Második fejezet

Egyszer egy kisebb fejedelemségből egy kisebb rádzsa érkezett a kíséretével Maharthába, a városba, melyet úgy neveznek, a Dél Kapuja és a Hajnal Fővárosa, érkezett mégpedig azért, hogy új testet vegyen magának. Ez abban az időben történt, amikor a végzet fonalát még egy csatornából is fel lehetett csippentem, az istenek közvetlenebbek voltak, a démonokat még láncok kötötték, és az Égi Város olykor-olykor az emberek előtt is nyitva állt. Ez annak a története, hogy a herceg hogyan gyötörte meg az egykarú ájtatost a templom előtt, önteltségével kivívva a Menny neheztelését...

 

Kevesen születnek újra az emberek között;

többen születnek újra máshol.

Anguttara-Nikaya (1, 35)

 

A herceg délután lovagolt be a Hajnal Fővárosába egy fehér kancán, végig Szúrja széles útján, háta mögött száz csatlósa, balján tanácsadója, Strake, handzsárja a selyemövében, vagyona egy része táskákban a málháslovak hátán.

A hőség csak úgy szakadt fentről a férfiak turbánjára, lepatakzott a testük mellett, majd az útról visszaverődött.

Egy szekér döcögött el mellettük lassan az ellenkező irányba, hajtója hunyorogva nézett fel a főcsatlós vitte lobogóra; kurtizán állt háza ajtajában a forgalmat szemlélve; a lovakat korcs kutyák kaffogó hada követte.

A herceg sudár volt, bajusza színe akár a füsté. Kávészín kezén erősen kidudorodtak az erek. Tartása azonban egyenes volt, szeme pedig ősi madarak szeme, acélkék és kristálytiszta.

Elöl tömeg verődött össze megbámulni a csapatot. Lovon csak az ült, aki megengedhette magának, márpedig nem sokan akadtak ilyenek. A bevett hátas a kígyíkra volt, egy pikkelyes, kígyónyakú lény, sokfogú és kétes származású, rövid életű és megátalkodott természetű; a ló valami okból meddő állat lett az utóbbi pár nemzedék során.

A herceg belovagolt a Hajnal Fővárosába, a nézelődők nézték.

Lefordultak a nap sugárútjáról egy keskenyebb útra. Elhaladtak az alacsony kereskedelmi épületek mellett, a tehetősebb kereskedők nagy üzletei, a bankok, templomok, kocsmák és bordélyok mellett. Addig mentek, míg az üzleti negyed szélén meg nem pillantották Hawkana, a Legtökéletesebb Vendéglátó fenséges fogadóját. A kapunál megállították a lovakat, mivel maga Hawkana állt kint egyszerű ruhában, divatosan kövéren és mosolyogva, hogy személyesen vezesse be a fehér kancát.

– Üdvözöllek, Lord Sziddhártha! – köszönt hangosan, hogy a hallótávolságon belül sündörgők mind tisztában legyenek vendége kilétével. – Üdvözöllek ezen a fülemülékkel teli környéken, szerény létesítményem parfümös kertjeiben és márványtermeiben! Üdvözlöm a lovasaidat, akik jókora utat tettek meg veled, így biztosan felfrissülésre és pihenésre vágynak, mint te magad. Bízom benne, hogy nálam minden kedvedre valót megtalálsz, ahogy a múltban több alkalommal is, amikor olyan hercegekkel és nemes vendégekkel időztél termeimben, mint...

– Szép napot neked is, Hawkana! – kiáltotta a herceg, mert a délután forró volt, a fogadós beszéde pedig végtelen, akár a folyók áradása. – Hadd lépjünk be hamar falaid közé, ahol a számtalan egyéb finomság mellett hűvösség is vár.

Hawkana szaporán bólogatott, s a kancát kötőféken fogva bevezette az udvarba; ott aztán tartotta a kengyelt, míg a herceg leszállt, majd a lovat az istállófiúkra bízta, egy kisfiút pedig kiküldött megtisztítani az utcát, ahol előzőleg az állatok várakoztak.

A fogadóban a férfiak először is fürdőt vettek: a márvány fürdőteremben álltak, a szolgák pedig vizet öntöttek rájuk. Eztán a harcosok kasztjához méltón bekenték magukat, tiszta ruhát öltöttek, és bevonultak az ebédlőbe.

Az étkezés egész délután tartott, a harcosok már számon se tudták tartani a fogásokat. A herceg jobbján, aki a hosszú, alacsony asztalfőn ült, három táncos lejtett bonyolult táncot, csattogtatták a kasztanyettát, arcuk a tánc megfelelő szakaszaiban megfelelő kifejezést öltött, s négy elfátyolozott zenész játszotta a hozzá, az órához illő hagyományos zenét. Az asztalt kék, barna, sárga, piros és zöld színekből szőtt zsibongó terítő fedte, melyre vadász és csatajeleneteket szőttek: kígyíkrán és lovon ülő lándzsás-nyilas alakok harcoltak tollpandákkal, tűzkotlókkal és ékköves növényekkel; zöld majmok birkóztak fák tetején; a Garuda Madár szorongatott karmaiban egy égi démont, csőrével és szárnyával gyötörve; a tenger mélyéből szarvas halraj mászott ki, ízületes uszonyukban rózsaszín korallcsonkot szorongatva, s útjukat a szárazföld felé zubbonyos-sisakos férfiak állták el lándzsákkal és fáklyákkal.

A herceg evett ugyan, de igencsak mértékkel. Turkálta az ételt, hallgatta a zenét, s néha-néha nevetett egy-egy embere viccén. Kortyolt egyet a sörbetből, gyűrűi nekikoccantak a kupa oldalának.

Hawkana jelent meg mellette. – Minden megfelel, uram?

– Igen, jó Hawkana, minden megfelel.

– Nem eszel olyan étvággyal, mint az embereid. Nem ízlik az étel?

– Nem az étel az oka, ami kiváló, sem az elkészítés, ami hibátlan, derék Hawkana. Az étvágyam rakoncátlankodik újabban.

– Ah – bólogatott Hawkana tudálékosan. – Erre megvan a gyógyszerem! Méghozzá olyasmi, amit csak a magadfajta tud igazán méltányolni. Régóta pihen pincém egy külön polcán. Krisna isten valamiképp tartósította az idők rontása ellen. Sok éve adta nekem, mert nem volt kedve ellen való a szállás. Hozom rögvest.

Meghajolt és kihátrált a teremből.

Egy üveggel tért vissza. A herceg még nem is látta a címkéjét, de az üveg formájára azonnal ráismert.

– Burgundi! – álmélkodott.

– Bizony – mondta Hawkana. – Az eltűnt Urathról hozták réges-rég időkben.

Megszagolta és elmosolyodott. Eztán töltött kicsit egy barack alakú kupába, s vendége elé tette.

A herceg felemelte és beszívta a bukéját. Kortyolt egyet. Lehunyta a szemét.

Örömére való tekintettel a teremben csend támadt.

Leengedte a poharat, Hawkana pedig újra beletöltötte a pinot noir szőlő termékét, amely ezen a földön nem termett meg.

A herceg azonban nem nyúlt hozzá. Hawkanára nézett és azt kérdezte tőle: – Ki a legidősebb zenész a házadban?

– Makara – mutatott a vendéglátó az ősz hajú férfira, aki a szolgák asztalánál pihent a sarokban.

– Testben öreg, nem az évei számában – magyarázta a herceg.

– Ó, az Dele, már ha zenésznek nevezhetjük. Azt állítja, hogy valaha az volt.

– Dele?

– Az istállófiú.

– Értem. Küldj érte.

Hawkana tapsolt és utasította a megjelenő szolgát, hogy siessen az istállóba, hozza az istállófiút elfogadható állapotba és küldje ide a vacsorázók elébe.

– Kérlek, ne vesződj az állapotával, csak hozd ide – mondta a herceg.

Aztán hátradőlt, és lehunyt szemmel várt.

Amikor az istállófiú elébe állt, azt kérdezte tőle:

– Mondd, Dele, milyen zenét játszol?

– Amilyen már nem kedves a bráhmanák fülének – felelte a fiú.

– Milyen hangszeren?

– Zongorán – felelte Dele.

– Ezeken is tudnál? – intett a herceg a hangszerek felé, melyek most a fal melletti kis dobogón árválkodtak.

A fiú oldalt döntötte a fejét. – A fuvolán talán tudnék, ha muszáj.

– Tudsz valcert is?

– Tudok.

– Eljátszod nekem a Kék Duna keringőt?

A fiú vonakodását nyugtalanság váltotta fel. Hátrasandított Hawkanára, aki jóváhagyólag biccentett.

– Sziddhártha herceg az emberek között, az Elsők közül való – mondta a vendéglátó.

– A Kék Duna keringőt az egyik fuvolán?

– Ha kérhetlek.

A fiú vállat vont. – Megpróbálom. Nagyon rég volt... Türelmet kérek.

Odament a heverő hangszerekhez, és dörmögött valamit a kiválasztott furulya tulajdonosának. Az bólintott. Akkor a fiú a szájához emelte a hangszert, s próbaképpen megfújt pár hangot. Szünetet tartott, megint megpróbálta, majd a herceg felé fordult.

Újra szájához emelte a hangszert, és elkezdte a valcer sántító dallamát. A herceg a bort kortyolgatva hallgatta.

Amikor a fiú szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, a herceg intett, hogy folytassa. Egyik tiltott dalt a másik után játszotta, és a hivatásos zenészek hivatásosan lenéző kifejezést öltöttek, ám az asztal alatt többen is lábukkal verték a ritmust.

Végül elfogyott a herceg bora. Az est már közel osont Mahartha városához. Pénzes erszényt dobott a fiúnak, és nem nézett a könnyeibe, ahogy az távozott. Akkor a herceg felállt, nyújtózott, s kézfejével elnyomott egy ásítást.

– Visszavonulok – mondta embereinek. – El ne játsszátok örökségeteket a távollétemben.

Azok nevettek és jó éjt kívántak neki, majd erős italt és sós kekszet kértek. A távozó herceg kockák csörgését hallotta.

 

Azért vonult vissza korán, hogy pirkadat előtt keljen. Utasított egy szolgát, hogy másnap egész nap az ajtaja előtt álljon és egy lelket se engedjen be, mondja azt, hogy indiszponált.

