Harmadik rész – John

A technikus egy hosszú pillanatig kissé irigykedve pillantott a tömegben eltűnő Nigel után.

– Szerencsés mókus! Bárcsak nekem is lenne valami gazdag nagybácsim, aki rám hagyja a vagyonát! – gondolta kissé keserűen. Mondjuk, erre kevés esélyt látott, mert a családjában senkit sem vetett fel a pénz.

Lassan, megfontolt léptekkel igyekezett a szokásos péntek esti útvonalán. Gyalogosok hemzsegtek mindenfelé, néhányan nekiütköztek a komótosan ballagó férfinak, majd egy gyors, csodálkozó pillantást vetve rá, már loholtak is tovább. „Micsoda egy alak! Péntek este van, ez meg ahelyett, hogy sietne haza, vagy a barátaihoz, itt őgyeleg, mint valami holdkóros…” gondolták páran.

John végigballagott a város szélső felhőkarcolóinak tövében elnyúló kettes móló mellett, át az úton és már ott is ácsorgott az egyik oldalutcában – bár a sikátor jobb szó lett volna – eldugott, de általa talán pont ezért kedvelt, Vörös Kakas nevű kiskocsma előtt. Semmi hivalkodó, villogó háromdimenziós fényreklám, semmi holo-táncoslányok, sem igaziak, ami azt illeti. Ide csak melósok jártak. A kocsma jellegzetes sörszagban pácolt faburkolattal, egyszerű, de meglepően kényelmes, boksz rendszerű ülőhelyekkel és Rogerrel, a csapos-tulajdonos– büszkélkedhetett csupán. A nagyhasú, már erősen kopaszodó Roger talán életében nem kevert még egyetlen puccos koktélt sem, de ha a lapos pénztárca nem engedte meg az utolsó kört, nála mindig volt hitel, igaz, csak a törzsvendégek számára. A bárpult mögül kedélyesen intett a félig már megtelt helyiségbe lépő Johnnak.

– A szokásos?

– Aha, de csak finoman.

Roger felhúzta a szemöldökét, majd vállat vont.

– Oszt ugyan miért? Tán csatlakoztál valami szektához? De hát, te tudod, te vagy a vendég, és a vendég óhaja parancs – pukedlizett sután a csapos.

A technikus elvigyorodott a mutatványra és letelepedett a bárpulthoz. Ma nem akart egész éjjel itt maradni, hát gondolta, egy gyors sör, esetleg kettő és indul is haza. Nem volt semmi sürgős dolga, de egyedül nem volt kedve iszogatni. Alig húsz percnyi sétára lakott a kikötőtől egy zsebkendőnyi kis apartmanban. Egyedül élt, barátnője legfeljebb csak a huncut gondolataiban létezett. Néha elgondolkodott, hogy talán szereznie kellene egy kutyát vagy macskát, de a gondolat, hogy akkor kötődni fog az állathoz és minden este sietnie kell haza, elriasztotta. A falra szerelt ősrégi LED-tévét bámulta, miközben Roger lekoppantotta a habzó barna sörrel teli, az ital hidegétől gyöngyöző korsót a pultra.

– Na, tudod mit? Az elsőt a ház fizeti, aztán a többit majd meglátod.

– Ja, akartam is kérdezni, mi ez a pangás? Máskor ilyenkorra már legyeknek sem jut elég hely a falakon, most meg… – pillantott John körbe a félig üres kocsmában.

– A jó fene tudja, mi van ma. De van ez így. Néha tömeg, néha meg alig tévednek be páran – vont vállat Roger, és elkacsázott, hogy egy frissiben érkezett vendéget kiszolgáljon.

John nem túl nagy érdeklődéssel bámulta egy darabig a képernyőt, amin éppen a múlt heti világkupa meccs ismétlését adták, majd, hogy a söre elfogyott, pénzt dobott a pultra. Roger azt mondta, hogy a ház fizeti, de ő nem szeretett ajándékot kapni. A csapos ugyan nem volt egy marketing zseni, de tudta, hogy ha valaki iszik egy korsóval, ingyen, az nagy valószínűséggel – már csak becsületből is – iszik még egyet, ami már fizetős. Két korsó után pedig könnyen jön a harmadik, a negyedik… Különösen ilyenkor, péntek estefelé.

Már éppen tápászkodott volna fel, amikor egy tenyér csapódott a vállára.

– Johnny, csak nemhogy már menni akarsz? Én még csak most értem ide…

A tenyér gazdája, egy vékony, szinte girhes, de annál magasabb, borostás férfi lehuppant a John mellett szabadon árválkodó bárszékre.

A technikus egy pillanatra meglepődött, majd elvigyorodott.

– Victor, rég nem láttuk egymást. Hallottam, hogy dokkmester lett belőled, gratulálok!

A sovány férfi grimaszolt egyet.

– Na, igen, ezzel a nyakamba akasztottak egy csomó plusz munkát, meg irgalmatlan mennyiségű bürokráciát, de a fizetést alig emelték. De mindegy is, nem azért jöttem el a kikötőből, hogy a munkáról beszélgessek.

John és Victor egy osztályba jártak még a középiskolában és az utolsó két évben viszonylag szoros, barátinak is nevezhető kapcsolat alakult ki közöttük. Történt mindez azon egyszerű oknál fogva, hogy mindketten amolyan kitaszított páriák voltak az osztályban. Míg John a duci testalkata, Victor a már majdhogynem kóros soványsága miatt vált a többiek áldozatává. Kibeszélték őket a hátuk mögött, kinevették őket, hát a két számkivetett egymásra talált. Azóta sok év eltelt, de néha, itt a Kakasban azért összefutottak.

Victor bosszús arccal hörpölt bele a sörbe.

– A fene megette ezt a Seamust! Arról volt szó, hogy ezen a hétvégen felruccanunk a hegyekbe egy kis vadászgatásra, horgászásra, erre lemondja az utolsó pillanatban. Most vagy megyek egyedül, vagy ülök itthon két napig, a falakat bámulva.

John felkapta a fejét ezekre a szavakra.

– Én nem vagyok vadász, és a pecázáshoz még annyira sem értek, de ha beéred velem is, akkor én szívesen megyek. Tudod, csak hogy ne vesszen kárba egy jó lehetőség.

Victor mesterkélten fontoskodó arccal pillantott végig a technikuson, és az arckifejezése egyből elárulta.

– Te nyavalyás, tudtad, hogy ráharapok a csalira, igaz? – vágta hátba John a dokkmestert. Az heherészve bólogatott.

– Aha, már vártam, mikor esik le neked a tantusz. Naná, hogy direkt csináltam! Szóval, akkor holnap reggel megyek érted, úgy nyolc körül.

– Várj egy kicsit, mit hozzak? Sátrat vagy kempingcuccot, vagy…

Victor leintette.

– Barátom, hol élsz te? Ez már a huszonkettedik század! Kibéreltem erre a szezonra egy kis erdei kunyhót, úgy jó harminc mérföldre innen, fent a hegyekben. Mindennel fel van szerelve, csak ruhát hozz, kaját, meg innivalót, mert a legközelebbi bolt is vagy tíz mérföldre van. Azért jobb lett volna, ha Seamus nem mondja le. Jó fej srác, kedvedre való lenne. Eh, mindegy, majd legközelebb.

Gyorsan kihörpintette a maradék sörét, és rendelt még egyet. John megcsóválta a fejét.

– Ha ilyen ütemben iszol, holnap dél–nél hamarabb nem mászol ki az ágyból…

– Nyugi, ma estére ez az utolsó. Most beszélnem kell az egyik fickóval, ott a sarokban, de ahogy ígértem, holnap reggel nyolckor legyél az apartmanház parkolójában, oda megyek majd érted. Elbúcsúztak és a technikus vidáman indult el hazafelé. A város lassan teljes péntek esti sebességre kapcsolt, a lemenő nap legutolsó fényeit már messze túlragyogták a mindenütt villogó hirdetések, a kerekes és levegőben elhúzó sokszáz jármű reflektora. Négy jól kivilágított, hatalmas szórakozóhely előtt is elvitt az útja, ahol markos kidobóemberek rendezgették a bebocsájtásra váró emberek csoportjait. Az egyik mozicentrum előtt majdhogynem csak harcművészeti fogásokkal tudta átverekedni magát a befelé áramló embereken. A hatalmas, holografikus reklám szerint aznap este mutatták be először a „Végveszély” című új, agyonhozsannázott thrillert.

– A tömegből ítélve ez is egy kasszasiker lesz – gondolta John, mikor végre maga mögött hagyta a mozit, és megkönnyebbülve lépett be az apartmanház aulájába.

Másnap reggel már fél nyolckor a tetőn kialakított parkolóban téblábolt, lábánál hűséges kutyaként kushadó méretes sporttáskájával. Kicsit hűvös, borongós idő volt, a tenger felől időnként a városon végignyargaló szélrohamokkal, de John bízott benne, hogy nem kell majd az egész hétvégét az erdei kabinban tölteni, a tetőn doboló esőt hallgatva.

Nyolc után pár perccel egy bogárzöld sikló ereszkedett le nem messze a technikustól, és Victor vigyori feje bukkant ki a felnyíló ajtó mögül.

– Készen állsz, mehetünk?

John bevágta a táskáját a csomagtartóba és már huppant is be az utasülésre. Hátrapillantva két hosszúkás, fekete műanyagdobozra esett a pillantása. Nagyszülei Texasban éltek és sok nyarat eltöltött náluk a farmjukon, hát egyből felismerte a vadászfegyverek szállítására szolgáló hord tokokat.

– Kettőt is hoztál? Én mondtam, hogy nem vagyok valami jó vadász és nem is szívesen lövöldözök élőlényekre.

– Ugyan már, ha nem akarsz lőni, hát nem lősz. Attól még hozhatod az egyiket. Amúgy meg, én se vagyok az a kifejezett Hosszú Puska, de ha esetleg belefutunk egy medvébe, akkor nagyon is jó, ha van nálunk fegyver – legyintett Victor és már emelte a siklót a levegőbe.

Egy óra múlva már csak alacsony, külső kerületi takaros kis lakóházak felett húztak el és hamarosan a házakat felváltották alattuk az erdős-mezős területek. Mire elérték a hegyeket, már a Nap is kikikukucskált a felhők közül, és az erdei házikó melletti kis tisztás, ahova Victor leszállt a siklóval, ezernyi harmatos fűszállal csillogott a napfényben. A ház igazi farönkökből épült és apró ablakaival, kőből épült kandallójával, mintha a tervezői egy háromszáz évvel ezelőtti erdészházat másoltak volna le.

John segített becipelni a holmit és a fegyvereket.

– Victor, tudsz róla, hogy csak két napos egy hétvége? Annyi pakkod van, mintha egy hónapra jöttünk volna.

– Az ember legyen felkészült mindenre. Hogy fogsz majd örülni, mikor hirtelen szükség lesz valamire és tadáá… csak elő kell venni a csomagból.

A házban egy nappali, egybenyitva a főzőrésszel és három apró hálókamra kapott helyet. A technikus csodálkozva járta körbe a helyiségeket, de a falon függő szarvas trófeára elhúzta a száját. Olyan érzése támadt, mintha a rég meghalt állat dühösen villogtatta volna rá a szemét.

– Pakoljunk ki gyorsan, aztán irány a tó! – buzgólkodott Victor.

– Tó is van? Hol?

– Úgy fél mérföldre, északra. Nem nagy, de állítólag tele van hallal. Kis szerencsével, friss sült hal lesz a vacsora. Úgy-ahogy elrendezték a holmijaikat és megragadva a horgászbotjaikat, nekivágtak az erdőnek, hogy megkeressék a tavat. Nem nagyon kellett keresgélni, mert a háztól egy keskeny ösvény futott végig, egészen a tavacska partjáig, ahol gondos kezek egy kisebbfajta mólót építettek.

A magukkal hozott összecsukható kempingszékekben kényelmesen elhelyezkedtek, miután bedobták a horgokat. Victor elégedett szusszanással bontott fel és nyújtott Johnnak egy doboz sört, majd magát is kiszolgálta a készletből.

– Barátom, ez az, amit sok városi pupák soha nem fog megérteni. Nincs is ettől jobb, mint várni a halakra, hogy harapjanak, és élvezni a természetet.

– Aha, de a halfogáshoz csendben kellene maradni, vagy tévedek? – vigyorodott el John.

– Ünneprontó! – mordult fel tettetett bosszúsággal a dokkmester. – Itt nem a hal a lényeg, hanem maga a horgászás. Érted?

A technikus vállat vont. Ő a pecabot nélkül is tudta volna élvezni a madárdaltól hangos erdőt, és az időnként halkan loccsanó tavacskát

Egy rövid ideig csendben ücsörögtek és figyelték, ahogy a kapásjelzők lágyan ringatóztak a damilon. Victor hirtelen elkuncogta magát.

– Emlékszel még Rickre? Rick Hernandezre?

John egy pillanatra meghökkent, majd kapcsolt. Hogyne emlékezne! A név hallatán olyan élesen rémlett fel neki a srác, mintha csak tegnap látta volna őt. Rick volt a középiskola szépfiúja és igazi rögbisztár. Majdnem olyan magas volt, mint Victor, de legalább kétszer annyit nyomott. Izmos, sportos testalkata, enyhén kreolos bőre, fekete szeme és karakteres arca a lányok bálványává tették. Nem túl nagy eszéhez óvatos akaratosság társult. Bár mindenki tudta, hogy Rick és a bandája sokszor terrorizálja a többi srácot, főleg a gyengébbeket, kisebbeket, mindig volt annyi esze, hogy soha semmit ne lehessen rábizonyítani és soha ne akkor kezdjen el kötekedni, amikor tanárok, vagy szülők is látják. Más gyerekek, tanúk, ha esetleg voltak, nem mertek ellene vallani.

Az utolsó előtti évben történt, hogy az iskolájukban rendezték meg az intézetek? közötti, területi atlétikai versenyt. A tornatanár, aki egyébként is pikkelt mindkettőjükre, kijelölte őket „önkéntesnek” a jegyszedésben és az általános cipekedésben, így mindketten a kulisszák mögött kuporogtak és a macskaügyességgel mozgó tornászokat bámulták, leplezetlen irigységgel. Mr. Monroe, a tornatanár kiküldte őket, hogy hozzanak be a szertárból néhány tartalék dobbantót – na, nem mintha szükséglett volna rájuk – és azokat cipelték éppen a kihalt folyosón, amikor megtalálta őket Rick és három haverja.

– No, né’, kiket fújt ide a szél? Csak nem részt vesztek a versenyen? Nem is tudtam, hogy kriplik is indulhatnak – jegyezte meg gúnyosan Rick, miközben a csapata körbefogta Johnékat. A három cimbora kötelességtudóan heherészett a főnökük megjegyzésére, aki folytatta:

– Ilyen ruhában nem lehet a szőnyegre lépni, szóval talán át kellene előbb öltöznötök. Mondanám, hogy menjetek a fiúöltözőbe, de nem vagyok benne biztos, hogy ott ilyen szerencsétleneknek lenne bármi keresnivalója – majd úgy tett, mintha gondolkodna, és kisvártatva gonosz mosoly terült el az arcán. – Megvan, talán a lányöltöző sokkal megfelelőbb lenne nektek!

Szeme villanására a három srác már le is fogta a kapálózó áldozatokat, majd Rick segítségével végigvonszolták őket a folyosón, egyenesen a lányöltöző ajtajához. Mindenki a sportcsarnokban szurkolt és a fel-feldübörgő hangosbemondó, a gyakran felcsattanó taps és szurkolás hangja elnyomta az amúgy is fojtott hangú tiltakozásukat. John tudta, hogy nem hagynak egy ajtót sem bezáratlanul ott, ahol nincs senki és ő már azon kezdett el aggódni, mit fog csinálni Rick, amikor rájön, hogy az öltöző zárva. Rémülete azonban az egekbe szökött, amikor odaérve a srác előhúzott egy – valószínűleg a gondnoktól elcsent – kódkártyát és a lányöltöző ajtaja halkan sziszegve félrehúzódott. A négy cimbora röhögve lökte be Johnt és Victort. A már becsukódott ajtó mögül is hallották a nyerítésüket. A két barát egyedül maradt az öltözőben és hiába feszegették az ajtót, az bizony egy centit sem engedett.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha szólok a szüleimnek – kotorta elő a kommunikátorát John.

– Meg vagy bolondulva? Eszedbe ne jusson! Mit mondanál nekik? Hogy bezártak minket a női öltözőbe? Ekkora égés… – hüledezett Victor.

– Jó, akkor szerinted mit kellene tennünk? – vágta zsebre dühösen a készüléket John.

Körbejárták az öltözőt, de az onnan nyíló két ajtó csak a mosdóba, illetve a sokfülkés zuhanyzóba vezetett. A helyiségek keskeny, tejüveg ablakai két és fél méter magasan voltak, és még ha Victor ki is fért volna rajta, John biztosan nem. Egyre kétségbeesettebben ődöngtek a szekrénysorok között, amikor közeledő zsivaj jelezte a folyosóról, hogy vége a versenynek. Rémülten néztek össze és próbáltak valami rejtekhely után nézni. John végül rászánta magát és hősiesen így szólt

– Ha bakot tartok, akkor a vállamra állva te ki tudsz mászni a zuhanyzó ablakán. Gyerünk, gyorsan!

– De mi lesz veled? Nem hagylak itt! – sápadozott Victor.

– Ne vitatkozz, hanem mentsd a bőröd, a fene egyen meg! Nyomás!

Bevágtattak a zuhanyzóba és Victor már mászott is fel a barátja vállára, amikor kinyílt az öltöző ajtaja és lányhangok, nevetés, beszélgetés töltötte be a kinti helyiséget. Victor teljes pánikban rángatta az ablak nyitószerkezetét, és nem jött rá, hogy a rossz irányba próbálkozik.

– Gyerünk, mozdulj már te tetves… Ekkor lépett be beszélgetve két gyakorlatilag semmit sem viselő lány a zuhanyzóba, hogy letusoljanak. John szeme kiguvadt, és pipacspiros arccal nyögött egyet. A hangra a lányok odakapták a fejüket és ijedten elsikították magukat. Victor hátrapillantott és egyensúlyát vesztve hullott alá John válláról. Barátja az utolsó pillanatban elkapta a srácot és együtt estek, rogytak, a padlóra.

Az üvegrepesztő sikítozására még többen bukkantak fel az ajtóban és rémülten pislogtak a padlón egymásba kapaszkodó két srácra. Ekkorra megjelent egy tanárnő is, aki falfehérre válva parancsolt ki mindenkit a zuhanyzóból, majd a két fiút felrángatva a kövezett padlóról, a karjukat egy pneumatikus fogó erejével megragadva már vonszolta is őket kifelé.

A ramazurira a folyosón összecsődült diákok és szülők hitetlenkedve, dühösen, megvetően vagy éppen undorral nézték Johnt és Victort, amint a tanárnő – immár Mr. Monroe és egy másik tanár kíséretével megerősítve – a versenyen jelenlevő igazgató elé rángatta a két bűnöst.

John nem kívánta vissza az elkövetkező heteket, hónapokat. Szégyenében így is majd elsüllyedt és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem rúgták ki őket. Mikor könnyeiket nyelve elmondták, hogy mi történt, az igazgató a fejét csóválta. Hitt nekik, de egy fikarcnyi bizonyíték vagy tanú nélkül nem tehetett semmit.

A legrosszabb azonban még hátra volt. John egy hónappal később azt vette észre, hogy a felsőbb éves lányok az iskolában egyre nyitottabbak, egyre közvetlenebbek lettek vele és Victorral is. Ez hatalmas megelégedéssel töltötte el, legalábbis eleinte. Gondolta, az a roppant szerencsétlen dolog a lányöltözőben mégiscsak jó volt valamire. Aztán egyszer Stacey-től, az egyik osztály– társnőjétől megtudta az igazi okot, mikor segített neki a matek házidolgozatban.

– Jaj, olyan aranyos vagy, hogy segítesz nekem – hálálkodott a lány.

– Aranyos? No, igen, így is lehet mondani. Más nem vagyok, csak aranyos?

A szőke lány értetlenül pillantott rá.

– Hogy érted ezt? Mi más lennél? Az olyanok, mint te, általában aranyosak, mert fiú létükre is megértik a lányokat, jól el tudnak beszélgetni velük…

– Na, várj egy kicsit! Mi az, hogy az olyanok, mint én? – döbbent meg John.

– Ja, hát tudod! Az olyan srácok, akik a fiúkat szeretik…

John érezte, hogy kifut az arcából a vér és megpördül körülötte a szoba.

– Mi… Ki mondta neked, hogy én a fiúkat szeretem?

– Igazából senki, de mindenki tudja, hogy te meg Victor miért is vonultatok félre az öltözőbe és hogy ott miért is ölelkeztetek… Jézusom, John, jól érzed magad? Nagyon sápadt vagy!

Nem, egyáltalán nem érezte jól magát. Az egész életét látta romokban heverni.

Két hétig nem ment iskolába, és még az érte aggódó szüleinek sem mondta meg, mi történt. Édesanyja már azon volt, hogy kétségbeesésében elviszi a fiát egy pszichológushoz, amikor John egyik reggel arra az elhatározásra ébredt, hogy márpedig ő megmutatja ezeknek, hogy ő nem a fiúkat szereti és legalább egyszer, amolyan búcsúajándékként, jól orrba vágja Ricket.

Összeszorított foggal állt neki diétázni és minden estéjét a konditeremben töltötte. Alig fél év alatt leadott közel huszonöt kilót, megszélesedett a válla, tekintélyes izmokat sikerült magára felépíteni. A legviccesebb az egészben az volt, hogy ezen változások népszerűbbé tették őt még Ricknél is a lányok köreiben. Igaz, rá nem olyan szemmel néztek, mint Rickre. Egészen a tanévzáró buliig. Sokáig tanakodott magában, hogy kit is kérjen fel párjának a bulira és végül Stacey mellett döntött. A lány egy kicsit furcsállotta a dolgot, de elfogadta a felkérést. Sokat táncoltak, nevettek, beszélgettek, és mivel valaki volt olyan kedves, hogy megfűszerezte a puncsot egy-két üveg extra vodkával is, kissé becsiccsentve indultak el hazafelé. John automata üzemmódra állította a kocsit, és amikor az iskola fényei eltűntek mögöttük, odafordult a lányhoz.

– Szeretnék neked mutatni valamit… de nem itt. Keressünk egy csendesebb helyet!

A lány fitos kis orra ezer ráncba szaladt a kacagástól.

– Igen? És mi lenne az? Miért nem itt mutatod meg? Talán titok? Vagy esetleg…

John úgy döntött, hogy megelőzze a milliónyi kérdést, inkább nem vár tovább. Hirtelen ötlettől leparkoltatta a kocsit egy kis sikátorban, majd erélyesen magához húzta a lányt és megcsókolta. Stacey megdermedt, de egy másodperc múlva már hevesen visszacsókolt. Mikor mindketten megálltak egy pillanatnyi levegőért, a lány csillogó szemekkel nézett a srácra.

– Akkor te nem vagy…?

– Nem, nem vagyok és nem is voltam.

Kacsa az egész. Bebizonyítsam?

Röpke habozás után a lány felsóhajtott és elkezdett kibújni a ruhájából.

– Igen, bizonyítsd be, mert még nem vagyok teljesen meggyőzve…

Pár perc múlva már sokkal meggyőzöttebb hangon, lihegve suttogta.

– Johnny.

 

– Johnny! Johnny!

A technikus szemhéja úgy pattant fel, mintha rugóra járna. Álomittasan körülnézett és látta, amint Victor vigyorogva lóbálja felé a sörösdobozát.

– A fenébe, elaludtam… Mennyit aludtam? – kérdezte kissé ijedten, mikor rájött, hogy a nap már elindult a hegyekkel koszorúzott horizont felé.

– Éppen eleget, hogy halálra unjam magam. Közben azért figyeltem a botokra is – tápászkodott fel a dokkmester és mutatta meg a két egészen méretes halat, amit fogott. – Ideje lassan vissza– térni a házhoz és nekiállni a vacsorakészítésnek. Mert ilyen aljas módon elaludtál, te pucolod meg a halakat.

Az este hamar eljött, és a sült hal illata bekúszott a fák között sűrűsödő sötétségbe. A halra megszomjaztak, amivel nem is volt semmi baj, amíg Victor elő nem húzott valahonnan egy üveg tequilát is a sör mellé.

A környéken élő állatok riadtan menekültek, amikor az ordítva előadott, éneknek még távolról sem nevezhető hangkavalkád felzengett a részegen összekapaszkodott férfiak torkából.

Másnap csak olyan dél körül jutottak ki a mólóra és mindketten kissé nyúzottan pislogtak a botjaikra.

– Nem jövök veled többet ide. Fáradtabban megyek vissza dolgozni, mint egy dupla műszak után… – morogta John.

– Most ezt mondod, egy hónap múlva meg majd könyörögsz, hogy mikor megyünk megint a hegyekbe – csóválta meg a fejét Victor.

A technikus már éppen szóra nyitotta a száját, amikor ijesztő zúgás kerekedett és az égen egy tucatnyi vadászsikló húzott el délkeleti irányba.

– Mi a fene, valami hadgyakorlat?

De már a válaszra nem volt idő, mert az égen, messze a felhők fölött egymás után négy hatalmas villanás szűrődött át. A két férfi sápadtan nézett össze.

– Háború…? – meresztgette a szemét Victor az ég felé.

– Nem tudom, lehet, hogy csak valami űrbaleset – mondta bizonytalan hangon John.

– Akárhogy is, pakoljunk és gyerünk haza!

Villámgyorsan szedték össze a csomagjaikat és hajigáltak be mindent teljes káoszban a bogárzöld siklóba.

– Kész, mehetünk! – csukta le a csomagtartót a dokkmester, de John az égre bökött.

– Oda nézz! Mik ezek, meteoritok?

Az égen lángoló füstcsíkokat húzva, izzó tárgyak vágtattak a felszín felé, és valamelyik el is érhette azt, mert a távolból morajló, robbanásszerű hang szűrődött el hozzájuk. Majd mégy egy, ezúttal közelebbről, majd egy újabb, ami az előző kettőnél sokkal nagyobb lehetett, mert még a föld is megremegett a lábuk alatt.

– Jesszusom, menjünk már, mielőtt még ránk szakad az egész égbolt! – ijedezett Victor.

– Várj egy kicsit, ne siess annyira! Figyeld inkább a meteoritok vagy mik útvonalát! Ezek nem egy helyről jönnek, nem egy irányból. Nézd! Ott jön még ez, de ez nyugatról jön – szólt a technikus.

– Nem mindegy, hogy honnan jönnek?

Itt nem vagyunk biztonságban és…

Egy artikulálatlan kiáltással fejezte be a mondatot, mert az alacsonyan szálló szürke hasú felhők hirtelen lilás fénybe borultak és a következő pillanatban meglátták a rejtélyes fényforrást is. Egy hatalmas, furcsán elnyújtott patkó alakú repülő tárgy tört át a felhőkön és lassan, gyomrot rengető mély zúgással elindult a város irányába.

Megkövültén bámulták a hatalmas járművet, amint eltűnik a hegyek csúcsai felett. Dühös darázsrajként, egy maroknyi katonai vadászgép vetette magát az ismeretlen repülő tárgy után. Hamarosan azok is eltűntek a hegyek takarásában, de a felvillanó lila fények, robbanások hangjai, majd a beálló csend nem ígértek semmi jót.

– Még mindig vissza akarsz menni a városba? – kérdezte John.

– Meg kell tudnunk, mi történik!

– Rendben, de mielőtt elindulunk… – szólt a technikus és a siklóba behajolva, bekapcsolta annak média– és szórakoztató egységét. Képet ugyan nem, de recsegő, szaggatott hangot tudtak venni az egyik csatornán.

„… az ismeretlen űrhajók jelenleg is a nagyvárosok felé… Moszkvában megkezdődtek az evakuálások… A kormány mindent megtesz… a hadsereg az összes bevethető csapásmérő légi és szárazföldi erejét…”

Az adás végleg érthetetlen recsegésbe fulladt, majd a csatorna el is hallgatott. Hiába keresgélt a médiaegység automatikusan újabb adást, egyik frekvencián sem fogott semmilyen értelmes jelet.

– Szerintem, ez elég egyértelműen jelzi, hogy mi történt. Lerohantak minket valami idegen lények. Szedjük csak elő azokat a fegyvereket! – javasolta John.

– Mire megyünk a csökkentett energia lövedékes vadászfegyverekkel egy űrhajó ellen? – kérdezte elkeseredetten Victor.

A technikus merően nézett a barátjára.

– Először is, nem akarom lelőni azt a böhöm nagy patkót, mert az úgysem lehetséges. Ha az űrhajó itt van, akkor garantálom, hogy előbb-utóbb ellenséges, idegen katonák is megjelennek majd a felszínen, és én nem szeretnék fegyvertelenül a szemükbe nézni. Ha van egyáltalán szemük. Másodszor, a fegyvereket tíz perc alatt át tudom alakítani, hogy teljes impulzussal működjenek. Igaz, akkor minden lövés után kell egy-két másodperc, mire újra tűzkész állapotba kerülnek, de szerintem ennyit megér, hogy teljes tűzerőnk legyen.

– Rendben, akkor láss neki, én meg megyek egy kört a siklóval, megnézem, mi a helyzet a közvetlen környéken – mozdult a dokkmester, de John leintette.

– Maradj, ahol vagy, és inkább őrködj, amíg a fegyvereket felturbózom.

John nem hazudott, alig negyed óra múlva elégedetten vizsgálgatta az átalakított vadászpuskákat, és az egyiket felkapva megcélzott egy fát. A kivágódó izzófehér lövedék hatalmas darabot kiszakítva csapódott be a vastag törzsbe. A technikus kipróbálta a másik fegyvert is, majd a barátjához fordult.

– Ennyit tudok tenni, de én továbbra is azt mondom, hogy jobb lenne elkerülni a várost. Az idegenek is oda mentek, és mi nem vagyunk katonák.

Victor szinte megvetően pillantott Johnra.

– Ha tényleg megszálló idegen lényekkel van dolgunk, akkor hamarosan úgyis összeakadunk velük. Nem hiszem, hogy leszállnak Seattle-ben és onnan ki sem mozdulnak majd. Amúgy meg, szerintem kötelességünk tenni valamit, hogy kiebrudaljuk őket a bolygónkról. John sóhajtott.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmi szöveggel állsz majd elő. Ki vezet?

– Én vezetek, mert te jobban lősz – jelentette ki határozottan a dokkmester.

– Ezt honnan az ördögből vetted? – nézett nagyot John.

– A te családod Texasból való, ahol már az újszülöttnek is fegyvert nyomnak a kezébe. Na, akkor mehetünk végre? Ideges-gyorsan másztak be a járműbe és Victor olyan sebesen rántotta a magasba a siklót, hogy John ijedten kapaszkodott meg az egyik fogódzóban.

– Hé, azért én még szeretnék élni egy kicsit… – morogta, de a vékony férfi ügyet sem vetett rá.

Hogy a hegyek fölé emelkedtek, megpillantották a távolban az idegen űrhajót, amint a város felett lebeg. A kép még akár békés is lehetett volna, ha az űrhajóból nem csapnak fel bíborlila fényvillámok, amik minden alkalommal Seattle épületeibe csapódtak. Túl messze voltak, hogy a hangot is hallják, és így, némán, még félelmetesebb volt a pusztítás. A várost porfelhő takarta be és amennyire ilyen távolságból meg tudták állapítani, egy magas épület sem lógott ki a szürkésfehér portakaróból. A hajó arrébb lebegett és újból tüzelt.

– Ezt nem hiszem el… lassan, apránként rommá lövik az egész várost. Hol a francban vannak a katonák? Miért nem lő vissza senki? – heveskedett Victor.

– Ha engem kérdezel, akkor szerintem a katonák már mind halottak – felelte csendesen John, szemét le sem véve a távolban villódzó lila villámokról.

