A negyedik nap

Sch­ramm ma volt olyan pi­masz, hogy be­ko­pog­jon a szo­bám aj­ta­ján. Még fel sem ocsúd­tam, már benn volt a „Sza­bad” után a szo­bá­ban, és így szólt gú­nyo­san: – Nos, hol van a mi okos kis­ku­tyánk? Hát csak üd­vö­zöl­he­tem már vég­re!

A ha­rag­tól fa­gyo­san áll­tam, ki­vált, hogy Sch­ramm köz­ben olyan te­kin­tet­tel né­zett rám, hogy az em­ber azt hi­het­te vol­na, az „okos kis­ku­tya” ne­kem szól. Va­ló­ban el kell is­mer­nem, hogy Sch­ramm-mal szem­ben so­sem lép­tém fel a szük­sé­ges kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel, s egé­szen az utol­só pil­la­na­tig azon buz­gól­kod­tam, hogy se­gít­sek neki. Sch­ramm ked­vé­ért men­tem bele ak­kor olyas­mi­be is, amely szá­mom­ra rosszul is vég­ződ­he­tett vol­na, de leg­alább­is meg­szé­gye­ní­tő volt…

Az imént vált vi­lá­gos­sá előt­tem: Sch­ramm­nak tény­leg az a szán­dé­ka, hogy el­vi­tas­sa tő­lem a ku­tyát. Ne mo­so­lyog­ják meg fel­há­bo­ro­dá­so­mat; ra­gasz­ko­dom a ku­tyá­hoz, és hat éven át sa­ját tu­laj­do­nom­nak te­kin­tet­tem. Mel­les­leg, oda­fu­tott Sch­ramm­hoz, úgy lát­szott, fel­is­mer­te, és a re­a­gá­lá­sa tá­vol­ról sem volt olyan el­ra­gad­ta­tott, mint ami­lyen­től fél­tem. Ez né­mi­leg bé­kü­lé­ke­nyeb­bé tett. Még­sem kí­nál­tam hellyel, és ügyet sem ve­tet­tem a meg­jegy­zé­se­i­re. Így nem ma­radt más vá­lasz­tá­sa, mint hogy újra el­hagy­ja a szo­bát. Azt azért nem mond­ha­tom, hogy kü­lö­nö­sebb győ­zel­mi má­mort érez­tem vol­na utá­na.

Kel­le­met­len ér­zés, sőt szé­gyen­ér­zet ma­radt vissza Sch­ramm rö­vid lá­to­ga­tá­sa után azon a reg­ge­lem, ame­lyen a di­rek­tor és én fel­ké­szül­tünk a bils­dor­fi uta­zás­ra. Sch­ramm­nak nem mond­tunk sem­mit a hul­la meg­ta­lá­lá­sá­ról, és szán­dé­kunk­ról sem vi­lá­go­sí­tot­tuk fel. De va­la­ho­gyan meg­érez­het­te, hogy uta­zá­sunk vele áll össze­füg­gés­ben. Fél­re­vont, és a kö­vet­ke­zőt mond­ta nyo­ma­ték­kai:

– Ké­rem, gon­dol­jon teg­na­pi be­szél­ge­té­sünk­re. Még egy­szer biz­to­sí­tom, hogy sem­mi kö­zöm Kur­rat el­tű­né­sé­hez, még ha a lát­szat el­le­nem szól is.

Ki­té­rő vá­laszt ad­tam.

Sch­ramm bí­zott ben­nem, és a bi­zal­mat vol­ta­képp bi­za­lom­mal kell vi­szo­noz­ni. Vagy azt gon­dol­ta vol­na, hogy bo­lond­nak néz­het? Meg­le­het, hogy már szűk egy órán be­lül Kur­rat holt­tes­te előtt ál­lok. Ki ve­het­né ak­kor még ko­mo­lyan, hogy Kur­rat für­dés köz­ben ful­ladt a víz­be!

 

Dé­lig vissza kel­lett ér­nünk Bils­dorf­ból. Ebéd után nyom­ban Ham­burg­ba akar­tam utaz­ni, hogy Bli­es­két fel­ke­res­sem. Sch­ramm er­ről sem tu­dott. Köz­ben ta­lán ma fog el­dől­ni a sor­sa!

Mi­előtt el­in­dul­tunk, a di­rek­tor fel­hív­ta a bils­dor­fi köz­sé­gi ta­ná­csot, és azt a fel­vi­lá­go­sí­tást kap­ta, hogy a te­tem a tűz­ol­tó­szer­tár­ban te­kint­he­tő meg. Csak előt­te je­lent­kezzünk be a hi­va­tal­ban, a bűn­ügyi rend­őr­ség már je­lez­te ér­ke­zé­sün­ket.

Amíg a di­rek­tor te­le­fo­nált, én át­néz­tem a reg­ge­li pos­tát, mely az író­asz­ta­lo­mon he­vert. Sa­já­tos han­gu­lat vett raj­tam erőt, mi­kor egy szkop­jei ké­pes­la­pot ta­lál­tam köz­te az öreg Kur­rat­tól; a fi­á­nak szán­ta. Idő­köz­ben meg­tud­tuk, hogy Kur­rat úr úton van a Bal­ká­non, és régi is­me­rő­sök után ku­tat. Ál­lan­dó cí­met nem adott meg. Meg­pró­bál­koz­tak cí­mé­nek ki­nyo­mo­zá­sá­val, de a je­lek sze­rint nem igye­kez­tek túl­sá­go­san.

Oda­nyúj­tot­tam a la­pot a di­rek­tor­nak. – Azt hi­szem, el kell ol­vas­nunk – mond­tam. – Ta­lán eb­ből ki­de­rül Kur­rat úr tar­tóz­ko­dá­si he­lye.

A di­rek­tor át­fu­tot­ta ala­pot, és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Szkop­jei cí­met nem adott meg. De jel­zi raj­ta kö­ze­li vissza­té­ré­sét… Jól va­gyok, írja, ki­vé­ve a ve­se­bán­tal­ma­i­mat. Né­hány régi is­me­rős­re még rá­buk­kan­tam, de eköz­ben túl sok idő telt el. Na­gyon örü­lök, hogy ha­ma­ro­san vi­szont­lát­juk egy­mást, és sze­re­tet­tel üd­vö­zöl­lek. Apád.

Egy­más­ra néz­tünk, kí­no­san érin­tett ben­nün­ket e hír­adás, bi­zo­nyá­ra mind­ket­ten ugyan­ar­ra gon­dol­tunk: ta­lán ne­künk lesz al­kal­munk arra, hogy ma reg­gel vi­szont­lás­suk a fiát.

– Van ar­ról fo­gal­ma, ho­gyan néz ki egy hul­la, ha né­hány na­pig a víz­ben ázott?— kér­dez­te a di­rek­tor szán­dé­kolt kö­zöm­bös­ség­gel, mi­kor már benn ül­tünk a ko­csi­ban.

– Fel van puf­fad­va, az biz­tos – mond­tam –, s biz­to­san ké­kes is . Majd meg­lát­juk. Csak ab­ban re­mény­ked­he­tünk, hogy Kur­ra­tun­kat nem ilyen de­for­mált ál­la­pot­ban lát­juk vi­szont.

– Ez idá­ig min­dig meg­úsz­tam, hogy egy hul­lá­nak úgy­szól­ván a sze­me közé néz­zek. Még hoz­zá­tar­to­zók ese­té­ben is.

Hall­gat­tam.

– Gyer­mek­ko­rom­ban egy­szer sok­kot kap­tam, ami­kor reg­gel fel akar­tam ráz­ni a nagy­ma­mát, ahogy szok­tam, és azt lát­tam, hogy már nem több egy hús-vér pró­ba­ba­bá­nál. Még évek­kel az­u­tán is vo­na­kod­tam bár­kit fel­kel­te­ni, fé­le­lem­ből, hogy ez az él­mény meg­is­mét­lőd­het… Ne­vet­ni fog, de en­nek az ir­tó­zás­nak va­la­mi­lyen nyo­ma máig meg­ma­radt ben­nem,

– A mi ese­tünk­ben vi­szont jól tud­juk, hogy hul­lá­ról van szó – mond­tam ér­zé­ket­le­nül. Fel sem me­rült ben­nem, hogy az azo­no­sí­tást ma­gam­ra vál­lal­jam, ki­vált, hogy ma­gam is ir­tóz­tam a holt­test lát­vá­nyá­tól. Sér­ti em­be­ri mél­tó­sá­gun­kat, hogy tes­tünk pusz­ta dög­gé vál­to­zik. Kü­lö­nö­sen az a kép­zet nyo­masz­tott, hogy Kur­rat ma­rad­vá­nya­it kell ilyen­for­mán em­be­ri mi­vol­tá­tól meg­foszt­va lát­nunk.

Át­haj­tot­tunk a hely­sé­gen, az­tán min­dig egye­ne­sen a töl­tés mel­lett, míg Bils­dorf­ba ér­tünk. Ki­csit meg­le­pett, hogy az ára­dás egy te­te­met egy­ál­ta­lán ilyen messze el­so­dor­hat.

A köz­ség hi­va­ta­lá­ban csak egy tiszt­vi­se­lő­nőt ta­lál­tunk, aki két ház­zal to­vább kül­dött ben­nün­ket, a kör­ze­ti meg­bí­zott la­ká­sá­ra. Hogy itt rend­őr­poszt szé­kel, egy cé­gér­fé­le mu­tat­ta. Ko­po­gá­sunk­ra sen­ki sem nyi­tott aj­tót. Va­ló­szí­nű­leg a ház vé­gé­ben, a kert­ben ügy­kö­dik az il­le­té­kes, gon­dol­tuk. Az is­tál­ló­ban akad­tunk rá, ame­lyet a ház­hoz épí­tet­tek hoz­zá. Pár fe­ke­te lá­dá­val baj­ló­dott, amik elő­ször gyer­mek­ko­por­sók­nak lát­szot­tak, de az­tán ha­ma­ro­san rá­jöt­tem a sok szel­lő­ző­lyuk­ból, hogy hal­tar­tók le­het­nek. A fa­lak­hoz kü­lön­fé­le hor­gász­esz­kö­zök vol­tak tá­maszt­va – me­rí­tő­há­ló, bam­busz­bo­tok, an­gol­na­var­sák és ha­son­lók. Én nem ér­tek az ilyes­mi­hez.

– Adj’ is­ten! – mond­tam. – Ön Cohr­sen őr­mes­ter?

– Igen­is, az vol­nék. A holt­test mi­att jön­nek, nem­de, tu­dok róla.

Egyen­ru­há­já­nak nad­rág­ja volt raj­ta, és öv­től le­fe­lé kor­rekt volt a meg­je­le­né­se. Azon felül vi­szont tisz­ta ci­vil volt, szé­les nad­rág­tar­tó­val a hosszú ujjú, meg­sár­gult pa­mutt­ri­kó fö­lött. Olyan re­ked­ten be­szélt, hogy csak ne­he­zen ér­tet­tük meg. Ka­szár­nya­ud­va­ri múlt? – kér­dez­tem ma­gam­tól. – Vagy pá­lin­ka?

– Rög­tön ké­szen va­gyok – krá­kog­ta, és egy zacs­kó­ból va­la­mi fe­hé­ret szórt egy vö­dör­be. Az­u­tán elé­ge­det­ten be­le­né­zett, és fe­lénk in­tett a fe­jé­vel. Kö­ze­lebb lép­tem, és ud­va­ri­a­san ma­gam is be­le­pil­lan­tot­tam az edény­be. Csak­nem szí­nül­tig tele volt an­gol­nák­kal, me­lyek mind­egy­re össze­ga­ba­lyo­dó cso­mót ké­pez­tek. A sima tes­tek el-el­sik­lot­tak egy­má­son, hur­kot és cso­mót for­mál­tak, me­lyek az­tán újra össze­za­va­rod­tak, és gyöt­rel­mes ka­nya­ro­kat ível­tek te­ker­gés köz­ben.

– Só – ma­gya­ráz­ta Cohr­sen. – Sót szó­rok bele. Hogy le­kop­tas­sák ma­guk­ról a nyá­kot.

Un­do­rod­va for­dul­tam el. – Ezen­nel fel­je­len­tést te­szek ál­lat­kín­zás mi­att – mond­tam fé­lig ko­mo­lyan.

Cohr­sen ne­ve­tett.

– Más mó­dot nem is is­mer­nek mi­fe­lénk, hisz ezek csak an­gol­nák.

– A ha­lak tu­da­ti fej­lett­sé­gi foka ala­csony – ve­tet­te köz­be a di­rek­tor, de óva­ko­dott tőle, hogy a vö­dör­be pil­lant­son en­nek kö­vet­kez­té­ben fáj­da­lom­ér­zé­ke­lé­sük is cse­kély. Nem sza­bad el­kö­vet­nünk azt a hi­bát, hogy ma­ga­sabb fej­lett­sé­gű ál­la­tok fáj­da­lom­ér­zé­keny­sé­gét té­te­lezzük fel an­gol­nák ese­té­ben is.

– Más mó­dot nem is is­mer­nek mi­fe­lénk – is­mé­tel­te meg Cohr­sen, és a vöd­röt ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal a sa­rok­ba ál­lí­tot­ta. – Be­jön­nek ve­lem az urak egy pil­la­nat­ra? Ép­pen csak fel­öl­tö­zöm. Az­tán már me­he­tünk is.

– Ne bosszant­sa már ezt az em­bert – mond­ta hal­kan a di­rek­tor, és be­szél­get­ni kez­dett Cohr­sen­nel a hor­gá­szás­ról. Eköz­ben fi­gye­lem­re mél­tó is­me­re­tek­ről tett ta­nú­bi­zony­sá­got, és újra olyan tu­dás­sal ej­tett ámu­lat­ba, ame­lyet nem is gya­ní­tot­tam róla.

Cohr­sen úgy érez­het­te, hogy meg­nyer­te a tet­szé­sün­ket. A szo­bá­já­ba in­vi­tált, és szin­te erő­sza­ko­san hellyel kí­nált ben­nün­ket. Az al­ka­lom­hoz kis­sé il­let­len­nek tar­tot­tam, hogy a di­rek­tor be­le­bo­csát­ko­zott a pe­cá­zás­ról foly­ta­tott be­szél­ge­tés­be, ami­kor pil­la­na­tok múl­va ta­lán Kur­rat holt­tes­te előtt ál­lunk. Ám va­ló­szí­nű­leg csak el akar­ta te­rel­ni az ag­go­dal­mát, hi­szen az előt­tünk álló azo­no­sí­tás csep­pet sem hagy­ta hi­de­gen.

