BATTLETECH

GYULLADÁSPONT

 

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Loren L. Coleman:

FLASHPOINT

 

 

Allen és Amy Matillának,

a sok éjszakai filmért, a borért és a beszélgetésért.

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 

 

Csupán idő és megfelelő nyomás kellett hozzá. Meg persze néhány nagyon jó ember segítsége. Remélem, a következő személyek tisztában vannak vele, milyen fontos szerepet játszottak ebben a projektben.

Mike Stackpole, aki ötletrohamaival folyamatosan segítette munkám. Dean Wesley Smith és Kristine Kathryn Rusch, akiket nem ismerek túl régóta, bár mindig a pályám közelében voltak.

Jim LeMonds, akinek nagyon hálás vagyok az első lökésért. Ügynököm, Don Maass, aki ösztökélt, és irányt mutatott. Bryan Nystul és Randall Bilis, a BattleTech világának őrzői.

Donna Ippolito, Annalise Raziq és Wyn Hilty, akik felváltva segítettek ennek a könyvnek a nyomdába kerülésében. Jordan Weisman, Mort Weisman, Ross Babcock: a FASA triumvirátusa.

Szüleim, LaRon és Dawn Coleman, akik segítettek kiszűrni a zavaró tényezőket.

Russell Loveday, Keith Mick, Allen és Amy Matilla, Vince Foley, Matt Dillahunty, Tim Tousely, Raymond Sainz és Tím Huffer, akik felváltva vettek részt a „játékos csapatban, amely nem hajlandó kihalni.” A Battleforce IRC közösség, melynek tagjai állandóan „alkalmatlankodtak”. A „W” csoport, amely szórakoztatott a GenConon. Doug Vernon, aki ugyanezt tette még másnap reggel is.

Laurie és Robin Olson, akik extra gyermekfelügyelettel segítettek.

Feleségem, Heather Joy, aki jól viselte a többszörös határidőket. Két fiam, Talon RaLon és Conner Rhys-Monroe, valamint csodaszép lányom, Alexia Joy, akik feláldozták a velem töltött időt, melyet terveim szerint hamarosan kamatostul adok vissza nekik.

És persze a mindig jelenlévő macskák – Káosz, Pletyka és Vadász –, akik túlságosan is otthon érzik magukat a karosszékemben, amikor éppen nem figyelek.

 

ÖRÖKSÉG

(KÉT ÉVVEL KORÁBBAN)

Huntress

Kerenszkij-csillaghalmaz, Klánűr

3060. március 28.

Ez lesz az ulánusok utolsó harca. A vadászok bekerítették prédájukat, ezzel nem is volt semmi gond. Csakhogy a Jaguárok olyan bosszúszomjas vadsággal támadtak vissza, amivel képtelenek voltak vetekedni.

A kora reggeli pára kitartott, déli köddé vastagodott, megtöltötte a Dhuan-mocsár sekély völgyeit, és áthömpölygött a pázsittal borított, apró szigetekként emelkedő, egyformának tűnő buckákon. A vastag, szürkés massza folyton változó fényeket és árnyékokat hozott létre, melyek nem egyszer becsapták az üldöző mechharcosokat. Mintha maga a Huntress is a klános védőknek kedvezett volna, megadott nekik minden apró lehetőséget, hogy elűzhessék a megszálló hadseregeket.

A ködpára kavargott a fák és a sziklák körül, szinte megszilárdult az ulánus csatamechek lábainál, és piszkos, nyirkos fátyolszövetként takarta be felsőtestüket. Kommandant David McCarthy, az 1. Kathili Ulánusok 2. zászlóaljának parancsnoka kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a Pusztítója lekerekített pilótafülkéjét védő ferroüveg pajzsról. Kilenc méterrel a föld felett az óriás harci gép ringatózó léptei szinte hipnotikus hatást keltettek, ahogy átsuhant a ködön.

Megjutalmazta magát egy mentális felrázassál. Nem ülhet itt álmodozva. Az érzékelő és célbefogó berendezések jeleit kellene tanulmányoznia. Helyzetet változtatott az ülésében, hogy egy kicsit kilazítsa izmait, melyek teljesen elmerevedtek a több napja tartó harcban, a mech szűk pilótafülkéjében. Jó lenne, ha a Füstjaguárok távoznának, és hagynák visszavonulni az egységét a többiekkel együtt.

David ellenőrizte egysége elhelyezkedését a pilótafülke ablakára vetített, a 360 fokos látószöget 120 fokra összesűrítő kétdimenziós taktikai kijelzőn. Laza nyílhegy alakban helyezte el zászlóalját, ő maga a csúcs mögötti sorban foglalt el pozíciót. Mindössze tizenhat csatamechje maradt – két hiányos század a teljes zászlóaljból –, és minden harcos ugyanolyan kimerült és törődött lehetett, mint ő maga. A többieket megölte vagy szétszórta a Füstjaguárok ellentámadása.

Reménykedett benne, hogy legalább néhányuknak sikerül visszajutni a Dhuan-mocsárba, és csatlakozni Redburn altábornagy egységéhez, miközben David hátvédje magára vonja az ellenség figyelmét. A felelősség nagy súllyal nehezedett a vállára. Ma még a mellény párnázott vállát nyomó neurosisak is sokkal nehezebbnek tűnt. Ám ő legalább még mindig itt volt, és harcképes maradt. Hány embere nem mondhatja ezt el magáról?

Túlságosan is sok.

Száztonnás Pusztítója több mint egy fejjel magasodott a többi mech fölé, kivéve a tőle balra álló Berzerkert, az egység másik megmaradt rohammechjét. Ami a következő másodpercekben történt, azt köszönhette ennek az extra egy-két méteres magasságnak, kedvező pozíciójának vagy pusztán annak a ténynek, hogy minden idegszálával az érzékelők kijelzőire koncentrált. Akármi is volt az ok, David vette észre elsőként a Füstjaguárokat. Az ellenséges mechek ikonjai elárasztották a HUD-ot, a vörös sziluettek kivilágították a kijelző keleti szélét, akár valamiféle dühös mesterséges hajnal.

– Kapcsolat! – vakkantotta a mikrofonba, és Pusztítójával tett egy rézsútos oldallépést, és ezzel már fel is hágott egy széles kiemelkedés tetejére. Torkát összeszorította a már jól ismert adrenalinroham. – Nyolc-zéró egy-nulla-ötnél.

A keleten emelkedő bucka tetején három ellenséges omnimech bukkant fel, a gépek csupán bizonytalan árnyaknak látszottak a ködben. Négy… öt… egy teljes csillag. Aztán még egy csillag – tíz klános omni közeledett szétszórt vadászalakzatban. Főként nehéz és rohamgépek. David a reszketését megpróbálta a hűtőmellényén átáramló folyadékra fogni. Elérkezett hát az idő. Ő és az emberei az életükkel fognak időt nyerni a visszavonuló Redburn tábornoknak. Aktív célbefogásra váltott.

Mechjének lábát szilárdan a laza talajba süllyesztette, és a Pusztító tíz méterrel a kiemelkedés fölé magasodó, rögzített fegyverplatformmá vált. David előretolta a humanoid csatagép karjait alkotó Gauss-ágyúk csövét. Célkeresztje vörösről aranyra váltott, ahogy a számítógép által megjelenített sziluettet egy Vadmacskára vezette, éppen abban a pillanatban, amikor mechje oldalra billent az egyik távolabbi Jaguár harcos találatának következtében. Az energianyaláb utat fúrt a Pusztító bal lábába, és olvadt páncélcseppek fröccsentek a fekete talajra. David rákötötte a részecskeágyút a fő elsütőbillentyűre, megpróbálta újra befogni a célt, és szinte kapásból lőtt. Az egyik Gauss-lövedék egyenesen az ellenfél felé suhant, a mágnesesen felgyorsított fémtömb használhatatlan szilánkokká zúzta a páncélt, és rést nyitott a védelmen a közvetlenül utána érkező PPC-sugár számára. A mesterséges villám isteni korbácsként söpört végig a Vadmacskán.

A két haderő magja egyre közelebb került egymáshoz, a szórványos lövésváltások pillanatok alatt elsöprő tűzviharrá erősödtek. A vonalak között elszabadult az energia, lézersugarak és részecskenyalábok villantak oda-vissza. Halálos lövedékeső zúdult a harci gépekre, rakéták emelkedtek fel és csapódtak be, felszakítva a földet, darabokra tépve a fákat, és szétforgácsolva a páncélzatot. A pokoli harcmező csapdájában egy közönséges katona nem maradhatott volna életben néhány másodpercnél tovább, kivéve talán a két haderőt elválasztó ködlepte völgyet.

David éppen ezért az alacsonyabban fekvő senki földjére küldte könnyebb mechjeit, egy Szkarabeuszt és két Lopakodót. Kis hatótávolságú fegyvereik miatt ezeknek a gépeknek közel kellett menniük ellenfelükhöz, hogy eredményesek tudjanak lenni. Ám csupán gyenge páncélvédelemmel rendelkeztek, és esélyük sem lehetett ellenállni egy klános támadásnak A sebesség ugyan mellettük szólt, de ez nem kompenzálta a klános gépek kifinomult célzórendszerét.

– Heves tüzet kapunk jobbról – jelentette hauptmann Kennedy, David egyetlen életben maradt századparancsnoka. A rossz hírek ellenére a nő hangja nyugodt maradt. – Gladiátor, Thor, Zombi – nevezte meg a vele szemben álló legveszélyesebb mecheket.

Brevethauptmann Polsan már korántsem volt ennyire összeszedett.

– Gladiátor, Jégmadár, Masakari, Daishi! – Mindegyik roham osztályú omnimech. – Sürgős segítségre van szükségünk, különben végünk!

Alig fejezte be, amikor rubinvörös és smaragdzöld energianyalábok sorozata csapódott be Denning tizedes Szkarabeuszába. A koherens fénysugarak beették magukat a páncélzatba, átégették magukat a megolvadt szélű sebhelyeken, és keresztülfúrták a harminctonnás mech ék alakú törzsét. A mech vastag fémbőrén ütött lyukakon keresztül aranyszínű lángok csaptak fel. A mágneses pajzsától megszabadított fúziós reaktor pillanatok alatt emészteni kezdte az oldalára dőlő kis csatamechet.

A fej tetején lévő menekülőpanelek felpattantak, és a pilóta katapultülése ezüst tűzcsóvák kíséretében a borongós ég felé vágódott. A lángok elkapták a széket, mielőtt még biztonságos távolságba érhetett volna, hogy aztán a kinyíló ejtőernyő segítségével puhán a földre ereszkedjen. Tűz borította be a mechharcost egyetlen néma, rövid életű fellobbanással, amely átívelt a harcmezőn. Senki nem kiáltott segítségért vagy kegyelemért.

– Blake vérére! – sziszegte Polsan.

David McCarthy keményen az ajkába harapott, nehogy hasonló kifakadásra ragadtassa magát, amivel csak saját embereit demoralizálta volna. Az ő feladatuk most az volt, hogy lehetőséget biztosítsanak bajtársaiknak a visszavonulásra. Az emberei közül néhányan biztosan feladnák.

David lassú, határozott léptekkel megindította előre a Pusztítót, miközben folyamatosan nyomás alatt tartotta a Vadmacskát. Jobb válla mellett Kennedy fejszés Berzerkere hasonlóképpen cselekedett. David elismerően bólintott rangidős századparancsnoka manővere láttán. A két rohamgép sokkal jobban ellen tud állni a klános mechek tüzének, mint bármi más, amivel a 2. zászlóalj rendelkezett. Pillanatok, gondolta, és eleresztett egy újabb sorozatot. Néhány pillanatot nyerhetnek a többieknek.

A Pusztító pilótafülkéjén minden egyes sortűznél forró léghullám csapott át, ahogy a fúziós reaktor előállította a fegyverek működtetéséhez szükséges energiát. A hő áthatolt a fizikai pajzson, és azzal fenyegetett, hogy élve megsüti a kabinban ülő Davidet. A mechharcos arcán lecsorgó verejték csípte a szemét. A hűtőmellény elég alacsony hőmérsékleten tartotta a testét ahhoz, hogy elkerülje az eszméletvesztést – legalábbis egy ideig –, és a különleges hőcserélő technológia folyamatosan kordában tartotta a belső hőmérsékletet. Csakhogy a hűtőegységek sem bírtak ki mindent. A reaktor leállását kockáztatta.

A fenébe a hőmérséklettel! – gondolta magában, és a félnehéz lézereket is rákötötte a fő elsütőgombra. Leadott egy újabb össztüzet, és rácsapott a leállást felülbíráló kapcsolóra, amikor megszólalt a figyelmeztető jelzés.

A klános Vadmacska nem bírta tovább a gyűrődést. A veszélyes nehéz mech fegyverzete leginkább egy roham osztályú géphez illett volna, és David azért választotta első célpontjának, mert viszonylag sérülékeny volt a nagy becsapódási erővel rendelkező fegyverekkel, például a Pusztító Gauss-ágyúival szemben. A távolabbi gerincen álló mech megbillent, megpróbálta védeni romhalmazzá vált jobb oldalát ellenfele lövéseitől. Két Gauss-lövedék vágódott a bal lábába, félberoppantva az endoacél lábszárcsontot, miközben a lézerek karcsú zafír ujjai a jobb oldal páncélmaradványainál tapogatóztak. A ragyogó energiakarmok felnyitották a rakétatárolót, begyújtották a szilárd hajtóanyagot, és működésbe hozták a robbanófejeket.

A muníció berobbanása kibelezte a földre hanyatló Vadmacska törzsét. Az egyik kar pörögve vágódott a mellette álló Thornak, és alaktalan ronccsá nyomorította a másik mech gépágyúját. Borotvaéles repeszek verték végig egy közeli Keselyű oldalát, elcsúfítva az addig makulátlan páncélt.

Miközben egyik ujja az elsődleges elsütőgombra nehezedett, David figyelmeztette magát, hogy hátrálnia kellene. A Vadmacska elvesztése nem fogja megállítani a klánosokat. Ezzel tisztában volt. Nem egy egyszerű sérelem lerendezéséről volt itt szó. Az ulánusok azért érkeztek, hogy végképp eltöröljék a Füstjaguárok hadseregét, és így fizessenek meg az egy évtizednyi tomboló háborúért, amelyet a klánok a Belső Szférára szabadítottak. A Jaguárok ugyanakkor a túlélésért harcoltak, mégpedig olyan vak gyűlölettel, amellyel az ulánusok nem versenyezhettek. David azonban nem tervezte, hogy megkönnyíti a dolgukat. Egy kis időre volt szüksége, hogy valamelyest lehűljön a gépe.

A Füstjaguárok azonban nem szándékoztak megadni neki ezt a kis időt. David a ködön keresztül látta, hogy az ellenség vonala megbomlik a másik gerincen, és néhány omnimech leereszkedik a két haderőt elválasztó sekély völgybe. A mélyedést megtöltő szürkés masszában lézerfények villantak, és David felkavarodó gyomorral érezte, hogy könnyű mechjei nem élhetik túl az összecsapást.

– Itt jönnek! – közölte higgadtan hauptmann Kennedy, mintha csak a kellemetlen szomszédok érkezését jelentené, nem pedig egy halálos haderőét.

A Pusztító hátrabillent a rázúduló sugárözönben, amikor a Jaguárok rohamát vezető Masakari négy energiafegyverével is tüzet nyitott rá. Vészjelző szirénák szólaltak meg, és elfeketedett, összeégett páncéldarabok hullottak a földre. Davidet megtartották pilótaülése biztonsági hevederei, és az irányítókarok meg pedálok segítségével valahogy sikerült állva tartania a száztonnás csatamechet. a neurosisak továbbította a pilóta saját egyensúlyérzékét a Pusztító stabilizálását végző girónak, és megakadályozta, hogy elveszítse a gravitáció elleni küzdelmet. a folyamatos remegések megpróbálták őt kivetni az ülésből, miközben az alakzat összetartásáért küzdött, és ujja lecsapott a kioldógombra, újra meg újra. És újra…

És újra…

 

VÁD MEGGYŐZŐDÉSBŐL

1

Korpsbruder űrjáró

Orbitális pálya, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. október 8.

David McCarthy beakasztotta lábát a megfigyelő fedélzeten körbefutó alacsony perem alá, hogy megakadályozza teste tovalebegését a súlytalanságban. Az egyik hivatásos gyalogsági őrmester nem sokkal korábban így járt, túlságosan messze került a korláttól és a faltól. Kétségbeesetten kapálózva próbálta megragadni a kapaszkodót, és folyékony káromkodása hallatán minden kadét egészen kicsire zsugorodott volna össze, ám a legénységet remekül szórakoztatta. Végül megszánták, és visszanavigálták őt a biztonságba. A tiszthelyettes azóta nem tévesztette szem elől a korlátot és a lábperemet, elfehéredett ököllel szorította a vasat. Bebizonyosodott, hogy egy egész sornyi kitüntetés sem elegendő a stabil álláshoz a fedélzeten.

David sokkal gyorsabban alkalmazkodott, mint az űrutazásban zöldfülűnek számító őrmester, mivel a legtöbb mechharcosnál jóval több időt töltött az űrben, köszönhetően a Kígyó harci kötelékben teljesített szolgálati idejének. A Kígyó flotta tíz hosszú hónapig utazott teljes titoktartás mellett a klánok otthonvilágaira, aztán újabb nyolc hónapba került a hazatérés, miután teljesítették céljukat, eltöröltek egy teljes klánt, és véget vetettek az inváziónak. Egy ilyen odisszea után David szinte már mindennapinak tekintette az utolsó három hónap ugrálásait a csillagrendszerek között a Tukayyidtól saját szülőbolygójára, az Egyesült Nemzetközösség Kapellán Határvidékén elhelyezkedő Kathilra. Amikor a Huntressre gondolt, felidéződtek benne a Dhuan-mocsárban vívott utolsó, elkeseredett csata képei, de elméje gyorsan kizárta magából az emlékeket. Könnyebben koncentrált a súlytalanság fizikai hatásaira, bármennyire kényelmetlen is volt számára. Gyomra folyamatos kavargással tiltakozón a gravitáció hiánya ellen, torkában keserű ízt érzett.

Sokkal könnyebb volt, amikor a Korpsbruder folyamatos terhelés alatt állt, először, amikor az a hajót a Kathil rendszerébe szállító űrjárótól távolodott, majd később, amikor lassulni kezdett, ahogy a Leopárd osztályú űrjáró megkezdte zuhanását a bolygó felé. A legtöbb út során az űrjáró csupán földet éréskor hagyta abba a lassulást, így az utasok úgy érezhették, mintha egy pillanatra sem hagyták volna el a szilárd talajt.

Ezen az úton azonban a Korpsbrudernek orbitális pályán kellett randevúznia a McKenna Hajógyárral, hogy a szokásos rotációhoz igazodva személyzetet vigyen a bolygón lévő létesítményekbe. A McKenna Hajógyár valószínűleg a Kapellán Határvidék legfontosabb üzeme volt, egyike a Belső Szféra azon hajógyárainak, melyek képesek voltak reprodukálni a Kearny-Fuchida hajtóművek szinte ismeretlen technológiáját. Az űrugrók szívébe ágyazott hajtóművek a hadihajók esetében még értékesebb eszköznek számítottak, lehetővé tették a szinte időveszteség nélküli utazást a csillagok között, és összekötötték a különböző csillagközi birodalmakat.

David siettette volna a folyamatot, miközben az űrjáró órákon keresztül lebegett az állomás rakodódokkja mellett, és csak az időnként működésbe lépő manőverező hajtóművek keltették a gravitáció halovány látszatát. A súlytalanságban minden mozdulat esetlennek, sutának tűnt. David talán nagyobb biztonságban érezte volna magát kabinjában, az ágyához szíjazva, de néhány kínlódással teli percnél tovább képtelen volt nyugton maradni. A védőszíjak túlságosan is emlékeztették csatamechje biztonsági hevedereire – márpedig pontosan azért jött vissza a Kathilra, hogy azt elfelejtse.

Emellett látni akarta az Egyesült Nemzetközösség legújabb hadihajóját is. A vadonatúj, lenyűgöző, Avalon osztályú hajó továbbfejlesztett automata és távvezérlésű rendszerekkel büszkélkedhetett. Az Egyesült Nemzetközösség teljes hadiflottájában mindössze tizenöt ilyen hajó volt, és David tudta, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad elmulasztani.

Mindenesetre megfelelő indokot szolgáltatott a kabinja elhagyására.

A Robert Davion az építőállványzat közepén lebegett, a ragyogó, gyémántélű fénypontokkal pettyezett éjfekete űr háttere előtt. David mindig is sokkal élesebbnek, sokkal kegyetlenebbnek találta az égboltot egy bolygó atmoszféráján kívülről szemlélve. A különlegesen elhelyezett tükrök által összegyűjtött és visszavert fény még a hajó árnyékos oldalát is éles ragyogásban fürdette. A széles törzsű jármű 77 000 tonnát nyomott, és a hírek szerint hat hónapon belül elkezdődik a tesztelése. És mégis, két kilométer távolságból (ez az űrben elképesztően közelinek számított) a rakétacirkáló kicsinek és törékenynek tűnt a nyolcszáz méter hosszú törzset körülvevő acélállványzat hálójában. David már számos hadihajót látott jóval közelebbről, ezért inkább úgy döntött, messziről sokkal jobban tetszenek neki. Így valahogy…

– Jelentéktelen – motyogta magában. Ez volt a megfelelő kifejezés.

