Utószó

A hófúvás csendesedett ugyan, de a hőmérő számai stabilan megálltak a mínusz 21 fokon, ami a Déli Sarkon egyáltalán nem volt szokatlan.

A négy alak, egy ládát húzva küszködött a még mindig erős széllel, és nehézkesen eljutottak a rikító pirosra festett barakk épületig. Az egyik kinyitotta az ajtót, amit a szél szinte azonnal kikapott a kezéből és nekivágta az épület oldalának. Az alak káromkodását elfújta a szél. Berángatták a dobozt a barakkba és amint sikerült az ajtót is becsukni, egyből halkabb lett a szél vonyítása is.

Felrakták a ládát egy asztalra, majd lehámozták magukról a vastag dzsekiket és kesztyűket. Két ember és két Nal’dur. Az egyik Nal’dur dideregve jegyezte meg.

- Az igaz, hogy a mi bolygónk lassan teljesen elsivatagosodik, de azt hiszem, az ilyen fagyott formáját a víznek, tudnám nélkülözni egész életemben.

Az egyik ember felnevetett.

- Akkor inkább nem hívlak síelni az

Alpesekbe.

Mind a négyen a láda fölé hajoltak, és óvatosan kiemelték annak tartalmát. Egy szokatlan formájú, halványan világító tárgy volt, ami leginkább egy futball labdával házasított hengerre emlékeztetett.

- Alig van már benne energia - jegyezte meg az egyik Nal’dur. Munkához láttak és egy fél óra múlva már kábelek tucatjai voltak csatlakoztatva az ismeretlen eszközhöz.

- OK, ez egyelőre megteszi. Azt hiszem, megkezdhetjük a letöltést.

Mind a négyen a képernyőre meredtek, ahol Nal’dur karakterek szaladtak sebesen.

A fiatalabbik ember a többiekhez fordult.

- Kíváncsi lennék rá, hogy mi van ezen az egységen tárolva. Kár, hogy nem tudom olvasni a nyelveteket.

A Nal’dur legyintett.

- Én sem értem még a felét sem. Ez a nyelv vagy négyszáz éves. Hogy mi is van ezeken a kristályokon? Egy szóval tudok erre válaszolni: remény. Remény, hogy találunk az adatok között olyan technológiát, ami megmentheti a bolygónkat. Remény, hogy újra egyesülhetünk a többi fajtársunkkal. Remény, egy szebb jövőre.

VEGE