Láthatatlan puskagolyók

 

1883. márciusában, a Connecticut állambeli New Havenben észlelték először a rejtélyes láthatatlan puskagolyókat. Az ablakok több házon kilyukadtak, egy hölgy arról panaszkodott, hogy valami erősen megütötte, hogy piros folt keletkezett az ütés helyén, ám a rendőrségnek egyetlen golyót sem sikerült lelnie.

1914 októberében, túl az északi sarkkörön, egy tudományos expedíció egy eszkimó típusú jégkunyhóban – igluban – tárolta petróleumoskannáit. Legnagyobb megdöbbenésükre egy napon kannáikat szitává lyuggatva lelték, ami elég nagy csapás egy sarkvidéki expedíció számára, amelyik főzési és melegedési, sőt világítási lehetőségeit veszíti így el. Az iglu körül megvizsgálták a havat, ám egyetlen lábnyomot sem leltek távol s közel. De ki is járna arra? Mégis, a kannákat kilyuggatták – írja Mikkelsen Lost in the Arctic című expedíciós beszámolójában.

1916. február 2-án, Charles F. Repp bejelentette a rendőrségnek, hogy ablakaira lőnek, s valószínűleg el akarják őt tenni láb alól. De semmilyen más bizonyítékot nem tudott felmutatni, mint az ablaküvegeken levő kerek lyukakat. Az üveg megrepedésének zaját hallotta – mondta a vizsgáló rendőrnek –, de furcsa mód nem hallotta a fegyver dörrenését és nem lelt egy fia golyót sem.

1919 szeptemberében, a New Jersey állambeli Newarkban jelent meg a láthatatlan golyókkal lövöldöző. A New York Evening Telegram szeptember 19-i száma, a helyi Newark Evening Post cikkére hivatkozva közölte, hogy sok ablakon apró, golyó ütötte lyukak jelentek meg. De senki sem látta a merénylőt, és a golyó nyomát sem lelték meg.

1927 novemberében, a New Jersey állambeli Camdenben fedeznek fel apró lyukakat az ablakokon, 1928. február 8-án pedig ugyanezen államban de Collingswossdban. Itt egy William Turnbull nevű úriember éppen az ablak közelében állt, amikor az üveg hirtelen kilyukadt. Rettentően megijedt, de amikor megtapogatta magát, s látta, hogy semmilyen golyó sem csapódott belé, se meg nem sebesült, újra az ablak mellé állt, érdeklődve. És nemhiába, hiszen látta, hogy miként lyukad ki a ház előtt parkoló gépkocsi szélvédője. Ember vagy bármilyen elképzelhető „okozó” nem látszott. A környék teljesen megszokott volt. Csak éppen a semmiből láthatatlan és anyagtalan golyókat lőtt ki valaki.

Az eddigi eseteket zömmel Charles Fort, a rejtélyes esetek nagy gyűjtője szedegette össze. Ám halála után az esetek Ismét folytatódtak, újra megjelentek akkor, amikor megjelent a kutatók érdeklődése. A hiányos évtizedekben nyilván a világpolitika érdekesebb szenzációkat szolgáltatott a lapoknak, mint a láthatatlan lövedékek. Hiszen akkor – 1933 után már élesben lőttek az SA, az SS, a fasiszta párt világszerte működő különítményesei. A háború utáni csendben aztán újra jelentkeztek az esetek, volt reájuk fogékony közeg.

1952 májusában a nagy-britanniai Surreyben kezdődött újra a láthatatlan lövöldöző tevékenységének tudomásulvétele.

1961. március 5-én és július 20-án a Massachusetts állambeli Springfieldet látogatta meg a különös vadász.

1974. augusztus 17-én a svédországi Persbergben történt eset szerintünk nem igazán ideillő, bár egy rejtélygyűjtő újság közölte.

Ebben az egy esetben ugyanis az egyik ház konyhájának ablakát áttörő lyuk okozóját meglelték a kunyhó padlóján. Egy légpuska lövedéke volt. S bár a rendőrség nem lelte meg a bűnöst, lehetséges, hogy ez alkalommal kocavadászok vagy marháskodó kamaszok okozták a galibát s a vaklármát.

Nem mondható el ez további eseteinkre, amelyek az akkori Nyugat-Németországból és az akkori Szovjetunióból származnak.

1977. július 12-én Kimben Fritz Gosshaus a pincéje ablakán talált egy rejtélyes kerek lyukat, míg ugyanezen a napon a negyvenéves Manfred Gobsch számítógép-szakértő lehúzott redőnyű ablaküvegén fedezett fel egy ugyanilyen furcsa lyukat, Niederraderben.

1978. augusztus 3-án és 9-én Bilefeld városában Bergmann asszony és a Winkelmann család is hasonló kerek lyukakat lelt az ablakaikon.

A Szovjetunióból származó esetek mind északiak. Az első 1977. szeptember 20-i, és már említettük előzőleg, amikor a Petrozavodszk „fénymedúzáiról” írtunk. Később, 1979-80-ban újabb ilyen esetekről érkeztek jelentések, Leningrádból és környékéről, jelezve, hogy vizsgálati periódusunkon túlnyúló, folyamatos jelenségről van szó.

Az egyetlen jelzett eset kivételével, melynek idetartozása több mint valószínű hogy kétséges, látható, hogy a jelenség homogén és jól körvonalazott. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a jelenlegi tanúvallomások alapján ezek hozzácsatolása az ufójelenséghez több mint kétséges. Hiszen egyetlenegy esetben, Petrozavodszkban jelentették a lyukas ablakokat közvetlenül egy nagy ufóeset után, de még innen sem ismerünk olyan esetet, amely arról számolt volna be, hogy az ufó kinyúló fénycsápjai lyuggatták volna át az üveget. Ezt senki sem látta akkor. Zigel több mint 50 tanút tartalmazó szemtanúgyűjteménye, mely a Trud felhívására beküldött olvasói levelekből állt össze, nem ismer ilyet. A kitörés jelenségét észlelő amerikai tanúk határozottan azt állítják, hogy nem volt jelen semmi néven nevezhető okozó. Ez esetben viszont az is megeshet, hogy a petrozavodszki kilyuggatott ablakokat más hozta létre, minden látszat ellenére. Igaz ugyan, hogy a KGB elvitte ezeket az üvegeket, de ez még semmit sem bizonyít. A KGB sok mindent elszállított, hogy növelje a társadalom feletti ellenőrzés tudatát. így aztán lehet arról spekulálni, hogy e lyukakat esetleg olyan ufók okozták behatoló fénycsápjaikkal, mint amilyeneket a tanúk ott láttak, de ez sajnos nem több feltevésnél.

 

Valódi, irányított gömbvillámok?

 

Az égből jövő durvább fenyegetések típusához érkeztünk. Ezek immár sokkal nagyobb pusztítást végeznek, a szemtanúval sem bánnak kesztyűs kézzel – megpörkölik, megsebzik, ám nem jutnak el a végső megoldásig, a teljes pusztításig. Ez a típus az, amire a maffia köreiben azt mondanák: az utolsó figyelmeztetés.

De lássuk a tényeket.

1880. június 26-án, a nagy-britanniai Chelsea-ban a vihar alatt hirtelen a többieknél sokkal erősebb mennydörgés hallatszott. Egyes szemtanúk, akik a házon kívül tartózkodtak, azt mesélték, hogy egy tűzlabda ereszkedett alá a felhőkből, és az Oakley Street 180-as számú épületének kéményében tűnt el. A konyhában tartózkodó szolgálók rettentően megijedtek, amikor hirtelen a levegő füsttel telt meg. Egyesek egy sötét valamit láttak alázuhanni a rostélyra, mely széttört, és a nyitott kályhaajtón keresztül felizzó fémdarabokkal, a rostély szinte azonnal felizzó maradványaival szórta tele a konyhát. Volt, akit megégetett ez a fröcskölés, a legtöbben azonban csak egy fémből és hamuból öszeolvadt tömeget találtak és több apró olvadt fémcseppet, írta a Symons Monthly Meteorological Magazina.

1883 júliusában ugyancsak Nagy-Britanniában, Buckinghamshire-ben egy tűzgömb hatolt be egy ház kéményén, kijött a kályhából megriasztva a házbelieket, áttörte a bezárt ajtót, lyukat égetve benne, majd továbbhaladva a falat fúrta meg, s úgy bújt ki a szabadba, rémületet és pánikot keltve, a Nature szerint (30. köt., 312. o.).

Kereken tíz esztendővel később, de ezúttal Warwickshire-ben egy vörös tűzgömb szállt alá az égből, belevágott egy fába, megpörkölte, majd továbbment és a ház falába csapódott, hatalmas robbanással ütve lyukat az oldalába. Az egyik szemtanú, aki a Dunchurch Hall előtt állt, néhány méternyire az eseménytől, időlegesen megvakult a hatalmas fényvillanástól, és heveny torokfájdalmakra panaszkodott, a Nature 1893. augusztus 10. száma szerint.

1919. október 8-án a Kansas állambeli Salinában ereszkedett alá az égből egy haragos tűzgömb. A Santa Fé és az Iron Avenue sarkán álló Campbell Buildinget találta telibe, kitépett egy csomó téglát, kiszakított egy ablakot a második emelet magasában, majd darabokra tört. Ezek a kisebb gömbök vagy elgurultak az utakon, vagy pedig az egyik közeli villanydrótra kapaszkodtak, s azon karikáztak tovább, a szemtanúk nem kis megrökönyödésére. Így ír a Monthe Weather Review 47. kötete a 728. oldalon.

1925. április 9-én, Szászországban, egy elnyúlt rúd alakú tárgy hullt az égből, majd gömbökre hasadt, Egyes gömbök egy fát találtak telibe, s akkor ez lángolni kezdett, furcsán, mintha gyertyák lettek volna minden ág hegyében. Más gömbök telibe találták az iskola falát, s ott némán eltűntek. Néhány gömb az egyik osztály ajtajának csapódott, kitörte az ajtót, bement az osztályterembe, s ott földhöz vágta a tanítót. A telefon- és villanydrótok nagy része kiégett.

1934 nyarán a skóciai Loch Tummelben, J. Durward meteorológus el akart menni otthonról. A kocsijába ült, miközben tizenkét éves fia a rácsos nagy vaskaput ment kinyitni. Ebben a pillanatban Durward úr észrevette, hogy egy tűzgömb jelenik meg, a kapu felé halad, majd egy pukkanással eltűnik, a rácsba ütközve. A fia, aki a kaput fogta, ordítani kezdett. A karja néhány órán át élettelenül csüngött, megbénult. Később helyrejött. A kapun nem maradt semmi nyom, a Nature szerint. (159. köt., 561-563. o.)

1939. április 26-án, a franciaországi Rochefort-sur-Merben egy hatalmas villámcsapás után négy fénygömb jelent meg. Az egyik a városka utcájába ereszkedett le, ahol az egyik szemtanú éppen egy gázvezetéket helyezett el. Az általa észlelt gömb nekiment egy házfalnak, végiggurult azon a villanyáram-vezetékig, s felrobbant. A vezeték kint füstölt, s a házban is minden drót kiégett a falban. A tanú elektromos áramütést érzett a bőrén.

A másik tanúcsoport látta a kikötő fölé ereszkedő, kettes számú gömböt. Ez nekiment a kikötő toronydarujának, végigszaladt a daru karján, aztán szétspriccelt még kisebb gömbökre. Az egyik eltalált egy tébláboló dokkmunkást s a földre lökte. Néhány másik gömböcske a daru mellett 10-15 m távolságba repült, ahol a kirakott árut lapátolták. A kis gömbök főleg a lapátokat vették célba. Kitépték a munkások kezéből őket, s 3-4 m-re dobták. Az egyik, amelyik nem eresztette el a lapátot, lapátostól a levegőbe repült. Közben a darukezelő úgy érezte, hogy képtelen levenni a kezét az elektromotort kikapcsoló fogantyúról. A kívülállók látták, hogy ezt az elektromotort tápláló vezeték fehérizzásig hevült, s mint később kiderült, az eletromotor tekercselése egyetlen tömbbe olvadt, épp úgy, ahogy a motort kikapcsoló fogantyú is beleolvadt tartójába.

A harmadik fénygömb egy villámhárítóba csapott, de nem tűnt el benne, mint ahogy az egy normális elektromos töltésű testhez illett volna, hanem legurult rajta, végig a kábelen, majd eltűnt a ház mögött a kertben.

A negyedik fénygömbbel a szemtanú az utcán akadt össze, amint a járdán gurult, majd befordult egy sarkon.

1971 áprilisában a Mississippi állambeli McClainben Willine Hamilton asszony egy fehér, pörgő füstgöngyölegre hasonlító tárgyat látott a házához közeledni. Nekirepült a tetőnek, feltépte, behatolt a padlásra, fazekakat és lábosokat hajított le a helyükről, majd egy csomó száradni tett ruhával eltávozott a történelem egyik legkülönösebb ruhatolvaja, a Fate 1972. februári számában közölt tudósítás szerint.

1973. szeptember 13-án a dél-afrikai Roodeportban, Chrissie Mon asszony robbanásszerű hangra lett figyelmes. A kutya is vadul ugatott, hát kinézett. Egy aranyszínű golyó repült a fák magasában. Amikor kiment megnézni, hogy mi történt, látta, hogy a fészer deszkáit leszaggatta valami, és a fák alatt a gyepet is nagy foltokban feltépte.

Nos, ennyi a gyűjteményünk. A viselkedésmodell pontosan körülírható, s zömmel a behatoló is egy nagy energiájú gömbvillám. Ami ezeket az eseteket érdekessé teszi, az csak az egyénített viselkedés. Mintha a gömbvillámokban intelligencia nyilvánulna meg. Mintha ezek akarnának tőlünk valamit. Mintha valami figyelmeztetés lenne kiolvasható korlátozott energiacsapásaikból. Mintha...

 

Irányított villámcsapások?

 

Egy olyan szeszélyes és nehezen tipizálható viselkedésű jelenség, mint a gömbvillám esetében könnyű a szkeptikusoknak újra és újra a véletlenre hivatkozni. Sokkal nehezebb ezt elmondani akkor, amikor látszólag egy jól kikutatott természeti jelenség, a normális villám viselkedik természetellenesen.

1886-ban a németországi Ribnitzben egy II. emeleti ablakot hajnali hatkor villámcsapásszerű fénycsík lyukasztott át. A lyukon keresztül egy vízoszlop tört be a szobába, nem normálisan a padló irányába, hanem a mennyezet felé. A vízoszlop letépte a mennyezetet fedő vakolatot, s azzal együtt az alatta levő dohányzóasztalra zúdult, amelyen egy doboz szivar állt egy ládikóban. A szivarok furcsa mód elszenesedtek, mintha ki akartak volna gyulladni – a víztől? A szobából több vödörnyi vizet vittek ki. De senki sem tudta megmagyarázni, hogy miként jött létre az a ferdén felfele menő vízoszlop, a kereken kivágott ablaküveg a villámcsapás nyomán, s hogyan is szenesedtek el azok a szivarok a reájuk zúduló víztől? (Popular Science Monthly 29. köt., 719. o.)

1887 novemberében a dániai Morsban csapott le egy hasonlóan különös mennykő. Egy jégeső alatt egyetlen villámcsapás. Ez megütötte a kéményt, keresztülfúrta magát a farm padlásán, lehatolt a földszinten levő nappali szobáig, itt aztán száguldozni kezdett, minden ablak- és ajtókeret körül ledobta a vakolatot, majd átment a hálószobába, leszakította a függönyöket, atomjaira zúzott egy régi holland órát, ám teljesen sértetlenül hagyta azt a kanárit, mely az órától 15 cm-re gubbasztott kalitkájában. Mielőtt a különös villám elhagyta volna a házat, előzőleg szisztematikusan összezúzott minden ablakot és tükröt, majd kirepült az udvarra, agyoncsapta a macskát, két tyúkot és egy disznót. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt. A ház szobájában ezalatt két öreg hölgy ült, ám nekik a borzadályon és nemesebb testrészeik megütésén túl semmi más bajuk nem esett. (Nature, 1887. november 17.)