Úgy ala­kult, hogy Cohr­sen meg­hí­vott ben­nün­ket reg­ge­liz­ni. El­len­ér­zés­sel fi­gyel­tem, ahogy a fe­le­sé­ge pá­lin­kás­üve­get, ke­nye­ret, va­jat és egy tál asz­pi­kos an­gol­nát he­lyez az asz­tal­ra. Úgy érez­tem, mint­ha a vö­dör te­ker­gő tar­tal­ma hir­te­len meg­der­medt vol­na, és sür­gő­sen ki­je­len­tet­tem, hogy fá­jós gyom­rom mi­att nem tu­dok enni. Meg­hök­ken­tett, hogy a di­rek­tor túl­tet­te ma­gát az egé­szen, és jó­ízű­en evett. A dol­gok min­den­eset­re úgy ala­kul­tak, hogy ez le­he­tett éle­te utol­só an­gol­na­la­ko­má­ja.

A tűz­ol­tó­szer­tár­ban fek­vő hul­lá­ról mind­ed­dig még nem esett szó. Mi­után több­ször is nyo­ma­té­ko­san szó­ba hoz­tam, vég­re asz­talt bon­tot­tunk. Cohr­sen rö­vid idő­re el­tűnt, és tel­jes sze­re­lés­ben je­lent meg újra, im­már mint Cohr­sen őr­mes­ter. El­in­dul­tunk.

– A hul­la né­hány na­pig ám a víz­ben há­nyó­dott – új­sá­gol­ta –, és nem néz ki va­la­mi szé­pen. Nem lát­szik ifjú em­ber­nek, de ne­héz len­ne meg­mon­da­ni, mert annyi­ra fel­da­gadt.

– Az a ta­nu­ló, akit mi ke­re­sünk – mond­ta a di­rek­tor egé­szen sö­tét hajú volt. Ha eset­leg a hul­lá­nak sző­ke len­ne a haja, ak­kor nincs is szük­ség a meg­te­kin­té­sé­re.

Cohr­sen meg­ráz­ta a fe­jét. – A hul­la elég gya­lá­za­to­san néz ki – ma­gya­ráz­ta. – A fej fel­ső ré­sze hi­ány­zik, már csak az alsó áll­ka­pocs van raj­ta.

– Hát nem víz­be fúlt? – kér­dez­tem el­bor­zad­va. – Úgy véli, hogy… Szó­val, fej­szé­vel tör­tént…?

– Azt azért nem. El­kap­ta egy ha­jó­csa­var. Más is hi­ány­zik be­lő­le.

Kü­lö­nös mó­don meg­könnyeb­bül­tem, hogy a ha­lot­tat ha­jó­csa­var cson­kí­tot­ta meg. A di­rek­tor vi­szont egé­szen el­sá­padt, és töb­bet már nem is szó­lalt meg.

Cohr­sen egy épü­let­re mu­ta­tott, az út­tól jobb­ra. – Ez a szer­tá­runk… Gon­dol­ja­nak arra, hogy a te­tem gya­lá­za­to­san néz ki…

Be­ve­ze­tett ben­nün­ket egy kis he­lyi­ség­be. A di­rek­tor­ral együtt zseb­ken­dőt szo­rí­tot­tunk az or­runk­ra. Pár pal­ló volt két bak­ra fek­tet­ve, azon pú­po­so­dott va­la­mi egy bar­na ló­pok­róc alatt.

Cohr­sen nem kis vá­ra­ko­zás­sal szem­lélt ben­nün­ket, és él­ve­zet­tel lep­lez­te le a te­te­met, a lá­bá­nál kezd­ve. A hul­la egy nagy, fe­szes­re fel­fújt gu­mi­ál­lat­ra em­lé­kez­te­tett. Nem is tud­tam az ere­de­ti test­vo­na­la­kat fel­idéz­ni. Kur­rat lett vol­na?

– A ru­hák na­gyobb­részt ca­fa­tok­ra sza­kad­tak a ha­jó­csa­var mi­att – ma­gya­ráz­ta Cohr­sen. – Az egyik kar is hi­ány­zik. Azt meg­za­bál­ják a ha­lak.

Mi­kor a hul­la mel­lé­ig ér­tünk, egy­re biz­to­sabb let­tem ben­ne, hogy nem Kur­rat. Az ő bőre bar­nább volt, az alak­ja kar­csúbb. Ha­nem a hul­la bőre el­szí­ne­ző­dött, a test is tel­je­sen meg­da­gadt – ám ek­kor fel­fe­dez­tem egy biz­tos is­mer­te­tő­je­gyet, és fel­lé­le­gez­tem: a holt­test mell­ka­sa sző­rös volt. Bi­zo­nyos­ság­gal em­lé­kez­tem rá, hogy Kur­ra­té nem volt ilyen. Hi­szen csak rö­vid­del ez­előtt he­vert előt­tem jó ide­ig, alél­tan, egy szál tor­na­nad­rág­ban, ami­kor Sch­ramm össze­ver­te a sté­gen.

Vé­get akar­tam vet­ni a szem­lé­nek, de Cohr­sen vissza­tar­tott:

– Néz­ze csak meg az ar­cát, vagy­is, ami még meg­ma­radt be­lő­le!

Bor­za­lom­mal és meg­ígéz­ve me­red­tünk a vé­res csonk­ra, amely egy­kor em­be­ri fej volt.

– Igen – mond­ta Cohr­sen a di­rek­tor­hoz for­dul­va –, ha az élet el­szállt be­lő­lünk, csak egy da­rab szar ma­rad vissza, és… Ó, mel­les­leg, ha már úgy ér­dek­lő­dik a hor­gá­szás iránt, szó­val: dög, ez ugyan­is jó csa­li az an­gol­nák­nak, igaz? Úgy ér­tem, per­sze, nem az em­be­re, de… – Cso­dál­koz­va el­hall­ga­tott.

Utol­só sza­vai már nem ér­tek el a di­rek­to­rig, az ugyan­is zseb­ken­dő­jét a szá­já­ra szo­rít­va, fut­va el­hagy­ta a te­re­pet.

– Mi lett vele ilyen hir­te­len? – ér­dek­lő­dött Cohr­sen rosszal­ló­an. – Hi­szen ben­nünk is van gi­lisz­ta!

Ennyi ne­kem is elég volt. Re­me­gő tér­dek­kel ki­lép­tem az aj­tón, és né­hány­szor mé­lyet szip­pan­tot­tam a le­ve­gő­ből. A di­rek­tort nem lát­tam se­hol.

– Az urak­nak rosszak az ide­ge­ik – ál­la­pí­tot­ta meg Cohr­sen. Az én szak­mám­ban az em­ber­nek szük­sé­gé van erős ide­gek­re… Nos hát, ő volt vagy nem?

– Nem – mond­tam –, biz­tos, hogy nem, hál’ is­ten­nek, nem.

– Mind­járt gon­dol­tam. Ez öre­gebb volt. De ha már di­rekt ezért jöt­tek…

– Ké­rem, mond­ja meg az igaz­ga­tó úr­nak, hogy már az au­tó­hoz men­tem – vág­tam köz­be, és meg­for­dul­tam anél­kül, hogy ke­zet nyúj­tot­tam vol­na a rend­őr­nek.

A di­rek­tor rö­vi­de­sen meg­je­lent új­sü­te­tű hor­gász­ba­rát­já­nak ol­da­lán; a fő­ut­cán jöt­tek le­fe­lé, de úgy tűnt, hogy be­szél­ge­tés­re már nem­igen ke­rült sor kö­zöt­tük. Mi­kor az­tán mel­let­tem ült a ko­csi­ban, és a falu utol­só há­zai is el­tűn­tek mö­göt­tünk, nem tud­tam meg­áll­ni, hogy meg ne je­gyez­zem: – A te­tem­mel mint csa­li­val va­la­hol már ta­lál­koz­tam az iro­da­lom­ban… Azon­kí­vül azt sem mond­ták, hogy az asz­pi­kos an­gol­na a hul­lá­ból szár­ma­zott. – Jó han­gu­lat­ban vol­tam, a lát­vány el­le­né­re, me­lyet ki­áll­tunk. Nem Kur­rat volt, aki a tűz­ol­tó­szer­tár­ban he­vert.

Mi­alatt könnyed tem­pó­ban vet­tem a töl­tés mel­let­ti út­ka­nya­ro­kat, a di­rek­tor csen­de­sen ült csak. Még­is ész­re­vet­tem, hogy mon­da­ni akar va­la­mit, vé­gül az­tán ki­tört be­lő­le.

– Egész idő alatt ezen gon­dol­ko­dom; ta­lán már előbb is mond­hat­tam vol­na, de az a lát­vány, és min­de­nek­előtt a bűz na­gyon meg­vi­selt… Lát­ta azt a kis se­bet a ha­lott al­kar­ján – a ba­lon, gon­do­lom; vé­gül is csak ez az egy kar­ja volt, nem?

– Nem lát­tam se­bet.

A di­rek­tor­nak nem na­gyon aka­ró­dzott ki­bök­ni a dol­got.

Az­tán erőt vett ma­gán, és meg­szó­lalt: – Muhl is le­het. Nem­rég fi­gyel­tem, mi­kor egy ab­lak­üve­get ra­kott vissza. Ing­uj­ját fel­gyűr­te, és azt hi­szem, hogy volt egy ilyen sé­rü­lé­se. Rag­ta­pasz volt raj­ta.

Annyi­ra meg­le­pőd­tem, hogy túl­sá­go­san nagy erő­vel nyom­tam meg a fék­pe­dált, s a ko­csi csúsz­kál­va állt meg.

– Azon­nal vissza kell men­nünk – mond­tam. – Most, hogy Muhlt em­lí­ti… Igen, el­kép­zel­he­tő! A sö­tét szőr­zet a tes­ten, az alak… De ta­lán csak na­gyon fel­duz­zadt a test. A feje min­den­eset­re fel­is­mer­he­tet­len.

– Ké­rem, hajt­son to­vább – vá­la­szol­ta erre. – Nem tud­nám újra el­vi­sel­ni azt a lát­ványt. Azon­kí­vül nem is tu­dom va­ló­já­ban… Erre bi­zo­nyá­ra Muhl­nét kéne meg­kér­ni. Ilyen ér­te­lem­ben le­het­né tá­jé­koz­tat­ni a rend­őr­sé­get.

El­ha­tá­roz­tuk, hogy Muhl­né­nak nem mi mond­juk meg ezt a bor­zal­mas le­he­tő­sé­get. Vissza­tér­tünk után a di­rek­tor fel­hív­ta a rend­őr­ha­tó­sá­got, ahol meg­ígér­ték, dél­után ki­jön egy tiszt­vi­se­lő, hogy Muhl­nét még le­he­tő­leg az­nap Bils­dorf­ba szál­lít­sa.

Rög­tön ebéd után újra ko­csi­ba ül­tem, és Ham­burg­ba haj­tot­tam. Min­den azon mú­lott, hogy Bli­es­ké­re rá­akad­tak-e, mert a vele foly­ta­tan­dó be­szél­ge­tés már nem tűrt ha­lasz­tást. Amit a Kur­rat-ügy kap­csán, amely las­san Sch­ramm-üggyé vál­to­zott, ed­dig meg­tud­tam, azt tar­tó­san nem hall­gat­hat­tam vol­na el a rend­őr­ség elől.

Sok ve­sződ­sé­gem­be ke­rült, amíg a Kur­rat le­ve­lén meg­adott ut­cá­ra rá­akad­tam. Nem szok­tam meg a nagy­vá­ro­si ve­ze­tést, ügyel­nem kel­lett a for­ga­lom­ra, és ezen­kí­vül az ut­cát is ke­res­tem. Mi­kor vég­re meg­ta­lál­tam, és al­kal­mas par­ko­ló­hely is akadt, már tel­je­sen ki­me­rült vol­tam. Köz­ben be­es­te­le­dett, s több­ször is el­té­ved­tem. Egy csé­sze ká­vé­ra már nem ma­radt idő. Azon­nal meg kel­lett pró­bál­nom el­csíp­ni Bli­es­két.

A ház­sor szin­te sé­rü­lés nél­kül vé­szel­te át a há­bo­rút. Ezt kis­sé saj­nál­tam. Ma­gas, hat­eme­le­tes bér­há­zak a szá­zad­for­du­ló ide­jé­ből, fe­ke­tél­lő stuk­kó­fo­nat a fa­la­kon, le­pat­tog­zó va­ko­lat.

Mi­kor meg­ta­lál­tam a há­zat, és be­csuk­tam ma­gam mö­gött a ka­put, mint­ha el­nyelt vol­na va­la­mi. Sö­tét volt és doh, em­ber­bűz meg ál­lott étel sza­ga ter­jen­gett. Fá­rad­ság­gal cap­lat­tam fel­fe­lé, egyik sö­tét lép­cső­for­du­ló­tól a má­si­kig, re­mény­ked­ve si­la­bi­zál­tam a név­táb­lá­kat az első és a má­so­dik eme­le­ten, de a Bli­es­ke ne­vet nem fe­dez­tem fel raj­tuk. A le­vél­bo­rí­té­kon ta­lál­ha­tó cím­zés­ből nem de­rült ki, há­nya­dik eme­le­ten la­kik. Mi­vel fenn­állt an­nak ve­szé­lye, hogy fe­les­le­ge­sen má­szom meg lép­csők so­rát, vak­tá­ban be­csön­get­tem egy má­so­dik eme­le­ti la­kás­ba.

– Bli­es­ke? Ja, az az egye­te­mis­ta… Leg­fe­lül, a te­tő­tér­ben.

Mi­kor föl­ér­tem az ötö­dik eme­let­re, erőm vé­gén jár­tam. Kis­sé gyen­ge a szí­vem, és a lép­cső­má­szás ne­he­zem­re esik. Ag­go­da­lom­mal gon­dol­tam rá, hogy Bli­es­két eset­leg nem ta­lá­lom ott­hon, s a má­szást meg kell is­mé­tel­nem két óra múl­va. Túl­sá­go­san op­ti­mis­ta öt­let volt ré­szem­ről a jó­sze­ren­csé­re bíz­ni uta­mat… Vol­ta­képp ki­ért te­szem mind­ezt, ki­ért vál­la­lom a fá­ra­dal­ma­kat – Sch­ram­mért? Kur­rat ér­de­ké­ben? Vagy csu­pán el­fo­gott va­la­mi­lyen kö­zön­sé­ges va­dász­szen­ve­dély?

Mi­kor sza­po­rán li­heg­ve és őrült rit­mus­ban, lük­te­tő pul­zus­sal el­ér­tem a te­tő­te­ret, már nem is re­mél­tem, hogy Bli­es­két meg­ta­lá­lom. A bar­ná­ra má­zolt aj­tók egyi­kén fel­fe­dez­tem egy kar­ton­cím­két: Ul­rich Bli­es­ke.

Be­ko­pog­tam, s össze­rez­zen­tem, mi­kor nyom­ban han­gos „Sza­bad!” har­sant fel. Még szük­sé­gem lett vol­na egy pil­la­nat­nyi vá­ra­ko­zás­ra, hogy le­ve­gő­höz jus­sak. Pul­zu­som ug­rált, mi­kor be­nyi­tot­tam; rá­jöt­tem, hogy alig­ha tu­dok majd meg­szó­lal­ni. Egy he­ve­rőn fi­a­tal le­ány pi­hent. Elő­ször szem­mel lát­ha­tó­an nem gon­dolt arra, hogy fel­áll­jon, de va­ló­szí­nű­leg fél­re­ér­tet­te tes­ti ál­la­po­to­mat, mert ri­ad­tan fel­ug­rott, és szem­ügy­re vett. Ne­he­zen lé­le­gez­ve, iz­zad­va és vér­vö­rös fej­jel áll­tam előt­te, és össze­füg­gés­te­len sza­va­kat da­dog­tam. De egé­szé­ben még­is­csak bi­za­lom­ger­jesz­tő be­nyo­mást te­het­tem rá, mert így szólt:

– Mi van ma­gá­val? Be­teg?

