozott. Alhotas mosolygott, mint a gonosz szellem.

Balsamo ott állt az alvó Lorenza előtt.

Kezét rátette a leány homlokára. Ez nagyot sóhajtott, lassan fölegyenesedett, és két karjával átölelte Balsamót. Ez elhárította magától.

- Nem, nem - morogta, és végigsimította forró homlokát - ez a bűbáj még őrültté tenne, nem tudnék tovább ellenállani az érzéki vágy démonának, s akkor véget ér a hatalmam, dicsőségem és halhatatlanságom. Nem. Fel kell őt keltenem. De ha fölkeltem, újra kezdődik a küzdelem, az életemre fog törni, a magáéra is, arra fog kényszeríteni, hogy megöljem. Oh, Lorenza, szerelem vagy halál, ez a te sorsod.

Lorenza felállt, és odament hozzá. Vágytól ragyogó félig hunyt szemmel nézett rá, megfogta és a keblére szorította.

- A halált! - suttogta. - Azt! De előbb a szerelmet!

- Ez sok - mormogta Balsamo, akit legyőzött a leány szépségének varázsa. - Küzdöttem, amíg bírtam. Szeretem ezt a nőt, és miért bírjam le a szerelmemet? Lorenza, Lorenza, ha átengedem magam a szerelemnek, akkor vége a művemnek, a jövőmnek. Amint karjaimba zárlak és engedek a földi vágynak, megszűnik mennyei hivatásom. De te ezt akarod, Lorenza! Te akarod ezt!

- Szerelem! Boldogság! Oh, imádottam! - suttogta a leány.

- De te is, Lorenza, el fogod veszíteni a szépségedet, melyet Isten adott neked. Ha meg akarom majd tudni az emberek jövőjét, ha hatalmat akarok majd az emberek fölött, a te hangod néma lesz. Elnyerem a szerelmedet, de elveszítem az angyalt!

A leány erősen és bensőségesen simult hozzá.

- Oh, én mindenkor szeremi foglak téged, mindenkor, egyetlenem!

- Legyen tehát - mondotta a férfi. Különben is ott a másik jövőbelátóm, Andrea. A tiszta, makulátlan és érintetlen. Andrea fogja pótolni Lorenzát. Ő lesz a hatalmam, és Lorenza a boldogságom. Jer karjaimba, szerelmem!

Fölemelte őt, és keblére szorította...

Új élet kezdődött Balsamo számára. Lorenza oldalán elfelejtett minden összeesküvést, minden politikát. A legbensőbb szerelem kábulatában lebegett. A legelkeseredettebb ellensége átváltozott a leggyöngédebb nővé.

Lorenza szerelmes rajongásban élt. Egyáltalán nem emlékezett a másik életre, az ébrenlétre. Nem ébredt annak tudatára, hogy őt most Balsamo megszakítás nélkül delejes szendergésben tartja. Amikor így látta a nőt, amikor hallotta, amint a legnagyobb gyöngédség kifejezésével szólítja nevén, akadtak pillanatok, amikor sejtelmes gond nehezedett rá. Ilyen pillanatokban Balsamo kételkedett a tudományban, mely hagyomány útján származott le reá az ókorból, melyről nem volt semmiféle bizonyítéka, csak példái voltak.

Lorenza látnoki képessége soha olyan tisztán nem mutatkozott, mint most. Ez persze csakis Balsamo személyére szorítkozott. Kitalálta legcsekélyebb gondolatát, felismert minden érzést, minden benyomást, mely a férfit megindította. Most meg kellett vizsgálni, hogy a látnoki képesség élessége bele tud-e világítani a homályba, a szerelem által megvont körön kívül is? Balsamo azonban nem mert ilyen döntő kísérletet tenni.

- Acharat - mondta néha Lorenza szomorú hangon -, mindig más nőre gondolsz, egy szőke hajú leányra. Gondolataidban ez a nő mindig mellettem áll.

- Ott látod, Lorenza?