Még furcsább volt az a villám, amelyik 1890. január 5-én az írországi Mayóban csapott le, hiszen a házban semmit sem bántott, csak egy kosár tojást. Valamennyinek a héja miszlikre tört, ám a tojások mégsem estek szét, mivel a héj alatti hártya tökéletesen ép maradt! R. H. Scott úr cikke, amely a Királyi Meteorológiai Társaság negyedévi közlönyében jelent meg 1891-ben, immár komoly dilemmát hordoz: Durva-e a villám, avagy bámulatra méltóan finom?

Az ötvenes évek elején egy New Hampshire-i farmer pajtájába látogatott egy fura villám. A férfi éppen fejte a tehenet, amikor a villám bejött, agyoncsapta a tehenet, ám a férfinak semmi baja nem esett!

Az ilyen esetek közül a legérdekesebb azonban kétségtelenül 1955-ben történt, Marylandben. A villám egy modern templomba csapott, végigszáguldott az automatikus kéménynyitó és -csukó berendezéseken, majd a központi kapcsolótáblába tett egy kirándulást, hogy végül úgy döntsön, hogy azt a relét indítja el, amelyik ezután vallási himnuszok sorát kezdte játszani a templom hangszóróiban!

Halleluja!

 

A gyújogatók

 

Az idomított gömbvillámok és az irányított villámok kategóriájának leggonoszabb típusát érdemes külön tárgyalni, hiszen itt már nagyon nagy anyagi károk keletkeznek, ám különös módon az emberéletet nem bántják. Olyan ez, mintha valami nagyon nagy bosszúvágy és gondviselés működne egyszerre az esetekben. A büntetés igénye, ám a büntető kéz felsőbb utasításra való korlátozása – talán így összegezhetnénk azt az érzést, amelyik a most következő esetek olvasása közben kísért.

1879-ben New Jerseyben két szolga látta, hogy a tiszta égből egy 3 láb (kb. 90 cm) vastag fénycső jön le. Zümmögő hangot ad, behatol egy fészerbe, majd az lángra lobban és porig ég. (Astronautics and Aeronautics, 1968. december.)

1894. április 11-én Nagy-Britanniában Dunstable településen a szemtanú a vihart figyelte délután fél háromkor. Látta, hogy egy különös felhőből egy fénycső nyúlik ki, majd húzódik vissza. Úgy tűnt neki, hogy ebből a vastag fénycsőből indult ki egy kerek tűzgömb, amely átrepült az égen s a szemtanútól légvonalban vagy négy mérföldnyire levő Dallow Farm egyik istállóját vette célba, amely kigyulladt s leégett. (Nature, 49. köt., 577. o.)

1962 tavaszán a Szovjetunióban egy korong alakú tárgy állt meg egy nehéztankokat gyártó üzem felett. Az üzem automatikus szirénái vijjogni kezdtek, s a munkások kiözönlöttek a csarnokokból. Ekkor a korong egy tűzgömböt lökött ki magából, ez behatolt a csarnokokba, ahol a titkos fegyverek készülnek, és mindent porrá égetett.

Ez az eset bolygó hollandiként kering az ufológiában. 1989-ben Vlagyimir Azsazsa mint új szovjet esetet ismertette. Az ő változata szerint, amelyet európai előadásaiban népszerűsített, az egész nem más, mint a KGB által terjesztett hamis információ, amellyel ez az információmanipuláló szervezet „fedezni akarja” a szovjet gazdaságban létező bűnöket és hibákat; szerinte a szverdlovszki tankgyár a helyi vezetők mulasztásai miatt repült a levegőbe, s a KGB csupán a hozzájuk hű „elvtársak” tisztára mosása érdekében próbálja az ufókra kenni az egészet!

1964. január 27-én a texasi Fort Worthban Melwin E. Lewis úr látott egy, a háza felett táncoló tűzgolyót, ami alázuhant egyenesen a fészerére és felgyújtotta azt.

1965. április 28-án a Massachusetts állambeli Sudburyben ereszkedett alá egy tűzgömb egy tanyasi házra. Az emberek nem voltak otthon. A tűzoltók szerint körkörös tűz volt, elolthatatlan. A meteoritelmélet nem állt meg a lábán, mivel nem leltek anyagnyomokat. (Nouvelle Ptanete, 5. sz.)

1973. október 22-én az Arizona állambeli Sun Cityben két szemtanú látott egy ház felett lebegő tűzgömböt, amely végül kigyulladt, a Sun News négy nappal későbbi cikke szerint.

1975. április 29-én a Puerto Rico szigetén fekvő San Germanból származik utolsó égetéses esetünk. Juana Vezguess és tizenhét éves fia furcsa, zümmögő hangot hallott az udvarból. A fiú kinézett. Egy tűzgömb állt az udvari budi felett, majd ez a deszkavityilló lángra lobbant. Ekkor a tűzgömb, mint aki jól végezte dolgát, elrepült. A fiú a szomszédokhoz rohant, hogy segítsenek eloltani a tüzet. (Stendek 23. sz.)

Nos ez az, amit e kategóriában össze tudtunk gyűjteni. No meg egy maroknyi kétes esetet, amelyben nem láttak ugyan ufót, de hát „gyanítható”, hogy ők voltak az okai a skóciai, floridai, angliai, japán katonai támaszpontokon keletkezett furcsa tüzeknek. Ezekre nézve ugyanazt mondhatjuk, mint amit önkritikával Azsazsa mondott a szovjet esetekre. A többi? Inkább komikus, mint igazából fenyegető benyomást keltenek. Erősen véletlen ízű az egész.

 

A láthatatlan ágyúgolyók

 

Égicsapás-parádénkat fejezzük be néhány olyan történettel, ahol láthatóan nem „puskagolyó”-nyi az a láthatatlan lövedék, ami látszólag az égből érkezik, hanem sokkal hatalmasabb.

1915. február 13-án a Chusan szigetcsoportban fekvő Steep Island világítótornyának őre panaszt tett W. F. Taylor kapitánynál, mivel egy hadihajó szerinte belelőtt a világítótoronyba. Az esetet kivizsgálták, de nem találták sem a lövedék, sem a hadihajó semmilyen nyomát. Csak a rés volt a világítótorony falán. (Nature 97. köt., 17. o.)

1951. április 17-én a Dél-Karolina államban fekvő Georgetownban Harrelson asszony robbanásszerű zajt hallott. Kinézett. A szomszéd ház fedele beszakadt, tűz gyűlt ki benne. A katonaság kiszállt, de nem találta sem földi forrás, sem égi jövevény nyomát. Ennek ellenére úgy tűnt, mintha fentről rontott volna be valamilyen láthatatlan lövedék a házba.

1954. június 12-én, az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban a WTOP TV Társaság antennáját roncsolta meg egy láthatatlan lövedék.

1963. október 24-én az argentínai Hotel Termas teteje repült a levegőbe, lyukadt ki apokaliptikus dörejjel, hajnali hat óra öt perckor. Az El Clarin másnapi száma meteoritről beszél, ám a kutatások nem találtak egy milligrammnyi követ sem a CODOVNI 1963-as jelentése szerint.

1965-ben a Washington állambeli Seattle-ben egy csillagvizsgáló kupoláját lyuggatta ki valamilyen láthatatlan bomba. (Esotera,

1974. január.)

1968. június 16-án az argentínai Boulonge-ban, az APRO Bulletin 1968. május-júniusi jelentése szerint az egyik háztetőt átütötte valamilyen láthatatlan tárgy.

1971. április 12-én a Mississippi állambeli M. Lainben a Hamilton család hatalmas zajra riadt. Fémes, csörömpölő zaj volt és mennydörgés. A tetőn és a hombáron hatalmas lyuk. Mintha valami láthatatlan lövedék hatolt volna oda be. De nem találtak semmit, s az égen sem látszott semmi, a történet eme variánsa szerint.

 

Az utolsó felszólítás?

 

1954. február 6-án a Texas állambeli Houstonban Dresserl asszony hatalmas dörrenést hallott. Kiszaladt megnézni, mi történt. Az akváriuma felborítva, a halak a padlón. Gyorsan visszarakta őket, s a konyhába vitte át. Reggel az akváriumban egy lyuk tátongott, s most már kedvenc aranyhalai végleg kimúltak.

A Saucer News 1956-os áprilisi és májusi számaiból megtudhatjuk, hogy a szerkesztőség speciális védőablaka két hónapban egymás után érthetetlenül felrobbant.

1953 augusztusában hasonlóan „cselekedett" egy üvegajtó, 1968 novemberében sok egyéb üvegtárgy. Ám – mondhatjuk – ezeket speciális öntött üvegből készítették, s lehet hogy a belső feszültség vitte végbe a rombolást. Ez az okfejtés helyes, de akkor hadd kérdezzük meg, hogy milyen feszültség robbant fel egy seprűt? Mert, tisztelt hitetlenek, ez is megtörtént, 1954 áprilisában az Ohio állambeli Toledóban.

1962. október 18-án a Utah állambeli egyik fegyverraktárban felrobbant 1800 kg rakéták számára való cseppfolyós oxigén. A cseppfolyós oxigén nagyon robbanékony. De mi az ördögtől robbant fel 1972 júliusában Dél-Afrikában két tartály víz?

Ha azt olvassuk, hogy 1954. január 30-án az Alabama állambeli Gadsdenben robbanás történt az Ardadge család istállójában, akkor hiába olvassuk, hogy behatolásnak semmi nyoma, hogy hibás eszközhasználatnak semmi nyoma, pokolgépnek semmi nyoma, csak megmarad bennünk a gyanú, hiszen ki vigyázza egy farmer házát, s ki tudja, hány ellensége lehet egy embernek Alabamában? De ha ezután azt olvassuk, hogy a Texas állambeli Medinában 1963. november 13-án a hivatalos jelentés szerint érthetetlen robbanás történt egy katonai atomrakéta-bázison, akkor el kell gondolkoznunk, hiszen egy ilyen létesítmény biztonsági előírásairól, védelméről van némi fogalmunk.

Igen, a robbanás, az értelmetlen robbanások jelensége is folyamatos. Hol egy golflabda robban fel egy gyermek kezében (1969. október 5.), hol egy házfal dől ki nagy robbanással (1978. július 8.), valahol valami mindig robban.

Robban csak úgy.

Egyedül csak az ok nélküli égések tartanak vele lépést. Rejtélyes módon égnek el szobában az ágyak, a székek, gyúlnak ki újra és újra a tetők.

A Montana állambeli Glenville-ben 1958 januárjában ugyanazon ház ugyanazon lakása 6 nap alatt 8 alkalommal borult lángba. A tűzoltók kisütötték, hogy az elektromos hálózat valamilyen rejtett hibája lehet a ludas, ezért aztán kikapcsolták az áramot.

Másnap újra lángba borult a ház, mintha gúnyt akarna űzni a szakértőkből olvassuk a Nouvelle Planete 5. számában.

Van eset, amikor úgy tűnik, hogy az égből származik a tűz, az elviselhetetlen hőség, mint a Texas állambeli Lake Whitney-ben, ahol 1960. június 15-én egy normálisnak ígérkező napon egyszerre csak 60 °C-ra szökött a hőmérők higanyszála. A radiátorok felrobbantak a kocsikban, a ruhák megfeketedtek, megsárgultak a testen, az anyák vizes anyagokba csavarták a gyerekeket, de azok pillanatokon belül megszáradtak. Aztán a hullám amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

Máskor a tűz a mélyből látszik jönni, mint 1963 szeptemberében a Tennessee állambeli Chattanoogában, ahol kiásva a ház alapját látták, hogy a téglák vörösen izzanak, mintha lávában állnának. Pedig ott nincs vulkán, sem semmi hasonló.

Leggyakrabban azonban úgy tűnik, hogy ez a tűz sehonnan jön. Ott van belül, a dolgok belsejében, akár valami sötét mag. Nem véletlenül egy katolikus pap, akivel Dél-Angliában történt meg a következő eset, a boszorkányságot hívta segítségül magyarázó elvül. 1964-ben temploma sekrestyéjében egy napon a miseruhákat és a miseedényeket nem találta a helyükön. A földön ellenben egy kerek kör volt feketére égve, benne holmi maradványai annak, amik e tárgyak lehettek.

Valóban okkult erők tombolnának a dolgok hátterében? Akkor, a dolgok logikája szerint, az eseteknek valami felé kéne mutatniuk. Főként felismerhető kéne legyen valamiféle templom-, egyház- és vallásellenes irány. De az ilyesmi nagyon ritka. Ismét csak az a zavarba ejtő sokféleség a jellemző, a radarbázistól a parasztházig és vissza.

Innen, e fejezet végéről, visszatekintve a felhalmozott értelmetlen esetekre, ezekre a véletleneknek látszó, ám máskor, épp valamiféle céltudatosságot sejtető esetekre, egyetlen analógia jut eszünkbe. A rejtélyes dolgok természetén igen mélyen szántóan töprengő Sztrugackij testvérek, Borisz és Arkagyij Egymilliárd évvel a világvége előtt című, 1975-ben írt kisregényükban leírják néhány ember vergődését a véletlenek bosszantó hálójában. A véletlenek néha csodásan jelennek meg, máskor igen természetes dologként igyekeznek belesimulni a mindennapokba. A könyvben előre haladva mi is rájövünk, hőseinkkel együtt, hogy mindig akkor történik velük valami, ha olyan kérdésen törik a fejüket, amin nem kéne. Ekkor beállítanak hozzájuk barátok, nők, ismerőseik vagy ismeretlenek, táviratok jönnek-mennek, fenyegetések és kétségbeejtő zsarolások, egy fa jelenik meg a semmiből, s gömbvillámok csapnak le a lakásokban, robban a teáscsésze, a kuglóf – istenem, milyen ismerős mindez. A hősök előbb úgy vélik, hogy valamiféle szupercivilizáció próbál hatni rájuk, ám később rájönnek, hogy ha valóban arról lenne szó, akkor az egész sokkal szelektívebben történne. A dolog értelme csak akkor jelenik meg, ha úgy fogjuk fel, hogy maga a világegyetem küzd az entrópia és az értelem egyensúlyáért, saját homeosztázisáért. A világegyetem egyensúlyban kíván maradni, ezért aztán mindazt a gondolatot, amelyik majd más eszmékkel együtt oda vezetne, hogy az emberiség szupercivilizációvá váljon, a homeosztatikus világegyetem meg akarja akadályozni. Valahogy úgy, ahogy az ember egy dühítő szúnyogot kerget a szobában. Csapkod, vázát ver le, s addig nem nyugszik, amíg az a gondolat ki nem alszik, amíg az emberek el nem felejtik azt az eszmét, amely kiragadná őket átlagos valójukból.

Nos – a képlet az eszközöket és az eszközök működését tekintve azonos. Ám jelenleg nincs egyetlen adatunk sem arra nézve, hogy ahol e rendkívüli és bizarr jelenségek megjelentek, ott valakit meg kellett akadályoznia a homeosztatikus világegyetemnek. A képlet nem működik abból a szempontból sem, hogy ha létezik ez a homeosztatikus világmindenség, akkor ez ki kell, hogy zárja azon szupercivilizáció létét is, amelyik tevékenységének jelei igen jól magyarázzák előbbi eseteinket.