– A lép­csők… – bu­kott ki be­lő­lem –, a hat eme­let!

– Igen, igen – szólt együtt­ér­ző han­gon –, a maga ko­rá­ban már nem a leg­al­kal­ma­sabb… Jöj­jön, ül­jön le ide. Pi­hen­je csak ki ma­gát.

A he­ve­rő­re rogy­tam. Annyi­ra puha volt, hogy majd­nem ha­nyatt buk­tam. Ven­dég­lá­tóm ez­alatt meg­sza­ba­dí­tot­ta az ágyon kí­vü­li egyet­len ülő­al­kal­ma­tos­sá­got a raj­ta levő fü­ze­tek­től, köny­vek­től, pisz­kos fe­hér­ne­mű­től, és egy lek­vá­ros üveg­től. Az­tán ő is le­ült, ele­gán­san ke­reszt­be vet­ve lá­ba­it, szok­nyá­ját, mi­után en­ge­dé­lye­zett már némi be­te­kin­tést, a tér­dé­re húz­ta, és ér­dek­lőd­ve né­zett rám.

– Nem na­gyon ér­tet­tem a ne­vét – mond­ta. – Ul­li­val kí­ván be­szél­ni? Rög­tön itt lesz; csak ci­ga­ret­tá­ért ment el.

Meg­mond­tam a ne­vem, hoz­zá­tet­tem be­osz­tá­so­mat és hi­va­ta­lo­mat, hogy leg­alább ez ál­tal emel­jem pil­la­nat­nyi­lag kis­sé si­ral­mas te­kin­télye­met. Nem tűnt úgy, mint aki­re kü­lö­nö­sebb be­nyo­mást tet­tem vol­na, csak fel­jebb von­ta fe­ke­té­re ki­hú­zott szem­öl­dö­két.

– Meg akar­ja lá­to­gat­ni Ul­lit? Mint egy­ko­ri ta­ná­ra? – Ef­fé­le szán­dék lát­ha­tó­an nem il­lett el­kép­ze­lé­se­i­be, me­lye­ket a ta­ná­rok­ról táp­lált.

Mel­les­leg nem né­zett ki rosszul, csak túl­zot­tan kü­lönc mó­don ké­szí­tet­te ki ma­gát: sima, sö­tét haj, hal­vá­nyi­bo­lya­kék aj­kak, fe­ke­te tus­sal el­csú­fí­tott sze­mek… Még min­dig le­ve­gő után kap­kod­tam.

– Csak nem kap in­fark­tust? – kér­dez­te ag­gód­va. – Fe­küd­jön már le, ké­rem! Lá­ba­kat ma­gas­ra!

Ener­gi­ku­san ha­nyatt lö­kött, fel­emel­te lá­ba­i­mat a he­ve­rő­re, fö­lém ha­jolt, és für­ké­sző­en az ar­com­ba né­zett.

– A nyel­ve­met is meg­mu­tas­sam? – kér­dez­tem. De ő nem vet­te az iró­ni­át, és lát­ha­tó­an ne­hez­telt, mi­kor újra fel­egye­ne­sed­tem. Ép­pen jó­kor, mert az ajtó ki­vá­gó­dott, és be­ro­bo­gott Bli­es­ke.

Az ut­cán nem is­mer­tem vol­na meg. Sző­ke kör­sza­kállt vi­selt, már amennyi­re az ál­lán növő rit­kás szőr­szá­la­kat an­nak te­kint­het­jük.

– Dok­tor úr! – ki­ál­tott fel, majd­hogy­nem ijed­ten. – Ez az­tán a meg­le­pe­tés… Meg­kí­nál­ha­tom ci­ga­ret­tá­val? – He­ves moz­du­lat­tal fel­tép­te a ta­sa­kot, és elém tar­tot­ta. – Eset­leg egy whis­kyt? Van még be­lő­le, ugye, Lon­nie?

Nem volt már be­lő­le. Egy el­füg­gö­nyö­zött kis fül­ké­ben egész rak­tár­nyi üres, po­ros üveg so­ra­ko­zott, gon­do­san őr­zött tró­fe­ái egy zi­lált élet­nek, me­lyet az em­ber mind­un­ta­lan iga­zol­ni igyek­szik ön­ma­ga előtt.

– Nem egé­szen ok nél­kül jö­vök ön­höz, Bli­es­ke úr – kezd­tem. Min­dig ne­he­zem­re esik, hogy egy ko­ráb­bi di­á­kot, akit éve­ken át egy­sze­rű­en a ve­ze­ték­ne­vén szó­lí­tot­tam, hir­te­len „úr­nak” kell ti­tu­lál­nom. – Bli­es­ke úr – hang­sú­lyoz­tam újra, hogy ma­ga­mat is szok­tas­sam hoz­zá ter­mé­sze­te­sen az ön sor­sa is ér­de­kel, és örü­lök, hogy is­mét lát­ha­tom, de fel kell ten­nem ön­nek né­hány kér­dést Kur­rat nevű ba­rát­já­val kap­cso­lat­ban, aki­ért na­gyon ag­gó­dunk… Mel­les­leg, ba­rát­sá­gos az ott­ho­na. A ba­rát­nő­je – ha sza­bad így mon­da­nom – volt olyan ked­ves, hogy fo­ga­dott.

– Teg­nap járt itt va­la­ki a rend­őr­ség­től, és Kur­rat után ér­dek­lő­dött – mond­ta Bli­es­ke. – Ha úgy véli, hogy eset­leg ná­lam tar­tóz­ko­dik – saj­ná­lom. Utol­já­ra hús­vét­kor lát­tam. Az­óta sem.

– Ez­zel nem is szá­mol­tam – mond­tam. – Töb­bek kö­zött egy le­ve­let aka­rok át­ad­ni ön­nek, me­lyet Kur­rat szek­ré­nyé­ben ta­lál­tunk, ön­nek cí­mez­ve, de be­fe­je­zés nél­kül. Bá­tor­kod­tunk el­ol­vas­ni, mi­vel tám­pon­to­kat ke­res­tünk Kur­rat el­tű­né­sé­hez.

Bli­es­ke Kur­rat el­tű­né­sé­ről lát­ha­tó­an nem volt ér­te­sül­ve, vagy csak meg­ját­szot­ta a tá­jé­ko­zat­lant. Min­dent pon­to­san el kel­lett me­sél­nem neki, de a Sch­ramm el­len szó­ló gya­nús moz­za­na­to­kat ter­mé­sze­te­sen el­hall­gat­tam.

Bli­es­ke bi­za­ko­dó­nak lát­szott. – Min­dig is gon­dol­tam, hogy a fiú egy­szer meg­lép. Biz­to­san sem­mi baja. Ha ez ilyes­mit tesz, előt­te pon­to­san vé­gig­gon­dol min­dent… De hogy az öt­ven­há­rom már­kát ott hagy­ta, az nem il­lik hoz­zá. Ez már el­gon­dol­kod­ta­tó.

Ebbe nem bo­csát­koz­tam bele, mert nem akar­tam fel­kel­te­ni Bli­es­ké­ben a gya­nút, hogy va­la­mi más is le­het a do­log mö­gött a pusz­ta szö­kés­nél. Így ugyan­is Sch­ramm-mal kap­cso­la­tos kér­dé­se­im túl­sá­go­san komp­ro­mit­tá­lók let­tek vol­na. Kü­lön­ben sem be­szél­het­tem ilyen ké­nyes is­ko­lai dol­gok­ról a lány je­len­lé­té­ben.

– Na­gyon sze­ret­nék négy­szem­közt be­szél­ni ma­gá­val, Bli­es­ke – in­dít­vá­nyoz­tam. És a lány­hoz for­dul­va: – Ké­rem, ne ha­ra­gud­jék meg, olyan ked­ve­sen fo­ga­dott, de most is­ko­lai dol­gok­ról van szó. Le­gyen meg­ér­tő, ké­rem!

Nem volt az.

– Ul­rich utá­na úgy­is el­mond­ja – biggyesz­tet­te elő­re az aj­kát. – Ak­kor ugyan­úgy ma­rad­ha­tok is.

– De ha még­is… Ha a dok­tor úr még­is… Lon­nie, légy oly ked­ves… Ó, most ne kezdj el nyom­ban… – Bli­es­ke rop­pant vi­gyá­zott rá, hogy ne ront­sa el ba­rát­nő­je han­gu­la­tát, és én meg­ér­tés­sel vol­tam irán­ta. Ki tud­ja, mi­től fosz­tom meg az­zal, ha to­vább­ra is „ud­va­ri­at­lan­sá­go­kat” vá­gok a hölgy ki­fes­tett fe­jecs­ké­jé­hez.

– Meg­hí­vom ma­gát va­la­mi­re, Bli­es­ke – mond­tam vé­gül –, ak­kor a ba­rát­nő­je meg­vár­hat­ja itt. Tény­leg csak négy­szem­közt be­szél­he­tek er­ről ma­gá­val. Ké­rem, ért­se meg.

Egy kis ha­bo­zás után mind­ket­ten be­le­egyez­tek. A lány le­eresz­ke­dő­en ke­zet nyúj­tott. – Ami­kor jött, job­ban tet­szett ne­kem! – ki­ál­tot­ta még utá­nam.

Is­mét kö­vet­ke­zett a hat eme­let, de le­fe­lé már nem oko­zott gon­dot. – Ba­rát­sá­gos szo­bá­ja van – mond­tam Bli­es­ké­nek amo­lyan di­ák­ta­nya.

– Fő, hogy az em­bert sen­ki sem el­len­őr­zi – vél­te Bli­es­ke. – Itt az jön és megy, aki akar.

– Ül­jünk be a kö­zel­ben egy kocs­má­ba – ja­va­sol­tam, arra tö­re­ked­ve, hogy Bli­es­ke élet­vi­te­lé­hez al­kal­maz­kod­jam.

– Ha itt a ko­csi­ja – vá­la­szol­ta ak­kor nincs ki­fo­gá­som az el­len, hogy né­hány sa­rok­kal odébb men­jünk. Itt nem akad ön­höz illő hely… Ta­lán en­nünk kéne va­la­mit, egé­szen ki­me­rült­nek lát­szik.

Be­száll­tunk a ko­csim­ba. A sar­kok szá­ma, me­lye­ken be­for­dul­tunk, je­len­tő­sen meg­ha­lad­ta vá­ra­ko­zá­so­mat. Jobb kör­nyék­re ér­tünk, ahol Bli­es­ke vé­gül egy par­ko­ló­ba ka­la­u­zolt.

Az ét­te­rem, me­lyet vá­lasz­tott szá­munk­ra, már kí­vül­ről is drá­gá­nak tet­szett. Be­is­me­rem, hogy nem szí­ve­sen köl­tök a ven­dég­lá­tó­ipar­ra. De én hív­tam meg Bli­es­két, és meg kel­lett őriz­nem a jó­ked­vét leg­alább ad­dig, amíg meg­szer­zem a kí­vánt fel­vi­lá­go­sí­tá­so­kat.

Az ét­te­rem kü­lön­ben meg­fe­lelt a vá­ra­ko­zá­som­nak: vas­tag sző­nye­gek, ru­ha­tár, frak­kos pin­cér, diszk­rét edény­zör­gés, ke­vés ven­dég. Egy ol­dal­pil­lan­tást ve­tet­tem kí­sé­rőm­re, aki a maga bor­zas sza­kál­lá­val és ki­tá­gult pu­ló­ve­ré­ben rosszul il­lett ebbe a kör­nye­zet­be. A pin­cér is ag­gá­lyos­kod­va mér­te vé­gig egy ol­dal­pil­lan­tás ere­jé­ig, mi­kor az ét­la­pot oda­hoz­ta.

– Csak va­la­mi cse­kély­sé­get kí­vá­nok enni – mond­tam nyo­ma­ték­kal, Bli­es­ke felé for­dul­va.

Bli­es­ke lát­ha­tó él­ve­zet­tel vá­lasz­tott. Bur­gun­di­val ön­tö­zött son­ka mel­lett dön­tött. Én meg­elé­ged­tem egy pás­té­tom­mal, a jócs­kán túl­zott árak­ra te­kin­tet­tel.

– Tér­jünk a tárgy­ra – mond­tam neki az ön Kur­rat ba­rát­ja va­la­mi olyas­mi­ről nyi­lat­ko­zott szo­ba­tár­sa­i­nak Sch­ramm ta­nár úr­ral kap­cso­lat­ban, amit ál­lí­tó­lag ön­től hal­lott.

– Kur­rat ki nem áll­hat­ja. De va­ló­szí­nű­leg túl­zott.

– Tud­ja eset­leg, mi az, ami­ért ki nem áll­hat­ja?

– Neem… Na igen, Sch­ramm úr néha ki­csit „bar­na” a tör­té­ne­lem­órá­kon, s ez nem fér össze Kur­rat íz­lé­sé­vel.

Efö­lött el­sik­lot­tam, ne ke­ve­red­jen még ilyen szem­pont is a be­szél­ge­tés­be.

– És ak­kor Sch­ramm ta­nár úr rá­adá­sul még el is ver­te leg­utóbb – tet­te hoz­zá Bli­es­ke. – Ugyan mit mond­hat­tam én Sch­ramm úr­ról?

– Pél­dá­ul azt, hogy oly­kor a dol­go­zat­té­mák elő­re is­mer­tek vol­tak – ve­zet­tem rá óva­to­san.

– Na igen, néha ki le­he­tett ta­lál­ni őket. Sch­ramm úr több­nyi­re elő­re meg­adott sza­va­kat, és mi már ré­geb­bi di­á­kok­tól tud­tuk, hogy mi­lyen szö­ve­ge­ket ad kü­lö­nö­sen szí­ve­sen… Meg­mon­da­ni so­sem mond­ta meg a té­má­kat, és hogy mi időn­ként ki­szi­ma­tol­tuk, nem tud­ta.

– Így volt ez az érett­sé­gi té­te­lek­kel is?

– Er­ről in­kább nem be­szél­nék. Ugye meg­ér­ti?

A pin­cér mel­lénk hú­zott egy ki­sebb asz­talt, el­he­lye­zett raj­ta két tá­nyér­me­le­gí­tőt. Az­tán ki­ho­zott több le­ta­kart ezüst­tá­lat. Bli­es­ke nem mu­ta­tott haj­lan­dó­sá­got a be­szél­ge­tés foly­ta­tá­sá­ra, ha­nem él­ve­zet­tel fi­gyel­te, ahogy a pin­cér elénk tet­te az ételt.