Hajnalban, mielőtt az első virág kinyílt az első bogárnak, elhagyta a fogadót, s csak egy vén zöld papagáj volt tanúja távozásának. Nem gyöngyökkel kivarrt selyemben ment, hanem rongyokban, ahogy ilyen alkalmakkor mindig. Jövetelét nem adta hírül dob, csendben járta a félhomályos várost. A kihalt utcákon csak egy-egy orvos vagy prostituált járt, aki késői hívásról tért haza. Kóbor kutya szegődött a nyomába, ahogy átvágott az üzleti negyeden a kikötő felé.

Az egyik dokknál letelepedett egy faládára. Megérkezett a hajnal, hogy fellebbentse a sötétséget a világról, s nézte a dagályon fészkelődő hajókat, vitorla nélkül, kötéllel kikötve, orrukon faragott szörnyek vagy szüzek. Ahányszor Maharthában járt, kicsit mindig ellátogatott a kikötőbe.

A felhők kócos lobonca fölött a reggel rózsaszín napernyője nyílt szét, hűs szél futkosott a dokkon. Ragadozó madarak rikoltoztak rekedten nagy ablakos tornyok körül, majd lecsaptak az öböl vizére.

Nézte, ahogy egy hajó nekiindul a tengernek, sátorszerű vitorlák törtek a magasba és dagadtak meg a sós légben. Immár a többi, horgonyon ülő hajón is mozgás támadt, a legénység készült kivagy berakodni tömjént, korallt, olajat és mindenféle szövetet, valamint fémet, élő állatot, fát és fűszert. Beszívta a kereskedelem szagait és hallgatta a matrózok szitkait, s mindkettő jólesett: az előbbi gazdagságtól szaglott, az utóbbi pedig egyesítette két fő kedvtelését, a teológiát és az anatómiát.

Később beszédbe elegyedett egy idegen kapitánnyal, aki búzazsákok kirakodását felügyelte, aztán odament a ládák árnyékába pihenni.

– Jó reggelt – köszönt neki a herceg. – Utadon ne kísértsen vihar, se hajótörés, az istenek adjanak hajódnak biztonságos kikötőt és jó piacot rakományodnak.

Az bólintott, letelepedett egy ládára és nekiállt megtömni kis agyagpipáját.

– Köszönöm. Habár a saját Templomom isteneihez imádkozom, elfogadom bárki áldását. Az áldás mindig jól jön, főleg egy tengerésznek.

– Nehéz utad volt?

– Nem annyira, mint lehetett volna – válaszolt a kapitány. – Az a penészes tengeri hegy, Nirriti Ágyúja ismét az egek ellen lő.

– Szóval délnyugatról érkeztél.

– Onnét. Chathistanból, Ispar-by-the-Sea-ből. Az évnek ebben a szakában jó a szél, de éppen ezért messzebb is viszi az Ágyú hamuját, mint azt hinnéd. Hat napig hullt ránk ez a fekete hó, űztek az alvilág szagai, megromlott tőlük az étel meg a víz, égett a szem, és kapart a torok. Amikor végre elhagytuk, nagy-nagy hálát adtunk. Látod, milyen foltos a hajótest? Látnod kéne a vitorlákat, feketék, akár Ratri haja!

A herceg előrehajolt, hogy jobban megnézze a hajót. – De a vizek nem voltak nyugtalanok?

A tengerész a fejét rázta. – A Sószigetnél találkoztunk egy cirkálóval, amitől megtudtuk, hogy hat nappal elkerültük az Ágyú legerősebb tüzét. Akkor megpörkölte a felhőket és hatalmas hullámokat korbácsolt, a cirkáló két elsüllyedt hajóról tudott, és lehetett még egy harmadik is. – A tengerész hátradőlt, meggyújtotta a pipáját. – Ahogy mondom: a tengerésznek mindig jól jön az áldás.

– Egy tengerjáró embert keresek – mondta a herceg. – Egy kapitányt. Jan Olvegg a neve, de manapság talán Olvaggának hívják. Ismered?

– Ismerem – bólintott a másik –, de rég nem hajózik már.

– Miért? Mi történt vele?

A tengerész feléje fordult és jobban megnézte magának. – Ki kérdezi?

– Sam vagyok. Jan nagyon régi barátom.

– Milyen régi az a „nagyon régi”?

– Sok-sok éve ismertem egy másik helyen, amikor olyan hajó kapitánya volt, ami nem ezeket a tengereket járta.

A kapitány hirtelen előrehajolt, felkapott egy fadarabot és egy kutya felé hajította, ami a dokk túlsó felén bukkant fel. Az egyet nyikkant, aztán bemenekült egy raktár mögé. Az a kutya volt, amelyik követte a herceget szinte Hawkana fogadójától.

– Óvakodj a pokol vérebeitől – tanácsolta a kapitány. – Vannak ilyen kutyák, olyan kutyák, meg amolyan kutyák. Három különböző fajta, de ebben a kikötőben jobb, ha mind elhajtod. – Aztán megint jól megnézte magának a másikat. – A kezeden nemrég sok gyűrű volt – bökött rá a pipájával. – Látszik a nyomuk.

Sam a kezére nézett és elmosolyodott. – A szemed mindent észrevesz, tengerész. Beismerem, ami nyilvánvaló. Volt rajtam gyűrű nemrég.

– Vagyis te sem az vagy, aminek látszol, akár a kutyák... és Olvagga után érdeklődsz, méghozzá a legősibb nevén. Azt mondod, a neved Sam. Netán ez Elsők egyike lennél?

Sam nem felelt azonnal, csak nézte a férfit, mintha várná a folytatást.

Talán ezt megértve a kapitány folytatta:

– Olvagga is az Elsők közé tartozott, tudom, bár sose beszélt róla. Akár az Elsők közé tartozol, akár az Urak közé, ezt te is tudod. Tehát nem árulom el, ha beszélek. Azt azonban szeretném tudni, baráttal vagy ellenséggel beszélek-e.

– Jan sosem szerzett magának ellenséget – mondta Sam homlokát ráncolva. – Úgy beszélsz, mintha most lenne neki, mégpedig azok közt, akiket Uraknak nevezel.

A tengerész csak nézett rá. – Nem Úr vagy – jelentette ki végül – és messziről jöttél.

– Így van, de áruld el, honnét tudod?

– Először is öreg vagy – válaszolt a másik. – Egy Úr is felölthet öreg testet, de nem tenné, mint ahogy kutya alakban sem maradna sokáig. Túlságosan félne az igazi haláltól, hirtelenül, a régi módon. Vagyis nem maradna addig a testben, hogy a gyűrűk mélyen belenyomódjanak az ujjaiba. A gazdagokat sosem fosztják meg a testüktől. Ha megtagadják tőlük az újjászületést, végigélik az életüket. Az Urak félnének egy ilyen ember követőinek fegyveres felkelésétől, ha az nem természetesen távozna. Vagyis egy olyan testet, mint a tiéd, nem szerezhettél így. A tartályból való testen sincs gyűrűnyom. Vagyis fontos ember vagy, de nem az Urak közül való. Ha ismerted a régi Olvaggát, akkor az Elsők egyike vagy, mint ő. Az információ miatt, amit akarsz, úgy vélem, messziről jöttél. Ha Maharthába valósi lennél, tudnál az Urakról, és ha tudnál az Urakról, tudnád, hogy Olvagga miért nem hajózhat.

– A jelek szerint jobban ismered Maharthát, újonnan jött tengerész, mint én.

– Én is messziről jövök – mosolyodott el halványan a kapitány –, de tucatnyi hónap alatt kétszer annyi kikötőt érintek. Hallok híreket, pletykákat és meséket a világból. Palotai intrikákat és templomi ügyeket. Hallom a titkokat, miket Káma cukornád boltívei alatt az aranylányok fülébe suttognak éjjelente. Hallok Khsatrijá hadjáratairól, a nagy kereskedők ügyleteiről a búza, fűszer, ékszer és selyem jövőjét illetően. Bárdokkal és asztronómusokkal iszom, színészekkel és szolgákkal, kocsisokkal és szabókkal. Néha ott kötök ki, ahol kalózok kerestek menedéket, s hallok azok utazásáról, akiket váltságdíj ellenében foglyul ejtettek. Úgyhogy ne tartsd különösnek, hogy én, aki messziről érkeztem, többet tudok Mahartháról nálad, aki talán innét egy heti utazásra élsz. Olykor még az istenek dolgairól is hallok.

– Akkor mesélnél nekem az Urakról, és hogy miért számítanak ellenségnek? – kérte Sam.

– Beszélek róluk, hogy ne légy teljesen felkészületlen – felelte a kapitány. – A testkereskedők most a Karma Urai. Az igazi nevük ugyanúgy titok, ahogy az isteneké, mert így éppen olyan személytelenek, mint a Nagy Kerék, amit állítólag képviselnek. Már nem egyszerű testkereskedők, hanem a Templomok szövetségesei. Azok is megváltoztak, mert testvéreid, az Elsők, akik most istenek, beszélnek velük a Mennyből. Ha valóban az Elsők közé tartozol, Sam, az utad vagy istenlétbe, vagy nemlétbe vezet, ha szembetalálkozol a Karma Uraival.

– Hogyhogy? – kérdezte Sam.

– A részleteket máshol keresd. Nem ismerem a folyamatokat, ahogy ezek a dolgok zajlanak. Kérdezd Jannaveget, a vitorlakészítőt a Takácsok utcájában.

– Így ismerik most Jant?

A másik bólintott. – És óvakodj a kutyáktól, sőt mindentől, ami él és intelligenciával bírhat.

– Mi neved, kapitány?

– Ebben a kikötőben nincs nevem, vagy csak hamis, és neked nem látom értelmét hazudni. További jó napot, Sam.

– Neked is, kapitány. Köszönöm a szavaidat.

Sam felállt és otthagyta a kikötőt, visszaindult az üzleti negyed és a kereskedők utcái felé.