Vagyis zsákutca.

 

 

11 Káin jegyével

 

Káin volt, a Biblia tanítása szerint, az első gyilkos. Az első teremtmény, amelyik az ember vérét ontotta ki. Előtte emberhez nem nyúltak. Jahve büntető kherubjai is csak lángpallossal űzték az első emberpárt, de életét nem vették el. Káinnal érkezett, a héber mitológia szerint, a gyilkolás bűne a Világba. Azzal a Káinnal, aki feltalálta a vasolvasztást, a fémmegmunkálást, az ipart, a technológiát. A technológia és a gyilkolás – valóban különös és furcsa páros, melynek szerepe igazából csak napjainkban vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a viselkedéstan tudósai felidézték, hogy az állatok közti agresszióban a fajtán belüli ölést mindig megállító egyezményes jelek, behódoló gesztusok ismeretesek. Ezt minden fajta következetesen betartja. Ha a gyengébb jelzi, hogy elismeri a másik felsőbbrendűségét, akkor a behódolót az erősebb alattvalóként elfogadja és nem bántja, sőt köteles megvédeni. így van ez minden falkában, csapatban, hordában. Az ember – azáltal, hogy nem csupán saját erejével képes ölni, hanem technikai segédeszközökkel is, egyből bizonytalanná teszi a behódolás tényét. Hiszen a gyenge, aki nem képes bunkóharcban kiállni az erőssel, azért azt még megmérgezheti. A technikai segédeszközökkel vívott harc tehát szükségképpen létrehozta a fajtatárs meggyilkolásának szükségességét, hogy a mai győztes nyugodtan hajthassa álomra a fejét. És minél fejlettebb a technika, az ember ölése annál egyszerűbb, erkölcsileg kevésbé megterhelő, hiszen egy véres felkavaró élményből, amit két, szablyával vagy szuronnyal egymásnak eső ember párviadala jelent, mindössze gombok nyomogatása lesz a megfelelő utasítások szerint. Minden technikai civilizáció – a miénk is – magán hordozza tehát a gyilkosok jelét, a Káin-bélyeget.

De kérdés, hogy ennek mindig így kell-e lennie? A technika és az agresszió gyilkolásig való kiterjesztése mindörökre rajta marad egy civilizáción? A hatalmasabb mindig feltétlenül el kell tiporja a gyengébbet, úgy, ahogy azt a mi emberi történelmünk mutatja? A civilizációk története mindig a túlélésért való kíméletlen verseny-futás, amelyben a győztes joga, hogy lemészárolja kevésbé sikeresen vizsgázott küzdőtársait?

Ilyen súlyos kérdésekkel muszáj szembenéznünk ebben a fejezetben, amelyik egy szupercivilizáció agresszív és kíméletlen viselkedését kell számba vegye az épületekbe zárkózott emberekkel szemben.

Induljunk tehát el erre az utolsó fordulóra. Újra a kevésbé terhelő és nyilvánvaló esetekkel kezdjük, s majd így haladunk felfelé, az egyre súlyosabb bűnök és vádpontok felé.

 

Házakból rejtélyesen eltűnő emberek

 

1900-ban a Hebrida szigetcsoportba tartozó Flannan szigeten levő világítótoronyban történt az első feljegyzett házból való rejtélyes eltűnés. Három halász a Hebrida szigetcsoport Lewis nevű szigetéről a világítótorony közelében hajózva felfigyelt a toronybeli némaságra. Egy ilyen helyen, mint egy világítótorony, nem túl mozgalmas az élet, így aztán – különösen az ismerősök – ha arra járnak, átkiabálnak egymásnak néhány üzenetet, érdekesebb eseményt. Látva, hogy minden néma, a halászok kikötöttek. Azt gondolták, hogy betegség történt, vagy valami nagyobb baj. De a bárkák mind a helyükön voltak. Nem volt nyoma harcnak, kalóztámadásnak. Csak az emberek tűntek el. Nyomtalanul. Minden ott maradt szépen rendben, a pánik vagy baj semmilyen jele nélkül.

1930-ban, a Kanada északi részén fekvő Anjikuni tó mellett cserkészett egy Joe Labelle nevű trapper. Gondolta, egy kis pihenőre, embernézőbe betér a közeli eszkimó faluba, amit hivatalosan Churchillnek neveztek. A településhez közeledve a trappert meglepte a füst, a megszokott zsivaj hiánya. A kajakok ott álltak szépen a partra húzva. A sátrak tárva-nyitva. Bennük a puskák, nyilak és szigonyok. Tehát lehetetlen, hogy az eszkimók vadászni mentek volna, vonta le a trapper a következtetést.

Módszeresen járt a nagy csendben kunyhóról kunyhóra, és minél többet látott, annál nyugtalanítóbbnak tűnt az egész. Úgy tűnt, hogy itt a mindennapi élet a megszokott rendjében folyt, hiszen az egyik sátorban egy hasadt anorákot talált, melyben már benne voltak a csonttűk az inakkal, tehát az eszkimó asszony az öltözék javítására készült. De akkor hol van az asszony? A házban dulakodásnak semmi nyoma. Mintha egyetlen pillanat alatt tette volna le az egészet, s szakította volna félbe a munkát. Egy másik sátorban a főzéshez való előkészületek közben szakadt félbe minden. Ez ijesztő volt és érthetetlen.

Joe Labelle sílécre pattant, és meg sem állt az első távíróhivatalig, s tüstént követelte a Királyi Lovasrendőrség – a helyi közigazgatás – legfőbb képviselőinek helyszíni vizsgálatát, jelezve, hogy valószínűleg tömegmészárlás történt.

A rendőrség nagy erőkkel vonult ki a helyszínre, s amikor megbízottai igazolták az esetet, nagy egységeket mozgósítottak, hogy keresztül-kasul átvizsgálhassanak mindent.

A nyomolvasók kilométeres körzetben átjárták a környéket, de nem fedeztek fel egyetlen kivezető szán- vagy sílécnyomcsoportot sem, ami elvándorlással magyarázhatta volna az eszkimók hiányát. Egy fa közelében egyenetlen hóbuckákra leltek. Ezeket mind feltörték, s kiderült, hogy a falu szánvontató kutyái vannak alatta. Az állatorvosi vizsgálat szerint a kutyák az éhségtől pusztultak el a fákhoz kötözve.

A falut módszeresen újra és újra átkutatva felfedezték, hogy az embereken kívül egyetlen dolog hiányzik még a faluból: a holttestek a falu temetőjéből! Valakik vagy valamik hihetetlen gonddal kiástak minden sírt, ami a csupa jég földben nem kis munka, s minden holttestet módszeresen eltüntettek, akár egy régészeti feltáráson.

Ennek aztán végképp nem volt semmi értelme.

Miután a rendőrség nem talált már semmi kutatnivalót, még a környéket járták körül, a vadászok, trapperek téli kunyhóit. Szokatlan jelenségekről, ismeretlen emberekről faggatták őket. Egyetlen ember, egy bizonyos Armand Laurent nevű vadász látott valami különöset: egy szivar alakú tárgy repült arra a tó irányába.

Harmadik különös eltűnési történetünk a mexikói Pueblából származik, 1951 áprilisának második hetéből. A történet azzal kezdődött, hogy egy szép napon egy különös, angolul beszélő úr érkezett a városba, bankszámlát nyitott dr. John Cooper névre. Azt mondotta, hogy a fényképezőgépek lencséinek javításával foglalkozik, és ezért egy laboratóriumot kívánna berendezni. Ennek céljából meg is vett a városon kívül egy villát. Ismeretlen helyekről gépeket hoztak, s beszerelték a villába, a doktor úr pedig rendszeresen bejárt az egyetemi könyvtárba, ahol folyóiratokat olvasott és szakkönyveket kölcsönzött. Ilyenkor teherautó számra vitte haza az élelmiszert is. Egyetlen embernek volt hozzá bejárása, egy bizonyos Antonio nevű gondnoknak, aki háromnaponként jött, takarított, s előre megfőzött a konzervekből és ételekből, majd eltávozott. Április 15-én Antonio szokás szerint megérkezett, becsengetett, de senki sem válaszolt. Mivel munkaadója egyedül élt, rögtön a rendőrségre rohant, s jelentést tett.

A rendőrség annak módja szerint kivonult. A villát kinyitották. Bent mindenütt barbár erők működésének nyomai, az udvartól kezdve. Mintha egy tank forgott volna ott körbe hernyótalpain. De hogy jutott be? Nyomok semerről sem vezettek, sem oda, sem kifelé.

A laboratóriumban még barbárabb dúlás nyomai. Minden műszer eltűnt, még a kábeleket is kitépték a falból – módszeresen. A doktornak semmi nyoma.

A rendőrség arra gondolt, hogy a doktor hirtelen saját akaratából távozott. De akkor miért nem vette ki a bankból a pénzét? 78 000 dollárja volt. És soha senki nem jelentkezett érte!

Néhány járókelő azt beszélte, egy üstökös szállt le a doktor úr villája kertjében.

Ezzel az állítással senki sem törődött.

Negyedik történetünk 1977 végén játszódott, az indiai Bangaloréban. A faluból sorozatosan tűntek el a házakból az emberek.

Akik nem tűntek el, rettenetes dolgokat beszéltek fura látomásokról. Egyesek dobálták magukat, mint az eszelősök, mások ámokfutóként rohangáltak.

Az egész periódus alatt minden este egy különös csillagféle táncolt a falu felett.

A falu még épkézláb vénei úgy döntöttek, hogy aki élni akar, költözzön velük máshova. Ezt a helyet megszállták a gonosz szellemek.

Hátborzongató és hihetetlen mesék? Hogy emberek csak úgy eltűnhetnek, méghozzá csoportosan, tömegesen is? Nem kevésbé meghökkentő, ha kiderül, hogy tárgyak is tűnhetnek el ugyanígy.

1954. augusztus 28-án a nagy-britanniai Wharfeldale-ben a hatalmas betontartályokból millió gallonnyi víz tűnt el egy éjjel. Ellenőrizték a tartály szigetelését, a csöveket. Minden rendben volt, csak a víz tűnt el.

1973 márciusában a franciaországi Meurthe et Moselle-ben egy éjjel 60 tonna acélsín és más acéláru tűnt el egy raktár zárt és lepecsételt konténereiből. Az ellenőrök és éjjeliőrök értetlenül álltak a jelenség előtt, s a rendőrségnek sem sikerült valami jóféle bűnügyi cinkosságot kimutatni.

De épületek is tűnnek el nyomtalanul.

1953. április 10-én, a nyugat-viriginiai Graftonban egyik napról a másikra eltűnt egy hatalmas víztartály. A seriff semmi okosat nem tudott kideríteni.

1954 telén, a Fate 1955. augusztusi száma szerint, az Egyesült Államokon az eltűnő fészerek hulláma vonult végig. Mintha valaki azt kapta volna vizsgadolgozatul egy másik dimenzióban: írd meg a földi vityillók és sufnik összehasonlító morfológiáját!

1968-ban a New York állambeli Bronxban egy szabadidő-központot létesítettek, egy Freedomlandet. Felépült 41 ház, ám az ünnepélyes megnyitón kiderült, hogy az egyik ház hiányzik. Csak 40 maradt belőlük!

Ugyanezen esztendőben, a New York állambeli Claremant Parkban eltűnt egy egész villanyerőmű. Egy hajnalon a reggeli váltás dolgozói arra ébredtek, hogy nincs semmi azon a helyen, ahova eddig jártak. Mindenki a szemét dörzsölte, de úgy volt. Azon a helyen füvet és betont találtak. Mintha sohasem lett volna ott a munkahelyük.

1970. június 15-én, a Colorado állanbeli Denverben felállították a helyi vidám parkban az 1967-ben forgatott Betolakodók című híres sci-fi filmsorozat hirhedt űrhajóját, amelyen a földlakók képmását felölteni képes, valójában azonban undorító kocsonyás lények szálltak le a Földre, minden újabb folytatásban. A 20 m átmérőjű, 4 tonna súlyú, acélból és műanyagból készült makett a vidám park fő látványosságának számított. A fenti nap deléig, amikor hirtelen egy hatalmas felhő takarta el a napot, éjszakai sötétség ereszkedett a park fölé. Egy óra múlva, amikor a homály hirtelen eloszlott, a „mű-ufó” nem volt már a helyén! Nyomtalanul eltűnt. A Quener 1973. májusi száma szerint senki sem mehetett se be, se ki időközben e nem mindennapi csomaggal.

A következő különös eseteinket J. Stevenson gyűjtötte össze, és közölte a The New Yorker 1975. április 7-i számában. Információi szerint 1972. március 11-én a Gunn Hillen áthaladó bronxi autósztráda tűnt el. No nem az egész, csak egy néhány méteres sávja. Mintha valaki ott vett volna mintát belőle. Vagy összement, mint a ruha a mosásban?

1973 elején, egy éjjel a New York állambeli Pelham városkában eltűnt a Pelham Motel. Az egészből nem maradt más, csak a reklámtábla, mely fennen hirdeti, hogy a motel felszerelése tökéletes, még színes tv is van minden szobában!

1973 áprilisában a franciaországi Haute Loire megyében egy éjjel az állomásról eltűnt a toronydaru, mely a konténereket emelgette. Mindenki megütközve állt a tény előtt, de a vállvonogatáson kívül senki sem tudott többet.

1973. július 2-án éjjel a New York állambeli Van Cortland Parkból – ugyanazon Stevenson úr gyűjteménye szerint – eltűnt a Howard Johnson-féle étterem. Helyén aszfalt és fű, mintha így lett volna már évtizedek óta.

1974 júliusában a kaliforniai Fresnóból egy transzformátor-állomás párolgott el nyomtalanul. Az ügyet eltussolták, csak a villamossági vállalat szívta a fogát, hogy biztosításából hiányzott a nyomtalan eltűnésre való biztosítás kitétele.

És így tovább.

Nemcsak pénzünk tűnik el pénztárcánkból, nem csupán ifjúságunk tűnik el visszavonhatatlan jelenünkből, hanem most már itt az újabb rém: eltűnhetnek barátaink a lakásaikból, eltűnhetnek a házaink, esetleg az utcáink is...

És még azt sem tudjuk, ki mindezért a felelős.

 

A pokoli tűz

 

Ha az előző kategóriában az áldozatok általában eltűnnek a semmiben, s végül azt sem tudjuk, hogy meghaltak-e, az úgynevezett „spontán tűz” kategóriában elpusztuló emberek esetében erről szó sincs, hiszen éppen az a megdöbbentő, hogy az emberi test nem krematóriumban, magas hőfokon ég el, hanem többnyire igen alacsony hőfokon, hiszen a ház, a környezet sohasem pusztul el ilyen esetekben, csak az áldozat és közvetlen környezetének egy igen pici része. Olyan ez, mint amikor valaki egy adott igen szűk területre koncentrálna valami plusz energiát a lánghoz, vagy egészen egyszerűen megváltoztatná azon a helyen az égés fizikai törvényeit.

1885. december 25-én, az Illinois állambeli Ottawában John Larson két főnökét, Rooney urat és Rooney asszonyt látta vendégül. Mint egy ilyen vendégségben, a vendégek alaposan kitettek magukért a whisky fogyasztása terén. De azért Larson úr arra egyáltalán nem számított, hogy Patrick Rooneyból reggelre csak egyetlen kupac hamu marad, amiből két ép csigolyát lehet csak azonosítani. Ez a csomag is a konyhaasztalra került, ahova az emeleti hálószobából érkezett meg, a mennyezeten és az ágyon keresztülégő, 90x120 cm átmérőjű lyukon. Rooney asszonynak viszont kutya baja, egy kis másnaposságot leszámítva, idézte fel az esetet a Ture 1964. májusában Dixon Mann törvényszéki orvostan-szakkönyve alapján.