– Ne ront­suk már el az ét­ke­zést kel­le­met­len is­ko­lai ügyek­kel – mond­ta.

Az­tán las­san és gon­do­san enni kez­dett.

– Meg­bot­rán­ko­zik majd raj­ta – mond­ta egy idő után –, hogy a bur­go­nyát kés­sel fo­gom vág­ni… Ez is olyan do­log, ami ál­ta­lá­ban nem „il­lik”… Én vi­szont kény­sze­rí­tem ma­gam rá, hogy az ilyen kon­ven­ci­ó­kon túl­te­gyem ma­gam. Meg fog­ja lát­ni, hogy a pin­cér sze­me lát­tá­ra is vá­gom a bur­go­nyát.

Meg­tet­te, de a pin­cér nem vett róla tu­do­mást.

– Ha sza­bad meg­je­gyez­nem – fej­te­get­te Bli­es­ke –, ön nem pin­cér­ként ke­ze­li a pin­cért. Ez­ál­tal csak meg­erő­sít­jük eze­ket az em­be­re­ket az ön­telt­sé­gük­ben. Mi­nél ar­ro­gán­sab­ban vi­sel­ked­nek, an­nál fel­tű­nőb­ben kell vé­ge­ze­tül a le­he­tő leg­ke­ve­sebb bor­ra­va­lót a ke­zük­be nyom­ni. Ez­zel a mód­szer­rel meg­alázzuk őket.

Már a nyel­ve­men volt a meg­fe­le­lő vá­lasz, de még­sem akar­tam el­ron­ta­ni Bli­es­ke han­gu­la­tát, mert még egy-két dol­got meg akar­tam tud­ni tőle.

– Sch­ramm úr ál­lí­tó­lag oly­kor nem min­den hi­bát hú­zott alá – vet­tem fel újra a be­szél­ge­tés fo­na­lát óva­to­san.

– Na igen, hébe-hóba egyet el­né­zett.

Ilyen in­for­má­ci­ók­kal sem­mit sem tud­tam kez­de­ni.

– Ren­del­he­tek va­la­mi utó­ételt ön­nek? – kér­dez­tem tőle.

Bli­es­ke át­ta­nul­má­nyoz­ta az ét­la­pot.

– Iga­zán ked­ves. Ak­kor hát… ho­m­ár­kok­télt.

Több mint hat már­ka! Egy pil­lan­tás elég volt az ár meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz. De meg­nyu­god­tam.

– Ez, saj­nos, elő­étel – mond­tam mo­so­lyog­va. – Most utó­ételt kell vá­lasz­ta­nia.

– Ez mind megint csak kon­ven­ció! Mu­tas­suk meg bel­ső füg­get­len­sé­gün­ket, amennyi­ben a fő­étel után elő­ételt ren­de­lünk. Sok­kol­juk ezt a maj­mot!

Bli­es­ke meg­kap­ta a ho­m­ár­kok­tél­ját.

– Elő­for­dul­ha­tott, hogy Sch­ramm ta­nár úr egyes di­á­kok­kal ki­vé­te­le­zett? – fir­tat­tam ma­ka­csul to­vább. Nyil­ván ért­he­tőb­ben kell be­szél­nem.

– Nem – mond­ta Bli­es­ke –, soha. Leg­alább­is ilyet soha nem ál­lí­tot­tam. Ha Kur­rat ezt me­sél­te…

Őszin­tén meg­bán­tott­nak tűnt.

– Kur­rat töb­bet is me­sélt.

Most már az­tán egé­szen nyíl­tan be­szél­tem.

– Ön mond­ta, ál­lí­tó­lag, hogy Sch­ramm ta­nár úr bi­zo­nyos szü­lők­től még aján­dé­ko­kat is el­fo­ga­dott.

– A Grüter aján­dé­ko­zott neki egy­szer egy köny­vet. Ha erre gon­dol… Hosszú ide­ig be­teg volt, és Sch­ramm úr in­gyen órá­kat adott neki min­den hé­ten. A könyv csak amo­lyan sze­rény el­is­me­rés volt.

Fel­só­haj­tot­tam. Sch­ramm le­het­sé­ges in­dí­té­ka szét­folyt, mint a víz.

Bli­es­ke újra az ét­lap­pal sze­me­zett.

– Ön volt olyan ked­ves és meg­hí­vott – mond­ta. – Nem mint­ha vissza akar­nék élni vele, de még so­ha­sem et­tem va­ló­di an­gol ma­zso­lás pu­din­got, és itt vég­re van. Az én szám­lám­ra ta­lán. Sza­bad ön­nek is?…

– Ren­del­je már, az ég sze­rel­mé­re! – Most már nem mú­lott azon a né­hány már­kán iga­zán sem­mi. – És az­u­tán Grüter dol­go­za­ta­i­ban Sch­ramm ta­nár úr kék tin­tá­val ja­ví­tott ki hi­bá­kat, és nem húz­ta alá őket? – kér­dez­tem min­den ker­te­lés nél­kül.

– Nem; ezt Kur­rat rosszul ért­het­te. Grüter mun­ká­it min­dig kü­lö­nös gond­dal néz­te át, és min­den egyes hi­bát rész­le­te­sen hely­re­i­ga­zí­tott, de ter­mé­sze­te­sen alá is húz­ta őket.

Most már csak egy kér­dést kel­lett föl­ten­ni:

– Hi­szi ön, hogy volt va­la­mi am­ögött, ha Kur­rat azt ál­lí­tot­ta: Sch­ramm ta­nár urat va­la­mi­lyen ok­ból a mar­ká­ban tart­ja?

– Hm… Nem. Kur­rat időn­ként sze­ret fon­tos­kod­ni. Nem hi­szem, hogy Sch­ramm úr egy­ál­ta­lán va­la­mit is el­kö­ve­tett vol­na, és nem is ér­tem, mi­ért hall­gat ön az ilyen lo­cso­gás­ra.

Ez azért ki­csit szem­te­le­nül hang­zott. De a Sch­ramm el­len szó­ló gya­nú­o­kok­ról nem akar­tam Bli­es­ké­nek sem­mit se mon­da­ni. Gon­dol­jon ró­lam, amit akar.

– A le­vél­ben, me­lyet át­ad­tam ön­nek – foly­tat­tam –, alul szó esik va­la­ki­ről, aki Kur­ra­tot a po­kol­ba kí­ván­ja. A mon­dat itt, saj­nos, meg­sza­kad. Kur­rat eset­leg Sch­ramm ta­nár úrra gon­dolt?

– Le­het – mond­ta Bli­es­ke mo­gor­ván. – Vagy bár­ki más­ra; mit tu­dom én?

A ma­zso­lás pu­din­got fel­tá­lal­ták.

El­ha­tá­roz­tam, hogy el­ve­szem ki­csit Bli­es­ke ét­vá­gyát.

– Ma reg­gel mel­les­leg már kel­lett azo­no­sí­ta­nom egy hul­lát, akit a víz­ből húz­tak ki. Fel­fú­vó­dott és kék volt, mint egy lég­gömb. Bli­es­ke szak­ér­tő­en bó­lin­tott, és egy jó­ko­ra da­rab pu­din­got emelt a szá­já­hoz.

– A fe­jét fé­lig le­szel­te egy ha­jó­csa­var.

Bli­es­ke egy pil­la­nat­ra ab­ba­hagy­ta a rá­gást, és ér­dek­lőd­ve fel­pil­lan­tott.

– Ta­lán is­me­rő­se?

– Le­het hogy Muhl, a ház­mes­te­rünk. A ha­lott kar­ján levő sé­rü­lés­ről kö­vet­kez­te­tünk erre.

– Ön­gyil­kos­ság vagy bal­eset? – kér­dez­te Bli­es­ke szak­ér­tő arc­cal és teli száj­jal.

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy ön­gyil­kos­ság len­ne?

– Na igen, a jó öreg Muhl bi­zo­nyos vo­nat­ko­zás­ban… eh… nem volt egé­szen tisz­ta.

– Ezt meg hogy érti? – Úgy tet­tem, mint aki sem­mit sem sejt.

– Ó, is­te­nem… – Bli­es­ke he­ve­sen rá­gott. – Szó­val, volt ál­lí­tó­lag va­la­mi köz­te meg a fiúk kö­zött, és így… No, de nem mond­tam sem­mit.

– Volt eset­leg va­la­mi köz­te és Kur­rat kö­zött is?…

– Azt azért nem hi­szem, vi­szont Kur­rat e vo­nat­ko­zás­ban disz­nó. Azon mes­ter­ke­dett, hogy el­csa­var­ja a fe­jét. És ép­pen azért, mert Muhl min­dig olyan meg­kö­ze­lít­he­tet­len­nek és ba­rát­ság­ta­lan­nak mu­tat­ko­zott.

– Tu­dom, hogy a fiúk ma­guk kö­zött be­szél­nek egyet s mást – hagy­tam rá még az a hír is jár­ta, hogy Muhl tet­te el láb alól Kur­ra­tot. De hát ez még­is­csak őrült­ség.

Bli­es­ke in­gat­ta a fe­jét.

– Kur­ra­tot nem le­het olyan könnyen meg­öl­ni, ha­nem Muhlt szé­pen a sa­rok­ba szo­rí­tot­ta… Az ilyes­mit min­dig él­vez­te, a tár­sa­i­val szem­ben is. So­kan fél­nek is tőle, min­den­fé­le ok­ból. De nem aka­rom mó­sze­rol­ni; neki is meg­van­nak a maga jó ol­da­lai.

Úgy dön­töt­tem, hogy nem nyo­mu­lok to­vább e pont­nál. Ha volt va­la­mi igaz­ság a Muhl­ról szó­ló plety­kák­ban, leg­jobb, ha nem ka­var­juk fel újra, ki­vált, hogy Muhl nem is okoz­hat már kárt ná­lunk.

Oda­in­tet­tem a pin­cért.

– Kis bor­ra­va­lót ad­jon neki, de fel­tű­nő­en – szug­ge­rált Bli­es­ke. – Mu­tas­sa meg a ku­rá­zsi­ját!

Anél­kül, hogy re­a­gál­tam vol­na rá, nagy­vo­na­lú­an fel­fe­lé ke­re­kí­tet­tem a meg­le­he­tő­sen te­kin­té­lyes szám­lát, és szót­la­nul fel­kel­tem. Bli­es­ke kö­ve­tett az ut­cá­ra. El­né­ző­en ne­ve­tett. Mi­kor vá­ra­ko­zó­an ko­csim jobb ol­da­li aj­ta­ja mel­lé állt, el­fu­tott a mé­reg.

– Úgy­is csak pár sa­rok ide a la­ká­sa, amint em­lí­tet­te – mond­tam hű­vö­sen. – Én más irány­ba tar­tok. Egy kis séta jót fog ten­ni ma­gá­nak a ki­adós ét­ke­zés után.

– Kö­szö­nöm a meg­hí­vást – mond­ta tar­tás­sal –, jól­le­het adni jobb, mint kap­ni.

– Ugyan mi­óta já­ra­tos ennyi­re a jám­bor szó­lá­sok­ban?

Bli­es­ke mo­soly­gott.

– Ta­lán át­nyer­ge­lek teo­ló­gi­á­ra.

– Ha egy­szer lel­ki ma­laszt­ra len­ne szük­sé­gem, gon­dol­ni fo­gok ma­gá­ra — mond­tam vé­ge­ze­tül, és be­csuk­tam a ko­csi aj­ta­ját.

Vol­ta­képp elé­ge­dett le­het­tem a be­szél­ge­tés ered­mé­nyé­vel. Sch­ramm ré­szé­ről csak­úgy, mint az­előtt, nem lát­tam sem­mi­fé­le in­dí­té­kot. En­nek örül­nöm kel­lett vol­na. Ám bosszús vol­tam, szin­te dü­hös – s nem­csak azért, mert Bli­es­ke meg­vá­gott. Az egész olyan ku­sza volt: Sch­ramm el­len szá­mos gya­nús moz­za­nat szólt, de nem le­he­tett in­dí­té­kot ta­lál­ni. Muhl­nak ta­lán volt in­dí­té­ka, de itt meg a gya­nús moz­za­na­tok hi­á­nyoz­tak ép­pen.

Mi­kor fá­rad­tan és le­ver­ten ha­za­ér­tem, be­hí­vott ma­gá­hoz a di­rek­tor, me­le­gen meg­szo­rí­tot­ta a ke­zem, s csak annyit mon­dott:

– Annyi­ra örü­lök… Nem ő az.

Meg­könnyeb­bül­ve ha­nyat­lott a ka­ros­szé­ké­be az író­asz­tal mö­gött. Fel­lé­le­gez­tem.

– Azo­no­sí­tot­ták a hul­lát?

– Igen. Ál­lí­tó­lag egy me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. A meg­elő­ző na­pok­ban csa­var­gott, és va­ló­szí­nű­leg ré­sze­gen be­le­zu­hant a fo­lyó­ba… Annyi­ra örü­lök, hogy nem Muhl az. Elő­ször nyom­ta­la­nul el­tű­nik egyik di­á­kunk, az­tán a ház­mes­tert le­lik meg víz­be fúl­va – ez már túl sok len­ne! Össze­füg­gé­se­ket vél­tek vol­na fel­fe­dez­ni! – S ez­zel mára le akar­ta zár­ni a be­szél­ge­tést.

– Ham­burg­ban meg­tud­tam egyet s mást – mond­tam –, ami önt is ér­de­kel­ni fog­ja, igaz­ga­tó úr.

Ba­rát­ság­ta­la­nul né­zett rám.

– Ked­ves kol­lé­ga úr, ta­lán azt hi­szi, hogy az is­ko­lá­nak vagy bár­ki­nek szol­gá­la­tot tesz ez­zel? Ön csak vi­szályt szít, egy régi, meg­be­csült kol­lé­gát ér­tel­met­len gya­nú­ba ke­ver, és, és – szi­ma­tol, igen, szi­ma­tol, ami egy­sze­rű­en mél­tat­lan ön­höz!

Mély lé­leg­ze­tet vet­tem.

– Igaz­ga­tó úr, saj­ná­lom, hogy így ér­té­ke­li fá­ra­do­zá­sa­i­mat. Mind­az, amit ed­dig tet­tem, egye­dül Sch­ramm úr fel­men­té­sé­re irá­nyult, aki né­hány sze­ren­csét­len kö­rül­mény foly­tán, el­is­me­rem, ér­tel­met­len gya­nú­ba ke­ve­re­dett. Saj­ná­la­tos, hogy nyo­mo­zá­sa­im nem tud­ták fel­men­te­ni, el­len­ke­ző­leg, in­kább ter­he­lő­ek rá néz­ve. Ép­pen ezért sem­mit sem hagy­ha­tunk ki­vizs­gá­lat­la­nul, vi­lá­go­san kell vég­re lát­nunk. És azt hi­szem, az is­ko­la ér­de­ké­ben is jobb, ha én vál­la­lom e fel­ada­tot ahe­lyett, hogy át­ad­nánk a rend­őr­ség­nek.