A dokkmester maximális fokozatra kapcsolt és a kis sikló visító hajtóművekkel száguldott. A technikus megkockáztatott egy óvatos kérdést.

– Már láttuk, mi történik. Biztos vagy te ebben, hogy oda akarunk menni? Nem lenne jobb az ellenkező irányba robogni, minél messzebb ezektől az idegenektől?

– Sajnálom, Johnny, de nekem oda kell mennem. Te ezt nem érted… Két hónapja megismertem egy lányt. Judynak hívják és a kettes kórházban nővér. Azóta találkoztunk párszor és a dolgok odáig haladtak, hogy be kellett látnom, nem tudom tovább folytatni az agglegényéletet. Elég volt. Judy is nagyon szeretné tovább fejleszteni a kapcsolatunkat, de amíg én a Kakasban múlatom majd’ minden szabadidőmet, ez nem lehetséges. Úgy gondoltam, ez a hétvége lesz az utolsó nagy durranás, aztán beállok én is a hűséges és boldog párkapcsolatban élő átlagemberek hosszú sorába. Ezen a hétvégén Judy ügyeletes és…

– Ne is mondd tovább, értem. Megyünk és megkeressük Judyt. Ami a nagy durranást illeti, gondolom ez – bökött John a fejével az idegen űrhajóra – nem volt a terveid között.

Victor szikár arcán keserű, futó mosoly villant fel.

– Nem küldtem nekik meghívót, elhiheted.

Már a város szélső, meglepő módon épen maradt házai felett jártak, amikor ijesztő sebességgel egy sötétszürke idegen sikló vagy vadászgép suhant el felettük, a nagy űrhajó felé tartva. Bár Victor próbált olyan alacsonyan repülni, hogy a jármű alja szinte súrolta a házak tetejét, az idegen vadász észrevette őket, mert hirtelen lelassított, majd nagy ívben megindult vissza, feléjük.

– A jó életbe, most mit csináljunk? – fakadt ki Victor.

John is ijedten meredt egy pillanatra a feléjük robogó csapott szárnyú járműre, de amikor annak hegyes orrából a nagy űrhajó által a városra bőségesen szórt lila sugarak kistestvérei kezdtek el záporozni feléjük, elordította magát.

– Tedd le a gépet! Hallod? Szálljunk le, de rögtön, egyébként esélyünk sincs!

A dokkmester nem is habozott, szinte egyszerre rántotta vissza a gyorsítókart és tolta előre a fékkart. A kis jármű belső sebességelnyelő rendszere felvisított a túlterhelésre, és a következő pillanatban az egyik lila sugár cafatokra tépte a bal oldali hajtóművet. A sikló irányíthatatlanul csúszott le a levegőből és szikraesőt húzva, fémesen sikoltó csikorgással szánkázott, pörgött végig egy gondozott gyepű házakkal szegélyezett utcán, amíg egy ott parkoló kocsiba csapódva meg nem állt.

John az ütődéstől kótyagosan ugyan, de már rugdosta is ki a beszorult ajtót és négykézlábra érkezve zuhant a betonra. Erős kéz nyúlt a hóna alá.

– Gyerünk, Johnny, tűnjünk el innen! – hallotta Victor hangját és mire feleszmélt, az egyik régimódi ház fedett tornácán lapulva figyelték, ahogy az idegen vadász egy rövid sorozattal kivégzi jobb sorsa érdemes járművüket. A robbanás félrelökött pár parkoló kocsit és apróbb tüzeket gyújtott a közvetlen környéken.

A pilóta elégedett lehetett az eredménnyel, mert egy kényelmes kör megtétele után, zúgva indult el a városközpont felé, ahol a nagy űrhajó is lebegett.

Hosszú percekig hasaltak a ház tornácán és lélegzet-visszafojtva figyelték a környéket.

– Itt valami nincs rendben! Hol vannak az emberek? Hallod, hogy mekkora a csend? – emelte fel kicsit jobban a fejét Victor.

– Lehet, hogy evakuálták őket, vagy csak elmenekültek – vont vállat John, miközben lassan feltápászkodtak a barnára festett deszkákról.

– Nem tudom… Evakuáció vagy menekülés – a filmekben legalábbis – nem szokott ilyen rendezett környéket hagyni maga után. Tudod, eldobált holmik, magukra hagyott kocsik és hasonló dolgok.

– Túl sok holo-filmet láttál – morogta a technikus, de amint jobban körülnézett, kezdte érezni, hogy a barátjának igaza lehet. – Hogy megnyugodjon a lelked, talán kopogjunk be ebbe a házba – tette hozzá egy kis szünet után.

Az ajtócsengő nem működött, hát a dokkmester erőteljesen megzörgette a bejárati ajtót. Vártak vagy fél percet, de semmi válasz nem érkezett bentről az újabb dörömbölésre sem.

– Oké, próbáljuk meg a szomszédot! – javasolta Victor.

John, aki közben a környéket fürkészte, megrázta a fejét.

– Ekkora lármára már valakinek fel kellett volna figyelni, de még egy függöny sem lebbent egyik ház ablakában sem – azzal barátját félretolva, megpróbálta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva, halk nyikkanással sarkig tárult.

– Halló! Van itt valaki? Elnézést a zavarásért, nem betörők vagyunk, csak szeretnénk tudni, hogy van-e itthon valaki! Victor egy grimasszal jutalmazta a technikus szövegét.

– Ettől bénább dumát még én sem találhattam volna ki. Ez biztos megnyugtatta, akárki is van odabent.

John vetett egy bosszús pillantást a dokkmesterre, óvatosan belépett a ragyogóan tiszta, szürkésfehér járólappal borított előszobába, majd ismét elkiáltotta magát.

– Nem akarunk bántani senkit, csak túlélőket keresünk! Van itt valaki?

A ház csendje továbbra sem tört meg, de az orrukat megcsapta valami bizonytalanul enyhe, kellemetlen szag.

Szinte lopakodva indultak meg befelé. Az üres nappaliban csak a bútorok és a hatalmas holo-képernyő gubbasztottak. Ahogy haladtak a ház másik vége felé, a szag úgy lett lépésről lépésre erősebb. Az előszoba végén, a konyha-étkezőbe lépve mindkettejükben megfagyott a vér. Victor egy nyögéssel megfordult és öklendező hangok kíséretében igyekezett menekülni a házból. John gyomra is vetett pár triplaszaltót, de képtelen volt levenni a szemét a látványról.

A négytagú család az étkezőasztal mellett ült és látszólag ebédhez készülődtek, amikor a dolog történhetett. Hogy pontosan micsoda is, azt nehéz lett volna megmondani, de a szülők és a két gyerek is halottak voltak. Az apa az asztalra borulva hevert, eltorzult arcával a konyha bejárata felé fordulva. Az egész teste mintha megolvadt volna és az olvadás lassan, de biztosan elfolyósította. Lelógó, eldeformálódott karjából időnként egy– egy zselés állagú darab pottyant undok toccsanással a járólapra. A férfi egyik szeme a saját tányérjában, kifolyva terült szét. A gyerekek és az anya a padlón hevertek, a hatalmas ebédlőasztal jótékonyan eltakarta testük legnagyobb részét John szeme elől.

A technikus rosszulléttel küzdve fordult meg és kitámolygott a házból. A tornácon nekidőlt az egyik oszlopnak és mély levegőket véve próbálta táncoló gyomrát és idegeit kicsit rendbe szedni. Victor a ház előtti gyepen kétrét görnyedve még öklendezett egyet-kettőt, majd bizonytalanul felegyenesedett és a barátjára nézett. Mikor megszólalt, hangjában pánik csendült.

– Mi a jó büdös franc történt itt!? Johnny, mi történt velük!? Uram, irgalmazz, lehet, hogy mindenkivel ez történt a városban!? Hallod!? Szólalj már meg!

A technikus elvesztette azt a kevés önuralmát, amit eddig még sikerült megtartani és ráordított a dokkmesterre.

– Honnan tudjam!? Nem tudom! Én is itt vagyok veled és csak annyit tudok, mint te, de ha annyira kíváncsi vagy, menj és nyiss be pár másik házba is! Remegve, lihegve bámulták egymást pár percig, majd John szólalt meg, immár egy kicsivel nyugodtabb hangon.

– Ne feltételezzünk semmit, rendben? Nem tudjuk, mi történt, de mi azért jöttünk vissza a városba, hogy Judyt megkeressük. Javaslom, induljunk el a kórház felé és közben tartsuk nyitva a szemünket.

A lány nevének említése magához térítette valamelyest Victort is.

– Igazad van, menjünk, de előbb keressünk valami járművet.

– Nem a legjobb ötlet, nézd csak meg, mi történt az előzővel – mutatott a siklójuk kiégett roncsaira John. – Szerintem próbáljuk meg gyalog, úgy talán nem keltünk akkora feltűnést.

Elindultak a belváros felé. Találomra benyitottak még pár házba, de mindegyikben a bomlásnak indult testek szaga áradt feléjük, hát egyikbe se mentek be inkább.

Eleinte megpróbáltak háztól házig lopakodni, de hamar rájöttek, hogy igazából értelmetlen, és kissé nevetséges is, amit csinálnak. Így nemcsak, hogy lassan haladtak, de tulajdonképpen még fedezékük sem volt az esetleges kíváncsi szemek ellen.

– Mint két idióta, botcsinálta kommandós… – morogta Victor, mikor a harmadik kerítésen másztak át. – Maradjunk inkább az úton, és ha zajt hallunk, akkor bújjunk csak fedezékbe.

– De addigra már lehet, hogy késő lesz. Na és ha éppen akkor nincs semmi fedezék?

– Tudod, mit? Én vállalom a kockázatot. Ilyen tempóban egy hét alatt sem jutunk el a belvárosig – csattant fel a dokkmester.

Fegyvereiket szorongatva pattanásig feszült idegekkel igyekeztek immár a járdán, de mindenhonnan csak a kísérteties csend köszönt vissza rájuk. Furcsa módon, egy halottat sem láttak az utcákon.

– Gondolom, a hadsereg arra kérte az embereket, hogy ne hagyják el a házaikat. Nem mintha ez sokat segített volna… – jegyezte meg John.

Pár sarokkal arrébb egy parkoló kocsinak rohant rendőrautó roncsa mellett haladtak el. A technikus vetett egy futó pillantást a kocsiban szétfolyó valamikori rendőrökre, és megcsóválta a fejét.

– Akárhogy is, de nagyon gyorsan történhetett az egész. Ezeknek még idejük sem volt, hogy lefékezzenek, megálljanak.

Már indultak volna tovább, amikor John megálljt vezényelt és visszament a rend– őrjárműhöz, hogy hamarosan két impulzuspisztollyal térjen vissza. Az egyiket Victor kezébe nyomta, miközben megjegyezte:

– Nekik már nincs rá szükségük, nekünk viszont még jól jöhet.

Ahogy haladtak a belváros felé, úgy nőtt a káosz az utcákon és felbukkantak azelső halottak is. Keresztbe fordult, felborult kocsik, lezuhant, kiégett siklók és épületek látványa vált egyre gyakoribbá. Úgy tűnt, nem mindenki vette figyelembe az utasítást – ha volt egyáltalán ilyen –, hogy mindenki térjen haza, és ne hagyják el az otthonaikat. A járművekben, utcákon oszladozó testek szaga kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Találtak egy gyógyszertárt, onnan szereztek sterilizált maszkokat, de a szagot még az sem tudta kiszűrni.

– Legalább a fertőzésektől megvéd minket. Legalábbis remélem – tette fel Victor a maszkot.

Az egyre magasodó épületek sora úgy ért véget, mintha elvágták volna. Döbbenten torpantak meg a hirtelen véget érő betonút szélén és bámultak bele a mérföldeken át elnyúló bombakráterekbe. A városból semmi sem maradt, csak hatalmas, mérföldnyi átmérőjű, párszáz méter mély lyukak és némi törmelék itt-ott.

– Uram, irgalmazz… – motyogta John és arra gondolt, hogy még a földalattivasút járataiban, állomásain menedéket kereső emberek sem élhették ezt túl. Megrendültén pillantott a barátjára, aki mészfehéren, nedvesedő szemmel tottyant le a betonra és elkeseredett arckifejezéssel bámulta a pusztulást. Ha Judy a kórházban volt, amikor ez történt, akkor mostanra már biztosan halott.

A messzeségben a hosszúkás „C” alakú űrhajó lebegett a város romjai felett. Még innen is jól kivehető volt, hogy számos kisebb űrhajó vagy sikló rajzotta körül. John tanácstalanul bámult Victorra, akit látszólag hidegen hagyott az idegen űrhajók látványa.

– Victor, talán mennünk kellene… Itt már nem tehetünk semmit…

A férfi mintha meg sem hallotta volna John szavait, fájdalmas tekintettel pillantott fel a technikusra.

– Miért kellett nekik lerombolni az egész várost? Miért öltek meg milliókat? Miért nem tudtak ezek a rohadékok valami más kurva bolygót találni?!

Az utolsó mondat már ordítva tört elő belőle és John rémülten látta, hogy Victor arcán elterül az a kifejezés, amit leginkább az eszelős őrület jelzővel lehetett leírni.

– Nem tudom, Victor. Sejtelmem sincs, de mi még életben vagyunk és jó lenne, ha így is maradna a dolog.

A dokkmester nehézkesen felkászálódott az úttestről és gyűlölettel meredt az eközben lassan felemelkedő és a szürkésfekete esőfelhők között lassan eltűnő idegen űrhajóra.

– Igen, életben kell maradni…

Vetett még egy utolsó pillantást a gigantikus aknakráterekre, amik az egykori Seattle városát jelezték, majd, mint akinek egy tonnás súly nyomja a vállát, elindult vissza, amerről jöttek. John egy pillanatig habozott, nem tetszett neki, hogy bár a nagy űrhajó elrepült valamerre, a kicsik közül sok ott maradt és szétrajzott a szélrózsa minden irányába.

– Lehet, hogy túlélők után kutatnak, de elnézve, ami történt, biztosan nem azért teszik, hogy segítsenek nekünk – gondolta sötéten, majd megfordult és gyorsan a barátja után ügetett.

Szótlanul ballagtak a kihalt utakon és néha fedezékbe húzódtak, amikor egy– egy idegen vadászsikló elzúgott felettük. Johnt legalább annyira megrémítette Victor komor hallgatása, mint mindaz, ami eddig történt velük. Nem hagyhatta, hogy a barátja most roppanjon össze, szükségük volt egymásra a túlélésért. Éppen egy iskola mellett haladtak el, amikor távolról valami zajt hallottak. Mintha emberi hangokat hozott volna feléjük a szél… Fülüket hegyezve pró– bálták megtalálni a hang forrásának irányát és Victor hamarosan az iskola felé bökött.

– Arra! Onnan jön a hang! Óvatosságukat sutba vágva, futva indultak meg a bejárat felé, de amikor beléptek az épület előcsarnokába, a hangok elhallgattak.

– Lehet, hogy csak valami felvétel volt?

– Ne bolondozz, még elektromosság sincs – vágott vissza a dokkmester.

John úgy döntött, nem áll le vitatkozni és kifejteni, hogy vannak eszközök, amik elemről, akkumulátorról is tudnak működni.

– Fésüljük át az iskolát! – pattogott a vezényszó Victor szájából és válaszra sem várva, fegyverét előreszegezve, neki is vágott az egyik folyosónak. John kissé kényszeredetten követte. Bejárták a földszinti termeket, de nem találtak senkit. Már az utolsó teremhez értek, amikor bentről egy hatalmas csattanást, majd furcsa, dühösnek tűnő, csirregő hangot hallottak.

John a hátára vetette a puskát és inkább a rendőröktől szerzett pisztolyt húzta elő az övéből. Csak most jutott eszébe, hogy a hosszú vadászfegyver az épületben nem a legszerencsésebb választás lenne. Victor megeresztett egy gyors félvigyort és ő is előkapta a pisztolyát. Odalopakodtak a terem ajtajához és még levegőt venni sem mertek. John volt közelebb, így az ajtó keskeny kis ablakán át bekukucskált a terembe. Csak a tanári katedrát és annak kezelőpultját látta ebből a szögből. Lekushadva az ablak szintje alá átkúszott a másik oldalra és onnan is bepislogott. Semmi, csak az ürespadsorok a beépített képernyőkkel. Victor néma kérdésére a technikus csak megrázta a fejét, és jelezte, hogy menjenek be. A dokkmester bólintott és az ujjaival mutatta, hogy háromra.

Egy… kettő… három!

Feltépték az ajtót és fegyvert szegezve berontottak a terembe. Az első pillanatban nem is vették észre az idegen lényt, aki a terem távolabbi végében, félig a padokba épített képernyők takarásában ácsorgóit.

Csak egy pillanatra vehették szemügyre az idegent, aki Johnt leginkább egy szürkésbarna, óriásira nőtt imádkozó sáskára emlékeztette. A lény dühösen ciripelt valamit, majd fegyverét felkapva feléjük tüzelt. Alig maradt idejük, hogy lebukjanak a lila sugárnyaláb útjából, ami hatalmas darabot robbantott ki a mögöttük közben becsukódott ajtóból.

A két férfi a tanári asztal mögé vetette magát és onnan felpattanva lőni kezdték a lényt. A fehér plazmalövedékek találtak, de nem jutottak el az idegen testéig, hanem az azt körülvevő pajzsba csapódtak. Ugyan a bogárszerű lény nem sérült meg, de a lövések ereje hátralökte őt, és a falnak vágódva a padlóra zuhant.

– Fedezz engem! – kiáltotta John hirtelen ötlettől és a padok takarásában, a fal mentén, a feltápászkodó lényhez kúszott. Az éppen csak felemelkedett, mikor megpillantotta a technikust. Megcélozta a közeledő embert, de Victor újabb lövései találtak és kibillentették az egyensúlyából. Hogy már nem volt semmi John és a lény között, ami fedezékül szolgálhatott volna, a technikus is tüzelni kezdett és a lény tántorogva a pajzsába becsapódó plazmalövedékektől először elejtette a fegyverét, majd a hátára zuhant.

John lihegve pattant fel és folyamatosan nyomva a fegyvere tűzgombját lépett egyre közelebb a földön fekvő lényhez. Victor is ideért közben a katedrától, de még kettejük egyesített tűzereje sem volt képes átütni az idegen energiapajzsát.

– Ebből elég lesz, ez így nem fog menni! – kiáltott fel Victor, amikor a túlméretes sáska megpróbált felkelni. John nem is gondolta végig, hogy mit tesz, de amikor megpillantotta az idegen földön heverő fegyverét, eldobta a rendőrpisztolyt és felkapta a furcsa formájú hosszúkás gyilkolóeszközt. A rovarnak közben sikerült feltápászkodnia és egy nagyon dühös hangot hallatva ugrott John felé.

A technikus ösztönösen markolta meg a szokatlan fegyvert és ujjai véletlenül megtalálták az elsütőgombot. A lila sugár alig harminc centiről csapódott a lény pajzsába és hatalmas erővel csapta a rovartestet a szemközti falnál álló szekrényekhez, szilánkokra zúzva a könnyű műanyag tároló-alkalmatosságokat.

– Na, ettől már csak megdöglesz, te rohadék!

Victor ekkor a szekrény romjaihoz ugrott, felkapott egy hengeres tárgyat és rovarra vetette magát.

– Pusztulj, csótány! – üvöltötte Victor, és a kezében tartott hengerből sziszegő hangok törtek elő. Az idegen egy pillanatra megmerevedett, majd heves rángatózásba kezdett, igyekezve ledobni magáról a dokkmestert.

John nem merte megkockáztatni, hogy lőjön, mert könnyen Victort találhatta volna el, hát földbe gyökerezett lábbal bámulta csak a furcsa rodeót.

A sziszegő hang elhallgatott és Victor sebesen pattant fel a mind a hat végtagjával hevesen kapálózó teremtményről. Hátralépett és a fegyverét ismét a lényre fogta, de nem lőtt. Figyelte, ahogy ellenfele teste kínos görcsbe rándul, rúg még párat, majd remegő végtagokkal elcsendesedik, és lassan mozdulatlanná válik. Lihegve, tépetten pillantottak egymásra.

– Mi volt az az izé, amit használtál? – kérdezte John, mikor levegőhöz jutott. Victor szó nélkül lehajolt, felvette a hengert és odadobta a technikusnak. Amikor John rápillantott a henger piros címkéjére, egy pillanatra meghökkent, majd kitört belőle a röhögés. Egy általános, gyors hatást ígérő rovarölő spray-t tartott a kezében.

– Ezt nem hiszem el! Honnan tudtad, hogy ez működni fog? – kérdezte még mindig nevetve.

Victor vállat vont.

– Nem tudtam, de reméltem, hogy lesz valami hatása. Végül is, ez az izé is csak egy hatalmas bogár. A lövéseink nem hatoltak át a pajzsán, de gondoltam, lélegeznie csak kell valahogy. Reméltem, hogy a pajzs csak az energia lövedékeket hárítja és átengedi a levegőt, és azzal együtt a mérget is.

– Legalább tudjuk, hogy ez hatásos, igaz, csak közelről. Sajnos nem hurcolhatunk magunkkal tucatszámra rovarölő spray-ket. De most szerintem tűnjünk el innen, mert nem hiszem, hogy ez itt egyedül lett volna, és amekkora zajt csaptunk, az egész falka a nyakunkon lesz mindjárt.

Mielőtt elhagyták volna a csatateret, John engedélyezett magának két másodpercet, hogy megfigyelje a halott bogarat. Hat lába volt, mint a földi, kisebb rokonainak, de a lábak négy-négy, rövid ujjszerű végződésekkel rendelkeztek.

– Aha, szóval ezzel tudnak fogni! – gondolta a technikus.

Maga a lény közel két méter hosszú lehetett, de amit előzőleg látott belőle, amíg még élt, úgy tűnt, csak a négy hátsó végtag szolgál igazából lábként. A lény a teste első felét-harmadát, majdhogynem függőleges helyzetbe felemelve mozgott, amikor is a két első láb inkább kézként funkcionált. Azzal tartotta a fegyvert is. A földi rokonaiéhoz hasonló, összetett bogárszeme tompán csillogott a kintről beszűrődő fényben. Látszólag nem voltak szárnyai, bár azok akár a kemény hátburkolat alatt is rejtőzhettek. John nem volt járatos a biológiában, de úgy gondolta, Victornak igaza lehet: ez egy nagyra nőtt, vélhetően intelligens és igencsak agresszív bogár vagy rovar.

A rovarölő ugyan hatásos volt, de csak közvetlen közelről és nagy mennyiségben, tehát ez nem igazán használható az idegenek ellen. Elég nevetségesen hangzott első hallásra, de hogy jobban belegondolt, voltak olyan mérgek, amik az apróbb rágcsálókat, vagy akár az embert is képesek megölni, míg a bogarak vidáman mászkálnak rajta és semmi bajuk sem esik. Ez most egy fordított eset…

Az is kiderült, hogy a személyes pajzson sem az emberek, sem a rovarok saját fegyverei nem képesek áthatolni, de a fizika törvényei érvényesek rájuk is, hiszen a becsapódó lövéseik úgy lökték hanyatt az idegen lényt, hogy öröm volt nézni. Bár a pajzs azt is megakadályozta, hogy hozzáérhessenek az idegen testéhez, de amikor Victor ránehézkedett a teremtményre, az nem volt képes felkászálódni. Ez még egy dolgot látszott bizonyítani, mégpedig a lények fizikailag gyengébbek az embereknél. Victor még vasággyal együtt sem nyomhatott többet, mint hatvan-hatvanöt kiló és egy ilyen küzdelemben egy átlagos erejű ember, viszonylag könnyedén ledobta volna magáról a dokkmestert.

Arra riadt a gondolataiból, hogy Victor az ajtóból pisszeg neki.

– Gyere már, vagy te meg akarod várni, amíg a cimborái ideérnek?

Végig ügettek a kihalt folyosón és magukban hálát adtak, hogy ha a bogár– nak voltak is társai, nem hallották meg a csetepatét. Az egyik sarkon elvéthették az irányt, mert nem a főbejáratnál, hanem egy hátsó tűzkijáratnál találták magukat.

– Már mindegy, akkor menjünk erre! – mormogta Victor.

Csak résnyire merték kinyitni az ajtót és kikémleltek. Úgy tűnt, az iskolához tartozó szabadtéri sportpályánál lyukadtak ki. Már csukták volna be az ajtót, amikor ismét meghallották az emberi hangokat. Valaki, egy férfi, dühösen kiabált valamit

Összenéztek és kilopakodtak az ajtón. A sportpálya köré épített, nézők számára kialakított, pár széksoros lelátó eltakarta előlük magát a pályát, így annak fedezékében elindultak. A lelátó hirtelen ért véget és mikor óvatosan kipillantottak mögüle, mindkettőjüket elfogta a düh.

A füves pályán vagy egy tucat ember ácsorgott, és rémült szemekkel meredtek az őket körülvevő hét-nyolc fegyveres idegenre. Egy nagydarab vörös arcú férfiordítozott az egyik bogárral, ami dühösen csirregve szegezte az emberre a fegyverét.

– Takarodjatok vissza a bolygótokra, nyavalyások! Nektek itt semmi keresnivalótok nincs!

A férfi minden mondattal tett egy lépést az őt sakkban tartani igyekvő idegen felé.

– Menj vissza a helyedre, te hülye…! – suttogta rekedten John.

A férfi nem hallhatta meg a technikust, éppen ellenkezőleg. A tény, hogy még nem lőtték le, felbátoríthatta, mert válogatott trágárságokat bömbölve lépett még egyet a bogár felé. Az idegen társait mintha szórakoztatta volna a jelenet, néha hangosan felcirregtek.

A vörös arcú ember ekkor elvesztette minden kis megmaradt önkontrollját, és egy hatalmas jobbhoroggal fejbe vágta az őt megzabolázni igyekvő bogarat. A lény feje az irtózatos erejű ütéstől szinte leszakadt, és ahogy a teste összecsuklott, a nyakából zöldes sárga lé szökkent ki ütemesen. A teremtmény társai azonnal fegyvert szegeztek a dühöngő férfira, és egyszerre hat lila sugár tépte cafatokra az embert. A foglyok szinte egy emberként kiáltottak, sikítottak fel, mire az idegenek a csoportba terelt emberekre fordították a fegyvereiket. Öt másodperccel később már csak halott, megcsonkított emberi testek hevertek a bogarak gyűrűjében.

Victor olyan fülrepesztőt ordított, hogy John is ugrott egyet ijedtében. A dokkmester előpattant a rejtekhelyükről és acsarogva lőni kezdett a lényekre. A második lövése talált is, és az egyik idegen holtan esett össze. John egy másodperccel később csatlakozott a lövöldözéshez és a fehér plazmalövedékek a lila fénysugarakkal már két ellenséggel végeztek, mire a többiek felocsúdtak és bekapcsolták halványan vibráló pajzsaikat. John rákiáltott Victorra.

– Tűnjünk el innen! A pajzsaikon nem tudunk átlőni!

Villámgyorsan megfordultak és visszarohantak az épületbe, remélve, hogy a lények nem követik őket. Majdnem be is jött a tervük, mert csak ketten jöttek utánuk, a másik kettő kint maradt. Talán egy másik bejárathoz igyekeztek, hogy az épületben sarokba szorítsák az embereket

A két férfi zihálva rohant végig a folyosón, majd a főbejárat felé vették az irányt. Megdöbbenve ugrottak egy kiugró oszlop fedezékébe, amikor szemből lila sugarak száguldottak el mel– lettük.

– Fenébe, ezek már elölről is jönnek! Irány az emelet! – pillantott John a széles lépcsőfokokra. Feldübörögtek az emeletre, és az utolsó pillanatban léptek be egy sarok mögé, mielőtt újabb sugarak szaggatták volna fel a padlót, ahol alig egy fél másodperce álltak.

– Most merre? – fújtatott Victor. Johnnak megakadt a szeme egy, mellettük a falra szerelt porral oltó készüléken. Már nem volt idő, hogy elmagyarázza a tervét, hát csak elvigyorodott, lekapta a vörös hengert a tartójáról és nagy lendülettel kihajította a sarok mögül a közeledő idegenek felé.

Nem is tévedett a tervével, mert a következő pillanatban lila fények villantak és a tűzoltó palack felrobbant. Előugrottak a sarok fedezékéből és bár csak egy pillanatuk maradt, hogy felmérjék a terepet, látták, hogy az egyik bogár a padlón hever és kábán igyekszik talpra vergődni. A másikat a lépcső aljáig repítette a robbanás ereje és olyan pózban feküdt, amiből John úgy vélte, lehetetlen, hogy még életben legyen.

Victor a lassan magához térő, fejét rázó lényhez ugrott és gonosz vigyorral pillantott az ablakra, majd Johnra.

– Szerinted tudnak repülni?

A technikus értette, hogy mire gondol a barátja és a félig kába teremtényt felemelve, egyszerűen kidobták a hatalmas üvegtáblán át az épületből. Úgy tűnt, az idegen faj nem volt képes repülni, mert a bogár egy hatalmas koppanással zuhant az ablak alatti parkoló betonjára és végtagjait szétdobva, mozdulatlanul el is nyúlt el egy piros Ford mellett. Teste alól, lassú kis patakokban megindult zöldessárga vére.

– Mennyi maradt? – kérdezte szinte vidáman Victor, lebámulva a parkolóban heverő halott bogárra.

– Nem tudom, talán pár milliárd? – fújt John.

– Na, hja, de jelenleg engem jobban érdekel, hogy mennyi van még itt az épületben? – kapta fel az ablakon kihajított bogár fegyverét Victor.

Hamar megtudták, mert csirregő hangok közeledtek a lenti folyosón és két újabb idegen bukkant fel a lépcső alján. Bár az emberi szem nem láthatta az idegenek mimikáját – feltéve, ha volt is egyáltalán ilyesmi képességük –, de John meg mert volna esküdni rá, hogy meg– döbbenést és talán egy hangyányi ijedtséget és félelmet is érzékelt a két újabb katona felől. Az egyikük rájuk fogta a fegyverét, míg a másik lehajolt a lépcső aljában heverő halott társukhoz. A fegyverét szorongató lény mondott valamit, de persze az emberek nem értették. Az idegen ekkor ismét mondott valamit, és amikor társa is csatlakozott hozzá, akkor Victor türelme elfogyott.

– Meddig fogunk itt ácsorogni, egymásra szegezett fegyverekkel?

John nem felelt, csak intett a bogaraknak, hogy menjenek el. Azok mintha megértették volna a mozdulatot, mert nagyon lassan elkezdtek elhátrálni a főbejárat felé.

Az emberek ugyanolyan lassan követték őket, folyamatosan az ellenségre célozva és már félúton jártak lefelé a földszintre, amikor Victor ismét megszólalt.

– Miért is engedjük el őket? Ha csak szépen elballagnak, tuti, hogy a nyakunkra hozzák a haverjaikat.

– Van jobb ötleted? Őket védi a pajzsuk, minket nem. Ha most lövöldözni kezdünk, mi húzzuk a rövidebbet – morogta vissza John.

– Nem feltétlenül. Ha a bogarak pár tonna beton alatt fekszenek… – pillantott a dokkmester a folyosó mennyezetére.

A technikus elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.

– Próbáljuk meg, de ne engem okolj, ha véletlenül mégis lelőnek.

Egyszerre nyomták meg a fegyvereik tűzbillentyűjét és a mennyezetbe becsapódó lila sugarak azonnal törmelékesővel, porral és betondarabokkal szórták meg a hátráló bogarakat. Azoknak eszük ágában sem volt visszalőni. Ösztönös védekező mozdulattal kapták a fejük fölé az első végtagjaikat és megpróbáltak elrohanni, de egy különösen nagy, lezuhanó betondarab maga alá temette őket. A két férfi nem hagyta abba a tüzelést, csak, amikor már a törmelékhalom majdnem olyan magas volt, mint maga a folyosó falai.

– Remélem, ez elég ahhoz, hogy kinyuvadjanak – tört ki Victorból.