– Az ördögöt az!

A mély, csikorgó hang hallatán megfordult. Annyira elmerült a hadihajó tanulmányozásában, hogy észre sem vette, hogy valaki odalépett mellé. A másik férfi szilárdan a hadihajóra szegezte tekintetét a megfigyelő fedélzetet pajzsként védő ferroüvegen keresztül. Alacsony, harcias kis ember volt, a Lyrán Szövetség haditengerészetének tiszti egyenruhájában; lángvörös haja és előreszegezett álla heves temperamentumról árulkodott.

– Hihetetlen jármű – tette hozzá a férfi. – Egy igazi vadász.

David akkor is felismerte volna benne a tengerészt, ha katonai zöld egyennadrágjának oldalán nem látja a fekete „űrjáró csíkot”. Jól látszott hanyag tartásán, ahogy ujjának könnyed érintésével stabilizálta magát a korlát mellett, és azon, amilyen közel hajolt az ablakhoz. A tíz centiméter vastag ferroüveg pajzs még az űrjáró páncélozott törzsénél is erősebb volt, de csak a rutinos űrutazók voltak képesek komolyabb kényelmetlenségérzet nélkül közel húzódni a halálos, idegen környezethez.

– Úgy értettem, nagy távolságból – magyarázkodott semleges hangon David, és reménykedett benne, hogy sikerül megúsznia a vitát egy magasabb beosztású tiszttel. A férfi váll-lapjain lévő két vastag és egy vékony sáv altábornagyi rendfokozatot jelzett – ez a haditengerészetnél ellentengernagyot jelentett.

– Nagy távolságból a leghalálosabb, hauptmann. – A tábornok úgy hangsúlyozta a kettejük közötti rendfokozati különbséget, mintha már csak emiatt is igaza lenne. – A Robert Davion a lézereivel két kilométer távolságból atomjaira robbanthatna minket, de kétszáz kilométerről azok az AR–10-es rakéták kettéroppantanák a Korpsbruder gerincét, és valószínűleg azt sem tudnánk, mi történt.

A férfi végül egy apró csuklómozdulattal odafordult Davidhez. Gyakorlott szemmel nézett végig McCarthy egyenruháján, és kétségkívül nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy David az Egyesült Nemzetközösség mechharcosa.

– Orbitális pályáról gond nélkül megsemmisíthetne egy teljes csatamechezredet. Lenyűgöző.

Talán inkább személytelen, gondolta David. A hadihajók nem voltak képesek tartani egy területet, vagy védeni egy várost, legfeljebb annyiban, hogy mindent rommá lőhettek körülötte. A Robert Davion a beleépített technológiai csodák és a hatalmas tűzerő ellenére nem szállhatott le egy bolygóra, hogy levadássza az ellenséget, és felszabadítsa a lakosságot a lehető legkisebb károkat okozva. A csatamechek viszont igen. David maga már több alkalommal is megtette.

Az ellentengernagy viszont nem igazán akart vitába bocsátkozni. Davidnek fogalma sem volt róla, mivel kelthetett ingerültséget a magas rangú tisztben. A fickó jól láthatóan harcra szomjazott. David kihúzta az egyik lábát a perem alól, miközben jobb kezével megragadta a korlátot, hogy szembefordulhasson az admirálissal. Érezte, hogy vörösödik a füle a rendreutasítástól.

– Elismerem a tévedésem, uram.

A tábornok tekintete fogva tartotta Davidet. Rezzenéstelenül meredtek rá a valószínűtlenül ragyogó fehérséggel övezett zöld íriszek. Ez a szempár gyakran kémlelte az űr végtelenségét, és a hauptmann most úgy érezte magát, mint egy apró fénypont több ezer másik között. Egészen addig, amíg az admirális tekintete a kitüntetéseire nem vándorolt. Szeme lézerként fókuszált az egyikre, a nagyon rövid sor végén lévő fekete-szürke kitüntetésre. Az admirális nem viselt hasonlót sajátjai között.

– Kígyó? – A tábornok borotvaéles hangja egyszerre volt irigy és vádló. – Maga harcolt a Huntressen?

– Igen, uram. Hauptmann David McCarthy, az 1. Kathili Ulánusoktól.

A férfi halványzöld szemébe gyanakvás költözött.

– Úgy hallottam, a túlélő ulánusokból új ezredet alakítottak a Csillagliga Védelmi Erők kötelékében.

David bólintott. Az Ulánusok valóban híres ezred volt, az Egyesült Nemzetközösség egyik elit egysége. Nem csoda, hogy az ellentengernagy hallotta a híreket.

– Úgy döntöttem, nem csatlakozom – mondta. – Hazatérek a Kathilra, és beállok a most formálódó Kapellán Határvidéki Milíciába.

– Hrrm. – A hang felért egy kinyilatkoztatással.

David kezdte megérteni, miért vonzott magára ennyi ellenségességet. Ő a Kathil és a régi Egyesült Világok polgára volt, míg az admirális nyilván a Lyrán Szövetségnek tartozott hűséggel. A két nemzet egészen a közelmúltig együtt alkotta az Egyesült Nemzetközösséget, melyet Victor Steiner-Davion herceg uralt. Húga, Katherine öt évvel ezelőtt leválasztotta a szövetség lyrán felét, és saját magával mint arkhónnal az élen megalakította a független Lyrán Szövetséget. Azután, miközben a Victorhoz hű seregek a klánokkal harcoltak a Huntressen és a Strana Mechtyn, Katherine megszállta az egykori unió Egyesült Világok felét is, és elfoglalta Victor trónját. Az igazságtalanság az egész Nemzetközösséget felbőszítene, sőt még a lyrán világok egy részét is. A Solaris VII-en nem egészen két hónappal korábban véres tüntetések kezdődtek, ahogy az ádáz arénaharcok átterjedtek az utcára. Ezeket a zavargásokat jelenleg csak a lyrán fegyverek erejével lehetett kordában tartani.

És az Egyesült Nemzetközösség a Lyrán Szövetség kiválásával megosztottabbá vált, mint történelme során bármikor. A lakosság fele az arkhón-hercegnőnek fogadott hűséget, a másik fele pedig még mindig abban reménykedett, hogy a Csillagliga Védelmi Erők kardinálisává kinevezett Victor visszatér, és elfoglalja a jog szerint őt illető trónt.

Katherine sértése kis híján elég volt ahhoz, hogy David Victorral együtt vonuljon száműzetésbe, és állandó kinevezést fogadjon el a túlélő ulánusok új CSVE ezredénél. Ám nemcsak Victor ösztönözte arra harcosait, hogy térjenek haza, és vállaljanak békés szolgálatot, hanem saját huntressi emlékei is kísértették. Nyolcvanszázalékos veszteségi arány a Kígyó harci kötelék ezredeinél. David egységét szétverték – ő maga egyike volt a néhány túlélőnek. A Kathili Ulánusok ezrede feloszlott. Ha számításba vette a Nemzetközösség számos világán egyre növekvő feszültséget, akkor az látszott a legjobb megoldásnak, ha elfogad egy kinevezést saját világának milíciájába.

– Jonathan Kerr admirális – mutatkozott be végül a tábornok; bizonyára úgy döntött, a Kígyó különítmény szalagja megérdemli legalább ezt a minimális elismerést. Kezet azonban nem nyújtott, Davidnek pedig egy ilyen nem hivatalos beszélgetésen nem kellett tisztelegnie. Az admirális a ferroüveg pajzs és mögötte a hadihajó felé bökött állával. – Ő az enyém.

Pont hozzá illik, gondolta David, és ő is visszafordult az átlátszó pajzshoz. Nem volt kedve kicsinyes vetélkedésbe fogni a lyrán tiszttel – bármennyire is szeretett volna az idősebb férfi kiprovokálni egyet. Kerr ellenségességének mélysége őszintén meglepte; korábban elképzelni sem tudta, hogy az Egyesült Nemzetközösségben milyen közel húzódik a felszínhez a Katherine/Victor feszültség. Sötét gondolatokkal bámult ki a még feketébb űrre. Egy Octopus osztályú vontató űrjáró úszott be a képbe az űrdokk állványzata előtt, és hozzákapcsolódott az egyik mozgatható gyárkomplexumhoz. Most, hogy az űrjáró már adott némi perspektívát – a gömb alakú hajó eltörpült a Robert Davion mellett –, David hitetlenkedve mérte fel az építési program nagyságát.

– Mondja el, milyen volt! – lepte meg Kerr Davidet egy hosszú percnyi szünet után. – A harc a Huntressen. – A kérés egy közvetlen utasítás súlyát hordozta, bizonyára nem véletlenül.

És David hirtelen újra ott találta magát az éles, sziporkázó fényben, a csata tüzei által megvilágított sötét síkságon, mielőtt az ulánusok visszavonultak a Dhuan-mocsárba – mielőtt odadobta az embereit a klánharcosok haragja elé, hogy segítse a többiek menekülését. A csatamechek összeroncsolt torzói úgy hevertek a földön, mint a rothadásnak kitett óriástestek. Érezte a Pusztító dülöngélését a csalóka talajon, ahogy átlépett a mechek leválasztott végtagjain… a pilótafülke vad remegését… hallotta a rakéták közeledését és a reaktor leállását jelző vijjogást, és mindeközben kérlelhetetlenül közeledtek hozzájuk a Füstjaguár klán omnimechjei.

Szorosan összezárta a szemét, egy időre elkergette a szellemeket.

– Kemény – felelte, tudván, hogy sosem tudná leírni azt a csatát, különösen nem egy haditengerésznek. – Költséges. De győztünk.

Ez általában elég volt a Belső Szféra legtöbb polgárának, akik nem igazán akarták hallani, mibe került ez a győzelem emberéletben és anyagiakban. Legfőképpen mindenkit csak az érdekelt, hogy a Belső Szféra győzött. Megsemmisítették a Füstjaguár klán katonai erejét a Huntressen, aztán továbbmentek a Strana Mechtyre, ahol Victor herceg véget vetett a klánok inváziójának. És Victor Steiner-Davion most száműzetésben élt, saját áruló húga fosztotta meg trónjától, az Ulánusok ezrede pedig feloszlott.

Kerrt láthatóan nem elégítette ki az egyszerű válasz, valószínűleg arra gyanakodott, hogy az eredeti Egyesült Világok polgára szándékosan hallgat el előle valamit. Bármilyen sérelmei is voltak a Nemzetközösséggel kapcsolatban, szemmel láthatóan nagyon mélyen gyökereztek. David úgy döntött, inkább témát vált.

– Ezek szerint ön lesz…

Három éles kürtszó harsant fel a Korpsbruder hírközlő rendszerén, félbeszakítva Davidet, és elvonva Kerr figyelmét; a figyelmeztetés a gravitáció ismételt változását jelezte előre, ahogy az űrjáró beindította elsődleges fúziós hajtóműveit. A fedélzet megremegett a szabadjára engedett erőtől, és az emberek a normális gravitáció felével nehezedtek vissza a padlóra – ez épp elegendő volt ahhoz, hogy David rosszulléte visszavonulót fújjon, és végre lenyelhesse a torkában felgyülemlett keserű váladékot. Az űrjáró elsuhant az űrbe telepített hajógyár fölött, a hadihajó és szerelőállványzata lassan kiúszott a képből az átlátszó pajzs aljánál. A titáni állványzaton túl David megpillantotta a csaknem teljesen kész hadihajót őrző roham osztályú űrjárókat.

– Ezek szerint ön lesz a Robert Davion kapitánya? – tette fel a kérdést ismét, amint a szirénák átadták a helyet a fúziós hajtóművek távoli morajának. Eleget tudott a haditengerészet protokolljáról ahhoz, hogy tisztában legyen vele: a „kapitány” megszólítás nagy elismerést jelent egy űrjármű fedélzetén.

Kerr továbbra is szúrós szemmel nézte Davidet, szemlátomást hajszálnyit sem enyhült meg.

– Nem, első tiszt leszek. – Nekidőlt az ablaknak, és vetett még egy utolsó pillantást a hadihajóra, mielőtt az végképp eltűnt a szeme elől. – Viszont ismerem minden centiméterét, minden rendszerét. Egy nap teljesen az enyém lesz – vigyorodott el a legparányibb jókedv nélkül. – Egyszer, amikor maga elég szerencsés lesz, hogy néhány száz tonnányi harci gépet vezessen, én megkapom a Daviont.

Váratlan ingerültséggel felsóhajtott; talán észre sem vette, hogy kiadta magát egy olyan ember előtt, akit egy egyre éleződő konfliktus másik oldalán játszó szereplőnek tekintett.

– Két hónap – mormolta. – Két hónap a hivatalos ceremóniáig és a beiktatásomig. – Ujjaival türelmetlenül dobolt a korláton, és a kinti űrre meredt, mintha a csillagok pozícióját akarná meghatározni. – Rendben, elhagytuk a dokkot. Megkezdjük a fordulást a Kathil felé.

David megpróbálta egyszerre fejben tartani a Korpsbrudert, a Robert Daviont és a Kathilt, gondolatban leképezte a háromdimenziós modellt, melyet Kerr ösztönösen érzett. Valami hiányzott a képből.

– A Kathil az űrjáró háta mögött van, nem? – Látta Kerr arcán átsuhanni az ingerült fintort, de nem hátrált meg. – Megpróbálom kitalálni, miért kellett egyáltalán elmennünk az építődokk fölött.

Az admirális mosolya egyáltalán nem volt kedvesnek mondható.

– Csak próbáljon elsurranni a McKenna Hajógyár bármelyik építődokkja vagy orbitális gyára alatt, és egész életében bánni fogja… ha életben marad egyáltalán.

Nyolc év katonai szolgálat után David rögtön a járőrökre gondolt. A Robert Daviont természetesen egész seregnyi rohamjármű és lég-űr vadász védte – elvégre minden egyes hadihajó jelentős részt emésztett fel a katonai költségvetésből. De a gyárak? Miért vonná felelősségre a hadsereg a Korpsbrudert, ha átsuhanna a gyár és a bolygó között?

Egy régi emlékfoszlány bukkant tudata felszínére.

– A mikrohullámú kapcsolatok – mondta.

Kerr kurtán bólintott.

– A Kathilnak van az egyik legszigorúbb megközelítési útja a Belső Szféra összes bolygója közül. Amennyire tudom, még az outreach-i szabályok sem ennyire szigorúak.

Davidnek emlékeznie kellett volna a mikrohullámú generátorállomásokra. Hiszen részét képezte az Ulánusok történelmének, nem igaz? A bolygó különböző pontjain elhelyezett geotermikus erőművek keskeny sávú mikrohullámú adások formájában energiát juttattak fel az orbitális gyárakhoz és a hajóépítő üzemekhez. A legtöbb orbitális létesítmény geoszinkron pályán keringett, így folyamatos energiaellátásban részesült valamelyik erőműből. Másoknak, mint például a hajóépítő üzemnek melyet a LaGrange pontra építettek a Kathil és az egyik kisebb hold közé, folyamatosan váltogatni kellett az állomások között.

– Megfeledkeztem az erőművekről – ismerte el, és még ostobábbnak érezte magát, amiért egy lyrán admirális oktatja ki saját szülőbolygójával kapcsolatban.

Kerr az előnyét kihasználva, szinte már leereszkedő hangnemben folytatta a leckéztetést.

– A Kapellán Konföderáció '29-ben megpróbált megsemmisíteni néhány üzemet. A negyedik utódlási háború vége felé ideküldték a Halálkommandót és a Tau Cet-i Vadászokat. Az egyik mikrohullámú sugarat átirányították, és egy teljes századot kisöpörtek vele az atmoszférából. Nem maradtak túlélők.

David bólintott, és gondolkodás nélkül felelt:

– Morgan Hasek-Davion volt. Ő alakította meg az Ulánus ezredet Redburn Delta századából, az 5. lövészek néhány veteránjából és a helyi milíciából. A földet érőket megállítottuk.

A „megállítottuk”-at abban a kollektív értelemben gondolta, hogy az ulánusok tették, az az egység, melynek ő is része volt nyolc évig. Csakhogy most úgy hangzott, mintha megpróbálna rálicitálni a lyránra. Ráadásul a Morganra való utalás sem segített. Morgan Hasek-Daviont meggyilkolták, miközben a Kígyó különítménnyel utazott, és ez amellett, hogy a negyedik utódlási háború hőse és az Egyesült Nemzetközösség marsallja volt, mártírrá is tette őt. Mindenki tudta, hogy a családja Victort támogatja.

Az örökösödési jogon határvidéki nagyurakat kiállító Hasek család neve komoly befolyással bírt. George Hasek, Morgan fia és a Kapellán Határvidék jelenlegi tábornagya, amikor csak tehette, éles szavakkal bírálta Katherine Steiner-Daviont. David készakarva sem választhatott volna megfelelőbb történetet, ha a köztük lévő különbségre akarja figyelmeztetni Kerrt.

Nem kétséges, az admirális gondolatai is hasonló pályát jártak be. Az éles lézertekintet David szemébe fúródott, néhány néma szívdobbanásnyi ideig így meredt rá. Nem lehetett megjósolni, mit fog mondani vagy tenni a következő másodpercben. Ám David nem is jött rá soha, mert a Korpsbruder oldalra fordult, és a megfigyelő-fedélzet ablakának túloldalán megjelent a Kathil, ez pedig lehetővé tette a fiatal tiszt számára, hogy végre egy pillantást vethessen szülőbolygójára.

Visszafordult a ferroüveg pajzs és hazájának látképe felé, és titokban nagyon örült a figyelemelterelésnek. A zöldessárga kontinenseket a víz kékje keretezte; a klorofillban szegény növényi élet miatti sápadt vegetációhoz már hozzászokott, ezt a rendszer fényes, F típusú napja eredményezte. Murán hegyekkel szabdalt vidékei ott terültek el előtte, Thespia szigetkontinensének partvonala éppen csak kibukkant a horizont mögül. Murán nyugati partjánál szokás szerint esőt szóró felhők tornyosultak, míg a kontinens belseje száraz síkság maradt, mely egészen a sokkal mérsékeltebb keleti partokig nyújtózott.

Igen, David ismerte ezt a világot. A Kathil. Az otthon.

És ha a múltad elől futsz, mindig az otthon a legjobb hely, ahová mehetsz.

2

KHM tábor

Radcliffe, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. október 13.

David Pusztítója a Kathili Milícia mechhangárjának elülső részében állt. Széles terpeszben magasodott egy tizenkét harci gépből álló, háromszor négyes alakzatban elhelyezkedő, mozdulatlanságba fagyott mechszázad élén. Az egyedüli roham osztályú mechként a Pusztító több mint egy méterrel nyúlt a második legmagasabb gép fölé, és két méterrel volt magasabb a másik szakaszt vezető harmincöt tonnás Garnnál. A Pusztító széles válla bármit eltakart, kivéve a közvetlenül mögötte álló zömök Bozótharcost.

David a hangár talaján állt, feje alig ért a csatamech térdéig. Felnézett a gépre, és érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg.

Szerencsére senki nem vette észre. Az állványon két astech dolgozott, éppen a mech új színeit festették fel a fémre – sötétzöld alap, vörös szegélyek. Légzőmaszkot viseltek, ez a fajta óvintézkedés kötelező volt az ipari méretű festőmunkálatoknál. A nehéz vegyszer miatt Davidnek már hátrálnia kellett nyolc-tíz lépést, a permet égette az orrüregét, és még a jól szellőző térségben is fulladással fenyegette. Egy harmadik astech ezekben a pillanatokban fejezte be a „Kötelesség, Becsület, Hűség” szavak felfestését a mech bal mellére, a Kapellán Határvidék címere – vörös pajzs előtt fáklya – alá.

Davidnek ez tökéletesen megfelelt – amíg nem kérnek tőle bátorságot. Az ugyanis meghalt a Huntressen, az emberei többségével együtt. Szerette volna, ha nem érzi ilyen erősen, hogy a Pusztítóra bizony még szüksége lesz – mégpedig hamarosan.

– Lenyűgöző masina, uram.

David megfordult a hangra; a vaskos alt egy uniformisán leftenanti rangjelzést viselő tiszthez tartozott. Mézszőke haját szigorú kontyba fogta, amely még jobban kiemelte szív alakú arcát és lágy, csokoládébarna szemét. A veteránok hanglejtésével beszélt, bár a rendjelek hiánya az egyenruhán arról árulkodott, hogy nem lehet két évnél régebben a hadseregben. Azon gondolkodott, vajon az ő egységébe tartozik-e.

A leftenant és kísérője, egy tizedes vigyázzállásra emlékeztető pózt vettek fel, és feszesen tisztelegtek, melyet David viszonzott. A tizedes azonnal pihenjállásra váltott.

– Leftenant Tara Michaels, Richard Smith tizedes – szólalt meg a nő. David felismerte a neveket az átfutott személyzeti listáról: mindketten a 2. század mechharcosai, vagyis az ő beosztottjai. Tara Michaels kezet nyújtott, és enyhén összevonta a szemöldökét, amikor David csak egy árnyalatnyi késéssel reagált. – Az öregember küldött minket önért, százados. Az egyik technikus mutatta meg, hol találjuk.

Öregember? Százados?