A di­rek­tor ezek után meg­pró­bál­ta tom­pí­ta­ni sza­va­i­nak élét, és in­ge­rült­sé­gé­vel ma­gya­ráz­ta azo­kat.

– És ép­pen ma – tet­tem hoz­zá meg­bánt­va –, ami­kor kö­zöl­he­tem ön­nel, hogy Kur­rat ál­lí­tá­sa, mi­sze­rint Sch­ramm urat tel­je­sen a mar­ká­ban tart­ja, nyil­ván­va­ló­an lég­ből ka­pott do­log. Min­den gya­nús moz­za­nat el­le­né­re, te­hát, még min­dig hi­ány­zik bár­mi­fé­le in­dí­ték, és a gya­nú ér­tel­met­len­né vá­lik, aho­gyan ön is na­gyon he­lye­sen mond­ta.

A di­rek­tor újra ke­zet nyúj­tott.

– Be­lá­tom, hogy fá­ra­do­zá­sa­it rosszul ítél­tem meg. De időn­ként va­la­mi lep­le­zet­len va­dász­szen­ve­dély­re em­lé­kez­tet­tek… Ne ha­ra­gud­jon.

Ez­zel el­bo­csá­tott.

– Ön el­hit­te vol­na, hogy Muhl ön­gyil­kos lett? – kér­dez­tem Sch­ramm­tól, aki­vel a lép­csőn fu­tot­tam össze.

– Min­den­eset­re félt, hogy össze­füg­gés­be hoz­zák Kur­rat el­tű­né­sé­vel – fe­lel­te Sch­ramm. Ki tud­ja, mi min­den de­rül ki, ha az em­ber va­ló­ban utá­na­jár a ta­nu­lók köz­ti fe­cse­gés­nek.

– Úgy gon­dol­ja, hogy Muhl olyan em­ber, aki te­kin­té­lye ér­de­ké­ben az éle­tét is el­dob­ná ma­gá­tól?

– Nem ép­pen a te­kin­té­lye mi­att, de afö­löt­ti ije­del­mé­ben, hogy sa­rok­ba szo­rít­ják. El tu­dom kép­zel­ni, hogy va­la­ki, aki nem lát más me­nek­vést, in­kább a ha­lált vá­laszt­ja, hogy tisz­tán ke­rül­jön ki a kel­le­met­len ügy­ből.

– Még egy kér­dést fel kell ten­nem ön­nek: fel­té­ve, hogy Muhl­nak va­ló­di in­dí­té­ka volt – hi­szi ön azt, hogy meg is öl­het­te Kur­ra­tot?

– Kur­rat egy­sze­rű­en meg­lé­pett, er­ről meg va­gyok győ­ződ­ve. Le­gyen még né­hány na­pig tü­re­lem­mel; vissza fog tér­ni.

Sch­ramm sza­va­i­ból annyi bi­za­ko­dás áradt, hogy majd­nem haj­lot­tam rá, hogy ma­gam is osszam meg­győ­ző­dé­sét. Ha ez tény­leg a meg­győ­ző­dé­se volt.

Ugyan holt­fá­radt vol­tam, ezen az es­tén még­sem bír­tam nyug­ton ma­rad­ni. A szo­bám­ban mász­kál­tam fel s alá, ti­zen­egy kö­rül az­tán el­ha­tá­roz­tam, hogy vé­gig­já­rom az épü­le­tet. Mi­kor le­men­tem a fo­lyo­só­ra, ahon­nan a kö­zép­ső ta­go­zat ta­nu­ló­i­nak há­ló­ter­mei nyíl­nak, va­la­mit el­su­han­ni lát­tam ma­gam előtt. Egy fal­ki­szö­gel­lés mögé rej­tő­zött, és mi­kor fe­lé­je kö­ze­led­tem, az ötö­di­kes Reh­be­int pil­lan­tot­tam meg vi­lá­gos­kék pi­zsa­má­já­ban. Az egyik har­ma­di­kos há­ló­ból jö­he­tett, s ez­zel meg­szeg­te a há­zi­ren­det. Bün­te­tés­re szá­mít­ha­tott ezek után, de ez­zel va­la­hogy nem volt arány­ban nyil­ván­va­ló fé­lel­me. Kér­dé­sem­re, hogy mi ke­res­ni­va­ló­ja volt az ide­gen há­ló­ban, csak össze­füg­gés­te­len vá­laszt kap­tam. Mit is mond­ha­tott vol­na, el­fo­gad­ha­tó ment­sé­ge nem le­he­tett. Ha nem lát­szott vol­na a fiú annyi­ra za­vart­nak, azon me­le­gé­ben ta­lán be­ér­tem vol­na né­hány ener­gi­kus szó­val. Így vi­szont a szi­ma­to­mat in­ge­rel­te, és el­ha­tá­roz­tam, hogy utá­na­já­rok, mi az oka Reh­be­in zak­la­tott lel­ki­ál­la­po­tá­nak. Rá­pa­ran­csol­tam, hogy ve­gye fel a für­dő­kö­pe­nyét, és ma­gam­mal vit­tem a dol­go­zó­szo­bám­ba. Eköz­ben ki­csit már össze­szed­te ma­gát, de még min­dig sá­padt volt és za­vart. Jól be­vált pe­da­gó­gi­ai re­cept sze­rint, elő­ször igye­kez­tem meg­erő­sí­te­ni a biz­ton­ság­ér­ze­tét, olyan ér­zést kel­te­ni ben­ne, hogy se­gí­te­ni aka­rok neki.

– Mi­ért vol­tál annyi­ra za­va­ro­dott, mi­kor ép­pen előt­tem fu­tot­tál el? – kér­dez­tem sze­lí­den. – Annyi­ra fél­tél, hogy el­kap­lak?

– Nem – vá­la­szol­ta –, nem emi­att.

– Azok a fiúk ré­mí­tet­tek meg ennyi­re, akik­nek a szo­bá­já­ban vol­tál? Mit ke­res­tél te ott?

– Azért, mert… Ma éj­sza­ka egye­dül va­gyok a szo­bánk­ban – mond­ta hal­kan.

Ez igaz volt. Két má­sik há­ló­tár­sa tá­vol volt, az egyik meg­hű­lés­sel fe­küdt a be­teg­szo­bá­ban, a má­sik két nap el­tá­vo­zást ka­pott.

– És egy ti­zen­két éves fiú fél? Egy em­be­rek­kel tele ház­ban?

– Kü­lön­ben nem – mor­mol­ta hal­kan. – Úgy ér­tem, nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött nem.

– És ma ak­kor mi­ért? Na, gye­rünk, mondd már! Sem­mi ba­jod nem tör­té­nik.

Hú­zó­do­zott egy ide­ig.

– A töb­bi­ek­nek sem?

– Ne­kik sem, ha meg­mon­dod, mi tör­tént.

Is­mét meg­akadt; ne­he­zen ta­lál­ta meg a sza­va­kat.

– Kur­rat mi­att tör­tént – mond­ta –, ugyan­is lát­tam.

Alig kap­tam le­ve­gőt.

– Kur­ra­tot? Mi­kor? Hol?

– Teg­nap este… És ma éj­jel ta­lán megint el­jön. – Reh­be­in hang­ja re­ked­ten szólt.

– És hol lát­tad?

– Sic­kel­ká­nál a szo­bá­ban, teg­nap – ma pe­dig ta­lán ná­lam, de nem ma­ra­dok ott, sem­mi­képp nem ma­ra­dok ott!

– Ma éj­sza­ká­ra újra ígér­ke­zett? – Alig mer­tem ki­mon­da­ni. – És tu­dod, hogy hol tar­tóz­ko­dik?

– Nem, nem er­ről van szó – mond­ta el­kín­zot­tan. – Ő… Úgy ér­tem, hogy ő nem iga­zá­ból volt itt. Hi­szen ha­lott.

Dur­ván meg­ra­gad­tam a gye­re­ket a für­dő­kö­pe­nyé­nél fog­va, és meg­ráz­tam.

– Szel­le­me­ket látsz, vagy bo­lond­nak né­zel? – tá­mad­tam rá.

Úgy tűnt, hogy go­rom­ba­sá­gom egész jó­té­kony ha­tás­sal van Reh­bein­re.

– Sic­kel­ka szer­ve­zett egy sze­án­szot – mond­ta im­már ha­tá­ro­zot­tab­ban. – Az édes­any­já­tól ta­nul­ta. Ott idéz­tük meg Kur­ra­tot.

Meg­ve­tő ne­ve­té­sem csak biz­to­sab­bá tet­te a fiút. Fé­lel­me alább­ha­gyott. Tud­tam róla, hogy Sic­kel­ka any­ja a fér­je ha­lá­la után szel­lem­idé­zés­re adta a fe­jét. Kol­lé­gi­u­mi gye­re­kek szü­lei gyak­ran nem il­le­nek a szok­vá­nyos ke­re­tek­be, vagy tu­laj­don­vi­szo­nya­ik, vagy sze­mé­lyes kü­lönc­sé­ge­ik ré­vén. Sic­kel­ka úgy­szól­ván tán­co­ló asz­ta­lok, lel­ki plaz­mák és vö­rös fé­nyek kö­zött nőtt fel. Mind­ez annyi­ra meg­za­var­ta a fe­jét, hogy to­váb­bi ott­ho­ni tar­tóz­ko­dá­sá­ért már nem le­he­tett a fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni. Ti­zen­öt éve­sen ke­rült in­té­ze­tünk­be. Hosszú­ra nőtt, vö­rös hajú fiú volt, aki kor­osz­tá­lya tag­jai előtt az­zal kér­ke­dett, hogy kap­cso­la­ta van egy ti­zen­hét éves mé­di­um­mal… Sic­kel­ka asszony­tól az­tán meg­tud­tam, hogy ez a lány, bi­zo­nyá­ra el­bó­dul­va a vö­rös fény­től, bár­sony­füg­gö­nyök­től és dí­vá­nyok­tól, meg­pró­bál­ta el­csá­bí­ta­ni a fiát. Ez volt a dön­tő ok a gye­rek kol­lé­gi­u­mi el­he­lye­zé­sét il­le­tő­en. So­kat fá­ra­doz­tunk, hogy a fi­ú­ból ki­űzzük spi­ri­tisz­ta am­bí­ci­ó­it, de a je­lek sze­rint újra vissza­esett.

– Raj­ta, me­sélj! – mond­tam.

– Te­le­ki­ne­ti­ku­san tör­té­nik – kezd­te Reh­be­in –; ami a mé­di­um­ban vég­be­megy, ma­te­ri­a­li­zá­ló­dik. Elő­ször ma­gam sem hit­tem el, de… vi­lá­go­san fel­is­mer­he­tő; olyan át­lát­szó ki­csit.

– Na, csak szép sor­já­ban – sza­kí­tot­tam fél­be. – Hely, idő és sze­rep­lők elő­ször is!

– Teg­nap este tíz után Sic­kel­ka szo­bá­já­ban. Már több­ször me­sélt róla, hogy ért hoz­zá. Ke­rí­tett egy asz­talt, ami­vel meg le­het csi­nál­ni. Ke­rek­nek kell len­nie, há­rom lá­bon áll­jon, csak eny­vez­ve le­gyen, azaz szög nem le­het ben­ne. A vas ta­szí­tó­lag hat. Sö­tét­nek is kell len­ni, ki­vé­ve egy vö­rös lám­pát, kü­lön­ben nem tör­té­nik sem­mi… Öten ül­tünk az asz­tal köré, és ke­zün­ket az asz­tal­lap­ra fek­tet­tük. Lánc­nak kell lét­re­jön­nie. És ak­kor kon­cent­rál­ni kell. Sic­kel­ka Kur­rat­tal akart kap­cso­la­tot lé­te­sí­te­ni, mert Kur­ra­tot mind­nyá­jan is­mer­jük, és így gon­dol­ha­tunk rá. Már arra gon­dol­tam, hogy sem­mi sem tör­té­nik, de egy­szer­re csak el­kez­dett im­bo­lyog­ni az asz­tal. Tel­je­sen fur­csa volt, és nem tő­lünk eredt. Tel­je­sen sza­bály­ta­la­nul, lö­kés­sze­rű­en jött, egé­szen gyor­san, az­tán is­mét fi­no­man. Mi nem csi­nál­tunk sem­mit sem en­nek ér­de­ké­ben. Ak­kor az­tán kér­dé­se­ket tet­tünk fel. Egyi­künk meg­kér­dez­te, van-e je­len va­la­ki még, mire az asz­tal va­dul him­bá­lódz­ni kez­dett. Az­tán azt mond­ta va­la­me­lyi­künk, két kop­pa­nás azt je­len­ti: nem, egy kop­pa­nás: igen. És ak­kor min­den­ki em­be­rek ne­vét mond­ta, akik már meg­hal­tak, és meg­kér­dez­tük, hogy ők-e azok. Az asz­tal min­den eset­ben ket­tőt kop­pan­tott, amíg egy fiú azt nem kér­dez­te, hogy Kur­rat-e az. Ak­kor az asz­tal egy erő­set kop­pan­tott. És ak­kor mind­nyá­jan meg­kér­dez­tük, hogy mi volt, ön­gyil­kos­ság, bal­eset vagy gyil­kos­ság. Gyil­kos­ság, en­nél egy­szer kop­pan­tott. És ak­kor meg­kér­dez­te va­la­ki, hogy Kur­rat meg akar-e je­len­ni ne­künk. Az asz­tal elő­ször ket­tőt kop­pan­tott, de újra meg­kér­dez­tük, és ak­kor már csak egy­szer kop­pan­tott, alig ész­re­ve­he­tő­en. Hosszabb ide­ig megint sem­mi sem tör­tént. Sic­kel­ka nyög­dé­csel­ni kez­dett, és ide-oda in­gat­ta a fe­jét. Elő­ször nem is vet­tem ész­re, de az­tán lát­tam, hogy a töb­bi­ek az ab­lak mel­le­ti sa­rok felé bá­mul­nak… Elő­ször még fel­is­mer­he­tet­len volt az egész, de az­tán ki­bon­ta­ko­zott va­la­mi, és az Kur­rat volt. Ak­kor ki­ro­han­tam. A töb­bi­ek vissza­tar­tot­tak, de ak­kor már sem­mi sem lát­szott…

Reh­be­in me­sé­lés köz­ben gyak­ran meg­akadt, köz­be­szúrt kér­dé­se­im se­gít­sé­gé­vel ju­tott csak el a vé­gé­re.

Csa­lás le­he­tő­sé­ge alig me­rül­he­tett fel. De vé­gül is még csak ti­zen­két éves volt, és az ülés má­sik négy részt­ve­vő­je elő­re meg­be­szél­te a dol­got. Reh­be­int fé­lénk gye­rek­nek is­mer­tük, élénk fan­tá­zi­á­ja volt, és ép­pen egye­dül aludt a szo­bá­já­ban. A töb­bi­ek ezt ki­hasz­nál­ták, hogy tré­fát űz­ze­nek vele. Jó­ma­gam most azt akar­tam el­ér­ni, hogy Reh­be­in maga is meg­győ­ződ­jék róla: egy­sze­rű­en be­csap­ták. Azt is tud­tam, hogy eh­hez ke­vés lesz a szó. Amit meg­élt és lá­tott, min­den­kor na­gyobb ha­tást kelt az em­ber­ben.