 

A nap vörös korongként emelkedett az Istenek Hídja fölé. A herceg átvágott az ébredező városon, furakodott a standok között, amikre az apróbb tárgyakkal foglalkozó kézművesek rakták ki a portékáikat. Utcai árusok kínálgattak kenőcsöket és porokat, parfümöket és olajokat. Virágárusok lengették csokraikat és füzéreiket a járókelők felé; a borkereskedők viszont nem szóltak semmit, csak ültek az árnyékos padokon a tömlőikkel, várva, hogy a kuncsaftok odajáruljanak elébük, amit azok meg is tettek. A reggel illatába belevegyült a sülő hús, a pézsma, az ürülék, a tömjén és többféle olaj szaga is, s összekeveredve keringett, akár egy láthatatlan felhő.

Lévén maga is koldusnak öltözött, nem tűnt illetlenségnek egy púpos koldustól útbaigazítást kérni.

– Üdvözlet, testvér. Messzi kvártélyomból küldtek el bizonyos ügyben. Megmondanád nekem, merre van a Takácsok utcája?

A púpos bólintott és sokatmondóan megrázta koldustálját. A herceg előhúzott egy kis érmét a rongyos ruhája alá rejtett erszényből. Beleejtette a púpos táljába, ahonnét az abban a minutában el is tűnt.

– Arra – mutatta a fejével a férfi. – A harmadik utcánál fordulj balra. Elhagysz két utcát, és a Szökőkút Körhöz érsz Varuna temploma előtt. A Takácsok utcája abba fut bele, az Ár Jele majd segít eligazodni.

A herceg biccentett, megpaskolta a púpos púpját, és továbbindult. A Szökőkút Körhöz érve megállt. Több tucatnyian álltak nyugtalanul sorban Varuna, a legszigorúbb és legmagasztosabb istenség temploma előtt. Nem a Templomba készültek belépni, hanem valamivel foglalkoztak, ami várakozást és ügyködést igényelt. Érmék csengését is hallotta. Közelebb ment.

Egy fényes-fémes gép előtt álltak sorba.

Egy férfi érmét dugott az acéltigris szájába. A gép dorombolni kezdett. A férfi állatok és démonok formáját viselő gombokat nyomogatott. Erre fények villantak a két Nága hosszán, a két szent kígyón, akik a gép átlátszó elején fogták körbe. A herceg közelebb araszolt.

A férfi lenyomott egy halfarok formájú kart, amely a gép oldalából nőtt ki. Szent kék fény töltötte meg a gépezet belsejét; a kígyók vörösen pulzáltak; és ott, a fény és megszólaló halk zene közepette imamalom lendült elő és forgott veszettül.

A férfi arcára gyönyörű kifejezés telepedett. A gép pár perc után kikapcsolt. A férfi bedugott még egy érmét, megint meghúzta a kart, mire a sor vége fele többen hangosan felmordultak, megjegyezve, hogy ez már a hetedik érme, hogy meleg van, hogy mások is szeretnének imádkozni, miért nem megy be a templomba és ad ekkora adományt egyből a papoknak? Valaki erre azt felelte, a kisembernek biztos van bőven vezekelni-valója. Amire pedig spekulálni kezdtek bűnei természetéről. Ezt jelentős nevetés kísérte.

A herceg látta, hogy sok koldus is várakozik a sorban, maga is beállt hát a végére.

Ahogy haladt a sor, megfigyelte, hogy míg egyesek megnyomják a gép gombjait, mások csak egy lapos fémkorongot dugnak a másik tigris szájába a talpazat túloldalán. Miután a gép befejezte a működést, a korong egy pohárba esett, ahonnét tulajdonosa visszavehette. A herceg úgy döntött, megkockáztatja a kérdezősködést.

Megkérdezte azt, aki előtte állt a sorban:

– Miért van egyeseknek saját korongjuk?

– Mert regisztráltak – felelte az, hátra sem fordulva.

– A Templomban?

– Ott.

– Ó.

Várt fél percet, majd folytatta a kérdezősködést: – Akik nem regisztráltak, de használni szeretnék, csak megnyomják a gombokat?

– Igen, beütik a nevüket, foglalkozásukat és címüket.

– És ha valaki csak látogató itt, mint én?

– Tegye hozzá a saját városa nevét.

– És ha valaki nem tud írni, mint én?

Az megfordult. – Akkor talán jobb, ha a régi módon imádkozik, és egyből a papoknak adja az adományt. Vagy regisztráljon, és szerezzen saját korongot.

– Értem – mondta a herceg. – Igen, igaza van. Jobban át kell gondolnom. Köszönöm.

Otthagyta a sort, és a szökőkutat megkerülve megkereste az Ár Jelét, mely egy oszlopon lógott. Aztán elindult be a Takácsok utcáján.

Háromszor érdeklődött Janagga, a vitorlakészítő iránt, harmadszor egy alacsony, erős karú és kis bajszú asszonytól, aki törökülésben szőnyeget pliszírozott a standjánál, az alacsony eresze alatt annak az épületnek, ami valaha istálló lehetett és a szaga alapján az is maradt.

Az asszony végigmérte furcsamód kellemes, barna bársony szemével, majd elmorogta az útbaigazítást. A herceg követte a megadott útvonalat, be egy cikcakkos sikátorba, le egy lépcsőn, ami egy ötszintes épület külső falán futott, s egy ajtóhoz vezetett, ami pedig egy alagsorba nyílt. Nyirkos és sötét volt odabent.

Kopogott a bal oldali harmadik ajtón, ami kis idő múlva ki is nyílt.

A férfi rámeredt. – Igen?

– Bejöhetek? Elég fontos az ügy...

A férfi habozott, majd hirtelen bólintott és félreállt.

A herceg belépett mellette a kamrába. A padlóra nagy vásznat terítettek, előtte egy szék állt, erre most visszatelepedett a férfi. Hellyel kínálta a herceget a másik széken.

Alacsony és széles vállú ember volt, haja tejfehér. Pupillája a szürke hályog támadásáról tanúskodott. Keze barna és kemény, ujjai bütykösek.

– Igen? – kérdezte ismét.

– Jan Olvegg?

Az öreg szeme elkerekedett, majd résnyire szűkült. Egy ollót mérlegelt a tenyerén.

– „Hosszú az út Tipperaryig” – mondta a herceg.

A férfi rámeredt, majd hirtelen megszólalt: – „Ha a szíved nincs a helyén.” – Letette az ollót. – Mikor is volt, Sam?

– Már meg sem tudom számolni az éveket.

– Én sem. Negyven, negyvenöt éve annak, hogy láttalak? Sok sör lefolyt azóta a gáton, nem igaz?

Sam bólintott.

– Azt se, tudom, hol kezdjem...

– Kezd azzal, hogy miért „Janagga”?

– Miért ne? Becsületes, munkás hangzása van. És jómagad? Még mindig herceg?

– Én még én vagyok, még Sziddhárthának hívnak, amikor szükségük van rám.

A másik kuncogott. – Meg a „Démonok megkötője”. Helyes. Mivel az öltözeted ezek szerint nem tükrözi sorsod fordulását, úgy veszem, éppen felméred a terepet.

Sam bólintott. – Sok mindennel találkoztam, amit nem értek.

– Bizony – sóhajtott Jan. – Hol kezdjem? És hogyan? Mesélek magamról, úgy... Túl sok rossz karmát gyűjtöttem össze, hogy jelenleg testtranszponálást kérhessek.

– Túl sok micsodát?

– Rossz karmát, bizony. A régi vallás nemcsak a Vallás, hanem a kinyilatkoztatott, betartatott és ijesztően bizonyítható vallás. De az utolsó részt ne gondold túl hangosan. Úgy tíz éve a Tanács bevezette az elmeszondákat azoknál, akik megújulásra várnak. Ez közvetlen az Akcelerációs-Deikrata hasadás után történt, amikor a Szent Koalíció megszorongatta a technikusokat, és egyre csak szorította. A legegyszerűbb megoldás az volt, ha túlélik a problémát. A templomiak akkor megegyeztek a testárusokkal, a vásárlókat elmeszondának vetették alá, és az akcelerációsoktól megtagadták a megújulást, és... hát... ennyi. Most már alig akadnak akcelerációsok. De ez csak a kezdet volt. Az istenek gyorsan felismerték, hogy így lehet hatalmat szerezni. Az átvitel előtt azóta standard eljárás lett az agyvizsgálat. A testkereskedők lettek a Karma Urai, a Templom struktúrájának része. Végigolvassák az életedet, mérlegelik a karmádat, és döntenek a következő életedről. Tökéletesen fenn lehet így tartani a kasztrendszert és a deikrata irányítást. Apropó, a legtöbb régi ismerősöd a glóriájáig benne van.

– Te jó isten – sóhajtott Sam.

– Mondd inkább többes számban. Mindig is istennek tekintették őket, az aspektusaikkal és az attribútumaikkal, de ők ezt hivatalossá is tették. És aki az Elsők közé tartozott, az ha most belép a Karma Csarnokába, jobb, ha tudja, hogy mit akar, gyors istenné avatást vagy máglyát. Mikor mész?

– Holnap – mondta Sam – délután... Miért járkálsz még mindig úgy, mintha nem lenne dicsfényed meg egy marék villámod?

– Mert van két barátom, akik azt javasolták, inkább éldegéljek csendesen, mint hogy megpróbálkozzam a szondával. Megfogadtam a bölcs tanácsukat, ezért vagyok még itt, vitorlát javítok és néha ramazurit csapok a helyi kocsmákban. Különben – emelte fel kérges kezét és csettintett – ha nem az igazi halál, akkor egy rákos test, vagy egy kiherélt vízi bölény érdekes élete, vagy...

– Egy kutyáé? – nézett rá Sam.

– Úgy van.

Jan alkohollal töltötte meg a csendet és két poharat.

– Kösz.

– A pokol tüzére. – Az üveget visszatette a munkapadra.

– Üres gyomorra inni... Te csináltad?

– Én. Van egy lepárló a másik szobában.

– Gratulálok. Azt hiszem, ha volt is rossz karmám, ez biztosan szétmarja.

– A rossz karma manapság bármi lehet, ami istenbarátainknak nem tetszik.

– Miből gondolod, hogy neked van?

– Gépeket akartam adni az itteni leszármazottainknak. A Tanács jól letolt érte. Visszavontam és reméltem, hogy elfelejtik. De az akceleráció annyira a perifériára szorult, az én életemben már vissza se tér. Kár. Szeretném megint felvonni a vitorlát és nekiindulni a horizontnak. Vagy felvonni a hajót...

– A szonda tényleg annyira érzékeny, hogy még egy olyan megfoghatatlan dolgot is megérez, mint az akcelerációs hajlam?