– Ez az öregember lenne a…? – tette fel szárazon a befejezetlen kérdést. Leftenant Michaels feltűnően flegmán viselkedett ahhoz képest, hogy alig rendelkezett katonai tapasztalattal. Kezdte felismerni, miféle problémákkal fog szembesülni új egységében.

– Donald Sampreis vezérőrnagy. Azt hiszem, az ales… mármint Damien Zibler alezredes, a zászlóaljparancsnokunk is vele van.

David vetett még egy pillantást a Pusztítóra, majd bólintott a Kathili Milícia radcliffe-i alakulóterére vezető magas hangárajtó felé.

– Akkor ne várassuk őket!

Smith tizedes néhány lépéssel lemaradt két feljebbvalója mögött. A nő fejedelmien biccentett a technikusoknak, akik mellett elhaladtak; nyilvánvalóan élvezte mechharcosi és tiszti státusát.

– Azt beszélik, az ulánusokkal harcolt a Huntressen – mondta, és lopott pillantást vetett a Kígyó harci kötelék rendjelére. – Őrnagyként.

David nem mutatta meglepetését. Az őrnagy jelenlegi rendfokozatának régi, még az Egyesült Világok idején használt elnevezése volt. Tara már másodszor tért vissza a hajdani rendszerhez, és David azon gondolkodott, hogy ez saját döntése lehet-e, vagy esetleg parancsba kapta.

– Kommandantként, igen.

Tara szeme csak egy röpke pillanatra szűkült össze a helyreigazítás hallatán.

– Tényleg olyan rázós volt, mint ahogy mondják?

David nem válaszolt azonnal.

– Igen – felelte végül. Tudta, hogy a nő a háborús történetekre kíváncsi, de a Huntresshez túlságosan sok fájdalmas emlék kapcsolódott, és nem akarta felkavarni őket.

Amikor kiléptek a csarnokból, különlegesen frissítőnek találta a késő tavaszi levegőt, főként a benti vegyszerbűz után. Szárazat köpött, megpróbált szabadulni a szájára tapadó olajos festékíztől. Nagyra értékelte a kellemes időjárást az űrben, mesterséges körülmények között eltöltött hónapok után.

Tara egy közelben álló dzsipre mutatott, és mindhárman beültek a szűkös járműbe. A nő vezetett, Smith hátul fészkelte be magát. Senki nem szólt, és olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy David végül úgy döntött, nem adja meg a lehetőséget Tarának, hogy újra felhozza a Huntress témáját.

– Ő is szokott beszélni? – kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy Smith meghallja.

– Csak ha bajba akarok kerülni – felelte a tizedes jókedvű éllel a hangjában. – Inkább csak hallgatom, ahogy a leftenant beszél.

David félig megfordulva rá nézett.

– Ezért tizedes még mindig? Bajba szokott kerülni a szája miatt? – A mechharcosok egyik privilégiuma volt, hogy rendszerint azonnal előléptették őket őrmesterré.

– Nem. – Smith elnyomott egy mosolyt. – De nem is segít.

– Smith és Barnes tizedesek a milícia vidéki toborzóprogramjának keretében kerültek be a Thespia kontinensről – magyarázta Tara. – Próbaidős rendfokozat. Barnes az idei szemlén valószínűleg gond nélkül megkapja a kinevezését.

David egy pillanatra elgondolkodott a nő megjegyzésének mélyebb értelmén, és úgy döntött, félreteszi későbbi elemzésre. Újabb hosszú csend következett, melyet csak a jármű mozgása által keltett mesterséges szél zavart meg. A hatalmas bázison több száz mech és páncélos állomásozott, valamint egy ezerfős gyalogezred fele.

Régebben Radcliffe volt a keleti partvidék első számú bázisa, de David távolléte alatt új létesítmények épültek a bolygó fővárosában, District Cityben. Meglepve hallotta, hogy ezek a komplexumok egy másik egység felügyelete alatt állnak.

A gyalogos- és járműforgalom egyre sűrűbbé vált. David sokkal nagyobb feszültséget érzett a levegőben, mint arra egy békeidős bázison normális esetben számított volna. Mintha valami sűrű és nehéz dolog telepedett volna a dolgukra siető férfiakra és nőkre.

– Reménykedtem benne, hogy ma reggel beszélhetek a törzsőrmesteremmel. Van valami elképzelésük róla, hol lehet? – kérdezte Smith-től a válla felett, mert tudta, hogy a tiszthelyettesek és tizedesek általában együtt töltik az időt.

Miközben bekanyarodtak egy raktárépület sarkánál, és lassan végiggurultak egy hosszú irodasor mellett, Tara válaszolt:

– Szimulátorgyakorlaton van. Amikor maga nem jelent meg a sorakozónál, kiírta magát gyakorlatra.

Ha Tara abban reménykedett, hogy ezzel megakadályozhatja Smith-t a válaszadásban, csalódnia kellett.

– Aha – dünnyögte a tizedes a hátsó ülésről. – Azt mondta, ideje újra megruházni Pachenko Falkáját. Múlt héten Tara Rémei voltak a nyerők.

Tara elvörösödött, kerülte David tekintetét. Hirtelen lefékezte a dzsipet, és néhány közeli épületre mutatott.

– A fejeseket odabent találja, százados. Tehetünk még valamit önért?

David kurtán bólintott.

– Keressék meg Black törzsőrmestert, és mondják meg neki, hogy a gyakorlatozás mára fel van függesztve! Az egész századot várom megbeszélésre a mechhangárban, pontosan két óra múlva. – Aztán észbe kapott. A mechhangár volt a legutolsó hely, ahol lenni szeretett volna. – Várjanak, keressenek valami megfelelőbb helyet a bemutatkozásra! Maga ismeri a bázist, leftenant. Találjanak egy helyiséget, aztán küldje el értem Smith tizedest! – Hátrapillantott a férfire. – Tud vezetni?

Smith már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán rövid habozás után megvonta a vállát.

– Aha, tudok

Miközben kiszállt a dzsipből, David azon töprengett, mibe csöppent a Kapellán Határvidéki Milícia kathili kiadásánál. Nemtörődöm hozzáállás. Túlzott magabiztosság. Haverkodás a feljebbvalókkal – a legalacsonyabb tiszthelyettesi rendfokozattól egészen fel leftenant Michaelsig vagy még tovább. Smith a függelemsértés határán egyensúlyozott, bár David nem tudta eldönteni, hogy a tizedes szándékosan viselkedik így, vagy egyszerűen nem kapta meg a megfelelő képzést. Nem beszélve arról, hogy a törzsőrmestere a szakaszvezetőkkel verseng, ráadásul az egység tudtával, mindenféle mókás egységneveken.

Mindvégig ezek a gondolatok foglalkoztatták, miközben belépett a parancsnoki központ ajtaján, elhaladt a két titkár mellett, és megérkezett Sampreis vezérőrnagy irodájához. Az „öregember” személyesen köszöntötte új tisztjét az ajtóban, aztán bevezette a szivarfüstöt és papír szagát árasztó helyiségbe. David egy pillanatig elmélázott azon, hogy valószínűleg a Belső Szféra összes ezredparancsnokának ugyanilyen szagú a dolgozószobája. A mennyezet alatt halovány füst lebegett, tanúsítva, hogy a szivart csak nemrég olthatták el.

Sampreis valójában elég fiatalnak tűnt a rendfokozatához képest; David szerint a negyvenes évei elején járhatott. Beosztásának talán lehetett némi köze az íróasztalán lévő holoképhez, melyen a tiszt George Hasek tábornaggyal, a Kapellán Határvidék hercegével és katonai parancsnokával parolázott. David egyetlen pillantással kiszúrt még három képet a falon; parancsnoka mindegyiken magas beosztásban lévő emberekkel haverkodott. Amikor az egyiken meglátta Morgan Hasek-Daviont, elszorult a torka.

– A fia jó barátom – magyarázta Sampreis, követve David tekintetét. McCarthy ezt úgy értelmezte, hogy a vezérőrnagy Victor Davion táborába tartozik. George Hasek volt az egyik legerősebb támogatója az Egyesült Nemzetközösség egykori hercegének.

Sampreis megigazgatta egyenruhája ünnepi köpenyét, és visszavonult a vese alakú íróasztal mögé.

– Mindannyian felnéztünk Morganra. A halála nagy veszteség.

David várta az elkerülhetetlen kérdéseket a Kígyó harci kötelékről, ám azok nem érkeztek. Ez annyira meglepte, hogy kis híján fel sem figyelt rá, amikor Sampreis az Egyesült Világok régi rendfokozatát használva mutatta be őt közvetlen felettesének, Damien Zibler alezredesnek. Leült a Zibler melletti székre.

A fickó igazi toborzóplakátra való anyag volt: figyelemre méltó testalkat, 180 centiméter feletti magasság, vörösesszőke haj, ragyogó kék szempár, büszke orr, határozott kézszorítás. Az Egyesült Világok régi egyenruháját viselte, az ünnepi ujjatlan köpeny nélkül.

– Isten hozta itthon – mondta Zibler, miután helyet foglaltak. – McCarthy százados a Kathil szülötte – magyarázta a tábornoknak. – Találkoztunk néhány éve, amikor még az ulánusoknál szolgált.

Sampreis az ajkát harapdálta.

– Itt él a családja?

– A kontinens belsejében. – David az elkövetkező percekben a múltjára és karrierjére vonatkozó kérdésekre felelt. Sampreis láthatóan őszintén érdeklődött, de a tábornoknak bizonyára nagyon sokat jelentettek a családi kapcsolatok az előmenetele szempontjából.

– A legtöbben Vorhaven mellett élnek – mondta David. – A megérkezésemkor vagy egy tucatnyian ellátogattak District Citybe egy rövid időre. Nem olyan sokan, hogy feltűnést keltsenek, de azért gondoskodtak róla, hogy valóban úgy érezzem magam, mint aki hazaérkezett. – Elhallgatott. Érzékelte a finom vonalat az udvarias csevegés és a parancsnok untatása között.

– Bocsásson meg a késésemért, tábornok! – folytatta, lehetőséget adva Sampreisnek a témaváltásra. – Csak ma reggel tudtam meg, hogy nem District Cityben, hanem itt, Radcliffe-ben kell jelentkeznem szolgálatra.

Sampreis Ziblerre pillantott.

– Nos, ez elég kényes téma – közölte. – Utasításunk van District City megszállására. Hasek tábornagy múlt hónapban hivatalosan is aktiválta a Kathili Milíciát, és utasította a 8. ezredharccsoportot, hogy adja át nekünk a helyőrségi szolgálatot. A parancs értelmében át kellett volna települniük a Lee-re, de a Nyolcasok megtagadták az engedelmességet, hiába próbálta őket kitúrni a helyükről VanLees herceg.

David a homlokát ráncolta.

– Koster VanLees ilyesmibe ártja magát? Úgy emlékszem, a herceget keményebb fából faragták. – Aztán eszébe jutott, hogy Koster herceg mostanra már a hetvenes éveit taposhatja.

– Nem az öreg – csóválta a fejét Sampreis –, a fia. Petyr VanLees herceg. Örökölte apja szívósságát, de a 8. EHCS-nek egy ezrede és nyolc másik támogató ezred mondja, hogy maradni akarnak.

– Miért ragaszkodnak ilyen makacsul a Kathilhoz? – kérdezte David őszinte meglepődéssel. Igaz, hogy a hajógyár miatt a Kathil fontos iparközpontnak számított, de a Lee elég közel volt a Kapellán Konföderációhoz, így egy ottani megbízatás elegendő katonai akcióval kecsegtetett. Az ezredharccsoport biztosan nem szenvedne presztízsveszteséget az átvezénylés miatt.

– A Nyolcasokat Katherine Steiner-Davton nevezte ki a Kathil helyőrségévé múlt évben – mondta Zibler, szándékosan elhagyva az arkhón-hercegnő címét. Zibler is azok közé tartozott az Egyesült Világokban, akik nem voltak hajlandóak elismerni Katherine névváltoztatását Katrinára, amivel a nő rengeteg lyrán polgárt gyűjtött a zászlaja alá.

– A Kathil fontos világ, de nem fenyegeti komolyabb veszély a Kapellán Konföderáció részéről. A 8. EHCS valójában ezért van itt, hogy garantálja Katherine irányítását a hajógyár, és ami még fontosabb, a hadihajóflotta felett. Weintraub altábornagy, az egység parancsnoka nemrég bejelentette, hogy utasításai személyesen Katherine Steiner-Daviontól érkeztek, és amíg ő mást nem mond neki, nem bízza a Kathilt egy „kipróbálatlan véderő-re”.

– Ezek lennénk mi – dünnyögte David. Rá kellett jönnie, hogy a Kathilon sokkal feszültebb a helyzet, mint gondolta. Kerr admirális ellenségessége kezdett értelmet nyerni, mint ahogy az a tény is, hogy egy lyrán tisztet „kölcsönöznek” az Egyesült Nemzetközösség hadihajójára. Ha a politikai helyzet annyira leromlott, hogy egy ezredharccsoport megtagadhatta egy tábornagy parancsát, akkor a Katherine és Victor követői közötti konfliktus már nem várat soká magára – ugyanez történt a Solarison.

– Be kell vallanom, teljes mértékben meg tudom érteni Mitchell Weintraubot. – Úgy tűnt, Sampreis mindkét oldal helyzetét jól átlátja, és ez is arra utalt, hogy jelenleg elfoglalt pozíciója legalább annyira politikai, mint katonai jellegű. Sajnos azonban David eddig azt tapasztalta, hogy a politikusok sokkal jobban értenek a konfliktusok kirobbantásához, mint az elkerüléséhez. A Kathil érdekében most elsősorban józanságra volt szükség.

– Ráadásul a KHM kathili aktiválásával is problémáink vannak – folytatta Sampreis –, de remélem, hogy egy erős tisztikarral zökkenőmentesen végrehajtjuk az átállást. Közben pedig bízzunk benne, hogy George Hasek eltakarítja a Kathilról a 8. EHCS-t! Higgadt fejekre van szükségem, százados.

– Igenis, uram. – David kiolvasta a tábornok hangjából, hogy el van bocsátva. – Ha megengedi, most szeretnék megismerkedni az új egységemmel.

Sampreis bólintott.

– Leléphet.

Zibler ismét a kezét nyújtotta, és David megszorította. A másik tiszt közben a szemébe nézett, és volt valami abban a tekintetben, amitől David egy darabig még elidőzött a tábornok folyosóján. Megkóstolta a falikút meleg vizét, elolvasta a napiparancsot, és egy Union osztályú űrjáró makettjének üvegburáját tükörként használva megigazgatta egyenruháját.

Szürkéskék szeme sötétnek tűnt a vékony üvegről visszaverődő szellemszerű képben. Élettelennek. Az üveg mélyén, valahol a tükörkép és a múltja között egy magányos Szkarabeusz rohant át az ingoványon, iker félnehéz lézerei rubinvörös fénydárdákat küldtek a láthatatlan ellenség irányába. A folyosó visszavert fényei elhalványultak a lézertűz ragyogásában, összevegyültek a darabokra eső könnyű mech képével.

Egy hang suttogott az elméjében: Itt jönnek!

– Köszönöm, hogy megvárt. – Zibler hangja visszarántotta Davidet a jelenbe. A férfi bajtársias gesztussal megfogta a vállát. Zibler ilyen típusú tiszt volt.

– Jó önt újra látni, uram – mondta David őszintén. Mindig sajnálta, hogy nem ismerte meg Ziblert jobban, amikor néhány éve találkoztak; talán most majd alkalmuk nyílik bepótolni az elszalasztott lehetőséget.

– Később szeretnék önnel hosszabban is elbeszélgetni, de arra gondoltam, visszafelé válthatnánk egy-két szót… – Nyitva hagyta a mondatot.

– Természetesen, uram – bólintott David.

– Általában nem firtatom a tisztjeim döntéseit, ha velem akarnak szolgálni, ám az ön esete egy kicsit más. – Zibler lehalkította a hangját. – Példának okáért, hogyan lehet, hogy a Kígyó harci kötelék egyik hősét lefokozzák útban az új állomáshelye felé?

David megrezzent a „hős” szó hallatán.

– Az egységemből nem sok maradt – magyarázta –, és a hadseregünk új marsallja úgy döntött, feloszlatja az Ulánusokat. – Nehéz volt kizárni a hangjából a keserűséget, amikor Nondi Steinert az Egyesült Nemzetközösség hadseregeinek marsalljaként emlegette. A nő hamisítatlan kékvérű Steiner volt, aki mindig is a Nemzetközösség elé helyezte a Lyrán Szövetséget.

– Amikor nem voltam hajlandó követni az ezredem maradékát a Csillagliga Védelmi Erőkbe, hivatalosan elbocsátottak a szolgálatból. Csak úgy lehettem újra hivatásos, ha visszatérek az aktív szolgálatba. A kathili KHM-nek éppen hauptmannra volt szüksége, ezért ennek megfelelően le kellett hogy fokozzanak.

– Ha még nem vette volna észre, McCarthy százados, rövidesen biztosan rájön, hogy több ezred is visszatért a régi rendfokozati rendszerhez. Csendes tiltakozás ez, így jelezzük, hogy nem értünk egyet a lyrán prejudikáció árhullámával. – Zibler magyarázatában nem volt semmi gyűlölködés, egyszerűen csak higgadtan közölt egy tényt. – Tehát csupán bürokratikus csűrcsavarásról van szó?

David a fejét rázta.

– Nem, teljesen szándékos volt. Több veterántól is hasonló módon szabadultak meg, és hallottuk a szóbeszédet arról, hogy ezeknek az embereknek egy része a Periférián, vagy más veszélyes körzetekben vállalt szolgálatot. Egyszerűen túl nagy nyomást helyeztek ránk, kénytelenek voltunk a visszavonulás mellett dönteni.

– Katherine aggódik, ha a bátyja támogatói az ő hadseregében szolgálnak. Mellesleg nagyon jól teszi. – Zibler szavai most már indulatosabbnak tűntek, David úgy vélte, ez annak az eljárásnak szólt, ahogy Katherine elárulta saját bátyját. – Sampreis tábornok túlságosan is bízik George Hasekban. A tábornagy jó ember, és hűséges a Kapellán Határvidékhez, csakhogy ő most nincs itt. Fogalma sincs róla, mivé fajulhat a helyzet. Ha látta a felvételeket a Solaris VII. zavargásairól…

David bólintott.

– A legfrissebb hírek szerint a versengő istállók a nemzeti vonalak mentén csoportosulnak. Főként a Steiner és Davion kötődésűek. – Ezek voltak a lyrán szövetséges és az Egyesült Világokat generációk óta kormányzó családok nevei. – A többit elmondják a szalagcímek. „A mechek az arénák helyett az utcákon harcolnak. A Játékok Világán statáriummal tartanak rendet, de még így is robbanásveszélyes a helyzet.”

– Akkor tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, itt is könnyen megtörténhet – mondta komoran Zibler. – Nagy baj készülődik.

David nagyon is jól ismerte ezt az érzést. Ez kísértette, mióta összefutott Kerr admirálissal. Megborzongott a gondolatra, hogy saját szülőbolygóján is végbemehet ugyanaz a mészárlás, mint a Solarison, és talán még a családja sem menekül meg előle. Ám nehéz volt megmondani, hogy mennyi volt ebből a harcos ösztöne, és mennyi a Huntressen töltött idő következménye.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte. Tudta, hogy Zibler nem fog túlozni.

– El sem hinné, miket mond Weintraub. – Zibler kék szeme haragosan villant fel. – Mintha nem is érdekelné, hogy Hasek tábornagynak elvitathatatlan joga saját kénye-kedve szerint mozgatni a csapatokat a határvidéken. A helyzet az, hogy nyíltan árulónak nevezi Hasek tábornagyot és VanLees herceget. Azt állítja, meg akarják buktatni a jog szerinti kormányt, és átjátszani a bolygót Victornak.

– Ennyit a higgadtabb fejekről – morogta David, és valami nagy ürességet érzett legbelül. – Van lehetőségünk haladékot szerezni?

Zibler komoran elmosolyodott.

– Biztosan. De csak ha Katherine Steiner-Davion elismeri George Hasek fennhatóságát, és átküldi a 8. EHCS-t a Lee-re, ahogy az a tábornagy parancsában is áll.

David szeretett volna hinni ebben a végkifejletben, de képtelen volt rá.

Arra gondolt, hogy a 8. EHCS átvezénylése a határ menti Lee világára kiváló stratégiai érzékről tanúskodó elöntés, mivel a Kapellán Konföderáció még mindig a militarista Xin Sheng mozgalom lázában égett. Ha a kardcsörgetés elfajul, a St. Ives Paktum területén folyó harcok könnyen átcsaphatnak az Egyesült Nemzetközösség területére, és a Lee-nek ez esetben nagy szüksége lesz a Nyolcasok védelmére. Amikor Zibler társaságában kilépett az épületből a Kathil ragyogó napsütésére, a nap már nem is tűnt olyan melengetőnek, és az addig frissítő szellőtől most kirázta a hideg.

– Ne értsen félre, uram, de… készen állunk a harcra?

Ha Ziblert meg is döbbentette a kérdés, nem mutatta. David azon gondolkodott, hogy felettese és a többi tiszt vajon mióta kérdezgeti magától ugyanezt; mióta látnak sötét viharfelhőket gyülekezni a horizonton? Amióta Katherine elorozta Victor trónját két évvel ezelőtt? Talán. Vagy amióta a Solaris VII-en kitörtek a zavargások? Ez már sokkal valószínűbb.