John helyeslően bólintott, és odaballagott a lépcső tövében heverő halott idegenhez.

– Egy dolgot nem értek. Az a férfi a sportpályán úgy letaglózta azt a bogarat, mint régen egy barmot a mészárszéken. Mi is leszedtünk hármat, mire bekapcsolták a pajzsaikat. Ezek szerint a pajzs nem működik állandóan, ki és be kell kapcsolni. Mi generálhatja ezt az enegiamezőt?

– Tőlem kérded? Te vagy a műszaki zseni.

A technikus nem felelt, csak összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta a testet. Az egyetlen dolog, ami láthatóan nem a bogár szerves része volt, az egy viszonylag széles, fekete öv volt, rajta kisebb nagyobb, furcsa formájú függelékekkel. Próbált visszaemlékezni, hogy mit csináltak pontosan az idegenek, amikor tűz alá vették őket. Törte a fejét, de olyan gyorsan történt minden…

– Hoppá, megvan! Az egyikre határozottan emlékszem már! Odanyúlt ahhoz a háromszög alakú kidudorodáshoz az övén – kiáltott fel.

– Remélem, az nem ragályos – nézett rá a barátja gyanakodva.

John oda sem figyelve a barátjára, hangosan tovább gondolkodott.

– De ha a pajzs működik, és nem enged át semmi szilárd dolgot, akkor hogyan kapcsolják ki? Merthogy akkor a saját energiamezeje nem engedné, hogy az övéhez nyúljon. Hacsak…

Leguggolt a holttest mellé és közelebbről is megvizsgálta. Maga a test egy centivel a padló felett lebegett, és amikor a férfi megpróbált hozzáérni, az ujjait megállította az erőtér. Ekkor megfogta a lény egyik végtagját és bár azt is ez a láthatatlan páncél védte, de meg tudta vele érinteni a teremtény övét. Odanyomta a végtagot az övhöz erősített háromszögletű kis dobozkához és a test egy halk puffanással a padlóra zuhant.

– Ez az, megvan!

– Johnny, ha nem kezdesz el értelmesen beszélni, én nem is tudom, mit csinálok veled! – szólt rá Victor.

A technikus vigyorogva fordult felé.

– Megvan, hogy miként lehet a személyi pajzsukat ki-be kapcsolgatni.

– Hurrá, de ezzel mennyivel vagyunk előbbre?

– Csak figyelj! Remélem, a pajzs automatikusan érzékeli majd a méretkülönbséget…

Azzal némi ügyetlenkedés után leakasztotta a háromszögletű kis dobozkát az idegen övéről és újabb bíbelődések után a sajátjához erősítette. Vett egy nagylevegőt és megérintette. Egy pillanatra furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha egy láthatatlan, de érezhető búra borult volna rá. Kicsit nehezebb volt lélegezni, de amúgy semmi más nem változott.

– Gyere, érints meg!

– Te tényleg megbolondultál – nézett rá Victor gyanakvóan. – Dehogy nyúlok én hozzád.

– Ne idegesíts már! Csak a pajzsot tesztelem, próbáld megérinteni a karomat! – csattant fel bosszúsan John.

– Ja, vagy úgy… Oké, azt megtehetem. Azonban hiába próbálta megérinteni a technikus ruháját, a férfit körülvevő mező nem engedte. Pár próbálkozás után feladta és kissé irigyen pislogott Johnra.

– Azannya! Nekem is kell egy ilyen!

A technikus a kis dobozt megérintve kikapcsolta a pajzsot és elvigyorodott.

– Nyugi, neked is lesz. Ott hever kint négy döglött bogár, elvesszük tőlük, a fegyvereikkel együtt.

– Csak szólok, hogy mi csak ketten vagyunk. Minek nekünk négy pajzs, négyfegyver?

John megcsóválta a fejét ennyi értetlenség láttán.

– Hogyhogy minek? Mondjuk tartaléknak, vagy ha találunk még túlélőket, akkor nekik?

– Aha, szóval akkor most nekiállunk felfegyverezni a nem létező partizán hadseregünket.

– Akárhogy is, el kell tüntetnünk a halott bogarakat, mert a járőreik a levegőből kiszúrhatják őket és akkor tényleg idecsődül az egész horda.

– Ha nem térnek vissza a kaptárba, az is feltűnő lesz.

– Igaz, de kis szerencsével addigra mi már messze járunk.

Bevonszolták a halott bogarakat az iskola épületébe, elszedték tőlük a pajzsaikat és a fegyvereiket, majd megálltak a füves mező szélén és a lemészárolt emberekre pillantottak.

– El kellene temetnünk őket… – jegyezte meg halkan Victor.

– Nincs rá időnk, te is tudod.

Tudta, de ez nem tette elviselhetőbbé a bűntudatot, hogy még a végtisztességet sem adhatják meg az embertársaiknak.

Megegyeztek, hogy a legjobb lesz, ha eltűnnek a hegyekben. Ha sikerül, megpróbálnak visszajutni a kis házhoz, vagy az erdőben keresnek menedéket.

Az utcák síri csendje megülte a hangulatukat, és a felettük néha-néha elzúgó ellenséges űrhajók még tovább rontották az amúgy sem rózsás kedvüket. Egy sarki kisboltba betérve, felpakoltak élelemmel és vízzel, majd mint két málhás szamár indultak tovább. Tíz perc múlva már mindkettejükről csak úgy szakadt a veríték. A vállukról le-lecsúszó idegen fegyverek egyfolytában a lábuk közé keveredtek, és a dokkmester az egyik sarkon kifakadt.

– Hamarabb kapunk szívinfarktust, mint az idegenek lelőnének minket. Hagyjuk itt a fele cuccot!

Bár John sem tudhatta, hogy mennyi ideig kell majd a készleteiknek kitartani, de igazat adott Victornak.

Behúzódtak egy pár boltocskából álló kis üzletsor árkádja alá és nekiálltak átnézni, mi az, amire nem feltétlenül lesz szükségük. Az utolsó konzerveket pakolták éppen, amikor furcsa, egyre erősödő sziszegésre emlékeztető zaj ütötte meg a fülüket. Ijedten pislogtak ki az árkád alól, és a levegőben különös látvány tárult eléjük.

Két vadász űrhajó menekült egy hosszában félbevágott szivarra hasonlító harmadik elől. Az űrhajók heves tűzpár– bajban villogtatták halálos sugaraikat, és hamarosan az egyik menekülő jármű ablaktörő robbanással semmivé foszlott. A megmaradt vadász még nagyobb sebességre kapcsolt és egy pillanat múlva már el is tűntek a kertes házak teteje felett. Pár másodperc múlva a távolból egy újabb robbanás zaja verte fel az elhalkuló hajtóműricsaj után beállt csendet.

John csak rápillantott Victorra, és már rázta is a fejét.

– Ne kérdezd, nem tudom, hogy mi volt ez. Örüljünk annak, hogy kettővel kevesebb bogár van a városban.

Szinte ki sem léptek az árkád alól, amikor ismét zaj közeledett. Ezúttal egy mély, brummogásszerű. A két férfi megkövültén bámulta a hegyek felől érkező, irdatlan nagy korongra emlékeztető valamit, ami talán egy mérföld magasan a levegőben, kúszott a város– központ bombatölcsérei felé.

– Ez már megint micsoda? Még egy idegen űrhajó? Nem volt elég az a másik? – hörrent fel Victor.

– Az első lehet a romboló egység volt, ez meg talán valami csapatszállító – találgatta John. – Ez csak még egy ok, hogy minél hamarabb elhagyjuk a várost. Futólépésben iramodtak neki és már látták a szélső házakat, amikor az egyik sarkon majdnem belerohantak az idegen lényekbe.

Az első dolog, amit megpillantottak, egy háromtagú ember család volt. A viseltes, koszos melegítőt viselő férfi a karjában vitte a négy év körüli kisfiút és a másik oldalán, a férfiba karolva, kapaszkodva, egy fiatal nő sántikált. A túlélők látványa megnyugvással is tölthette volna el őket, ha nem kíséri az emberi triót két idegenlény.

John ijedt kiáltással dobta el az élelmiszeres málhát és tempóján alig lassítva, kapta le a válláról a fegyvert. Idegességében alig találta meg az övére akasztott pajzsgenerátor kapcsolóját. A három ember és a két idegen egyszerre torpantak meg és kapták a fejüket a közeledő férfiak felé.

Victor fegyvere felvillant és csak centikre vétette el az egyik lényt. John ekkor vette csak kicsit jobban szemügyre az idegeneket, és ösztöneit követve felütötte a barátja fegyverét, hogy az abból újra kivágódó lila nyaláb csak a levegőt fúrja át.

– Várj! Itt valami nagyon nincs rend– ben! Nézd meg ezeket az idegeneket!

A teremtények nem is hasonlítottak az eddig látottakra. Magas, vékony, humanoid jellegű lények voltak. Fekete egyenruhát és sisakot viseltek, bár a mozgásuk Johnt egy pókra emlékeztette. Victor acsarogva lökte félre John kezét.

– Teljesen mindegy, idegen lények ne korzózzanak Seattle utcáin… – és ismét rálőtt az egyik lényre.

Azok csak ácsorogtak, teljes nyugalommal és még a fegyvereiket sem emelték föl rájuk. A dokkmester lila sugara a lénytől pár centire semmivé foszlott. Victor lőtt és újra lőtt, és bár a nyalábok megingatták a lényeket, de a lövései nem hatoltak át a nyakigláb idegenek pajzsain. Lihegve hagyta abba a tüzelést és az idegen irányába kissé dermedten bámuló Johnhoz fordult.

– Na, most mit csináljunk? Fussunk vagy üssünk?

A szakadt melegítőt viselő férfi letette a rémült tekintetű fiút, aki azonnal belekapaszkodott a nőbe. A férfi elkiáltotta magát Johnék felé.

– Hé, várjanak, ne lőjenek!

John továbbra is fegyvert szegezve lassan közelebb lépegetett a csoporthoz. A kavics csikordulása a betonon jelezte, hogy a dokkmester követi őt.

A melegítős férfi közben tovább beszélt.

– Ezek az idegenek nem akarnak bántani minket, legalábbis azt hiszem. Eddig még semmi bántódásunk nem esett, és ha jól értettem a jelbeszédet, akkor elvisznek minket valami kórház– félébe, ahol Jennyt el tudják látni.

A technikus vetett egy gyors pillantást a nőre, akin látszott, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy talpon maradjon.

– Ki maga és mi történt a feleségével? És mi ez a hülyeség, hogy ezek az idegenek nem az ellenségeink? Eddig, aki nem-emberrel találkoztunk, az mind lövöldözött, és leginkább minket néztek céltáblának. Ezek mitől lennének kivételek?

– George Miller vagyok, a feleségem Jenny és a fiunk, Mikey… Hazafelé tartottunk a hétvégi házunkból, amikor valami felrobbanhatott, mert a kocsinkat egy lökéshullám lesöpörte az útról. Nekicsapódtunk egy fának, a kocsi összetört. Jenny bokája eltörött és alig tudtunk kimászni a roncsból. A kommunikátoraink nem működtek, hát gyalog vágtunk neki, hogy segítséget keressünk. Már közel jártunk a városhoz, amikor talán egy mérföldre innen, ez a kettő – pillantott a karcsú lényekre – megtalált minket Megijedtünk, de elfutni nem tudtunk, Jenny lába miatt. Az egyik idegen adott valami injekciót a feleségemnek, és azóta sokkal jobban viseli a fájdalmat.

– De már nem sokáig, George, érzem, hogy kezd elmúlni a hatása – sziszegte szenvedő? arccal a nő.

John és Victor összenézett, és ugyanazt a tanácstalanságot látták egymás arcán. A dokkmester megrázta a fejét.

– Mr. Miller, az idegenek a földig rombolták a várost. A külterület még úgy– ahogy ép, de valami gázzal vagy sugárral mindenkit megöltek. A belvárosból csak hatalmas kráterek maradtak, a bogarak mindent elpusztítottak. Igaz, azok az idegenek, akikkel mi találkoztunk, másképp néztek ki, de szerintem mind egy gazdát szolgálnak. Ne bízzanak meg bennük, a fene se tudja, mit akarnak! Lehet, hogy maguk lennének a tengeri malacaik a kísérleteikhez, vagy rabszolgának használnák magukat. Jöjjenek velünk inkább! A hegyekben van egy kis kabin, oda tartunk.

A melegítős férfi elsápadt a város pusztulásának hírére és tétován pillantott a feleségére. A nő megrázta a fejét.

– Nem tudom, hogy mit higgyek. Ezek az idegenek nem kényszerítettek minket semmire, nem lőttek ránk. Sőt, még magukat sem puffantották le, pedig maguk igencsak harciasan viselkedtek velük. Nézzék meg őket! Csak ácsorognak és várják, hogy végre eldöntsük, mi legyen, pedig szerintem egy szavunkat sem értik. Most úgy őszintén, így viselkedne egy emberiség elpusztítására érkezett idegen faj? Menjenek csak a hegyekbe, ha akarnak, de mi nem tartunk magukkal.

– Arra nem gondolt, hogy ez csak valami elterelés lehet a részükről?

A nő fájdalmas fintorral felnevetett.

– Ugyan, miről akarnák elterelni a figyelmet? Ember, ha igaz, amit mond, akkor egy pillanat alatt darálthúst csinálhattak volna belőlünk. De nem tették, éppen ellenkezőleg, segítettek nekünk. Azzal ismét belekapaszkodott a férje karjába, másik kezével a fiát vezetve, ellentmondást nem tűrő arccal elindult. Férje vetett egy bocsánatkérő pillantást Johnra, miközben elhaladtak mellettük. Az idegenek szótlanul bandukoltak utánuk. Victor hápogva nézte a kis csapat vonulását.

– Ezt nem hiszem el! Johnny, szólj már valamit, az ég szerelmére! Hé, nem értik, hogy egyenesen az ellenség táborába sétálnak!? – kiáltott a távolodó alakok után, de azok mintha meg se hallották volna.

Zúgó, sziszegő hanggal egy nagyobbacska, félszivar alakú légijármű bukkant fel és leereszkedett tőlük alig száz méternyire, az útra. A három ember és a két idegen beléptek az űrhajó oldalán félrehúzódó ajtón. John mintha emberi arcokat pillantott volna meg a járműben.

– Hé, legalább a gyerekre gondoljanak! – ordította Victor, de a jármű már a levegőbe is szökkent és elsuhant a nemrég látott hatalmas, lapos korongszerű űrhajó után.

Döbbenten néztek a hosszában félbe– vágott szivar után és miután eltűnt,

Victor halkan megkérdezte.

– Láttad az embereket abban az idegen járműben? Tudod, hogy mit jelent ez? John furcsállva pillantott a barátjára és némán megrázta a fejét, hát Victor folytatta:

– Aki még nem halt meg, azt megetetik ezzel az álkedvességgel, és amikor az összes túlélőt összehordták egy helyre… – öklével a nyitott tenyerébe csapott.

A technikus egy pillanatig elgondolkodott a dokkmester szavain, majd lassan bólintott.

Egy saroknyira a város legszélső házaitól úgy döntöttek, hogy megkockáztatnak elkötni egy gazdátlanul maradt kocsit. Az egyik takaros kis ház előtt találtak is egy régebbi típusú, négykerék meghajtású járművet. A sofőr vagy nagyon bízott a közbiztonságban, vagy sietve hagyta magára a terepjárót, mert a kocsi vezérlése „szabad”ra volt állítva. Csak meg kellett nyomni a start gombot és a motor egyből életre is kelt. John vezetett, de mindketten fel-felpislogtak az égre aggodalmasan, ellenséges vadászok után kutatva, ám szürke hasú felhőkön kívül semmi sem lebegett az égen.

Mire megérkeztek a házhoz, amit alig pár órája hagytak magára, a nappali fényt már felváltotta a szürkület homálya és mire lehuppantak odabent egy-egy pohár vodkával a kezükben, a sötétség birtokba is vette az erdőt. Nem mertek villanyt kapcsolni, így csak egy kis hordozható kempinglámpa fényénél kortyolgatták az italt. Egyiküknek sem volt kedve a beszédhez.

Johnnak már az úton idefelé feltűnt, hogy Victor néha fájdalmas hangokat adott ki és amióta megérkeztek, egyre sűrűbben szisszent fel a férfi.

– Valami baj van? Akkorákat nyögsz néha, mint egy éppen szülni készülő elefánt.

– Csak a karom fáj, de egyre jobban. Megnézem, van-e valami fájdalom– csillapító a gyógyszeres szekrénykében – tápászkodott fel a dokkmester, de amint felkelt, vissza is zuhant a székbe. – Ajjaj, ennek már a fele sem tréfa. Ennyit még nem ittam.

– Maradj, majd én megnézem, hátha akad valami csodaszer a számodra – kelt fel John.

Némi keresgélés után megtalálta az elsősegélydobozban a tablettákat, de amikor visszatért a barátjához, rémülten állt meg az ajtóban és kiesett a kezéből az orvosságos üvegcse.

Amíg a technikus a fürdőben vadászott a pirulákra, Victor felhajtotta az ingujját és most halálra vált arccal mutatta John– nak.

A dokkmester alkarja tele volt lila-fekete tarjagokkal, dudorokkal. Egyik-másik gumó a karján már ki is fakadt és sárgás lé szivárgott belőle.

– Édes Istenem, mi ez? Valami fertőzés? – nyüszített fel Victor.

A technikusnak sejtelme sem volt, hát inkább csak felkapta az elgurult üvegcsét és egy palack vízzel együtt odanyújtotta Victornak. A férfi mohón bekapott pár tablettát, de pár perc múlva már szinte fetrengett a kíntól.

John tehetetlenül figyelte a barátját, és az egyetlen, amire képes volt, hogy megpróbálta őt a láthatóan hatástalan fájdalomcsillapítókkal tömni. Az elektromos szolgáltatás már órákkal ezelőtt leállt, hát még a medikus konzolt sem tudta beüzemelni, hogy megnézze, mi lenne a teendő ilyen esetben. Lefektette Victort a kanapéra és betakarta, de ügyetlen borogatáson kívül mást nem tudott érte tenni. A tarjagok, a hólyagokkal együtt, egy óra múlva már a dokkmester arcán is megjelentek, és Victor a fájdalomtól már szinte folyamatosan üvöltött.

John legszívesebben kirohant volna a házból, de nem tehette meg, hogy magára hagyja a barátját. Kétségbeesetten pillantott körbe a házban és a szeme az idegenektől zsákmányolt fegyverekre esett. Hatalmas ólomdarabnak érezte a testét, amikor odacammogott a sarokba támasztott fegyverekhez és felkapta az egyiket. Odaállt a kanapé mellé és Victorra szegezte a sugárvetőt A dokkmester fájdalmai egy pillanatra szünetelhettek, mert amikor meglátta Johnt a fegyverrel a kezében, alig hallhatóan suttogta.

– Lőj! Ha csak egy kicsit is kedvelsz, lőj!

A fájdalom lángja ismét fellobbant benne és az újabb artikulálatlan üvöltést, ami a szikár férfi felhólyagosodott ajkait elhagyta, az idegen fegyver lövésének villanó lila fénye vágta ketté.

A beálló csendben a technikus kezéből kiforduló fegyver koppanása a fapadlón puskalövésként hangzott. John képtelen volt megállni a lábán, térdre hullott a halott barátja mellett és megeredő, zihálókönnyeivel kitört belőle az elmúlt néhány óra minden feszültsége, kegyetlensége és szomorúsága.

Még az éjszaka eltemette Victort nem messze a háztól. Sokáig ácsorgott a frissen hantolt sír mellett és a szomorúságát lassan felváltotta a hideg gyűlölet az idegenek iránt.

Eszébe jutott, hogy az a család mennyire birka módra, önként szállt be a lények járművébe és dühe csak fokozódott.

– Hát nem! Ha senki más, de van itt egy ember, aki nem hajlandó csendben eltűnni a semmiben! Megígérem, Victor, hogy az utolsó leheletemig ölni, gyilkolni fogom ezeket a rohadékokat, a te nevedben is! – morogta, majd sarkon fordult és határozott léptekkel visszament a házba.

Nem sokkal hajnal előtt arra riadt, hogy erős fények és zúgó hangok fogják körbe az erdei házat. A fények még idebent is túl erősek voltak. Emlékezett rá, hogy az egyik szekrénykén látott egy napszemüveget, hát hunyorogva, tapogatózva a keresésére indult. Mikor a kezébe akadt és az orrára biggyesztette, elégedetten nyugtázta, hogy így már legalább lát valamennyit. Óvatosan az ablakhoz osont és kipillantott a ház előtti kis mezőre. A fényben nyurga alakok mozogtak óvatosan és John azonnal látta, hogy nem emberek, de nem is bogarak.

– Aha, rohadékok, jöttetek értem is? Na, abból nem esztek!

Megragadta az egyik idegen fegyvert, bekapcsolta a még le sem vett övére erősített pajzsgenerátort és az ajtóhoz osont. Vett egy nagy levegőt és kirontott a házból, egyenesen a városból lopott terepjáró fedezékébe ugorva. A hátsó lámpák mögül kipislogva megpillantott egy felé közeledő alakot és gondolkodás nélkül rálőtt. Az alak hanyatt esett, de szinte azonnal fel is pattant. A technikus újra lőtt, de ezúttal elhibázta.

– Azanyád! Lennél olyan kedves és megdögölnél végre? – morogta a fogai között és egyre-másra küldte a bíborlila sugarakat a menekülő lény felé. Az egyik lövése végre talált és az alak a magas fűben elnyúlva nem kelt fel többé.

– Ha! Na, most legyél olyan nagylegény! Hol vannak a cimboráid? Mindjárt azokat is kinyuvasztom!

Hiába forgatta a fejét, senkit nem látott, csak a magasan felette lebegő járműből áradó zúgás és fényözön vette körül. Gondolt rá, hogy a fényforrásra is kellene lőni egy sorozatot, de szinte azonnal le is tett róla. Ha egy idegen lényt is ilyen nehéz volt leszednie, akkor egy jármű ellen a fegyvere mit sem érne. Más célpontot nem találva megpördült, hogy visszarohanjon a házba, de alig tett két lépést, egy zöld sugár csapódott a hátának. Az övére erősített pajzsgenerátor szikrázva, sziszegve mondott csődöt, és a következő zöld fénynyaláb már telibe találta a férfit.

Az utolsó kép, amit John még látott, mielőtt a földre zuhanva elnyelte volna tudatát a sötétség, az a fák árnyékából kilépő pókszerűen mozgó idegenek csoportja, amint felé közelítenek.

Negyedik rész – Nigel

Felváltva, nyolcórás műszakokban figyeltük a vezérlő műszereit, ami elég időt hagyott mindenkinek az alvásra és a pihenésre. Igaz, egyikünk sem nagyon tudott mit kezdeni a szabadidejével. A vezérlőterem és a hozzá tartozó épen maradt szakaszok nem nyújtottak lehetőséget semmiféle szabadidős tevékenységre, nem számítva az evést és az alvást. Amúgy sem volt egyikünknek sem kedve például holo-novellákat nézni, de figyelemelterelésre kiválóan alkalmas lett volna. Bámulni a szürke fémfalakat, a villogó kijelzőket vagy éppen a pár még működő külső kamera képét nem éppen a világ legszórakoztatóbb dolga volt. Mindemellett ott bujkált bennünk az ezernyi megválaszolatlan kérdés feszültsége, miközben félvakon és félsüketen araszoltunk a vörös bolygó felé. Mi történt a Földdel? Mi történt a Marssal? Megússzuk-e ezt a kalandot élve? Mi lehet a barátainkkal, a szeretteinkkel? Nem is kellett ezeket a kérdéseket feltennünk, láttuk őket egymás szemében. Eleinte megpróbáltunk spekulálni, de arra a következtetésre jutottunk, nincs elég információnk, így minden feltevésünk csupán feltevés maradt. Csak annyit értünk el a hosszantartó beszélgetéssel, hogy a rémálmaink a Föld és az emberiség pusztulásáról még élesebbé váltak.

A professzorasszony látszólag egész jól viselte a hányattatásokat, de Rebecca egyre csendesebb lett, és a lány szeme alatt felbukkanó fekete ív jelezte, hogy lelkileg, érzelmileg, fizikailag kezdi elérni a tűrőképessége határát.

A harmadik éjszakás műszakomat húztam éppen, amikor megjelent Rebecca a vezérlőteremben. Kócos szőke hajával, sápadt, fehér bőrével inkább emlékeztetett kísértetre, semmint hús-vér emberre.

– Nem tudok aludni – panaszkodott. – Nem baj, ha üldögélek itt egy kicsit?

– Egyáltalán nem baj, sőt örülök a társaságnak – feleltem őszinte mosollyal. Lopva végigpillantottam a lányon és kicsit összefacsarodott a szívem. Hol volt már az a ragyogó, ifjú nő, akivel áttáncoltam azt a millió évvel ezelőtti éjszakát? Mintha csak álom lett volna az egész…

Ahogy ücsörgött és ujjával ábrákat rajzolt egy kikapcsolt kijelzőre, hirtelen rám emelte fáradt tekintetét és mintha zsilipet húztak volna fel, megindult belőle a szó.

– Tudja, ez nagyon furcsa. Még soha senkinek nem mondtam el ezt… Szüleim gazdagok voltak és egész gyerekkoromat magániskolák, magántanárok között töltöttem. Barátaim alig akadtak, azokat is legtöbbször felfuvalkodott kis sznoboknak tartottam. A szüleim igencsak megválogatták, kikkel barátkozhattam. Alig vártam, hogy végre nagykorú legyek, beiratkozhassak valamelyik egyetemre és megkezdhessem a saját életemet. Hogy én is bulikra járhassak, saját barátaim legyenek, ne csak szolgálók és inasok vegyenek körül minden nap, minden órában. Szüleim persze egy magánegyetemet akartak rám erőltetni és én, jókislány módjára elfogadtam ezt a feltételt. Az első évben ismerkedtem meg a férjemmel, Robbal, aki akkor volt utolsóéves. Ma már nem tudnám megmondani, hogy miért, de akkor tetszett a laza, vagány stílusa, a tény, hogy a lányok bolondultak érte, és az első találkozásunk után egy héttel már az ágyában kötöttem ki. Nem tudom, hogy ő mit látott bennem, talán csak az új hús izgalma, vagy, hogy én még nem voltam együtt soha senkivel őelőtte… Mikor vége lett az évnek és otthon beszámoltam Robról, anyám majdnem elájult, apám pedig szó nélkül felhívta Rob apját. Nem tudom, mit és hogyan csináltak, de mire letelt a vakáció, a szüleim már meg is szervezték az esküvőt Mikor kifakadtam, hogy én nem akarok férjhez menni, anyám nagy szemeket meresztett és csak azt kérdezte: „Szereted Robot, vagy nem?” Apám pedig előadást tartott arról, hogy milyen ritka is az, amikor két gazdag család sarja szerelemből házasodik és nem érdekből, és hogy ezt mennyire meg kell becsülni. Hallgattam rájuk, mert logikusnak hangzott, amit mondtak. Szerettem Robot, és abban sem láttam semmi hibát, ha a két család vagyona egyesül. Már nem mentem vissza az egyetemre, mert anyósom és anyám együtt meggyőzött, hogy nekem sokkal nemesebb feladataim lesznek hamarosan, úgymint örököst adni a frissen született birodalomnak.

Az első két évben nem is volt semmi probléma, olyan volt az életünk, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Aztán történt valami Robbal, és hogy én még mindig nem tudtam teherbe esni, a szüleim és az anyósomék is kezdtek egyre hidegebben bánni velem. Elmentem mindenféle orvoshoz, de mindegyik azt mondta, hogy nincs velem semmi baj, talán a férjem…

Rob hallani sem akart arról, hogy ő is elmenjen kivizsgáltatni magát és a vitánk addig fajult, hogy megütött. Ököllel az arcomba csapott. Aztán persze megijedt a vér látványától és azonnal hívta a háziorvosunkat. Gondolom, jó vastag csekket kapott az öreg doki, hogy ne jelentse hivatalból az esetet a rendőrségnek. Mikor elpanaszoltam a szüleimnek, anyám egy szavamat sem hitte, apám pedig még engem hibáztatott.

Ezek után Rob egyre többször tűnt el napokra, mondván, hogy üzleti tárgyalásokra megy, és sokszor jött haza részegen, olcsó női parfümtől bűzölögve. Mikor nagy ritkán rákérdeztem, miként kerültek a karmolásnyomok a hátára, vagy mitől van kiszívva a nyaka, általában válaszra sem méltatott, vagy csak kinevetett.

Talán egy évig bírtam és akkor titokban újra beiratkoztam az egyetemre, távoktatásra. Valamit tennem kellett, mert csak lófráltam egész nap a kastélynak is beillő hatalmas házban, és úgy éreztem, kezdek megőrülni. Mikor a férjem rájött, olyan őrjöngő dühroham vett rajta erőt, amit én még elképzelni sem tudtam, hogy ember ilyenre képes lehet. Menekültem előle, de gyorsabb volt, mint én. A szolgák persze elbújtak és vaknak, süketnek tettették magukat. Mikor utolért a kis télikertben, nagyon megvert.

Eltörött az arccsontom, két bordám és mikor a földön fetrengve kegyelemért könyörögtem, letépte rólam a ruhát és megerőszakolt. Aztán otthagyott, ahogy voltam. Nem tudom, mennyivel később, két cseléd talált rám és támogattak fel a szobámba. Ki akarták hívni a háziorvosunkat, de megtiltottam nekik és a regiszterből találomra ráböktem egy orvosra. Őt hívattam ki. A fiatal doki, ha jól emlékszem Dr. Miller, megdöbbent az állapotomon és azonnal mentőt hívott, majd kihívta a rendőrséget is. Már a kórházban ért utol a nyomozó, ahol felvette a jegyzőkönyvet. Dr. Miller reggel meglátogatott és hamarosan a rendőrök is megjelentek, de azúttal nem az én ügyemben kérdezősködtek, hanem Robról. Nem tudtam, hogy miért, de amikor a rendőrök elmentek, Dr. Miller megsúgta, hogy Robot holtan találták alig egy órával azelőtt, egy rossz hírű negyedben. Állítólag kábítószer-túladagolás végzett vele. Miután kiengedtek a kórházból, hónapokon keresztül folyt a jogi huzavona, mert a végrendelet szerint, Rob rám hagyta az összes vagyonát. Apósomat ez persze rettenetesen dühítette és mindenáron semmisnek akarta nyilváníttatni a végrendeletet. A közös házba visszamenni nem akartam, és anyám is kiadta az utamat. Azt mondta, magamnak kerestem a bajt, hát oldjam is meg, ahogy tudom. Meg is tettem. Eladtam minden ingatlant, ami csak a nevemre került, a pénz jó részét, álnéven, befektettem és egy teljesen átlagos helyen lakást béreltem. Befejeztem az egyetemet, majd megnyitottam a saját tanácsadói irodámat. Eleinte azt hittem, hogy a nevem miatt a gazdagabb ügyfelek úgy fognak majd kerülni, mint a leprást, de tévedtem. Talán pont azért jöttek hozzám, mert tudták, ki vagyok. Egy idős hölgy egyszer félig tréfásan megjegyezte, hogy a gazdagok kedvelik a rebelliseket, egészen addig, amíg nem az ő vagyonukat veszélyeztetik. Nos, úgy vélem, ennyi őszinteséggel tartozok magának azért az áttáncolt éjszakáért, különösen, hogy talán soha többet nem lesz alkalmunk megismételni…

Amikor Rebecca befejezte a történetet, valahogy sokkal megkönnyebbültebbnek tűnt, míg én már a harmadik mondat után szinte kővé dermedve hallgattam a lányból száraz falevelekként előzörgő szavakat. Olyan szenvtelenül, olyan távolin mesélte el az életét, mintha csak a szorzótáblát olvasta volna fel.

Nem is gondoltam át, mit teszek, de amikor fölállt, hogy magamra hagyjon, odaléptem hozzá és megöleltem. Szó nélkül a vállamra hajtotta a fejét, és ebben a mozdulatban annyi béke, bele– nyugvás és szomorúság volt, hogy bizony hajszál híján, de majdnem elsírtam magam.