– A szonda – válaszolta Jan – elég érzékeny, hogy megmondja, tizenegy évvel ezelőtt mit ettél reggelire, és hogy hol vágtad meg magad aznap reggel borotválkozás közben, miközben az andorrai himnuszt dúdoltad.

– Még csak kísérleteztek vele, amikor eljöttünk... otthonról – tűnődött Sam. – Az a kettő, amit magunkkal hoztunk, teljesen alapszintű agyhullámfordító volt. Mikor történt az áttörés?

– Elmesélem, vidéki rokon. Emlékszel a taknyos orrú, kétes hátterű, harmadik generációs Jama nevű gyerekre? Aki állandóan generátorokat tuningolt, aztán az egyik felrobbant, és ő annyira megégett, hogy másik testet kapott, ötven évvel idősebbet, pedig ő még csak tizenhat volt? Aki imádta a fegyvereket? Aki elfogott mindent, ami csak mozgott, érzéstelenítette és felboncolta, és annyira élvezte, hogy halálistennek csúfoltuk?

– Igen, emlékszem rá. Még él?

– Mondhatjuk így is. Most már tényleg halálisten, de ez nem gúnynév, hanem titulus. Olyan negyven éve tökéletesítette a szondát, de a deikraták egész mostanáig elhallgatták. Azt hallottam, megálmodott más apró kincseket is, amik az istenek akaratát szolgálnák... egy gépkobrát, ami képes egy mérföldről agyröntgenképet csinálni, csak fel kell állnia és széttárni a csuklyáját. Ki tud szúrni egyetlen embert egy tömegből, bármilyen testet visel is. A mérgére nincs ismert ellenszer. Négy másodperc és kész... Vagy a tűzpálca, ami állítólag mindhárom hold felszínét felperzselte, amikor Lord Agni a tengerparton állva lengette. És úgy tudom, e pillanatban is egy léglökéses járművet tervez Lord Sivának. Ilyesmik.

– Ó.

– Te átmész a szondán? – kérdezett rá Jan.

– Attól tartok, nem. Mondd csak, reggel láttam egy gépet, amolyan imamatát. Gyakori az ilyesmi?

– Az. Úgy két éve jelentek meg, az ifjú Leonardo álmodta meg egy pohár szóma felett egy éjjel. Most, hogy a karmaelmélet elterjedt, ezek jóval hatásosabbak az adóbeszedőknél. Amikor a tisztelt állampolgár hatvanadik évének estéjén megjelenik választott egyháza istenének klinikájánál, a bűnszámlájával együtt az imaszámláját is ellenőrzik, így döntik el, milyen kasztba léphet, valamint a neki adandó test korát, nemét és egészségi állapotát. Ügyes. Remek.

– Akkor se verem át a szondát, ha óriási imaszámlát gyűjtök össze – mondta Sam. – Elkapnak, ha a bűnolvasásra kerül a sor.

– Miféle bűnök azok?

Melyeket még nem követtem el, de az elmémbe íródnak, ahogy fontolóra veszem őket.

– Szembe akarsz szállni az istenekkel?

– Szembe.

– Hogyan?

– Azt még nem tudom. De azzal kezdem, hogy kapcsolatba lépek velük. Ki a főnökük?

– Egyet nem tudok megnevezni. A trimúrti uralkodik, azaz, Brahmá, Visnu és Siva. Hogy egy adott pillanatban éppen melyikük a legfőnökebb, azt meg nem tudom mondani. Egyesek szerint Brahmá...

– És kicsodák ők valójában? – vágott közbe Sam.

– Nem tudom – rázta a fejét Jan. – Mind más testet viselnek, mint egy nemzedékkel ezelőtt. Mind istenneveket használnak.

Sam felállt. – Később még visszajövök, vagy üzenek.

– Remélem is... Még egy italt?

Sam a fejét rázta. – Megyek és újra Sziddhártha leszek, a Hawkana szállón költöm el a reggelimet, és ott jelentem be, hogy meg kívánom látogatni a Templomokat. Ha a barátaink most istenek, biztosan kapcsolatot tartanak a papjaikkal. Sziddhártha imádkozni megy.

– Akkor értem ne emelj szót – öntött magának Jan. – Nem tudom, túlélnék-e egy isteni látogatást.

Sam elmosolyodott. – Nem mindenhatók.

– Őszintén remélem – felelte a másik –, de attól félek, nincs messze az a nap.

– Jó szelet, Jan.

– Skaal.

 

Úton Brahmá temploma felé Sziddhártha herceg megállt a Kovácsok utcájában. Fél óra múlva kilépett az egyik műhelyből Strake és három kísérője társaságában. Mintha látomást kapott volna az elkövetkezőkről, mosolyogva vágott át Mahartha szívén, mígnem a Teremtő Templomának magas, széles kapujához ért.

Az imamatánál állók bámész tekintetére fittyet hányva felment a hosszú, lapos lépcsőn, s a Templom bejáratánál találkozott a főpappal, akinek korábban megüzente jövetelét.

Sziddhártha és emberei beléptek a Templomba, lerakták fegyvereiket, és hódolatukat fejezték ki a központi kamra felé, mielőtt a paphoz szóltak volna.

Strake és társai tisztes távolba húzódtak, ahogy a herceg egy súlyos erszényt helyezett a pap kezébe, és halkan így szólt:

– Szeretnék beszélni Istennel.

A pap az arcát fürkészve válaszolt: – A Templom mindenkinek nyitva áll, Lord Sziddhártha, itt az ember addig társalog a Mennyel, amíg csak jólesik.

– Nem egészen erre gondoltam – mondta Sziddhártha. – Én intimebbre gondoltam, mint egy áldozat és egy hosszú litánia.

– Nem egészen értem...

– Az erszény súlya viszont egészen érthető, nemde? Ezüstöt találsz benne. Van nálam egy másik, tele arannyal, teljesítéskor fizetendő. A telefonodat akarom használni.

– A tele...?

– A kommunikációs rendszert. Ha az Elsők közé tartoznál, mint én, értenéd.

– Én nem...

– Biztosíthatlak, a hívásom nem vet rossz fényt a vezetői munkádra. Tisztában vagyok ezekkel a kérdésekkel, és diszkrécióm mindig is közismert volt az Elsők között. Ha az megnyugtat, hívd fel magad az Első Bázist, és kérdezz rá. Itt várok. Mondd meg nekik, hogy Sam szeretne beszélni a trimúrtival. Fogadják a hívást, hidd el.

– Nem is tudom...

Sam visszahúzta a másik erszényt és a tenyerén mérlegelte. A pap szeme rátapadt, megnyalta az ajkát.

– Itt várj – utasította, azzal sarkon fordult és kiment.

 

Ili, a hárfa ötödik hangja zümmögött a Lila Lótusz Kertjében.

Brahmá a fűtött medence szélén lebzselt, ahol háremével fürdött. Szeme látszólag csukva volt, a könyökén támaszkodott, lába a vízbe lógott.

Hosszú szempillái alól azonban a tucatnyi lányt leste a medencében, hátha egy-kettő érdeklődve nézi az ő sötét, izmos testét. Barna bőrén fekete bajsza nedves-ziláltan csillogott, hosszú haja fekete szárnyként lógott hátára. Sugárzón mosolygott a szűrt napfényben.

De egyik lány sem törődött vele, hát összehajtotta és eltette mosolyát. Azok csak a vízilabdára figyeltek, amit játszottak.

Ili, a kommunikációs harang ismét zümmögött, s mesterséges szellő sodorta a kerti jázmin illatát az orrába. Felsóhajtott. Annyira szerette volna, ha imádják őt, erős testét, gondosan megformált vonásait. Ha emberként Imádják, nem istenként.

Ám hiába speciális, fejlesztett teste, mely olyasmiket tett lehetővé, amikre egy halandó sem képes, azért csak feszengett az olyan vén kujonok jelenlétében, mint Lord Siva, aki ugyan ragaszkodott a normális testmátrixhoz, mégis valamiért jobban vonzódtak hozzá a nők. Mintha a szex meghaladná a biológiát; és bármilyen keményen igyekezett elnyomni az emléket és megsemmisíteni lelke ama szegmensét, Brahmá bizony nőnek született és valamiképp mindig nő maradt. Gyűlölte, ezért öltött testet időről időre kifejezetten férfias férfiként, aztán amikor megtette, továbbra is kísértette a hiány érzése, mintha igazi neme a homlokára lenne billogozva. Legszívesebben fogvicsorgatva toporzékolt volna.

Felkelt és elindult a pavilonja felé, el satnya fák mellett, melyek groteszk szépséggel tekeredtek-csavarodtak, elhagyott folyondárral teleszőtt lugasokat, kék tavirózsákat, fehéraranyból karikákról lógó gyöngysorokat, elhagyott női alakra formált lámpásokat, háromlábú állványokat, amikben tömjén égett, és egy kék istennő nyolckarú szobrát, aki a veenán játszott, ha megfelelően kérték.

Brahmá belépett a pavilonba és odament a kristályképernyőhöz, melyet egy farkába harapó bronz Nága ölelt körül. Aktiválta a válaszmechanizmust.

Sztatikus hóesést látott, majd maharthai Templomának főpapját. A pap térdre hullt és háromszor megérintette kasztjegyét.

– ♪Az istenek négy rendjéből és a paradicsom tizennyolc seregéből Brahmá a leghatalmasabb – mondta a pap. – ♪Mindenek teremtője. A magas Menny Ura és alatta mindené. ♪Köldöködből lótusz fakad, kezed köpüli az óceánt, lábad három lépéssel átfogja a világot. ♪Dicsőséged dobja félelmet kelt az ellenségeid szívében. ♪jobb kezeden a törvény kereke. ♪Katasztrófákat kötsz ki, kígyót használva kötélnek. ♪Köszöntlek! ♪Fogadd el papod imáját. ♪Áldj meg és hallgass meg, Brahmá! ♪

– Kelj fel... pap – mondta Brahmá, mert elfelejtette a pap nevét. – Mi az a rettenetesen fontos dolog, ami miatt felhívtál?

A pap felkelt, egy pillantást vetett Brahmá csöpögő alakjára, majd elkapta a tekintetét.

– Nem akartalak fürdés közben zavarni, nagyuram, de egyik híved beszélni szeretne veled olyan ügyben, amit nagyon fontosnak vélek.