– Őszintén? – kérdezte Zibler. – Nem. De még mindig reménykedem benne, hogy erre nem kerül sor. Hasek marsall találhat valamilyen diplomáciai megoldást. Vagy visszavonhatja a 8. EHCS átvezénylési parancsát.

– Vagyis fejet hajt. – Amit David eddig Morgan Hasek-Davionról, az Ulánusok alapítójáról hallott, az alapján nem hitte, hogy erre sor kerülhet. Ha George Hasek valóban az apja fia, akkor biztosan nem.

– Inkább kompromisszumot köt – javította ki Zibler. – Kathil a hajógyára miatt van olyan fontos, mint bármelyik másik világ a határvidéken… ha nem fontosabb. Ez biztosít a nemeseknek egy kis helyet a manőverezésre. Nekünk pedig időt a milícia csiszolására.

David beletúrt rövidre nyírt sötét hajába.

– Jelenleg azzal is elégedett lennék, ha a legdurvább éleket sikerülne némileg legömbölyíteni.

– Találkozott már az embereivel?

– Néhányukkal, de eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy lássam, mekkora munka vár rám.

Zibler kényelmes léptekkel haladt tovább, úgy festett, mint aki megpróbál a legjobb színben feltüntetni egy kényelmetlen témát.

– Nem mondhatom, hogy nincs igaza – szólalt meg végül. – A KHM-nek egységként egyszerűen nincs öntudata, és ez igaz mindenkire, felülről az egyszerű katonákig. Akik azt gondolják, hogy mégis, azok általában abban a téveszmében élnek, hogy mi vagyunk az ulánus hagyományok és eszmék örökösei, ez pedig nagyon veszélyes lehet a tapasztalatlan harcosok számára. Hajlamosak sokkal nagyobbat harapni, mint amekkorát meg tudnak rágni, és a katonák ebbe hajlamosak belehalni. – Elfintorodott. – Nem szívesen mondom, hogy a maga százada a legrosszabb mind közül ezen a téren, különösen az Ulánusokhoz való kötődése miatt.

– Ha le tudom téríteni őket a helytelen útról, megteszem – mondta David. – Bízom benne, hogy a múltammal talán pozitív irányban befolyásolhatom a csapatot.

– Az bizony nem fog ártani – bólintott Zibler. – A katonák általában hallgatnak egy veterán szavára, különösen ha egy háborús hősről van szó. – Felfigyelt David savanyú arckifejezésére. – Ez így van, és maga is pontosan tudja. Egy ideig biztosan hírességként fogják kezelni. Különösen a bemutatás után.

David felkapta a fejét, és éles pillantást vetett Ziblerre.

– Miféle bemutatás?

Zibler elmosolyodott, ám ezúttal nyilvánvalóan úgy vélte, jó hírt fog közölni.

– A híre megelőzte. Andrew Redburn magát jelölte a Csillagliga Bátorság Rendjére a Huntressen végrehajtott hátvédakciója miatt, és Theodore Kurita jóváhagyta az ajánlást. Azt hiszem, a korábbi szolgálati anyagába is bekerült, de mivel már nem a CSVE tagja, nem jár vele automatikus előléptetés. A medál azért a magáé.

Az övé. Katonái életével és végtagjaival fizetett érte. Denning. Whidbey. Kennedy. A fenébe, túl sokan!

– Várhatnánk vele egy keveset? – Próbált minél közömbösebbnek tűnni. – Szeretném egy kicsit megdolgozni őket, mielőtt a zászlókat lengetve elmondanánk nekik milyen nagyszerű és dicsőséges dolgot is művelünk.

Zibler összehúzott szemmel nézett rá, de végül bólintott.

– Ahogy gondolja. Sampreisnek biztosan nem fog tetszeni, alig várja már, hogy egy kis ünnepséget rittyentsen az átadásból. De azért tudok nyerni egy kis időt.

David jól érzékelhető megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt.

– Nagyon hálás vagyok érte.

– Elhiszem. – Zibler megállt, és egyenesen a szemébe nézett. – Megnéztem a kiadott harci felvételeket. Sorban végignéztem a csatákat, de még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett átélni az egész huntressi hadjáratot.

David első alkalommal érzett kísértést arra, hogy beszéljen a dologról valakinek, aki nem volt ott. Talán mert kedvelte és tisztelte Ziblert, vagy mert a másik tiszt nem próbált tolakodóan kíváncsiskodni. Természetesen Sampreis sem, de David szerint ez csak azért lehetett, mert a tábornokot egyáltalán nem érdekelte az ügy.

– Valamikor térjünk vissza rá! – felelte lassan. – Egy kicsit később. Most szeretnék találkozni az embereimmel, de… majd kérdezzen!

– Fogok – biztosította Zibler. – Sok szerencsét az új egységéhez, David!

McCarthy szórakozottan bólintott, és miközben elsétált, egyfolytában a sikolyokra, a robbanásokra, a lángokra és a pilótafülke kohószerű hőmérsékletére gondolt. A Huntress-szel kapcsolatban mindig ugyanaz volt a kérdés. Milyen volt? Mennyire volt szörnyű?

Elég szörnyű ahhoz, hogy David tiszta szívből úgy érezze, meg kellett volna halnia a Huntressen. Elég szörnyű ahhoz, hogy minden nap a közeledő végzet biztos tudatával ébredjen, mintha a maga mögött hagyott veszedelem megpróbálná utolérni.

Elég szörnyű ahhoz, hogy Davidnek kétségei támadjanak afelől, vajon képes lesz-e újra harcba vezetni egy csatamechet.

3

Nemesek Csarnoka

District City, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. október 20.

A District Cityben álló Nemesek Csarnoka a Kathil legnevezetesebb épülete, a bolygó fővárosának ékköve volt. Megtervezése és felépítése során nem takarékoskodtak a pénzzel, mintha egy rég elfeledett herceg még mélyebb benyomást akart volna tenni a bolygó körül keringő orbitális dokkoktól és hajógyáraktól már egyébként is lenyűgözött látogatókra. A hatalmas boltívek még a legjelentéktelenebb folyosót is titáni méretűvé nagyították fel, a közlekedés a legnagyobb rohammechek számára sem okozhatott volna gondot. A vastag, fényesre csiszolt keményfa keresztgerendákat minden ajtónyílásban márványoszlopok tartották, feljebb pedig balkonok nyíltak a falak mentén.

Itt még a portás mellékhelyiségében is boltozatos, aranyszegélyű mennyezet lehet, gondolta kommandant Eván Greene.

Greene Weintraub tábornok katonai küldöttségének tagjaként érkezett, a 8. EHCS másik két csatamech-zászlóaljának parancsnokával együtt. A 190 centiméter magas, nyakigláb Eván ugyanolyan magas volt, mint Weintraub tábornok, és könnyedén igazodott parancsnoka hosszú lépteihez. A másik négy tisztnek igencsak szaporáznia kellett, hogy ne maradjon le tőlük. Eván érzett némi derűs részvétet az alacsony termetű kísérő, VanLees herceg embere iránt, aki szinte rohanva kalauzolta őket.

Ez volt az első látogatása a Nemesek Csarnokában, bár már több alkalommal is részt vett a Weintraub és VanLees herceg közötti párviadal valamelyik csörtéjében. Az elmúlt héten sor került még két, hasonló jellegű találkozóra a tábornok és a herceg között, egyre kevesebb eredménnyel, és mind kevesebb eséllyel a kompromisszumra. Vajon ma mi lesz műsoron? Burkolt fenyegetések? Kevésbé burkolt ösztökélések – netán vesztegetési kísérletek –, hogy a tábornok engedelmeskedjen George Hasek parancsának, és hagyja el a Kathilt? Kiabálás?

Szerencsére a Kathili Milícia mindeddig úgy látta jónak, hogy távol maradjon a konfliktustól – valószínűleg felismerték, hogy a katonáik túlságosan nyersek és tapasztalatlanok ahhoz, hogy hasznukat vehessék egy katonai konfrontációban. Ám minél tovább tart ez a patthelyzet, annál több idejük jut a felkészülésre. – Nagyon remélte, hogy Weintraub tábornok ezt a tényt nem hagyja figyelmen kívül.

Hátrasimította csapott homlokából őszülő, fekete haját – a mozdulatra nem olyan régen szokott rá. Azzal a gondolattal nyugtatta magát, hogy koromfekete bajusza lágyítja valamelyest durva arcvonásait. Gondosan eligazgatta a jobb karjáról lógó aranypaszományokat, kisimította vékony derekán a Nagelringi Akadémia derékszíját, melynek hurka a lába mellé lógott. Ám a kék-vörös öv minden hosszú lépésénél büszkén fodrozódott, hiábavalóvá téve a tiszt erőfeszítéseit. Megkímélte magát egy újabb próbálkozástól, és közben észrevette, hogy a többi zászlóaljparancsnok még kellemetlenebbül érzi magát a díszegyenruhában. A Nemesek Csarnoka nyilvánvalóan ilyen hatást tett a látogatókra.

Kivéve Evánt. Az épületóriás pazar díszítése és pompája talán félelmet kelthetett mechharcos bajtársaiban, ő azonban már régen hitte, hogy egy ehhez hasonló épületben volna a helye. Ez neki járt. Nem mintha bármilyen nemessel vagy akár csak egy egyszerű nagyúrral azonos magasságban helyezkedett volna el a társadalmi ranglétrán. Még nem. Ám ezt a csodát a becsvágyó, ambiciózus embereknek emelték.

És Evánból nem hiányzott az ambíció. Ezért furakodott be minden találkozóra, ahová csak tudott, kereste a ritka lehetőséget arra, hogy kitűnjék, hogy észrevetesse magát. Nem szándékozott örökké mechharcos maradni. Képtelen volt kivárni a lassú araszolást a ranglétrán. Valami nagy dologra, egy hősi haditettre lett volna szüksége, amely meghozza számára a rég várt elismerést.

A Csarnok grandiozitása után meglepetésként érte őket a hely, ahová a kis ember vezette őket. Eván harmadikként lépett be az ajtón Weintraub tábornok és leftenant general Karen Fallon után; sikerült a másik két zászlóaljparancsnok és leftenant general Detton, a 8. EHCS három páncélos ezredének parancsnoka elé furakodnia.

A helyiség meglehetősen spártai volt, legalábbis a Nemesek Csarnoka fényűző normáihoz képest. A falakat nem díszítették művészi faragványok, a padlón nem álltak párnázott székek. Petyr VanLees herceg és két tanácsadója már a szoba túlsó végében elhelyezett, félhold alakú asztalnál ültek. A nemesek csoportja úgy várta a tiszteket, akár az ítélet ismertetésére készülő bírói kar. VanLees nyilvánvalóan nagy gondot fordított a pszichológiai hatásra – azt a látszatot akarta kelteni, mintha a büntetés kiszabására váró bűnösök járulnának a színe elé.

Nagyjából ez is volt a helyzet.

– Weintraub tábornok – szólalt meg hűvösen a herceg üdvözlésként. Nem állt fel, és más udvarias gesztust sem tett. A mai alkalomra félkatonai uniformist választott, hozzá a klasszikus Egyesült Világok egyenruha szabása szerint készült, lila ujjatlan köpenyt. – Kérem, foglaljanak helyet!

– Igazán kedves öntől, VanLees herceg – Weintraub hangja ugyanolyan fagyos volt, mint vendéglátójuké –, de nem hiszem, hogy maradnánk annyi ideig, amíg kényelembe helyezzük magunkat.

Petyr VanLees elmosolyodott, hófehér fogai még csillogóbbnak tűntek sötétbarna bőre mellett. Egyik kezével végigsimított rövidre vágott szakállán.

– Magam is már hetek óta ugyanezen gondolkodom, tábornok. A 8. EHCS mégis még mindig itt van a Kathilon, minden ellenkező érvényű utasítás ellenére. Kérem, ha nem akarnak azonnal távozni, foglaljanak helyet.

Eván azonnal rájött, miért nem akar leülni a tábornok. Ha az EHCS tisztjei odatelepednek az íves asztal rövidebbik oldalához, szinte összeér a könyökük, és nem nézhetnek egymásra anélkül, hogy el ne kellene fordítani a törzsüket a kemény támlájú széken. Ám ha állva maradnak, azzal komoly taktikai előnyhöz juttatják a viszonylagos kényelemben üldögélő nemeseket.

Karen Fallon végül úgy oldotta meg a problémát, hogy előrelépett, elhúzta a három széket az asztaltól, és beállította őket VanLees herceg irányában, ügyet sem vetve az alacsonyabb rangú nemesekre. A három főtiszt leült, Eván és a két másik zászlóaljparancsnok pedig tekintélyt parancsolóan megállt a székek mögött.

Miközben Petyr VanLees gyorsan bemutatta társait – nem kétséges, megpróbált a mellőzött nemeseknek visszaadni egy keveset elveszített tekintélyükből –, Eván felmérte a helyiséget. A hideg térség márvány járólapjairól és sötét erezetű keményfa falairól élesen verődtek vissza a hangok. A keskeny ablakok túlságosan magasan helyezkedtek el ahhoz, hogy ki lehessen nézni rajtuk. A halkan zúgó világítótestek fényárba borították a szobát. Ezen a helyen nem tettek sok engedményt – komor szoba volt, melyet komoly dolgok megtárgyalására szántak.

VanLees herceg még írnokot sem hozott magával. Ami az ehhez hasonló ajtók mögött elhangzik, arról általában nem készül feljegyzés. És a nemesek tartásában sem volt nyoma engedékenységnek; mereven előrehajolva ültek, készen a harcra.

Eván felkészítette magát az üvöltözésre.

– Nem csak a saját nevemben szólok – tért rá a herceg a lényegre, és hangja a nemesi udvarban megszokott gőgös színezetet öltött –, hanem Új-Syrtis hercege és a Kapellán Határvidék nagyura, George Hasek tábornagy nevében is. Csalódással tölt el minket, hogy az Egyesült Nemzetközösség 8. ezredharccsoportja nem hajlandó elismerni a tőlünk kapott törvényes és formailag kifogástalan utasításokat, nevezetesen, hogy tegye át székhelyét a Lee világára. – A hivatalos megfogalmazás nagyon nem illett ebbe a szobába – Eván szerint szándékosan.

Weintraub összefonta vastag karját izmos mellkasa előtt, és ugyanazt a magyarázatot adta, amelyet egy hónappal korábban.

– A Kathil igen fontos világ – felelte nyugodtan –, nem bíznám jó szívvel egy tapasztalatlan milícia felügyeletére.

A VanLees jobb oldalán ülő nemeshölgy összetolt néhány papírlapot, a tetejükre rakott egy kis elektronikus olvasót, és az egész kupacot Weintraub felé tolta.

– Itt van egy jelentés a Kathili Kapellán Határvidéki Milícia készültségi állapotáról és teszteredményeiről. Hasek herceg maga ellenőrizte, és megerősítette…

– A tábornok már látta azokat a jelentéseket – vágott közbe Karen Fallon.

– …hogy az egység egy nagyszabású invázió kivételével bármilyen konfliktusban megállná a helyét – folytatta a nő, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólást. – A tábornok netán olyan katonai információk birtokában van, melyek arra utalnak, hogy ezzel a lehetőséggel kell számolnunk?

Eván kurta, vakkantásszerű kacajt hallatott, s ezzel minden nemes figyelmét magára vonta. Kiszáradt a szája, de nem hátrált meg.

– Hogyan válaszolhatna erre Weintraub tábornok, ha saját határuruk sem méltóztatik tájékoztatni önöket egy ilyen lehetőségről? – kérdezte jelentőségteljesen.

Kockázatos dolog volt felszólítás nélkül közbeszólnia, de Eván tisztában volt vele, úgy tudják a legjobban elbagatellizálni a nemesek érveit, ha egy alacsonyabb beosztású tiszt válaszol rájuk. A másik kommandant kényelmetlenül fészkelődött, de Karen Fallon egy pillanatra hátranézett rá, tekintetében az érdeklődéshez az elismerés szikrája keveredett. Tudomásul vétel. Az első lépés a kitüntetés, aztán az előléptetés felé. Eván kitűnően reagált – nem ismert el semmit, de nem is tagadott, inkább a gróf logikája ellen indított támadást.

A hazárdjáték bejött, VanLees herceg vette át a szót.

– A lényeg, hogy a Kathili KHM-nek a rendelkezésre áll egy hiánytalan csatamech-egység és négy támogató ezred, ennyi több mint elegendő a bolygó megvédéséhez. Nyugodtan távozhatnak.

– Az én Katzbalgeremnek nyolc ezrede van. – Weintraub halk, szinte már fenyegető hangon mondta ki a 8. EHCS becenevét, a szabályok nélküli közelharcra alkalmazott német kifejezést. Egyértelműen nem véletlenül folyamodott éppen most ehhez a névhez. – Három páncélos és öt gyalogos, és mindegyik jóval tapasztaltabb az önök milíciájánál. Ezek az adatok azt mondatják velem, maradunk.

VanLees modora hűvösről egy pillanat alatt gleccserszerűen jegessé vált.

– Fenyegetni akar, tábornok?

Eván visszatartotta a lélegzetét, felismerte, hogy a tábornok ezúttal túl messzire ment. Azt vallani, hogy kizárólag az arkhón-hercegnőtől fogad el parancsokat, jól védhető érv volt, még ha vitatható is. Arra célozgatni azonban, hogy a Nyolcasok akár erőszakot is hajlandóak alkalmazni látszólagos szövetségeseikkel szemben, egy olyan vonal volt, melyen sem a tábornok, sem a herceg nem lépett át. Egészen eddig.

A tábornok szerencsére tudta, mikor kell visszakozni.

– Eszembe sem jutna, VanLees herceg. – Mindenki tisztában volt vele, hogy hazudik. – Pusztán összehasonlítást végeztem.

Egy helyi báró is bekapcsolódott, tenyerét az asztal sötétbarna fájára szorítva szólalt meg:

– Ráadásul itt van nekünk a 2. UATI pótkeret is.

– Gyerekek – horkantotta Weintraub erős pozíciójának biztos tudatában. – Bár kétségtelen, hogy egy kitűnő akadémia nevét viselik.

– A Második a Nemzetközösség legkiválóbb pótkerete! – tiltakozott a báró. – Értékes kiegészítője lehet a…

A tábornok összevonta vastag, barna szemöldökét, és a mondat közepén szakította félbe a nemest. A makacs eltökéltség mintapéldánya volt.

– Engem személyesen az arkhón-hercegnő rendelt a Kathilra – morajlotta. – Nem hághatom át ezeket az utasításokat kényem-kedvem szerint!

A herceg keskeny orra felett merőn nézte a tábornokot.

– És fel tudná nekem vázolni ezt a parancsláncolatot, amelyik átugorja négy feljebbvalóját és legalább három nemest, akiknek békeidőben joguk van elküldeni a világukról az egységét? Nagyon szeretném ezt látni, Mitchell, és bizonyára a fegyveres erők adminisztratív szekciója is szívesen ellenőrizné, miféle közvetlen csatorna áll fenn Katherine Steiner-Davion és ön között.

– Én azért vagyok itt, hogy védjem az arkhón kathili érdekeit – vágott vissza Weintraub. – Nem George Hasek utasítására jöttem ide, és nem fogom tűrni, hogy ő (vagy akár maga, Petyr) az arkhón utasítása ellenére eltávolítson innen. Vagy tán George Hasek már nem ismeri el Katrina Steiner-Daviont saját arkhón-hercegnőjének?

– Elbizakodott, senkiházi Amaris-fatty! – vicsorogta VanLees előrehajolva, a haragtól remegve. – Az Egyesült Világok egyetlen igaz nemese sem… – A herceg mellett ülő gróf figyelmeztetően megszorította a karját, mire elhallgatott, és dühödten meredt a tábornokra.

Az Egyesült Világok egyeden igaz nemese sem tekintené soha Katrinát a hercegnőjének? Eván biztos volt benne, hogy VanLees erre gondolt. Elvégre Katrina eltávolította a trónról Victor Steiner-Davion régensét, Yvonne húgukat, és elfoglalta a helyét. Ráadásul egyértelművé tette, hogy a Lyrán Szövetség elsőbbséget élvez az Egyesült Világok bolygóival – például a Kathillal – szemben. Evánt a legkevésbé sem érdekelte, hogy a családnak melyik tagja ül Új-Avalon trónján. Egy mocskos davionista számára azonban, aki magában soha nem törölte el a Lyrán Szövetség és az Egyesült Világok közötti határvonalat, Katrina kétségtelenül gonosz trónbitorlónak tűnhetett.

Ám akármi is volt az igazság, ha most hangot adnak neki, az egyenlő lenne a nyílt felségárulással. Eván kivételével az összes tiszt és maga a tábornok is feszült várakozással hajolt előre, hogy elcsípje a szavakat.

Eván elmosolyodott. Hajszál híján, VanLees. Hajszál híján.

A herceg reszketett a visszafojtott haragtól. Bőre még sötétebb árnyalatot öltött, tekintete vágott, akár a lézer. Ám amikor megszólalt, hangja visszanyerte nyugodt méltóságát.

– Nem fogom elfelejteni ezt a beszélgetést, tábornok. És nem tűröm tovább az engedetlen csapatokat a városomban.