Néha, nagy ritkán vettünk valami zajokat a rádióban, de leginkább csak zajok és zörejek voltak.

– Ha legalább a hosszútávú kommunikációs rendszer működne! – sóhajtott Dr. Sorens, mikor csak ketten voltunk a teremben. Rebecca nemsokkal ezelőtt végzett és már elvonult aludni.

– Kimehetek, megnézhetem mi történt az antennával, bár nem hiszem, hogy meg tudom javítani – jegyeztem meg.

A professzorasszony elgondolkodva pillantott a konzolján felbukkanó tervrajzra, ami a „Neptun” kommunikációs rendszerét jelenítette meg, majd megcsóválta a fejét.

– Nem sok értelme lenne kimenni, Nigel. Ha jól látom, a fő erősítő állomás a hajó közepén helyezkedett el és azt ripityára lőtték az idegenek. De jöjjön, nézze meg maga is, elvégre maga a mérnök.

Kissé kelletlenül léptem közelebb a háromdimenziós képhez, és azon törtem a fejem, hogy talán nem ez a legalkalmasabb pillanat beismerni, hogy éncsupán egy gépkezelő vagyok. Gépészeti, mérnöki ismereteim eléggé hiányosak voltak, hiszen csak az alap műszaki képzést kaptam meg.

– Bezzeg, ha John itt lehetne… Mos– tanra már talán vígan cseverésznénk a Földdel – gondoltam keserűen, és amolyan félkomolyan megfogadtam magam– ban, ha leközelebb kiteszem a lábam a Földről, akkor technikus barátomat is magammal viszem. Ha sehogy más– hogy, de akár a bőröndömben is fel– csempészem őt a fedélzetre.

Alig leplezett kedvetlenséggel pillantottam a tervrajzra, és amit láttam, az elgondolkodtatott. A vezérlőteremtől egy zöld vonal indult ki, de egy idő után átváltott pirosba és minden utána következő, hozzá kapcsolt, kódokkal jelölt kis gezemice pirosan villogott. Viszont az egyik pirosan virító antenna a légzsilipünktől alig húsz méterre a hármas szint magasságában helyezkedett el.

– A fő erősítőnek lőttek, de mi lenne, ha rövidtávú erősítőnket, amit most is használunk, rákötnénk a hosszútávúantennára? – morfondíroztam félhangosan.

– Nem hiszem, hogy ugyanazokat a frekvenciákat és hullámformákat használja a rövidtávú és a hosszútávú kommunikációs rendszer. Ha rosszul sül el a dolog, még a rövidtávú rádiót is elveszítjük – rázta meg a fejét Dr. Sorens.

Én már nem figyeltem rá, a saját ötletemtől felvillanyozva elkezdtem faggatni a konzolt, hogy össze tudjam hasonlítani a kétfajta rádiót. Nem mondhatnám, hogy ez volt a szakterületem, de alkalmanként nekünk is kellett kommunikációs kábeleket és reléállomásokat telepítenünk a tenger fenekén. Nem szalasztottam el soha egy alkalmat sem, hogy a technikusok körül őgyelegjek és elcsípjem a beszélgetéseiket, így elég sok minden rám ragadt. Amit meg nem értettem, azt az első adandó sörözéskor megkérdeztem Johntól és olyankor számomra a Vörös Kakas átváltozott éjszakai, nemhivatalos műszaki szemináriummá. Na, hja, John mindig is irtó sokat tudott beszélni a szakmájáról…

Ugyan az előttem hemzsegő adatok több, mint a fele az égadta világon semmit sem jelentett a számomra, de úgy húszperces fejtörés és szemfájdító adatösszehasonlítgatás után elégedetten vigyorodtam el.

– Szerintem, kivitelezhető. A jelenlegi jelerősítőnket lehet magasabb energiával táplálni, ezáltal erősebb jeleket lesz képes sugározni. A lényeg leginkább az antennákban van. A hosszútávú kommunikációs antenna vagy tízszer akkora energiát igényel, mint a rövidtávú. Azzal nem lesz gond, ha át tudom irányítani a megszakadt energiautat – mutattam a zöldről pirosra váltó kis vonalra – ide, a felettünk levő antennára – böktem a tervrajzon, a frisseben felfedezett piros kis pöcökre. – (ez a gondolatjel csak akkor kell, ha ezt itt utána már nem mondja, bár szerintem igen, hanem csak megjegyzés az olvasó felé) Ha a rövidtávú antennára küldenék ki erősebb jeleket, vagy táplálnánk meg több delejjel, akkor az valószínűleg nem bírná el és kiégne.

A nő hitetlenkedve nézett rám egy darabig, majd megcsóválta a fejét

– Nigel, biztos maga ebben? Összedrótozgatni valamit egy űrhajón, amin már szinte semmi sem működik, kicsit kockázatosnak hangzik.

Minél tovább néztem a számokat és a tervrajzot, annál inkább éreztem, hogy ez működni fog.

– Biztos vagyok benne, Dr. Sorens – bólintottam. Hiába kérte már párszor, egyszerűen képtelen voltam a keresztnevén hívni a professzorasszonyt. – Biztos vagyok benne, habár azt elképzelhetőnek tartom, hogy zajosabb lesz, mint ahogy azt esetleg elvárnánk. A rövidtávú rádió zavarszűrői nem annyira jók, mint a hosszútávú rendszeré – tettem hozzá.

– Rendben, ahogy gondolja… – bólintott a nő, bár az arcáról lerítt, nem fűz túl sok reményt a tervem sikeréhez. – Hogy tervezte a dolgot?

Na, igen, elméletben nagyon szép és jó, de a gyakorlatban nem lesz olyan egy– szerű.

– Nem ismerem az űrhajók kábelezési rendszerét – ismertem be –, de ha kicsit is hasonlít a mélytengeri struktúrákhoz, akkor feltétezem, hogy szintenként kell legyen valamiféle kötődoboz, vagy panel, vagy valami, ahol hozzáférek a kábelekhez. Mivel a részlegünk hermetikusan el van zárva a többi szinttől, hát úgy gondoltam, teszek egy sétát odakint Az első nagyobb lyukon bemászok a felettünk levő szintre, visszaballagok az űrhajó végébe és kis szerencsével ott átirányítom mind az energia, mind a jelkábeleket a hosszútávú rádió antennához.

Dr. Sorens felhúzta a szemöldökét.

– Oké, de mi van akkor, ha a folyosó, amin visszafele jönne, járhatatlan? Például, ha valami leszakadt merevítő vagy ilyesmi eltorlaszolja az utat. Nem beszélve arról, hogy mennyi ideig tartana ez a „kis séta”, ahogy maga nevezi. Mondjuk másfél-két óra? Nem sok ideje marad akkor a munkára, ha az űrruha öt órás levegőkapacitását is figyelembe vesszük.

Remek! Erre egyáltalán nem gondoltam. Tanácstalanul pislogtam a konzol felett lebegő, kivetített színes tervrajzra, majd megvontam a vállam.

– Eszi, nem eszi, nem kap mást.

– Tessék? – meresztett rám nagy szemeket a professzorasszony.

Kis híján felnevettem az arckifejezését látva, de igyekezve uralkodni a vonásaimon, gyorsan megmagyaráztam.

– Ez csak egy kifejezés arra, hogy akár tetszik, akár nem, nincs más választásunk.

– Így már értem – mosolyodott el Dr. Sorens, majd ő is a tervrajzra pillantott. – Talán lenne rá lehetőség, hogy megváltoztassuk a menüt. Nézze csak, ezek mintha valamiféle elosztóközpontok lennének – mutatott rá, és nagyított ki egy darabot a színes vonalak kusza halmazából.

Pár pillanatig bámultam a vonalak kavalkádját, mire rájöttem, hogy mit is látok.

– Igen, de ezek külső hozzáférésűek. Csak nem akarja, hogy húzzak kábeleket az űrhajó felszínén, a kettes szint és az antenna között? – hüledeztem.

– Nigel, maga már megint a mélytengeri munkákban gondolkodik, igaz? Itt nincsenek viharok, tengeráramlatok sem pedig nyomás, ami miatt megsérülhetne a kábel. Igaz, hogy a hideg, meteoritok és sugárzások elméletileg kárt tehetnek a vezetékekben, de ha belegondol, a mostani rövidtávú kommunikációs rendszer kábelei is vákuumban, abszolút fagyban futnak egészen az antennáig és lám, remekül működnek. Huh, ez akkor is furcsán hangzik: bekábelezni egy űrhajót a burkolaton kívül. Mindegy, meg kell próbálni. Az egyik raktárféleségben láttam mindenféle vezetéket, szépen feltekerve, feliratozva, hát arra vettem az irányt, miután konzultáltam a helyi számítógéppel, hogy melyik fajta kábelekre is lesz szükségem. Sokáig szerencsétlenkedtem a raktárban, mert az egész készletet fel kellett túrnom, hogy találjak megfelelő hosszúságút. Határtalan megkönnyebbülésemre a kábeleket gondos kezek már ellátták csatlakozókkal, szóval, ha igaz, nekem csak be kell dugnom a megfelelő interfészbe. Kivonszoltam a megfelelő energia– és adatkábeleket a zsiliphez, majd egy másik raktárhelyiségből szereztem egy szerszámostáskát is. Belepillantva elfogott az ijedtség és reméltem, olyan eszközt kell majd használnom az elosztódobozok fedelének eltávolításához, amit felismerek, mert a táskában heverő jó pár szerszámról még találgatni sem mertem, hogy mire is szolgálhat.

Magamra öltöttem az űrruhát és nagyot sóhajtva megnyomtam a külső ajtó nyitógombját. Óvatosan a vállamra kaptam az egyik kábelköteget, meg a szerszámostáskát, és kicsoszogtam a „Neptun” külső burkolatára.

– Oké, kint vagyok, most merre? – kérdeztem Dr. Sorenst, aki a vezérlőben maradt, és az egyik űrruha sisakjába épített rádiót használta, hogy kommunikálhassunk. Szerencsére a sisakrádiók teljesen függetlenek voltak minden más rendszertől, igaz, csak párszáz méter volt a hatósugaruk.

– Egyenesen fölfelé, úgy négy méternyire a zsiliptől. Keresse az RF23-as jelű elosztófedelet! – olvasta fel nekem a professzorasszony a tervrajzról.

Lassan, lépésről lépésre haladtam a megadott irányba és igyekeztem megtartani a vállamon a súlytalanságban minduntalan szökni próbáló, majd húsz méter hosszú kábeltekercset.

A pár lépés alatt, amit az elosztófedélig kellett megtennem, felötlött bennem a sors iróniája, hogy már megint itt vagyok, kint. Az egyik dolog, amire annyira vágytam még alig pár napja, az az űrséta volt. Mostanra pedig már többször kellett szkafanderbe bújnom, mint egy utolsóéves űrakadémiai hallgatónak. Megtaláltam az elosztófedelet és megnyugodva láttam, hogy egy furcsa formájú, de egyszerű kulccsal el lehet távolítani az elosztófedelet Nyolc ponton fogta a zár a lemezt a burkolathoz, és eltartott egy darabig, mire mindet sikerült kioldanom.

– Jól van, Nigel? Minden rendben?

Dr. Sorens aggódó kérdése olyan váratlanul csattant fel a fülemben, hogy majd a frászt kaptam tőle. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideje kínlódok a lemez eltávolításával. Furcsa, de ide– kint valahogy elveszti az ember az időérzékét.

– Jól vagyok, semmi gond, csak kicsit többet kellett vacakolnom az elosztófedéllel, mint gondoltam volna. Megnyugodott szusszantást hallottam a hangszóróban.

– Már kezdtem megijedni. Talán fütyörészhetne, amíg odakint van, vagy meséljen vicceket. Akkor legalább tudom, hogy még életben van – javasolta a professzorasszony és szinte láttam, amint mosolyog.

– Dr. Sorens, ha én elkezdem akármelyiket is csinálni ezek közül, akkor az valaki más, és én már halott vagyok. Soha nem szoktam fütyörészni, viccmesélésben pedig toronymagasan a leggyengébb helyezést érném el a világranglistán.

– Na, jó rendben, de akkor most figyeljen arra, amit mondok! Már leállítottam a kommunikációs rendszert, szóval nem lehet gond, amikor szétcsatlakoztatja a kábeleket. Először a D64 jelzésű csatlakozót kösse szét. Ez lenne az adatkábel, ami a jelenlegi antennánkhoz megy. Szóljon, ha sikerült!

Percekig keresgéltem a táskában a megfelelő szerszámot, mert a félökölnyi csatlakozót nem úgy tervezték, hogy kézzel, egy laza csuklómozdulattal szét– illetve összekössék. Közben, hogy megelőzzem Dr. Sorens újabb szívinfarktus-közeli élményt okozó aggódó kérdését, belemorogtam a rádióba.

– Még megvagyok, csak a szerszámot keresem…

Sikerült szétkötnöm a csatlakozót és a magammal hozott kábel egyik végét rá– csatlakoztatnom az interfészre.

– Megvan! Most merre?

– Tovább, felfele, úgy tíz-tizenkét méterre, kicsit balra a jelenlegi helyzetétől. A fedőlap jelzése RF48… – hallottam az instrukciókat.

Az elektromágneses talpú szkafanderben amúgy is csak nagyon lassan tudtam haladni, főleg, hogy közben a vállamon tekergő kábelt is lassan adagolnom kellett, ahogy nőtt a távolság köztem és a már csatlakoztatott kábelvég között.

Megtaláltam az elosztófedelet, megismételtem a kulcsos, szerszámos mutatványt, majd elégedetten jelentettem.

– Kész vagyok, a kábel mindkét végen csatlakoztatva.

– Nagyszerű! Akkor, ha igaz, a hosszútávú kommunikációs antenna már közvetlenül innen, a vezérlőteremből kapja majd a jeleket és ide küld vissza mindent, amit vesz. Akkor most már csak az energiaellátását kell biztosítani. Ez annyit jelentett, hogy ballaghatok vissza a zsiliphez a második kábelért. Szinte pontról pontra eljátszottuk az előző koreográfiát, bár a sokkal vastagabb és az űr hidegében eléggé merev energiakábellel megküzdöttem, mire sikerült, hogy elérjen az egyik elosztódoboztól a másikig. Elvileg a kábelek az űrben is használhatóak voltak, és úgy voltak megtervezve, hogy bírják a retteneteshideget, de azt nem közölte a használati utasítás, hogy egy testépítő erejére van szükség, hogy a felkunkorodott állapotban megdermedt kábelt kiegyenesítgesse valaki. Patakokban folyt rólam a veríték, mire sikerült az energiakábelt is csatlakoztatnom, és egyre biztosabb voltam benne, hogy kell lennie valami olyan módszernek vagy gépnek, ami sokkal könnyebbé és egyszerűbbé tehette volna a dolgomat

– Nigel, lépjen távolabb az elosztótól! Bekapcsolom a kommunikációs rendszert és nem szeretném, hogy valami baja essen, ha véletlenül nem jól csináltunk valamit

Elevickéltem pár lépésnyire és vártam, hogy valami történjen. Történt is, csak nem az, amire számítottam.

– Bekapcsoltam a kommunikációs rendszert és úgy tűnik, hogy minden rendben… Úristen, Nigel, mi történt!? – kiáltott fel Dr. Sorens, amikor meghallotta az ordításomat

Bár én semmi külső jelét nem láttam, hogy a rendszer aktiválódott volna, de a sisakomba épített villogó kis vörös jelzésekre pillantva, nagyon rossz előérzetem támadt. A következő másodpercben éreztem, hogy a csizmáim elektromágnesei elengedik az űrhajó felszínét és lassan elemelkedek a „Neptun”-tól. Ösztönösen nyúltam a biztosítókötelem karabinere felé és elhűlve éreztem, hogy a kötél nincs a helyén.

„Figyelem, a rögzítő elektromágnesek meghibásodtak!” – közölte velem a szkafander számítógépe. Na, nem mintha én nem vettem volna észre. A tudat, hogy kisodródok a világűrbe, alig két órányi levegőkészlettel a hátamon, hamisítatlan halálordítást csalt elő belőlem, és ezt hallotta meg a professzorasszony.

Pánikban igyekeztem végiggondolni, hogy ilyenkor mit is lehetne tenni, de az agyam óráknak tűnő másodpercig csak egy szót szirénázott folyamatosan: „Meghalsz!”… „Meghalsz!”…

– Júlia, kapcsolja ki azt a rohadt rádiót, hallja! Kapcsolja ki most azonnal! – üvöltöttem el magam. A leszálló pánik-ködön át eszembe jutott, hogy az aktiválódóhosszú távú antenna valószínűleg hatalmas elektromágneses impulzusokat bocsájthatott ki, és az megbolondíthatta a szkafanderem rendszereit, beleértve a csizmámat is.

– Kikapcsoltam! Nigel mi történt? Szólaljon már meg!

Hiába állt le az antenna, a csizmám kontroll lámpája makacsul vörösen világított, láthatóan esze ágában sem volt ismét működni.

– A csizmám nem tapad oda többé a hajó burkolatához és lassan, de biztosan sodródok egyre távolabb a „Neptun”-tól.

– Mit tehetek? Nigel, hogy tudnám magát onnan behozni?

A Dr. Sorens hangjából nyíltan kihallatszó rémület, furcsa módon, engem hirtelen nyugalommal töltött el. Egy pillanat alatt felmértem a lehetőségeket.

– Keltse fel Rebeccát, de azonnal! Mondja meg neki, hogy villámsebesen öltözzön be, és hozza, amennyi tartalék biztonsági kötelet talál a zsilipben. Addig én megpróbálok itt valamit… Ja és maradjunk kapcsolatban!

– De én itt vagyok, és azonnal be tudok öltözni…

– És maga az egyetlen, aki tudja legalább valamennyire irányítani az űrhajót. Ha maga is odavész velem együtt, akkor Rebeccának esélye sem lesz a túlélésre. Ne vitatkozzon, Júlia, hanem mozduljon, mert minden másodperc drága! – förmedtem a professzorasszonyra olyan hangnemben, amit normális körülmények között soha nem használtam volna vele szemben. Szerencsémre csak nagyon lassan távolodtam az űrhajó burkolatától, de nem mertem mozdulni, félve, hogy bármit is teszek, csak rontaná a helyzetemet. A sisak plexijébe épített órát figyelve, úgy számolgattam, hogy talán tíz-tizenkét perc alatt érem el azt a távolságot, ami még Rebecca biztosítókötelének a hosszán belül lehet. Idegesen néztem az órát, eltelt egy perc, kettő, három…

– Nigel, jövök! Már veszem az űrruhát… – hallottam meg a lány kapkodó hangját a sisakban.

– Nem is tudja, milyen jó ezt hallani -fújtam megkönnyebbülve.

Lássuk csak, ha már a zsilipnél van, akkor kell úgy két-három perc, hogy leellenőrizze az űrruhát, még négy-öt perc, hogy a szivattyúk eltávolítsák onnan a levegőt, talán még két perc, hogy kilépjen és megtaláljon… Szűkös, nagyon szűkös!

Ekkor éreztem, hogy valami meglöki hátulról a sarkamat és elkezdek szépen finoman fordulni. Eddig a „Neptun” burkolata volt a látómezőmben, de most az lassan elmozdult, majd eltűnt a lábam irányába és hamarosan csak a csillagokat bámulta értetlen tekintetem. Hiába hajtogattam magamnak, hogy nem szabad pánikba esni, legszívesebben visítottam volna a félelemtől. Amint tovább fordultam a súlytalanságban, az űrhajó teste ismét a látómezőmbe került, ezúttal a fejem búbja felől kúszott be a képbe. Hirtelen rájöttem, hogy mi lökte meg a sarkam: az általam jól-rosszul kihúzott energiakábel vetett egy nagy hurkot és abba akadhatott bele a lábam. Ahogy tehetetlenül fordultam tovább és megláttam a kábelt, kétségbeesésemben kinyújtottam a karom, és fohászkodtam, hogy elérjem. Ha meg tudnék benne kapaszkodni…

Sikerült! Ujjaim úgy fonódtak a vastag fekete kígyóra, mint ahogy fuldokló ragadja meg az őt kimenteni igyekvő karját. Forgásom megállt és teljes testhosszal nekiütődtem a burkolatnak.

– Ha ez a Földön történt volna, akkor mostanra már a betört orra miatt jajgatna – hallottam meg Rebecca hangját a sisakomban. Ahogy felpillantottam, láttam, amint a lány ott áll a légzsilip mellett és tapsot imitál a kezével.

Egyszerre voltam megkönnyebbült és dühös, de éppen akkor az örömöm, hogy mégsem csatlakozok a csillagközi törmelékhez, elmosott minden más érzést. A lány odalépegetett hozzám és beakasztotta az övembe a tartalék rögzítő kötelet. Hogy viszonylagos biztonságba kerültem, felvont szemöldökkel pillantott rám.

– Mi történt magával? Hogy került ki ide? Júlia képtelen volt egy értelmes szót is mondani, azon kívül, hogy maga bajban van.

Mintegy végszóra megszólalt Dr. Sorens is a rádióban.

– Minden rendben odakint, gyerekek?

– Igen, megtaláltam a tekergőt, már fel is istrángoztam. Egy perc és már indulunk vissza – felelte Rebecca, majd ismét rám villantotta kék szemét.

– Röviden most csak annyit, hogy megpróbáltuk megjavítani a hosszútávú kommunikációs antennát, a csizmám meg közben beadta a kulcsot. Csak azt nem értem, hogy hova tűnt a biztonsági kötelem?

– Arra gondol, ott? – kérdezte a lány egy irányba mutatva.

Odapillantva elkáromkodtam magam. A biztosítóhevederem ott libegett egy kábelhurkon, pontosabban a kábel egyik toldócsatlakozóján. Ügy tűnik, a nagy kábelcincálás közepette beleakadtam abba a csatlakozóba, az pedig sikeresen különválasztott engem és a kötelemet.

A csizmám továbbra sem volt hajlandó magnetizálódni, hát Rebecca karjába kapaszkodva lebegtem utána, és már tudtam, hogyan érezheti magát egy kisgyerek kezében táncoló lufi.

A lány olyan hirtelen torpant meg, hogy nekiütköztem, és már éppen a számon volt valami csípős megjegyzés, amikor Rebecca ijedt arcára pillantva belém fagyott a szó.

Követtem a pillantását és teljesen megértettem a rémülete okát. Nem messze tőlünk, mintha három, egymástól elkülönülő „viharfelhő” gomolygott volna a világűrben, és időnként néma villámok cikáztak át rajtuk.

– Dr. Sorens, pillantson a bal oldali kamerába és mondja, hogy csak a szemünk káprázik.

Egy fél perces késéssel ugyan, de a professzorasszony válaszolt.

– Nem, Nigel, nem tévednek. Ezek megint térhajlítási anomáliák. Megigézetten meredtünk a gomolygó villámlásokkal meg-megvilágított jelenségekre.

– Be kellene mennünk a zsilipbe – nógattam meg Rebeccát, aki megrázta a fejét

– Minek? Ha megint elkezdenek ránk lőni, azt már nem éljük túl, akárhol is vagyunk. Messziről kiszúrnak minket úgyis, és még menekülni sem tudunk.

A lány szavai szöget ütöttek a fejembe.

– Dr. Sorens, állítson le minden rendszert! Mindent, gyorsan! Ha azt hiszik, hogy ez csak egy roncs, akkor van esélyünk! Rebecca, mozgás, befelé a zsilipbe! Nincs olyan hülye idegen, amelyik elhiszi, hogy ez a hajó csak egy űrszemét, ha itt ácsorgunk, eleven céltáblaként, a burkolatán.

A lány az erélyes hangra magához tért és szaporán megindult, engem fátyolként húzva maga után. Alig csukódott be mögöttünk a külső ajtó, amikor a professzorasszony jelentette, hogy mindent leállított, amit csak tudott.

– Még jó, hogy a hajtóművet leállítottuk, mielőtt az antennaszerelést megkezdtük volna – tette hozzá.

Tényleg jó döntés volt nem menet közben szerelni, különben lehet, hogy már én is rég a messzeségben kallódtam volna.

Rebeccával ketten, a sötétbe borult zsilip külső ajtajának jókora ablakához tapadva figyeltük, amint három, sajnos már túl jól ismert, patkószerű űrhajó lassan előbukkant a kavargó feketeségekből.

 

A három idegen űrhajó azonnal észrevehetett minket, mert lassan közelebb merészkedtek és körbefogták a „Neptun”-t. Idegőrlő percekig semmi sem történt, és mi lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy a bíborszínű sugarak megadják nekünk a kegyelemdöfést.

– Mi lesz már, nyavalyások, lőjetek! Mire vártok? – sziszegte mellettem Rebecca és összerezzentem a hangjából áradó dühre és keserűségre.

Az idegenek azonban nem lőttek. Legalábbis még nem.

– Odanézz, még egy jön! – pillantottam a legközelebbi „C” alakú űrhajón túlra, ahol ismét feltűnt a fekete gomolygás.

A három űrhajó magunkra hagyott minket és szimatoló farkasfalkaként a frissen megjelent térhajlítás jelei felé fordultak. Alig egy perc múlva már meg is jelent egy negyedik űrhajó, de ez nem óvatoskodott, hanem szinte kirobbant a sötét űrviharból. Meglepetten kiáltottunk fel, mert a jövevény egy kicsit sem hasonlított a másik háromra. Méretben legalább ugyanakkora lehetett, mint amik a „Neptun” körül illegették magukat, de formája egy, a tetején enyhén domború korongra emlékeztetett.

Aztán elszabadult a pokol. Az új űrhajó izzó-zöld sugarakkal azonnal lőni kezdett a körülöttünk lebegő patkókra, amik lila fénynyalábokkal viszonozták az üdvözlést. Zöld és lila villogó fényár töltötte be körülöttünk az űrt, és csak a vak szerencsén múlott, hogy ronccsá nyomorodott űrhajónkat egyetlen halálsugár sem nyársalta fel.

A négy harcoló fél hamarosan háromra csökkent, ahogy az egyik „C” formájú hajót olyan találat érte, amitől a fényei kihunytak és az űrhajó egyharmadát robbanások sorozatai tépték darabokra.

– Ez az! Adjatok nekik, fiúk! – ugrottam egy nagyot örömömben.

A maradék két patkónak elpárologhatott a harci kedve, mert menekülőre fogták a dolgot, és egy fényes villanással eltűntek a szemünk elől. A kerek űrhajó némi habozással követte őket.

Csak a két roncs, a „Neptun” és az idegen űrhajó maradt hátra a csatatéren.

Összenéztünk Rebeccával és egyikünk se tudta, mit mondjon.

– Azt hiszem, elmentek. Visszakapcsolom a rendszereket – törte meg Dr. Sorens hangja a csendet. Türelmetlenül vártuk, hogy a zsilip ellenőrző fénye zöldre váltson és levehessük az űrruhát. Mikor végre összegyűltünk mindhárman a vezérlőben, le sem tudtuk tagadni a lelkesedésünket.

– Látta azt a nagy korongot? Nem volt semmi… – lelkendeztem a professzor– asszonynak.

– Hogyne láttam volna, nyugdíjas vagyok, nem vak – mosolygott Dr. Sorens. – Viszont, hogy egy kicsit lehűtsem az örömmámort, most aztán végképp nem tudjuk, hányadán állunk az idegenekkel. Kik lehetnek, és miért lövöldöznek egymásra? Két különböző idegen faj lenne, vagy csak két különböző típusú űrhajót használó, de egy faj?

– OK, akkor, most mi a teendő? – kérdeztem, hogy megpróbáljam elejét venni egy esetleges feltételezés– és elméleti elemezgetés-özönnek.

– Maradjunk az eredeti tervnél, azaz, irány a Mars. Ha orbitális pályára állunk a bolygó körül, azt is elárulom majd, miért pont oda tartottunk, azon kívül, hogy közelebb van a jelenlegi pozíciónkhoz, mint a Föld – tette hozzá Dr. Sorens.

Aha, szóval a professzorasszony titkolódzik? Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek van mit takargatnia.

A hajtóművel volt egy kis gond, mert csak a harmadik nógatásra volt hajlandó beindulni. Aggódva figyeltük a kijelzőn sokasodó hibaüzeneteket, de akár egyiptomi hieroglifákat is rajzolgathatott volna a rendszer az orrunk elé, abból sem értettünk volna többet. Mikor végre felhangzott az ismerős halk duruzsolás, megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt. Semmi más nem hiányzott volna, mint itt ragadni a senkiföldjén.

– Három nap múlva megérkezünk a Marshoz, de előbb át kell vágnunk az aszteroidaövön, ami a Mars és a Jupiter között húzódik – jegyezte meg a professzorasszony.

– Átmenni a kisbolygóövön ezzel a ronccsal, az kész öngyilkosság lenne. Nem lehetne kikerülni valahogy?

– De igen, ha felemelkedünk a planetáris sík fölé és a kisbolygó zóna után ismét leereszkedünk. Csak akkor adjunk hozzá még egy hetet az utazásunkhoz és azt a tényt, hogy akkor sem tudnánk elkerülni az összes meteoritot.

Nem hangzott jól egy cseppet sem, és az ellenséges űrhajó pusztulásától kissé megjavult kedvünk újra romba dőlni készült.

– Hihetetlen! Amint történik egy kis jó, máris valami sokkal nagyobb rossz szakad a nyakunkba. Meg vagyunk mi átkozva! – fakadt ki Rebecca, majd dühösen levetette magát a rádiókonzol ülésére.

– Mikorra érjük el az aszteroidaövet? – tettem fel a kérdést, a pajzsokat és elhárítórendszereket vezérlő pulthoz lépve.

– Körülbelül tizennégy óra múlva. Esetleg valamivel hamarabb. Az egyetlen kis jó hír, hogy ha jól számolgattam, akkor csak az öv szélén kell áthaladnunk, nem pedig az igazi sűrű részen.

Próbáltam kitalálni, hogy a pajzsunk mennyire működőképes, és a sokadik nekifutásra már sikerült is valamit kihámoznom az elém tornyosuló adathalmazból. A tengerben ritkán használunk energiapajzsokat, akkor is csak a nagyon fontos vagy különleges építmények védelmére. Azok a véd-mezők homogének, mindenütt egyforma erősek, mivel folyadékot, illetve egyenletes, nagy nyomást kell visszatartaniuk. Az űrhajó pajzsai azonban úgy tűnt, hogy inkább hasonlítanak valamiféle nagyon finom szövésű hálóra. Gondoltam, azért, mert a kisebb űrkavicsokat a hajó burkolata le tudta pöccinteni magáról, és csak a nagyobb darabokat kellett a kifeszített energiahálóval kivédeni. Az igazán nagy darabokra meg ott voltak a plazmaágyúk. Arra kaptam fel a fejem, hogy túl nagy lett körülöttem a csend és két szempár is reménykedve mered rám.

– Nos? Mi a helyzet a pajzzsal?

– Ööö… Ne fűzzünk hozzá túlzott reményeket. A pajzsgenerátor működik, de a sugárzók a hajó burkolatába vannak építve. Ahol nincs burkolat, ott nincs pajzs sem. A többi, még ép sugárzó, képes valamelyest kompenzálni és átfedni a sérült részeket, de nem tudom, hogy mennyire. Csak tippelni tudok, hogy az eredeti pajzskapacitásnak talán húsz százaléka áll rendelkezésünkre és még az is bizonytalan – mondtam, de én magam talán még bizonytalanabb voltam, mint a becslésem.

– Nem tudná átirányítani a pajzsokat, úgy, mint az antennával tette?

Magamban átkozódtam egy kicsit. Egy– szer drótozok össze valamit, erre most már tudnom kellene vízen is járni. Bár biztos voltam a válaszban, de visszafordultam a konzolhoz, remélve, hogy valami szuper jó ötlet ugrik be, a számokat és energiaháló sémákat bámulva. Nem, semmi ötlet.