– Egyik hívem? Mondd meg neki, hogy mindenthalló Brahmá mindent hall, utasítsd, hogy a megszokott módon imádkozzon hozzám bent a Templomban!

Brahmá keze már megindult a kikapcsoló gomb felé, majd megtorpant. – Honnét tud a Templom-Menny vonalról? A szentek és istenek közvetlen kommunikációjáról?

– Azt állítja, az Elsők egyike – felelte a pap –, és kérte, hogy adjam át az üzenetét, miszerint Sam szeretne beszélni a trimúrival.

– Sam? – kérdezte Brahmá. – Sam? Csak nem lehet... az a Sam?

– Errefelé Sziddhártha, Démonok megkötője néven ismerik.

– Várj a parancsomra a védák megfelelő verseit énekelve.

– Értem, Uram – mondta a pap, és énekelni kezdett.

Brahmá átment a pavilon másik részébe, megállt a ruhatára előtt, és eltöprengett, mit vegyen fel.

 

Nevét hallván a herceg abbahagyta a Templom belsejének vizsgálatát. A pap, kinek nevét elfelejtette, hívta az egyik folyosón. Követte egy raktárnak használt kamrába. A pap egy rejtett retesz után tapogatott, majd meghúzta az egyik polcsort, ami ajtószerűen kifelé nyílt.

A herceg belépett. Gazdagon dekorált szentélyben találta magát. Az oltár/műszerfal fölött képernyő izzott, farkába harapó bronz Nága vette körül.

A pap háromszor meghajolt.

– ♪Üdv, univerzum ura, az istenek négy rendjének és a menny tizennyolc seregének leghatalmasabbja. ♪Lótusz fakad köldöködből, kezed az óceánt köpüli, lábad három lépéssel..♪

– Elismerem az igazságát annak, amit mondasz – vágott közbe Brahmá. – Légy áldott és meghallgatott. Most hagyj minket magunkra.

– ♪?

– Úgy van. Sam nyilván fizet neked a privát vonalért, nemde?

– De Uram...!

– Elég. Távozz!

A pap gyorsan meghajolt és kiment, maga mögött behúzva a polcajtót.

Brahmá jól megnézte magának Samet, aki sötét lovaglónadrágot, égkék khameezt, Urath kék-zöld turbánját, és sötét vaslánc övön üres kardhüvelyt viselt.

Sam is jól megnézte a másikat, aki könnyű páncélruhában volt, azon tollköpeny, mögötte pedig sötétség. A köpeny nyakát tűzopál csat fogta össze.

Brahmá pulzáló ametiszttel kirakott bíbor koronát hordott, jobb kezében jogar, azon a kilenc szerencsekő. Szeme két sötét folt sötét arcában. Egy veena pengett finoman körülötte.

– Sam?

Sam bólintott.

– Próbálom kitalálni az igazi személyiséged, Lord Brahmá. Bevallom, nem megy.

– Ez így van rendjén – mondta Brahmá – egy istennél, aki volt, van és mindig is lesz.

– Szép a ruhád – bókolt Sam. – Nagyon mutatós.

– Köszönöm. Nehezen tudom elhinni, hogy még mindig létezel. Fél évszázada nem kértél új testet, utánanéztem. Ez elég nagy kockázat.

Sam vállat vont. – Az élet csupa kockázat, véletlen, bizonytalanság...

– Igaz – értett egyet Brahmá. – Kérlek, húzz oda egy széket és ülj le. Helyezd magad kényelembe.

Sam így tett, és amikor megint felnézett, Brahmá vörös márványból faragott magas trónon ült, fölötte ugyanilyen árnyalatú baldachin.

– Elég kényelmetlennek látszik – jegyezte meg.

– Habszivacs párna – felelte mosolyogva az isten. – Rágyújthatsz, ha gondolod.

– Kösz. – Sam elővette övén függő erszényéből a pipáját, gondosan megtömte és rágyújtott.

– Mi mindent csináltál, amióta elhagytad a mennyei fészket?

– A saját kertemet gondoztam – felelte Sam.

– Hasznodat vettük volna itt a mi hidroponikus kertünkben. Ami azt illeti még most is. Mesélj az emberek között töltött időről.

– Tigrisvadászatok, határviták szomszédos királyságokkal – sorolta Sam –, a hárem moráljának fenntartása, egy kis botanikai kutatás... ilyesmi... az élet mint olyan. Az erőm azonban csökken, újra a fiatalságom keresem. De hogy elérjem, meg kell erőltetnem az agyam, ha jól értem. Igaz ez?

– Bizonyos szempontból – bólintott Brahmá.

– Mi végre, ha szabad kérdeznem?

– Hogy a rossz elbukjon, és győzzön a jó – mosolygott az isten.

– Tegyük fel, hogy rossz vagyok. Hogyan bukom el?

– Le kell dolgoznod a karmikus terhedet kisebb alakban.

– Van számadat kéznél arra, hány százalék bukik el, és hány nem?

– Ne tartsd kevesebbre a mindentudásomat – nyomott el egy ásítást a jogarával Brahmá –, ha bevallom, hogy pillanatnyilag kimentek a fejemből ezek a számok.

Sam kuncogott. – Azt mondod, kertészre van szükség az Égi Városban?

– Azt. Jelentkeznél az állásra?

– Nem tudom. Talán.

– És talán nem?

– Az is lehet – ismerte el. – A régi időkben nem volt ez a sok vacillálás az ember elméjével. Ha az egyik Első megújulást kívánt, csak kifizette a test árát, és megkapta azt.

– Már nem a régi időket éljük, Sam. Az új kor ajtónkon kopogtat.

– Szinte azt hinné az ember, eltávolítottad az összes Elsőt, aki nem volt hajlandó mögéd állni.

– Egy panteonban sok a hely, Sam. Jut neked is egy fülke, ha úgy döntesz, hogy kéred.

– És ha nem?

– Akkor a Karma Csarnokában érdeklődj új test után.

– És ha az istenlétet választom?

– Az agyad nem kerül vizsgálat alá. A Karma Urai utasítást kapnak, hogy gyorsan és jól szolgáljanak téged. Repülő gépezetet küldünk érted, ami a Mennybe hoz.

– Ezt kicsit át kell gondolnom – mondta Sam. – Nagyon megkedveltem ezt a világot, hiába tesped egy sötét korban. Másrészről ez a szeretet nem segít nekem, hogy élvezzem az általam óhajtott dolgokat, ha olyan döntés születik, hogy igazi halált haljak vagy majomalakot öltve kelljen kóborolnom a dzsungelben. Ugyanakkor a mesterséges tökélynek sem vagyok a híve, ami legutóbbi látogatásomkor a Mennyben uralkodott. Hadd meditáljak ezen egy pillanatot.

– Az efféle tétovázást felháborítónak találom – jegyezte meg Brahmá –, ha valaki ilyen ajánlatot kapott.

– Tudom, és fordított helyzetben talán én is így lennék vele. De ha én volnék Isten, és te én, én igenis adnék egy pillanatnyi könyörületes csendet, amíg az az ember élete fontos döntését hozza meg.

– Sam, te gyógyíthatatlan alkudozó vagy! Ki más váratna engem, miközben a halhatatlansága a tét? Csak nem velem akarsz alkudozni?

– Nos, kígyíkra-kereskedők hosszú sorából származom, és valóban nagyon akarok valamit.

– És mi lenne az?

– Válasz pár kérdésre, melyek egy ideje már kínoznak.

– Mégpedig?

– Mint tudod, jó száz éve nem járok a régi Tanács gyűléseire, mert már csak végeérhetetlen ülések voltak, ahol mindig minden döntést halogattak, elsősorban pedig ürügyként szolgált az Elsők Fesztiváljára. Na most nekem semmi bajom a fesztiválokkal. Sőt másfél évszázadon át csak azért jártam el, hogy még egyszer megkóstolhassam a jó kis földi piát. De úgy éreztem, valamit tennünk kéne az utasokkal, valamint számos saját testünk sarjaival, nem csak hagyni, hogy kóboroljanak egy ellenséges világban, szép lassan visszafajulva a barbarizmusba. Úgy éreztem, hogy nekünk, a legénység tagjainak segíteni kéne őket, megadni nekik az általunk megőrzött technika előnyeit, nem pedig bevehetetlen paradicsomot építeni magunknak, a világot pedig egyetlen nagy vadrezervátumnak és bordélyháznak tekinteni. Sokáig töprengtem azon, miért is van ez így. Miért nem tisztességesen és igazságosan vezetik a világot.

– Úgy értem, hogy immár akcelerációs vagy?

– Nem, csupán érdeklődő – felelte Sam. – Egyszerűen kíváncsi vagyok az okokra.

– Nos, a kérdésedre az a válasz, hogy mert nem készek rá. Ha azonnal cselekedtünk volna, akkor igen, meg lehetett volna valósítani. De eleinte közömbösek voltunk. Aztán, amikor felmerült a kérdés, megosztottak. Túl sok idő eltelt. Ezek az emberek még nem készek, és évszázadokig még nem is lesznek azok. Ha ezen a ponton kitennénk őket a fejlett technikának, a kirobbanó háborúk megsemmisítenék azt is, amit eddig elértek. És nagy utat megtettek. Régi eleik mintájára lerakták egy civilizáció alapjait. Csakhogy még gyerekek, gyerekként játszanának az ajándékainkkal, és megégetnék magukat. A mi gyerekeink, rég halott Első testeink révén, és második, harmadik és sokadik testeink révén, így szülői felelősséggel tartozunk irántuk. Nem engedhetjük meg, hogy felkészületlenül belerohanjanak egy ipari forradalomba, és elpusztuljon a bolygó első stabil társadalma. Szülői kötelességünket legjobban úgy látjuk el, ha továbbra is így vezetjük őket, a Templomokon keresztül. Az istenek és istennők lényegében szülői mintaképek, hát mi lehetne igazabb és igazságosabb, mint hogy felvesszük és szívvel-lélekkel eljátsszuk ezeket a szerepeket?

– Akkor miért pusztítjátok el a saját gyermeteg technológiájukat? A nyomdagépet háromszor is felfedezték, ha jól emlékszem, és minden alkalommal eltüntettétek.