Ugyanazon cikk idézi 1908. március 31-éről Blythe-ból a mozgássérült Mary Hart esetét. Amikor nővére a szobájába lépett, Mary ruhája égett. Nővére eloltotta a tüzet, testvérét az ágyba vonszolta, majd segítségért sietett. Mikor visszaért, a testből csak a fej és néhány ujj maradt meg. A testből egy maroknyi hamu, ami ott hevert a tiszta lepedőn, és a lepedő meg sem pörkölődött!

1942-ben, az Illinois állambeli Sloomingtonban az ötvenkilenc éves Aura Troyert egy bank alagsorában találták meg. A hölgy rettenetesen össze volt égve, de halála előtt még annyit tudott mondani: „Iszonyú gyorsan történt az egész!” – A bankban kapusként dolgozó hölgy esetét a Doubt 29. száma közölte.

1977. május 10-én a franciaországi Uruffe-ból Alain Kazmierczag tanító Nancyba utazott, s addig lakását hatvanéves édesanyja őrizetére bízta. Másnap hajnalban a lakásból füst szűrődött ki, ezért a szomszédok riasztották a tűzoltókat. A rendőrség és a tűzoltók betörték az ajtót. Kazmierczag asszony a padlón feküdt. Feje, teste elégve, s alatta néhány négyzetméteren a parketta is. Ezzel szemben lába tökéletesen épségben maradt, még a nejlon-harisnya sem pörkölődött meg. Körülötte az ajtó, a fal nehéz füstös lével átitatott. A rendőrség érthetetlennek nevezte az esetet, a Le Républicain Lorraine 1978. február 2-i száma szerint.

Az esetek zömében az áldozatok ötvenkilenc és nyolcvan közötti idős emberek, ám van köztük bébi is.

1959 tavaszán az Illinois állambeli Rockfordban a négyhónapos Ricky Pruitt a bölcsőjében égett el. Közben sem a bölcső, sem a paplan nem égett meg. (True, 1964. május.)

Az esetek zöme – öreg emberekről lévén szó – többnyire teljesen zárt szobákban játszódik le, és éppen ezért a segítség mindig elkésik. Amikor az eseményben fiatalok vesznek részt, többnyire tizenéves gyermekek, akkor a szemtanúkat meg lehet még menteni.

Az 1905 telén történt nagy-britanniai hullámban, amikor nem kevesebb, mint hat idős nő égett meg ily módon három hónap leforgása alatt, Great Grimbsbyben történt az egyik legkülönösebb és leginkább kivizsgált eset. Itt egy árvaházból való lány volt az események középpontjában. A tűzesetek január elején kezdődtek. Előbb néhány takaró gyúlt ki rejtélyes módon, de a gazda a szolgálójuk ügyetlenségének tulajdonította az egészet, s egy fenyítés után nem sokat törődtek a lány tiltakozásával, hogy ő nem dobott parazsat a tűztől távol levő takarókra. Január 25-én a lány a konyha közepén sepregetett elmerülten, amikor hirtelen lángolni kezdett a hátán a ruhája. A gazda, aki ekkor lépett a szobába, hitetlenkedve nézte az eseményt, mivel a lány háttal állt a tűznek, s vagy 7-8 m távolságra a tűztől, tehát a szikra nem pattanhatott oda. Gyorsan cselekedett, és a lány hátán egy vizesdézsába dobott nedves zsákkal eloltotta a lángokat. A lányt erős égési sebeivel a louth-i kórházba vitték. Az esetet átvette a helyi, majd az országos sajtó, s így a híres parapszichológiái társaság, a Society of Psychical Research kiküldte terepkutatóját, hogy nézzen utána, mi is rejlik az ügy hátterében. Taylor ezredes kikérdezte a gazdát, a helyi tiszteletest, a tanítót, s ezek véleményeit is befoglalta jelentésébe. A pap, A. C. Custanca s a gazda egyértelműen a lányt tette meg a tüzek okának. A tisztelendő úr szerint a lányban gonosz erők vannak, hiszen a tűzesetek előtt már december 31-étől kezdtek lehullani a tárgyak a polcokról, röpdösni mindenhol, amerre járt. A tanító úr ellenben azt hangoztatta, hogy olyan szobában is meggyúlt a takaró, ahol kandalló sem volt. A gazda pedig azzal védekezett, hogy az ő kandallóján védőrács is van, mely meggátolja, hogy valaki 60 cm-nél közelebb kerüljön a tűzhöz. A lány ennek ellenére lángra lobbant, s ha nincs a gyors és hatékony közbelépés, hát meg is hal. A parajelenségeket kutató társaság közleménye (12. kötet, 138. o. skk.) a jelenség paranormális jellege mellett tört lándzsát, azzal érvelve, hogy a lány jelenlétének megszűnésével spontán tűz többé nem gyulladt ki. Ha ezzel szemben azt vesszük figyelembe, hogy pont azokban a hónapokban a környéken sok más esetben is észleltek ilyen fura tűzeseteket, akkor inkább mégis egy külső okra kell gyanakodnunk. Egy olyanra, mely kívülről jön, s viszonylag nagyobb területen hat.

Erre a tényre látszik utalni az is, hogy ezek a „paranormálisnak” bízvást nevezhető égések gyakran hullámokban történnek.

1887 augusztusában, a kanadai Woodstockban például, nem kevesebb, mint 40 esetet jegyeztek fel, 1945 júniusában a spanyolországi Bencóban 80 esetet, ebből 4 emberégéseset, 1948-ban az Illinois állambeli Macombban is több tucat eset volt sorozatban stb. Az, hogy a környék emberei ilyenkor a védekezés megszokott gesztusával valakit bűnbaknak kiáltanak ki, az érthető. De semmit sem magyaráz meg, ha néha éppen a kinevezett „tűzcsiholó” szenved el súlyos égéseket.

Egyetlenegy olyan esetet ismerünk, amikor nagyszabású geofizikai jelenségek kíséretében jelent meg Ilyen típusú égés: az 1902. május 8-i Mont Pelée vulkán kitörését Martinique szigetéről.

Az esetet sokan egyszerű vulkánkitörésként könyvelik el, mely 30 000 áldozatot követelt. Ebből vagy 26 000 ember a vulkán lábánál levő St. Pierre város lakója, a többi hajós a kikötőben levő tizennyolc hajóról s a szomszédos vidékről.

A katasztrófa nagyvonalú leírásai általában távoliak, a szomszédos Fort-de-Francéból származnak, s ezek a vulkáni kráterből feltörő felhőről szólnak, mint M. Roux tudósítása Camille Flammarionnak, a nagy csillagásznak és természettudósnak. Reggel 8 körül 3 másodperces időközzel ő két ilyen felhőt látott feltörni a kráterből. Szürkéslila volt, s benne különös villanások látszottak.

A városban a halál 8 óra 2 perckor állt be, a Puyer-Quertier francia távírókábel-fektető hajó szerint, amelyik üzent még, jelezték, hogy üzenetét vették, ám a válasz már sohasem érkezett meg, olyan gyors volt a pusztulás. A. Lacroix professzor szerint egy izzó gázfelhő okozta a halált. Ez azonban a néhány életben maradt szemtanú vallomása szerint már egyáltalán nem olyan egyértelmű.

A jelenség leghíresebb túlélője Auguste Ciparis néger fogoly, aki gyilkosságért ült a város középkori stílusú, erődítményszerű börtönében. Egy George Kennan nevű újságíró nagyon részletes és gondos interjút készített vele, mely az Outlook 1902. július 26-i számában jelent meg. Szerinte rögtön, ahogy befejezte a reggel nyolckor kapott reggelijét, a cella rácsajtaján hamuval kevert forró levegő zúdult be. Erezte, hogy a húsa rögtön égni kezd, és ezért ordítani kezdett, segítségért kiáltva. Érezte, hogy megfullad, hogy nincs levegője, ám nem érzett semmilyen füstöt, szagot. Ciparis fel volt öltözve. Fején kalap, testén ing és nadrág. Ezek a ruhadarabok nem égtek meg, nem kaptak lángra, háta ennek ellenére iszonyúan megégett az érintetlen ing alatt! Arca viszont, mellyel éppen a fal felé fordult a nevezetes pillanatban, szinte érintetlen maradt. Ugyanígy nem sérült meg teljesen fedetlen keze sem.

Ez mentette meg az életét, hiszen több mint három napig, míg segítség nem érkezett, tudott inni. A cellájába betett vizeskorsó volt egyetlen táplálkozási s önkezelési lehetősége.

A tény, hogy a víz nem párolgott el, és a bántalmak természete, arra látszik utalni, hogy a hatóerő nem valamilyen forró gáz volt, ahogy ezt általában állítják, hanem sokkal inkább valamilyen sugárhatás, mely csak egy adott irányban hatott.

Ezt támasztja alá egy másik szemtanú vallomása is. Leon Compere-Leandre cipész nem zárkában, hanem háza ajtajában élte meg az eseményeket a város délkeleti részében. Hirtelen erős ütést érzett, mint mikor egy széllökés csap rá az emberre, a föld remegni kezdett, és az ég elsötétedett. Ijedten bement a házba, de szobájáig azt a három-négy lépcsőt már nem tudta megtenni, mivel érezte, hogy húsát karján és a lábán hirtelen valami égető érzés borítja el. Mintha ezernyi forró tűt döftek volna belé, lerogyott az asztalra, amely mellett éppen elhaladt. Négy ember nyitott be ekkor a házba a fájdalomtól őrülten, segítségért kiáltva. De ő nem tudott rajtuk segíteni, csak nyögött.

A négy ember közül az egyik, a tízéves Delavaud kislány meghalt. Ketten ekkor elmentek, kitántorogtak az ajtón, ő még mindig képtelen volt bármiféle gesztusra. Mikor kicsit összeszedte magát, benyitott a belső szobába. Ott egy ágyon talált rá a Delevaud lány apjára. Halott volt. Ruhája teljesen ép, ám arca és egész teste rákvörös, mint akit forró vízbe mártottak.

A cipész érezte, hogy a halál és a pusztulás ilyen töménységét nem tudja elviselni tovább, de ereje sem volt a halottakat eltávolítani, ezért kiment újra az udvarra. Az első, amivel találkozott, a két fiatal holtteste volt, akik a házba rohantak, majd kifutottak.

Kábán és az egészből mit sem értve, a cipész visszaszédelgett a házba. Irtóztató kínok között bejárta az egész házat, és még két holttestre lelt, akik a kertjében ültek, amikor a katasztrófa történt.

Nem értette, hogy kerültek oda. Nem értett semmit. Olyan volt, mint az Apokalipszis napja. A hullák nem érdekelték már. Ledobta magát egy ágyra, és meg akart halni. Várta a véget.

Körülbelül egy órával később újra magához tért. Égésszagot érzett. Nagy erőfeszítések árán kiment a házból, és látta, hogy ég a tető.

Ekkor elhatározta, hogy a várostól 6 kilométerre levő Fond-Saint-Denis-ben keres menedéket.

Megégett lábával az út valóságos kálvária volt. És végig iszonyú némaság. Nem hallott emberi jajkiáltásokat. Nem hallott segélykérést. Csak hullák voltak ép ruhában s bíborvörös testtel a ruhák alatt.

Nem látott hamut, sem forró iszapot. Csak forróság volt. És légszomj. De nem fulladás.

És amerre ment, mögötte lángban állt a város.

Nos, aki ezek után is fenntartja, hogy egy normálisan kiterjedő gázfelhő okozta a halált, annak semmi érzéke sincs a fizikához. Minden gázfelhő – a dolgok természeténél fogva – körül kell, hogy vegye és el kell, hogy égesse a tárgyat, ha valóban gázfelhő. Ha viszont valamiféle lineárisan terjedő jelenségről van szó, akkor nyilvánvaló, hogy minden háromdimenziós tárgyra eső hatás aszimmetrikus lesz, aszerint, hogy melyik oldalával állt a jelenség felé. Ilyen lehetne valamilyen sugárzás. De milyen az a sugárzás, amelyet látszólag alig szűr meg a házak fala, nem bántja a ruhát, az élettelen tárgyakat, ám rendkívüli módon hat az emberi testre? Fizikus szemmel nagyon keveset mondhatunk e jelenség természetéről. Egy azonban világos: a hatása ugyanolyan, mint a legtöbb „spontán égés"-es eseté. Ott is ez látszik: az éghetetlen test lángolása, pusztulása, ám a környezetet alig érinti a dolog.

Minél többet töprengünk rajta, annál vadabb a helyzet.

Még a leglogikusabb az lenne, ha úgy értékelnénk a dolgokat, hogy valami olyan történt, ami furcsa mód lokálisan megváltoztatta a test égési szabályait. Mintha megzavarodott volna a téridő-szerkezet.

Ez viszont – mint kimutattuk – valószínűleg az ufók rendkívüli állapotváltozásaival hozható leginkább kapcsolatba.

De ez lehetséges magyarázat lehetne a híres eltűnési esetek zömére is, ahol nincs semmilyen rablásra utaló nyom, nincs erőszak. Csupán nyomtalanul eltűnt dolgok.

Ez jó nyomnak látszik. De mit mondanak a tények?

 

Történetek a BEHATOLÓ UFÓ-k gyors állapotváltozásairól s azok tragikus hatásairól a házakban levő egyes emberekre

 

1881. július 20. Mond Doré, Auvergne, Franciaország

J. Tennant úr írja, hogy testvérétől hallotta a következő történetet, pontosabban annak inasától, aki szemtanúja volt annak, hogy egy fél méter átmérőjű gömb hatolt be egy házba, s felrobbant. A robbanás következtében tűz ütött ki. Egy gyermek meghalt, egy másik megégett, ám meg lehetett menteni, közli a Nature 1881. július 28-i száma.

1926. július 23-án az Indiana állambeli Bloomingtonban egy vaskos tűzkígyó ereszkedett alá az égből, majd vízszintesen repült bele egy ház falába, majd a fal mentén, amelyből az ütés ereje téglákat szaggatott ki, a tűzkígyó lehatolt a ház alapja irányába, s eltűnt a külső szemtanúk megfigyelési köréből. Csak feltételezik, hogy a kígyó bent kellett, hogy újra kibújjon, hiszen két gyermek, aki bent volt, holtan maradt az eset után a lakásban. (Monthly Weather Review, 54. köt., 344. o.)

Következő két esetünkben a behatolás tényét nem látta a szemtanú, csak már az építmény belsejében észlelte a BETOLAKODÓ jelenlétét, majd veszélyes következményű szétrobbanását.

Winigene Savage tisztelendő atya mesélte el a Fate 1961. áprilisi számában, hogy legjobb barátjával és annak feleségével esett meg a következő történet, ezért a szemtanú védelmében csak az eseményt írja meg, s nem ad pontos adatokat. Egy napon barátja nagy sikolyt hallott a nappali szobából. Mikor beszaladt oda, az asszony a földön feküdt, s felette egy izzó gömb lebegett. A szemtanú ekkor a fürdőszobába szaladt, és megtöltött egy vödröt vízzel. Visszarohant, és a felesége felett lebegő tűzgolyóra zúdította. A gömb felrobbant, eltűnt, ám a nő ruhája és körülötte a padló fellángolt. A szemtanú akkor segítségért kiáltott: Néhány szomszéd segítségével újabb vödör vizeket zúdítottak arra a helyre, ahonnan elképesztő hőség áradt, alig lehetett megközelíteni, bár a hatás igen szűk területre koncentrálódott. Mikor végre az asszonyt kiemelték a „bűvös körből”, teljesen el volt szenesedve, nem lehetett megmenteni, magához sem tért már.