Ki­csit meg­za­vart, hogy Reh­be­in szi­lár­dan ki­tar­tott amel­lett: lát­ni vél­te Kur­ra­tot. Bi­zo­nyá­ra hal­lu­ci­ná­ci­ó­ról van szó, ame­lyet Reh­be­in Kur­rat­ra irá­nyu­ló in­ten­zív lel­ki fe­szült­sé­ge vált­ha­tott ki. Va­ló­szí­nű­leg ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó szá­mos ál­lí­tó­la­gos szel­lem­lá­tás és bi­zo­nyos val­lá­sos jel­le­gű lá­to­má­sok is.

El­si­e­tett do­log len­ne, ha a spi­ri­tiz­must az­zal in­téz­nénk el, hogy hum­bug az egész. Hi­szen ma­guk a hit­tar­tal­mak is, az em­be­ri ta­pasz­ta­lat szem­szö­gé­ből néz­ve leg­alább­is, alap­já­ban ab­szur­dak. A lé­lek to­vább­élé­se a ha­lál után, üd­vö­zü­lés és el­kár­ho­zás, az an­gyal-ör­dög fo­gal­mak egy szá­munk­ra meg­fog­ha­tat­lan és ez­zel ab­szurd­nak tűnő vi­lág­hoz tar­toz­nak. Ak­kor már leg­alább ne ke­zel­jük az egyi­ket két­ség­be­von­ha­tat­lan­ként, amíg a má­si­kon gú­nyo­ló­dunk. Azért óva­tos va­gyok íté­le­te­im­ben, de hogy Sic­kel­ka ren­dez­vé­nye hum­bug, ab­ban biz­tos vol­tam. Sic­kel­ka el­le­sett né­hány dol­got az any­já­tól, az asz­tal­tán­col­ta­tást pél­dá­ul, a túl­vi­lág­gal való kap­cso­lat­fel­vé­tel ha­gyo­má­nyos for­má­ját. Azt már meg­győ­ző­en ál­lí­tot­ták ne­kem, hogy egy asz­tal anél­kül is moz­gás­ba hoz­ha­tó, hogy az em­ber tu­da­to­san moz­gat­ná^ Ez bi­zo­nyá­ra a ke­zek aka­rat­lan nyo­má­sa ál­tal tör­té­nik, ta­lán olyan ter­mé­sze­ti erők köz­ve­tí­té­sé­vel, me­lye­ket nem is­me­rünk. De hogy az asz­tal el­moz­du­lá­sá­ban egy ha­lott lel­ke nyil­vá­nul­jon meg, még­is­csak gye­re­kes­nek tű­nik szá­mom­ra.

A sze­gény Reh­be­int pe­dig rá­adá­sul még je­le­nés­sel is hi­te­get­ték. A spi­ri­tisz­ták­nak az ef­fé­le ma­te­ri­a­li­zá­ci­ó­ban ez a csúcs. A vi­lá­gos­ság és sö­tét­ség ha­tá­rán tűn­nek fel alak­ja­ik, fél­nek a fény­től, és kü­lö­nös mó­don egy­faj­ta tes­ti­ség­gel ren­del­kez­nek, amely a mé­di­um tu­dat­alat­ti­já­ban jön lét­re, és te­le­ki­ne­ti­kus úton egy al­kal­mas szo­ba­zug­ba ve­tí­tő­dik. Az ef­fé­le je­len­sé­gek min­den­faj­ta ga­ráz­da­ság­ra ké­pe­sek… el­olt­ják a vil­lanyt, üté­se­ket osz­to­gat­nak, nyo­mot hagy­nak a liszt­ben… mond­ják a spi­ri­tisz­ták.

Terv­be vet­tem, hogy le­lep­le­zem a csa­lást, me­lyet Reh­be­in­nel el­kö­vet­tek. A négy „spi­ri­tisz­tát” arra fo­gom kény­sze­rí­te­ni, hogy a kö­vet­ke­ző es­tén is­mé­tel­je meg az elő­adást, de ket­tőnk je­len­lé­té­ben. Ma este pe­dig még Reh­be­in éj­sza­kai nyu­gal­má­val kel­lett tö­rőd­nöm. A szom­széd há­ló­ban fel­kel­tet­tem egy har­ma­di­kost, át­köl­töz­tet­tem ágy­ne­mű­jé­vel együtt Reh­be­in szo­bá­já­ba, s azt mond­tam neki, hogy Reh­be­in nem érzi jól ma­gát, va­la­ki­re szük­sé­ge van, hogy a kö­ze­lé­ben le­gyen, és szük­ség ese­tén a se­gít­sé­gé­re si­es­sen. Ez­zel rend­ben is lett vol­na a do­log. De be kell val­la­nom, a gon­do­lat, hogy szo­bám leg­sö­té­tebb sar­ká­ban meg­pil­lan­tok egy ha­lott Kur­ra­tot, en­gem is nyug­ta­lan­ság­gal töl­tött el. Né­hány pil­la­nat­ra Reh­be­in nem­csak pe­da­gó­gu­si, ha­nem sze­mé­lyes meg­ér­té­se­met is él­vez­te.

A négy spi­ri­tisz­tá­val foly­ta­tott be­szél­ge­tés más­nap reg­gel rö­vid volt és ke­mény han­gú. Olyan bün­te­tés­re van ki­lá­tás, amely ér­zé­ke­nyen fog­ja érin­te­ni őket; az egyet­len le­he­tő­ség en­nek el­ke­rü­lé­sé­re, ha meg­is­mét­lik a mu­tat­ványt, va­la­mennyi rész­le­té­vel. Nagy za­var­ban volt a négy fic­kó, mi­kor el­bo­csá­tot­tam őket, s ti­tok­ban már elő­re örül­tem az es­té­nek.

A dél­előtt fo­lya­mán újabb nyom ke­rült elő: Kur­rat az el­tű­né­se es­té­jén csí­kos sá­lat vi­selt. Ez most hir­te­len nagy je­len­tő­sé­gű­vé vált, bár egy­út­tal éle­tem ed­di­gi leg­szé­gyen­le­te­sebb hely­ze­té­be ho­zott. Je­lent­ke­zett ná­lam Gensch­ke, hogy ő lát­ta a sá­lat. Egy ti­zen­hét, eset­leg ti­zen­nyolc év kö­rü­li pa­raszt­fiú vi­sel­te. Ke­rék­pá­ron járt erre, ál­lí­tot­ta Gensch­ke, de a sá­lat bi­zo­nyo­san fel le­he­tett is­mer­ni.

Kur­rat a sá­lat, Gensch­ke sze­rint, kü­lön köt­tet­te: zöld-fe­hér-pi­ros ke­reszt­csí­kok­kal. Mi­dőn e so­ro­kat írom, a sál előt­tem fek­szik az asz­ta­lon. Ru­hás­szek­ré­nyem egyik fi­ók­já­ból szed­tem elő. Kur­rat ru­há­it an­nak ide­jén át­ad­tuk a Vö­rös­ke­reszt­nek; csak a sá­lat tar­tot­tam meg, sze­mé­lyes tár­gyi em­lék­ként.

Gensch­ke meg­fi­gyel­te, hogy a fiú a gá­ton vé­gig­ve­ze­tő út­ról be­for­dult ama fa­sor­ba, mely egy ma­jor­hoz ve­ze­tett. Ez egy Harbs nevű pa­rasz­té volt, mint azt Gensch­ké­nek si­ke­rült meg­tud­nia. Lát­ha­tó­an büsz­ke volt, hogy nyom­ra akadt.

Es­te­fe­lé be­ül­tem a ko­csim­ba, hogy meg­lá­to­gas­sam Harb­sot. A hely­ség fő­ut­cá­ja, mint eb­ben az idő­ben min­dig, most is élénk for­gal­mú volt, ami­ben egé­szen jól érez­tem ma­gam. Ám ha­mar ki­ér­tem a vá­ros­ból, rá­tér­tem arra az útra, mely a gá­ton ve­ze­tett vé­gig, meg­kér­dez­tem va­la­ki­től, mer­re ta­lál­ha­tó a Harbs-ma­jor, és be­haj­tot­tam a meg­adott fa­so­ron.

Az út kes­keny volt, a fák két­ol­dalt arány­ta­la­nul ma­gas­nak lát­szot­tak. Gó­ti­kus temp­lom­ha­jó ju­tott az eszem­be, de a ha­son­lat ma­gam­nak sem tet­szett; az út és a fák sze­ren­csét­len arány­ban ál­lot­tak egy­más­sal. Az el­su­ha­nó fák in­kább túl­mé­re­te­zett rá­csosz­lo­pok­nak tűn­tek.

A ház la­kó­ré­sze előtt ke­rek vi­rág­ágyat ala­kí­tot­tak ki. Ki­száll­tam, és szem­ügy­re vet­tem az épü­le­tet. Biz­tos, hogy leg­alább száz­éves volt, és nem néz­he­tett ki rosszul, mi­kor még nád fed­te. Ehe­lyett most bá­dog­ból volt a ka­lap­ja, tom­pa, bar­na szín­re má­zol­va, de már pat­tog­zott róla a fes­ték. A paj­ta a jobb ol­da­lon he­lyez­ke­dett el. A szél fe­lém so­dor­ta a trá­gya­domb erős sza­gát.

Be­ko­pog­tam. Sem­mi vá­lasz. Újra be­zör­get­tem, majd le­nyom­tam a ki­lin­cset. Az ajtó en­ge­dett, és egy elő­szo­ba­fé­lé­be lép­tem. Tej- és te­hén­is­tál­ló-il­lat; kö­ve­zett pad­ló; be­csu­kott aj­tók min­den­fe­lé… Hogy fel­hív­jam ma­gam­ra a fi­gyel­met, vak­tá­ban újra be­ko­pog­tam az egyik aj­tón. Újra sem­mi. A má­sik­nál is pró­bál­koz­tam. Sem­mi. Mi­vel nem akar­tam, hogy be­tö­rő­nek tart­sa­nak, is­mét ki­men­tem, hogy az is­tál­lók kör­nyé­kén ke­res­sem a há­zi­a­kat.

Mi­kor be­for­dul­tam az épü­let sar­kán, össze­üt­köz­tem egy dur­va ki­né­ze­tű nő­vel, aki két vö­dör­rel a ke­zé­ben ép­pen ki­lé­pett az egyik aj­tó­nyí­lás­ból. Fur­csa to­rok­han­got hal­la­tott, nyil­ván meg­ré­mült, hogy ide­gen­be bot­lik. El­né­zést kér­tem, és meg­kér­dez­tem, a gaz­da itt­hon ta­lál­ha­tó-e. Az asszony nem vá­la­szolt, el­tűnt egy má­sik aj­tó­nyí­lás­ban, de rö­vi­de­sen is­mét elő­ke­rült, most már kö­tény nél­kül, ned­ves, vö­rös­lő ka­rok­kal.

– Ta­lán el­ad­ni jött va­la­mit? – kér­dez­te kel­let­le­nül, és al­kar­já­val hát­ra­si­mí­tot­ta elő­re­hul­ló ha­ját, olyan moz­du­lat­tal, mely igen jel­lem­ző azok­ra a nők­re, akik­nek gyak­ran ned­ves a ke­zük.

El­ma­gya­ráz­tam, hogy ta­nár va­gyok, és egy el­csa­var­gott di­á­kot ke­re­sek.

– Itt nincs sen­ki – mond­ta pa­na­szos han­gon –, de az uram mind­járt meg­jön a me­ző­ről.

Per­sze a nő­nek is fel­te­het­tem vol­na kér­dé­se­i­met, ha nem tűnt vol­na ki­mon­dot­tan tom­pa eszű­nek. Sze­mét rám füg­gesz­tet­te, de mint­ha sem­mit sem ra­ga­dott vol­na meg a pil­lan­tá­sa.

– Jöj­jön elő­re – mond­ta.

Is­mét kör­be­men­tem a be­já­ra­ti aj­tó­ig, vá­ra­koz­tam, és ha­ma­ro­san ko­po­gó lé­pé­se­ket hal­lot­tam a kő­la­po­kon. Mi­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, rög­tön ész­re­vet­tem, hogy vas­tag gu­mi­csiz­má­ját köz­ben ma­gas sar­kú, vá­ro­si ci­pő­re cse­rél­te, mely iga­zán kü­lö­nö­sen ha­tott őraj­ta és ab­ban a hely­zet­ben. Be­en­ge­dett a nap­pa­li­ba; egy szék­re mu­ta­tott, és le­rítt róla, hogy nem tud­ja, ma­rad­jon-e vagy men­jen.

– A gaz­da bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­jö­het – mond­ta.

Meg­pró­bál­tam be­szél­ge­tés­be ele­gyed­ni vele, meg­jegy­zést tet­tem az idő­já­rás­ra, de ő nem bo­csát­ko­zott cse­ve­gés­be. Moz­du­lat­la­nul és hall­ga­ta­gon bá­mult rám.

Fel­lé­le­gez­tem, mi­kor va­la­hon­nan a ház mé­lyé­ből gyer­me­kó­bé­ga­tás hang­zott fel. A nő az ajtó felé in­dult, s nem sok­kal ké­sőbb egy kö­rül­be­lül há­rom­éves kis­fi­ú­val je­lent meg, aki­nek Ugyan­olyan üres te­kin­te­te volt. Ma­gam­ban mu­lat­va ál­la­pí­tot­tam meg, hogy a nő köz­ben blúzt is vál­tott. A fi­úcs­ka le­hup­pant a sző­nyeg­re, ő pe­dig mel­lé­je ra­kott egy do­boz épí­tő­koc­kát. Az­tán újra meg­szó­lalt:

– A gaz­da bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­jö­het – és ott ha­gyott a gye­rek­kel.

A kis­fiú meg­pró­bált né­hány épí­tő­koc­kát egy­más­ra ál­lí­ta­ni, ami azért si­ke­rült is neki. De ami lét­re­jött, mű­vé­szi­et­len, arány­ta­lan kép­ződ­mény volt, s vé­gül össze­om­lott. A gye­rek újra kezd­te, na­gyobb koc­ká­kat vá­lasz­tott, egy­más­ra ra­kos­gat­ta őket, amíg csak újra össze nem dől­tek.

Kö­rül­pil­lan­tot­tam a szo­bá­ban. Pár régi, ne­héz bú­tor­da­rab pa­rasz­ti ha­gyo­mány­ról ta­nús­ko­dott. Az ab­lak­nál vi­szont két mo­dern fo­tel állt, a leg­ol­csóbb faj­tá­ból, sár­ga és pi­ros szín­ben. Ami a hely­ki­hasz­ná­lást il­le­ti, a bú­to­rok víz­szin­tes fe­lü­le­tén min­den­fé­le ka­cat volt ki­ál­lít­va: régi cse­cse­be­csék, mo­dern „szu­ve­nír”, csa­lá­di ké­pek, álló ke­ret­ben.