- Olyan világosan, mint egy tükörben. Jól tudom, hogy szivedben nincsen iránta szerelem, de minek ő néked, hiszen én segítségedre lehetek munkáidban? Miért nem mégy most soha többé laboratóriumodba:

- Abbahagytam ezeket a hiú kísérleteket, hogy ne vonjak el egy órát sem szerelmünktől.

- A munkánál is veled lehetnék, mert ha boldoggá tettelek, hatalmassá is tudnálak tenni - mondotta Lorenza.

- Azt hiszed, hogy segíthetnél nekem? - kérdezte Balsamo. - Hiszen nem tanulmányoztad azt a tudományt.

- A lélek mindent lát, és mindent tud - felelte a leány.

- Menjünk tehát.

Karjával átölelte a nő derekát, és bevezette őt műhelyébe. Térdre borult, és átfogta a szép nőt, ki megdicsőült kifejezéssel nézett reá.

- Soha többé nem fogsz engem elhagyni - folytatta. - Pillantásod számomra át fog hatolni az ismeretlenen és biztosítja utamat. Segítségemre leszel a nehéz munkákban, melynek titkait egyedül te tudod megoldani. Látó szemed rejtett kincseket fog nekem mutatni, és elárulja nekem az emberek titkos gondolatait. A te füleddel fogom hallani a földalatti féreg halk túrását és az ellenség lépését, aki közeledik hozzám. Általad leszek nagy, általad maradok boldog.

Lorenza mosolyogva felelt, gyöngéd dédelgetéssel.

- És mégis kételkedsz benne, vajon tudok-e jövőbe látni? Azzal vígasztalod magad, hogy az a másik majd segít ott, ahol én nem látok

- Nem - felelte Balsamo -, csupán egy nyugtalanít még. Tudsz-e keresztülnézni a téren, akkor is, ha anyagi tárgyak szakítják meg?

- Próbáld meg.

- Add a kezed. Kövess.

- Ahová akarod!

Gondolatban Balsamo elhagyta a nővel a szobát, magával vonta szellemét. Azután megkérdezte:

- Hol vagyunk?

- Egy hegyen.

- Mit látsz magad előtt?

- Nagy völgyet, erdővel, várossal és folyóval, mely egy vár falait mossa körül.

- Helyesen, látod Vesinet erdejét és Saint-Germain városát. A vár neve Maisons. Bemegyünk. Mit látsz?

- Egy fekete törpét - felelte Lorenza -, ki süteményt eszik.

- Ez Zamor. Menj tovább.

- Egy üres szobát, tele pompás bútorral - folytatta Lorenza.

- Menj tovább.

- Egy csinos budoár, kék atlasszal van bevonva. A pamlagon egy hölgy, láttam már itt egyszer. Ez Dubarry grófné.

- Mit csinál a hölgy?

- Reád gondol, ígértél neki valamit, szépítőszert. Magához szólít egy másik hölgyet.

- Ez a sógornője - mondta Balsamo. - Hallgasd meg, mit beszélnek.

- Kéri kocsiját, ide akar jönni, két óra múlva itt lesz.

- Lorenza, Lorenza, örömömben még elveszítem az eszemet. Oh, ha eljönne.

Aggódó feszültséggel várt, mert Dubarry megérkezése lett volna a bizonyítéka arra, hogy Lorenza látnoki képessége nem szorítkozik a Balsamo iránt érzett szerelme szűk körére. Lorenza mellette maradt. Az idő gyorsan múlt. Egyszerre csak megremegett a nő keze.

- Most fordul be a Rue Saint-Claude-on, most megáll az ajtó előtt. Menj, és győződj meg. De jöjj vissza gyorsan. Várj, elkísérlek a fegyverszobáig.

- Ott akarsz reám várni? - kérdezte Balsamo.

- Igen, ne aggódj, Lorenza szeret, tőle ne tarts. Parancsold meg nekem, hogy a pamlagon aludjam, míg visszajössz.

- Jól van, szeretett Lorenzám, aludj, és várj reám!