Weintraub széttárt karral csóválta a fejét, mintha a herceg szavai összezavarták volna. Válasza azonban azt tükrözte, hogy tökéletesen megértette a másik férfi mondanivalóját.

– Már megbocsásson, VanLees herceg, de mit tud tenni ellene?

Evan elképzelni sem tudott volna ennél nyilvánvalóbb hadüzenetet a két férfi között. A herceg elkövette azt a hibát, hogy leereszkedett Weintraub szintjére. A tábornok háta mögött állt a teljes 8. EHCS, valamint egy élet tapasztalata színlelésből, fenyegetőzésből és az erő megfelelő alkalmazásából.

Ám akármekkora pszichológiai győzelmet is aratott a tábornok, a tárgyalás nem vezetett eredményre. Ezek az érvek mindkét oldalról számtalan alkalommal elhangzottak az utóbbi hetek során. Hiába a Nemesek Csarnokának pompája és VanLees herceg gondos ültetési élőkészületei, a vitával nem sikerült előbbre jutniuk, mint a korábbi találkozókon. Patthelyzet alakult ki.

Petyr VanLees felállt, és az egyik papírhalomból előhalászott egy lezárt borítékot. Nyitott tenyerét ütögette vele, mintha a jelentőségét mérlegelné. Evánnak nem tetszett az arckifejezése; a hercegnek nyilvánvalóan maradt egy kártyája, amelyet még nem játszott ki.

– Ha jól értem, tábornok, legfőbb kifogása mindig is a megfelelő képzettséggel rendelkező csapatok hiánya volt a Kathilon – szólalt meg a nemes megtévesztően szelíd hangon. Eván gyanakodva ráncolta a homlokát, és valószínűnek tartotta, hogy Weintraub is ugyanezt teszi. – Gondolom, nem vette figyelembe családom kiváló kapcsolatait az 1. Kapellán Dragonyosokkal.

Evan biztos volt benne, hogy ez nem így van. Mindenki tudta, hogy az 1. Kapellán Dragonyosokat egyszer hűségeskü kötötte Kathil hercegéhez. Csakhogy Michael Hasek-Davion herceg évekkel ezelőtt eladta őket az Egyesült Világok fegyveres erőinek. Michael herceget a Davion vérvonal ellen folytatott hosszú hatalmi harc megfosztotta anyagi forrásai nagy részétől, így kénytelen volt megválni az egységtől. A Dragonyosok közismerten állhatatos emberek voltak, hűségüket a Kapellán Határvidék iránt soha senki nem kérdőjelezte meg.

– Az apja elkótyavetyélte őket, amikor George Hasek áruló nagyapja megpróbálta ellopni Hanse Davion trónját – mondta a tábornok.

A sértés ezúttal lepattant Petyr VanLeesről, akár a kézifegyverek tüze egy csatamechről.

– Ez itt – lengette meg a borítékot – Hasek tábornagy írott parancsa, melyben utasítja önöket, hogy vonuljanak át a Lee-re. Valószínűleg ez lesz az utolsó udvarias kérés, amit kapnak. – Ledobta a parancsot az asztalra Weintraub elé, aki lassan felemelkedett a székéről, és magához vette.

– Az utasításhoz csatolva – folytatta VanLees – megkapják a hivatalos tájékoztatást is arról, hogy az 1. Kapellán Dragonyosok már úton vannak a Kathilra, a helyőrségi erők megerősítése céljából. Visszavásároltam a családi ezredet a marsalltól, tábornok. – A herceg ajka keskeny, agresszív mosolyra húzódott.

– A Kapellán Dragonyosok néhány héten belül hazatérnek. Aztán majd meglátjuk, hajlandó lesz-e elhagyni a világomat.

4

KHM katonai tábor

Radcliffe, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. október 24.

– Még problémát fog okozni magának – mondta Damien Zibler.

David bólintott, egyik kezével simára borotvált állát vakargatta. Végigsimított az állcsúcsa alatti rövid, csomós forradáson – egy újabb emlék a Huntressről. Legtöbbször nem is gondolt rá, csak borotválkozás közben jutott eszébe. Az öt centiméteres repesz elhibázta a nyaki artériát, de így is bőségesen vérzett. Emlékezett arra, ahogy a nyakát elönti a meleg vér, és a pánik első pillanataira.

– Black törzsőrmester az elmúlt hetekben nem is okozott mást, csak problémát – felelte. – Miért különbözne ez a mai nap a többitől?

– Adjon neki időt! Az egyik legjobb emberünk, csak az a baj, hogy ezt ő is tudja. Lassan fog változni, de végül sikerül neki. Legyen türelemmel!

A két férfi a Radcliffe Bázis elsődleges kiképző-létesítményének egyik termében állt, egy nagy ablak mellett, melyen keresztül beláttak az felkészítőhelyiségbe, és benne David századára. A mechharcosok fele ügyet sem vetett rájuk, míg a másik fele úgy tett, mintha nem a parancsnokot figyelné. David karba fonta a kezét, nekidőlt a falnak, és hasonló érdektelenséggel nézett vissza rájuk. Látta, hogy a padlólapok már elveszítették napi csatájukat a feketére fényezett katonai bakancsok nyomai ellen.

– Mindannyian lassan változnak – mondta. – Kivéve Tara… leftenant Michaels. Nagyon elszántan próbálja megérteni, mit teszek, és miért. A többiek nem fogadják könnyen az új szabályokat. – David felnézett felettesére. – Túl kemény lennék?

Zibler melegen rá mosolygott.

– Ezek itt mechharcosok, David. Ha nem bírnak el egy kis taszigálást, rossz hivatást választottak. – Könnyed hangsúlya néhány árnyalatnyival komorabbá vált. – Bár már két áthelyezési kérelmet is kaptam.

– Black – vágta rá habozás nélkül David, bár ő maga is meglepődött, mennyire bántja a gondolat. Tüskés stílusa ellenére jó véleménye volt Amandáról. – És Smith. – A nyughatatlan tizedes bárki másnál többet panaszkodott McCarthy szigorú szabályzatai miatt… vagy talán nem is többet, csak hangosabban.

– Nem ők. – Zibler lesimította zubbonya ujját, és úgy tett, mintha a szövetet tanulmányozná. – De ha valóban tudni szeretné… – Nem fejezte be a mondatot, meghagyta a Davidnek a választás lehetőségét.

– Nem, jobb ha nem tudom – sóhajtotta David. Az Ulánusoknál az emberek az életüket bízták egymásra. A legkevesebb, amit megtehet, hogy a kiképzés során megbízik a századában. – Hogy beszélte le őket?

– Nem tettem. Gondoltam, előbb megemlítem magának, hogy eldönthesse, hogyan akarja kezelni a dolgot.

David a homlokát ráncolta, megpróbált döntésre jutni. Ha tudná, kik azok, kitalálhatna valamilyen megoldást. De nem tölthette minden idejét sértett egók ápolásával.

– Egy ideig tettessen süketséget! – mondta végül. – Ha néhányuk elkezdi megszokni a szigorúbb fegyelmet, az ellenállás nagy része elenyészik. Ha majd újra lazábbra engedem a gyeplőt, azt hiszem, lesz egy egységünk, akikre büszkék lehetünk, és több áthelyezési kérelmet kapunk más egységektől, mint amennyit kezelni tudunk.

Zibler egyetértően bólintott.

– Azt hiszem, igaza van. Az a célom, hogy az új szabályai némelyikét a többi századnál is bevezessem. Az emberei így könnyebben fognak alkalmazkodni. – Halványan elmosolyodott. – Nagyon jól választja ki a legfájdalmasabb célpontokat, az egójuknál fogja meg őket. Emlékeztet az alapkiképző módszerekre. Volt már dolga újoncokkal?

– Csak egyesével, néha párosával. Tudja, hogy megy ez, uram… amikor be kellett tölteni a réseket az Ulánusok állománytábláján. Ennyi emberrel viszont még soha nem dolgoztam. – Tizenegy ember. Nehezen összehasonlítható azzal az egységgel, amelyet megörökölt, aztán hosszú évekig vezetett… és amelyik a Huntressen megsemmisült.

– És azokkal az újoncokkal ugyanilyen keményen bánt?

– Nem.

Zibler elfordult az ablaktól.

– Akkor miért most, és miért pont velük?

Mert mostanában képtelen volt megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami nagy veszedelem rohan felé. Ám ezt nem mondhatta el a feljebbvalójának, még akkor sem, ha a barátjának tekintette a férfit.

– Mert nem tudom, mennyi időnk maradt – felelte. – Ez a patthelyzet a Nyolcasokkal nem tarthat örökké. A Dragonyosok egy hónapon belül megérkeznek, s ez megoldhatja a helyzetet, de nem alapozhatjuk rájuk a teljes katonai támogatásunkat. Minél hamarabb fel kell fejlesztenünk saját csapatainkat is, arra az esetre, ha megtörténne… – David elhallgatott. – Ha bármi történne – fejezte be halkan.

– Mióta gondolkodik ezen? A Nyolcasok utolsó elutasítása óta?

David habozott a válasszal, de megbízott Ziblerben, és ez sokat segített. Valami emlékeztette a tisztben Morgan Hasek-Davionra – talán az a rendíthetetlenség, amely automatikusan jó közérzetet generált másokban.

– A Huntress óta.

Zibler néhány másodpercig méregette Davidet ragyogó kék szemével, de arckifejezéséből semmit nem lehetett kiolvasni.

– Azt hiszem, élnem kellene az ajánlatával, hogy meséljen nekem a Kígyó harci kötelékről. De majd csak jövő héten, miután visszatért a családjától, és túlestünk az ünnepségen. Akkor lesz elegendő időnk. – Újra a teremben várakozó harcosokra nézett. – Menjen, faragjon belőlük századot!

David bólintott, és a másik férfitól kölcsönzött erővel indult az ajtó felé.

– Attól ő még problémákat fog okozni nekem – jutott újra eszébe Black törzsőrmester.

– Abban biztos lehet – bólintott kedélyesen az ezredes.

A felkészítőhelyiség pezsgett a beszélgetéstől és a harc előtti feszültségtől. Természetesen nem lesz ez valódi harc, hiszen csak szimulátorfülkékben zajlik, ám még ez is felélénkítette a századot, különösen, mert parancsnokuk szeme előtt kell majd teljesíteniük.

Amanda Black őrmester sem volt immúnis az izgatottságra, de jelen pillanatban sokkal jobban érdekelte David McCarthy százados, aki a jelek szerint befejezte folyosói megbeszélését Ziblerrel, és most a terem ajtaja felé indult.

Bár úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, valójában csak fél füllel figyelt leftenant Dylan Pachenkóra, aki a legfrissebb híreket ismertette a közeli St. Ives Paktum kapellán inváziójáról. Pachenkót ázsiai származása miatt sokkal jobban érdekelte a dolog, és személyes felelősségének tekintette, hogy a kapellán ügyek helyi szakértője legyen. Sokat azonban nem mondhatott. A kapellánok fokozatosan a feledésbe taszították a Paktumot, a Kathil pedig túlságosan távol volt a határtól ahhoz, hogy aggódni kelljen a harcok esetleges átterjedése miatt.

Amanda lopva figyelte David McCarthyt, akit még mindig nem sikerült kiismernie.

A század új parancsnoka egyszer csak megjelent, és darabokra cincálta azt az egységet, melyet ő és a két leftenant oly fáradságos munkával építettek fel. A rendfokozatok szigorú használata – erre a szabályra a jelek szerint csak ő volt immúnis –, a szakaszok becenevének eltörlése. Keményen hajtotta Smith tizedest, bár Richard látszólag könnyedén vette az akadályokat. És a kiképzési terv…

McCarthy egyszerűen kivonta őt a kiképzésből, holott korábban minden szimulátoros gyakorlaton részt vett. Elveszítette a legjobb mechharcosnak kijáró pozícióját egy új jövevény miatt, aki csak azért kapta meg az egységet, mert a Kígyó harci kötelékben harcolt. Ráadásul még csak nem is beszélt a Huntressről! Átkozott legyen, ha megkönnyíti a dolgát! Amanda Black nem fog hajbókolni egy olyan ember előtt, aki szimulátorban még próbára sem tette magát a század ellen – és főként nem a hízelkedő Tara Michaels előtt.

Persze tudta, hogy ez nem igazán tisztességes. Tara valójában nem hízelgett az új parancsnoknak, McCarthy pedig a legkisebb érdeklődést sem mutatta a leftenant iránt. Talán van egy kedvese odahaza? McCarthy itt született a Kathilon, tehát ez a lehetőség nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Lehet, hogy megpróbál felfrissíteni egy kapcsolatot, melyet nyolc éve hagyott maga mögött – nem kétséges, hogy valami civil lánnyal.

A helyiség elcsendesedett, amikor a százados belépett, és helyet foglalt a terem elülső részében. Amanda egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy Zibler ezredes távozott.

Éppen akkor fordult vissza, amikor McCarthy jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

– Rendben, gondolom, mindannyian hallottak róla, hogy a Drakónis Szövetség haderejéhez tartozó Alshaini Bosszúállók csapást mértek a Szellemmedve klánra. A hírt megerősíthetem, de semmi újat nem tudok mondani a tegnapi Kathili Hírmondóban megjelentekhez képest.

Igen, igen, igen. Amanda természetesen hallott róla. A Drakónis Szövetség hadseregének három ezrede önállósította magát, és támadást intézett a Szellemmedvék ellen, hogy felszabadítsák otthonvilágukat, az Alshaint.

– Hogy jön ez ide, százados? – tette fel a kérdést. – Ez itt a Kapellán Határvidék, nem a Drakónis határzóna. – Amandát ez az összecsapás még kevésbé érdekelte, mint a Xin Sheng-konfliktus.

– Valóban – felelte McCarthy semleges hangon. – Ezenkívül valakiből még kikívánkozik valamilyen panasz ma reggel?

Kissé meglepettnek tűnt, amikor senki nem jelentkezett, még Smith tizedes sem. A százados reakciója sok mindenkit elbátortalanított. Amandát azonban nem, ő csupán olyan harcra tartalékolta az erejét, amelyiket meg tud nyerni. Mint például egy kis szerencsével a mai szimulátorcsata. Félresöpörte a homlokába lógó barna tincseket, és elképzelte a neurosisak szorítását a halántéka körül.

– Nem? Oké, akkor rátérek az aktuális témákra. Mr. Pachenko Garmját odaadtam Zibler alezredes harmadik századának.

Pachenko rendszerint érzelemmentes, barna szemében csalódottság villant. Nagyon büszke volt az Új-Syrtisen épített Garm csatamechjére.

– A Garm egy vadonatúj modell! – tiltakozott Pachenko, majd vonakodva hozzátette: – Uram. – Gyorsan összeszedte magát, és katonás tartással nézett feljebbvalójára. – Megkérdezhetem az okát, százados? – kérdezte halk, nem különösebben tiszteletteljes hangon.

– Természetesen, Dylan, kiképzés közben vagy akár magánban is feltehet nekem kérdéseket – bólintott McCarthy. – A válaszom, hogy nem kedveltem a Garmot. Nem hiszem, hogy beleillik a városi felderítőszakasza profiljába.

Amanda összevonta a szemöldökét.

– Uram, egy harmincöt tonnás gépről beszélünk. – Pachenko hevesen bólogatott. A milícia szabályzatában mindössze annyi szerepelt, hogy a felderítőmechek tömege nem haladhatja meg a harmincöt tonnát.

McCarthy egy apró vállvonással tudomásul vette, és rögtön el is vetette a tényt.

– Leftenant Michaels, önt bíztam meg Mr. Pachenko szakaszának profilelemzésével. Kérem, mondja el, amit velem is közölt. – Pachenkóra pillantott. – Ne aggódjon, magának is lesz alkalma kielemezni az ő szakaszát.

Tara Michaels szemlátomást alig várta, hogy elkezdhesse – egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallotta, hogy Pachenko is véleményezheti az ő egységét. Ragyogó mosolya néhány wattnyit halványodott.

– A Garm volt az egyetlen mech Mr. Pachenko egységében, amelyik folyamatos munícióhiánnyal küszködött – kezdte határozottan. – Ráadásul tizenöt százalékkal lassabb, és harminc százalékkal gyengébb a páncélzata, mint a szakasz két Tűzgyújtójának

– Köszönöm, Tara – biccentett McCarthy. – Ezenkívül a két fegyvere közül az egyik csak nehézkesen használható kis távolságra, pedig egy városi harc esetén valószínűleg ilyen összecsapásokra lehet számítani. Ráadásul a mech nem rendelkezik túl jó felderítő képességekkel, ez azt jelenti, hogy túlságosan is a Tűzgyújtók érzékelőire kell hagyatkoznia. Tűztámogató mechnek ott van Moriad őrmester Farkaskutyája. Azt akarom, hogy ha a szakasza bármelyik tagja bajba kerül, azonnal ott teremhessen segíteni. Már beszéltem a General Motors helyi üzemével, és megállapodtam velük egy Lopakodó átvételében. Az a mech sokkal jobban illik az ön igényeihez. Már ma elkezdheti a szimulátoros gyakorlást.

Amanda értelmes lépésnek tartotta a cserét, és látta, hogy az érvek Dylant is meggyőzték. Ugyanakkor azt is okos döntésnek tartotta volna, ha egy mechharcosnak meghagyják azt a mechet, amelyiket szereti vezetni. Az biztos, hogy ő nem fog olyan könnyen lemondani a Bozótharcosáról, mint Dylan a Garmról.

– Ön is velünk gyakorlatozik ma, uram? – A kérdés élesebbre sikeredett, mint szerette volna. Szinte már kihívásként hangzott.

– Nem terveztem, őrmester. – McCarthy kihangsúlyozta a nő rendfokozatának rövidített formáját.

És ezzel betekintést engedett Amanda számára az egyik új szabályzat mögött meghúzódó okokba. Azzal, hogy előírta, a század tagjai a rendfokozatuk szerint szólítsák egymást, felhasználhatta ezeket a neveket dicséretre vagy megrovásra anélkül, hogy kimondta volna a lényeget. Keresztnév a jól végzett munka esetén, rövidített rendfokozat az elégedetlenség kifejezésére.

Nem mintha a helyzet megértése csillapította volna egyre fokozódó haragját. Ha a százados nem ül be a szimulátorba, igen jó esély van rá, hogy ő sem fog. Ha néha beültette a fülkébe, akkor is rövid pórázon tartotta, így képtelen volt megmutatni neki, mire képes valójában. Mitől félt?

A felismerés szinte fizikai ütésként csapott le Amandára. Ugyanúgy, ahogy a harcmezőn észrevette és kihasználta ellenfelei hibáit, hirtelen teljesen világosan látta, hogy a százados saját teljesítménye miatt aggódik. A Kígyó harci kötelék veteránja volt, de mit tudtak valójában a haditetteiről? Soha nem beszélt róluk. Az egész egységben keringett a pletyka arról, hogy McCarthyt felterjesztették valamilyen kitüntetésre. De ha ez igaz, miért nem jelentették be? Egy harcos miért nem büszkélkedik az elért eredményeivel? Valamit biztosan rejteget, ő pedig tudta, hogyan derítse ki.

– A százada szeretné önt akcióban látni, uram – mondta ártatlanul. A közelebbi harcosokra pillantott; néhányan bólintottak, és Smith-től még egy „Meghiszem azt!”-ra is tellett. – Mikor ült utoljára szimulátorban, százados? Biztosan tudja, hogy a milícia kiképzési programja legalább egy szimulátoros gyakorlatot ír elő háromhavonta. – Rangidős tiszthelyettesként Amandának kellett felügyelnie a teljes állomány kiképzési beosztására. Ha kell, rá fogja kényszeríteni a parancsnokot a részvételre.

McCarthy habozás nélkül adta vissza a labdát.

– Zibler alezredes biztosan elnézi nekem, ha nem ragaszkodom az utolsó betűig az előírásokhoz.

Amanda csalódottságot színlelve megvonta a vállát, miközben a székét a két hátsó lábán billegtette.

– Ebben biztosan igaza van, uram, de mindannyian szeretnénk látni a harci technikáit. – Hagyta, hogy a szék hangos koppanással előrebillenjen, és hirtelen felegyenesedett, mintha eszébe jutott volna valami. – Nos, ha már nem lehet részünk abban az élményben, hogy együtt gyakorlatozzunk önnel a szimulátorban, esetleg javasolhatom, hogy a mai kiképzési időt szánjuk inkább az utolsó harci bevetésének a meghallgatására. A Huntressen történt, igaz?

A százados űzött – szinte már rémült – arckifejezése elárulta, hogy ez a sorozat bizony célba talált. Élesen kifújta a levegőt, és megrázta a fejét, ám közben egy pillanatra sem szakította el a tekintetét Amandáról.

– Tehát erre ment ki az egész, igaz? – kérdezte halkan.

– Én csupán tettem egy javaslatot, uram – mentegetőzött a nő. – Szeretnénk hallani, hogyan harcolt a Pusztítóban. És még jobban szeretnénk látni. Esetleg valamelyikünk ellen?

– Esetleg a maga Bozótharcosa ellen? – kérdezte szárazon a férfi, és szürkéskék szeme vészjóslóan megcsillant. – Nem tűnik tisztességes összecsapásnak.

Győzelem! Amanda elmosolyodott, és erősen összedörzsölte a tenyerét, hogy távozzon belőle a feszültségtől felgyülemlett energia.