A második esetet egy szovjet alpinista, V. Kovunenko írta le. 1978. augusztus 17-én a profi alpinisták csoportja 3 900 m magasban vert sátrat. Lefeküdtek, s el is aludtak. Kovunenko, aki sportágában a Sport Nemzetközi Mestere címmel is rendelkezik, különös érzésre ébredt: Valaki van a sátorban. Kinyitotta a szemét, s a földtől úgy egy méterre egy sárga teniszlabda nagyságú tárgyat vett észre. A gömb ebben a pillanatban álló helyzetét feladva lecsapott, s bebújt Korovin, az egyik társ hálózsákjába. A következő pillanatban egy megmart vad ordítása keltette fel az egész csoportot. Korovin ordított. A gömb ekkor kirepült Korovin hálózsákjából és átrepült ötük közül egy másik hálózsákjába. Majd onnan is kijött, s egy újabb hálózsákot égetett meg, bújt át rajta, majd jött ki belőle. Mikor a gömb Viktor Kovunenko hálózsákjára ereszkedett, a nemzetközi sportmester úgy érezte, hogy egy hegesztőpisztoly lángja égette meg. A fájdalomtól elájult. Amikor magához tért, látta a gömböt lebegni, s újra lecsapni. Hallotta társai üvöltését, de béna volt, nem tudott megmoccanni. A figyelő fázis rövid ideig tartott, mert ismét ő került sorra, s újra elájult a hálózsákot átégető pörkölés után. A jelenség kísérteties kínzás érzését keltette, mikor immár többszörösen ismétlődött a dolog, mint egy lemez, amely ugyanazt a részletet játssza el újra és újra.

Ötödik vagy hatodik ájulása után felébredve – az alpinista képtelen volt már számon tartani az események menetét – a gömb nem volt már a sátorban. Azt azonban érezte, hogy a bénultság érzése tovább tart, és teste több ponton rettentően sajog.

Amikor végleg magához tért, és visszanyerte mozgását, Kovunenko a rádióadóhoz kúszott, felvette a kapcsolatot a központtal, és sürgős segítséget kért.

Az alpinistákat helikopterrel vitték el kórházba, ott kiderült, hogy szubjektív érzeteikkel ellentétben testükön nincsenek égési sebek, sokkal inkább tépési sebek. Szigin, Kaprov, Baskirov és Kovunenko testéből nagy hús- és izomdarabok hiányoztak, mintha valami letépte volna onnan azokat. Oleg Korovin viszont, akit először látogatott meg a miniufó, halott volt. Az orvosok, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy itt egy egyszerű elektromos jelenségről volt szó, egy tipikus gömbvillámról(?) – Korovin halálát azzal magyarázták, hogy ő egy gumimatracra helyezte hálózsákját, s így teste sokkal inkább szigetelt volt a földtől, mint a többieké, írta a Tyehnyika Mologyezs-ben egy olvasói levélben a nemzetközi sportmester. (1982. január. 49. o.) Feltehetően BEHATOLÓ típusú ufótevékenységnek tulajdonítanak ezenkívül gyűjteményünkből még három különös esetet, amikor nem láttak végül is BEHATOLÓ ufót, de ennek jelenléte végül is nem zárható ki. Mielőtt esetgyűjteményünket értelmezni próbálnánk, nézzük meg ezt a három esetet is.

Persinger és Lafrénier közli szűkszavú esetleírásában, hogy 1953 áprilisában a Kentucky állambeli Covingtonban egy házban érthetetlen robbanás észlelése után meghalt egy ember. Nos, ez a kontextus erősen emlékeztet egy házban levő BETOLAKODÓ hirtelen kényszerű eltűnésére.

Egy második hasonlóan bizonytalan eset – sőt talán még bizonytalanabb, mint az előző ufók – és I. János Pál pápa hirtelen halálának egybeboronálása. 1978. szeptember 15-én és 16-án ugyanis egy ufó lebegett a Vatikán felett. Ez nem lenne semmi, ha két hét múlva I. János Pál pápát nem találták volna holtan, mindössze 33 napi hivatali munka után.

Az esetről a vélemények megoszlanak. Egyesek úgy vélik, hogy az ufók azért csaptak le az új pápára, mert ez visszautasította a velük való együttműködést, egy másik vélemény szerint viszont éppen azért kellett a pápának meghalnia – földi kezektől –, mivel fel szerette volna tárni a fatimai ufójóslatok tartalmát, amely feltárást az egyház vezetése 1960-ra ígérte meg. Ezt az ígéretet XXIII. János pápa nem tartotta be. I. János Pál viszont, aki szakítást ígért sok régi „rossz hagyománnyal”, s reform pápa kívánt lenni, aki sok szennyet kipucol a Vatikánból, állítólag e Titkos Ufódokumentum miatt pusztult el éppen akkor, mikor e feltáró beszédét írta.

Nos, az első feltevés esetén akkora az időkülönbség az észlelés és a vélt hatás között, hogy a legfanatikusabb ufóhívő is kételkedne egy ilyen távhatás lehetősége ügyében. A második feltevés esetében pedig inkább CIA-ügy az egész, mint igazi ufóügy. A pápahalál okát kutatók is inkább a gazdasági okok, az olasz maffiakapcsolatok körül szaglásznak, mint az ufók körül. így ezt az esetet, szerintünk, máris törölhetjük.

Annál nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk azonban a következő „mellékesnek” látszó, ám jól kivizsgáltsága miatt nagy fontosságú esetnek.

1951. július 1-jén a floridai St. Petersburgban P. M. Carpenter asszony, egy négylakásos villa tulajdonosnője, a fia és menye, mint máskor is, a villában lakó kedvenc bérlő, Mary Hardy Reesler vendégei voltak. Kitűnően mulattak az igen vicces és szórakoztató Reesler asszonnyal. Este nyolckor, mint mindig, Reesler asszony bevette szokásos altatóját, két tabletta seconalt, ezért egy óra múlva, este kilenckor a többiek elbúcsúztak a házigazdától, s mindenki saját lakásába tért aludni. Ekkor Mary a nyitott ablaknál ült, és lefekvés előtti utolsó megszokott cigarettáját szívta el, kedvenc foteljében.

Az éjszaka teljesen nyugalmasan telt el Carpenter asszony és a többi szomszéd számára. Reggel nyolckor a Western Union egyik küldönce ébresztette fel Carpenter asszonyt. A fiú zavart volt és elnézést kért, de mondotta, hiába próbált kopogni, Reesler asszony nem nyitotta ki az ajtót. Neki viszont a hozott táviratot személyesen kell átadnia, így aztán a tulajdonos segítségét kérte. Carpenter asszony hitetlenül fogadta a küldönc szavait, és együtt mentek vissza, mivel szerinte csakis a bátortalan zörgetés lehet az oka, hogy bérlője nem felelt. Mert el nem ment, itthon van bizonyosan. Tegnap beszélt vele.

Carpenter asszony tehát erélyesen bezörgetett, de amikor a legkeményebb dörömbölésre sem nyílt meg az ajtó, a háziasszony megragadta a kilincset, hogy benyisson. De ordított is rögtön akkorát, hogy két festő rohant segítségére a szomszéd ház felől.

Kiderült, hogy az ajtót nem lehet kinyitni, mivel a kilincs olyan forró, hogy megérinteni lehetetlen. Szerencsére a két markos festőlegény vállalkozott rá, hogy a háziasszony jóváhagyásával feltörik a lakást.

Bent ijesztő látvány fogadta őket. A nyitott ablak előtt egyetlen hamukupac, néhány csont, a fotel négy lábának csonkjai, egy fekete szaténpapucsos bal láb s egy kerek valami – akkora, mint a narancs –, amelyben Carpenter asszony iszonyodva fedezte fel Mary Hardy Reesler vonásait! Csakhogy olyan volt, mint az indiánok csodálatos zsugorított fejei. Pirinyó, kisebb, mint egy gyermekfej.

A két kemény legény előbb Carpenter asszonyt látta el, majd utána merészkedtek be újra a furcsa szobába, hogy szemügyre vegyék a nem mindennapi terepet. Ami rögtön feltűnt, az az elképesztően magas hőmérséklet volt, annak ellenére, hogy mindkét ablak tárva-nyitva állt. A mennyezeten, a drapériákon és a falon úgy 1,20 m magasban olajfolt, körülötte a falfestés színe barnás, füstös színűvé vált. A falon levő tükör megrepedt – vélték, a hőtől. A falakon levő két közeli konnektor megolvadt. A falon levő villanyóra megállt. 4.20-at mutatott.

Annak ellenére, hogy úgy tűnt, itt iszonyú hőhatás történt, az alig néhány méternyire levő ágyon teljesen ép volt a huzat. Sőt teljesen épnek látszott az a szőnyeg is, amelyen a fotel állt, s melynek közepén most csak egy forró hamukupac maradt, mi több, a padlón heverő magazinok és újságok még csak meg sem pörkölődtek. A szobában pedig egyáltalán nem volt égésszag.

Mindez annyira ellentmondásos és megdöbbentő volt, hogy a házigazda rögtön az FBI helyi irodáját hívta. A nagy és kiterjedt nyomozás nem derített ki semmi pozitívat, hanem még inkább összekuszálta a dolgokat. Kiderült, hogy a házban a biztosítékok épek, s a villanyórának, mely látszólag megállt a halál időpontját jelezve, végül is semmi baja, hiszen egy más konnektorba kapcsolva tökéletesen működik. A két megolvadt konnektoron kívül máshol nem észleltek elektromos típusú jelenségből származó hatást.

A fotel, amelyben Reesler asszony ült, egészen különösen égett el. Úgy tűnt, mintha a lábak adott pontja felett minden darab elhamvadt volna, s az alatt minden épségben maradt. Ez ellentmond az égés minden törvényének.

Ismerték Reesler asszony életbeli súlyát. Ez 175 font. A lábmaradvány, a csontok, plusz a minifej összesen 10 fontot nyomott a hamuval együtt (1 font = 45,36 dkg).

A leginkább elbátortalanító a zsugorított fej volt. Kiderült ugyanis, hogy ellentétben a zsivaró indiánok hírhedt fejzsugorításaival, itt szó sincs a csontok eltávolításáról a fejből! Nemcsak a bőr, hanem az egész arckoponya összezsugorodott.

Ez volt az a pillanat, amikor az FBI bedobta a törülközőt. Hisz az még csak elképzelhető, hogy valaki elvitte a holttestet, elégette, visszahozta, itt is látszólagos égési nyomokat produkált, de akkor hogy csinálta a koponyát? És miért? Ha bűntény történt, akkor sokkal egyszerűbb lett volna a házat felgyújtani, s nem pedig ilyen ellentmondásos nyomokat hagyni!

Dr. Wilton Marion Krogman antropológus foglalkozott a koponyakérdéssel a legintenzívebben. De mint erről a szaksajtóban beszámolt, a laboratóriumi kísérletek alkalmával egyetlenegy koponyát sem tudott égetéssel összezsugorítani. Valamennyi felrobbant a hőkezelés közben, nem létezvén olyan hőmérsékleti tartomány, amelyben a koponyák szimmetrikusan zsugorodnak, Alan W. Eckertnek a True magazinban közölt összefoglaló cikke szerint (1964. május, 33. 107-108, 113. o.)

Az esetet Carl Benedicks az Arkiv for Geofysik-ben 1954-ben a gömbvillám hatásának tulajdonította a nyitott ablak és a furcsa ellentmondásos hatások ürügyén. Csakhogy – láthattuk már – a „gömbvillám”-nak nevezett esetek összefoglaló címkéje alatt össze nem egyeztethető fizikai tulajdonságú dolgok lapulnak. S ezek az ellentmondások másként fel nem oldhatók, mint egy olyan mesterséges tárgy létének pusztulásával, amelyiket éppen azért alakítottak egy létező természeti jelenség formájára, hogy ehhez hasonlítva észrevétlen maradhasson nagyon hosszú ideig. Nos, úgy véljük, hogy ebben az esetben az égésnek olyan tényezői vannak, amelyek bízvást csak egy olyan tárgy jelenlétével magyarázhatók, amelyik egy rövid időre egy igen szűk térszeletben megváltoztatta az égés törvényeit. A test, a székláb, és mindaz, ami ebbe a körbe került Reesler asszony testéből, elégett. Mindaz, ami e hatáskörön túl volt, lángra sem kapott. Reesler asszony egyik lába, amit feltevésünk szerint előrenyújtott, kiesett ebből a hatáskúpból. A másik, amelyet mondjuk keresztbe tett, s egészében a másik térde magasságában volt, tökéletesen beleesett a hatáskúpba és megsemmisült. Nagyon valószínű, hogy ez az égés nem az ufó hősugarától ered. A hő inkább a test elhamvadása során szabadult fel. S ha úgy hisszük, hogy az égés oka nem a hősugárban keresendő, hanem sokkal inkább a téridő-struktúra olyan lokális megváltozására gondolunk, amelyik keretében a test nem külső hőtöbblet hatására, hanem mondjuk a saját abnormálisan működő atomszerkezetéből eredő plusz hő hatására gyullad ki, akkor érthetővé válik az is, hogy miként olvad össze a hatáskúpban mind a konnektor, mind a fotelszövet és a fotel fája, ám nem ég el semmi e körön kívül.

Még a villanyóra rejtélye is magyarázatot kap, ha feltesszük, hogy a tárgy (mely feltételezhetően behatolt a szobába és ott valamilyen okból igencsak szűk térségben hatást fejtett ki) sem hő-, sem pedig elektromos hatást nem gyakorolt. Mindkét esetben ugyanis az óra is maradandó károsodásokat szenvedett volna. Ha viszont azt fogadjuk el alapelvnek, hogy a hatásmechanizmus végül is téridő-ugrás volt, akkor könnyen megértjük, hogy bár az óra nem került bele abba a szűk hatáskúpba, ahol az atomon belüli héjszerkezeti változások vagy a molekuláris mozgás elképzelhetetlen paroxizmusa vezetett tulajdonképpen hatalmas energiafelszabadulással az önemésztő tűz kialakulásához, a téridőszerkezet változása nem hagyhatta változatlanul a tér-idő lokális mérőeszközét, az órát. A tulajdonképpeni hatáskúpon túl is az órának meg kellett bolondulnia! Hogy a dolog így történt, erre utal a következő logikai elmefuttatás.

Ha még visszaemlékszünk, Reesler asszony csak egy cigarettát kívánt elszívni, s utána lefeküdt volna. Mivel a halál ott érte a székben, nyilvánvaló, hogy vagy azt kell feltételeznünk, hogy elaludt a parázsló cigarettával a kezében, s fel sem ébredt az égés érzetére hajnali 4.20-ig, ami eléggé abszurd, hiszen közismert, hogy az idős emberek milyen rossz alvók, s fizikai ingerre milyen élesen reagálnak, vagy pedig azt, hogy amikor a fatális esemény megtörtént, akkor még ott ült az ablaknál a cigarettáját szíva. Erre a józanságra utal az előzőekben kikövetkeztetett lábtartás is. Ha ugyanis a tanú már elaludt volna, akkor valószínű, hogy keresztbetett lábát önkéntelenül a másik mellé helyezi, hogy el ne zsibbadjon! Ez esetben viszont két lábvég kellett volna, hogy megmaradjon reggelre. Maradt tehát az a fontos következtetés, hogy a fatális esemény valamivel este kilenc után kellett bekövetkezzen. Mi történt az órával? Ha kívül volt az anyagszerkezetet megváltoztató hatáskúpon, akkor érzékelnie kellett a tér-idő torzulását. Feltevésünk szerint – mely az egyetlen, amely logikusan és hézagmentesen összerakja a rejtély minden darabját –, az óra valamivel este kilenc után hajnali 4.20-ra ugrott. És itt meg is rekedt. Nem azért, mintha a szerkezete elromlott volna, hanem csak azért, mert a konnektor megolvadt, s onnan nem kapott több áramot e pillanattól kezdve, így aztán reggel nyolckor nem mutathatott mindenki még nagyobb megbotránkozására vagy hót órával többet, déli három órát!