– Sajnálom, de ez nem lehetséges. A pajzs sokkal bonyolultabb rendszer, semmint, hogy az én képességeimmel vállalkozzak a megbuherálására.

– Csodás, akkor mind a hárman fogunk egy rudat, kimegyünk a zsilipen, és ha látunk egy sziklát közeledni, nagy lendülettel félreütjük. Vállalkozóbb kedvűek bele is rúghatnak a meteoritokba.

A lány fanyar, cinikus megjegyzése szöget ütött a fejembe és vetettem egy gyors pillantást a védelmi rendszerek kijelzőjére.

– Azt talán nem, de ha igaz, akkor mindkét plazmaágyú üzemképes. Az automata kereső mód ugyan nem működik, de manuálisan még tudjuk kezelni az ágyúkat.

– Mégis hogyan? Kimászunk a lövegekhez, és ha látunk egy nagy meteoritot, akkor beledurrantunk? – meresztett nagy szemeket Rebecca.

– Hááát… Tulajdonképpen igen – tártam szét a karom.

A lány elsápadt és tátogott párat, de hang nem jött ki a torkán. Dr. Sorens gyorsan megnyomott pár gombot a navigációs konzolon, majd komoly pillantást vetve ránk megszólalt.

– Elméletileg nem lehetetlen a dolog. Ha jól manőverezünk, akkor három-négy óra alatt átérünk az aszteroidaövön.

– Ezt nem mondják komolyan, igaz? Mekkora sebességgel is haladunk majd? Még megpillantani sem lesz időnk az aszteroidákat, nemhogy célba venni vagy szétlőni. Még ha egyet sikerülne is, addigra másik hat már palacsintává is lapított minket.

Dr. Sorens elmosolyodott és felemelte a kezét, jelezve, hogy szót kér. Rebecca kicsit meglepődött a nő mozdulatán, de abbahagyta a saját maga riogatását.

– Nézze, Rebecca, nem fogunk csak úgy belerohanni az aszteroidamezőbe. Én úgy gondoltam, hogy már előtte lelassítunk, amennyire csak lehet, és messziről elkezdhetjük a nagyobb darabok elporlasztását. Feltéve, ha tényleg működnek az ágyúk – pillantott rám, majd folytatta: – Ha a terep viszonylag tiszta, akkor kicsit előbbre megyünk, és megint eltakarítjuk az útból a nagyobb meteoritokat. Az apróbbakkal meg reméljük, hogy a pajzs maradéka is képes lesz megbirkózni.

– Ez akkor is őrültség. Nem értek az űrhajózáshoz, de amit láttam, abból úgy tűnik, ez a hajó akármikor darabokra hullhat, mi meg benavigáljuk egy kődarabokkal teli aknamezőre? – rázta meg szőke tincseit a lány.

– Ha nem tetszik, akkor kiszállhat, és itt megvárhatja a mentőalakulatokat! – csattant fel váratlan hevességgel a professzorasszony. – Kapja össze magát Rebecca, mert magára is szükség van, hogy túléljük ezt az egész kalamajkát! A segítségére, a figyelmére és az ötleteire van szükségünk, nem a letargikus, nihilista pesszimizmusára! Megértette?

Rebecca először sápadtan hebegett valamit, majd pipacspirosra gyúló arccal felpattant.

– Megígérhetem, ha otthagyjuk a fogunkat az aszteroidamezőben, az nem az én hibámból történik majd. És ha még egyszer ilyen hangnemben beszél velem, akkor egy orrbavágást is megígérhetek. Jobb, ha tudja, én betartom, amit ígérek…

Megmukkanni sem mertem, csak lapítottam a két nő között és abban reménykedtem, hogy nem esnek egymásnak foggal, körömmel.

Dühösen villogó szemekkel, pengevékony ajkakkal méregették egymást, amikor Dr. Sorens hirtelen elnevette magát

– Ne haragudjon, Rebecca, nem akar– tam magát sértegetni, de semmi más módszert nem láttam, hogy kihúzzam az apátiájából. Sajnálom, hogy ilyen durva módszerrel kellett lelki hidegzuhanyt kapnia, de nem igazán van időnk a finomkodásra.

A lány dühe lassan értetlenséggé, majd bosszúsággá változott.

– Többet ilyet ne tegyen, Júlia! Megyek vissza aludni, ha még tudok. Maga meg – förmedt rám – maradjon a fenekén és ne mászkáljon odakint, mert legközelebb nem megyek maga után, ha megint bajba kerül!

Mikor magunkra maradtunk, Dr. Sorens megeresztett felém egy bocsánatkérő félmosolyt.

– Néha kicsit durvább vagyok, mint szeretném. Nigel, ha már itt van, talán letesztelhetné, hogy mennyivel lettünk előrébb az új antennánkkal.

Hegyeztem a fülem a kommunikációs konzolból előtörő neszekre, de leginkább csak zörejek, sercegések áramlottak a hangszórókból. Néha mintha – de csak mintha – nagyon gyenge beszéd– foszlányok ütötték volna meg a fülemet, de annyira gyengén és rövid ideig, hogy könnyen hihettem, csak a képzeletem játszott velem. Majd két órán át kuporogtam az ülésben, reménykedve, hogy elcsípek valami értelmes adást, de Dr. Sorens végül rám szólt.

– Szerintem menjen maga is pihenni. Szükség lesz a pihent agyra, szemre és kézre, ha elérjük az aszteroidamezőt. Megfogadtam a tanácsát és én is elballagtam az egyik hálófülkébe, hogy leheveredjek egy kicsit. Mi tagadás, fáradt voltam. Az elmúlt órák eseményeinek súlya utolért, és bár a szemhéjam ólomnehéz volt, az agyam nem akart leállni. Igyekeztem a nők előtt titkolni, de nagyon féltem az aszteroidamezőtől.

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az alig-alig működő pajzsunk bármiféle védelmet is képes lesz nyújtani. Ismét csak az jutott eszembe, ha többet tudnék ezekről a technikai dolgokról… Na, hja, akkor most technikus vagy akár mérnök lettem volna. De nem voltam az, köszönhetően egy ifjúkori baklövésemnek. Keserű szájízzel gondoltam vissza Mr. Redfordra, és a lányára, Maggie-re. Javarészt nekik köszönhettem, hogy egy százhuszadik kis senki lett belőlem. Általában elégedett voltam a sorsommal, de néha-néha felébredt bennem a kisördög és olyankor nagyon igazságtalannak éreztem a világot.

A középiskola utolsó évében történt valami, ami, hogy egy klisét használjak, kettétörte az életemet. Soha nem voltam kitűnő tanuló, de azért mindig is az élbolyhoz tartoztam és azon törtem magam, hogy bejussak valamelyik műszaki egyetem államilag támogatott képzésére. A jegyeim éppen a határon billegtek, hát szinte minden szabadidőmet a tanulásba öltem. Az akkori barátnőm, Amy, ugyan megértette, hogy miért is töltöttem vele kevesebb időt, de egyszer mégis elege, lett és szóbeli ultimátumot adott nekem.

– Hetente egyszer, egy este, igenis elmegyünk egy holo-moziba vagy beülünk a Picassóba, vagy csinálunk együtt valami mást. Bármi mást, ami nem a tanulással kapcsolatos. Világos?

Amy őzikebarna szemeiben a szokásos kedvesség helyett csak szilárd eltökéltséget láttam, hát nem mertem vitatkozni. Már csak azért sem, mert éreztem, hogy igaza volt és mardosott a bűntudat.

Egyik este a kedvenc klubunkban ücsörögtünk pár barátunkkal, amikor Jake, a legjobb haverom bukkant fel egy ismeretlen lánnyal az oldalán. Maggie-ként mutatkozott be, mikor odatelepedtek az asztalunkhoz és a cimboráimon láttam, hogy le se tudják venni a szemüket a lányról. Bár engem nem érdekelt, mert fülig szerelmes voltam Amybe, de valahol megértettem őket. Maggie lángvörös, gubancos haja, enyhén szeplős arca és szinte smaragdzöld szemei nagyon is vonzották a tekintetet Jake és a srácok úgy zsongtak a lány körül, mint méhek a kaptárnál. Egymás után sütötték el a bénábbnál bénább vicceket, és igyekeztek vagány pasiként feltüntetni magukat. Rám nem hatott Maggie varázsa és hitetlenkedve pillogtam a barátaimra. Kifejezetten szánalmasak voltak, ahogy szinte kezüket-lábukat törték a lány kegyeiért. Mikor Amy elpályázott a mosdóba, Maggie engem vett célba.

– Csinos barátnőd van. Talán ezért nem szólsz hozzám egy szót sem?

Ez a túlságosan is direkt megjegyzés már felkelthette volna a gyanúmat, de nem volt még akkora tapasztalatom, hogy a közelgő veszélyt észrevegyem. Megvontam a vállam.

– Igazából csak nem hoztak tűzbe a témák, amik eddig szóba kerültek. Ne érts félre, semmi bajom sincs veled. Nem is lehetne, hiszen tulajdonképpen nem is ismerlek.

Úgy csapott le a szavaimra, mint kánya a kiscsibékre.

– Nem ismersz még, de megismerhetsz, ha akarsz. Persze sokkal könnyebb lenne, ha tudnám, hogy mi hoz tűzbe téged, mert akkor arról beszélgetnénk, igaz fiúk? – pillantott körbe az asztalnál ülőkön.

A barátaim dühösen meregették rám a szemüket. Lám, én meg se mukkantam egész este, Maggie mégis engem tüntetett ki leginkább a figyelmével. Jake szólalt meg kicsit rekedten.

– Nigelt nem hozza tűzbe semmi, kivéve, ha az egyetemi felvételikről, vagy valami műszaki dologról beszélsz.

– Tényleg? Egyetemre készülsz? Melyikre? Milyen szakra? – kerekedett rám Maggie zöld szeme. Kicsit kényszeredetten válaszoltam és mire a barátnőm visszatért a mosdóból, már megtudtuk, hogy a vörös hajú lány, saját bevallása szerint, különlegesen jó matekos volt és a fizika is a kedvenc tantárgyai közé tartozott. Amy villámló tekintetétől kísérve felajánlotta, hogy segít nekem felkészülni a felvételi vizsgákra.

Megköszöntem, de amilyen udvariasan csak tudtam, visszautasítottam az ajánlatot. Ezzel, mintha csak olajat öntöttem volna a tűzre. Onnantól kezdve Maggie látszólag tudomást sem vett a többiekről, csak hozzám beszélt, csak nekem volt mondanivalója.

Alig pár perc alatt az asztalunknál a levegő szinte a fagypont alá süllyedt és én feszengve ücsörögtem a boxban. Amy összeszorított ajkakkal, sápadtan figyelt, akárcsak a barátaim, és mikor később visszagondoltam erre a jelenetre, azt gondoltam, a lány talán még élvezte is, hogy ilyen kellemetlen helyzetet sikerült teremtenie.

Megelégeltem a dolgot és az asztal rejtekében megszorítottam Amy kezét.

– Ne haragudjatok, de nekünk most mennünk kell. Megígértük Amy édesanyjának, hogy ma este elvisszük Pajkost, a kutyájukat, egy hosszabb sétára a parkban.

Idióta és nagyon átlátszó kifogás volt a részemről, de a barátnőm kapva kapott az ötleten, és úgy pattant fel az ülésről, mintha pók csípte volna meg.

– Igen, igen, a kutya! Majdnem elfelejtettem…

A klub ajtajából még vetettem egy pillantást az asztalunkra és tekintetem a lány zöld szemével találkozott. Maggie arckifejezése elárulta, hogy ő a részéről még nem tekintette befejezettnek a dolgot. Nem tudtam, hogyan, de Maggie megszerezte a kommunikátorom hívóját, meg az otthoni számunkat is, és az elkövetkező hetekben véletlenszerűen hívogatott, mindenféle mondvacsinált ürüggyel. Leginkább akkor, amikor együtt voltam Amyvel, és ezzel egyre feszültebbé tette a kapcsolatot a barátnőmmel. Hiába mondtam Maggie-nek, hogy hagyjon engem békén. Eleinte szépen kértem, aztán a végén már üvöltve, olyan trágár szavakkal küldtem el őt a fenébe, hogy édesapám rémülten dugta be a fejét a szobám ajtaján, megnézni, minden rendben van-e velem. A harmadik ilyen alkalom után már csak kikapcsolt kommunikátorral mertem Amy szeme elé kerülni. Ez még nem is lett volna baj, de egy hónap múlva, amikor a randiről hazaértem, csak az üres házat és egy cetlit találtam az ételfeldolgozóra ragasztva. Egyből felismertem apu kapkodó, kissé szálkás kézírását

„Anyu rosszul lett, mentőt hívtam. A négyes kórházba vitték be, megyek utána. Apa.”

A bűntudattól és idegességtől remegő kézzel kapcsoltam be a készülékemet és láttam, hogy apa négyszer is próbált hívni. Az egyetemre félretett pénzemből fizettem ki a taxit a kórházig és még a kocsiban ülve sikerült beszélni apával, aki a kórházban ücsörgött, várva, hogy anyut kihozzák a műtőből.

Nem volt türelmem a liftre várni, kettesével véve a fokokat rohantam fel a hatodikra, ahol lihegve torpantam meg a kisírt szemű édesapám előtt.

– Mi történt? Apa, szólalj már meg! – fuldokoltam. Még nem láttam apát sírni azelőtt. Közel két méteres magassága és széles válla most úgy csuklott össze, mint egy kilencvenéves aggastyáné. Átöleltem a vállát és vele együtt én is leültem a folyosóra kirakott székekre és nem tudtam, mit szóljak. Édesapám némán rázkódó válla minden jajszónál többet mondott Tudtuk, hogy anyu szívével problémák voltak, de nem engedhettük meg magunknak a műtétet. Mindannyian abban a hiú reményben ringattuk magunkat, hogy a felírt tablettákkal gond nélkül elélhet még évtizedekig. Tévedtünk.

A temetés egy gyötrelem volt. Legszívesebben elküldtem volna a fenébe az összes sajnálkozó rokont és ismerőst, és alig vártam, hogy végre mindenki kitakarodjon a házból. Csendesen szedegettük össze a vendégek után maradt tányérokat, poharakat, és amikor a mosogatóba pakoltuk be a dolgokat, apa megállt a mozdulattal. Felegyenesedve rám pillantott és nyúzott arccal, mélyen ülő, kissé tompa szemekkel halkan így szólt:

– Kisfiam, végezd el az egyetemet, kapj egy jobb állást, hogy soha, soha ne kerülj olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint mi. Nincs rosszabb attól, mint amikor nem tudod megadni a szeretteidnek, amire szükségük lenne, még ha az élete vagy a te életed is múlik rajta.

Szavai belém égtek, és amikor úgy három hét múlva Maggie ismét felhívott, nem küldtem el őt a francba, de csak azért, mert a lány hangja komoly volt és nyomát sem hallottam benne az eddig megszokott csipkelődő, incselkedő stílusnak.

– Először is ne haragudj a hívásért, és szeretném őszinte részvétemet nyilvánítani az édesanyád miatt. Elképzelni sem tudom, hogy min is mehetsz most keresztül.

Megköszöntem, majd vártam, hogy mi sül ki az egészből. Abban biztos voltam, hogy nem anyu miatt hívott. Vett egy nagy levegőt és rátért a lényegre.

– Ugye tudod, hogy az apám a Továbbképzési Bizottság Elnöke?

Azt tudtam, hogy Mr. Redford egyike volt a városatyáknak, de erről nem volt tudomásom. Maggie folytatta.

– Mint a bizottság elnökének, apámnak hozzáférése van bizonyos, nem publikus információkhoz is, mint például a helyi egyetemek felvételi vizsgakérdései. Mondjam tovább?

Egy pillanatra magkísértett a gondolat, hogy szó nélkül bontom a vonalat, de eszembe villant apu, ahogy a víztől csöpögő tányérral a kezében állt a mosogató mellett és arra kért, hogy tanuljak tovább, hát csak krákogtam valami igen– félét.

– Ha ráérsz ma este, gyere át és megnézzük a kérdéseket.

– Miért nem küldöd át inkább? Gyorsabb, egyszerűbb lenne – kérdeztem gyanakodva.

– Az adatok másolásvédettek, csak bizonyos terminálokon lehet megnyitni és olyan biztonsági kódja vagy mije van, hogy nem tudom üzenetben sem elküldeni. Ha érdekel a dolog, este kilencre gyere át, mondom a címet…

Át kellett utaznom az egész várost Mr. Redford kertvárosi házához, ami egy kisebbfajta palotának tűnt még a környékbeli épületekhez képest is. Széles mosollyal, Maggie nyitott ajtót és a vészcsengőmnek már itt meg kellett volna szólalnia. A lány valami olyan hálószerű ruhát viselt, amitől egy magára valamit is adó pók elbujdosott volna szégyenében.

– Kerülj beljebb! Nyugi, apám nincs itthon, valami hülye értekezleten lesz vagy éjfélig, anyám meg valamelyik barátnőjénél van. Vagyis, inkább valamelyik pasijánál…

Ez az információ már elérte a riadóhatást és a hatalmas, márványnak tűnő járólapokkal borított előszobában megtorpantam.

Maggie felnevetett és belém karolva finoman elkezdett húzni az emeletre vezető lépcsők felé.

– Ne aggódj, nem tervezek semmi gonoszságot. Ígérem, nem teszek semmi rosszat.

Mentem vele, mert nagyon be akartam kerülni az egyetemre. Biztos voltam benne, ha már felvettek, akkor végig is csinálom, de ahhoz először be kell jutni… Igazi gazdagkislány szobába léptünk be. Bár csak két állólámpa oszlatgatta a félhomályt, de láttam, hogy a hatalmas, baldachinos ágy, méregdrága kanapé, a legújabb holo-kivetítő, mind– mind a jómódról árulkodik.

Maggie lenyomott a székre a terminál elé és odaperdített magának is egy kis párnázott ülőalkalmatosságot Fél perc múlva már lelkesen magyarázott a kijelzőn felbukkanó szövegekről, szakirányokról. A szorosan mellettem ülő lány bőréből áradó egzotikus parfümillat és a semmi kis ruhácska, együttesen szinte lehetetlenné tették, hogy figyeljek akár a terminálra, akár Maggie szavaira. Hamarosan észre is vette, hogy lélekben valahol messze járok, mert aggódóan megkérdezte.

– Nigel, valami baj van?

Nem igazán akartam lovat adni alá, de valamit mondanom kellett.

– Izé… ez a ruha… csinos, meg minden, de nem túl lenge egy kicsit a tanuláshoz?

A zöld szemekből meglepettség villant, majd a lány megrázta vörös üstökét.

– Igazad van, átöltözök. Addig kezdd el átnézni a kérdéseket!

Amíg belépett a kétajtós, szobának is beillő öltözőszekrénybe, én visszafordultam a terminál felé. Alig olvastam el az első kérdés első bekezdését, amikor Maggie ismét megjelent a hátam mögött.

– Na így már jobb?

Megfordultam, hogy gyorsan megdicsérjem és folytathassam a kérdések tanulmányozását, de amikor rápillantottam, a torkomra fagyott a szó.

Maggie nem viselt magán semmit, az égadta világon. Döbbent-igézetten bámultam, és csak egy elhaló hangot tudtam kiadni. A lány ezt elismerésnek vehette, mert könnyedén körbefordult, megmutatva magát nekem minden oldalról.

– Hogy tetszem? – kérdezte kacéran. Ijedten ugrottam fel és léptem kettőt a szobaajtó felé.

– Sajnálom, ne haragudj… Hiba volt ide jönnöm… Most inkább megyek…

De Maggie elém pattant, hogy megakadályozza a menekülésemet, és a lendületem mindkettőnket a földre döntött. Avastag puha szőnyeg felfogta az esést és a lány halkan felnevetett, zöld szemei hatalmasra nyíltak.

– Nana, csak ne olyan hevesen! Vagy tudod, mit? De igen, mégiscsak hevesen! Megszólalni már nem maradt időm, mert a szoba ajtaja hirtelen kinyílt Éles fény esett ránk és egy férfihangot hallottam a fejem fölött.

– Megjöttem, Maggie! Nem tudod, hogy anyád…

Villámgyorsan felpattantam, és Maggie ijedt kis sikkantással már kapta is le a könnyű takarót az ágyról, hogy elrejtse magát.

Mr. Redford, egy alacsony, pocakos, ritkás hajú férfi elbődült és arca kezdett olyan színt felvenni, mint a lánya haja.

– Mi folyik itt!? Magyarázatot várok, de azonnal! Ki a fene vagy te!?

Ezt, még ha akartam, sem tudtam volna kimagyarázni. Soha nem hitte volna el, hogy Maggie szabályosan felkínálta magát nekem, én pedig menekülés köz– ben a lányba ütközve véletlenül a földre döntöttem.

Szó nélkül próbáltam kereket oldani, elcsusszanni a dühöngő férfi mellett, de az megragadta a karomat. Édesapám testalkatát örököltem, majd egy fejjel voltam magasabb, mint Mr. Redford és nyers fizikai erő tekintetében is felette álltam, hát lefejtettem a karomat markoló kezet. A férfi fájdalmasan felkiáltott. Mivel még mindig az utamban állt, löktem rajta egyet, amitől eltántorgott balra és a szőnyegben megakadó lábbal lehuppant a padlóra.

Pánikszerűen vágtattam le a lépcsőn, majd ki a házból. Nem is nagyon emlékszem, miként jutottam haza és hálát adtam az égnek, hogy apu már bevonult a szobájába, mire kinyitottam a bejárati ajtót.

Ha a dolgok eddig rosszul mentek, ezután még rosszabbá váltak. Maggie eltűnt, soha többet nem hívott. Ez még egy nagyon is jó hír lett volna, de hogy két nap múlva az iskolaigazgatónál kellett jelentkeznem, az már kevésbé volt üdvözletes. Az igazgató úgy ordított velem, mint egy oroszlán és olyanokat mondott hogy örüljek, hogy sem Mr. Redford, sem a lánya nem tesz feljelentést szexuális zaklatás, támadás vagy akár megkísérelt nemi erőszak miatt. No meg, hogy mondjak búcsút az egyetemnek, mert én már most befejeztem, mielőtt egyáltalán elkezdhettem volna. Egy hét múlva a suliban már olyan álhírek keringtek, hogy megerőszakoltam egy lányt és csak valami csoda segített, hogy nem csuktak le érte. A hírek dagadtak és torzultak, már valami pszichopata képében ábrázoltak engem. Amy szakított velem és a barátaim is elmaradoztak mellőlem.

Ugyan nem rúgtak ki az iskolából, és egy hónap múlva hagyták, hogy végigcsináljam a jelentkezést mind a három egyetemre, mindezt csak azért, hogy aztán mindenhonnan megkapjam az elutasítást, helyhiányra hivatkozva. Gondoltam, akkor jelentkezek szakmára, valamelyik technikusképzőbe. Négy helyre adtam be a jelentkezésemet az utolsó pillanatban és lehetetlennél lehetetlenebb indokokkal utasítottak el azokból az iskolákból is. Nem tudtam biztosra, de sejtettem, hogy Maggie apjának a keze van a dologban.

Apu lelkileg összetört és hiába próbáltam vigasztalni, hogy majd jövőre újra nekiugrok, csak elkeseredetten bámult kifelé az ablakon. Eljött a nyár, rajtam kívül szinte minden végzős a szünidejét tervezte, én pedig beiratkoztam egy kéthónapos nyári, intenzív gépkezelői tanfolyamra. Ide legalább felvettek. Gondoltam, az egy évet, amíg újra jelentkezhetek, egy kis pénzkereséssel töltöm. Megpróbálhattam volna más városokban is, remélve, hogy a bosszúálló apa keze nem ér el odáig, de nem helyi jelentkezőt csak kivételes esetben engedélyeztek államilag támogatott szakra. Arra gondoltam, ha dolgozok pár évet, akkor talán eleget kereshetek, hogy egy fizetős technikusképzést elvégezhessek.

Apu csak a fejét csóválta.

– Fiam, ha egyszer lejjebb adod, akkor soha nem fogsz a gödörből kimászni. Én csak tudom, velem is ez történt.

Megismerkedtem édesanyáddal és egyből új, közös életet akartunk kezdeni. Hiába végeztem el mindenféle tanfolyamokat később, akkor is csak egy melós maradtam. Ne érts félre, semmi pénzért nem cserélném el az éveket, amiket édesanyáddal együtt töltöttünk, de ha újra csinálhatnám, akkor először befejezném a tanulmányaimat… Szeptemberben, betanított gépkezelőként elkezdtem dolgozni ugyanabban az összeszerelő üzemben, mint apu. Egy év alatt elvégeztem vagy fél tucat tanfolyamot a darukezelőtől elkezdve a földmunkagépekig, majd újra jelentkeztem az egyetemre. Nem vettek fel, ezúttal a nem elégséges jegyeim miatt. Dühöm– ben megpróbáltam felhívni Maggie-t, de a szám megváltozott. Már azon voltam, hogy elmegyek hozzájuk és kérdőre vonom Mr. Redfordot, vagy akár a lányát, de alig indultam neki, rádöbbentem, hatalmas marhaságot csinálnék ezzel. A következő évben megváltoztatták a rendszert, méghozzá úgy, hogy államilag támogatott helyekre csakolyanok jelentkezhettek, akik nem több, mint két évvel a jelentkezés előtt fejezték be a középiskolát. Ezzel engem ki is állítottak a potenciális felvételizők sorából. Igaz, hogy közben a betanított munkásból hivatalos gépkezelő lettem, de az új felvételi rendszer betette nálam a kaput, és elkeseredettségemben elkezdtem keresni a leghajmeresztőbb munkákat. Így találtam rá a mélytengeri építkezésekkel foglalkozó cégre, ahol meglepő módon, szinte azonnal felvételt nyertem.

Apu egyre szótlanabb és komorabb lett közben, és mintha napról napra kopott volna ki belőle az élet. Amikor egy hathónapos antarktiszi munka után hazatértem, megdöbbenve tudtam meg, hogy édesapám két nappal azelőtt kórházba került. A hosszú munka után járt nekem három hét szünet és abból majd két hetet apuval töltöttem, a kórházi ágya mellett Nem voltak fájdalmai, de gyenge volt és egyre fogyott az ereje. Senki sem tudta megmondani, mi baja volt, az orvosok csak hebegtek-habogtak. Egy szerda hajnalban, fél hat előtt két perccel szenderült örök álomra az édesapám. Pontosan úgy, mintha csak elaludt volna…

Leizzadva, rémálmoktól gyötörve riadtam fel. Egy pillanatra nem is tudtam, hogy hol vagyok, de lassan visszaszivárogtak az emlékmorzsák. Ja, persze, a „Neptun”, az aszteroidák, a pajzs, no meg az idegenek…

Nehézkesen tápászkodtam fel és a falba épített derengő fényű órán láttam, hogy majdnem hat órát aludtam.

– Hat óra? Jesszusom, akkor ez már az én műszakom! Miért nem ébresztett fel Dr. Sorens? – dohogtam, és sebesen kibotorkáltam a vezérlőbe.

A két nő, a fejét egy kijelző felett összedugva, szinte egyszerre pillantott rám, amikor egy hatalmas ásítással beslattyogtam a terembe.

– Jó reggelt, álomszuszék! Már azt hittük, belefulladt a párnába – jegyezte meg mosolyogva Rebecca. A szeme alatti kis duzzanatok arról tanúskodtak, hogy nem sokkal előttem ébredhetett fel ő is, de ezt inkább nem tettem szóvá. Mindenesetre azon meglepődtem, hogy akár az alvástól, akár Dr. Sorens legorombításától, de sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint még pár órája.

– Sajnálom, de a reggeli fél liter kávém előtt használhatatlan vagyok – motyog– tam és egy újabb állkapocsrecsegtető ásítást elnyomva közelebb léptem hozzájuk.

– Kávé az nincs, de tudok olyat mutatni, amitől egyből felébred – villantott rám egy grimaszt a lány. Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de elnevette magát. – Nem OLYAT mutatok, amire gondol. Sajnálom, de be kell érnie ezzel – bökött az eddig vizsgálgatott kijelzőre. Álmosan odapislogtam, de mintha csak egy lassan kavargó hóesést láttam volna.

– Aha, és mi az, amit most éppen nézek?

– Az, kedves Nigel, az aszteroidamező. Hamarabb ideértünk, mint gondoltam volna. Alapjáratra állítottam a hajtóműveket, de még így is csupán két óra és elérjük a mező szélső szikláit. Ideje lesz kitalálni, hogy miként is lehet a pajzsot és az ágyúkat beüzemelni – mondta szinte könnyedén a professzorasszony.

– Remek, akkor most megint rajtam a világ szeme. Legalább megfizetnék ezt a munkát! – dörmögtem, és megadóan lerogytam a védelmi rendszerek konzolja elé.

Pár gombnyomás és a pajzs életre kelt, bár erőteljesen ingadozott a védelmi együttható értéke, de legalább nem állt le. Az ágyúkkal már nagyobb bajban voltam. Innen, a vezérlőteremből is lehetett volna használni, de az űrhajó sérülései miatt a vezérlő áramkör halott volt. Esélyem sem lett volna, hogy megjavítsam, de a kapcsolási sémákat tanulmányozva eszembe jutott valami. Némi keresgélés után meg is találtam, ami nekünk kellett, és hogy az eszköz csendesen, zölden világított mindkét ágyúnál, a háromdimenziós strukturális animáción, kicsit megnyugodva dőltem hátra.

– Nos, kérem, a következőről van szó. Bár nem használtam még űrhajó– plazmaágyút, de a munkám során kellett már koncentrált energianyalábbal dolgoznom, amikor sziklákat távolítottunk el, vagy járatokat kellett beléjük fúrni. Úgy tűnik, a fedélzeti fegyverek is hasonlóak az általam ismert rendszerekhez. Gyakorlatilag annyit kell tennünk, hogy az ágyú tövében található interfészt összekötjük az űrruhánkkal és a szkafander másodlagos kontroli– paneljét használjuk vezérlésnek.

– Akkor most ezt ismételje el valami emberi nyelven is, ha lehet – szólt rám Rebecca.

Mordultam egyet, majd a sarokban heverő tartalék űrruhához léptem és odaintettem a lányt.

– Egyszerűbb, ha megmutatom. Ezt a kis fedelet itt a szkafander övén felpattintja… kihúzza belőle azt a kábelt, aminek a végét az ágyú tövében található csatlakozóba dugja. Eddig tiszta? Akkor menjünk tovább! Ha az alkar vezérlő paneljén ezt a gombot megnyomja, akkor előugrik egy másik panel… így… ezen a gombok formájának megfelelően tudja mozgatni az ágyút jobbra, balra, le és föl. A nagy piros a tűzgomb. Nagyjából ennyi.

– Ez egyszerű, de honnan tudjam, hogy mikor kell lőni? Csak úgy, saccoljam meg?

– Ha nem tévedek, amikor becsatlakoztatja a kábelt a fegyverhez, akkor az űrruha számítógépe automatikusan felismeri, hogy egy ágyút csatlakoztattak hozzá, és a célkereső, analizáló képernyő megjelenik a sisakja plexijén. Ha úgy tetszik, akkor egy célkeresztet lát majd. Rebecca kicsit sápadtan, de izgatottan bólintott.

– Huh, ez egész egyszerűen hangzik.

– Igen… Csak arra vigyázzon, hogy ne lőjön bele az űrhajóba és lehetőleg saját magába se. Javaslom, öltözzünk be és gyakoroljunk egy kicsit, mielőtt nekivágunk élesben a pufogtatásnak.

– Oké, óvatos leszek. Jelzem, kicsit furcsállom, hogy egy civil hajón fegyvert vezérlő rendszert építettek be az űrruhákba.

– Ez egy univerzális rendszer. Például, ha egy antennát kell manuálisan beállítani egy irányba, vagy ha egy darut kell működtetni, akkor is ezt használják. Jelen esetben a fegyver vezérlése csak amolyan bonusz – oszlattam el a gyanakvását.