A nő lehanyatlott, kis ideig ott állt előtte, lehajolt hozzá, és megcsókolta a nyakát és karjait. A csengő újra megszólalt. Madame Dubarry türelmetlen lett. Amikor Balsamo behúzta, maga után az ajtót, a feje fölött csikorgást vélt hallani. Ezért még egyszer benyitott a szobába, és körülnézett. De nem látott semmi feltűnőt. A szalonba sietett.

Miután elment, Lorenza egyszerre csak nehezen kezdett lélegezni. Különös álom, lidércnyomás nehezedett reá. Úgy rémlett neki, mintha a mennyezeten megnyílnék egy kerek lyuk, mintha valaki recsegve leszállna hozzá, mintha a díszítő rozetta levált volna és köteleken ereszkednék le melléje. És ezen a kerek korongon egy emberi alak ült, kiaszott teste olyan, mint a csontváz, de csillogó szeme borzalmasan élénk. A kísértet hústalan karja megragadta őt, magához emelte a korongra, és a csapóajtó felszállt velük a mennyezet felé, míg fülébe borzongató kacagás hatolt.

A szalonban a szép grófné várt a varázslóra.

- Bocsásson meg, hogy nem jöttem rögtön - mondotta ez belépve -, nem hittem, hogy lovai oly gyorsan vágtatnak, azt gondoltam, hogy ön még mindig XV. Lajos téren van.

- Tehát tudta, hogy el akarok jönni? - felelte a hölgy.

- Hogyne, ezelőtt két órával láttam önt a kék atlasszal kárpitozott budoárjában, amint parancsot adott, hogy kocsija előálljon. Sógornőjével beszélt elhatározásáról, hogy meglátogat.

- Hogyan? Ön bármely órában meg tud figyelni engem otthonomban? - kérdezte a Dubarry. - Komolyan, az ön tudása megfoghatatlan. De hogy időközben mit tettem önért, az talán mégsem tudja!

- Legkegyelmesebb asszonyom, ne beszéljünk róla, hanem önről - felelte Balsamo kitérően. - Mivel szolgálhatok?

- Nos tehát, báró úr, adja kölcsön nekem azt a követ, mely láthatatlanná tesz; Richelieu úr ugyanis megfigyeltet és szemmel tartat egyik szolgájával. A király féltékeny lesz, ha megtudja, hogy meglátogatom önt.

- Richelieu úr nem lehet veszedelmes önre, grófné.

- De az volt máris.

Balsamo észrevette, hogy itt titok rejlik, melyről Lorenza őt nem tájékoztatta. Nem akart rátérni az előtte ismeretlen területre, és csak néma mosollyal felelt.

- Richelieu kétségtelenül megpróbált ellenem támadni, és ön, báró úr, részt vett ebben.

- Én, támadásban ön ellen? Soha!

- Nem adott-e Richelieu úrnak olyan szert, mely föltétlenül forró szerelmet kelt?

- Oh nem, grófné, ezt a szert Richelieu úr maga állítja elő, mert ennek a receptjét már régen ismeri. Én csupán egyszerű altatószert adtam neki.

- Emlékszik-e még, mely napon járt itt önnél ezért az altatószerért? Ez fontos lenne.

- Múlt szombaton.

- És másnap a király meg akarta látogatni Faverney kisasszonyt. Most már mindennel tisztában vagyok. Az ön altatószere volt a segítség.

Balsamo minderről nem tudott semmit, hallgatott.

- De még többet tehet értem, mint amennyit már eddig tett - folytatta a Dubarry. - Hallgasson rám! Őfelsége azzal a kifogással, hogy fáradt, visszautasította meghívásomat, hogy velem jöjjön Luciennes-be. Nem kísért el engem, ehelyett Richelieu-vel és Faverneyvel étkezett és a vacsorán adták be neki a bájitalt. A hatás oly nagyszerű volt, hogy az Andreába szerelmesedett király eszét vesztette, és éjjel felkereste a leányt lakásán. Aznap éjjel szörnyű vihar volt, és őfelsége halálsápadtan, lázban rohant vissza, és még most sem tudott magához térni azóta. Egyik komornyik azt állítja, hogy a király Faverney kisasszony lakásán hangosan kiabált. Úgy hangzott, mintha azt mondta volna: Meghalt! Meghalt! Meghalt! Ez volt az álomital. A király semmitől sem fél annyira, mint a holttestektől. Azt hitte, hogy Andrea halott.