Okfejtésünk szerintünk kitűnő lehetőséget nyújt az elméleti fizikusoknak, hogy megkíséreljék felbecsülni a jelenlegi fizikai elméletek segítségével is, hogy milyen nagyságrendű erők is működhettek ott, abban a pillanatban, ha a helyi idő egy szempillantás alatt 7 órát ugrott! Ha sejtésünk helyes, akkor ez nagyságrendben valamivel a fekete lyukak csillagkollapszusának nagyságrendje felett kell legyen, hiszen egy ilyen téridő-ugrás csak úgy képzelhető el, hogy nem csupán elektromágneses szempontból válik a tárgy láthatatlanná, hanem valahova el is tűnik a hipertéren, vagy ki tudja, milyen téren át, s nyomában itt bezárul a tér-időn keletkező folt. Ha feltevésünk áll, akkor egyből érthetővé válik, hogy egy ilyen folyamat körzetében az anyag rendkívül gyors és szimmetrikus kollapszuson kell átmenjen, hatalmas energiafelszabadulással, melynek zöme – mint egy „huzatban” – kirepül a tér-idő időleges „sebhelyén”, de ami hátramarad, az is elegendő arra, hogy érdekes másodlagos hőérzéket keltsen még 11 órával is a jelenség lejátszódása után, nyitott ablak mellett!!!

Ha feltevésünket a gömbvillámnak álcázott ufóról elvetjük, s helyette egy klasszikus természetes gömbvillám kategóriájában próbálunk gondolkodni, akkor eseményeink egy része mindig megmagyarázhatatlan marad. Ha ugyanis a gömbvillám elektromos hatásával hat, akkor megmagyarázható a konnektor ügye, a nem égő papír s a megálló villanyóra is. A jelenségnek 4.20-kor kellett történnie, ez pedig nem értelmezi a tanú alvását lehetetlen pozícióban a karosszékben, sem pedig azt, hogy a tanú mitől is gyulladt meg?

Ha azt mondjuk, hogy ugyanakkor a gömbvillám a hőhatásával hat, akkor megmagyarázható az olvadt biztosíték, az elégő test s még az áramkiesés miatt 4.20-kor megálló óra is. De érthetetlen a meg nem gyulladó papír, érthetetlen az el nem égő bútor, a szőnyeg. És végül, ha abból indulunk ki, hogy a hő természetes úton keletkezett 4.20-kor, ahhoz, hogy reggel 8-kor még mindig olyan forróság legyen a nyitott ablak mellett, a hőátadás törvényei értelmében 4.20-kor lángra kellett volna lobbannia az egész háznak! Égni kellett volna papírnak, bútornak! Hiszen természetes hőhatás esetében szó sincs irányított hatáskúpról!

A gömbvillám hőhatását csak úgy lehet rezonábilisan kicsire csökkenteni, ha az időpontot reggel nyolc órához közel tesszük. De akkor mi van az órával? És miért aludt Reeslerné a fotelban abban a lehetetlen pózban reggelig? Nem áll össze sehogy, ha a jelenséget a természetes jelenség irányából próbáljuk megmagyarázni.

Elemzésünkben idáig érve beláthatjuk, hogy egy igen fontos és minden eset értelmezésében alkalmazható kritériumhoz jutottunk. Ha egy esetnél kimutatható a házba behatoló tárgy hatásmechanizmusának egy szűk hatáskúpra való korlátozottsága, úgy nagy valószínűséggel igazi BEHATOLÓVAL van dolgunk. Amennyiben ez a hő- és elektromos hatás irányítatlan, körkörös a tanú környezetében, úgy valószínű, hogy természetes jelenségről van szó!

Visszalapozva eseteinkre, látható, hogy az 1881. július 20-i eset nagy valószínűséggel természeti jelenség, hiszen a hőhatás nem korlátozódott egy adott irányra. Az egyik gyermek megégett, a környezet lángot fogott. A távolabbi gyermek csak megsebesült. 1920. július 23-i esetünk elemezhetetlen, kevés az adat pont a házból. Az 1961-es eset is inkább mesterségesnek tűnik. A tanú, ha a leírás pontos, nem észlelt azonnal hőhatást. A nő lehet, hogy azért sikoltott először, mert látta a fénygömb megjelenését a lakásban. Ha könnyen befolyásolható volt, akkor egy ilyen jelenéstől el is ájulhatott, igen természetes módon. A férj félreérthette a helyzetet. A gömbre zúdított víz váltotta ki a gömb menekülési programját. Eltűnésével ellentétes irányban jelent meg a szűk területre szorítkozó hatáskúp. így a hölgy végül is a segíteni akaró férj áldozatának tekinthető. Ha nem olyan határozott a cselekvésben, hanem óvatosabb, lehet, hogy az események kevésbé drámai fordulatot vesznek.

A lehetséges mesterséges esetek közé tartozhat az igen vázlatosan leírt 1953. áprilisi eset is, valamint az előbb tárgyalt, 1951. július 1-jei eset is. Ezek mind beleférnek felvázolt sémánk keretébe.

Teljesen értelmezhetetlen marad ebből a szempontból viszont az 1978 augusztusában, a Kaukázusban lejátszódott esemény. A leírt viselkedési séma ugyanis nem egyeztethető össze egy mozgásbeli gyors és kényszerű állapotváltozást kísérő hatásmechanizmussal. Ha az eseményt a gömb viselkedése irányából nézzük, akkor egy teljesen egyértelmű BEHATOLÓ típusú érdeklődő program rajzolódik ki. A BEHATOLÓ bemegy a sátorba és az ott levő egyedeket „megszondázza” sugaraival. Erre utal, hogy sorra veszi az alpinistákat, átégeti a hálózsákjukat, majd a szövet- és vérminta idejére zsibbasztja, sőt kikapcsolja őket, úgy, ahogy ezt már láttuk a házban levő tanúkkal. A program eleje, a felhasznált módszerek egy BEHATOLÓRA utalnak. Ilyen helyzetekben azonban – mint említettük – egyetlen esetet sem kísértek olyan káros biológiai mellékhatások, amilyeneket viszont gyakran tapasztalhattunk a gyors állapotváltozásokkal kapcsolatban. Egy közönséges gömbvillámról lenne szó? A feltevés tarthatatlan a jelenség hosszú időtartama s a leírt viselkedés, valamint a felhasznált eszköztár miatt. Fel kell adnunk értelmezését, vagy pedig revideálni kell egész elméletünket?

Nos, ha visszagondolunk egész könyvünkre, akkor emlékezhetünk néhány olyan esetre, amikor a BEHATOLÓ típusú ufók végül is azért hoztak létre rendkívüli és első pillantásra értelmezhetetlen eseteket, mivel ezek csak korlátozott intelligenciájú végrehajtói az őket programozó értelemnek! Emlékezzünk csak vissza arra az Aracenában használt sugárfegyverre, amit egy gömb akkor alkalmazott a három ártatlan hölggyel szemben, amikor egy általa ismeretlen rendeltetésű tárgyat, egy avítt, múlt század végi teleszkópot szegeztek rá! Akkor a gömb, ha még emlékszünk, ugyanazt a bénító sugárkúpot küldte ki magából, amelyik egy fegyverest megállított, de lecsapott a váratlanul megnyikkanó rádióra is Logronóban. Mivel könyvünk alapelve a konvergens viselkedési sémákban rejlő magyarázó erő kihasználása az igazság kiderítésében, itt is ezzel kísérletezünk.

Tegyük fel például, hogy a sátorba behatoló gömböt ugyanaz a program működteti, mint minden más épületbe behatolót. Ez logikus. Csakhogy – mi, földlakók tudjuk, hogy a sátor az egy speciális ház. Más itt az ágy, a dunna, a takaró. A BEHATOLÓ ezzel szemben nagy valószínűséggel, először találkozott – ágy-dunna-takaróval, azaz hálózsákkal. Amikor az első alpinista, Oleg Korovin fölé települt, hogy elvégezze szondázó-mérő feladatát, feltehetőleg nem jól szabályozta be az áthatoló energianyalábot. Az egész jelenet csak akkor válik értelmessé, ha ez a dózis halálos volt! Ha még emlékeznek, Korovin volt az első, és az ő emberfeletti üvöltésére ébredtek fel a többiek. A BEHATOLÓ nem az üvöltéstől akadhatott ki, hanem valószínűleg attól, hogy a mérési eredményei hamarosan kimutathatták a vizsgált személy halálát. Nem valószínű, hogy a földön kívüli értelem, amely az egészet kitalálta, az EMBER élete védelmet a BEHATOLÓ önfenntartási ösztöne fölébe helyezte volna, akár Asimov a földi robotika általa megalkotott törvényeiben. (Per analogiam csak az várható el, hogy a BEHATOLÓ saját önfenntartási ösztönét a GAZDA életének védelme alá rendelje!) Az ember életének védelme egy ilyen program hierarchiájában azonban elég magasan kell álljon valahol a GAZDA INTELLIGENCIA védelme, az önvédelem mint a gazda számára fontos információ védelme után, valahol a kutatási program végrehajtásának parancsával egy szinten. Ha nincs így, akkor a GAZDA INTELLIGENCIA nem remélheti, hogy hosszú távon itt maradhat észrevétlen, mivel a túl sok kutatás közben bekövetkezett halál elárulná. Az elszámított dózis, egy ember halála egy olyan esetben, amikor a program szerint cselekedett, megzavarhatta a BEHATOLÓ logikáját. Ami utána történt, az olyan, mint mikor egy intelligenciával rendelkező szerkezetben „megakad a tű a lemezen”! Csökkentett energiával lecsap a következőre, a következőre, a következőre. De nincs többé korrekció. Ugyanaz az erősségű, még mindig valamelyest túlméretezett energia fúrja át a hálózsákot újra meg újra. Ötször-hatszor ismétli meg ugyanazt a program által előírt sémát, míg – gondolom – valaki fel nem figyel egy központi ellenőrző táblán a bajba került robotra, s ki nem vonja a működésből.

Ez a feltevés tehát magyarázatot adna a különös – és valószínűleg azonosan mély sebekre, az ismétlődő bolond mechanizmusra, mely összeegyeztethetetlen egy természetes tárgy viselkedésével. Egy gömbvillám esetében ugyanis, ha az első áldozatot agyoncsapja, akkor a következők esetében elképzelhetetlen, hogy annyi embert égessen meg újra és újra, azonos intenzitással. A gömbvillámtudós ezt a jelentést csakis a vallomás minimalizálásával fogadhatja el. (Egyet agyoncsapott a gömbvillám, s egyet-kettőt megérintett még, mielőtt kialudt.) Ha viszont komolyan és szó szerint vesszük e szemtanúk jelentését, akkor szerintünk a fentebb vázolt értelemzés az egyetlen, mely logikussá varázsolja ezt az értelmetlennek tűnő esetet.

 

A nagyméretű ufók kényszerű állapotváltozásainak nagyarányú hatásai az épületekben lakókra

 

Az első jelenség, amelyhez lényegében visszatérünk, a földünkön észlelt egyik legnagyobb emberáldozatú katasztrófa, a Mont Pelée kitörése. A vulkanológusok ugyan ragaszkodnak ahhoz, hogy ez egy természetes folyamat volt, ám ők is elismerik, hogy nemigen értik, hogy 1902. május 7-én délben a St. Vincent szigeten kitört a Soufriere, szinte mind egy szálig elpusztítva a karib-indiánokat, akik legendáikban így is jósolták meg pusztulásukat a Nagy Tűzisten által; másnap innen 260 km-re Martinique szigetén kitört a Mont Pelée, végül pedig május 9-én, az első kitörés után két nappal hajósok jelentették, hogy a Soufriere és a Pelée között félúton a tenger alatt levő Hodder tűzhányó is működésbe lépett. De amíg a Soufriere és a Hodder esetében a vulkanikus folyamatok teljesen normális mederben zajlottak, a halált láva- és iszapfolyások okozták, addig ez a Mont Pelée esetében – mint már láthattuk – nem kizárólag így volt. A kezdetekben ugyanis – május 5-én –, amikor a kráter egyik fala leszakadt, akkor az iszapfolyás pusztított el 25 embert. Május 6-ától kezdve a Mont Pelée felett valami ragyogó fény jelent meg, majd hatodikán és hetedikén még tipikus tűzhányó tevékenység folyt: hamu, vulkáni bombák. A nyugtalan lakosság el akarta hagyni a várost, St. Pierre-t, ám a kormányzó kirendelte a csendőrséget, s megtiltotta a menekülést, hogy le tudják folytatni a helyi választásokat. Ami viszont május 8-án reggel történt, arra nincs összehasonlítási alap. A különös égések egyetlen megfelelő analógiája a „spontán” égések kategóriája, amelynek spontaneitásáról volt már alkalmunk meggyőződni.

De hogy ne két szemtanú vallomására építsük fel az egész magyarázatot, idézzünk fel néhány más adatot is. A kikötőben levő Roraima hajó fedélzetéről a másodkapitány, egy bizonyos Purser Thomson úgy látta, hogy a katasztrófa egyetlen pillanat és előkészület nélkül csapott le rájuk. „A tűzhullám ránk tört, fölénk zuhant, akár egy villámcsapás” – mondta. Egy másik kép: „Olyan volt, mint egy tömör lángfal.” Amint ez elérte a tengert, a víz főni kezdett, és a hajók, a város, eltűnt benne. A Roraima árbocát és kéményét a tűzfal leszelte, mint egy hatalmas kés. Muggah kapitány, aki a hajóhídon állt, hogy a horgony felszedését irányítsa, lángolva bucskázott alá a tűzben.

Egy másik hajóról, a kikötő felé közelgő Pouyer-Quertier fedélzetéről azonban csak egy fekete felhőfélét láttak, amelynek „első része fényes lett, ahogy a víz felé közelített”. A fedélzeten levő tisztek ellenben egyértelműen tagadták, hogy a felhő lángokból állt volna. Megfigyelték viszont azt, hogy a város közepe egyetlen villanással, egyszerre gyúlt fel. „Ez meglehetősen hihetetlenül hangzik, hogy az egész város egyetlen pillanat alatt lángol fel, pont mikor egy furcsa felhő van felette" – állították –, „ám mi egyetlen villámló fényjelenséget figyeltünk meg, amelyik lentről fölfele szelte át a fekete felhőt”.

Heilprin, aki egy nagyszabású monográfiát írt a város pusztulásáról a talált holttestek, a romok égettsége, valamint a szemtanúk vallomása alapján megállapította, hogy a város központjában volt egy 8 négyzetméternyi terület, ahol ház, ember elégett, senki sem maradt életben. E zóna körül az emberélet hasonlóan megszűnt, ám nem társultak hozzá mechanikus hatások. Itt az emberek úgy égtek el, hogy a ruha ép maradt rajtuk! Heilprin ezenkívül feljegyzi, hogy bizonyos helyeken a vasrudak meggörbültek, megcsavarodtak, mint a kötelek, máshol viszont az első közelében porceláncsészék és agyagpipák hevertek a boltban érintetlenül. Még megdöbbentőbb volt egy madár sértetlensége fakalitkájában, míg a gazda holtan hevert, megégve. Még hihetetlenebb, hogy egy doboz érintetlen gyufát is leltek egy elszenesedett test mellett. Olvadt üveg, megkövült gyümölcs, egymásba folyó fémedények, s közben szabadon álló ólomcsövekből folyik a víz, működik a vízvezeték-hálózat. Ez a képlet nehezen fér össze a „vulkanikus kitörés” elméletével. Igen, nyilván volt egy vulkánkitörés, de volt ott valami más is.