– Szívesen adok önnek előnyt, százados.

McCarthy hirtelen felállt, hátat fordított a századnak, és az ablakhoz sétált. Hosszú pillanatokig bámulta az üres csarnokot, mintha nézne valamit, amit csak ő láthat. Végül visszafordult, és olyan tűz égett a szemében, melynek láttán Amanda kénytelen volt feltenni magának a kérdést, hogy vajon okos döntés volt-e kihívást intézni a századoshoz. Az a szempár túlságosan sokat látott már.

– Rendben van, Amanda – szólalt meg a férfi érzelemmentes hangon. – Essünk túl rajta!

5

KHM katonai tábor

Radcliffe, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. október 24.

A huntressi emlékképek kísértették David McCarthyt a szimulátorterem felé menet; hónalja és homloka verejtékben úszott. A század tagjai követték őt és az egyenletes léptekkel haladó Amandát. Tizenkét mechharcos. Akkor tizenhatan voltak.

Denninget veszítette el először; a tizedes Szkarabeuszának darabjai szétszóródtak a harcmezőn, a lángoló pilótaülés eltűnt valamelyik távoli, ködlepte dombgerinc mögött. A megmaradt könnyű mechek szétszóródtak a klános előrenyomulás előtt – David balra küldte a pilótákat, hogy megpróbálja őket a Jaguárok vonala mögé juttatni. Myer és Riccols estek el következőként, ők az ulánusok által tartott gerinc elejét védték. Aztán Whidbey áldozta fel Nightsky mechjét, hogy segítsen brevethauptmann Polsannak végezni egy Gladiátorral.

A nedves föld több helyen felszáradt és kigyulladt az elszabadult energiák következtében. A kilencvenöt tonnás Gladiátor gyorsan közeledett az ulánus harcosok felé a füstön és a megmaradt ködfoltokon keresztül. A klános omnimech MASC rendszerének aktiválásával gyakorlatilag „túltöltötte” myomerizomzatát, és lenyűgöző, nyolcvanöt kilométeres óránkénti sebességgel lendült előre. A Nightsky impulzuslézereiből smaragdszín fénydárdák zápora zúdult a nagyobb mech mellkasára és fejére, mielőtt a Gladiátor Gauss-ágyúja és két nehézlézere darabokra szaggatta az ulánus mechet. Polsan Cézárja csak annyi időre függesztette fel a harcot, amíg felkapta a Nightsky leválasztott jobb karját, benne a csuklóhoz rögzített fejszével. Felemelte, akár egy bunkósbotot, miközben saját Gauss-ágyújának lövedékei egymás után csapódtak be a Gladiátorba; minden találatot pokoli energiavihar követett a PPC-ből és a gyengébb lézerekből.

David számára szinte már úgy tűnt, költői igazságszolgáltatásra került sort, amikor Polsan bezúzta a Gladiátor fejét a Nightsky karjával, és összelapította a bent ülő pilótát. Ebben a küzdelemben azonban nem volt semmi költői. Megtette a sima igazságszolgáltatás is.

Újabb hőhullám csapott át a Pusztító pilótafülkéjén szinte fizikai erővel, és David tüdejében izzó széndarabokra cserélte a levegőt. Lélegzet után kapkodva rázta a fejét, hogy megtisztítsa szemét a maró izzadságtól; belülről forró vízcseppek csapódtak a neurosisak arcvédő lemezének. Elhomályosuló szemmel figyelt egy közeledő Masakarit, és megpróbálta bemérni a magas hőmérséklet miatt csak akadozva működő célbefogó rendszerrel.

A halálos omnimech tüzet nyitott a magasabb szintű klántechnológiát képviselő célzórendszerrel támogatott nehézlézerekkel, az energiasugarak páncéllemezeket fejtettek le David gépének bal lábáról. A gépágyú sorozata a Pusztító fúziós meghajtású szívétől sétált fel a bal válláig, miközben a tizenöt nagy hatótávolságú rakéta spirális füstcsíkot húzva csapódott a mech jobb karjába és fejébe. A robbanások ereje a biztonsági hevedereknek feszítette David testét, a szíjak mélyen a vállába mélyedtek. Állában fájdalom robbant, érezte a torkán lecsorgó vér melegségét.

Az egyik rakéta a pilótafülke oldallemezébe csapódott, és a pajzs a fülkébe robbant, pengeéles repeszekkel szórva meg David jobb karját és mellét. Az egyik szilánk behatolt a neurosisak arcvédő lemeze alatt, és belefúródott az állába.

Gyorsan megtörölte az arcát, azután mindkét kezével megragadta az irányítókarokat, hogy megpróbálja magával rántani a pusztulásba a Masakarit. Egyszerűen elfogadta, hogy neki és a zászlóaljának vége, és ez valahogy mintha felszabadulttá tette volna.

Lenyomta a gombokat, és PPC-ivel olvadt szélű forradásokat rajzolt a Masakari jobb oldalába. A gyorsan hűlő sebek széle előbb narancs, majd tompa vörös színben izzott. Ez még nem bizonyult elegendőnek ellenfele kiiktatásához. Működésbe hozta Gauss-ágyúját, és egy pillanatra eszébe jutott, hogy takarékoskodnia kellene a lőszerrel, ám most nem volt olyan helyzetben, hogy spórolhasson. Az első lövés levitte az omni bal karját, és vele néhány tonnányi páncélt. A második mélyen a jobb csípőbe fúródott, kitágított egy korábbi sérülést, és beékelődött az ízületbe.

A Masakari a páncélveszteség és a merev csípőízület következtében megtántorodott, majd esetlenül a földre rogyott. Nehézlézereinek csöve a felázott talajba fúródott, és a gép teste oldalra csavarodott. Ám egy Fekete Sólyom rögtön oda is lépett fedezni társát, amíg a Masakarinak sikerült talpra állnia. David időt nyert, semmi mást.

Időt nyerni.

David szinte már reszketett a felgyűlt energiától, mire Amandával beléptek a másodlagos szimulátorkomplexumba; az előtte álló feladat emlékezetének mélyére szorította vissza a Huntress örökségét. Az előkészítőszobában rájött, hogy még ha valahogy sikerült is elkerülnie Amanda Black ravasz csapdáját, a halogatáson kívül másban nem reménykedhetett. Ha ma nem nyeri meg a vitát, legközelebb még hevesebb offenzívával tér vissza. Ezt a fajta állhatatosságot, ha vonakodva is, de el kellett ismernie, és tudta, hogy a nő egyszer megbízható vezetővé válik majd – ha nem feszíti túl a húrt.

Jobb, ha most azonnal túlesik rajta. Előbb vagy utóbb mindenképpen szembe kellett volna néznie a démonaival.

A mai démon egy vastag, élére állott, éjfekete kagylóhéj volt, melynek egyik végét csuklópántok segítségével a magasba emelték, hogy egy csatamech pilótafülkéjére hasonlítson. A szimulátorkabin belsejét úgy alakították ki, hogy egyesítse a legtöbb csatamech közös jellemzőit, de ne emlékeztessen egyik típusra sem. Pilótaülés, irányítókarok, lábpedálok – minden, ami szükséges a humanoid harci gépek vezérléséhez. A másodlagos szimulátorteremben mindössze két kabin volt; egy egyszerű párbaj miatt felesleges lett volna beüzemelni a főkomplexumot.

Csak egy pillanatra torpant meg, hogy tudassa Michaelsszel és Pachenkóval, melyik programot fogják futtatni, milyen mechet fog vezetni, melyik módszerrel számolják a pontokat, majd óvatosan megközelítette a kabint. Gyomrát mintha ólomsúly húzta volna lefelé. Ám ez nem valódi mech, és nem valódi csata volt. Csupán egy szimulátor. Megacélozta magát a további tétovázással szemben, bebújt az ajtón, és elhelyezkedett az ülésben.

Az ajtó csendesen a helyére siklott mögötte, és bezárta őt a sötétségbe.

Amanda Black a sötét fülkében várta, hogy a képernyők életre keljenek, és érzésből szíjazta be magát az ülésben. Meghúzta a vállát és csípőjét rögzítő hevedereket, és a négypontos kioldórendszerben rögzítette a kapcsokat. Kiengedte a mechanikus fékeket, és saját súlyához és magasságához igazította az ülést. A neurosisak kissé lötyögött a fején – egy számmal nagyobb volt a kelleténél, de a szimulációhoz megteszi. Éppen végzett az állszíj meghúzásával, amikor a képernyők bekapcsolódtak; a figyelmeztető lámpák és a taktikai kijelző borostyán fényben fürdették arcát.

Ezek a kabinok nem a legmodernebb modellek voltak, amelyek a kiválasztott mech járásának megfelelően billegtek, és az esés szimulálásakor akár kilencven fokban is képesek voltak megdőlni. Azokon hihetetlen élmény volt gyakorolni, de ezek is csak egy lépéssel maradtak el tőlük. Az ülés rezgéssel és ugrálással modellezte a sérüléseket, a váll felett elhelyezett ventillátorok pedig forró levegőt fújtak be a fülkébe, a hőmérséklet virtuális emelkedésével párhuzamosan. A megszokott ferroüveg pajzsot itt képernyők helyettesítették, és a csatában részt vevő mech illúzióját a kijelzőket és érzékelőket vezérlő központi számítógép tette teljessé.

A látvány nem lepte meg, tekintve, hogy a százados korábban említette a városi harcterületet. Elvégre McCarthy századát eredetileg az ilyen típusú hadviselésre fejlesztették ki. A távolba nyúló széles utcát szürke épületek szegélyezték, Amanda ötvenöt tonnás Bozótharcosa a harmadik emeleti ablakokig ért. Néhány jármű haladt az előre beprogramozott útvonalakon, és gyalogosok közlekedtek céltalanul a járdaszigeteken, mintha a számítógép által generált csatamech hirtelen megjelenése nem lenne elegendő ok az aggodalomra. Nemsokára az lesz.

Elindult előre, és megkezdte a vadászatot.

McCarthy hollétéről az első jelet a mágneses rezonanciás érzékelő szolgáltatta, amely egy nagy tömegű fémtárgy mozgásáról tudósította – ez mindig árulkodó jel volt. Ha a Pusztító állva marad, a számítógép képtelen lett volna megkülönböztetni a mechet az acélszerkezetű épületektől. A századosnak le kellett volna parkolnia a gépét egy épület belsejében, és megvárnia az áldozatát – Amanda véleménye szerint egy rohammechhel így lehetett a leghatékonyabban harcolni városi környezetben.

McCarthy azonban nyilvánvalóan nem tervezett rajtaütést; jött, hogy lerendezze a számlát. Amanda ezt értékelte. Már jó ideje nem nézett szembe valódi kihívással.

A százados pedig pontosan ezt adta meg neki. A szórványos szenzorjelek lehetetlenné tették, hogy akár csak egy pillanatra is befogja ellenfelét, McCarthy folyamatosan az érzékelő hatósugarának szélén mozgott, miközben egyre mélyebbre hatolt a város belsejébe. A bizonytalan kontaktus aggasztotta a nőt. McCarthy ugyanolyan sebességgel mozgott, mint ő, és minden alkalommal eltűnt egy sarok mögött, mielőtt bemérhette volna. A Bozótharcos lába minden kanyarnál megcsúszott, erőlködve próbált fogást találni a csúszós aszfalton, ahogy Amanda mind élesebb fordulókkal próbált prédája nyomában maradni.

Abban a reményben, hogy sikerül valamennyire helyhez kötnie ellenfelét, Amanda kiszórt néhány Thunder muníciót a fontosabb útkereszteződésben. A rakétalövedékek robbanótöltetekkel terítették be az aszfaltot, és a rögtönzött aknamező veszélyessé tette az áthaladást minden mech vagy nagyobb jármű számára. Ez rögtön be is bizonyosodott: egy civil teherautó behajtott az egyik ilyen útkereszteződésbe, és egy kiégett roncs szegényes grafikus megfelelőjévé robbant szét. Az egyik ok, amiért nem nézték jó szemmel, ha valaki Thundert használ városi környezetben.

Csakhogy ez nem valódi harcmező volt – és ezt a tényt a parancsnoka rögtön le is szögezte. Felbőgtek a figyelmeztető szirénák, amikor McCarthy a mechje hátára szerelt ugróhajtóművekből kicsapó plazmasugarakon lovagolva átröppent az egyik közeli épület felett. Amanda egy töredék másodperccel azelőtt olvasta le a mech adatait a kijelzőről, hogy a ferroüveg pajzson keresztül megpillantotta volna a gépet. Egy Lopakodó! McCarthy nem a Pusztítójával állt ki ellene, hanem egy nagyobb mozgékonyságot biztosító közepes mechet választott. Alig maradt ideje erre a felismerésre. A rakétaveszélyre figyelmeztető hangjelzést azonnal heves rázkódás követte; a negyvenöt tonnás Lopakodó még a levegőből szórta meg őt rövid hatótávolságú rakétáival. Az RHR-ek krátereket ütöttek a nő mechjének jobb oldalába.

A könnyebb harci gép Amanda háta mögött, kissé jobbra landolt egy épület tetején, zafírkék lézersugarak fúródtak a Bozótharcos karjába és lábába. Az őrmester hátrafordította a mech törzsét, amennyire csak tudta, és így sikerült becéloznia ellenfelét a bal karjába épített NHR-ekkel. Ha McCarthy azt hiszi, hogy csupán Thundereket hozott magával, nagyon meg fog lepődni. Amanda módosította a Bozótharcosát, kiszedette a géppuskákat, hogy a bal torzóba még kéttonnányi lőszer férjen be. Sorozata belecsípett a Lopakodóba, és legalább egy kis részét sikerült visszafizetnie az őt ért sérüléseknek.

Ám a Lopakodó ahogy érkezett, ugyanolyan könnyedséggel ismét a levegőbe emelkedett, és átszökkent az útkereszteződés és Amanda feje felett. A nő megpróbált utána fordulni a zömök, széles Bozótharcossal, ám mielőtt ezt megtehette volna, újabb sorozatnyi rakéta és lézersugár csapódott a mechje hátába, és a robbanások ereje nekiszorította testét a biztonsági hevedereknek. Amanda tehetetlen dühvel szorította össze a fogát, miközben gyakorlott szemmel pillantott rá a sérüléseket jelző vázlatos képre. A meggyengített páncélzat még kitartott, megakadályozta a komolyabb sérüléseket, de ez nem lesz mindig így. A ferroszálas ötvözet jelentősen meggyengült.

Ha McCarthy fent marad a tetőkön, az egyik épület előbb vagy utóbb megadja magát a súly alatt, és a Lopakodó az utcára zuhan. De vajon ő képes lesz kitartani addig? És valóban egy ilyen eshetőségre akarja alapozni a győzelmét? Jelenleg a férfi uralta a harcot.

Amanda okosabb volt annál, hogy megpróbáljon tartani egy hátrányos pozíciót, ezért teljes sebességgel elindult egy közeli épület felé. Előrenyújtotta a mechje jobb karját, és a gépágyú csövével elég nagy lyukat ütött a falba ahhoz, hogy a Bozótharcos széles vállával leküzdhesse az akadályt. A szimuláció nem volt elég kifinomult ahhoz, hogy téglák és merevítők potyogjanak körülötte; a fal egyszerűen nagyobb, poligonokból felépített darabokra hullott, melyek gyorsan semmivé is váltak.

– Az első kör a magáé, százados! – kiáltotta Amanda, miközben kitört az épület másik oldalán, és félresöpörte maga elől a romokat.

Amanda tudta, hogy egy hangos kiáltást hallani lehet a másik fülkében is, és remélte, hogy sportszerűnek fog tűnni, ha jól áll hozzá az első összecsapás eredményéhez. Ám kihallotta az élt saját hangjából, és tisztában volt vele, hogy a többiek is felfigyelnek rá. Dühös volt, és ezt mindenki tudta. Hagyta, hogy McCarthy meglepje őt egy Lopakodóval – ezt a lehetőséget nem adja meg neki még egyszer.

Lassan hátrált az utcában, fegyvereivel folyamatosan az előtte lévő kereszteződésre célozva, és várta, hogy a százados a nyomába eredjen. Közben fejben összehasonlította a két gép jellemzőit. Tűzerő és páncélzat tekintetében nála volt az előny, a százados mechje viszont manőverezésben verte az övét. Kiegyenlített küzdelem. Bár természetesen jobban festett, hogy McCarthy hajlandó volt feladni a Pusztítója által biztosított negyvenöt tonnás előnyt.

Ahogy számított is rá, a Lopakodó végül lejött a tetőkről, és átrohant a megfigyelés alatt tartott kereszteződésen. Éppen csak annyi időre állt meg, hogy leadjon néhány lövést. Amanda gépének mellébe és bal lábába lézersugarak fúródtak, míg egy újabb rajnyi RHR a Bozótharcos törzsének felső részébe gyártott néhány krátert. Az egyik rakéta a mech előreugró fejéről pattant le, és a kabin élesen oldalra billent. Amanda nyakába metsző fájdalom nyilallt.

Stabilizálta a csatamechet, és elszánta magát arra, hogy kamatostul fizessen vissza ellenfelének. A torzóba épített nehézlézerből kicsapó smaragdszín energiasugár a Lopakodó bal oldalát találta el, és lefejtette a páncélvédelem felét. Amanda a gépágyújával nem tudta biztosan befogni a célt, ezért inkább a kereszteződés távolabbi végét szórta meg nyolcvan milliméteres lövedékekkel az ismét futásnak eredő Lopakodó előtt. A nagy kaliberű acélkasza a bal térdénél kapta el McCarthy mechjét, és a páncélzat nagy részét eltávolította róla, mielőtt a harci gép eltűnt volna az egyik új épület sarka mögött. Amanda követte a célpontot, amíg csak tudta, és több lövedék is az épületbe csapódott, mielőtt felengedte volna a gombot.

Eltűnés, rajtaütés, megközelítés, kergetőzés – ezt a játékot játszották a virtuális város utcáin, rendszertelen időközönként rövid tűzpárbajba bocsátkoztak egymással. Amanda Thunder-aknamezőt fektetett le, amikor csak jutott rá ideje, és keresztültört az épületeken, amikor McCarthy Lopakodója a levegőben próbált az oldalába kerülni. A járművek és a szimulált járókelők továbbra sem reagáltak a harcoló titánokra, bár az emberek időnként eltűntek a Bozótharcos talpa alatt, és Amanda gyakran találkozott az aknamezőire ráhajtó autók roncsaival. Ostoba számítógép.

A főbb kereszteződések aláaknázása a mellékutcákba és a háztetőkre kényszerítette McCarthyt; a Lopakodó ezúttal közvetlenül előtte, egy keskeny utcácskából bukkant elő, ahová Amanda széles vállú Bozótharcosa be sem fért volna. Ilyen közelről a nő nagy hatótávolságú rakétái teljességgel használhatatlanok voltak, a férfi össztüzére csupán nehézlézerével és dübörgő gépágyújával felelt. A Lopakodó RHR-jeinek némelyike tovább tágította a páncélon ütött réseket, és a Bozótharcos mellkasában robbant. A detonációk deformálták a mech masszív giroszkopikus stabilizátorának védőburkolatát, és megrepesztették a fúziós reaktorból áradó hőt kordában tartó fizikai pajzsot.

A Lopakodó oldalából olvadt páncélcseppeket szórva megkerülte a Bozótharcost, és bevetette magát egy másik mellékutcába, maga mögött hagyva a gravitáció ellen harcoló Amanda részegen dülöngélő mechjét. Ezúttal a nő győzött, a neurosisakból kiáradó jeleknek sikerült kompenzálniuk a giro sérülését.

Ám ezért a lövésváltásért túlságosan nagy árat fizetett. Amandáról ömlött a verejték, ahogy a ventillátorok forró levegőt zúdítottak a nyakára, így szimulálva a kritikus reaktorpajzs-sérülést. A szűk kabin pillanatok alatt szaunává vált, a perzselő levegő minden lélegzetvételt kétségbeesett zihálássá változtatott. A fájdalmasan megfeszülő izmok miatt elgémberedett a nyaka. A sérült girójú Bozótharcossal minden lépés heves rázkódást idézett elő, és a gerince mentén újabb és újabb fájdalomhullámok futottak végig. Kitántorgott a következő kereszteződésbe, és nagy nehezen jobbra fordította a mechet, hogy legalább azt az irányt fedezni tudja, amerre a Lopakodó eltűnt.

McCarthy az elülső ablak szélén tűnt fel újra, befordult egy sarkon, és teljes sebességre kapcsolt. Fél tucat lépéssel később ragyogó fénykorona ölelte körül a mechet, ahogy az ugróhajtóművek a fúziós reaktor energiáját lefelé irányuló plazmacsóvákká alakították. A negyvenöt tonnás gépezet a levegőbe emelkedett, és húszméteres magasságban közeledve lézersugarakkal és rakétákkal sorozta meg ellenfelét. Hogy valamelyest megnyugtassa magát, Amanda mélyet lélegzett a forró levegőből, és a tüdejébe markoló tüzes karomra ügyet sem vetve ránehezedett a kioldógombokra, és a másik mechre vezette a célkeresztet. Ez volt a döntő pillanat; tudta, hogy egyik mech sem bírja már sokáig a gyűrődést. Valamelyikük itt fog maradni!