– Értem és örülök neki, hogy itt van. Maga nélkül nehezen boldogulnánk. Őszintének tűnt Rebecca futó mosolya. Lélekben kihúztam magam egy kicsit és úgy pillantottam körbe, mint tábornok a csapataira a roham megkezdése előtt. Amíg mi aludtunk, Dr. Sorens feltöltötte két űrruha oxigéntartályait és energiacelláit. Magunkra rángattuk a szkafandereket és a zsilipből kilépve megkezdtük az araszolást a „Neptun” orra felé, hogy elérjük a még szunnyadó plazmalövegeket. A meteoritfelhő már szabad szemmel is látható volt és mit tagadjam, rám nyomasztó hatást tett. Rebecca teljesen nyugodtan ballagott mellettem, majd hirtelen megszólalt.

– Alig három napja turistaként botorkáltam ki magával az első űrsétámra, most pedig, mint valami katona, igyekszem elfoglalni a tüzelőállásomat. Ez egykicsit ijesztően hangzik, nem?

– Egy kicsit igen, de holnap meg lehet, hogy már virágokat fog ültetni a háza kiskertjében.

A lány felnevetett.

– Ha így lesz, akkor maga fogja hordani kannában a vizet. Áll az alku?

– Naná! Mit nekem pár kanna víz? Elvégre a tengeren és a tengerben dolgozok, vagy mi.

Csendben léptünk párat, mikor ismét meghallottam a hangját.

– Be kell vallanom valamit, de ígérje meg, hogy nem nevet ki!

– Rendben, megígérem.

– Amikor a tánc után bementem a kabinomba, nem mentem el az ajtótól. A biztonsági kamera képernyőjén figyeltem, ahogy maga ott téblábol a folyosón. Már a kapcsolón volt az ujjam, hogy behívjam, amikor megláttam, hogy elmegy.

– Na, tessék, ilyen az én szerencsém! – gondoltam kicsit bosszúsan, de inkább csak ennyit mondtam:

– Tudja mit? Ígérje meg nekem, hogy a lehető legközelebbi alkalommal, amikor a feltételek megfelelőek lesznek, behív. Ez engem biztosan arra fog ösztönözni, hogy életben maradjak, és hogy megvédjem magát mindentől, amennyire erőmből telik. Hogy mikor lesznek megfelelőek a körülmények, azt maga döntse majd el.

Rebecca kék szeme egy pillanatra csodálkozva villant rám, majd bólintott.

– Áll az alku.

– Halló, szerelmespár! Turbékolás helyett nem mozognának egy kicsit gyorsabban? Az aszteroidák egyre közelednek… – szólalt meg Dr. Sorens a sisakrádióban.

A fene ezt a nyitott rádiócsatorna– rendszert. Vágtam egy grimaszt, majd megszaporáztuk a lépteinket. Rebecca kiválasztotta magának a „felső” ágyút, hát nekem az „alsó” maradt. Itt az űrben nem is olyan egyszerű megmondani, merre is van fent és lent. Különváltunk, én lebattyogtam az ütegemhez, és közben is azon járt az eszem, hogy Rebecca mennyire megváltozott. Visszatért belé az élet, és ez valahogy örömmel töltött el. Amikor a vezérlő kábelt rácsatlakoztattam az ágyúra, a sisakom üvegén szinte azonnal megjelent a zöldes fényben fürdő célrendszer, egy rakat szám, és számomra semmit sem jelentő rövidítés kíséretében.

– Itt Nigel, én készen vagyok.

– Itt Rebecca, kész vagyok.

– Akkor, fiatalok, kezdjenek el leadni pár tesztlövést, én pedig megpróbálok olyan útvonalat találni, ahol kevesebb vadásznivalójuk akad majd – mondta a professzorasszony és kilépett a csatornából.

Megérintettem a kézelőgombokat és meglepődve tapasztaltam, hogy az ágyú sokkal gyorsabban reagál, mint azt egy ilyen behemót fémdarabtól elvártam volna.

– Persze, nem a víz alatt vagyok! Itt nincs közegellenállás – jutott eszembe azonnal. A célkereső hamarosan talált is egy kóbor, nagyobbacska űrsziklát, befogta és villogva jelezte, hogy lőhetek. Tüzeltem és a felvillanó fehér fény porrá omlasztotta az aszteroidát Miközben a következő áldozatom után kutattam, tekintetem az aszteroida csordára tévedt és egy pillanat múlva izgatottan szóltam bele a rádióba.

– Dr. Sorens, nézzen csak bele a bal oldali kamerába! Úgy egy óra magasságában mintha egy tiszta csatorna lenne a mezőben! Egy meteoritot sem látok…

A professzorasszony azonnal válaszolt.

– Látom én is, Nigel. Már két perce arra tarunk. Kis szerencsével szinte semmi dolguk sem lesz a fegyvereknek.

– Mitől van ott az a csatorna? Miért nincs ott egy aszteroida sem? Nem lehet, hogy ez megint valami űr izé? Anomália? – hallottam Rebecca gyanakvó kérdését.

– Nem hiszem. Ez egy olyan csatorna, amit egy előttünk, a mezőn áthaladó űrhajó vágott magának. Szerintem valamelyik idegen űrhajó lehetett. Vélem, elég erős a pajzsuk, hogy ne kelljen meteoritok miatt aggódniuk, hát nem bajlódtak a lövöldözéssel, sem, hogy kikerüljék. Egyszerűen átrobogtak rajta és eltolták, szétporlasztották az útjukba eső aszteroidákat. De azért figyeljenek oda, mert ez nem azt jelenti, hogy nem akadhat az átjáróban egy-két eltévedt kődarab!

Araszolva közelítettük meg a látszólag meteormentes területet, és éreztem, ahogy izzadságcseppek ülnek ki a homlokomra. Le sem mertem venni a szemem a sisak plexijén villogó célkereső rendszerről, de egyelőre egyik kődarab sem mutatott kíváncsiságot, hogy közelebbről is szemügyre vegye az űrhajónkat. Talán fél óra telt el feszült csendben, amikor az első nagyobbacska aszteroida kibócorgott elém. Könnyűszerrel célba vettem és egy villanással már sokezer apró darabra is hullott. A hátramaradt aprócska kövek szétporlottak a pajzson. Ha nem ebben a szorult helyzetben vagyunk, még élvezetes is lett volna a látvány, ahogy a rengeteg kis űrkavics néma tűzijátékként felvillan, majd semmivé foszlik a „Neptun” pajzsán. Igaz, a tény, hogy mindez tőlem alig tíz méterre történt, és a tudat, hogy köztem és a mikrometeoritok között csupán a gyengélkedő energiaháló volt, erősen csökkentették a látvány élvezeti értékét.

A szemem sarkából láttam, hogy a túloldalon Rebecca ágyúja is felvillan.

– Juhé! Egynek kampec!

Nem tudtam nem mosolyogni a lány lelkes kitörésén, azonban ahogy haladtunk befelé a csatornában, úgy szaporodott meg a dolgunk. Az ágyúk már minden négy-öt másodpercben új célpontot találtak és újabb fél óra múlva, amikor egy csapat kisebb kő áttört a pajzson és alig pár méterre mellettem vágtatott el, hangosan ki kellett mondanom, amitől tartottam.

– Ez nem lesz így jó! Egyre több aszteroida bukkan fel, és ha még tovább sűrűsödnek, nem leszünk képesek elég gyorsan célpontot váltani és tüzelni.

– Rendben, akkor most megállunk, maguk meg igyekezzenek megtisztítani az átjárót – mondta Dr. Sorens.

Hogy az űrhajó abbahagyta a mozgást, kicsit könnyebbé vált a dolgunk, de még így is, mintha kézzel akartunk volna homokot zsákokba tölteni. Valamennyi mindig átpereg az ember ujjai között. Bő egy órás lövöldözés után az átjáróban jelentősen kevesebb aszteroida csámborgott, de még így is akadt belőlük bőven. Nem is beszélve az újabbakról, amik frissiben léptek be az éppen csak megtisztított területekre.

– Oké, akkor most mi legyen, fiúk, lányok? Menjünk tovább? – kérdezte a professzorasszony.

– Vissza is fordulhatnánk és mehetnénk a kerülőúton – javasolta Rebecca, de amikor visszapillantottam, amerről jöttünk, láttam, hogy már arrafelé is kezd bezárulni a szabad út.

– Nem jó, nézzen csak hátra! Már ott is tele van kövekkel minden.

– Szóval itt ragadtunk a mező közepén? Erre inkább nem mondtam semmit, de némi gondolkodás után nagyot sóhajtottam.

– Nem maradhatunk itt. Menjünk tovább és reménykedjünk! A lehető legkisebb sebességgel – előre!

– Rendben, Nigel, maga a kapitány – egyezett bele kicsit talán túl gyorsan Dr. Sorens.

Hát ez jó, már kapitány is vagyok. Reméltem, hogy ezt egyszer majd még beleírhatom az önéletrajzomba. Nem tudtam, pontosan mennyi ideig is forgattuk az ágyúkat, de én úgy tippeltem, hogy már legalább kétszáz űrsziklát küldtem a halálába, amikor a már mögöttünk elmaradt űrből zöld villanások visszfényére lettem figyelmes.

– Mi a…? Maguk is látják, amit én? – csodálkoztam bele a rádióba.

– Valami űrhajó jön utánunk, iszonyatosan gyorsan, és lövi szét az aszteroidákat mögöttünk – jelentette ijedten a professzorasszony.

– Földi űrhajó? – kérdezte remény– kedve a lány.

– Nem hiszem…

Nem mertem a szememet levenni a meteoritokról, sem az ujjamat a tűzgombról, de szinte éreztem, hogy az idegen űrhajó már közvetlenül mögöttünk járt. Hirtelen egy tucat zöld fénynyaláb vágtatott el mellettünk és robbantotta szét többek között azt a követ is, amit éppen célba vettem. A következő zöld villanássorozat újabb sziklákat semmisített meg, az idegen űrhajó elsuhant mellettünk és a sebességünkhöz igazodva, elénk állt, mint valami karmester a vonuló utcazenészek élére. Az űrhajó egy hosszában félbevágott rögbilabdára emlékeztetett és nem láttam rajta semmiféle hajtómű kiömlőnyílást, antennákat, vagy fegyvereket. A sugarak mintha a jármű felszínéből akárhonnan, akármilyen irányba is előtörhettek volna. A következő pillanatban be kellett hunynom a szemem, olyan erős, vakító fény csapott meg az ismeretlen jármű irányából. A fényözön megismétlődött még párszor, és mikor hirtelen abbamaradt, óvatosan kikukucskáltam a résnyire nyitott szemhéjam alól, de nem akartam elhinni a látványt. Az idegen űrhajó egy hatalmas, aszteroidamentes csatornát hagyott maga mögött, ami egészen a mező széléig húzódott.

– Dr. Sorens…

– Látom, Rebecca, de hol van az űrhajó?

Szinte be sem fejezte a kérdést, az ismeretlen űrjármű már vissza is tért és megbillegtette magát. Majd hirtelen felgyorsított, előre vágtatott, és egy éles kanyarral ismét előttünk termett. Megint gyorsított, megtorpant csak hogy újra elénk perdüljön.

– Változzak sánta kutyává, ha nem azt akarja, hogy gyorsan vágtassunk át ezen a csatornán – tört ki belőlem, de nem is kellett mondanom, mert láttam, hogy a mellettünk lebegő kövek egyre gyorsulva maradnak el mögöttünk. Dr. Sorens is értette hát, hogy mit akarnak az idegenek. Újsütetű megmentőnk a mező kijáratáig még párszor felvillantott egyegy zöld fénysugarat, hogy megsemmisítsen néhány kóbor aszteroidát, és hamarosan elmaradt mögöttünk a néma kőtemető. Az idegenek tettek egy kört a „Neptun” körül, majd egy villanással eltűntek a Naprendszer belseje felé.

– Nigel, Rebecca! Jöjjenek be, már nem kell tartanunk az aszteroidáktól, túljutottunk rajtuk.

Félúton a zsiliphez találkoztam Rebeccával és láttam rajta, hogy nagyon fáradt.

– Jól van, nincs semmi baj?

A lány csak egy halvány mosollyal intett, hogy minden rendben. A légzsilipig tartó út valahogy sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor még az ágyúkhoz igyekeztünk. Miközben a nyomáskiegyenlítésre vártunk, Rebecca rám pillantott.

– Maga érti ezt? Ahelyett, hogy darabokra lőttek volna minket, segítettek átjutni az aszteroidaövön.

– Bárcsak érteném, de van egy olyan érzésem, hogy Dr. Sorensnek igaza lesz és mi, emberek, csak rosszkor voltunk rossz helyen.

Rebecca kék szemében felvillant az értetlenség, hát gyorsan folytattam.

– Két idegen faj háborújába csöppenhettünk bele. Az egyik nyíltan ellenséges, míg a másik talán nem akar nekünk rosszat. Kihúztak minket a slamasztikából, de aztán úgy itthagytak minket, mint a pinty. Annyit sem mondtak fapapucs. Kérdem én, miféle segítség az ilyen? Ha annyira fejlettek, akkor láthatták, hogy gyakorlatilag egy űrszeméten lovagolva küzdjük magunkat előre a semmi kellős közepén.

– Lehet, hogy csak más feladatuk volt. Megmentettek minket a közvetlen életveszélytől, de többre nem volt idejük. Ha tényleg idegen lények háborúja zajlik a Naprendszerben, akkor még örülhetünk, hogy egyáltalán ennyi segítséget is kaptunk.

A vezérlőbe visszaérve, a találgatásainkba Dr. Sorens is bekapcsolódott, de akárhogy hánytuk-vetettük a dolgokat, nem lettünk okosabbak.

Alig egy nappal később megmentőink visszatértek. Én voltam éppen ügyeletben, amikor a szenzorok riasztottak, de addigra már a félbevágott rögbilabda ott keringett körülöttünk, alig pár kilométeres távolságban. Kis híján félrenyeltem a falatot, amikor az egyik kamera kivetítőjére pillantva megláttam, hogy az űrhajó oldalazó mozgással megközelíti a légzsilipet. Addigra már a két nő is ott állt mellettem és ajkukat rágva pislogtak egymásra.

– Harcoljunk?

– Mégis mivel? Keressek gyorsan egy vasrudat, vagy esetleg szúrjam le őket ezzel? – emeltem fel a még mindig kezemben szorongatott műanyag villát. Finom lökést éreztünk, ahogy az idegen űrhajó hozzácsatlakozott a „Neptun”– hoz, majd hallottuk, ahogy a légszivattyúk a zsilipben felmorajlanak.

Ideges pillantásokat váltottunk, de imádkozáson kívül nem sok mindent tudtunk tenni. Egy perc múlva sziszegve kinyílt a belső zsilipkapu és szinte egyszerre nyögtünk fel, amikor két feketébe öltözött, fekete sisakos, nyakigláb idegen, fegyvert szegezve benyomult a vezérlőterembe.

Ötödik rész – Shirrin

A futár mély meghajlással tette le a kommunikációs tekercset az asztalra, majd sietve, szó nélkül, csupán egy tisztelgéssel búcsúzva próbálta meg elhagyni a termet. Shirrin, a nyolcas egység parancsnoka utána szólt:

– Várj még egy kicsit! Választ nem vár a küldő?

A futár tett egy bizonytalan mozdulatot.

– Nem tudom, Kegyelmességed. Nekem csak az volt a parancsom, hogy adjam át az üzenetet.

Shirrin kézbe vette az ezüstösen csillogó hengert. Írisz és pupilla nélküli zöld szeme figyelmesen szemlélte a tekercset, de a Shaan Birodalmi Pecsét elektronikus jelzésén és a sürgősségi szignatúrán kívül semmi sem árulkodott sem a küldőjéről, sem az üzenet tartalmáról.

A parancsok gyanakvó pillantást vetett a szürke egyenruhás futárra.

– De azt csak tudod, hogy honnan hoztad?

A futár lehajtotta a fejét és kerülve Shirrin tekintetét, felelt

– A központi elosztóból kaptam, Kegyelmességed…

– Rosszul hazudsz, futár, de jól van. Gondolom, parancsba kaptad, hogy ne áruld el, hát nem faggatlak tovább. Shirrin elfordította a henger kék színű végét, majd letette az asztalra. Egy másodperc múlva a henger felett, a levegőben megjelent a Császári Kamara összefonódó kígyókat ábrázoló címere és az utána felbukkanó arc láttán a futár is és a parancsnok is sietve a földre borult. Maga a Legfelségesebb 34. Rishin Császár-Isten küldte hát az üzenetet.

– Shirrin, a nyolcas egység parancsnoka, hozzád intézem a szavaimat! – zengett fel a Császár-Isten felerősített hangja. – Őseid mosolyognak, mert azonnali hatállyal kinevezlek téged ötödik Vezénylő Hadúrnak. Az első fel–adatod, hogy megkeress és elpusztíts minden szökevény Graazt, akik elmenekültek a Krrtykről! Még ma indulj és vedd át a parancsnokságot az ötödik flotta felett! Legyen dicső a küldetésed, Shirrin Hadúr!

Az üzenet véget ért, és a frissiben kinevezett Hadúr értetlenül emelkedett fel a padlóról.

– Nem értem, a történelmünk során csupán négy Hadúrnak volt mindig is helye a Vezérek Asztalánál. Akkor most a Császár-Isten létrehozott egy ötödik helyet? – tűnődött félhangosan.

A futár is felpattant és megrázta a fejét.

– Ő a Legfelségesebb, bármit megtehet. Ha Ő úgy látja jónak, hogy öt Hadúr kell a Shaan Birodalomnak, akkor az így is van rendjén.

Ezt Shirrin is tudta, de érteni akkor sem értette. Miért éppen ő? Nála sokkal tapasztaltabb tisztek is szolgáltak a Birodalmi Seregben. Háromszorosan ízelt karjának egyetlen mozdulatával elbocsájtotta a hajlongó futárt, majd elgondolkodva visszatelepedett az asztalához és figyelmesen elolvasta az üzenet szöveges részét is. Még ma el kell indulna, hogy átvegye a parancsnokságot egy húsz csatahajóból álló flotta felett.

Örült a kinevezésnek, és büszke volt rá, de a Hadúr rang sok veszéllyel is járt.

Egyetlen rosszul sikerült hadjárat, egyetlen elvesztett csata is elég lehetett, hogy a Hadúr kegyvesztetté váljon a Császár– Isten előtt, és a Nimirriai galicit bányákban raboskodjon élete végéig.

Na, és a feladat, amivel megbízták… A Shaan Birodalom évszázadok óta háborúban állt a Graaz fajjal. Azok a nyavalyás rovarok be-becsaptak Shaan területekre, fosztogattak, raboltak és hiába volt minden erő és furfang, a Shaan hadsereg – a sokkal magasabb technikai szintje ellenére is – képtelen volt legyőzni őket.

A tudósok szerint az ok roppant egyszerű volt: a Graaz szaporulat. A rovarok olyan sebes ütemben szaporodtak, hogy ha egy átlagos méretű, lakatlan bolygón letettek volna egy Graaz párt, akkor alig kétszáz év múlva már több mint egybillió rovar élt volna a bolygón.

Hiába pusztították már el tucatnyi bolygójukat, ezernyi űrhajójukat, a Graaz túlélte, és egy másik bolygón hamarosan ismét megjelentek.

A legutolsó ilyen bolygó a Krrtyk volt, ahol magma bombákkal az egész bolygót darabokra kellett szaggatni, mert egyszerűen nem maradt más mód az ottani Graaz populáció felszámolására.

Ezek szerint voltak túlélők a Krrtyk pusztulása után és a Császár-Isten őt bízta meg a feladattal, hogy megkeresse és elpusztítsa az elmenekült Graazokat. Shirrin megfordult az ülésével és kibámult a kívülről átláthatatlan, törhetetlen kristály-lap falon.

Nasarha városa élte a mindennapi életét. A sokemeletes, gömbölyded, kúp vagy éppen szabályos félgömb alakú épületek között kisebb-nagyobb járművek cikáztak, ki és berepültek az épületek leszállóhelyeinek kapuin. Egy áruval megpakolt hatalmas, lomha kereskedő űrhajó éppen leszálláshoz közelítette meg a távoli űrkikötőt. Az azt kísérő apró, levezető űrhajók ijedten rebbentek szét, amikor a hajó már csak pár száz méterre lehetett a felszíntől. A bolygó két napja még nem is érte el a csúcsot, de a zöldessárga ég alatt a város képe szinte remegett a kint tomboló hőségben.

A Hadúr nem szentelt túl sok figyelmet a látványnak, sokkal inkább el volt foglalva a saját gondolataival, hogy miként is fogjon hozzá a küldetése teljesítéséhez.

Az egyértelmű volt, hogy az eddigi egységének parancsnokságát átadja a helyettesének, Hasinnak, de mindenképpen megtartja, és magával viszi a katonáit. Jól összeszokott, tapasztalt harcosok voltak és legalább egy egység lesz a keze alatt, amelyik hűségében teljes mértékben megbízhat.

– Kapcsold Hasint! – szólt a számítógépnek, és amikor a shaan katona holografikus képe megjelent, halványan el– mosolyodott.

– Mit a parancsod, Kegyelmesség? – kérdezte a zömök, keménykötésű harcos.

– Hasin, ha végeztetek a mai gyakorlatozással, gyere az irodámba. Van pár dolog, amit sürgősen meg kell vitatnunk. Most csak annyit kell tudnod, hogy kinevezlek téged a nyolcas egység parancsnokának. Én magam más pozíciót kaptam és azzal együtt egy fontos küldetést kell végrehajtanom. Császár-Isten kinevezett engem ötödik Vezénylő Hadúrnak és ezennel parancsba adom, hogy te és az egységed kísérjen el ezen feladatomra.

Hasin arcán meglepetés futott át, majd a berögződött illemszabályoknak megfelelően meghajolt Shirrin felé.

– Kísérjen dicsőség és győzelem az utadon, Hadúr! – majd ismét felegyenesedve nyíltan megkérdezte. – Elárulná Fényességed, hogy mi lesz ez a feladat? Shirrin elmosolyodott. Na, igen, a régi címe, „Kegyelmesség” immár Hasiné. A Hadurak megszólítása a Shaan Birodalmi Illemkódex szerint „Fényesség”.

– Szökevény Graazokat kell elkapnunk, mégpedig hamar. Gondolom, olvastad a jelentést a Krrtykről?

– Igen, Hadúr, olvastam, de a jelentés nem tartalmazott információt túlélőkről.

– Nem, tényleg nem, de a túlélőkről szóló információt közvetlenül a Császár–Istentől kaptam, tehát igaz. Mielőtt jössz, készítsd fel a csapatot, mert még ma éjjel elindulunk.

– Értem, Fényességed. Tudható, hogy mire számítsunk? Vannak különleges protokollok?

– Semmi biztos, kivéve, hogy számítok rád és a katonáidra.

– A sírig és azon túl is – hangzott a szokásos válasz Hasin ajkairól.

Shirrin biccentett és kezének intésével kikapcsolta a közvetítő egységet. Gondolta, ideje lesz készülődni, de először kivette a kommunikációs tekercs fémes hengeréből a Hadúri rangjelzést. Elnézegette egy kicsit az arany kitűzőt, mielőtt kicserélte volna a mellkasán még ott villogó parancsnoki jelzéssel.

 

– Hamarosan megérkezünk, Fényességed – lépett oda Shirrinhez az egyik testőre. A Hadúr biccentéssel nyugtázta és az eddig olvasgatott jelentést félretéve kinézett a futárűrhajó ívelt ablakán.

A flotta békésen lebegett az űrben és Shirrin kedvtelve nézte a büszke csatahajók erőteljes, korong alakú formáit. Mindig is úgy vélte, hogy a Shaan tervezőmérnökök tökéletes munkát végeztek, amikor egy szép formába rettenetes, halálos fegyvereket kellett építeni. Az ő szemében, ennek a zsenialitásnak a csúcsát a flotta hadihajói jelentették. Ez a húsz csatahajó a Más-Tér hajtóműveikkel képesek voltak alig pár óra alatt sok fényév távolságban levő csillagrend– szerekhez is eljutni és a fedélzeten szunnyadó fegyverek egy bolygót is könnyedén megsemmisíthettek.

Pillantása a készülődő testőreire esett és magában elmosolyodott. Hasin addig nem hagyott neki nyugtot a megbeszélésen, amíg ki nem választott hat megbízható katonát a nyolcas csapatból. Shirrin erre először nem is gondolt, hogy személyes védelemre is szüksége lehet, de be kellett látnia, hogy az újsütetű csoportparancsnok óvatossága nagyon is helyénvaló. A flotta parancsnokának és tisztjeinek személyi anyagát olvasgatta egészen eddig és úgy tűnt, számíthat némi csendes ellenkezésre a részükről. Tassam admirális egy vén róka, évszázados harctéri tapasztalattal és bár nyíltan soha nem merne majd egy parancsot megtagadni, de csendes, háttérben történő manipulálásokra azért lehet számítani.

– A politika behálóz mindent, még a hadsereget is – gondolta kicsit keserűen. Ő maga mindig is igyekezett távol maradni ezektől a kis hatalmi harcoktól, de a mostani rangja miatt ez immár lehetetlennek tűnt.

A flotta vezérhajója egyre inkább kezdte betölteni a kilátást, és egy perc múlva már sziszegett is a légzsilip ajtaja. Három testőre előre ment, és amikor jeleztek, hogy minden rendben, Shirrin csak akkor lépett a „Khassir” csatahajó fedélzetére.

Az admirális és a helyettese mély meghajlással üdvözölte a Hadurat.

– Dicsőség és győzelem számodra, Fényességed!

– Ügyszintén neked is, Bátorságod! – válaszolt vissza Shirrin, megadva az admirálisnak kijáró címet.

Az idősödő shaan harcos felegyenesedett és fürkészően pillantott végig Shirrinen, majd intett, hogy kövesse őt.

– Megmutatnám a szállásodat, Fényességed.

Miközben a folyosókon ballagtak, az admirális hirtelen megtorpant és Shirrinhez fordult.

– Őszinte leszek, Hadúr. Katona vagyok és nem kenyerem a köntörfalazás. Nem értem, hogy miért rendeltek téged erre a feladatra, amikor mi is képesek lettünk volna pár szökevény Graaz elfogására. Nem ez lesz az első eset, amikor túlélő ellenséges csapatokat kell megtalálnunk és megsemmisítenünk.

– Pontosan ezért jelölt ki téged a Császár-Isten, mert számít a tapasztalatodra. Hogy őszinteségedre őszinteséggel feleljek: én is számítok a tapasztalataidra, a vezetésedre, a tanácsaidra, és nem utolsósorban a Birodalomhoz való lojalitásodra – bólintott Shirrin.

A flotta főtiszt megdermedt és egy pillanatra elbizonytalanodott, majd ő is biccentett.

– A sírig és azon túl is!

Shirrin még körül sem nézhetett a kabinjában, amikor jelentették neki, hogy a Hasint és a nyolcas egység háromszáz katonáját hozó csapatszállító űrhajó is megérkezett és éppen most kúszik be a csatahajó hatalmas hangárjába. A Hadúr ezt örömmel hallotta, mert bár a flotta admirálisa udvariasan fogadta, érezte az öreg katona morcosságát. Valahol megértette Tassam reakcióját. Ő sem vette volna jónéven, ha valakit a nyakára ültetnek egy akció során. A tisztek gyűléséig, ahol megbeszélik a feladat részleteit, még volt egy kis idő, de gondolta, addig is megnézi magának a hadihajó fő vezérlőtermét. Bár sok időt fog majd ott tölteni, de nem baj, ha hamar megkezdi az ismerkedést az űrhajóval és a legénységgel. Még egyet sem lépett az ajtó felé, amikor az halk nesszel félrehúzódott és a folyosóról egy ismeretlen, mosolygó shaan pillantott a Hadúrra. Shirrinnek a mosolygással nem is volt semmi baja, de a vörös egyenruhával, amit a shaan viselt, már annál inkább.

Az ajtóban álldogáló alak a Császár-Isten Személyes Szolgálatának tagja volt. A csak „Szolgálataként” emlegetett szervezet az uralkodó közvetlen parancsnoksága alá tartozott, és nem felelt sem a Hadseregnek, sem az Ítélkezőknek, sem bármelyik másik birodalmi hatóságnak. Felette és kívül állt mindenkinek, a Császár-Isten kivételével. A feladataikat illetően a Szolgálat misztikus homályba burkolózott. Tagja felbukkantak tanácsadóként, üzleti tárgyalásokon, politikai megbeszéléseken, de rebesgették, hogy az információgyűjtés és akár merényletek megszervezése sem áll távol a vörös egyenruhás szervezettől. Persze, tudni senki nem tudott semmit biztosra és talán éppen ezért, nagyfokú bizalmatlanság és enyhe utálat övezte a tagjait.

Az ajtóban somolygó idegen enyhe meghajlással üdvözölte Shirrint.

– Dicsőség és győzelem, Fényességed! Lashmir vagyok, a Személyes Szolgálat Felügyelője.

A Hadúr kelletlenül fogadta az üdvözlést.

– Szintúgy neked is, Értelmességed! Mit tehetek érted? – kérdezte hűvösen, de a felügyelő invitálásra sem várva, belépett a kabinba. A Shirrin ajtaja előtt álló két testőr is mozdult, és fegyvereiket szorosabban megmarkolva, beléptek a vörös egyenruhás után. Lashmir vetett egy gyors pillantást a katonákra, majd egy még szélesebb mosoly kíséretében Shirrinhez fordult.

– Nem lesz rájuk szükséged, Hadúr. Fegyvertelen vagyok. Csupán azért jöttem, hogy tájékoztassalak bizonyos dolgokról, amiket feltétlenül szükséges megtudnod, még az akció megkezdése előtt.

Shirrin rövid habozás után intett a testőröknek, hogy térjenek vissza a posztjukra. Amint becsukódott mögöttük azajtó, a Felügyelő az egyik fotelhez lépett, és teljes otthonossággal lehuppant a függőlegesen ovális, magas támlás ülőalkalmatosságra.

– Foglalj helyet, Hadúr, mert úgy vélem, lesznek majd kérdéseid, miután elmondtam, amiért jöttem.

Miután Shirrin is elhelyezkedett, Lashmir elővett egy apró, korong alakú eszközt és a két fotel közöti asztalkára helyezte.

– Az illetéktelen fülek és szemek ellen – magyarázta meg röviden a vörös egyenruhás. – Nos, hol is kezdjem? Aha, megvan! Mint az köztudott, a Graaz és a Shaan ellenséges viszonyban vannak egymással. Amit azonban csak nagyon kevesen tudnak, hogy a két faj, szegről-végről ugyan, de rokonok.

Elhallgatott és várta a Hadúr reakcióját, de Shirrin arcán csak érdeklődést látott, hát folytatta:

– Úgy tízezer évvel ezelőtt a Shaan és a Graaz ugyanazon a bolygón éltek és egymástól függetlenül indultak meg a fejlődés útján. A két faj viszonya már akkor sem volt felhőtlen és számtalanszor került mindkét faj a kipusztulás szélére, mielőtt még elkezdték volna a csillagtér meghódítását. Tudósaink megállapították, hogy a két faj genetikai állományának közel hatvan százaléka azonos, tehát egyazon ősöktől származunk.

A Hadúr szürkészöld arca ezekre a szavakra elfehéredett. Amit Lashmirtől hallott, az ellene volt a képzésük során bemagolt doktrínáknak és elméleteknek. Ez a beszéd akár egy felségárulással is felér, hiszen maga a Császár-Isten nyilvánította ki sok évszázaddal ezelőtt, hogy semmi közük a Graaz fajhoz. Igaz, az egy másik Uralkodó volt, nem a mostani, de amit az egyik Uralkodó megállapít, azt még egy kései utódja sem vonhatja kétségbe, soha. Ez a törvény. Aki ennek ellenszegül, az az életével fizet, legyen az egy egyszerű szerelő vagy maga a Császár-Isten.