Erre a másságra utal a National Geographic egyik korabeli cikke, mely miután felsorolta, hogy Marylandben, Kansas államban, Torontóban, Párizsban, Potsdamban, Athénban, Honoluluban, sőt a kínai Zi-ka-Wei obszervatóriumában is mágneses anomáliákat jegyeztek fel, 7.54-kor, a St. Pierre-i időzónára átszámítva. Ez viszont először fordul elő a vulkánkitörések történetében.

Még furcsábbak azok a megfigyelések, amelyeket H. A. Nichols gyűjtött össze a szemtanúktól, s a világhírű Nature hasábjain közölt. Szerinte, valamivel a sötét felhő eloszlása után, előbb villámszerű fények törtek fel a tűzhányó kráteréből, aztán pedig vörös gömbök szállnak fel a magasba, majd ott elrobbannak. Délelőtt 11.00 körül a vulkán kráterétől DNy-ra váratlanul gömb alakú tárgyak jelennek meg. Ezek fényvillámokat szórnak a tűzhányó felé, s látszólag fényvillámok válaszolnak a tűzhányó gerincéről.

Olvassuk az adatokat, és a hideg futkározik a hátunkon. Bizony, az egész olyan, mintha a különleges kitörésre egy csillaghajó érkezett volna a vulkán körzetébe, 1902. május 8-án, 7.50 körül. Csak sejtjük, hogy a következő percekben valami fatális baleset történt. Megszakadtak az energiatermelő reaktorok? Erre utalna a nagy mágneses lökés, mely körbeszáguldotta a Földet. Vagy a készülék energiapajzsa mondta fel a szolgálatot? Tény az, hogy a következő pillanatban nagy valószínűséggel egy szabályos katasztrófa játszódott le. A fedélzeti számítógép valószínűleg önálló mentőkapszulákban kilőtte a legénységet s a berendezés menthető részét, majd 8.02-kor felrobbant. Ez a robbanás hozhatta létre azt a hatalmas fényvillanást, mely lentről felfelé szelte át a felhőt, a vulkáni fekete hamufelhőt. Az elemi részecskék robbanása hozta létre azt a tűzfüggönyt, amit a hajókról észleltek. Ez perzselt a központban és égetett a távolabbi területeken, ahol a vulkáni felhő már nem haladt el, csak a robbanás sugárzása hatott. A már leírt anomáliák csak egy ilyen speciális robbanással magyarázhatók. Ugyanazok a tipikus jelenségek, mint Reesler asszony esetében. Kivéve az órát. 1902-ben ugyanis nem voltak még elektromos időmérők, hanem csak mechanikus, láncos súlyokkal működő szerkezetek. A helyi kaszárnyában egy ilyen óra volt, s az e pillanatban olvadt meg.

A vörös gömbök felszállása nyilván a mi S. O. S. jelzéseinkhez hasonló téridőben működő segítségkérő „bóják” elindításának látható része, míg a 11.00-kor jelentkező fényvillámot lövellő új bóják megjelenése a bajba jutottak és a mentőosztagok információcseréje.

Minden összeáll. S bár nem lelkesedünk különösen a látnokok információi iránt, mivel ezek zöme erősen szubjektivitással fertőzött és mindenféle tudatos és öntudatlan manipulációnak kitett, érdemes megjegyezni, hogy a Fate 1960. májusi számában Allan J. Smith leközölte egy látnok észrevételeit, mely szerint „megtudta”, hogy 1902. május 8-án 13.00 órakor egy „diszkoszforma interplanetáris űrhajó ütközött a Mont Pelée kráterébe”, hatalmas katasztrófát indítva el! Mit mondjunk erre: Az ötórás időkülönbözetet leszámítva, úgy látszik, ezúttal tényleg van benne valami!

Második esetünk szintén egy nagyméretű katasztrófa, amiről szintén szóltunk már, a Tunguzka esemény. Gondoljuk, aki Leon Compere-Leandra cipész történetét olvasta a St. Pierre felett történt robbanással kapcsolatban, s az ő keserves vándorlását a hullákkal töltött szobákban, udvarokon, utcákon, természetesen asszociált az evenk Akulina vallomására, aki a Köves Tunguzka mellékén járt hasonlóan kétségbeesetten. Ha ott is figyelembe vesszük, hogy más vallomásokban a sugárhatásoknak ugyanaz a szelektivitása valósult meg a két szomszéd – Szemenov és Koszolapov – esetében aszerint, hogy hol álltak a házban, milyen irányban, akkor jó úton vagyunk afelé, hogy ezt az eseményt is beillesszük a katasztrófaszerű nagy állapotváltások által kiváltott nagy ufóhatások körébe.

Az 1908. június 30-án avagy a régi orosz időszámítás szerint, június 17-én lezajlott jelenség hasonló furcsa aszimmetriákat és elképzelhetetlen dolgokat produkált, mint a Mont Pelée „vulkánkitörése”. Íme, néhány ilyen furcsaság:

1969-ben Sz. D. Szidorosz és A. D. Bojarszkij felfedezték, hogy a jelenség feltételezett epicentrumától 30 km távolságban széles gyűrűben a föld paramágneses jellegű. Ezt pedig csakis egy gigantikus mágneses erő hatásával lehet magyarázni. Ám eddig senki sem szolgált olyan magyarázattal, amelyik bármiféle természeti tárgy esetében egy ilyen mágneses gyűrű jelenlétét megindokolná.

Már a jelenség helyén végzett első terepkutatás után, 1927-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a tunguzkai eseménynél valami nincs rendjén. Hiszen Kulik és kísérői egy ideig a ledőlt fák mentén haladtak a vélt középpont felé, ám a középpontban megdöbbenve tapasztalták, hogy a fák talpon maradtak, csakhogy minden águkat elvesztették, s olyanok lettek, mint a telefonpóznák. A jelenség csakis egyféleképpen értelmezhető: A tárgy pont e hely fölött robbant fel, s így a lökéshullámok merőlegesen érkeztek a földre, így e fák talpon maradtak. Ott, ahol a lökéshullámok oldalba kapták a fákat, ott ledöntötték az erdőt. Csakhogy mitől robban fel egy természetes tárgy a levegőben? Fogas kérdés.

A fák dőlésének tanulmányozása még komplikáltabb kérdéseket vetett fel. Eleinte úgy tűnt, hogy a központi terület kerek, a körülötte a ledőlt fák ovális területen fekszenek. Az ovális előbb egy baba formára alakult – a baba fejénél állnak a fák, majd egy kitárt szárnyú pillangóra kezdett emlékeztetni. A forma azóta is módosul, hiszen minél több fa pontos helyzetét táplálják bele a számítógépbe egy több mint 1600 km nagyságú területről, annál pontosabb, de annál érthetetlenebb a kép. A robbantási kísérletek szerint ugyanis ilyen különös profilt csak egy elnyújtott henger alakú test robbantása alakíthat ki. És hol vannak a természetben hengerek?

A fák égési zónájának tanulmányozása ma is folyik. Az abnormalitás itt is napirenden van. A különféle természetes magyarázatok által kitalált izzó levegőzacskók, amelyek kiváltották volna az erdő lángba borulását, sorra megbuktak a tényeken. Az erdő ugyanis zöld volt abban a periódusban. Másfelől a gondosan megvizsgált fákon jól látszott, hogy a tüzet sugárhatás váltotta ki. Minden, ami a felszínével egyenesen a robbanás feltehető levegőbeli központja felé fordult – elégett, megszenesedett. Ami több réteg levél mögött volt, megmaradt, hacsak a fa nem gyulladt ki, s nem égett el mindenestől. 1961-ben egy tudós, K. P. Kurbatszkij megállapította, hogy a tűz az epicentrumban egyszerre érte valamennyi fát, és nem az egyik fáról a másikra terjedt, mint különben a tajgatűznél.

A több mint 30 expedíció által begyűjtött hatalmas anyagból ezernyi ma is érzékelhető anomália képe bontakozik ki. Ezek közül itt most csak két döbbenetes esetet emelünk ki.

1978-ban, hetven évvel az esemény után A. V. Zolotov és csoportja az órákra vonatkozó megfigyeléseket is végzett. Kiderült, hogy a hivatalos rádión észlelt időjelzésekhez képest itt az órák 1-3 secundummal többet késnek, mint a zónán túl 24 óra alatt!

A másik különös adatot egy M. Panov nevű vadász szolgáltatta, aki 1938-ban a feltételezett epicentrumtól 100 km-re délen egy óriási rénszarvastemetőt fedezett fel. Ezernyi állat csontja hevert itt egy kupacban. Sajnos, tudtommal mindmáig senki sem vizsgálta át ezt a különös temetőt, amit a helybeli vadászok a „halál zónájának" neveznek, hogy nem azok a több ezer számra eltűnt rénszarvasok fekszenek-e ott, amelyek a Tunguzka-eset idején eltűntek?

Az orosz mérnök-író, a szovjet sci-fi egyik nagy klasszikusa, Alekszandr Kazancev vetette fel először, hogy a Tunguzka-jelenséget egy nukleáris motorral rendelkező űrhajó felrobbanása okozta volna. A hipotézist, melyet egy novella formájában közölt 1946-ban (A robbanás), a következő évben Félix Zigel csillagász állította színre a moszkvai planetáriumban. Ezt követően számtalan író és tudós alkotott változatokat erre az alapötletre. Az első időkben valamennyi író és kutató a nukleáris robbanás elméletét kívánta igazolni, később, amikor kiderült, hogy a környező zónákban sem a talaj, sem a fák mért radioaktivitása nem éri el az ilyen robbanáskor lehetséges szintet, újabb változatok születtek a témakörben. Maurice de San egy elektromágneses meghajtású, tórusz alakú járművel kapcsolatban végzett figyelemre méltó számításokat, Vlagyimir Mehedov az antianyag motorra tippel, de vannak antigravitációs, tachionikus elképzelések is. Függetlenül attól, hogy kinek van igaza, s konkrétan melyik eshetőség valósult meg, egy dolog nyilvánvaló: a Tunguzka-jelenség esetében is a téridő-ugrásra képes járművek katasztrofális állapotváltozására jellemző furcsa sugárzási komplexumok és részleges téridő-zavarok voltak jelen a körzetben. Ezek hatásai – igaz, legyengülve – még ma is érezhetők.

E két grandiózus jelenség után gyűjteményünk – szerencsére – már csak sokkal kisebb méretű katasztrofális esetet tud felmutatni.

A Tunguzka-jelenség a felszabadult energiákat tekintve sokkal nagyobb hatású volt a Martinique szigetinél, ennek ellenére csak kevés emberáldozatot követelt mai adataink szerint, mert a zóna nagyon gyéren lakott volt. Mindössze 3 halottról tudunk név szerint.

1946-ban Kenyában, a Mount Kenya körzetében zuhant le egy hatalmas tűzgömb. 60 mérföldes körzetben minden felgyulladt, elpusztult. Egy falu leégett, az emberek meghaltak. Az eseményről kevés adatunk van, így nem tudjuk, találtak-e nyomokat, hogyan zajlott le az égés, mit mondtak a túlélők, ha maradtak.

Következő esetünk szintén Afrikából származik. Ennek sem lett volna sok nyoma, ha egy helybeli orvos nem fog tollat, s el nem küldi levélben adatait dr. Hynaknek. így aztán az eset bekerült valamelyest az ufókutatás köztudatába – ha egy folyóiratközlést és két szerző általi idézést már köztudatnak lehet tekinteni.

1970. augusztus 7-én történt ez az eset, az Etiópiában levő Saladane-ban. Egy hatalmas tűzgömb száguldott el rettentő közel a földhöz, de nem érintve azt, amíg az orvos beláthatta. A vörös gömb fákat tépett ki, 50 házat romba döntött, az aszfaltot megolvasztotta, egy hidat eltört. Nyolc ember megsérült, egy lány meghalt az események nyomán.

Végül, állítólag 1977. augusztus 2-án, az Illinois állambeli Chesterben egy tűzgömb házakat gyújtott fel és rombolt össze. Több sérülés és halott. Maga a polgármester, Stanley Macieiski is megégett. így adták hírül az eseményt az Official UFO és más ufómagazinok 1978 februárjában. Később más ufólapok tagadták az eset realitását.

Mit mondhatunk összefoglalóként?

Öt nagyhatású esetünk közül kettőben úgy fest, hogy valóban ufórobbanás történt. Itt bizonyítható az abnormális jelenségek magas száma is. Valamennyi olyan, amilyen „normális” ufó esetében is előfordul, csakhogy sokkal gyengébben, és kevesebb embert érintve.

Három vázlatosan leírt esetünkben van ugyan halál, ám nincs egyetlen paranormális, csak ufóhatásra utaló jelenség sem. így könnyen megeshet, hogy ezek csak egyszerű természeti jelenségek újságírói deformációi.

Visszalapozva előző fejezeteink részleges következtetéseire, most már egyre határozottabb formában fogalmazhatjuk meg a választ nyugtalanító kérdéseinkre:

A Földünkön jelenlevő IDEGEN INTELLIGENCIA látszólag sohasem öl embert szántszándékkal.

Az emberek halálával járó esetek egy része valószínűleg természeti jelenségek félreértelmezéséből ered. Ezek úgy különböztethetők meg a valódi ufóesetektől, hogy nincsenek olyan paranormális kísérőjelenségek, amelyeket könyvünk 4. fejezetében ismertettünk.

A tulajdonképpeni ufóhatásból eredő halálesetek és halálos végű sérülések a következő módon jöhetnek létre.

1. A tanú véletlenül jelen van egy gyors állapotváltozást szenvedő vagy végrehajtó ufó energiakúpjában. A közelség mértéke, az ufó nagysága, valamint az állapotváltozás természete (irányítatlan baleset vagy irányított téridő-ugrás) meghatározzák az emberi lényeket érő véletlen bántalmak mértékét, nagyságrendjét.

2. A tanú agresszíven lép fel egy valamilyen szükségletkielégítő vagy kutatótevékenységet végző ufó ellen. A hatás nagysága a tanú agresszióját jellemző eszközök erejének függvénye, a bénítástól a galoppáns sugárfertőzésig, égetésig.

3. A tanú balesetet szenved egy szükségletkielégítő tevékenység után elmenő ufó energiakúpjába keveredve, vagy pedig a kutatótevékenység alatt a végrehajtó szerepű, korlátozott intelligenciájú ufók programbeli hiányosságai miatt.

Összegezve: Az a magasabb rendű intelligencia, amelyik képes a csillagok közti hatalmas távolságok legyőzésére, úgy tűnik, túllépett már a Káin-dilemmán. A hozzá nem mérhetőnek a gyengesége, technikai fejletlenségének szintje az a jel, mely kíméletessé teszi a nem konkurens iránt.

Ez az, ami viselkedéséből bizonyosan leszűrhető.

 

Utószó

 

Íme, hát itt vagyunk kutatásunk első felvonásának végén. Megvizsgáltunk minden olyan ufóesetet, ahol valamiféle kölcsönösség, kölcsönhatás megnyilvánulása látszik a házban levő vagy a házból az ufó miatt kijövő tanú és az ufók között.