Szem­lé­lő­dé­sem­ből arra ri­ad­tam, hogy a gye­rek min­den át­me­net nél­kül egy­szer csak dü­hödt ki­ál­tást hal­lat, az épí­tő­koc­ká­kat szét­do­bál­ja, és a fe­jét tel­jes erő­ből a pad­ló­hoz ver­de­si. A ki­ál­tá­sok is­mét­lőd­tek, a fej csap­ko­dá­sok he­ve­seb­bek let­tek. A gye­rek most fel­üvöl­tött a fáj­da­lom­tól, de a fe­jét an­nál ke­mé­nyeb­ben ver­te a föld­höz. Fel­ug­rot­tam, és vál­lá­nál fog­va meg­ra­gad­tam a va­dul ki­ál­to­zó fiút. Ek­kor be­ro­hant az anya, fel­kap­ta, s en­gem egy pil­lan­tás­ra se mél­tat­va, újra el­tűnt. El­ké­pe­dé­sem el­le­né­re még si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­nom, hogy most már más volt raj­ta a szok­nya is.

Han­go­kat hal­lot­tam, és kis idő múl­va be­lé­pett a pa­raszt is a szo­bá­ba. Apró, für­ge sze­me fur­fan­go­san és ébe­ren pis­lo­gott. A haja ka­to­ná­san el volt vá­laszt­va kö­zé­pen, s lát­ha­tó­an víz­zel ken­te a ko­po­nyá­já­hoz.

Vi­dé­ken nem szo­kás azon­nal elő­ho­za­kod­ni a vol­ta­kép­pe­ni óhaj­jal. Így hát di­csér­get­tem a szép ma­jort, a fa­sort, a ko­csi­fel­haj­tót. Meg hogy a fe­le­sé­gét és leg­if­jabb iva­dé­kát is meg­is­mer­het­tem. Már meg­bán­tam, hogy a gye­re­ket em­lí­tet­tem, de a pa­raszt nem csi­nált ügyet be­lő­le.

– Igen, hát nem tel­je­sen olyan, ami­lyen­nek len­nie kéne – is­mer­te el kész­sé­ge­sen. – Még nem szó­lalt meg ed­dig, de erős­nek erős. Jó mun­kás lesz be­lő­le.

– És van­nak-e még gye­re­kei?

– Igen, a leg­idő­sebb. Ti­zen­nyolc most. Szin­tén erős; jó dol­gos, min­den­nel elé­ge­dett. Há­rom he­lyett eszik, egy­sze­rű­en nem le­het jól­la­kat­ni.

Lát­ha­tó­an él­ve­zet­tel be­szélt a gye­re­ke­i­ről.

– Az­tán itt van még a má­so­dik – foly­tat­ta az biz­tos job­ban tet­szik ma­gá­nak, ha egy­szer ta­nár. Hús­vét­kor ment kö­zép­is­ko­lá­ba. De a ma­jor­ban nem so­kat ér. Dol­goz­ni nem sze­ret, at­tól fél, hogy össze­pisz­kít­ja a ke­zét; csak ha­szon­ta­lan pénz­ki­do­bás.

A pa­raszt nyil­ván­va­ló­an a meg­té­rü­lés szem­pont­já­ból vizs­gál­ta és ér­té­kel­te utó­da­it. Ké­sőbb meg­tud­tam, hogy a leg­idő­sebb fiú is gyen­ge­el­mé­jű. De leg­alább meg­spó­rolt a pa­raszt­nak egy cse­lé­det. Tel­je­sen igény­te­len volt, nem gon­dolt sza­bad­ság­ra, fel­mon­dás­ra, nem kö­ve­telt bért, és ez­zel ke­re­ken öt­ezer már­kát ho­zott éven­te a pa­raszt kony­há­já­ra. A má­so­dik fiú in­tel­li­gens volt, és nem haj­lott rá, hogy tar­tó­san in­gyen mun­ka­erőt biz­to­sít­son oda­ha­za. Eb­ben az ér­te­lem­ben a leg­fi­a­ta­labb megint so­kat ígé­rő után­pót­lást je­len­tett. A pa­raszt szá­mí­tá­sa a fe­le­sé­ge vo­nat­ko­zá­sá­ban is be­vált: ahogy ké­sőbb hal­lot­tam, az asszony volt a ma­jor örö­kö­se; a pa­raszt e há­zas­ság ré­vén sze­rez­te meg a ma­jort, és a nőt el­vet­te úgy, ahogy volt.

Be­szél­ge­té­sünk köz­ben el­ért arra a pont­ra, mi­kor elő kel­lett ruk­kol­nom a kí­ván­sá­gom­mal. Rop­pant óva­to­san kezd­tem hoz­zá, rö­vi­den be­szá­mol­tam Kur­rat el­tű­né­sé­ről és a sál­ról, me­lyet egyik ta­nu­lónk a leg­idő­sebb fián lá­tott.

– Az el­tűnt kö­lyök va­la­hol el­ve­szít­het­te – mond­tam –; ha az ön fia ta­lál­ta meg, ak­kor eset­leg nyom­ra akad­hat­nánk.

E le­he­tő­ség tény­leg fenn­ál­lott; ha a sá­lat va­la­hol a hely­ség­ben ta­lál­ták meg, ak­kor meg­van a bi­zo­nyí­ték ah­hoz, hogy Kur­rat nem a sté­gen tűnt el. Ugyan nem ki­fo­gás­ta­lan bi­zo­nyí­ték, mert a – fel­té­te­le­zett – gyil­kos szán­dé­ko­san is el­vi­het­te a sá­lat a stég­ről egy tá­vo­lab­bi hely­re, hogy olyan lát­sza­tot kelt­sen, mint­ha Kur­rat be­ment vol­na a vá­ros­ba.

A pa­raszt erre a kér­dés­re egy­sze­ri­ben na­gyon hű­vös­sé vált. Az ő fia so­sem köt­ne ta­lált sá­lat a nya­ka köré, mond­ta meg­bánt­va, de min­den­eset­re meg­kér­dez­he­ti. Fel­emel­ke­dett, és fel­kért, hogy tart­sak vele.

El­hagy­tuk a há­zat, és a vi­rág­ágyon át az utca irá­nyá­ba in­dul­tunk.

– A fia nem a ház­ban la­kik? – kér­dez­tem tőle.

Nem – vá­la­szol­ta –, sze­re­ti a ma­gányt. Nem ese­te a ha­szon­ta­lan be­széd. Az öreg szü­lők há­zá­ban al­szik. Mind­járt a ma­jor szom­széd­sá­gá­ban.

A fa­sor ma­gas fái mö­gött fel­fe­dez­tem, bok­rok közé rejt­ve, egy dü­le­de­ző vá­lyog­há­zat, zöld mo­hás nád­te­tő­vel és apró, fer­de ab­la­kok­kal. Az ab­lak­táb­lák be vol­tak csuk­va.

– Itt már va­ló­já­ban sen­ki sem la­kik – mond­ta a pa­raszt –, min­den elég gya­lá­za­to­san néz ki. Az asszony szü­lei lak­tak itt ko­ráb­ban. A fe­le­sé­gem sem­mit sem akart meg­vál­toz­tat­ni. Min­den­nek úgy kel­lett ma­rad­ni, ahogy éle­tük­ben volt.

Az­tán in­tett, hogy vár­jak, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, s el­tűnt egy kis idő­re. Mi­kor újra ki­jött, még el­uta­sí­tó­bb volt a vi­sel­ke­dé­se.

– Nem le­het köze hoz­zá – mond­ta –, so­sem volt neki ilyen sál­ja, csak egy szür­ke van néki, sem­mi más.

Nem­igen vol­tam meg­elé­ged­ve; szí­ve­sen be­szél­tem vol­na ma­gam is a fi­ú­val – de mit te­het­tem? A pa­raszt vissza­fe­lé in­dult, és úgy vé­le­ke­dett, hogy most bi­zo­nyá­ra elé­ge­dett va­gyok. Egy­más mel­lett bal­lag­tunk vissza a vi­rág­ágyig; töb­bet nem szólt, ke­zet adott, én meg, tet­szik, nem tet­szik, kény­te­len vol­tam be­ül­ni az au­tó­ba és el­haj­ta­ni. A fa­so­rig sem ér­tem, mi­kor hir­te­len olyan ér­zé­sem tá­madt, hogy a régi vá­lyog­ház kap­cso­lat­ban van Kur­rat el­tű­né­sé­vel. A sál, me­lyet a fiú vi­selt, s mely­nek bir­tok­lá­sát ta­gad­ja, az üres, la­kat­lan ház – min­den arra utalt, hogy itt me­ne­dék­re lel­he­tett Kur­rat. Az tisz­tá­zat­lan ma­radt, hogy mi­ért rej­tő­zött el itt. Ám ha él még, va­la­hol csak len­nie kell; s mi­ért ne épp itt…

Még mi­előtt az útra ki­ér­tem, jobb­ra hú­zód­tam a ko­csi­val, ki­száll­tam és vissza­men­tem.

Arra nem is gon­dol­tam, hogy a fő­épü­let­ből meg­lát­hat­nak.

Az öre­gek háza a fa­sor túl­ol­da­lán, ma­gas bo­zót mö­gött állt; ezen­kí­vül cse­per­gett az eső is, s rá­adá­sul már meg­le­he­tő­sen sö­tét volt. Mi­vel kí­no­san érin­tett vol­na, ha újra össze­ta­lál­ko­zom a pa­raszt­tal, nem az úton men­tem, amely egye­ne­sen az öre­gek ta­nyá­já­hoz ve­ze­tett, ha­nem át­vág­tam a bo­zó­ton. A ned­ves fű egé­szen a tér­de­mig ért, és nad­rá­gom szá­rát sö­tét­lő víz­fol­tok bo­rí­tot­ták, mire oda­ér­tem a meg­ve­te­me­dett ajtó elé. Ha még­is szem­be­jön­ne ve­lem az úton a gaz­da, csak ki­ta­lá­lok majd va­la­mi­lyen ki­fo­gást – eszem­be ju­tott még egy ap­ró­ság, amit meg aka­rok kér­dez­ni a fi­á­tól, vagy va­la­mi ha­son­ló.

Be­ko­pog­tam. Tel­jes né­ma­ság. Nem is szá­mí­tot­tam vá­lasz­ra; ki­tár­tam az aj­tót, amely fer­dén ló­gott vas­pánt­ja­in, s for­du­lás köz­ben vé­gig­kar­col­ta a ta­lajt. Szűk elő­tér­ben ta­lál­tam ma­gam. Por és dög­lött ege­rek bűze áradt. Vissza­em­lé­kez­tem a má­sik ház élet­erős il­la­tá­ra, trá­gya és tej, s nem tud­tam, mi len­ne a leg­meg­fe­le­lőbb cse­le­ke­det. Két ko­csi­ke­rék volt a fal­hoz tá­maszt­va, köz­tük min­den­fé­le szer­szám, vá­lo­ga­tás nél­kül össze­ha­ji­gál­va, en­nek el­le­né­re mint­ha oda­nőt­tek vol­na. El­ki­ál­tot­tam ma­gam: – Hal­ló, van itt va­la­ki? – s köz­ben olyan ér­zés fo­gott el, hogy bu­ta­sá­got ké­szü­lök el­kö­vet­ni. Meg­zör­get­tem egy aj­tót, be­nyi­tot­tam, s egy szűk, ho­má­lyos szo­bá­ba pil­lan­tot­tam, mely­nek at­mo­szfé­rá­ja va­ló­ság­gal le­nyű­gö­zött. Még so­ha­sem ta­pasz­tal­tam „az idő vas­fo­gá­nak” ennyi­re szem­lé­le­tes ké­pét. A szo­bát nyil­ván­va­ló­an hosszú évek óta nem hasz­nál­ták. En­nek el­le­né­re tel­je­sen be volt ren­dez­ve, az asz­ta­lon te­rí­tő, vé­dő­hu­zat a pam­la­gon, nip­pek a ko­mó­don. Min­dent vas­tag, boly­hos por­ré­teg fe­dett, mely a hosszú idő alatt za­var­ta­la­nul fel­gyü­lem­lett, le­ra­kó­dott. Pók­há­lók lóg­tak le a lám­pá­ról az asz­ta­lig, el­bo­rí­tot­ták a mennye­zet alat­ti szög­le­te­ket, A füg­gö­nyök csim­bó­kok­ban hull­tak alá. Gyen­ge fény szű­rő­dött be a zárt ab­lak­táb­lá­kon.

Hir­te­len mint­ha halk lép­te­ket hal­lot­tam vol­na az elő­tér­ben. Mi­kor meg­for­dul­tam, hogy is­mét el­hagy­jam a szo­bát, hal­lot­tam, ahogy a be­já­ra­ti ajtó, me­lyet nyit­va hagy­tam, a ce­ment­pad­lón meg­csi­kor­dul és be­csu­kó­dik. Az elő­tér most majd­nem sö­tét volt már. Csak a szo­bá­ból hullt egy kis sá­padt fény­su­gár a szem­köz­ti fal­ra és még va­la­mi­re, ami ott ló­gott. Úgy lát­tam, hogy pi­ros és zöld szí­ne van… A ke­re­sett sál ta­lán?

Né­hány ta­po­ga­tó­dzó lé­pést tet­tem az elő­tér felé. Tel­jes csend ho­nolt. Ma­gá­tól csu­kó­dott vol­na be a kül­ső ajtó? Egy­pár gyors lé­pés­sel a szem­köz­ti fal­nál ter­met­tem. Egy kam­pón dzse­ki ló­gott, és raj­ta, va­ló­ban, a zöld-fe­hér-pi­ros csí­ko­zá­sú sál.

He­ves moz­du­lat­tal le­rán­tot­tam, be­le­gyö­mö­szöl­tem a za­kóm zse­bé­be, és a ki­já­ra­ti ajtó felé igye­kez­tem. Ak­kor be­csu­kó­dott mö­göt­tem a szo­ba­aj­tó is.

Meg­for­dul­tam, tel­jes sö­tét­ség vett kö­rül. Meg­szó­lal­tam:

– Bo­csás­sa meg, hogy egy­sze­rű­en csak be­ha­tol­tam ide, de… – Az­tán rá­jöt­tem, hogy az ef­fé­le ud­va­ri­as for­mu­lák most nem he­lyén­va­lók.

Mi­vel moz­du­lat­la­nul áll­tam, ész­re­vet­tem, hogy hal­kan ott lé­leg­zik va­la­ki a kö­ze­lem­ben, és biz­tos vol­tam ben­ne, hogy az a va­la­ki zok­ni­ban kö­ze­lebb lo­pó­dzott hoz­zám. Nem mer­tem ki­nyúj­ta­ni a ka­ro­mat, mert fél­tem, hogy rög­tön meg­érin­tem.

– Na, szól­jon már va­la­mit! – mond­tam. – Ép­pen az imént jár­tam itt az édes­ap­já­val, nem aka­rok sem­mit ön­től.

Néma csend erre is.