„Mit akarhat a Felügyelő ezzel elérni? Talán a hűségemet teszteli?” – tépelődött Shirrin. Az tény, hogy valahol mélyen, érezte, hogy a Shaan társadalom beteg.

Valami nem volt rendben, de katonaként megszokta, hogy ne kérdő jelezze meg a feljebbvalói parancsait, és nem az volt a dolga, hogy a társadalom problémáin töprengjen. Ha Lashmir igazat mond, akkor erről a rokoni kapcsolatról az Uralkodó is tud. De ha tud is róla, nem változtathat rajta, mert a Törvény tiltja. Akkor pedig hazugságot tanítanak az ifjaknak. Ha pedig ebben hazudnak, akkor hazudhatnak másban is… Saját gondolataitól megrémülve pattant fel.

– Ebből elég! Még egy szó, és nem nézem az egyenruhád színét, mész az Ítélkezők elé!

A Felügyelő figyelte egy darabig a Hadurat, majd elmosolyodott. Shirrin kezdte nagyon megutálni ezt az „én ezt jobban tudom, mint te” vigyort a shaan arcán.

– Ugyan már, Hadúr! Ha le is tartóztattatsz, egy óra múlva szabad leszek, és itt ülök majd megint veled a kabinodban. Hiszen még tanúd sincs, és a te szavad állna csak az enyém ellen. Az egyetlen dolog, amit elérnél, hogy nevetségessé tennéd magad mások előtt.

Inkább ülj le és hallgasd tovább a mondókámat!

A Hadúr dühösen meredt a Felügyelőre, majd szinte levetette magát a fotelbe.

– Folytasd! – mordult Lashmirra.

– Azt is mindenki tudja, hogy a Graaz faj technikailag fejletlenebb nálunk, de a nagyon gyors szaporodása miatt a puszta létszáma tette mindezidáig lehetetlenné a kiirtását. Nos, ez az állítás igaz, de vannak bizonyos körülmények, amiket az átlag shaan nem tud és soha nem is tud– hat meg. Úgy négyszáz évvel ezelőtt a Graaz vezetők titokban tárgyalásokat kezdeményeztek a Császár-Istennel. A tárgyalások eredménye egy megállapodás lett, amihez azóta is tartja magát mindkét fél.

Shirrin felnevetett.

– Ezt már végképp nem hiszem el. Te nem áruló vagy, hanem egyszerűen megbolondultál. Nem a börtönbe, de inkább a Gyógyítókhoz vitetlek… Még hogy megállapodás a Shaan és a Graaz között…

A Felügyelő arcán most először suhant át a bosszúság.

– Ülj már le és ne ugrálj itt, mint valami megkergült rushnuk! Figyelj inkább! Na, így már jobb. Szóval, a Graaz vezetők is rájöttek, hogy a népességnövekedésük tarthatatlan, de képtelenek voltak hatékony módszereket kidolgozni a problémára. Az akkori Uralkodó segítségét kérték és meg is kapták. Ez azóta is abból áll, hogy időről időre a Birodalmi Hadsereg drasztikusan lecsökkenti a Graaz populációt és ezért cserébe, a Graaz nem rohanja le a Shaan Birodalmat. Ugyanakkor, hogy ne tudjuk őket véglegesen kiirtani, mintegy biztosítékként, mi régebbi típusú fegyverekkel, hadianyagokkal és egyéb felszereléssel látjuk el a Graaz hadsereget, hogy tudjon valamelyest védekezni. Shirrin olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy belereccsent a nyaka.

– Értelmetlen ostobaságokat beszélsz! Miért is egyezett volna bele akármelyik régebbi Uralkodónk, hogy fegyvereket adjon a Graaznak? Miért is akarná egy Uralkodó, hogy ne pusztítsuk ki a Graazt?

A Felügyelő bosszús arccal csattant fel:

– Azért, mert a Graazok a rokonaink, és a Törvény szerint nem pusztíthatjuk ki őket. Miért nem figyelsz arra, amit mondok?

A Hadúr hátradőlt a fotelben és lassan emésztgette a hallottakat. A régen halott Császár-Isten kötött a Graazzal egy titkos megegyezést, és ezt nem bírálhatja felül senki, még a mostani Császár-Isten sem. A megegyezés értelmében a Shaan hadjáratokkal tartja kordában a Graaz faj népesedési problémáit. Ugyanakkor, régi fegyverekkel látja el a Graazt, hogy az védekezni tudjon, mert nem pusztíthatják ki őket az utolsó írmagig, mivel a Törvény tiltja, hogy testvér testvért öljön. Mikor idáig jutott a gondolataival, megdöbbenve pillantott fel a Felügyelőre.

– Akkor ez egy soha véget nem érő háborút jelent. Az egyezség miatt harcolnunk kell velük, nem köthetünk békét és nem is pusztíthatjuk ki őket.

– Na, látom, kezded már megérteni a dolgot.

– Mi hasznunk van nekünk ebből? A Graaz fegyvereket kap, és mi kordában tartjuk a populációjukat, de mi mit kapunk cserébe?

Lashmir ismét felvillantott egy mosolyt.

– Hidd el, a shaan társadalom is megkapja a maga jussát. A folyamatos háború arra szolgál, hogy fejlődést hozzon nekünk. Arra ösztönöz minket, hogy erősebb hajtóműveket, jobb fegyvereket, hatékonyabb rendszereket fejlesszünk. Ha nem lenne ellenség, akkor miért tennénk mindezt? Azonkívül, a Graaz, már csak a létszáma miatt is, folyamatosan keres újabb és újabb lakható bolygókat. A megegyezés értelmében minden második lakható bolygó, amit találnak, a miénk. Igaz, előbb el kell pusztítanunk a Graaz telepeseket, de hát ez is része a populáció kontrollnak. Nem tűnt még fel, hogy soha nem támadtuk meg a Graaz anyabolygóját? Mindig csak a nemrégiben felfedezett és benépesített bolygóikat támadjuk meg. Hogy mikor melyik telepet kell elpusztítani, azt mindig a Graaz vezetőktől tudjuk meg.

Shirrin egyre elképedtebben hallgatta a vörös egyenruhást, és egyszerűen nem akarta elhinni, amit hallott. Minden idegszála tiltakozott, de minél jobban elgondolkodott a dolgon, annál inkább érezte, hogy a Felügyelő nem hazudik.

– Tételezzük fel, hogy igazat mondasz. Akkor, ha jól sejtem, most is egy ilyen friss kolóniát megyünk elpusztítani?

A Felügyelő arca elkomorodott és megcsóválta a fejét.

– Nem egészen. Ami Krrtykkel történt, az nem volt benne a tervekben. Azt a bolygót nekünk szépen, tisztán el kellett volna foglalnunk. A sors fintora, hogy egy Graaz tábornok ellene fordult az ősi megegyezésnek, és az a bizonyos főtiszt egy flotta parancsnoka is volt egyben. Amikor megtudta, hogy elindultunk elfoglalni a Krrtyket, felrakta az összes telepest az űrhajóira, felrobbantotta a bolygót és eltűnt az egész flottájával együtt.

– Nem értem, ez miért baj? Ha eltűntek, hát eltűntek…

– Azért baj, mert, ha nincsenek szem előtt, akkor sem a Graaz vezetők, sem mi nem tudjuk őket ellenőrzés alatt tartani. Akkor pedig, két– esetleg háromszáz év múlva, valami távoli, ismeretlen bolygóról ötbillió bosszúszomjas Graaz söpörhetné el a Shaan Birodalmat. Éppen ezért a fajunk sorsa függhet attól, hogy megtaláljuk a szökevényeket és elpusztítsuk mindet, az utolsó szálig…

 

A flotta tisztjeivel történő megbeszélés gyorsan, zökkenőmentesen zajlott. A tisztek jól tudták, mit kell tenniük, mert nem ez volt az első eset, hogy egy Graaz űrhajó nyomába kellett eredniük. Igaz ugyan, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy több mint két tucat ellenséges űrhajóból álló flottát kergetnek majd. A fekete egyenruhás tisztek végig fegyelmezetten ültek, illetve szólaltak fel a szakterületüknek megfelelően, csak a szemük csillogása árulta el az izgatottságukat.

Shirrinnek nehezére esett odafigyelni a szavakra, gondolatai egyre-másra visszatértek a Felügyelővel történt beszélgetésre. Annyit jegyzett csak meg az egész megbeszélésből, hogy a Krrtyk valamikori pozíciója lesz a kiindulási pont és onnan kezdik el a Graaz űrhajók Más-Tér hajtómű nyomait keresni. Azt ő is tudta, hogy a speciális hajtóművek, amik a tér egyik pontjáról egy másikra képesek a hajókat áthelyezni, különleges, egyedi sugárzásmintákat hagynak maguk után. Azt is tudta, hogy a Graaz hajtóművei gyengébbek és csak kisebb ugrásokra képesek. Viszont a szökevényeknek már két nap előnyük volt és a sugárzásnyomok egy idő után meggyengülnek, majd eltűnnek. Mikor a tisztek kisorakoztak a tanácsteremből, Tassam admirális lépett oda hozzá.

– Ne haragudj, Hadúr, de jól érzed magad? Sápadt vagy és nekem úgy tűnt, nem is igen figyeltél oda a megbeszélésre. A tisztjeim vártak volna valami üdvözlést és buzdítást…

Shirrin kicsit elszégyellte magát a figyelmetlensége miatt. Az új parancsnokok, a szokáshoz híven, valamiféle rövid buzdítóbeszédet tartottak az alárendeltjeiknek, de a Hadúr ezt most teljesen elfelejtette.

– Igazad van. A Lashmirrel történt beszélgetésem olyan súlyú információkat tárt fel, hogy teljesen kiverte a fejemből. Majd, ha elindulunk, a kommunikátoron keresztül megtartom a beszédet, és nemcsak a tiszteknek, de az összes hajó teljes legénységének.

Két nap alatt érték el a Krrtyk valamikoripályáját és a bolygóból megmaradt aszteroida felhőben megkezdték a Graaz hajtóművek nyomai utáni kutatást Shirrinnek nem sok tennivalója akadt, mindenki tudta és tette a dolgát. Ő eddig úgy képzelte, hogy Hadúrnak lenni, és egy ilyen küldetést vezetni izgalmas dolog lehet, de tévedett. Az ideje java részét azzal töltötte, hogy az admirális jelentésére várt. Mikor megunta, hogy csak ücsörög a parancsnoki vezérlőben, a számára fenntartott ülésben, odalépett az ügyeletes tiszthez.

– Mégis mi tart ilyen sokáig? Miért ilyen nehéz felfedezni huszonkilenc Más-Tér hajtómű jelét?

A tiszt kicsit ijedt magyarázatba fogott.

– A bolygó felrobbanásakor hatalmas mennyiségű sugárzás is felszabadult és az egész terület sugárszennyezetté vált. Normálisan nem szükséges ennyi idő, de most kénytelenek vagyunk mindent háromszor, négyszer is visszaellenőrizni, mert nem szeretnénk a rossz irányba elindulni. Azonkívül biztosak akarunk lenni benne, hogy mind a huszonkilenc Graaz űrhajót követjük, és nem csak mondjuk kettőt, amiket elterelésnek elküldték más irányba, mint a flotta maradékát.

Shirrin bosszankodva hagyta magára a híd legénységét. Megértette a tisztet és valahol örült neki, hogy ilyen alapos és professzionális katonákkal volt körülvéve, de sürgette őt a tudat, hogy közben az ellenség már elérhetett valami bolygót és talán már javában el is kezdtek berendezkedni.

Hasinnal és a katonáival is találkozott, mikor lement az alsóbb szinteken kialakított legénységi szállások emeleteire, de megfogadta, hogy többet ilyet nem tesz. A katonák olyan ijedten, aggódva és idegesen ugráltak vigyázzba előtte a folyosón, hogy már kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Hasin is nagy szemeket meresztett, mikor megpillantotta az ajtajában álló Hadurat, de gyorsan, az illemszabályoknak megfelelően beinvitálta Shirrint.

– Örülök, hogy újra látlak, Fényességed… – kezdett bele a formális mondókába, de a Hadúr leintette.

– Hagyjuk most ezt, Hasin! Komoly beszédem van veled.

A parancsnok arcára kiült a meglepetéssel kevert zavarodottság. A formalitások nem alkalmazása, sőt azok megszakítása ritkaságszámba ment, és nagyon udvariatlan, sértő dolognak számított.

Hasin kabinja fele akkora sem volt, mint Shirriné, és nyoma sem volt benne a kényelemnek. A Hadúr letette magát az egyik egyszerű székre és elgondolkodva pillantott Hasinra. Bár Lashmir a lelkére kötötte, hogy senkinek ne áruljon el egy szót sem a beszélgetésükből, Shirrin úgy érezte, megbolondul, ha nem oszthatja meg valakivel legalább egy kicsit, amit megtudott.

– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy az egész háború a Graazzal csak egy ősrégi egyezmény része?

Hasin meghökkenten pillantott rá.

– Nem hinnék neked. Ki és miért egyezett volna bele egy háborúba?

– Ha azt mondom, hogy egy négyszáz évvel ezelőtt élt Császár-Isten írt alá egy egyezményt a Graaz vezetőivel, akkor elhinnéd?

– Ne teszteld a hűségemet ilyen aljas módon, Hadúr! Álhírek terjesztésével csak kémek, meg egyéb aljas alakok próbálkoznak – villant fel dühösen a katona szeme

Ez a pár mondat meggyőzte Shirrint, hogy a volt helyettesét nem érdemes beavatni. Hasin hűséges katonája volt a Birodalomnak, és csak azt volt hajlandó elfogadni, amit tanítottak neki. Minden másra süketnek és vaknak tettette magát. Visszaballagott a kabinjába, és amikor bekapcsolta a terminálját, hogy megnézze, van-e valami eredmény a szökevények nyomainak fellelésében, belévillant a felismerés, hogy mi a baj a Birodalommal. Rugalmatlan, ősi és már sokszor értelmetlenné vált rendszereken alapszik. Hazugságokra és féligazságokra épült az egész hatalmi rendszer. A gondolat erejére egy pillanatra bennszakadt a tüdejében a levegő, és csak a kommunikátor hangjára tért magához a megdöbbenéséből.

– Hadúr, megtaláltuk a Graaz hajtóműnyomokat. Csak a parancsodra várunk, hogy utánuk induljunk – jelentette az Admirális.

– Rendben, akkor utánuk! Remélem, a következő ugrást már gyorsabban megtesszük… – tette hozzá, de azt már csak magának.

A Más-Tér hajtóművel egyszerre legfeljebb csak két fényévnyi távolságot tudtak ugrani. A hajtómű maga képes lett volna többre is, de minden ugrás előtt le kellett tapogatni a célterületet. Meg kellett róla győződni, hogy nem egy napba, egy aszteroidamezőbe vagy akár egy fekete lyukba ugranak bele. A letapogatok maximális megbízható hatósugara pedig csak két fényév volt. Két ugrás között eltelt egy kis idő, amíg a számítógép kielemezte az érzékelők adatait és meghatározta a következő ugrás paramétereit. Ami most még jobban megnyújtotta a két ugrás közötti várakozási időszakokat, hogy közben a Graaz hajók nyomai után is kellett kutatni.

Shirrin a tizennegyedik ugrás után már nem bírta tovább, és dühösen fordult az admirálishoz, mikor az belépett a vezérlőbe.

– Tassam, én azt hittem, hogy mostantól kezdve kicsit gyorsabban haladunk majd, de úgy tűnik, tévedtem.

A hídon megfagyott a levegő és szinte minden ott szolgálatban levő katona pillantása a Hadúrra és Tassamra fordult. Az admirális először lenyelte a dühös válaszát. Egy röpke kis csend után odaintette Shirrint az egyik kijelzőhöz.

– Az a Graaz tábornok nagyon is jól tudta, hogy mit csinál. Szándékosan olyan célterületeket választott ki, amiket mi magunk soha nem tennénk, mert túl veszélyesek. Most például egy neutroncsillag-pár-hoz vagyunk igencsak közel. Az ikercsillag gravitációs mezeje szinte teljesen kivehetetlenné tette, eltorzította a hajtóműnyomokat és jelenleg a számítógépre kell várnunk, hogy analizálja a töredék sugárzást. Megértem a türelmetlenségedet, Hadúr, de amíg nem pillantjuk meg az ellenséget a műszereinken, nem sok mindent tehetünk.

– Ha jól látom, a következő ugrással már átlépjük az általunk ismert csillagtér határát – bökött Shirrin a kivetített csillagtérképre.

– Pontosan, Hadúr, és éppen ezért onnantól kezdve még óvatosabban kell majd haladnunk. Nem ismerjük a terepet és nem tudjuk, hogy nem futunk– bele ellenséges idegen fajba, vagy akár fajokba.

– Egy dolgot nem értek. A mi hajtóműveink jobbak, a számítógépeink gyorsabbak és mégsem tudtuk mindeddig utolérni a Graaz űrhajókat. Ezt meg kell majd magyaráznom az Uralkodónak, merthogy kérdezni fogja, abban biztos vagyok.

A Császár-Isten említésére Tassam admirális kicsit elsápadt, de máris kész volt a válasszal:

– Csak egyetlen dolgot tudok elképzelni, mégpedig azt, hogy kockáztatnak. Menekülnek és tudják, az életük függ attól, hogy egérutat nyerjenek. Az ugrásaikat nem, vagy csak alig ellenőriztetik le a számítógéppel és messze a letapogatóik hatósugarán túl jelölik meg a célterületet

– Talán nekünk is úgy kéne tennünk… – morogta Shirrin.

Az admirális még jobban elsápadt, de állta a Hadúr komor pillantását.

A Hadúr egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy igenis parancsba adja a nagyobb távolságok megtételét, de aztán elvetette az ötletet. Az admirálisnak igaza volt, nem érdemes kockáztatni.

Már éppen kifordult volna a vezérlőből, amikor az egyik kommunikációs katona hangosan megszólalt.

– Admirális, fogok valami nagyon furcsa rádióhullámokat…

– Hangszóróra! – adta ki az utasítást Tassam.

A vezérlőt betöltötte egy statikus zajoktól kísért, pattogó ritmusú zene, és hogy a zene elhalkult, valaki ismeretlen nyelven beszélt egy darabig. A beszéd végeztével ismét zene következett, de az adás egyre gyengébb lett, és recsegés-ropogásba fulladt Shirrin és az admirális összenéztek.

– Idegenek?

– Igen, de nagyon messze lehetnek.

– Meg tudod határozni az adás eredetének koordinátáit? – fordult a Hadúr a kommunikációs tiszthez. Az érintgetett pár ikont, elmozgatott pár adattáblát, majd bólintott.

– Igen, Fényességed, meg tudom adni, de csak hozzávetőlegesen. Figyelembe véve a jelenlegi haladási irányunkat, valószínűleg elhaladunk a mellett a rendszer mellett, ahonnan az adás is jött. Ha jól sejtem, akkor minél közelebb érünk, annál több adást veszünk majd. Számításaim szerint a rendszer megközelítőleg százhúsz fényévnyire van innen.

– Százhúsz? Az már majdnem a galaxis széle… – nézett nagyot az admirális.

– Van egy olyan érzésem, hogy a Graaz űrhajók a jelforráshoz tartanak.

– Bocsáss meg, Hadúr, de ezt miből gondolod?

– Befogtak az érzékelőink bármilyen lakható bolygót a környéken?

– Nem, Fényességed, egyetlen egyet sem.

– Tudjuk, hogy a Graaz egy lakható bolygót keres, ahol letelepedhetnek. Ha mi fogtuk ezeket a jeleket, akkor a Graaz is foghatta. A parancsnokuk okkal hiheti, hogy sikerült minket leráznia, mert eddig mindent megtett, hogy nyomot veszítsünk. Mi sem ékesebb bizonyíték egy bolygó lakhatóságára, mint, ha valakik már lakják azt. Admirális, parancsba adom, hogy induljunk meg a jel forrása felé, méghozzá haladéktalanul!

 

Tíz ugrást tettek meg és a kommunikációs tisztnek igaza lett. Egyre több és erősebb adást vettek. A nyelvanalizáló számítógép sokat bizonytalankodott, mert látszólag nem egy, de több tucat nyelven szárnyaltak a csillagtérbe szóródott adások.

– Lehet, hogy nem is egy fajt találunk majd ott, hanem egy csomót? Lehet, hogy valami csillagközi kereskedelmi telep, vagy diplomáciai központ felé tartunk? – kérdezte egyszer Shirrin az admirálist, de az egy bizonytalan mozdulattal válaszolt.

– Nem tudom, lehetséges. De az is elképzelhető, hogy egy faj és sok nyelvet beszél.

– Az elég valószínűtlen. Ekkora nyelvi káoszban aligha tudnának hatékonyan együttműködni, nemhogy fejlett civilizációt felépíteni.

A tizennegyedik ugrásnál megtalálták az idegen műholdat. A megfigyelő tiszt izgatottan mutatott a kijelzőn felbukkanó testre.

– Hadúr, ezt nézd meg! Egy ismeretlen mesterséges tárgy! Az érzékelők szerint működésképtelen, de érdemes lenne a fedélzetre hozni és megvizsgálni.

A tudományos tiszt hevesen bólogatott erre a megjegyzésre. Az általános lelkesedést az admirális hűtötte le.

– Mindenki vissza a helyére! – szólt erélyesen a kijelző köré csoportosuló katonákra. – Ez az űrhajó a Birodalmi Hadsereghez tartozik, nem egy csapat kirándulót szállít, igaz? Viselkedjetek ennek megfelelően! A feladatunk, hogy megtaláljuk és elpusztítsuk a szökevény Graazt és nem az, hogy új kapcsolatokat építsünk ki egy idegen fajjal! Ezt soha, senki ne felejtse el!

Majd a megfigyelő tiszthez intézte a szavait:

– Ez az izé lehet akár valami fegyver is. Hozzátok a fedélzetre, de a fegyverzetiek nézzék át először!

Shirrin kicsit elszégyellte magát, mert mi tagadás, őt is elfogta a felfedezés izgalma.

A műszakiak jelentése szerint az idegentárgy legalább hetven éves volt és vélhetően egy elszabadult kommunikációs egység lehetett. A technikai színvonala meglepően alacsony volt, mondhatni primitív. A memória modult sikerült életre kelteni, de a benne tárolt információ túlságosan nagy sérülést szenvedett, lehetetlen volt belőle bármiféle használható adatot is kicsikarni.

A Hadúr kicsit bosszankodva tért vissza a kabinjába. Nemsokkal később Lashmir állított be hozzá a szokásos mosolyával.

Már megint mi van? – sóhajtott fel gondolatban Shirrin. A Felügyelő a szokásos nemtörődöm stílusában egyszerűen besétált és leült.

– Mit sikerült a műszaki szakértőinknek megtudni az idegenekről?

– Semmit, azon kívül, hogy ez a tárgy egy öreg, primitív kommunikációs egység – felelte Shirrin gyanakodva. Sejtette, a Felügyelő nem azért jött, hogy egy halott idegen műholdról társalogjanak. Majdnem igaza is lett ezzel a feltevéssel. Lashmir megbillegtette kicsit a fejét, mielőtt megszólalt volna.

– Ezek szerint nekem nagyobb szerencsém volt, mint nekik.

– Igen? Mégpedig milyen téren? – ugrott az egekbe a Hadúr gyanakvása.

– Olyan téren, hogy én magam is szerencsét próbáltam az idegen objektummal, mielőtt még a műszaki katonák teljesen tönkretették volna. Megtudtam például, hogy azt a tárgyat kifejezetten amolyan üdvözlésként küldték ki a világűrbe, bárkinek, aki megtalálja. Milyen naiv lények ezek… Amúgy két neműek, két lábúak, két karúak, egy fejűek. Ami roppant furcsa, hogy a végtagjaik csak két ízből állnak. Nem csoda, hogy még nem tudták elhagyni a naprendszerüket sem, ilyen bumfordi végtagokkal…

A felügyelő heherészett egy kicsit a saját viccén, majd felkelt és egy adatkristályt tett le az asztalkára.

– Itt van minden információ másolata, amit sikerült megtudnom róluk. Szigorúan bizalmas, még az admirálisnak sem juthat a tudomására! Habár, Tassamnak egy dologban igaza volt. Mi nem azért jövünk, hogy kapcsolatot építsünk ki ezekkel a fejletlen lényekkel, és ezt nem én mondom, hanem a Császár-Isten.

– Várj egy kicsit! Hogyan pusztítsuk el a Graazt anélkül, hogy ne lépnénk kapcsolatba a rendszer lakóival?

– Milyen rendszer lakóiról beszélsz? Én nem tudok semmiféle lényekről.

Shirrin érteden arcát látva, Lashmir felsóhajtott.

Minden második lakható bolygó, amit a Graaz felfedez, a miénk. A Krrtyk elpusztult, mielőtt birtokba vehettük volna, hát az a bolygó, amit ebben a távoli naprendszerben találtak, jog szerint a miénk. És nekünk nincs szükségünk az őslakosokra…

– De hát, ezek intelligens, értelmes lények, és még csak nem is az ellenségeink!

– Meglehet, de az az ősi megállapodás köt minket – azzal meghajolt és magára hagyta a megdöbbent Hadurat.

Shirrin megnyitotta az adatkristályon tárolt információt, és bár jó részét aszámítógép még nem tudta lefordítani, ami már olvasható volt, azt órákon át tanulmányozta. Talált zenei adatokat is, és amikor meghallgatta az idegen dallamokat, döntött. Nem engedi, hogy a Szolgálat eltöröljön egy egész idegen civilizációt, mindezt azért, mert nem képesek a bevett tradíciókon még egy cseppet sem változtatni. Shirrin nem volt hajlandó felvállalni a felelősséget és egy életre szóló bűntudatot sokszázmilliónyi értelmes lény kiirtásáért. Magához kérette az admirálist. Amikor az idős főtiszt belépett és helyet foglalt, Shirrin vett egy nagy levegőt és belekezdett.

– Figyelj rám, Tassam, mert csak egyszer mondom el, és ne tegyél fel kérdéseket. Valószínűleg Lashmir lehallgat minket és éppen ezért, itt és most, előre felmentelek téged mindenféle vádak alól. Te az én parancsaimat követted. Azt a rendszert, ami felé haladunk, és ahol nagy valószínűséggel a Graaz is bujkál, egy feltörekvő civilizáció foglalja el. Még nem érték el a mi szintünket, de kitudja, talán idővel… De most nem ez a lényeg. Az elsődleges feladatunk, hogy elpusztítsuk a Graazt. Ezt tartsa minden katona szem előtt. Továbbmenve, megtiltom, hogy bármelyik katona is kommunikáljon az idegenekkel, de ugyanakkor parancsba adom, hogy minden katona segítse őket, amennyire ez lehetséges lesz. Akármelyik katona megöl akárcsak egyetlen idegent is, azt a harcost személyesen fogom kivégezni. Ha Lashmir Felügyelő más parancsot ad, olyat, ami ellenkezik az enyémmel, megtiltom, hogy azt végrehajtsátok! Ha a Felügyelőnek ez nem tetszik, akkor jöhet hozzám panaszra. Félek, hogy mire odaérünk, már nem sok mindent tudunk tenni értük, de meg kell próbálnunk. Érthetően beszéltem?

– Igen, Hadúr, minden világos – bólintott sápadtan az admirális, majd egy néma tisztelgés után kifordult az ajtón.

Már csak egy ugrásra voltak a rendszertől, amikor a letapogatók megtalálták a Graaz flotta űrhajóit. A célnaprendszerben szétszóródva, de leginkább a harmadik bolygó körül mozogtak az ellenséges csatahajók.

Shirrin két részre osztotta a flottát. A nagyobbik, tizenhat hajóból álló csoportot a rendszer harmadik, szinte szemfájdítóan kék bolygójához vezényelte. A maradék űrhajókat a negyedik bolygóhoz küldte, hogy végezzenek az ott cirkáló pár ellenséges csatahajóval.

A Graaznak esélye sem volt.

Csatahajóik a kék bolygó légkörében kúsztak egyik várostól a másikig, rombolva, pusztítva vonultak végig a kontinenseken. Mire a Graaz hajók kapitányai feleszmélhettek volna, a Shaan flotta már orbitális pályáról bombázni, lőni kezdte a felhők alatt lebegő ellenséget. Csupán öt Graaz csatahajónak sikerült elhagynia a légkört, de a bolygó körüli pályát már egyik sem érte el.

Pár óra alatt az ellenség fő erőit felmorzsolták és csak néhány kisebb, menekülő űrhajójuk maradt, kósza hírmondónak.

– Tassam, indítsátok meg a leszállóegységeket és a katonák kezdjék el kifüstölni a maradék Graaz harcosokat a bolygókon.

Lashmir jóformán az egész utat a kabinjában töltötte, de a csata megkezdődése óta a Felügyelő is a vezérlőteremben lábatlankodott és hol itt, hol ott kukucskált át az operátorok válla felett, hogy egy-egy pillantást vethessen a kijelzőkre. Senki, még maga az admirális sem mert rászólni a vörös egyenruhás Szolgálati tisztre, hogy útban van, csak a fogukat csikorgatták némán.

– Keressétek meg az összes túlélőt és gyűjtsétek össze őket egy helyre. Vezényelj ki két műszaki egységet, hogy alakítsanak ki valami ideiglenes tábor– félét a számukra. Felülbírálom az előző parancsomat és engedélyezem a kommunikációt az idegenekkel, de csak a feltétlenül szükséges mértékig. A megbízott parancsnokok osszanak szét tolmácsgépeket az alegységek vezetőinek, hogy meg tudjuk győzni a helyieket, mi nem azért jöttünk, hogy elpusztítsuk őket…

– Kiváló ötlet, Hadúr! – hangzottfel a Felügyelő lelkendezése a hátuk mögül. – Így nem kell majd a túlélőkre egyesével vadászni, mert önként, mind előjönnek. Ezzel sok időt megtakarítunk…

Shirrin oda se figyelt Lashmirra, úgy folytatta tovább a parancsait.

– Ugyanakkor azt is parancsba adom, hogy egyetlen bolygólakónak sem eshet bántódása. Nem ismerjük ugyan a fiziológiájukat, de egy Gyógyító egység, teljes felszereléssel, szálljon le a felszínre a csapatokkal együtt, és tegyék meg, amit tudnak a sebesültek ellátásáért. Küldj ki járőröket a naprendszerbe, keressenek további túlélőket és hozzák az összeset ide, erre a bolygóra.

Az admirális bólintott és már adta is ki a parancsokat. A Felügyelő szeme dühösen elkeskenyedett, és közelebb lépett Shirrinhez.

– Hadúr, szeretnék veled négyszemközt beszélni.

Shirrin kemény pillantással, egy lélegzetvételnyi ideig csak méricskélte a vörös egyenruhást, mielőtt megszólalt volna.

– Nem, Lashmir. Ha közlendőd van, akkor mondd itt és most! Vagy talán van valami titkolnivalód a katonák előtt? A szokásos mosolynak nyoma sem volt a Szolgálat tisztjének arcán, szinte sziszegte-köpte a szavakat.

– Rendben, Shirrin, én meg akartalak kímélni a szégyentől… Admirális! A parancsaid változtak! Nem küldhetsz a felszínre Gyógyítókat, és ha a felderítők találnak túlélőket a rendszerben, akkor ott helyben öljék meg őket. Az ezen a bolygón előbújó őslakosokat vigyétek az ideiglenes táborba, és amint egy jelentősebb csoport összegyűlik, végezzétek ki mindet. Hogy egyszerűen fogalmazzak: nincsenek túlélők!

Tassam éppen egy konzolhoz hajolt oda, de ezekre a szavakra megdermedt, majd lassan felegyenesedve a Felügyelőre fordította a tekintetét.

– Ezt a parancsot nem teljesíthetem. Te nem vagy az én parancsnokom, én Shirrin Hadúr parancsait követem.

Lashmir arcán látszott, hogy tajtékzik a dühtől, de odafordult Shirrinhez.