Mit tanultunk meg?

Azt, hogy az ufójelenség egy vagy több SZUPERCIVILIZÁCIÓ TECHNOLÓGIÁJÁNAK a jelenléte. Ez vagy nem törődik velünk, vagy pedig nem kívánja felfedni magát, s ezért jelenlétét, eszközeit természeti vagy ismert mesterséges jelenségekhez hasonló köntösbe bújtatja. Ezen elkendőzött eszközök igazi jellegének felismerése a kiváltott hatások révén észlelhető.

Ez a jelenség nem kívánja sem megölni az egyént, sem elfoglalni házát, sem megfosztani jelenlegi kultúrájától, intézményeitől. Ezzel szemben semmibe veszi az egyén vele szemben megnyilvánuló akaratát, semmibe veszi az államiság és az intézmények velük szemben megnyilvánuló akaratát. Az ember szabadságkorlátait pontosan kiszabja. Aki ez ellen vét, azt megbünteti.

Manipulációs lehetősége számunkra fantasztikus eszköztárának köszönhetően hatalmas, de nem korlátlan. Ezért marad hely az ember önálló kutatása számára, és a gondos elemzés leleplezheti eszköztára lehetőséghatárait, sőt az elkövetett hibákat is. Nem marad hely viszont az általa megszabott korlátok között az emberi önfejűség és felsőbbrendűségi gőg kinyilvánítására.

Aki azzal az illúzióval kíván szembeszállni vele, hogy ő a teremtés koronája, az Ő akarata szabad, azt tesz, amit akar, az keservesen csalódni fog.

A világegyetem mércéjével mérve nem az ember az Úr.

Ez a legfontosabb igazság, amelyik leszűrhető a házban levő szemtanúkkal kapcsolatos ufóhatások elemzéséből.

Modellünk, íme, áll.

Most a következő színtérre, a szabad ég alatt járkáló, lovagló, kerékpározó, motorozó szemtanúra vár a szerep, hogy saját tapasztalata megvallásával ellenőrizhessük: Működik-e modellünk? Vagy pedig viszonylagos védettségünk késztette csak az ufókat arra, hogy mérsékeljék agresszivitásukat?

Ez lesz a tétje következő könyvünknek:

VÉDTELENÜL AZ ÉG ALATT.

Viszontlátásra, kedves Olvasóm!

 

Rövidítések magyarázata

 

ACUFOS – Australian Center for UFO Studies – Az egyesült államokbeli CUFOS, ausztráliai fiókszervezete. Összegző katalógusokat ad ki. Magas tudományos szint. Lásd még: CUFOS.

APRO – Aerial Phenomena Research Organization, Tucson, Arizona. A legrégibb komoly ufókutató szervezet. A kiadó és animátor a Lorenzen házaspár. Havi, kéthavi közlönyük, az APRO-Bulletin (1952-től) a legrégibb ufókutatással foglalkozó lap. A házaspár halálával nemrég megszűnt.

AUFOB – Australian UFO Bulletin, a Victorian UFO Research Society kiadványa. 1975-től jelenik meg.

BUFORA – British UFO Research Association. A legjelentősebb Nagy-Britanniában működő ufókutató szervezet. Kiadványai: BUFORA Bulletin (1968-1970) és BUFORA Journal (1971-től).

CIA – Central Intelligence Agency – Az Egyesült Államok külügyi Titkosszolgálata.

CSI – Civilian Saucers Intelligence. New Yorkban székelő ufókutató csoport. Kiadványa a CSI Newsletter, 1956-1959.

CUFOS – Center for UFO Studies – Evanstonban, lllinoisban működő dr. Hynek által alapított ufókutató központ. Kiadványai: 1976-tól kéthavonta az IUR a legfontosabb tudományos stílusú közlöny, a CUFOS Bulletin negyedévi kiadvány, a CUFOS Associate Newsletter havonta 1980-tól és a The Journal of UFO Studies 1980-tól, félévenként.

CODOVNI – Comision Observadora de Objetos Voladores No Identificados – Az egyik legismertebb tudományos irányultságú argentin ufókutató szervezet. 1965-től évkönyvek formájában adja ki jelentéseit.

DIOVNI – Centro de Investigaciones en Coheteria y Astronomia. Chilében működő egyesület (1961-től), ufórészlege (1964-től). Division de Investigaciones de Objetos Volantes no Identificados. Negyedévi kiadványa 1965-től a DIOVNI Bulletin.

FPC – Federal Power Commission. Energiaügyi Kormánybizottság az Egyesült Államokban 1966-tól.

FS – Flying Saucers – Ray Palmer magánlapja 1963-tól. 1976-tól Search néven fut tovább.

FSI – Flying Saucers International – Az Amalgamated Flying Saucers Clubs of America kiadványa, amelyik Gabriel Green klubelnök Egyesült Államok elnökévé való kinevezésével kívánja biztosítani az ufókorszak eljövetelét; az elnöki „kinevezés sugallata” 1960-ból.

FSR – Flying Saucer Review – A legrégibb népszerű független ufómagazin, 1955-től. 1970-től 18 esetgyűjteménnyel (FSR Case Histories) és (FSR Special Issue) 5 speciális tematikus számmal 1966. és 1973. között. Mindegyik külön számozás.

GEPA – Groupement d Étude des Phénomenes Aériens, párizsi ufókutató csoport, lapja a PS (1964-től), előtte egy évig Bulletin de GEPA néven.

INFO Journal – Az INternational Fort Organization negyedévi kiadványa 1969-től. Kiadás előbb Virginiában, majd Marylandben.

IS – Inforespace, a Société Belge D Étude des Phénomenes Spatiaux (SOBEPS) kiadványa, 1972-től, kéthavonként. Több különszám és különkiadvány. Az egyik legnívósabb francia nyelvű ufószaklap.

IUR – International UFO Reporter – a CUFOS legfontosabb kiadványa, 1975-től, megszakításokkal.

LDLN – Lumieres dans la Nuit, a legjelentősebb francia ufómagazin 1957-től, Raymond Veillith független lapjaként, majd az olvasókból és terjesztőkből álló csoport kiadványaként. A 70-es években rövid ideig LDLN Contact Lecteurs címmel olvasói levelekből összeállított pótszámokkal.

MUFON Mutual UFO Network, Quincy, Illinois székhelyű nagy ufókutató szervezet. 1976-tól adja ki a MUFON UFO Journal-t, amely az addig megjelenő Skylook nevű kiadványt cseréli fel.

MUFON CES – MUFON Central European Section, tudományos érdeklődésű német kutatók szövetsége, a MUFON európai fiókintézménye. 1974-től vaskos, 100-400 oldal terjedelmű évkönyvekben adják ki dolgozataikat.

NAT – a Nature Londonban megjelenő tudományos magazin rövidítése.

NICAP – National Investigation Committee on Aerial Phenomena, eredetileg Washingtonban, Keyhoe őrnagy vezetésével 1957-től Kiadványa az UFO Investigator, 1964-től. Három fantasztikus speciális kiadványa az UFO Evidence, (1964); Strange Effects from UFO-s (1969); UFO-s a New Look (1969), mércék az ufókutatásban.

PS – Phénomenes-Spatiaux, a GEPA kiadványa 1964- től.

RAF – Royal Air Force – a Brit királyi légierő rövidítése.

SAUCERS – a Saucer and Unexplained Celestial Events Research Society kiadványa a Fort Lee, New Jerseyben.

SBEDV – Sociedade Brazileira de Estudos sobre Discos Voadores brazíliai, Rio de Janeiróban székelő ufókutató társaság. Kiadványai 1963-tól a Discos Voadores, 1957-től a SBEDV Bulletin, végül az OVNI Documento.

SSS – Saucer, Space, Science – Gene Duplantier kiadványa Kanadában 1957 és 1972 között, összesen 64 szám.

SUFOI – Skandinavisk UFO Information – A legkomolyabb dán ufókutató szervezet. 1958-tól adja ki az UFO NYT nevű kiadványt dánul, ennek angol melléklete a nyolcvanas évektől az angol nyelvű időszakos kivonat, a SUOFI News.

TUFOIC – Tasmanian UFO Investigation Center – A legnagyobb tasmániai ufókutató szervezet. 1969-től évi jelentések TUFOIC Annual és rendszertelenül TUFOIC Newsletter.

UFORAN – UFO Research Australia Newsletter – Független ufólap kutatóknak 1980-tól.

UN – UFO Nachrichten – Wiesbadenben megjelenő magazin. A Deutschen UFO/INFO Studiengemeinshaft és az Intercontinental UFO Research and Analitic Network közös kiadványa, 1956-tól. Karl L. Veit és Colman von Keviczky (Keviczky Kálmán) személyiségétől meghatározott.

 

Irodalom

 

Egy a jelen könyvhöz hasonló összegzési kísérlet nem épülhet fel csupán előző nagy gyűjtések és részmunkák alapján, és – beláthatóan csak annyiban lehet reprezentatív a jelenség természetére nézve, amennyiben azok a pillérek, amelyeken ez a munka áll. Ezért itt, az irodalomjegyzékben szeretnénk kifejezni hálánkat azon nagy gyűjtőelődök előtt, akik nélkül nemcsak ez a könyv, de az egész gyűjtemény, amelynek alapján egész elemzésünk felépült, nem jöhetett volna létre ebben a formában.

Könyvünk jellege megszabta, hogy csak egyetlen forrást, az ősforrást tudtuk jelezni, s nem tudtuk feltüntetni azon nagyszámú katalógust, kézikönyvet, amelyekben ezek az információk újra szerepelnek, utat nyitva számunkra a tények és esetvariánsok tengerében.

A múlt századi régi folyóiratokban megbúvó különös esetek elsőszámú forrása s a legtöbb esetben hibátlan forrása, Charles Hoy Fort (1874-1932) négy kötetre rúgó életműve, amelyből különösen az első kettő a Book of the Damned és a New Lands alapolvasmány. 1941 óta, amikor először jelent meg az 1125 oldalas, négy egybekötött könyvet felölelő kiadás, a mű számos új kiadásban ismert (Holt, Ace, Dover).

A második számú nagy gyűjtő, akinek a szerző nagy hálával tartozik, William R. Corliss, akinek két nagy katalógusa, a Lightning, Auroras, Nocturnal Lights and Related Luminous Phenomena, valamint a Tornadoes, Dark Days, Anomalous Percipitations, and Related Weather Phenomena, kifogyhatatlan gazdag tárháza a régi angol nyelvű tudományos irodalomban közölt eseteknek. Mindkét könyv a The Sourcebook Project keretében jelent meg 1982-ben, illetve 1983-ban.

A teljes országos gyűjtések közül Solas Boncompagni, Sergio Conti, Fernando Lamperi, Roberto Ricci és Pier Luigi Sani hatalmas kollektív műve, az UFO in Italia című folyamatosan megjelenő katalógus a legnagyobb. A Firenzében, a Corrado Tedeschi kiadónál eddig az 1907-1953-as periódust felölelő I. kötet, valamint az 1954-es évet felölelő II. kötet jelent meg 1974-ben, illetve 1978-ban.

Ilyen teljes gyűjtés az 1896-os amerikai hullámról Loren Gross munkája, The UFO Wave of 1896 (Freemont, California, 1974), valamint az 1947-es hullám másfél hónapjáról Ted Bloecher katalógusa, a Report on the UFO Wave of 1947 (NICAP, Washington, 1967).

Minden további gyűjtemény már csak kisebb területekre koncentrál, mint Fowler katalógusa Floridára, Észak-Karolinára és Tennessee-re, Hicks jr. katalógusa Utahra stb. stb.

Teljességre törekednek ezen kívül a volt szocialista tábor országaiban történt ufómegfigyelésekről szóló katalógusok, mivel ott az információáramlás gátjai következtében az esetlegesen a sajtóba jutó ufós esetek száma elenyészően kicsi volt, s így a gyűjtemények zömmel személyes ismereteken alapultak. A kérdésről e „tábor” összeomlásáig mindössze egyetlen hivatalosan kiadott munka létezett, Ion Hobana román író és flamand barátja, Julién Weverbergh által flamandul kiadott UFOs in Oost en West. Deel Il UFOs boven het oostblok (Ank Hermes, Deventer, 1972). Ez 7 esetből álló bulgáriai, 7 esetből álló magyarországi, 22 esetből álló jugoszláviai, 14 esetből álló lengyelországi, 10 esetből álló csehszlovákiai, 160 esetből álló romániai és 50 esetből álló szovjet esetgyűjteményt közöl (127-320. o.). Az olvasónak a bevezető tanulmányokból nyilvánvalóvá válik, hogy az esetek száma nem az ufómegfigyelések reális számával, hanem az illető országban a sajtó ufópolitikájával kapcsolatos. Románia kiemelkedően magas „ufóészlelés-száma” lényegében két és fél évig tartott, míg a politikai nyitottság lehetővé tette a sajtóközlést. A Szovjetunióban és Jugoszláviában ez még rövidebb periódus, máshol egyáltalán nem volt.

A gyűjtést e területen fanatikus magánkutatók végezték, kiknek szamizdat katalógusait, mint például Zigel négykötetes szovjet katalógusát vagy a későbbi román eseteket egybegyűjtő RUFOR szamizdat füzeteket, Calin Turcu gyűjtéseit igen nehéz magánszemélynek beszerezni.

Az ázsiai szocialista országok esetében még nehezebb a helyzet, hiszen a gyűjtés csak az utóbbi években kezdődött el, ezért innen még terjedelmes anyagok várhatók.

Más ázsiai és afrikai országokból, ahol nincs valamilyen világnyelvet is ismerő intellektuális munkára, adatcserére felkészült réteg, anyagaink úgyszintén csak a véletlen jelzésekig terjednek. Ha a helyi lapokban jelentek is meg ufóesetek, ezeket senki nem dolgozta még fel.

Az egyetlen esettípusra szorítkozó gyűjtemények alapmodellót a kitűnő Jaques Vallée alkotta meg a saját osztályozásában, az I-es típusú eseteknek nevezett ufótörténetek első katalógusával: A Century of UFO Landings (1868-1968), mely könyv alakban angolul a szerző Pasport to Magonia című művében jelent meg (H.Regnery, Chicago, 1969, 172-360. o.). Vallée műve nyomán egy csomó bővebb nemzeti I. típusú gyűjtést készítettek, mint Miguel Guasp, az 1950-es és 1968-as spanyol hullámról, V. J. Ballester Olmos az Ibériai-félszigetről, Oscar A. Uriondo Argentínáról és Michael Figuet és Louis Rouchon a franciaországi esetekről.

Az utóbbi években a számítógépes feldolgozás bevezetésével elindult a komputerizált katalóguskészítés igen specializált altémakörökben, mint EM effektusok, ufónyomok, pszichofizikai nyomok és hatások, az állatok reakciója az ufók jelenlétére stb. stb. Ebben a munkában az előző kézi gyűjtések korszakát meghaladva Adolf Schneider végzett úttörő munkát. Később a CUFOS adatbázisát felhasználó amerikai kutatók is csatlakoztak e modern irányzathoz.

Témakörünkben két Schneider-katalógus az iránymutató gyűjtés: Catalogue of 1165. UFO-Cases where Electromagnetic and Gravity Effects Were Recorded. The Reports Span 51 Years from 1930 to 1981. They are Coded Under the Rules of Codap II and Compiled by Adolf Schneider (MUFON CES 1981, 359-397. o.).

A. Schneider: Physiologische und Psychosomatische Wirkungen der Strahlen Unbekannter Himmelerscheinungen (Resch, Innsbruck, 1982, 111-121. o.).