– Ugyanazért: még nem álltak rá készen. És nem is igazán felfedezték, inkább csak előásták. Valaki rátalált a készülékre egy legendában, és lemásolta. Ami születik, az csak a kultúrában jelenlevő tényezők eredményeként szülessen, ne pedig előhúzzák a múltból, akár nyulat a kalapból.

– Igencsak finom vonalat húzol, Brahmá. Ezt úgy értsem, hogy szolgáid ide-oda járnak az időben és megsemmisítik a haladás összes jelét, amivel találkoznak?

– Ez így nem igaz – felelte az isten. – Úgy beszélsz, mintha örökre vágynánk az istenlét terhét, mintha örökre fenn akarnánk tartani ezt a sötét kort, hogy megerősített isteni voltunk kimerítő állapota sose érjen véget!

– Egy szóval igen – foglalta össze Sam. – Mi van az imamatával, ami pont ez előtt a Templom előtt áll? Kulturálisan egy szinten lenne a szekérrel?

– Az más – magyarázta Brahmá. – Mint isteni manifesztációt a polgárok áhítattal tisztelik, és vallási okokból nem kérdőjelezik meg. Aligha ugyanaz, mintha bevezetnénk a puskaport.

– Mi van, ha helyi ateisták elviszik és szétszerelik? És mi van, ha ez éppen egy Thomas Edison? Akkor mi lesz?

– Trükkös zár védi. Ha egy papon kívül más próbálja kinyitni, a gép felrobban és vele az illető is.

– És észrevettem, hogy a szeszfőző újrafelfedezését nem tudtátok elnyomni, pedig próbáltátok. Ezért alkoholadót vetettetek ki, ami a Templomoknak fizetendő.

– Az emberiség mindig is az ital révén próbált megkönnyebbülni – mondta Brahmá. – Általában szerepel a vallásos szertartásokban is. Így kisebb a bűntudat. Igaz, hogy először megpróbáltuk elnyomni, de gyorsan rájöttünk, hogy nem lehet. Így aztán az adóért cserébe megáldjuk a piájukat. Kisebb bűntudat, kisebb másnaposság, kisebb megtorlás... pszichoszomatikus, te is tudod. És az adó amúgy sem olyan magas.

– Azért fura, milyen sokan preferálják a profán főzetet.

– Imádkozni jöttél, és végül gúnyolódsz? Ezt akarod mondani, Sam? Választ adtam a kérdéseidre, nem a deikrata politikát vitatom meg veled. Döntöttél már az ajánlatomról?

– Igen, Madeleine. Mondták már, milyen aranyos vagy, amikor mérges vagy?

Brahmá leugrott a trónjáról: – Hogyan?! Honnan tudod? – üvöltötte az isten.

– Mostanáig sehonnan. Csak tipp volt a beszéded és gesztusaid modorossága alapján, amire emlékeztem. Szóval végül csak elérted, amire egész életedben vágytál? Fogadok, hogy háremed is van. Milyen érzés igazi csődőrnek lenni, madame, annak, aki lányként kezdte? Fogadok, minden csaj irigyelne, ha tudnák. Gratulálok.

Brahmá kihúzta magát és villámló szemekkel meredt rá. A trón lángnyelv volt a háta mögött. A veena közömbösen pengett. Felemelte jogarát:

– Készülj Brahmá átkára...

– Milyen alapon? Mert kitaláltam a titkodat? Ha isten leszek, mit számít? Biztos a többiek is tudják. Azért vagy mérges, mert csak úgy tudhattam ki a titkodat, hogy sértegettelek kicsit? Azt hittem volna, többre becsülsz, ha így demonstrálom a szellemességemet. Ha megbántottalak, bocsánatot kérek.

– Nem azért, mert kitaláltad, vagy ahogyan kitaláltad, hanem mert kigúnyoltál, azért átkozlak meg.

– Kigúnyoltalak? – kérdezte Sam. – Nem értem. Nem állt szándékomban tiszteletlenség. A régi időkben mindig jó viszonyban voltunk. Ha visszagondolsz, belátod, hogy igaz. Miért veszélyeztetném a helyzetemet azzal, hogy most kigúnyollak?

– Mert túl gyorsan kimondtad, amit gondolsz, nem gondoltad át még egyszer.

– Nem, Uram. Csak ugrattalak, ahogy ilyen kérdésekben szokás. Sajnálom, ha félreértetted. Elhiszem, hogy irigyelném a háremedet, és biztosan meg is próbálok majd beosonni oda egy este. Ha megátkozol azért, mert meglepődtem, átkozz hát. – Megszívta a pipáját és vigyorát füstfelhőbe burkolta.

Brahmá kuncogott. – Elég hirtelen vagyok, igaz, és talán a kelleténél kicsit érzékenyebb a múltamra. Persze, hogy gyakran viccelődtem más férfiakkal. Megbocsátok. Visszavonom az átkot. Szóval úgy döntöttél, hogy elfogadod az ajánlatom?

– Úgy van.

– Helyes. Mindig is testvéri szeretetet éreztem irányodban. Hívd be a papomat, hogy utasíthassam az inkarnációdról. Hamarosan találkozunk.

– Naná, Lord Brahmá. – Sam biccentett és pipájával intett. Aztán kinyitotta a polcajtót, és megkereste kint a papot. Mindenféle gondolatok jutottak eszébe, de most nem öntötte őket szavakba.

 

Aznap este a herceg tanácskozott ama követőivel, akik rokonokat és barátokat látogattak meg Maharthában, és azokkal, akik híreket és pletykákat gyűjtöttek a városban. Ezektől megtudta, hogy a Karma Urai közül csupán tíz van Maharthában, akik egy palotában szálltak meg a városra néző délkeleti lejtőn. Előre megbeszélt időpontban ellátogatnak a Templomok klinikáira vagy olvasótermeibe, ahol a megújulást kérelmező polgárok megjelennek a megmérettetésre. A Karma Csarnoka maga masszív fekete építmény a palota udvarán, ahol a megmérettetés után jelentkezni kellett az új testbe való transzportáláshoz. Strake két tanácsadójával még nappali fényben elment, hogy vázlatokat készítsenek a palota megerősítéséről. A herceg két udvaroncát elküldték meghívóval egy késő esti vacsorára és ünnepségre Irabek shanjának tiszteletére; az öreg Sziddhártha távoli rokona volt, akivel három véres határháborút végigharcolt és néha tigrisre vadászott. A shan rokonoknál vendégeskedve várta, hogy sorra kerüljön a Karma Urainál. A herceg egy embert elszalajtott a Kovácsok utcájába, ahol azt kérte a fémművesektől, duplázzák meg a herceg rendelését és legyenek készen kora reggelre. Ezt biztosítandó a szükséges pénzt is magával vitte.

Később Irabek shan megérkezett a Hawkana hotelbe hat rokona társaságában, akik ugyan a kereskedőkasztba tartoztak, ám fegyvert viseltek, mint a harcosok. Aztán látva, hogy a szállás békés hely, és hogy egyetlen más vendég vagy látogató sem visel fegyvert, ők is félretették és leültek az asztalfőhöz közel, a herceg mellé.

A shan magas férfi volt, ám tartása igencsak görnyedt. Vörösesbarna köntöst viselt, sötét turbánja szinte leért nagy, százlábúszerű, de tejszínű szemöldökére. Szakálla havas bozót, nevetéskor kilátszó fogai sötét csonkok; alsó szemhéja vörösen kimeredt, mintha fájóan fáradt lenne attól, hogy oly sok éve tartja vissza a véreres szemgolyót, amely nyilvánvalóan ki akar ugrani a szemgödörből. Váladékosan nevetett és ököllel ütötte az asztalt, hatodszor ismételve, hogy – Az elefánt manapság túl drága, és francot se ér a sárban! –, azzal kapcsolatban, hogy az év mely szakaszában a legjobb háborúzni. Csak igen zöldfülű lenne olyan faragatlan, hogy esős évszakban inzultálja a szomszédját, erre lyukadtak ki, akit aztán nouveau roi titulus illetne.

Az este haladtával a herceg orvosa kimentette magát, hogy felügyelje a desszert előkészítését és narkotikumot csempésszen a shannak adandó süteménybe. Aztán az este továbbhaladtával, már a desszertet követően, a shan mind sűrűbben hunyta le a szemét, feje mind hosszabb időre csuklott előre. – Remek parti – motyogta két horkolás között, majd végül: – Az elefántok semmit nem érnek... – és olyan álomba szenderült, amiből nem tudták felkölteni. Rokonai nem látták alkalmasnak, hogy most hazakísérjék, ugyanis a herceg orvosa klórhidrátot tett a borukba, így az adott pillanatban a padlón elterülve horkoltak. A herceg főudvaronca elrendezte Hawkanával az elszállásolásukat, magát a shant pedig Sziddhártha lakosztályába vitték, ahol hamarosan meglátogatta az orvos, aki meglazította a ruháit és halk, hipnotikus hangon ezt duruzsolta neki:

– Holnap délután te leszel Sziddhártha herceg, és ezek lesznek a kísérőid. Velük jelensz meg a Karma Csarnokában és igényled a testet, amit Brahmá megígért neked előzetes megmérettetés nélkül. Sziddhártha maradsz végig, és kísérőid társaságában visszatérsz ide, hogy megvizsgáljalak. Megértetted?

– Meg – suttogta shan.

– Akkor ismételd el.

– Holnap délután Sziddhártha leszek, a kísérőkkel...

 

Fényesen virágzott ki a reggel, alatta adósságok kerültek törlesztésre. A herceg embereinek fele kilovagolt a városból, északnak. Amikor már nem látták Maharthát, körbekerültek délkeletnek, átvágtak a dombokon, és csak azért álltak meg, hogy felöltsék hadi felszerelésüket.

Fél tucat embert küldtek a Kovácsok utcájába, ahonnét súlyos vászonzsákokkal tértek vissza, melyek tartalmát szétosztották három tucat ember tarisznyájába, akik reggeli után elindultak a városba.

A herceg így tanácskozott az orvosával, Naradával: – Ha balul ítéltem meg a Menny kegyelmét, akkor valóban átkozott leszek.

Ám az orvos mosolyogva azt felelte: – Kétlem, hogy balul ítéltél.

És várakozással töltötték az időt reggeltől a nap nyugodt derekáig, és fölöttük aranyszínben ragyogott az Istenek Hídja.