– Shirrin, utasítalak téged, a Császár-Isten nevében, hogy…

A Hadúr félbeszakította a Felügyelőt, és minden szava szinte csattant a levegőben.

– Te engem nem utasíthatsz, Lashmir, és a megszólításom Hadúr vagy Fényességed! Engem maga a Császár-Isten nevezett ki arra a feladatra, hogy fogjam el és pusztítsam el a Graaz szökevényeket. Nem kaptam semmilyen utasítást arra vonatkozólag, hogy az őslakókat is végezzem ki, tehát a saját, legjobb belátásom szerint cselekszem. Veled kapcsolatban sem kaptam semmilyen információt, nem tudok róla, hogy te rangban felettem állnál. Ha a Birodalmi Haditanács vagy az Uralkodó Kancelláriája írásba adja, hogy neked vagyok alárendelve, azt elfogadom, de a te szavad, önmagában semmit sem ér. Te még igazából katona sem vagy, hát semmi keresnivalód a hídon. Térj vissza a kabinodba és hagyd, hogy a harcosok tegyék a dolgukat!

A Felügyelőn látszott, hogy legszívesebben Shirrinre vetné magát, de egy pillanatnyi habozás után, inkább a kommunikációs tiszthez lépett. A híd legénysége sápadtan, lélegzet-visszafojtva figyelte eddig a jelenetet. Ilyenre még nem volt példa, hogy bárki, akár egy Hadúr is, nyíltan szembeszálljon a Szolgálattal.

– Operátor, kapcsold nekem a Birodalmi Kancelláriát! – mordult Lashmir a kommunikációs tisztre. Az remegő ujjakkal, ideges mozdulatokkal nyúlt a vezérlő ikonokhoz, de pár próbálkozás után krétafehér arccal pillantott a Felügyelőre.

– Sajnálom, de túl nagy a háttérinterferencia… Messze vagyunk a Birodalomtól és az elpusztult Graaz űrhajókból kiszabadult sugárzás… Lashmir megfordult és gyilkos tekintettel mérte végig a Hadurat.

– Ezért felelni fogsz! Admirális, tartóztasd le Shirrint! A vád: árulás a Shaan Birodalom és a Császár-Isten ellen.

Senki nem mozdult a szavaira és a pattanásig feszült csendet szinte vágni lehetett volna a vezérlőteremben.

– Admirális, ne kelljen elismételnem a parancsot, különben te is a kivégzőosztag előtt találod magad! – kiáltott rá a Felügyelő Tassamra, de az öreg főtiszt csak a fejét rázta.

– Mint mondtam, nem teljesíthetem a parancsaidat…

Ezekre a szavakra a Felügyelő arca eltorzult a dühtől, lassan felemelte a karját, majd Shirrin felé fordult.

– Árulók… Ti mindannyian árulók vagytok! Az árulásnak pedig csak egy büntetését ismeri a törvény…

Mielőtt a Hadúr megmozdulhatott volna, Lashmir gyűrűjéből zöldes sugár vágódott ki és indult útnak Shirrin felé. Ám soha nem érkezett meg oda, mert az admirális, korát meghazudtolva már vetette is magát a parancsnoka felé, és az utolsó tizedmásodpercben lökte őt félre a fénynyaláb útjából. Shirrin megtántorodott a lökés erejétől, de sikerült elkapnia az egyik konzol peremét, így talpon maradt.

Tassam admirális csodálkozó arcot vágott, majd lassan összeroskadt. Shirrin elhűlve látta az égett szélű lyukat a fő–tiszt testén, amit Lashmir fegyvere okozott.

Lőni nem mertek ugyan, de Shirrin négy testőre egyszerre vetette rá magát a Felügyelőre és pillanatok alatt a földre döntötték, lefogták az ordítva küzdő vörös egyenruhást.

A Hadúr leereszkedett a padlóra, az admirális mellé. Az még utolsó erejével, lassan szürkévé váló szemmel pillantott fel Shirrinre.

– A sírig és azon túl is… – suttogta el az utolsó szavait.

Shirrin a halott szemekbe bámult és haragja a Narrshin hegyeiből lecsapó homokvihar erejével terjedt el benne. Lassan feltápászkodott és oldalfegyverét előhúzva a fémpadlón kuporgó, immár megbilincselt Lashmirhoz lépett. Mikor megszólalt, hangja hidegebb volt, mint a csillagtér.

– Megöltél egy flotta főtisztet, indok nélkül. Akadályoztad a katonákat, hogy végrehajtsák a kapott parancsaikat. Merényletet követtél el egy Hadúr ellen. Lashmir, ezennel téged árulónak, gyilkosnak és a Shaan Birodalom ellenségének nyilvánítalak. Hadúri jogomnál fogva ítéletet mondok, és ez ellen nincs fellebbezés. Az ítéletem pedig az elkövetett bűneidre: halál.

Amint Shirrin felemelte a fegyvert, a Felügyelő rádöbbent, hogy a vörös egyenruha nem védi meg többé a Hadúr haragjától, hát könyörgőre fogta.

– De Fényességed…

A pisztolyból kivágódó zöld sugár zizegő szisszenése kettévágta a rimánkodást és Lashmir holtan zuhant a padlóra. Shirrin megvetéssel pillantott le a mozdulatlan testre.

– Nem érdemel méltó végtisztességet. Lökjétek ki a légzsilipen! – majd visszapillantva az admirálisra, lágyabban folytatta: – Őt pedig vigyétek a Halottak Kamrájába. Amint időnk engedi, hősöknek kijáró módon búcsúzunk tőle.

Miután a holttesteket elvitték, egy fiatal flottakapitány, az admirális helyettese lépett oda Shirrinhez.

– Hadúr, a parancsaid…?

– Minden parancsom továbbra is áll. Mi a neved?

– Risham, Hadúr…

– Risham, a Birodalmi Haditanács döntéséig, ezennel kinevezlek ideiglenesen az admirális posztjára. Dicsőség és győzelem kísérjen utadon!

– A sírig és azon is túl! – zúgott fel szinte egyszerre az összes, a hídra beosztott katona hangja.

Shirrin arcán egy enyhe, futó, szomorkás mosoly villant fel. Lám, az élet megy tovább. Ugyanazokkal a szavakkal búcsúzott az idős harcos, mint amikkel a legénység elfogadta az új parancsnokukat…

Három nap telt el, mire sikerült az összes túlélőt megtalálniuk. Átkalibrálták az összes elfogó-vadász űrhajó bioszenzorjait, hogy érzékelni tudják az embereket, és a kis űrhajók százai suhantak ki a csatahajók dokkjaiból, szétszóródva a Földön, a Marson és az egész naprendszerben, emberi életjelek után kutatva.

Sok ember jött elő önként, de volt, akit el kellett kábítani, mert ellenállt Shirrin nem csodálkozott az emberek reakcióján. A helyükben ő maga sem bízott volna a segítő szándékban. Nyolc táborban, összesen alig huszonháromezer embert kellett elhelyezniük. Shirrin megdöbbent, amikor a végső számokat meglátta.

Igyekezett nem gondolni arra, hogy mi történik majd vele, ha a Császár-Isten hírét veszi, ami itt lejátszódott. A legkevesebb, hogy lefokozzák és börtönbe vetik, de sokkal valószínűbb, hogy kivégzik. Ellene szegült a Törvénynek, megölte a Szolgálat egyik tisztjét… De mégis, ezt kellett tennie. Nem a Birodalomért, hanem a saját becsületéért.

A Hadúr meglátogatta az egyik ilyen tábort, és érdeklődve pillantott ki a futárűrhajó ablakán a közeledő felszín felé. Ugyan nem állt szándékában a felszínre menni, de a Földre küldött Gyógyítók vezetője ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzanak, merthogy mutatni akart neki valamit.

Az ő fajának ez a bolygó egy kicsit túl hideg volt, és túl sok volt rajta a víz. A shaan nép a hegyes-völgyes, félsivatagos területet kedvelte, de amikor kilépett a zöldellő fákkal bólogató erdő mellett kialakított ideiglenes tábor leszállópályájára, magában elismerte, hogy ennek a tájnak is megvan a maga szépsége. A kénsárga egyenruhás Vezető Gyógyító egy emberrel együtt lépett a Hadúr elé. Shirrin most látott először élőben embert és egy gyors pillantással végnézett rajta. Majdnem fekete bőre volt, valami szőrféle lengedezett a fején és furcsán, szinte ügyetlenül imbolygott a Gyógyító mellett. A testőrök gyanakodva mozdultak közelebb a fegyvereikkel, de Shirrin leintette őket.

– Dicsőség és győzelem kísérjen utadon, Hadúr! Issha vagyok, a négyes csoport Vezető Gyógyítója. Ez itt, Mark Benheim, ember gyógyító, és ha nem bánod, szeretném, ha ő is jelen lenne a beszélgetésünk alatt, mivel az ügy leginkább őket érinti.

– Issha, térj a tárgyra! Látom a szemeden, hogy baj van.

– Nem itt, Fényességed. Kövess, a táborban van egy megfelelő helyiség, ahol beszélhetünk.

A gyorsillesztésű panelekből felépített kis dobozszerű házacskák rendezett sorai között a Gyógyító elkalauzolta a vendégét a központi barakkig, ahol egy aprócska, puritánul berendezett konferenciateremben ültek le. Issha az övén viselte az egyik korong alakú tolmácsgépet, így az ember is értette, amiről ők beszéltek, illetve a gép fordított nekik, amikor az ember beszélt. A Gyógyító azonnal bele is kezdett a beszédbe

– A légkörben elpusztult Graaz űrhajók sugárszennyezéséről van szó, Hadúr. Ügy tűnik, az élővilág jó részére nem, vagy csak kissé volt hatással, de az emberi szervezetre a maradvány sugárzás halálos.

Shirrin meglepődve dőlt hátra a széken.

– Van ellene védőoltásunk, vagy nem?

– De igen, viszont nagyon keveset tudunk az emberi anatómiáról. Hogy gyakorlatilag minden adatbázis, a városokkal és az infrastruktúrával együtt elpusztult, csupán a néhány megmaradt ember gyógyító tudására támaszkodhatunk. Két, a legsúlyosabb esetben megpróbáltuk alkalmazni a vakcinát, de az alanyok azonnal belehaltak és komolyabb vizsgálatok nélkül még azt sem tudjuk megmondani, hogy miért.

– Issha, nekünk fejlett berendezéseink vannak, és azt mondod, hogy azok képtelenek voltak rekonstruálni az adatokat? Csak be kell fektetni pár embert az egyik Gyógyító Robotba letapogatásra és elemzésre és…

A Gyógyító megrázta a fejét.

– Sajnálom, Hadúr, de ezt próbáltuk és nem működött. Már azzal a ténnyel sem birkózott meg a robot, hogy az emberek vérében úgynevezett vörös vértestek vannak, és amikor érzékelte, hogy vassal van tele a vérük, akkor egyszerűen képtelen volt tovább folytatni azanalízist. A robot számítógépe szerint ilyen összetételű vér nem létezik, illetve, ha van is, akkor az alany valamiféle mérgezés miatt már halott. Ehhez hozzávette még a gép, hogy a testnedveket keringető rendszer tökéletesen működik és a robot hibaüzenettel leállt. Nem volt képes túllépni a dilemmán, hogy az egyik analízis szerint az alany halott, míg a másik szerint nagyon is él.

Shirrin kezdte látni a problémát, de még mindig nem értette, hogy miért kellett neki ezért a felszínre jönnie.

Issha felsóhajtott.

– Napokig is eltartana és elemzések nélkül meg sem próbálhatunk bármiféle vakcinát is kikísérletezni. Egyszerűen nincs elég időnk…

– Nem értem. Mi az, hogy nincs elég időnk? – csodálkozott a Hadúr.

Az ember megköszörülte a torkát, jelezve, hogy szólni kíván. Shirrin felé fordult hát.

– Nézze, parancsnok, ha a vakcina most rögtön itt lenne az asztalon, már akkor sem tudnánk mindenkit megmenteni. A sugárfertőzés első tüneteinek megjelenésétől számított négy-hat órán belül az alany meghal. A halálozási arány száz százalék, tehát aki megbetegszik, az meg is hal.

A Hadúr egy pillanatra meghökkent, hogy „parancsnok”– nak, messze a rangja alatt szólította őt az ember, de gyorsan napirendre tért a dolog felett. Az emberek nem ismerhetik a Shaan hierarchiát.

– Mennyien betegedtek meg eddig?

A két orvos egymásra pillantott és Issha bökte ki az ijesztő adatot.

– Úgy véljük, az emberek legalább kilencvenkilenc százaléka sugárfertőzött lett…

Shirrin döbbenten meredt a Gyógyítóra.

– Kilencvenkilenc százalék?

Isha csak némán bólintott. A hadúr felkelt és elborzadva lépett oda a helyiség ablakához. Most már értette, hogy miért ilyen csendes a tábor, ahol elvileg több, mint kétezer embert szállásoltak el ideiglenesen. Ekkor az ember szólalt meg a háta mögött.

– Igazából azért szerettünk volna magával beszélni, mert egy nagy szívességet szeretnénk, mi emberek, kérni.

A Hadúr lassan megfordult és zöld szemét az orvosra függesztve bólintott.

– Ha megtehető, meglesz. Mi lenne a kérés?

A következő mondatok olyan súllyal szakadt ki a férfiból, hogy Shirrin válla szinte megroggyant tőlük.

– Öljenek meg minket. Vagy adjanak nekünk fegyvereket esetleg gyorsan ölő mérget és megtesszük mi magunk.

A Hadúr a döbbenettől csak tátogott és jó darabig képtelen volt szóhoz jutni.

– Ezt… Ezt nem kérheted tőlünk! Mi nem azért jöttünk, hogy elpusztítsuk az emberiséget…

A fekete férfi halványan elmosolyodott.

– Tisztában vagyunk vele, de jószándék vagy sem, mégis ez történt. Ha maguk később értek volna ide, akkor mostanra már a Föld minden embere halott lenne. De ideértek és a mi meg– mentésünk közben lelövöldözték azellenséges űrhajókat, amiknek a sugárzása most magával viszi a túlélőket Tartoznak nekünk annyival, hogy nem hagynak minket így elpusztulni – azzal megérintett pár gombot az asztalba épített holo-kivetítőn. Az asztal felett egy elkínzott, lilafekete tarjagokkal borított testű férfi üvöltött és vergődött kínjában, míg egy ember és egy shaan próbálta lefogni. Majd injekciót döftek a haláltusáját vívó, folyamatosan hörgő, sikoltozó férfi karjába. Még a zajban is hallatszott, ahogy az orvos megdöbbenve eresztette le a karjait és szól oda a társának. „Nem értem, ennek hatnia kellett volna! Ez még egy elefántot is kiütne, normális esetben… Ettől erősebb fájdalom csillapítónk nincs…”

A hadúr elborzadva nézte a felvételt és képtelen volt levenni a szemét a haldoklóról. Az orvos könyörült meg rajta végül, és kikapcsolta a holo-kivetítőt.

– Nem hiszem, hogy ezt a véget szánná nekünk. Nők, gyerekek…

Shirrin katona volt, látott már halált, nem is egyszer. De most húszezer, ártatlan idegen lényről van szó, akiknek a halálát, még ha nem is közvetlenül, de ő okozta. Megrázta a fejét, mintha ezzel el tudta volna űzni a bűntudatot, majd a férfira nézett.

– Rendben. Senkinek sem lenne szabad ilyen szörnyű halállal átmenni a túlvilágba. Beszéljétek meg a részleteket, és akármi is lesz az, engedélyezem.

A férfi biccentett, a Gyógyító mélyen meghajolt, Shirrin pedig szinte kirohant a barakkból. Testőreinek igencsak kellett igyekeznie, hogy lépést tudjanak vele tartani a futárűrhajóig.

A csatahajón szó nélkül a kabinjába viharzott és kinyitotta az asztalkán díszelgő, minden katona által oly jól ismert kis zöld dobozt. Egy pillanatig bámulta csak a halványkék golyókat a dobozban. Régen volt, mikor utoljára szükségét érezte, hogy használjon bármilyen tudatmódosító szert, de ma egyszerűen muszáj volt, ha nem akart megbolondulni. Mohón markolt ki kettőt a golyókból és úgy nyelte le őket, mintha az élete függött volna tőle, majd az elnyújtott, fekvő „S” alakú heverőre dőlt, és egy perc múlva megszűnt körülötte a világ.

Hosszú órák múlva tért csak magához és üresnek, kiégettnek érezte magát A feladatát ugyan teljesítette, de közben elpusztult egy viszonyleg fejlett, idegen faj. Hiába szegült szembe a Törvénnyel, hiába ölte meg Lashmirt. Az emberek meghaltak és ismerve a Shaan törvényeket, ő is hamarosan követi őket.

A kommunikátor diszkrét nesze riasztotta fel sötét gondolataiból. Morcosan engedélyezte a számítógépnek a kapcsolatot és kissé meglepődve pillantott a felbukkanó Issha háromdimenziós alakjára.

– Mi történt? Remélem, valami jó híred van a számomra! – mordult fel Shirrin minden udvariaskodás nélkül. A Vezető Gyógyító meglepődött ugyan, de hasonlóan mellőzve a formalitásokat, válaszolt.

– Ahogy vesszük. Az utolsó sugárfertőzött ember is eltávozott. Az emberek hagyományai szerint el kellene őket temetni, de…

– Tégy, amit jónak látsz, én ebbe nem akarok beleszólni. Ez minden?

Ezért kerestél? – kérdezte kissé fenyegetően.

– Nem, Hadúr. Nem tudjuk, hogy mit csináljunk a maradék emberrel és a parancsodra várunk.

– Vannak túlélők? Hogyan? Mennyi? – pattant fel ültéből a Hadúr.

– Összesen százkilencvennégy ember. Száztíz hímnemű és nyolcvannégy nőnemű. Nem igazán találok rá magyarázatot, hogy miként élték túl. Talán természetes immunitás, talán túl messze voltak a sugárzás forrásától… Csak találgatni tudok.

Shirrin agya meglódult és hirtelen öröm fogta el. Igaz, csak egy maroknyi, de megmaradt pár ember! Akkor talán mégsem volt minden hiába. A Gyógyító kérdése azonban jogos volt. Mit csináljanak az emberekkel? A Törvény és a Graazzal kötött megállapodás szerint a Shaan Birodalom, azaz az Uralkodó, rá fogja tenni a kezét a bolygóra, még ha távol is esik a Birodalom határaitól. Az embereket a beköltöző shaan telepesek vagy kiirtják, vagy valamiféle rabszolgaságba kényszerítik. Ez utóbbira kicsi az esély, mert még nem volt olyanra példa a Shaan Birodalom történetében, hogy egy legyőzött, gyengébb fajt valaha is életben hagyott volna akármelyik Császár-Isten. Ha segíteni akar nekik, akkor az emberek nem maradhatnak a bolygón. De hogyan tudna segíteni? Kipillantott a kabinja ablakán és a Föld kéklő félköríve mögül előhunyorgó csillagokra esett a tekintete. A következő pillanatban felnevetett. Megtalálta a megoldást! Visszafordult a türelmesen várakozó Isshához.

– Gyűjtsétek össze az embereket a te táborodban. Hamarosan ott leszek és megbeszéljük a dolgot.

A Gyógyító meghajolt és az adás megszűnt. Shirrin szólt a számítógépnek, hogy beszélni akar Hasinnal, mégpedig azonnal. A volt helyettese úgy zuhant be hozzá, mint akit a Hadúr ajtajáig kergettek.

– Hívattál, Fényességed? – szusszant egyet a parancsnok.

– Igen, Hasin, egy feladatom van a számodra. Válaszd ki a csapatból, akik értenek az űrhajókhoz, még pontosabban ahhoz a típushoz, amivel a nyolcas csapatot a fedélzetre hozták. Ha ez megvan, dokkoljatok ki azzal a csapatszállító űrhajóval a hangárból és szálljatok le ezen a koordinátán – mutatott a Hadúr egy, a kijelzőn felbukkanó számsorra –, majd várjatok. Százkilencvennégy ember fog a fedélzetre lépni, és a ti dolgotok lesz, hogy megtanítsátok őket, legalább alapszinten az űrhajó irányítására és karbantartására.

Hasin úgy tántorodott hátra, mint akit fej bevágtak.

– Hadúr, biztos vagy te ebben?

– Igen, és ne merészeld még egyszer megkérdőjelezni a parancsaimat! Mondom tovább. Álljatok Föld körüli pályára és én megszervezem, hogy a csapatszállítót feltöltsék mindennel, ami egy hosszabb utazáshoz szükséges. Világosan beszéltem?

– Igen, Fényességed, teljesen világosan. Csak egy kérdésem lenne. Mennyi időnk van, hogy felkészítsük az embereket?

Shirrin elgondolkodott egy pillanatra. Nem maradhat túl sokáig a Földnél, mert a Császár-Isten és a Birodalmi Haditanács is várja őt vissza, személyes jelentéstételre. Ha túl sokáig halogatja a visszatérést, még utána küldenek egy másik flottát.

– Hét napod van rá, Hasin.

A parancsnok elsápadt, de nem mert tiltakozni.

– Megteszem, amit tudok, Hadúr.

Shirrin érkezése a csapatszállító űrhajó eligazítótermébe pusmogást indított meg az összegyűlt emberek között. Hasin még nem közölte a parancsait a földiekkel, hát azok tanácstalanul, kissé riadtan néztek hol egymásra, hol a shaan katonákra.

A Hadúr csendre intette a susmorgókat és figyelmesen körülnézett az embereken.

– Shirrin Hadúr vagyok, a flotta parancsnoka. Tudom, hogy sok kérdésetek van és meg vagytok ijedve, de éppen ezért vagyok most itt, hogy röviden megmagyarázzam, mi is történik veletek. A bolygótokon nem maradhattok, mert az hamarosan a Shaan Birodalom részévé válik, és akkor ti meghalnátok. Lehet, hogy éppen azon katonák fegyverei által, akik most itt ülnek veletek együtt a teremben.

Bumm, mintha egy zajbombát robbantottak volna, akkora felhörrenés és felháborodott kiáltozás támadt. Shirrin türelmesen várt, amíg a tiltakozó, elégedetlenkedő hangok elhalkulnak, majd folytatta.

– Az emberiség, a ti személyetekben, épphogy csak túlélt egy sajnálatos eseményt. Bekerültetek két, nálatok sokkal fejlettebb civilizáció harcába és vétlen áldozattá váltatok. Ezért, a Shaan Birodalom nevében is elnézést és bocsánatot kérek.

– Mondd ezt annak a sokbillió halottnak, akik ezt már nem hallhatják! – rikkantott fel valaki dühösen a teremben.

Shirrin lehajtotta a fejét, és amikor a morgolódás ismét csendesedett, rápillantott az emberekre.

– Az Uralkodóm akarata és a törvények ellen téve, én szeretném megmenteni, ami megmaradt az emberiségből. Amint mondtam, aki itt marad a Földön, az biztosan meghal. Éppen ezért, ezt az űrhajót bocsájtom a rendelkezésetekre, hogy új hazát és jövőt találjatok magatoknak.

Felzúdulást várt, de a teremben csak az energiaelosztók halk zümmögése hallatszott hosszú másodpercekig.

– De hát, mi nem vagyunk űrhajósok, mi nem értünk hozzá, különösen nem a ti űrhajóitokhoz… – szárnyalt fel egy bátortalan hang valahonnan a sorok közül.

– Ezért vannak jelen a harcosaim, akik egyben kiváló műszaki és űrhajózási szakértők, hogy megtanítsanak titeket mindenre, amire csak a rövid, alig egy hetes időnkből futja. Lefordítottuk a ti nyelveitekre a teljes adatbázist, műszaki leírásokat, parancskódokat, szóval mindent és már fel is töltöttük az egészet a számítógép memóriabankjaiba. Csoportokra osztunk titeket, a képességek és az esetleges kívánságok alapján. Szükség lesz operátorokra, navigátorokra, hajtómű és technikai szakemberekre, általános technikusokra… Akinek van bármilyen űrhajózással, repüléssel, csillagászattal kapcsolatos gyakorlata, az az eligazítás végén jelezze Hasin parancsnoknak. A mi hajóinkról feltöltjük a készleteiteket is. Ha esetleg van olyan, amit a Földről szeretnétek hozni, olyan dolgok, mint eszközök, szerszámok, vetőmag vagy bármi, akkor azt is jelezzétek a parancsnoknak és ő majd mindent megszervez, hogy ami csak lehetséges, a fedélzetre kerüljön.

– Ez szép és jó, de még ha valahogy meg is tanuljuk, hogyan kell ezt az elpuskázott rögbilabdát vezetni, merre induljunk? Csak úgy, orrunk után egyenest? – emelkedett fel egy nagydarab férfi a székéből. Felszólalását helyeslő mormogás fogadta.

– A Shaan teljes csillagtérképe is az adatbázisban van, de egy dolog biztos: a galaxis közepe felé ne induljatok el, mert akkor könnyen a Birodalom területén lyukadtok ki. Maradjatok a peremvidéken és olyan messzire menjetek innen, amennyire csak tudtok. A birodalmunk terjeszkedik, és nem tudom, mi történik, ha mondjuk száz vagy kétszáz év múlva az utódaitok találkoznak a mi utódainkkal…

– Miért segítesz nekünk? A birodalom, amit szolgálsz, elpusztítana minket, te viszont esélyt adsz nekünk a túlélésre. Miért? – emelte fel a kezét egy szőke nő.

Shirrin egy pillanatig gondolkodott a válaszon.

– Nem mindenki ért egyet a Birodalom törvényeivel.

Veszélyes dolog volt ilyet mondani, és ezért Hasin azonnal le is tartóztathatta volna a Hadurat, de a parancsnok és a katonái csak egykedvűen ácsorogtak a fal mellett, látszólag fel sem véve a megjegyzést. Hogy nem volt több felszólaló, Shirrin egy kis mosollyal körülnézett.

– Akkor nem maradt más hátra, minthogy elnevezzétek az újűrhajótokat Úgy tudom, ez az embereknél is szokás.

Zavart hangok és halk beszélgetés töltötte meg a termet, mikor egy idősödő nő felkelt és a mormogást túlszárnyalva megszólalt.

– Legyen a hajó neve „Remény”. Szerintem megfelel a helyzetünknek.

Az emberek egyhangúan elfogadták a nevet.

Hat nap múlva a „Remény” útra készen állt. Raktárai, üzemanyagcellái feltöltve, az összes rendszer leellenőrizve, a szükséges javítások elvégezve. Hasin jelentette, hogy amennyire képesek voltak, felkészítették és kiképezték a földieket.

– A többi már leginkább csak a szerencsén múlik – tette hozzá a parancsnok. Shirrin még szerette volna utoljára meglátogatni az embereket, de végül lebeszélte magát róla, és csak a kommunikátoron keresztül búcsúzott el tőlük.

– Kísérje dicsőség és győzelem az utadat, Shirrin Hadúr! – hangzott el az utolsó üzenet az emberektől, és egypillanat múlva már el is nyelte a „Remény”-t a Más-Tér.

 

Utószó

– Apuuuuuuu Megígérteeeed! Fejemet csóválva tettem le a csavarhúzót és éppen a hisztiroham kezdeti határán billegő kislányom felé fordultam.

– Igazad van, Lina, megígértem és nagyon, nagyon szégyellem magam, hogy nem tudom megtartani a szavamat De látod, John bácsinak szüksége van a segítségemre, különben összedől a háza. Te is tudod, hogy John bácsi milyen ügyetlen. Ha nem vagyok ott, még talán a létráról is leesik. Azt pedig te sem szeretnéd, igaz?

Lina elképzelhette, amint John lepotyog a létráról, mert felkapta a vállát és kacarászott, azzal az igazi, négyévesekhez illő kuncogással. Szőke fürtjei csak úgy lengtek a válla fellett és egy pillanatra meghökkentem, mert annyira letagadhatatlanul emlékeztetett ez a mozdulat az édesanyjára.

– Már megint miféle rosszra tanítod Linát?

Mindketten úgy rezzentünk össze, mintha tényleg valami rosszat tettünk volna, és a világ legártatlanabb tekintetével pillantottunk a szobába lépő Rebeccára.

– Nemcsintunk semmitse, anyu… Becsszó! – bizonygatta Lina, majd kiszaladt a műhelyből.

– Hallottam a beszélgetést a konyhából. Szóval átmész Johnhoz? – nézett rám nejem.

– Igen, muszáj lesz. A múlt heti vihar nagyobb kárt okozott a házában, mint gondoltuk. Az egyik kereszttartó meggörbült és valamit tenni kell, különben tényleg ráomlik a tető.

Rebecca megcsóválta a fejét.

– Be kellene költöznie ide, a faluba. Nem csoda, hogy senki nem ugrik, amikor segítségre van szüksége. Kinek van kedve tíz kilométert kutyagolni, csak azért, hogy még aztán dolgozhasson is? Különösen, ilyenkor ősszel, amikor amúgy is állandóan esik az eső. Túl jó szíved van, Nigel, mindenkinek segíteni akarsz. Na, mindegy, ha menni kell, akkor indulj most, mert estére Mayáékhoz vagyunk hivatalosak.

Ezt nem kellett volna említenie. Nem volt semmi bajom a közösségi programokkal, de Dr. Sorens polgármester-asszony ötlete, hogy tartsunk minden hónapban valakinél, egy amolyan kisközösségi, baráti összeröffenést, nem csigázta fel túlzottan az érdeklődésemet. Megyek én bárhova, ahol szívesen látnak, csak nem szeretem, ha ezt parancsra kell tennem. Az egyetlen dolog, ami kicsit javított a dolgon, hogy állítólag George kidolgozta a tökéletes sörreceptet és talán akad egy kis kóstoló…

– Jó, rendben, sietek haza. De nem értem, mi szükség van erre az egészre, mikor szinte mindenkivel találkozok minden nap. Elvégre nem egy nyüzsgő, többmilliós metropoliszban lakunk – dohogtam, miközben magamra kaptam a dzsekimet és a vállamra akasztottam a szerszámos táskámat.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, még éppen hallottam, ahogy Lina Rebeccához fordul.

– Anyu, tudtad, hogy John bácsi olyan ügyetlen, hogy állandóan leesik a létrától?

– Áruló… – gondoltam magamban mosolyogva, és feljebb húztam a dzseki zipzárját. Az ősz Terra Nován – vagy, ahogy csak mi hívtuk, Nova – esős és szeles volt, de legalább alig különbözött a téltől. A kontinensen, ahol öt évvel ezelőtt leszálltunk a „Remény”-nyel nem voltak kemény telek, és a tavasz meg a nyár kifejezetten kellemes volt. Ugyan eleinte furcsa volt az ég zöldes árnyalata és az éjszakánként ránk vigyorgó három hold, de megszoktuk. Mint ahogy megszoktuk a furcsa formájú növényeket, az idegen állatokat és azok idegesítő, néha ijesztő hangját, ami az éjszakai erdőből szállt sokszor felénk.

Az emelkedő tetejéről visszapillantottam a házamra, majd elnéztem egy kicsit a völgyben megbúvó települést. Százharminc épület, beleértve a magtárakat, a gépcsarnokot és az iskolát. Nem nagy, nem sok, de a mienk.

Emlékszem, milyen végleges érzés – és egyben milyen kemény munka is – volt darabokra szedni az űrhajónkat, hogy annak elemeiből építhessük fel a kis kolóniánkat Igaz, hogy nem volt két egy– forma ház a településen, de legalább nem unalmas a látvány, mint mondjuk a szociális lakótömbök voltak a Földön. Ahogy a látványt szemléltem, a házak között húzódó fehér kőzúzalékos utak szinte felragyogtak a felhők mögül pár pillanatra kibukkanó nap fényében.

Fura dolog. A Földön volt lakásom, de mégis, százharminc fényévnyire a szülőbolygómtól, itt a Nován, Rebecca és Lina adott számomra értelmet a szónak: otthon.

– Na, mozgás, Nigel, különben tényleg soha nem jutsz el sehova! – nógattam meg magam, és nekivágtam a kaptatós erdei útnak.

VÉGE