Balsamo egyszerre visszaemlékezett arra, hogy elfelejtette Andreát fölkelteni a delejes álomból.

- A király egész nap fantáziált, mintha az éjszakai látomás még mindig gyötörné - mondta Dubarry. - Este nem mert Trianonban maradni, tehát eljött hozzám Luciennes-be.

E szavakkal finom kis kezét odanyújtotta neki.

- Ön sokat tett értem, báró, köszönöm. - És most beszéljünk önről - folytatta. - Ha ön nagy szolgálatot tett nekem, azt hiszem, hogy én is komoly veszedelemtől menthetem meg önt. Abban a kazettában sok mindenféle írás volt. A király nagyon megdöbbentnek látszott; nála könnyen talál meghallgatásra az, ki fenyegető veszedelmekről beszél. Sartines út nagyon szerette volna, ha kimegyek a szobából, mert egyedül akart maradni a királlyal; de én kitartottam amellett, hogy maradok, amikor kijelentettem, hogy senki sem függ olyan nagy szeretettel őfelségén, mint én.

Balsamo mosolygott.

- Nagyon jó - mondotta -, és azután?

-Igyekeztem cáfolni Sartines urat. Egyszerre csak látom, hogy letartóztatási parancsot állítottak ki, és az egyik az ön nevére szólr. „Tartóztassák le egész Párizst, miniszter úr," szóltam, „de ne merje rátenni kezét egyetlen barátomra sem". „Sartines", szólt a király, „most vigyázzon, mert megharagszik". „Madame", szólt Sartines, „meg akarják gyilkolni a királyt..." Szavába vágtam: „Bizony", kiáltottam rá féktelenül, „végül még azt fogja mondani, hogy én török őfelsége életére", és ezzel kiszaladtam. De a király jobban kedvelte az én társaságomat, mint Sartines úrét, mert utánam szaladt. Sartines úr vigasztalan volt, utolért, és bocsánatot kért. „Soha többé ne mutatkozzék ezután nálam", förmedtem rá, „és mostantól kezdve nem kérek a köszönéséből". - „Madame", felelte Sartines, „békén fogom hagyni az ön védettjét, de ön romlásba dönti az államot".

Balsamo elgondolkodva nézett maga elé.

- Talán nem is mond nekem ezért köszönetet? - kérdezte a Dubarry. - Mégse lett volna szép, ha megismerkedik a Bastille-jal.

Balsamo kivett zsebéből egy kis üveget, melyben piros folyadék volt.

- Madame - felelte -, ön biztosította nekem a szabadságot, én pedig húsz esztendővel tovább tartó ifjúságot biztosítok önnek.

A grófné elrejtette a kis üveget fűzőjébe, és örömmel eltelve távozott.

- Ez a kacér nő - szólt a báró, és utána nézett - végleg tönkreteszi ezt a boldogtalan nemzetet. Lábacskája összezúzza a birodalmat.

Balsamo visszatért a fegyverszobába. Ugyancsak elámult, amikor Lorenzát már nem találta ott. Csak a köpenye hevert a pamlagon. Azt hitte, hogy talán a laboratóriumba ment át, és ott kereste, de hiába. Tehát bizonyára a szobájában van. A bejárathoz sietett, csakhogy a kandalló lapja zárva volt. De azért lehetséges, hogy emlékezett a titkos ajtó gépezetére. Lenyomta tehát az oroszlán szemét; de Lorenza szobája üres volt. Hogyan? Színlelt volna talán, hogy annál biztosabban megtévessze őt? Színlelte az alvást, és felhasználta az első alkalmat, hogy megszökjék?

Inasát szólította. Fritz nem tudta, hogy a signora hol van; de azt állította, hogy nem hagyta el a házat. Halálos félelemmel kereste Balsamo minden zugban. De nyomát sem találta. Szólította, de senki sem felelt.