A Lopakodó félnehéz lézerei mély lyukakat fúrtak a bal karjába, és használhatatlanná tették a rakétaindítót. Rakéták csapódtak a már egyébként is rommá lőtt törzsbe, és a Bozótharcos hevesen rázkódott, de még ez sem akadályozhatta meg a válaszcsapást. A gépágyú és a lézer pusztító sorozata felsétált a házak falán a levegőbe, és keresztezte a repülő Lopakodó útját. Először az energianyalábok találtak célba, leolvasztva a másik mech jobb lábát védő páncélzat maradékát. A kimerült uránlövedékek ugyanott csapódtak be, kitágították a sebet, és lefaragták a titáncsontokat, míg végül a meggyengült vázszerkezet megadta magát, és a végtag pörögve hullott a földre a mech mögött. A megcsonkított gépezet zuhanni kezdett.

Csak nem elég hamar.

A Lopakodó már megkezdte a mechharcos berkekben csak „halál felülről” néven ismert manőver végrehajtását, és bár az egyensúlyát elveszítette, ez nem csökkentette a becsapódás erősségét. Megmaradt lába a Bozótharcos bal vállát találta el, és a másik vége az ütközés erejétől felcsúszott saját hasába, ám azelőtt még összeroncsolta Amanda mechjének teljes bal oldalát. A Bozótharcos bal mellébe épített lőszertároló behorpadt, összezúzta a rakétákat, felszakította az üzemanyagcellákat, és működésbe hozta a robbanófejeket. Egy szikra begyújtotta a hajtóanyagot, és a bekövetkező detonáció darabokra szaggatta mindkét mechet.

A szimulációban természetesen elmaradt a neuroáramkörön keresztül érkező bénító visszacsatolás, amely akár meg is nyomoríthatta a mechharcosokat. Nem volt a húst megperzselő és a katonákat élve elemésztő tűzgolyó. Amanda elülső kijelzőjén csupán poligonokból felépített kaotikus tűz- és törmelékvihar gomolygott…

Aztán semmi. Sötétség, az átázott kezeslábasból áradó meleg pára, a kimerültség és a tiszta verejték szaga. A padlón keskeny fénycsík jelent meg, majd gyorsan ki is szélesedett, ahogy az ajtó kinyílt, és meghallotta a szórványos, udvarias tapsot. A század tagjai a külső monitorokon figyelték az eseményeket, és gratuláltak a mechharcosoknak a látványos csatához. Egyedül leftenant Michaels és Pachenko húzódtak hátra, miközben Amanda és McCarthy kioldották a hevederjeiket.

McCarthy alaposan megizzadt, ázott hajtincsei nedvesen tapadtak a fejére. Verejtékcseppek csorogtak lefelé a homlokán és az arcán. Amanda el tudta képzelni az okát: az ugráló Lopakodóban már a csata kezdetétől kritikus lehetett a hőmérséklet. Ám a háta mögött hagyott kabinra vetett megkönnyebbült pillantás arról árulkodott Amandának, hogy nem csak a hőségről lehet szó. Akármi is volt azonban a probléma, McCarthy bizonyította, hogy nagyon is ért a csatamech irányításához. Sikerült kiharcolni ellene egy döntetlent – egyelőre ez is megteszi.

– Jó harc volt, százados – nyújtott kezet a századosnak Amanda, melyet a férfi el is fogadott.

A szürkéskék szempárban azonban nyoma sem látszott nyájasságnak.

– Igen, kiegyenlített harc. Viszont egy kicsit kicsúszott a kezéből, nem gondolja, törzsőrmester?

– Uram? – Amandában magasra csapott a méltatlankodás lángja.

McCarthy biccentett Tara Michaelsnek, mire a fiatal leftenant látható idegességgel jelentette a törzsőrmester eredményét:

– A becsült anyagi kár meghaladja a 15 millió C-jegyet. Becsült polgári veszteség 285 fő.

Amanda válaszra nyitotta a száját, de a százados felemelt keze belefojtotta a szót.

– Várjon! Dylan?

– Az ön által okozott anyagi kár félmillió C-jegy alatt maradt, százados. – Pachenko barna szemével bizonytalanul nézett Amandára, valószínűleg eszébe jutott, hogy a nő szakasza hányszor győzte le az övét a szimulációkon. – Polgári veszteség öt fő, ebből négy a két mech felrobbanásának következménye. Az ötödik civil egy félrement lövéstől halt meg.

– A francba! – szitkozódott McCarthy. Láthatóan felzaklatta az eredmény. – Rendben, mindenki menjen a fő szimulátorhelyiségbe! Leftenant Michaels, ossza szét őket, és futtasson le egy standard városvédelmi gyakorlatot! Black őrmester – fordult Amandához, miközben a többiek kisorjáztak a helyiségből –, maga még maradjon!

A nő megvárta, hogy magukra maradjanak. Nem igazán tudta, hogyan reagáljon erre a közvetett dorgálásra. A százados ezt nem gondolhatja komolyan. Amanda ingerülten rázta meg a fejét. Pedig nagyon is komolynak látszott.

– Ez csak egy szimuláció volt.

– A szimuláció – felelt McCarthy, mintha csak egy leckét mondana fel – olyan folyamat, melynek célja egy valós harci környezet demonstrálása, leutánzása vagy egyéb módon történő emulálása. Az ön erőszakos taktikája… ha azt látnám, hogy valamelyik katonám szándékosan ilyen károkat okoz egy valódi városban, hadbíróság elé állíttatnám, őrmester. – Lehalkította a hangját, szinte már suttogott. – Az ilyesfajta erőszaktól még a Huntressen is megkíméltük a polgári lakosságot, Amanda.

A feszes vigyázzban álló nő lángoló füllel hallgatta végig a ledorongolást. Még a leckéztetésnél is rosszabb volt, hogy valószínűleg az egész század a becsült veszteségekről beszél. Ez pedig vereséggé változtatta a kiharcolt döntetlent, és ezt a fajta vereséget nem igazán tudta elviselni.

– Sokkal komolyabban fogom venni a szimulációkat, százados. Mint kiderült, hibásan, de én azt hittem, hogy itt csupán a képességek összeméréséről lesz szó. – Egy pillanatra elhallgatott. – Beszélhetek őszintén, uram?

A férfi bólintása után Amanda óvatosan megválogatta szavait.

– Elmondhatta volna a véleményét négyszemközt is, vagy legfeljebb a többi tiszt jelenlétében.

– Talán a többieknek sem ártott, hogy hallották a leckét. – McCarthy arckifejezése megkeményedett. – Netán tiltakozni kíván, amiért ön volt az alanya az egyik leckémnek?

– Igen, úgy gondolom, ez alááshatja a tekintélyemet. A legtöbbjük sokkal rosszabb útra is térhetett volna, mint hogy az általam lefektetett példákat követi. Nem szeretnék elbizakodottnak tűnni, és a mentegetőzés sem célom, uram, de még mindig én vagyok a legjobb mechharcosa.

McCarthy arckifejezése meglágyult, de inkább szánalmat, mint valódi megértést tükrözött. Amikor megszólalt, csalódottnak tűnt.

– És miből gondolja, hogy ez elegendő, Amanda?

6

Vorhaven, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 2.

A McCarthy-ház nagy, díszes, kétszintes épület volt, az ötszáz négyzetméteren jutott hely társalgóknak, könyvtárnak, bankettkonyhának, valamint hat méretes hálószobának, melyekben most vendégeket szállásoltak el. A házat három oldalról fedett veranda övezte, ahonnan jól rá lehetett látni a David szüleinek tulajdonát képező több száz holdnyi termőföldre. A távoli földeken agromechek és hagyományos földművelő járművek mozogtak, sosem jöttek annyira közel, hogy megzavarják David harmadik, otthon töltött napját. A ház hatalmas mérete ellenére is meglehetősen barátságos volt, megtöltötték a játszó gyerekek, valamint a közelgő vasárnapi vacsora ínycsiklandó illata.

David két nappal ezelőtti hazaérkezése – miután három hétig keményen gyakorlatozott a századával – több rokont vonzott ide, mint amennyit egyáltalán ismert. A hatalmas fogadás megtöltötte Vorhaven egyik legelőkelőbb hotelének báltermét; a rendezvény a gyerekek halloweeni ünnepsége után kezdődött, és egészen másnap reggelig tartott. Az egyre megviseltebb David annyi ölelést, kézfogást és jókívánságot kapott, amennyi akár több évig is kitartott. Minden pillanatát élvezte. Többnyire.

Nem maradhattak el a Huntresszel kapcsolatok kérdések sem, főként most, hogy Sampreis tábornok bejelentette kitüntetésének hírét. A Csillagliga Bátorság Érdemérme hatalmas eredmény volt egy „helyi sráctól” – ezt a címet annak ellenére sem tudta levetkőzni magáról, hogy több mint nyolc évet szülőhazájától távol töltött. A ceremóniáig még kilenc nap volt hátra, és egyáltalán nem várta.

Davidre órákon keresztül mondták a tósztokat, ám az újdonság varázsa végül elenyészett, és a mechharcos egy hideg gyümölcspunccsal próbálta kitisztítani a fejét. Ezután Morgan Hasek Davion emlékére és fia, George Hasek tábornagy tiszteletére köszöntötték az Ulánusokat, majd végül Victor Steiner-Davion herceget. Ezeknek a tósztoknak némelyikét dacos kihívással mondták el, mintha valaki ellenkezni akarna velük. David azon töprengett, vajon az emberek megpróbálnak vitát kirobbantani, vagy csak saját hűségüket erősítik meg ily módon?

Hasonló események zajlottak le az egész Kathilon, sőt, valószínűleg a teljes Kapellán Határvidéken. Az emberek a régi Egyesült Világok zászlaját lengették, és nyíltan követelték Victor herceg visszatérését a száműzetésből. Akár tetszett neki, akár nem, Victor volt a Davionház – és az Egyesült Világok – bajnoka. Minderre számítani lehetett, mivel Katherine Steiner-Davion mindent megtett azért, hogy őt magát a Lyrán állammal és a steineri örökséggel azonosítsák. David aggódva figyelte a világosan kirajzolódó arcvonalakat. A Hasekek nyilvánvalóan Victor táborához tartoztak; ha harcra kerül a sor, nem is kétséges, kit fognak támogatni. Ám Katherine-nek is megvoltak a saját támogatói – ezt világosan mutatta a 8. EHCS makacs ellenállása George Hasek parancsaival szemben.

Ezek a gondolatok végigkövették a következő napot is, amikorra az ünnepség zártabb családi összejövetellé redukálódott testvérek, közeli unokatestvérek és azok gyermekei között, így a beszélgetések helye áttevődött David szüleinek házába, akik még nem tölthettek elegendő időt rég nem látott fiukkal. Különösen az apja, aki folyamatosan a Csillagligával és Victor herceggel kapcsolatos hírekért nyaggatta Davidet.

– Biztosan hallottál valamit a herceg terveiről – mondta éppen Jason McCarthy, miután sikerült becserkésznie fiát, aki a tornácról nézte a családi birtokot. – Nem gondolhatja komolyan, hogy átengedi Katherine-nek a trónt. – Az idősebb férfi korát meghazudtoló erőben volt; jól látszott, hogy éveinek zömét egy nagy és sikeres birtok igazgatásával töltötte. Acélszürke hajának karikája kopasz, napbarnított foltot vett körül a feje tételén, kék szeme pedig ugyanolyan élénken csillogott, mint fiáé. Hatalmas keze az agromechek túlméretezett irányítókarjaihoz szokott, és úgy markolta a korlátot, mintha valami sokkal katonásabb jellegű dolgot képzelne az ujjai közé.

– Victor Steiner-Davion elfogadta a Komsztár kardinálisi címét, és a CSVE vezetői posztját – emlékeztette David az apját, és belekortyolt az erős helyi kávéba. – Ezt a pozíciót nem használhatja saját céljai elérésére.

– Ez viszont nem késztette meghátrálásra a húgát – morogta az idősebb McCarthy makacsul. – A felét sem hallottad annak, amit mi, fiam. Különösen, ha az InterStellar News hálózatára és Szövetségi Hírszolgálatra hagyatkozol. Ennyi Steiner-párti propagandás sosem hallotta, még akkor sem, amikor Hanse Davion és Melissa Steiner házassága volt a legforróbb hír. A Korraborator mindent megtesz, amit csak tud, de mintha odakintről szándékosan nem juttatnának semmiféle információt a helyi hírügynökségekhez. Ám még így is hallunk ezt-azt.

– Mint például? – David mindig nagy tisztelettel hallgatta apját. Jason McCarthy nem volt ostoba ember, és ezekhez az információkhoz katonai forrásokból valószínűleg nem juthatott volna hozzá. Egy egységen belül a pletykák mindig saját életet éltek, de a katonai szóbeszéd ritkán terjedt az adott világon kívülre.

– Nos a Solaris VII-en kitört zavargásokat alig tudják féken tartani, de az egyébként is lyrán világ – kezdett bele komoran az öreg. – Sokkal rosszabb hírek érkeztek az Új-Aragonról, ahol a demonstrálókat felforgató elemeknek minősítették, és „a nyomozás idejére őrizetbe vették.” És természetesen ott van még a Kentares is. A híráramlás váratlanul leállt, de a kijutó kereskedőhajók legénysége azt állítja, Katherine támogatói csatamech-egységekkel tartják sakkban a helyieket. A helyi herceg – talán Sharpe-nak hívják – erődítményét állítólag földig rombolták, a családját pedig börtönbe vetették, vagy talán még ennél is rosszabb sors jutott nekik.

– Azt hallottam, a mechek a földdel tették egyenlővé a várost. – Pauline, David négy húgának egyike éppen időben csatlakozott hozzájuk, hogy hallja megemlíteni a Kentarest. – Ötezren haltak vagy sebesültek meg.

A városban elszabaduló csatamechek gondolatáról Davidnek az Amanda Black elleni szimulátorharc jutott eszébe. Tisztában volt vele, mennyire könnyű egy mechharcosnak sebezhetetlennek hinnie magát és gondatlanná válnia a roppant tűzerő birtokában. Még egy visszafogott csata is járhatott brutális eredménnyel, David ezt megtapasztalta a Huntressen. És a brutalitás most elérte az Egyesült Nemzetközösséget is. A meleg napfényben fürdő mezőket figyelve nehéz volt elképzelni, hogy csatamechek szántják fel a földet, ám a gyomrában érezte, hogy ez az idő talán már nincs is olyan messze. A patthelyzet a Nyolcasokkal nem tarthat örökké, különösen most, hogy a Dragonyosok már úton vannak megerősíteni a milíciát. Ki kellett várniuk, hogy Weintraub tábornok végre fejet hajtson, és áttelepüljön a Lee-re, vagy végképp megmakacsolja magát. Várni, és készülni a harcra.

– Szerintem Katherine túl okos ahhoz, hogy ilyen drasztikus lépéshez folyamodjon – gondolkodott hangosan David. Pauline biztosítási ügynökként dolgozott Vorhavenben, az ő hírei a helyi pletykák és botrányok keverékéből álltak. – Különösen nem a Kentaresen. A kentaresi mészárlás megismétlése heves reakciókat váltana ki több irányból is. – Apjához fordult támogatásért, ám az idősebb McCarthy tétovázott.

– Én ebben nem vagyok ilyen biztos. Abban egyetértek, hogy Katherine ennél sokkal okosabb, ám ez még nem jelenti, hogy a bolygón tartózkodó emberei is józanul gondolkodnak. Nézzük csak a Kathilt! Új arkhón-hercegnőnk nem közvetlenül intézett kihívást George Hasekhez vagy VanLees herceghez. Viszont a 8. EHCS még mindig viszi neki a boltot, nem igaz?

Ezzel nehéz lett volna vitatkozni, főként mivel a Nyolcasok továbbra is a bolygó fő katonai bázisán tanyáztak, míg a milícia visszaszorult Radcliffe régebbi városrészeibe.

– Az öreg Koster VanLees egyszerűen kihajította volna innen ezt a Weintraub tábornokot – mondta Pauline ugyanazzal a nosztalgikus hangsúllyal, amire David még a gyermekkorából emlékezett; a szülei néha ugyanígy beszélgettek. Ő ezt „a régi szép időkben” szindrómának nevezte.

– Ebben ne legyél olyan biztos! – felelte David. – Koster herceg korántsem volt olyan független, mint ahogy mi emlékszünk rá. Davion szolgálatba adta a Kapellán Dragonyosokat ahelyett, hogy hagyta volna belevonni magát a Hanse Davion és Michael Hasek közötti küzdelembe. – És a Dragonyosok most visszatérnek. Mit árul el ez Petyr hercegről és a szándékairól? Vajon keményebben fog harcolni a bolygójáért és a népéért, mint ahogy az apja tette?

Pauline csak legyintett David érvelésére. Bátyja háborús hős státusa szemlátomást nem ébresztett benne az addiginál nagyobb tiszteletet.

– Az csak azért volt, mert Michael Hasek tévedett. Egyébként azt hallottam, hogy VanLees herceg visszavásárolta Hasek hercegtől a Dragonyosokat. Szerinted ez azt jelzi, hogy Petyr herceg végre a sarkára áll, vagy inkább hogy George Hasek meg akarja erősíteni hatalmát a Kapellán Határvidéken?

– Lehetséges – ismerte el David. – Ha egyáltalán igaz.

– Miért, igaz? – kérdezte a húga.

David vállat vont, és a bekövetkező csend elég hosszú volt ahhoz, hogy a lány lemondjon bátyja egyenes válaszáról, és inkább négy gyereke után nézzen. Pauline sosem szeretett sokat várni.

Jason McCarthyt azonban sokkal keményebb fából faragták.

– Igaz? – kérdezte.

Hiábavaló kísérlet lett volna arra várni, hogy az öreg is feladja – a férfi veleszületett makacsságát nem lehetett kijátszani. David bólintott, és egy darabig csendben álltak, a lehetőségeket és következményeket mérlegelték.

A boldogan játszó gyerekek nevetése és szüleik nem túl őszinte dorgálása egy pillanatra elterelte David figyelmét a közelgő katasztrófa érzéséről. Az unokaöcsök, unokahúgok és másod-unokatestvérek továbbra is Halloween-jelmezükben szaladgáltak, alig egy éjszaka után még nem akartak megválni az öltözékektől. Jó néhány mechharcost is látott köztük – szokás szerint a Wolf Dragonyosai, a Kell Kopók és a Davion Nehézgárda képviselőit, ám a legtöbben az Ulánusok színeit és címerét viselték, mintegy tiszteletadásként híressé vált rokonuk előtt.

David viszonozta három apró mechharcos tisztelgését, amikor egy pillanatra megtorpantak a tornác előtt, mielőtt továbbkergette volna őket egy ötéves Halhatatlan Harcos, aki komoly fegyverrel, a konyhából elemelt frissen sütött kiflivel vágtatott be a helyszínre. David sosem tudott hozzászokni a háborús ikonokhoz már ilyen fiatalon ragaszkodó gyerekek látványához. A következő generáció harcosai. Ettől valamiért még komorabbá vált. Megszabadította a televíziós hőst a kiflitől, unokahúgát pedig gyengéd paskolással küldte útjára.

A péksütemény még meleg volt, Davidnek eszébe juttatta a konyhában szorgoskodó anyját.

– Mit gondol anya minderről? – kérdezte, miközben letört egy darabot az édes kifliből, és a szájába helyezte a falatot.

Az idősebb McCarthy a fejét rázta.

– Aggódik. Különösen a fiatalabbik húgod, Grace miatt, aki abban az újságban támadja Katherine-t, amelyiknél szerkesztőként dolgozik. Én mindig mondom neki, hogy minden rendben lesz. Úgy értem, ez a világ George Haseké. Itt mindig szabadok leszünk.

Csakhogy Hasek tábornagy most nem volt itt. Miféle jogokat élvezhetett a Kathil, amivel a Kentares nem rendelkezett? És érdemes megnézni, mi történt a Kentaresen.

– Beszélnem kell Grace-szel – mondta végül David. – Nem ez a legjobb idő arra, hogy magunkra vonjuk a figyelmet.

– Szerinted készen állunk a harcra?

David is ezt kérdezte Damien Ziblertől. Szerette volna, ha most itt van Zibler, és ő válaszol helyette.

– Még mindig azt reméljük, hogy el tudjuk kerülni – felelte inkább reménykedve, mint valódi meggyőződésből. – A vezetőknek egy ponton megegyezésre kell jutniuk egymással. Úgy értem, ez itt a Kapellán Határvidék, nem pedig a Kapellán Konföderáció, nem igaz?

– A Konföderációnak is megvan az uralkodó nemessége… bár eddig nem sok jót hoztak a birodalmuknak – morogta az apja sötéten, azzal hátat fordított a tornác korlátjának, és elindult befelé. David követte őt a nappaliba, útközben elhaladtak fél tucat felnőtt mellett, akik a holovidet bámulták. A két férfi nem csatlakozott hozzájuk, nem voltak kíváncsiak a Komsztár-akták újabb részére – a régi sorozat újból népszerűvé vált most, hogy a titkolózó szervezet elismert néhány olyan tényt, melyekre a filmek összeesküvés-elméleteit alapozták.

Amint kiértek a szobából, az idősebb McCarthy nagyot sóhajtott, válla megereszkedett.

– Amikor kirobban a háború – merthogy ki fog, afelől semmi kétségem –, nagyon remélem, hogy ti, tisztek nem dugjátok a homokba a fejetek. Ez jól működik a zöldségeknél és bizonyos politikusoknál, de a katonáknál nem.