El­fo­gott a fé­le­lem. Hi­á­ba át­koz­tam ma­gam, hogy bu­ta­sá­got kö­vet­tem el, hi­á­ba pró­bál­tam arra gon­dol­ni: hisz a hu­sza­dik szá­zad­ban élsz, és ez nem bűn­ügyi re­gény… Úgy áll­tam ott, mint aki nyár­sat nyelt, s a csend­ben ne­szek­re fü­lel­tem. Még min­dig hal­la­ni vél­tem a má­sik lé­leg­ze­tét, de most már úgy tűnt, hogy rit­mu­sa meg­egye­zik az én lég­zé­sem­mel… Csak be­be­szé­led ma­gad­nak az egé­szet!

Egy ug­rás­sal az aj­tó­nál ter­met­tem, köz­ben he­ves ütést érez­tem a ko­po­nyá­mon, és el­vesz­tet­tem az esz­mé­le­te­met.

 

Ké­sőbb sem tud­tam ki­ta­lál­ni, hogy tény­leg ütés volt-e, vagy a tel­jes sö­tét­ség­ben egy­sze­rű­en ne­ki­ro­han­tam fej­jel egy ge­ren­dá­nak vagy ki­szö­gel­lés­nek. Min­den­eset­re jó ke­mény ütés le­he­tett, mert egy ide­ig esz­mé­let­le­nül he­ver­tem.

Mi­kor újra éle­dez­ni kezd­tem, elő­ször vér kel­le­met­len ízét érez­tem a nyel­ve­men. Ke­zem­mel vé­gig­ta­po­gat­tam az ar­co­mat, és rá­jöt­tem, hogy ned­ves, va­ló­szí­nű­leg ma­sza­tos a vér­től. Ra­ga­dós szal­mán he­ver­tem. Át­ha­tó sza­ga volt.

Meg­pró­bál­tam össze­szed­ni ma­gam, ki­nyúj­tot­tam a ke­zem, de vissza­kap­tam, ami­kor egy sző­rös, ele­ven va­la­mi­hez ér­tem. Nyög­ve föl­tá­pász­ko­dott. Meg­kí­sé­rel­tem el­há­rí­ta­ni a kö­nyö­köm­mel, eköz­ben ke­zem nagy és ned­ves-ta­pa­dós or­mány­fé­lé­be nyúlt. Ál­la­po­tom el­le­né­re meg­le­he­tős gyor­sa­ság­gal talp­ra áll­tam.

A kö­rül­öle­lő sö­tét­sé­get most már moz­gás töl­töt­te meg; szal­ma zi­ze­gett, egy test vé­gig­hor­zsol­ta a nyers va­ko­lást, egy rö­fö­gő hang… Még min­dig ká­bult vol­tam. Re­meg­ve ta­po­gat­tam a gyu­fám után, me­lyet min­dig ma­gam­nál tar­tok, jól­le­het, szin­te so­sem do­hány­zom… Az első szál le­tö­rött. Az­tán vég­re fényt gyúj­tot­tam, és… a disz­nó­ól­ban ta­lál­tam ma­gam. Ké­rem, ne te­kint­sék ko­mi­kus­nak hely­ze­te­met; ru­hám ál­la­po­tá­ról és a szag­ról, mely be­lé­i­vó­dott, jobb, ha nem be­szé­lek, de már elő­for­dult a kör­nyé­kün­kön, hogy egy pa­raszt­nak, aki ré­sze­gen be­fe­küdt a disz­nó­ól­ba, egy kan le­ha­rap­ta a fü­lét.

A sál, bal­sor­som oko­zó­ja, nem volt a za­kó­zse­bem­ben.

 

Fris­sen meg­fü­röd­ve, ta­passzal a hom­lo­ko­mon, el­men­tem Reh­be­i­nért a meg­be­szélt órá­ban a szo­bá­já­ba. Ugyan el­ha­tá­roz­tam, mi­köz­ben kül­ső­met res­ta­u­rál­tam, hogy a Kur­rat-ügy­ben sem­mi­lyen nyo­mo­zást nem foly­ta­tok töb­bé a ma­gam sza­kál­lá­ra, s a leg­szí­ve­seb­ben Sic­kel­ka sze­án­szá­ról is le­mond­tam vol­na, de most Reh­bein­ről volt szó, és nem Kur­rat­ról. Min­de­nek­előtt pe­dig – még ha még­oly rend­ha­gyó for­má­ban is avat­ko­zom be – az is­ko­la rend­jé­ről.

Az ülést 23 órá­ra tűz­ték ki, olyan idő­pont­ra te­hát, ami­kor a kol­lé­gi­um­ban már meg­volt a ta­ka­ro­dó. Mi­kor meg­je­len­tem Reh­be­in­nél, már min­den elő volt ké­szít­ve: az ab­lak el­füg­gö­nyöz­ve, a szo­ba gyen­ge, rőt fénnyel meg­vi­lá­gít­va. A lám­pa­er­nyőt le­vet­ték, és a kör­tét vö­rös ken­dő­be bur­kol­ták. Kö­zé­pen állt a ke­rek asz­tal, hat szék­kel. A szem las­san meg­szok­ta a rőt ho­mályt, a fa­lig azon­ban nem ért el a fény, ép­pen az ab­lak­nál volt vak­sö­tét, ahol Reh­be­in Kur­rat alak­ját vél­te volt lát­ni. Sen­ki nem szólt sem­mit, még ma­gam is vissza­tar­tot­tam iro­ni­kus vé­le­mé­nye­met, mely már a nyel­ve­men volt, ne­hogy rög­tön az ele­jén meg­za­var­jam a ren­dez­vényt. Csak a te­tő­pon­ton akar­tam fel­fed­ni a csa­lást, hogy Reh­be­int tel­je­sen ki­áb­rán­dít­sam be­lő­le. El kell is­mer­nem, hogy a mű­sor szó­ra­koz­ta­tott is.

Kör­be­ül­tük az asz­talt, te­nye­rün­ket a ke­rek lap­ra fek­tet­tük úgy, hogy kis­uj­junk he­gye össze­ér­jen, s így lán­cot hoz­tunk lét­re. A mel­let­tem ülő Reh­be­in időn­ként össze­rán­dult az iz­ga­lom­tól. Érez­tem a kis­uj­ján, amely érint­ke­zett az enyém­mel. Hosszabb időn át nem tör­tént sem­mi. Sic­kel­ka le­huny­ta a sze­mét, és csend­ben ide-oda in­gat­ta a fe­jét.

Kur­rat­ra kel­lett gon­dol­nom. Ha már va­ló­ban nincs az élők so­rá­ban, ak­kor hát­bor­zon­ga­tó já­ték­ra ad­tam a fe­jem… El­fo­gott a ré­mü­let, mi­kor min­den át­me­net nél­kül fel­emel­ke­dett az asz­tal szem­ben levő pe­re­me. Nyom­ban ez­u­tán az én ol­da­la­mon is fel­emel­ke­dett anél­kül, hogy ér­tet­tem vol­na az okát.

Egy hang azt sut­tog­ta:

– Je­len van-e va­la­mi­lyen szel­lem?

Az asz­tal né­hány­szor ide-oda bil­lent, utá­na az igen- és nem-je­lek­ben egyez­tek meg, noha a szel­lem­nek tu­laj­don­kép­pen il­lett vol­na em­lé­kez­nie rá. Az­tán né­hány név fel­so­ro­lá­sa kö­vet­ke­zett, az­zal a kér­dés­sel, hogy egy­ko­ri vi­se­lő­je-e a je­len­le­vő ti­tok­za­tos sze­mély. Két­sze­ri kop­pan­tás; Nem. Egy­szer rá­adá­sul két­sze­res nem, nem ér­ke­zett.

Köz­ben meg­pró­bál­tam rá­jön­ni az asz­tal­tán­col­ta­tás tit­ká­ra. Ha csa­lás volt, ami azért még­is va­ló­szí­nűbb­nek lát­szott, ak­kor na­gyon ügye­sen csi­nál­ták.

És most a kér­dés:

– Kur­rat, te vagy az?

Erre a vá­lasz egy­sze­ri kop­pan­tás, Reh­be­in ri­adt nyö­gé­sé­nek kí­sé­re­té­ben. De Kur­rat szel­le­me ezen az es­tén rossz­ked­vű volt. A ha­lál ne­mé­re vo­nat­ko­zó kér­dés­re – gyil­kos­ság, ön­gyil­kos­ság, bal­eset – mind­egy­re csak rö­vi­den és nyo­ma­té­kos ket­tős kop­pan­tás­sal re­a­gált. Va­ló­szí­nű­leg bosszan­tot­ta a je­len­lé­tem, és vo­na­ko­dott egy ta­nár előtt in­tim fel­vi­lá­go­sí­tá­sok­kal szol­gál­ni. Arra a kér­dés­re is nem­le­ges vá­lasz ér­ke­zett Kur­rat szel­le­mé­től, hogy meg kí­ván-e je­len­ni előt­tünk, és is­mé­telt rá­kér­de­zés után is meg­ma­radt e mel­lett.

Fi­gyel­me­met még min­dig az asz­tal moz­du­la­ta­i­nak szen­tel­tem, ami­kor Reh­be­in el­foj­tott vész­ki­ál­tá­sa fel­hang­zott. Jól lát­ha­tó­an va­la­mi hal­vá­nyan csil­lo­gó kép­ződ­mény ala­kult ki az ab­lak kö­rül. Kur­rat el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­ség volt; nemjei el­le­né­re még­is­csak meg­je­len­ne? Be­val­lom, hogy az egész lég­kör, az or­runk előtt űzött csa­lás el­le­né­re, ra­bul ej­tett. Iz­ga­tot­tan fi­gyel­tem, hogy mi lesz a sa­rok­ban fel­tű­nő kép­ződ­mény­ből. Las­san ki­bon­ta­koz­tak egy em­ber kör­vo­na­lai, már ki le­he­tett ven­ni egy ar­cot, bár hal­vá­nyan, mély ár­nyék­kal a szem­üreg kö­rül, de fél­re­is­mer­he­tet­le­nül… Kur­rat!

A nya­ká­ra csa­var­va, ho­mály­ba ve­sző, le­csün­gő vé­gek­kel a csí­kos sál… zöld-fe­hér-pi­ros. Fel­is­mer­he­tő volt.

Most jött el a pil­la­nat. Szo­ro­san meg­ra­gad­tam Reh­be­in kar­ját, fel­ug­rot­tam, a je­len­ség­hez ro­han­tam, be­le­akad­tam egy fá­tyol­sze­rű kép­ződ­mény­be, je­ges fé­le­lem fo­gott el, de meg­őriz­tem az ön­ural­ma­mat, hisz a rej­tély meg­ol­dá­sát már meg­ta­lál­tam: az egyik fel­ső ágy láb felé eső vé­gé­ben dia­ve­tí­tő ál­lott, az ágy­ta­ka­ró alá rejt­ve. Le­tép­tem a vö­rös le­pelt a lám­pá­ról, és az izzó, mész­fe­hér fé­nyé­ben min­den ért­he­tő­vé vált: az ab­lak fe­lő­li sa­rok­ban a mennye­zet­ről va­la­mi­lyen géz vagy füg­göny csün­gött alá, amely­re a ké­szü­lék egy Kur­rat­ról ké­szült szí­nes diát ve­tí­tett. A ve­tí­tő egy to­ló­el­len­ál­lás­hoz volt kap­csol­va, ame­lyet Sic­kel­ka maga mel­lé tett. A to­ló­kát a lá­bá­val mű­köd­tet­te, mi­ál­tal a ve­tí­tett kép fo­ko­za­tos meg­vi­lá­gí­tást ka­pott.

Reh­be­in na­gyon meg­könnyeb­bült­nek lát­szott, gör­csö­sen ne­ve­tett.

– Mind­járt gon­dol­tam! – is­mé­tel­get­te, de még­is csa­ló­dott­nak tűnt és meg­bán­tott­nak. Sic­kel­ka és a töb­bi­ek za­vart, kel­let­len ké­pet vág­tak. Sic­kel­ka vé­gül össze­szed­te ma­gát, és így szólt:

– Bo­csá­na­tot sze­ret­nék kér­ni!

Si­ke­res ak­ci­óm el­le­né­re üres­sé­get érez­tem, és majd­nem el­fe­lej­tet­tem meg­kér­dez­ni az asz­tal­moz­ga­tás tit­kát.

– Be­fo­lyá­sol­ha­tó – mond­ta Sic­kel­ka –, ha töb­ben meg­egyez­nek előt­te.

In­dul­ni ké­szül­tem, és még egy­szer fi­gyel­mez­tet­tem a né­gyest, hogy ha­son­ló tré­fák­tól tar­tóz­kod­ja­nak a jö­vő­ben. Sic­kel­ka ki­nyi­tot­ta előt­tem az aj­tót, és mi­kor már kí­vül vol­tam, hal­kan így szólt:

– Egé­szen mi ma­gunk sem tud­juk meg­ma­gya­ráz­ni az asz­tal­dol­got. Va­la­mi­nek len­nie kell ben­ne. – Az­tán gyor­san be­húz­ta az aj­tót.

Reh­be­int a szo­bá­já­ba kí­sér­tem, ahol az éj­sza­kát már nem kel­lett egye­dül töl­te­nie, mert há­ló­tár­sai vissza­ér­kez­tek.

A csa­lás fel­fe­de­zé­se el­le­né­re az­zal a rossz ér­zés­sel alud­tam el, hogy eset­leg egy ha­lott ro­vá­sá­ra szó­ra­koz­tam.

A kö­vet­ke­ző szom­ba­ton, két nap­pal a kü­lö­nös ren­dez­vény után, este a szo­bám­ban ül­dö­gél­tem az író­asz­tal előtt, és fü­ze­te­ket ja­ví­tot­tam. A fo­lyo­són csend volt. A di­á­kok csak a ta­ní­tás ide­jén tar­tóz­kod­nak az épü­let azon ré­szé­ben, ahol a szo­bám ta­lál­ha­tó. Nem szá­mí­tot­tam rá, hogy ezen az es­tén még lá­to­ga­tóm lesz, és alig hal­lot­tam meg a halk ko­po­gást. Így azok a ta­nu­lók ko­pog­nak, akik­nek rossz a lel­ki­is­me­re­tük, vagy na­gyon fé­lén­kek. A ko­po­gás azon­ban meg­is­mét­lő­dött, és ez­út­tal fel­tű­nő­en han­gos­nak tet­szett, mint­ha va­la­ki sa­ját ma­gát akar­ná vele bá­to­rí­ta­ni. Fel­áll­tam, ki­nyi­tot­tam az aj­tót, de nem is­mer­tem meg nyom­ban a lá­to­ga­tót, mi­vel a fo­lyo­són már sö­tét volt, és az író­asz­ta­li lám­pa csak hal­vány fényt ve­tett odá­ig. Kö­ze­lebb lép­tem a ve­lem szem­ben ál­ló­hoz, aki fur­csa mó­don hall­ga­tott, és köz­vet­le­nül Kur­rat ar­cá­ba bá­mul­tam.