Elgondolkodott.

Legjobb lesz, ha most Faverney Andreához megyek, egyedül ő tud rajtam segíteni, így távozott. De az ajtónál tétovázva állt meg. Mielőtt elmegyek, még egyszer meg kell néznem, mit csinál Alhotas; rosszul tenném, ha egyáltalán nem törődnék a szegény öreggel.

Lenyomta a rugót, mely mozgásba hozta a csapóajtót. Ráállt, és felszállt rajta Alhotas-hoz. Az öreg a karosszékében ült, és vidáman mosolygott rá. Tele tüdővel lélegzett, mintha új életet érezne ereiben. Balsamo rámeredt; borzasztó gondolat fogta el. Miféle nyomasztó, tikkadt szag az, mely idefönn uralkodik? Szédülni kezdett; az volt az érzése, mintha kábítóan mérges gázok vennék körül.

Kinyitok egy ablakot, különben megfulladok itt - mormogta. - Olyan éra van itt, mintha vértől eredne.

- Vértől? Ráismersz? - szólt az agg nevetve.

- Igen, friss hullaszag van itt - mormogta Balsamo.

- És mit látok, Alhotas? Véres a keze, véres az asztal! Vér mindenütt!

- Először látod ezt, nem dolgoztál-e gyakran együtt velem? - szólt erre Alhotas.

- Igen ám, de ez itt embervér! - dadogta Balsamo, és kezét a halántékára szorította.

A rémület pillantásával nézett körül, és meglátott egy vörösréz edényt, vérrel töltve.

- Ez honnan ered? - kiáltott fel.

- Kellett, hogy elkészítsem elixíremet - felelte nyugodtan Alhotas. - Most felkapott egy kis üveget, ajkához emelte, és jólesően kiitta.

- És ki szerezte meg a gyereket, akinek a vérét akarta? - nyögte Balsamo. - Ugyebár gyermek vére kellett még ehhez?

- Gyermeké vagy érintetlen leányé - felelte az agg. - Okosan tetted, Acharat, hogy a leányt az alattam levő szobában hagytad. Most senki sem tehet neked szemrehányást, a törvények nem érhetnek. Nem te hoztad nekem a szüzet, kinek vérére szükségem volt, magam mentem érte.

Balsamo a nagy márványasztalhoz tántorgott. Csak most látta, hogy valami letakarva fekszik ott. Felrántotta a kendőt. Haja égnek meredt, száján nem tudott kitódulni az a borzasztó kiáltás, melytől keble majd szétpattant. A kendő alatt feküdt Lorenza teteme. Nyakán a széles sebből már nem folyt a vér.

- Gyalázatos! - ordított fel és Alhotashoz fotdult. - Mit tettél?

- Egy szűz ereiből a három utolsó cseppre volt szükségem - felelte ez egészen nyugodtan.

Most vad öröm lobbant fel Balsamo megtépett szívében.

- Hiába gyilkoltad meg! - rikoltotta. - Halj meg nyomorult! Négy napja, hogy a feleségem!

Alhotas lihegve kapkodott levegő után. Kezéből kiesett a kis üveg, és darabokra tört. Visszahanyatlott székében.

Balsamo nem mozdult. Össze volt törve. Lorenza, felesége, bálványa, angyala, szeretője, már nincsen többé, és vele együtt elveszítette a jelent és a jövőt, boldogságot és dicsőséget, az erőt és a reményt. Amit szeretett, amit óhajtott, amire igyekezett, egyetlen csapással össze volt zúzva!

Az éjszakában és a mélységes hallgatásban egyszerre csak felhangzott a csengő háromszor megszólaló hangja. Balsamo még a fejét sem emelte fel. A csengő újra hármat jelzett, élesen és hangosan. Balsamo fölegyenesedett, mint aki a sírból jő elő. A csengő még mindig szólt.

- Fontos hír, vagy nagy veszedelem - mormogta. - Szeretném, ha az utóbbi volna.