David elmosolyodott.

– Ennél ezért több eszünk van, apa. Ha jön a háború, mi készen fogunk állni. Addig azonban reménykedünk. A béke időnként megpróbál előtérbe kerülni, és helyre tenni a dolgokat.

– Nagyon remélem, hogy igazad van. Elvégre még csak négy évszázadot késett.

A nappaliból hördülések és tiltakozó kiáltások hallatszottak, és David egy pillanatra azt hitte, rokonaik a másik szobában meghallották beszélgetésüket. Aztán elmosolyodott, amikor megütötte a fülét öccse tiltakozása a megszakított adás miatt.

A mosoly azonban nem tartott sokáig, mert a nappalira hirtelen vészjósló csend ereszkedett, amit csak a kint játszó gyerekek vidám kiáltásai és a hírolvasó fojtott hangja tört meg.

– David! – Adam mély hangját a szabadban általában még a birtok másik felén is hallani lehetett. Idebent csaknem kirobbantotta az ablakokat. – David, gyere gyorsan! Apa!

Az, hogy előbb bátyja nevét mondta, és csak azután hívta apját, egyértelműen katonai természetű hírekre utalt. David egy lépéssel Jason McCarthy előtt, jeges borzongással tért vissza a nappaliba. Hat komor felnőtt ült a helyiségben, tekintetük a trivideo egység képernyőjére tapadt. A képen éppen egy klános omnimech árasztotta el halálos lézertűzzel célpontját. A kamera eltávolodott, és láthatóvá vált, hogy legalább két trinária ostromolja a láthatatlan védőket – kellemetlenül ismerős látvány volt ez David számára.

A hírolvasó hangja a háttérbe szorította a csatazajt, a robbanásokat és egy PPC éles sercegését.

– Újabb megerősített jelentést kaptunk arról, hogy a Szellemmedve klán tegnap nagyszabású offenzívát indított a Drakónis Szövetség területén, nyilvánvalóan az Alshaini Bosszúállók nemrég lezajlott támadására válaszképpen. Tucatnyi világot ért támadás, de a Kurita-ház a hírek szerint állja a sarat. A konfliktus nem, ismétlem, nem tűnik az invázió megújításának, és ezúttal sem az Egyesült Nemzetközösséget, sem a Lyrán Szövetséget nem fenyegeti veszély. Egyetlen másik klán sem mutatta jelét, hogy be akarna hatolni a Belső Szférába. A Szellemmedve klán célja ez alkalommal a figyelmeztetés és a megtorlás.

Figyelmeztetés és megtorlás. Olyan méretekben, hogy az több millió C-jegybe és ki tudja hány életbe fog kerülni.

A hírolvasó hangja ismét elhalkult, ahogy a csatazaj újra átvette az uralmat. A vonuló csatamechek dübörgő lépteit alig lehetett hallani a PPC-k sercegésén és a gépágyúk torokhangú moraján keresztül. A rakéták robbanásai földet szórtak a kamerára, és a kép megbillent. Ez nem egy fegyverre szerelt kamera volt valamelyik Kurita mechharcos gépén. Valaki odatelepített egy földi kamerát – remélhetőleg a távirányítású fajtából.

David komoran összenézett apjával, és mindkettejüknek eszükbe jutott előbbi beszélgetésük. David nagyot nyelt kiszáradt torkával, hirtelen kényelmetlenséggel töltötte el a három idősebb, nevető mechharcost kergető Halhatatlan Harcos távoli hangja.

Szokás szerint igazat kellett adnia apjának. A kérdés soha nem az volt, lesz-e háború.

Hanem az, hogy mikor.

7

Körzeti katonai tábor

District City, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 11.

– Tudom, hogy néhányuknak nem sok ideje van ma reggel, ezért igyekszem csak a lényegre szorítkozni, és minél rövidebb lenni – kezdte hauptmann general Weintraub, még mielőtt Eván Greene elfoglalhatta volna kijelölt helyét. Valami történt, ezt Eván rögtön érezte a helyiség feszültséggel teli atmoszféráján. Már csak az volt a kérdés, mi az, és hogyan tud belőle előnyt kovácsolni.

Felettesére nézett, megpróbálta kitalálni a gondolatait. A tábornok segédtisztje, leftenant general Karen Fallon közvetlenül mellette ült, teljes díszegyenruhában. Eván úgy vélte, ő fogja képviselni délelőtt a 8. EHCS-t a radcliffe-i ceremónián, ahol a milícia a CSVE kitüntetését adományozza a helyi hősnek. Weintraub úgy döntött, nem vesz részt az ünnepségen, nem akarta magát a milícia kezére adni, ami igen ékesen beszélt a két katonai szervezet viszonyáról.

Ez a viszony az elmúlt hetekben, mióta VanLees herceg bejelentette a Dragonyosok érkezését, folyamatosan és gyors ütemben romlott. A milícia többnyire meghúzta magát, de Greene olyan pletykákat is hallott, hogy háborúra készülődnek, és az EHCS néhány katonája már azt mérlegelte, mekkora eséllyel szállhatnak szembe velük a milicisták. Voltak, akik szinte már várták a harcot.

A 8. EHCS vezetői szintű értekezlete zsúfolásig megtöltötte a körzeti katonai tábor parancsnoki eligazítóját. A hosszú asztal végében ültek a főtisztek, őket követték a zászlóalj-, majd a századparancsnokok. A támogató századokat és csatamech-szakaszokat képviselő tisztek a fal mentén sorakoztak, Eván elismerően nézett végig az erőt sugárzó élő kerítésen. A levegő sűrű volt, és fullasztó az emberi testek tömegétől, kölni és arcszesz szaga érződött benne. A bázis egyik előadótermében jóval több hely lett volna, de valahogy a nyers összetartozás érzését is hangsúlyozni kellett.

Mitchell Weintraub állva maradt a helyiség végében, az elsötétített üvegfalnál, vastag karját szabályos pihenjálláshoz hasonló pozitúrában fogta össze a háta mögött. A tábornok tartása azonban semmiféle nyugalmat nem sugallt; gerince nyílegyenes maradt, széles mellkasát kidüllesztette, vállát a klasszikus katonai kirakatpózban hátrafeszítette. Ezen a reggelen még egyenruhájának élei is pengeszerűnek tűntek.

Az eligazítóba érkező katonák a feszülttől a teljességgel közömbösig terjedő arckifejezéssel reagáltak a parancsnok sólyomszerű büszkeségére. Eván reménykedett benne, hogy az ő arcáról csupán a valódi kimerültséget elleplező semlegességet lehet leolvasni. Észrevette, hogy Fallon ragyogóan kék tekintete némi idegességgel rebben egyik tisztről a másikra, mintha felmérné viselkedésüket, és mérlegre tenné hűségüket. Az övén kívül csupán egy másik arc vonta magára Eván figyelmét, leftenant Xander Barajasé, saját beosztott tisztjéé, aki a túlsó falnál állt, és a mohóságot súroló tekintettel meredt a tábornokra.

Xander ugyanúgy vágyott az elismerésre, mint Eván, ám belőle hiányzott a türelem. Ez egy nap nagyon sokba fog kerülni neki. Szolgálati lapja szerint előszeretettel vetette be magát a leghevesebb harcokba, és ezt jól demonstrálta is az '57-es Liao-Marik invázió idején. Azóta szolgált az ezredharccsoportban, de csupán helyőrségi feladatokat látott el, és már nagyon vágyott a harcra. A probléma abban mutatkozott meg, hogy előszeretettel vetette magát az ellenség után, saját biztonságával mit sem törődve, és ezzel sokat ártott az egységnek is.

Eván természetesen meg tudta érteni, ha valaki saját céljait az alakulat érdekei elé helyezi. Weintraub tábornokkal ellentétben, aki erős és nagyon is valóságos hűséggel kötődött Katrina Steiner-Davionhoz, Eván csupán érdekből harcolt ezen az oldalon. Megérezte a lehetőséget az EHCS ellenállásában George Hasekkel szemben. Ha sikerül megtartaniuk a Kathilt az arkhón-hercegnő számára, megcsinálhatják a szerencséjüket. Evánt azonban nem kötötték különösebben erős szálak a Steinerekhez – ha az Ulánusoknál szolgált volna mint a milícia helyi hőse, valószínűleg a másik oldalon köt ki, és ugyanilyen serényen dolgozik. A lényeg, hogy a megfelelő tempóban haladjon felfelé a ranglétrán.

Fallon folytatta Weintraub gondolatmenetét.

– Mindannyian hallottak az 1. Kapellán Dragonyos ezred küszöbönálló érkezéséről – jelentette be. – Hivatalosan felmentették őket a szolgálat alól, és már úton vannak a Kathil felé. Úgy véljük, a választott ugrási útvonaltól és az újratöltési lehetőségektől függően néhány héten belül megérkezhetnek a bolygóra. Még mindig nem dőlt el, engedjük-e nekik egy helyőrség létesítését a Kathilon, ám a további viták várhatnak, amíg nem tisztázunk néhány másik ügyet.

– Üzenetet kaptunk Katrina arkhóntól – tájékoztatta Weintraub az összegyűlteket, ezzel nyugtalan mocorgást és halk sugdolózást váltott ki a társaságból. Ha Katrina utasítja őket, hogy hagyják el a bolygót, azzal gyakorlatilag jóváhagyná George Hasek befolyását a Kathil felett, és súlyosan ártana az egység reputációjának. Weintraub megvárta, hogy elüljön a halk moraj, majd folytatta: – A legjobb, ha saját maguk ítélik meg üzenetének mondanivalóját.

Oldalra lépett, és a háta mögötti üvegfalon felvillant az Egyesült Nemzetközösség háromdimenziós címere. A holografikus ábra lassan beleolvadt az új-avaloni trónterem képébe. Katrina Steiner-Davion arkhón-hercegnő az uralkodásra születettek könnyedségével ült a trónszékén. A karcsú, törékeny nő kemény acélosságot sugárzott magából, mely egyszerre volt felséges és parancsoló. A szobában mindenki, még Xander és Eván is kiegyenesedett uralkodójuk virtuális jelenléte előtt, mintha érezték volna a jeges, kék szempár vizslató tekintetét.

– Weintraub altábornagy – köszöntötte a tábornokot lyrán rendfokozata szerint. Hangja egyáltalán nem hangzott megnyugtatóan. – Eljutottak hozzám üzenetei, melyekben a helyzet tisztázását kéri, és meglehetősen csalódott vagyok, amiért szükségét érzi a parancsok megkérdőjelezésének. A Kathil elsődleges fontosságú világ az Egyesült Nemzetközösség számára, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az önök jelenléte által kiváltott felbolydulás. Teljesítse a parancsokat! – Egy kimért, királyi biccentés, és a kép visszaolvadt az Egyesült Nemzetközösség páncélkesztyű-napkitörés szimbólumába. A szobában kitört a zűrzavar.

Ennyi az egész? Eván ennél sokkal többet várt volna az arkhóntól, akár helyesli a Nyolcasok jelenlegi hozzáállását, akár ellenzi azt. Sebesen pörögtek a gondolatai, aztán elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy az arkhón szándékosan nem tette egyértelművé az utasításait – értelmezze mindenki, ahogy akarja.

– Nos, emberek, mihez kezdjünk most? – kérdezte Weintraub az összegyűlteket.

– Maradjunk! – kiáltotta Eván elsőként. Válasza egyetértő bólogatást váltott ki a tisztek zöméből, és hosszú, elgondolkodó pillantást Fallon tábornokból. – Tábornok, az arkhón pontosan tudta, miért nem ad egyértelmű utasítást. Az ön véleménye jól dokumentált, és ezzel az üzenettel korlátlan hatalmat ruházott önre.

– És korlátlan felelősséget – mutatott rá leftenant general Price a 11. EgyNem gépesített gyalogságtól. – Más szóval feláldozható és letagadható erőforrás lett belőlünk. Ne feledjük el, hogyan áldozták fel a Blackwindi Lándzsásokat a Paktum és a Konföderáció háborújának első hónapjaiban: megtörték és feloszlatták őket, elvették a zászlajukat. Ha Haseknek sikerül elvennie tőlünk a Kathilt, az arkhón-hercegnő ugyanilyen gyorsan fel fog áldozni minket.

– Ez meglehetősen pesszimista nézőpont, Charles – szólalt meg Fallon kissé leereszkedően. – Úgy beszél, mintha Hasek volna jobb katonai és politikai helyzetben. Komolyan gondolja, hogy képes lenne megdönteni a hercegnő hatalmát?

– Természetesen nem – felelte Price sietve. Senki nem szeretett ennyire megközelíteni egy ilyen kényes témát. Bár a teremben tartózkodók közül sokan jobban kedvelték Katrinát bátyjánál, Victornál, a többség csak a parancsnoki láncolat szentségének és jogosságának tisztelete miatt állt mögötte. Katrina ült a trónon, tehát ő volt az uralkodó. – Az viszont elképzelhető, hogy távozásra kényszerít minket a bolygóról. Nem kétséges, hogy a milíciával szemben megálljuk a helyünket, hiszen jobbára csak egy kiképzetlen, rosszul felszerelt csőcselékről van szó. Ám amint megérkeznek a Dragonyosok…

Eván látta az egyetértő bólintásokat. Az 1. Kapellán Dragonyosok kétségtelenül jelentős ütőerőt képeztek, és ha sikerül elérniük a Kathilt, és a milícia mellé állnak – más lehetőség szóba sem kerülhetett –, akkor az ezredharccsoportnak nem sok esélye marad ellenük. Eván reménykedett benne, hogy Weintraub és Fallon a terveik elkészítésénél ezt is számításba veszik.

Abban azonban bizonyos volt, hogy a Nyolcasok maradni fognak. Weintraub és Fallon tábornok csupán azért játszották el ezt a színjátékot, hogy megfigyeljék a beosztott tisztek reakcióit – ami azt jelentette, hogy ezt a gondolatmenetet gyorsan rövidre kellett zárniuk, ha nem akarták, hogy a megbeszélés éppen a szándékaikkal ellenkező irányba haladjon.

Weintraub tábornok visszalépett az asztalfőre, és mindkét kezével a széktámlára nehezedett. Recsegő hangja a szokásosnál is élesebbé vált.

– Megnyugtatok mindenkit, ha elérkezik az idő, készen állunk majd rá, hogy elbánjunk a Dragonyosokkal – közölte határozottan. – George Hasek talán azt hiszi, hogy ellenszegülhet az arkhón parancsainak, csakhogy én nem fogok kapitulálni annak a nemesi ruhába öltözött árulónak!

– És mi van VanLees herceggel? – kérdezte Yoshitomi Tendo, az EHCS ugrógyalogságának parancsnoka, a gyalogsági kiképzés koordinátora. – Továbbra is diplomáciai eszközökkel próbálja kirakni innen a szűrünk, de ez csak addig fog tartani, amíg a Dragonyosok meg nem érkeznek. Átkozottul sok kellemetlenséget okoz, ráadásul a munícióhiány miatt fel kell függesztenünk a gyakorlatokat.

Fallon bólintott.

– És ez már nem csak a katonai utánpótlásra vonatkozik. Ma kaptuk a hírt, hogy a hiány miatt az élelmiszer-szállítmányunk egy részét át kellett irányítani a milíciának, „Kathil elsődleges véderejének”. Jövő héten át kell térni a katonai fejadagokra. VanLees nem olyan ostoba, hogy megpróbáljon kiéheztetéssel elkergetni minket, de az biztos, hogy kellemetlenné teheti az életünket. – Szárazon elmosolyodott. – Az elkövetkező napokban áramkimaradásokra számítok.

Eván nagyot nyelt, már a katonai fejadagok említése is elég volt hozzá, hogy eszébe jusson a fűrészpor-ízű étel. Már ez is elegendő lehet, hogy Victor támogatóit visszarángassa a semlegesek táborába. Köszönjük, Petyr VanLees. Ráadásul megnyílt egy újabb lehetőség, amelyet Eván Greene nem szándékozott elszalasztani.

– Az élelmiszerhiány nem szokott zavargásokhoz vezetni? – tette fel a kérdést.

– Mármint a valódi hiány? – nézett rá Fallon. – Nem ez a mesterségesen megrendezett? De, természetesen igen. Csakhogy a lakosság most nem marad élelem nélkül. – Kék szemében ádáz érdeklődés villant, mintha megértette volna, mire akar kilyukadni Eván. – VanLees herceg soha nem fogja elismerni, hogy csak tőlünk vonja meg az élelmet, ezért úgy adja elő, mintha ez általános probléma volna.

Eván bólintott.

– Ez esetben nem District City helyőrségére hárul a feladat, hogy fenntartsa a rendet, és kezelje a sajnálatos élelmiszerhiány következményeként kialakult nyugtalanságot? – Eván úgy tett, mintha a hiány valódi probléma lenne. Márpedig az lesz, ha rászorulnak a katonai fejadagokra. – Hol is alakulhatnak ki ilyen… nagy valószínűséggel erőszakos tiltakozó megmozdulások?

Most már Weintraub figyelmét is sikerült felkeltenie.

– A Nemesek Csarnokánál – mormolta a tábornok elgondolkodva. – És véleményem szerint azok a lándzsás díszhuszárok, akiket ők őrségnek hívnak, nem igazán tudják ellátni a feladatukat. – Arcán széles ragadozóvigyor jelent meg. – Charles, el tudna különíteni néhány egységet a nemesség őrzésére?

Leftenant general Price rövid tétovázás után bólintott.

– Mindössze néhány zászlóaljat – felelte. Az több mint ötszáz ember. – Ki kell őket venni a rotációból, vagyis nem tudnak itt, a táborban szolgálatot ellátni.

Weintraub ezt egy legyintéssel elintézte.

– A tábori járőröket haladéktalanul megerősítem néhány csatamechhel.

Jó csere, gondolta Eván. Egyetlen mech is többet ért egy századnyi hagyományos gyalogságnál, viszont VanLees most lehetőséget adott nekik, hogy megszállják a hatalmi központját – nagyon ingatag és bizonytalan indok volt, de nem szalaszthatták el az esélyt. Így talán sikerül kompromisszumra jutniuk még a Dragonyosok megérkezése előtt, de ha nem, a Nyolcasoknak akkor is a markukban lesz a herceg, ami talán megfékezi a Dragonyosokat.

Leftenant Barajas előrelépett, és feszes vigyázzállásba merevedett.

– Tábornok úr, jelentkezem a szolgálat ellátására! A szakaszom harminc percen belül a kerítésnél lehet.

Az átkozott! Ha a tábornok beleegyezik, Eván valószínűleg elveszít egy századot, vagy talán a teljes zászlóalját is a rotáció miatt, mivel a bázison kell majd őrszolgálatot teljesíteniük. Sokkal jobban szerette volna a Nemesek Csarnokához küldeni az egységét.

Barajas azonban gyorsabban gondolkodott a parancsnokánál. Weintraub tábornok bólintott.

– Úgy legyen! És dolgozzanak ki egy rendszert a többi szakasszal, hogy hatórás váltásokban tudják őrizni a három kaput! – Weintraub rövid szünetet tartott. – Ez a határozott lépés kivált valamilyen reakciót VanLeesből, ebben biztos vagyok. Ezzel együtt valószínűleg megpróbálja állni a sarat a Dragonyosok megérkezéséig. Ha mégsem… – Leftenent Barajasra pillantott. – Abban a valószínűtlen esetben, ha VanLees herceg vagy a Kathili KHM bármilyen meggondolatlan lépéssel próbálkozna ellenünk, engedélyezem a katonai erő alkalmazását.

Eván gondolatban tisztelgett alárendeltjének. A tábornoknak igaza volt – a bázisnál sokkal nagyobb eséllyel kerül sor valamilyen katonai akcióra, mint a Nemesek Csarnokánál. Erőiket az a halovány diplomáciai nonszensz fogja védelmezni, hogy kötelesek fenntartani a rendet a városban – a KHM bármilyen erőszakos lépése ellenük fordítaná a közhangulatot, és megerősítené a 8. EHCS kathili pozícióját. Xander kétségtelenül erre játszott, és ott akart lenni a harc első sorában. És a fiatal leftenantnak sikerült magára vonnia a tábornok figyelmét. Eván talán még hasznot is húzhat belőle, ha a jövőben szemmel tartja ezt az embert.

Karen Fallon nem feledkezett el Eván közreműködéséről sem.

– Kommandant Greene – nézett rá –, csatlakozzon hozzám a radcliffe-i ceremónián! – Weintraubra pillantott. – Ha eldurvulnának a dolgok, szeretném, ha lenne egy-két jó emberem a hátam mögött.

– Ezer örömmel, Fallon tábornok – hajtott fejet Eván. Így lehetősége lesz újra kitűnnie Fallon előtt, és szívesen találkozott volna azzal a katonával is, akit egész Kathil hősként akart ünnepelni.

– Rendben – döntötte el a kérdést Weintraub. – Teljes díszegyenruha, és adják át üdvözletem Sampreis tábornoknak! Adjuk meg a tiszteletet a ceremóniájuknak! – Átható pillantása Evánról újra Fallonra siklott. – És ha vége a műsornak, tudassa VanLees herceggel a jó hírt! Ne lépjen túl keményen a lábára, de egyvalamit tegyen egyértelművé, Karen: a 8. EHCS a Kathilon marad.