VII

AZ ARANYCSINÁLÓ

Ahogyan madame Dubarry megjegyezte sógorának, Gilbert megszökött a kegyelt nő palotájából. Ez a következőképpen történt. Már az úton, amikor Fülöp találkozott a vicomte-tal, és megtudta fiatal védelmezője nevét, rokonszenve Chon iránt erősen lehűlt. A Faverney házban gyakran beszéltek Dubarryról, mégpedig igen megvetően; mert az öreg báró irigy volt ennek a szeretőnek a szerencséjére és kiváltságos helyzetére. Gilbert az öreg gyűlölködésére igazán nem adott volna semmit, de Andrea nem szólt ez ellen, ilyenformán az a véleménye alakult ki Gilbert-nek, hogy a báró igazat mond.

Versailles-ban egyelőre enyhítette aggodalmát a nagy pompa, melyet hirtelen látott. Valamiféle mámor fogta el az eszét. De hamarosan bekövetkezett a kijózanodás. Megértette, hogy mit várhat Chon Dubarry kisasszony jóindulatától, és hogy mit vár ez tőle. Még mindig fel akarták használni a Lachaussée-ben történt esetet arra, hogy bajt okozzanak Maison-Rouge lovagnak és ilyen módon a trónörökösnének, és ezért Gilbertnek tanúskodnia kellene a bíró előtt Faverney Fülöp ellen. Ámbár Gilbert nem érezte kötelességének, hogy tekintettel legyen a fiatal báróra, mégis megtiltotta neki igazságszeretete, amit a filozófia első parancsának tartott, hogy jóakarónője kedvéért hamisan tanúskodjék, és ezt a kívánságot nyugodtan, de határozottan elutasította.

De nem ez volt az egyetlen, ami elkeserítette a Dubarry kastélyában. Chon megparancsolta a szabónak, hogy vegyen mértéket egy új öltözethez Gilbert számára. Amikor az öltözet elkészült, Gilbert látta, hogy ez az orvos bohózatosan kigúnyolt viselete, mire vonakodott magára ölteni.

Mivel egyúttal egy asztalhoz ültették a néger Zamorral, akit őszintén utált, vonakodott enni, aminek az lett a következménye, hogy kijelentették előtte: tekintse magát Dubarryné foglyának, és tegye azt, amit a hölgy neki parancsol, mert ellenkező esetben majd éreztetik vele, hogy kinek részén a hatalom. Együgyű bohóckodásra akarták őt felhasználni; Zamor, a komikus kormányzó mellett kellett volna szerepelnie mint kuruzsló orvosnak. Erre elhatározta, hogy megszökik. Este széthasította a hosszú köpenyt, melyet ráadtak, összekötözte a darabokat és mint egy kötélen leereszkedett rajta a kertbe a kamra ablakából, melybe zárták.

Most megint csak úgy járt, mint amikor Faverneyből megszökött. Nem volt se pénze, se ennivalója, és mert az elmúlt este óta nem evett egy falatot se, hamarosan nagy éhséget érzett. Különben is a legnagyobb óvatossággal kellett folytatnia útját, hiszen attól kellett tartania, hogy a Dubarry emberei űzőbe veszik és elfogják. Lehetett hét óra, amikor a szemhatáron a reggeli ködben felismerte házak és tornyok óriási tömegét.

Ez Párizs, mondotta magának.

Az erdő szélén, a fűben ülve öregembert pillantott meg. Mellette botanizáló szelence, melyből letépett növények szárai kandikáltak elő. Egy darab kenyeret evett, melyről morzsákat szedett le, és ezzel etette a madárkákat, melyek körülötte csicseregtek. Gilbert odament hozzá és megemelte a kalapját.

- Óhajt tőlem valamit? - kérdezte az öregúr.

- Látom, hogy megeteti a kenyerét a madarakkal, mindia nem lenne megírva, hogy a verebeket az Úr táplálja - felelte Gilbert.

- Azt akarja ezzel mondani, hogy jobban tenném, ha önnel osztanám meg?

E szavakkal elcsodálkozva vette szemügyre a fiatalembert, ki tiszta fehérneműjével, finom fehér kezével és sápadt arcával nem hatott koldusnak. Gilbert észrevette ezt a kérdő pillantást, elpirult, és azt mondotta, hogy már huszonnégy órája egy falatot sem evett. Az öregúr minden további nélkül felajánlotta az ifjúnak a kenyerét. Ez letörte a felét, és a többit köszönettel visszaadta. Hogy szomját csillapítsa, elfogadott néhány cseresznyét, melyet az öreg egy papírzacskóban hozott magával.

- Bizonyára megszökött az urától? - kérdezte az öreg.

- Nincsen uram - felelte Gilbert büszkén.

- Hm, ezt talán senki sem mondhatja magáról - jegyezte meg a botanikus. - Mi valamennyien, ha fiatalok, ha vének, engedelmeskedünk valamilyen magasabb hatalomnak; némelyek emberek által kormányoztatják magukat, mások alapelvek által.

- Nos, akkor én az utóbbiakhoz számíthatom magam - szólt Gilbert.

- Mégis nagyon fiatalnak nézem, semhogy szilárd alapelvei lehetnének - jegyezte meg az öreg. - Mik az ön alapelvei?

- Tudom, hogy mi emberek testvérek vagyunk, hogy Isten nekem, ha még oly csekély értéket adott is, de adott; hogy el kell ismernem a többi emberekét is, de másrészt követelhetem tőlük, hogy ismerjék el az én értékeimet is, amíg nem tettem semmi rosszat, semmi megbecstelenítőt. Ezt olvastam Rousseau Társadalmi szerződésében.

Az öreg szeme furcsán villant.

- És helyesen értette meg ezt a művet? - kérdezte. - De ne beszéljünk többet róla. Mondja meg inkább, hová veszi útját.

- Párizsba. Talán ott lakik?

- Ott.

- Oh, akkor talán látta már Rousseau urat valamikor.

- Néhányszor igen.

- Ugyebár, hogy istenítik őt, csodálják őt mint az emberiség jótevőjét?

- Ellenkezőleg, a gyermekek kővel hajigálják, néha nem tudja, hogy mit fog másnap reggel enni, és mindenekelőtt sohase tudja, hogy éjszakára nem viszik-e el a Bastille-ba.

- De gyűlölheti akkor az embereket! - kiáltotta fel Gilbert.

- Nem szereti őket, de nem is gyűlöli őket. No, de most már elég Rousseau úrról. Beszéljünk inkább önről, fiatalember - szólt az idegen. - Állást keres Párizsban?

- Az életem árán is, de orvos szeretnék lenni.

- Szép hivatás! Itt az ember azután választ a komoly, de nem sokra becsült tudomány és az önmagát hizlaló kuruzslás között. Aki szereti a tudományos munkásságot, és aki szereti a pompát és az aranyat, mind a ketten mint orvos megtalálhatják számadásukat.

Az agg összeszedte megmaradt reggelijét, felvette botanizáló eszközeit és felállt.

- Mivel ön is Párizsba igyekszik - mondotta -, egy az utunk. Akar-e velem jönni?

Így tehát most egymás mellett lépdeltek. Rövid hallgatás után az öregúr folytatta a beszélgetést.