Amikor vendégeik felébredtek, ellátták azok másnaposságát. A shan poszt-hipnotikus kezelést kapott és Sziddhártha hat hívével elküldték a Karma Urainak palotájába. Rokonait biztosították róla, hogy a herceg kvártélyában alszik.

– Most ő a legnagyobb kockázat – mondta az orvos. – Felismerik? Kezünkre játszik, hogy csak egy kisebb méltóság egy távoli királyságból, rövid ideje tartózkodik a városban, annak is nagy részét a rokonaival töltötte, és még nem jelentkezett megmérettetésre. Az Urak még nem ismerhetik külsejét...

– Hacsak Brahmá vagy a papja leírást nem adott rólam nekik – szólt közbe a herceg. – Ki tudja, a beszélgetésünket felvehették, és a szalagot elküldhették nekik azonosítás céljára.

– Miért tettek volna ilyet? – ellenkezett Narada. – Aligha számítanak csalásra és elővigyázatosságra attól, akinek szívességet tesznek. Nem, szerintem sikerülni fog. A shan persze nem megy át a szondán, de a felszínes vizsgálaton igen, mivel híveid kísérik. Pillanatnyilag azt hiszi, hogy ő Sziddhártha, e tekintetben bármilyen egyszerű hazugságvizsgálót megtévesztene, és ennél komolyabb akadály, érzésem szerint, nem áll előtte.

Így hát vártak, a három tucat ember visszatért, immár üres tarisznyával, összeszedték a holmijukat, lóra szálltak és egyenként kiszállingóztak a városba, mintha kellemes időtöltést keresnének, miközben szép lassan délkeleti irányba sodródtak.

– Viszlát, jó Hawkana – köszönt el a herceg, ahogy maradék emberei is pakoltak és lóra szálltak. – Szokás szerint csak jót tudok mesélni a szállodádról mindenkinek, akivel utamon találkozom. Sajnálom, hogy itt tartózkodásom ily hirtelen véget ér, de le kell vernem egy felkelést a provinciákon, amint elhagytam a Karma Csarnokát. Te is tudod, hogyan ütik fel fejüket ezek a dolgok, amint az uralkodó hátat fordít. Így noha szerettem volna még egy hetet tölteni fedeled alatt, attól tartok, ezt az örömöt el kell halasztanom egy másik alkalomra. Ha keresnek, mondd meg, hogy Hádészban keressenek.

– Hádészban, uram?

– Királyságom legdélebbi provinciája, rendkívül meleg klímájáról ismert. De így mondd, főleg Brahmá papjainak, akiket netán aggaszt majd hollétem a következő napokban.

– Úgy lesz, Uram.

– És külön legyen gondod arra a Dele fiúra. Legközelebb is szeretném hallani a játékát.

Hawkana mélyen meghajolt és szólni akart, ezért a herceg ezt a pillanatot választotta, hogy odadobja neki az utolsó zsák fémpénzt, és még egy megjegyzést tegyen Urath borára, majd lóra pattant, parancsot kiáltott embereinek, ami lehetetlenné tett minden további beszélgetést.

Kilovagoltak a kapun, csak az orvos maradt a három harcossal, akiket még egy napig kezelt klímaváltozáshoz kapcsolódó homályos tünetekkel, majd ők is a többiek után eredtek.

A mellékutcákat használva átvágtak a városon, míg elérték a Karma Urainak palotájához vezető utat. Azon haladva Sziddhártha titokban jelet adott az erdőben elszórva megbújt három tucat emberének.

Fél úthoz érve a herceg és nyolc embere megállították lovaikat, mintha pihenni akarnának, s közben kivárták, hogy az erdőben óvatosan osonó többiek melléjük érjenek.

Nemsokára azonban mozgást láttak maguk előtt. Hét lovas közeledett, akikről a herceg úgy tippelte, az ő hat lándzsása és a shan. Amikor közelebb értek, előreindultak elébük.

– Kik vagytok? – kérdezte a magas, éles szemű lovas a fehér kancán. – Kik vagytok, hogy el merészelitek állni Sziddhártha herceg, Démonok megkötője útját?

A herceg ránézett – izmos, napbarnított férfi volt a húszas évei közepe táján, arca sólyomszerű, tartása erős –, és úgy érezte, csúnyán becsapta magát a gyanújával és bizalmatlanságával. A saját lován ülő viruló emberpéldányból úgy tűnt, Brahmá betartotta ígéretét, remek, erős testet engedélyezett neki, ami most a vén shané lett.

– Lord Sziddhártha – mondta neki az embere, aki Irabek ura mellett lovagolt –, a jelek szerint tisztességes üzlet volt. Nem látok benne semmi hibát.

– Sziddhártha?! – kiáltotta a shan. – Ki ez, hogy a gazdád nevével mered illetni? Én vagyok Sziddhártha, Démonok... – azzal hátravetette fejét és a szavak gurgulázássá folytak össze torkában.

Akkor a roham elérte a shant. Megmerevedett, megbillent és leesett a nyeregből. Sziddhártha odarohant. A shan szája sarkában kis habfoltok bugyborékoltak, szeme kifordult.

– Epilepsziás! – csattant fel a herceg. – Olyan agyat akartak nekem adni, ami sérült!

A többiek is odagyűltek, és segítettek a hercegnek a shannal, amíg a roham elmúlt és az öreg összeszedte magát.

– Mi... mi történt?

– Árulás – magyarázta Sziddhártha. – Árulás, ó, Irabek shanja! Egyik emberem elvisz most a saját orvosomhoz vizsgálatra. Miután kipihented magad, javaslom, nyújts be egy tiltakozást Brahmá olvasótermében. Az orvosom kezel majd Hawkanában, aztán elmehetsz. Sajnálom, hogy ez történt. Rendbe lesz hozva. Ha mégsem, jusson eszedbe Kapil utolsó ostroma, és tekintsük úgy, hogy kvittek vagyunk. Viszlát, hercegtestvér. – Meghajolt, majd emberei felsegítették a shant Hawkana pejlovára, melyet Sziddhártha kölcsönkért.

A herceg a kancájára felszállva megvárta, míg a shanék elindulnak, majd körülötte álló embereihez fordult, és olyan hangosan beszélt, hogy azok is meghallják, akik az út menti erdőben várakoztak:

– Kilencen lépünk be. Kettő megfújja a kürtöt, és a többiek is jönnek. Ha ellenállnak, azt fogják kívánni, okosabbak lettek volna, mert még három kürtszóra ötven lándzsás jön a dombokról. Üdülőpalota ez, nem harcra épült erődítmény. A Karma Urait ejtsétek fogságba. A gépekben ne tegyetek kárt, és másoknak se engedjétek. Ha nem állnak ellen, rendben. Ha igen, úgy átgázolunk a palotán és a Karma Urainak Csarnokán, akár egy kisfiú egy hosszú, gondosan épített hangyabolyon. Istenek ne legyenek veletek!

Azzal megnógatta lovát és elindult az úton, mögötte halkan énekelt a nyolc lándzsás.

A herceg belovagolt a széles kettős kapun, amely őrizetlenül, tárva-nyitva állt. Egyből megfordult a fejében, milyen titkos védelmi rendszer lehet még itt, melyet Strake netán nem vett észre.

Az udvart gondosan megtervezték és részben lekövezték. Nagy kertsávokban szolgák metszettek, nyestek és öntöztek. A herceg fegyverhelyeket keresett, de egyet sem látott. A szolgák felpillantottak, amikor beléptetett, de nem hagyták abba a munkát.

Az udvar túlsó végén állt a fekete kőből épült Csarnok. Arra haladt, a lovasok követték, mígnem a palota lépcsőjéről, jobbról üdvözlést hallott.

Megállította a lovát, és arra nézett. A férfi fekete inasruhát viselt, mellkasán sárga körrel, és elefántcsont pálcát fogott kezében. Magas volt, súlyos és a szemnek tompa. Nem ismételte meg az üdvözlést, de várakozva állt.

A herceg a széles lépcső aljához vezette a lovát. – A Karma Uraival kell beszélnem.

– Kaptál időpontot? – kérdezte a férfi.

– Nem – felelte a herceg –, de ez fontos ügy.

– Ez esetben sajnálom, hogy hiába tetted meg ezt az utat. Csak időpontegyeztetéssel fogadnak. A maharthai templomban megejtheted.

Aztán koppantott a lépcsőn botjával, majd sarkon fordult és elindult befelé.

– Forgassatok ki mindent abban a kertben – mondta a herceg az embereinek –, vágjátok ki azokat a fákat, hordjatok össze mindent és égessétek el.

A fekete ruhás férfi megtorpant, visszafordult.

Csak a herceg maradt a lépcső aljánál. A többiek máris elindultak a kert irányába.

– Ezt nem tehetitek – mondta a férfi.

A herceg mosolygott.

Emberei leszálltak és nekiláttak kaszabolni a növényeket, keresztül taposva a virágágyásokon.

– Állítsd meg őket!

– Miért tenném? Azért jöttem, hogy a Karma Uraival beszéljek, te pedig azt mondod, nem lehet. Én azt mondom, lehet, és fogok is. Lássuk, melyikünknek van igaza.

– Állítsd meg őket – ajánlotta amaz –, és elviszem az üzeneted az Urakhoz.

– Állj! – kiáltotta a herceg. – De maradjatok készenlétben.

A fekete ruhás felment a lépcsőn és eltűnt a palotában. A herceg megtapogatta a zsinegen nyakában lógó kürtöt.

Nemsokára mozgás támadt, fegyveres férfiak szaporáztak ki az ajtón. A herceg felemelte a kürtöt és kétszer belefújt.

A fegyveresek bőrvértet viseltek – néhányan még most igazgatták kapkodva – és ugyanabból készült sapkát. Jobb karjuk könyökig ki volt párnázva, és kicsi, ovális fémpajzsot fogtak, a mintája fekete mezőben sárga kerék. Hosszú, ívelt kardot lengettek. Teljesen elállták a bejáratot, és mintha parancsra vártak volna.

Újra megjelent a fekete ruhás férfi, előrejött a lépcső tetejéhez. – Tessék, ha üzeneted van az Uraknak, mondd!

– Te is az vagy? – érdeklődött a herceg.

– Az.

– Akkor a legalacsonyabb rangú lehetsz, ha egyúttal az ajtónálló tisztséget is betöltöd. Hadd beszéljek azzal, aki a vezető.

– Pimaszságodért megfelelsz ebben és egy következő életedben is – jegyezte meg a Karma Ura.

Ekkor három tucat lándzsás vágtatott be a kapun, és felsorakozott a herceg oldalán. A nyolc, aki nekilátott a kert szétrombolásának, lóra szállt, és csatlakozott az alakzathoz, csupasz kardjuk ölükbe fektetve.

– Muszáj lóháton lépnünk a palotátokba? – kérdezte a herceg. – Vagy most már hívod az Urakat, akikkel beszélgetni szándékozom?

Közel nyolcvan fegyveres állt a lépcsőn velük szemben, karddal kézben. A Karma Ura láthatóan az erőviszonyokat latolgatta. Úgy döntött, maradjanak a dolgok, ahogy vannak.

– Csak semmi forrófejűség – intett –, különben embereim különösen gonosz módon védik meg magukat. Várjátok meg, míg visszatérek. Hozom a többieket.

A herceg megtömte pipáját és rágyújtott. Emberei szobrokként ültek, lándzsájuk készenlétben. A lépcsőt elálló katonák első sorának arcán jól látszott a verejték.

A herceg, hogy elüsse az időt, megjegyezte a lándzsásainak: – Ne az ügyességetekre alapozzatok, mint Kapil utolsó ostrománál. Ne a fejet, hanem a mellkast célozzátok. A sebesültek és halottak szokásos csonkítását hagyjátok el, mert ez szent hely, ilyen módon ne tegyétek közönségessé. Másrészről személyes sértésnek fogom venni, ha nem marad tíz fogoly, hogy feláldozzuk Fekete Nirritinek, személyes patrónusomnak. Természetesen a falakon kívül, ahol a Sötét Lakoma nem szól olyan súlyosan ellenünk...

Jobbra csörrenés hallatszott: az egyik katona, aki Strake lándzsája alatt állt, elájult.

– Elég! – kiáltotta a fekete ruhás alak, aki visszatért hat másikkal, hasonló öltözetben. – Ne gyalázzátok meg a Karma Palotáját vérontással. Annak az elesett harcosnak a vére...

– Visszaszáll az arcába – fejezte be a herceg –, ha magához tér. Nem halt meg.

– Mit akarsz? – A fekete ruhás férfi, aki kérdezte, átlagos magasságú volt, de óriási hasú. Úgy állt ott, akár egy hatalmas, sötét hordó; pálcája fekete villám.

– Hetet számolok – replikázott a herceg. – Úgy tudom, tíz Úr van itt. Hol a másik három?

– Ők éppen találkozón vannak Maharthában három olvasóteremben. Mit akarsz tőlünk?

– Te vagy a vezető?

– Csak a Törvény Nagy Kereke a vezető.

– Te vagy a Nagy Kerék legidősebb képviselője a falakon belül?

– Én.

– Jó. Privátim akarok beszélni veled ott – mutatott a fekete Csarnokra a herceg.

– Az lehetetlen!

A herceg a csizmája sarkán kiverte a pipáját, a fejéből tőre hegyével kikotorta a piszkot, majd visszatette az erszényébe. Aztán nagyon egyenesen ült a fehér kancán, a kürtöt bal kezébe szorítva. Tekintetét a másikéba mélyesztette.

– Ebben tökéletesen biztos vagy?

A Karma Ura apró, fényes szája ki nem mondott szavak körül rángott. Majd: Ahogy kívánod – hagyta helyben végül – Utat! – vágott át a harcosok sorain, és megállt a fehér kanca előtt.

A herceg térdével megindította lovát a fekete Csarnok irányába.

– Alakzatot tartani! – kiáltotta a Karma Ura katonáinak.

– Nektek ugyanaz – mondta a herceg embereinek.

Átvágtak az udvaron, s a Csarnok előtt a herceg leszállt lováról.

– Tartoztok nekem egy testtel – mondta halkan.

– Miféle beszéd ez?

– Kapili Sziddhártha herceg vagyok, Démonok megkötője.

– Sziddhárthát már kiszolgáltuk.

– S mivel így véltétek, Brahmá parancsára egy epilepsziás testet adtatok neki. Azonban akit ma elláttatok, önkéntelen imposztor volt. Én vagyok az igazi Sziddhártha, ó névtelen pap, és a testemért jöttem, erős és ép testért, melyet nem gyötör betegség. Ki fogsz szolgálni. Önként vagy erőszakkal, de ki fogsz szolgálni.

– Úgy gondolod?

– Úgy gondolom – bólintott a herceg.

– Támadás! – bődült el az Úr, és botjával a herceg feje felé csapott.

A herceg lebukott az ütés elől, és hátrálva kardot rántott. Kétszer hárította el a botot. Aztán az vállon találta, s bár az ütés nem volt pontos, ahhoz azért elég, hogy megtántorodjon. Megkerülte a fehér kancát, az Úr a nyomában. A herceg a lovat maga és ellenfele között tartva ajkához emelte a kürtöt és háromszor belefújt. A hang túlszárnyalta a palota lépcsőjén zajló küzdelem heves zajait. A herceg akkor lihegve megpördült és elhárított egy halántéka felé irányuló csapást, amely biztosan megölte volna.

– Meg van írva – az Úr szinte zokogta a szavakat –, hogy aki úgy parancsol, hogy nincs ereje betartatni, az bolond.

– Még tíz éve sem emelhettél volna botot rám – lihegte a herceg.

Rácsapott a pálcára, hátha széthasítja a fát, de a másiknak mindig sikerült elütnie a kardja élét, így az csak forgácsokat metszett le, a rost pedig tartott, a pálca egy darabban maradt.

Vívóbot gyanánt a Karma Ura jókorát ütött vele a herceg bal felére, aki érezte, hogy bordái megrepednek... Elesett.

Nem így tervezte, de esés közben a kard kiesett kezéből, eltalálta az Úr lábszárát, aki vonítva esett térdre.

– Egyenlők az esélyeink – zihálta a herceg. – A korom a hasad ellen...

Fektében előhúzta a tőrét, de nem tudta egyenesen tartani. Könyökével megtámaszkodott a földön. Az Úr könnyekkel szemében megpróbált felállni, de újra térdre hullt.

Akkor sok-sok pata dobogása hallatszott.

– Nem vagyok bolond – mondta a herceg –, és immár a hatalmam is megvan végrehajtatni a parancsaimat.

– Mi ez az egész?

– Megérkezett a többi lándzsásom. Ha egyből a teljes haderővel érkezem, úgy bevackoltátok volna magatokat, mint gekk a farakásba, napokba telt volna szétszedni a palotát és kikaparni titeket. Most a markomban vagytok.

Az Úr felemelte pálcáját.

A herceg hátrahúzta karját.

– Engedd le, vagy eldobom a tőrt. Magam sem tudom, célba találok-e, de talán. Az igazi halált nem akarod megkockáztatni, ugye?

Az Úr leengedte a pálcáját.

– Majd megtudod, milyen az igazi halál, ha a Karma őrei kutyaeledelt aprítanak a lovas katonáidból.

A herceg köhögött, és közömbösen nézte a véres köpetet. – Addig is beszéljünk politikáról.

 

Miután a csata hangjai elhaltak, Strake volt az, sudáran, porosan, haja színe akár a pengéjére száradt ragacs, Strake volt, akihez a ló hozzádörgölte a fejét, amikor tisztelgett a hercegnek: – Vége.

– Hallod ezt, Karma Ura? Az őreid kutyaeledelek.

Az nem válaszolt.

– Ha most kiszolgálsz engem, megkímélem az életed – mondta a herceg. – Ha nem, elveszem.

– Kiszolgállak.

– Strake – utasította emberét a herceg –, küldj le két embert a városba, egyik hozza Naradát, az orvosomat, a másik menjen a Takácsok utcájába és hozza ide Jannaveg vitorlakészítőt. A három lándzsásból, aki Hawkanánál maradt, egy maradjon és őrizze Irabek shanját napnyugtáig. Akkor kösse be a szemét, hagyja ott, és csatlakozzon itt hozzánk.

Strake mosolygott és szalutált.

– Most az embereid vigyenek be engem a Csarnokba, és tartsák szemmel ezt az Urat.

*

Régi testét a többi testtel együtt elégette. A Karma őrei egy kivételével elhullottak a csatában. A hét névtelen Úrból csak a kövér élte túl. Noha a sperma- és tojásbankok, a növesztő tartályok és testszekrények nem szállíthatók, magát a transzportáló felszerelést dr. Narada irányítása alatt szétszerelték és részeit a csatában elesettek lovaira rakták. A fiatal herceg ült a fehér kancán és nézte, ahogy a tűz állkapcsai összezárulnak a testek körül. Nyolc máglya tüze szökött a hajnalt váró égre. A néhai vitorlakészítő a kapuhoz legközelebbi máglyára nézett, melyet utolsónak gyújtottak meg, lángjai még csak most értek a tetejére, ahol ott hevert az egyik fekete ruhás nagy teste, mellén a sárga körrel. Amint a lángok megérintették, és a köntös füstölögni kezdett, a kert romjai közt szaglászó kutya felemelte a fejét és úgy vonított, hogy az szinte zokogás volt.

– Ezen a napon a bűnszámlád túlcsordult – jegyezte meg a vitorlakészítő.

– Viszont az imaszámlám! – felelte a herceg. – Egyelőre arra támaszkodom. Majd a jövő teológusai eldöntik, elfogadhatók-e azok a meztelen csigák az imamatákban. Az ég csak csodálkozzon, mi történt itt ma, hol vagyok, én vagyok-e, és ki vagyok. Ideje kilovagolnunk, kapitány. Egy időre be a hegyek közé, aztán elválunk, biztonsági okokból. Nem tudom, merre vezet utam, csak azt, hogy a Menny kapuihoz ér ki, és hogy fegyverben kell mennem.

– Démonok kötője – mondta a másik, és mosolygott.

A lándzsások kapitánya odajött. A herceg bólintott. Parancsok harsantak.

Lovas oszlopok indultak meg, ki a Karma Palotájának kapuin, majd az útról lefordulva megindultak a lejtőn, amely Mahartha városától délkeletre feküdt, a bajtársak izzottak, akár mögöttük a hajnal.