Gally-technológia

Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben, valamiféle újságírói baleset következtében Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy felkeressük a majdnem kihalt véznaujjú makit, az aye-aye-t. Egyikünk sem ismerte a többieket. Én még nem találkoztam Markkal, Mark nem találkozott velem, és nyilvánvalóan évek óta senki sem látott aye-ayét.

Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson minket a dolgok sűrűjébe. Mark különösen gyakorlott és elismert zoológus, a Természetvédelmi Világalap (WWF) állandó alkalmazottja, és lényegében az volt a dolga, hogy azzá váljon, aki tudja miről beszél. Az én szerepem – amiben én voltam különösen gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan nem zoologistát alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak meglepődik majd. Minden aye-ayének azt kellett tennie, amit már sokmillió éve: fán ücsörögni és rejtőzködni.

Az aye-aye egy éjjeli lemur, vagyis makifajta. Igen furcsa külsejű lény, amely úgy tűnik, más állatok részeiből lett összerakva. Akár egy nagymacska denevérfülekkel, hód fogakkal, nagy, strucctoll-szerű farokkal, olyan középső ujjal, mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel, amelyek egy teljesen más világra merednek, amely pont a bal vállad fölött található.

Mint általában bármi, ami Madagaszkáron létezik, sehol máshol nem fordul elő. A földtörténet azon időszakának leszármazottja, amikor Madagaszkár még Afrika részét képezte (ami ekkor egyébként az óriás Gondwana földrészhez tartozott), amikor a madagaszkári lemurok őse volt a domináns főemlős a földön. Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-óceánba, elszigetelődött az evolúciós változásoktól, amelyek a világ egyéb részein mentek végbe. Az ő faja egy más kor hajótöröttje. Most világa közel olyan, kicsi, törékeny és elszeparált.

A fő evolúciós változás, amely elkerülte Madagaszkárt, a majmok megjelenése volt. Ezek ugyanazon faj leszármazottjai voltak, mint a lemurok, de nagyobb volt az agyuk, és ugyanakkor agresszívebbek is voltak. Míg a lemurok beérték egyszerűen azzal, hogy lefelé lógnak a fákról és jól érzik magukat, addig a majmok ambícióktól fűtötten mindenféle dolgok iránt érdeklődtek, különösképp azon dolgok iránt, amelyek olyan cselekedetek véghezviteléhez segítették őket hozzá, amelyeket egymagukban képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni, megvizsgálni, megcsapkodni dolgokat. A majmok világuralomra törtek, és a lemur rokonok mindenütt kihaltak – Madagaszkáron kívül, ahova évmilliókon keresztül nem tették be lábukat a majmok.

Aztán ezerötszáz évvel ezelőtt végül megérkeztek a majmok is, vagy legalább is azok leszármazottai: mi. Hála a meghökkentően előrehaladott gally-technológiának, kenuban érkeztünk, aztán hajókban, végül repülőkben, és ismét megkezdődött versengésünk, csak most tűz és macséták és szelidített állatok, meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok most ismét a túlélésért harcolnak.

A repülőgépem telítve majomleszármazottakkal megérkezett az antananarivói reptérre. Mark, aki előresietett, hogy elrendezze az expedíció dolgait, akkor találkozott velem először, és előadta a helyzetet.

"Minden a lehető legrosszabban halad!" – mondta.

Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen rángtak arcizmai. Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt, sötét hajú és lakonikus, de az elmúlt napok eseményei igencsak megviselték. Legalábbis megpróbálta elmagyarázni. Elvesztette hangját is, krákogott, valószínűleg a sok kiabálás következtében.

"Majdem táviratoztam, hogy ne gyertek – mondta. – Az egész egy rémálom. Öt napja vagyok itt, és még mindig arra várok, hogy végre valami jól sikerüljön. A brüsszeli nagykövet azt ígérte, hogy a Mezőgazdasági Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Land Rovert és egy helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük van csak, és az sem működik."

"A nagykövet ezen túl arról is biztosított, hogy egyenesen északnak fogunk tartani, de az útról hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik újra, és erről persze csak mi nem tudtunk. És a 'hamar' ez esetben azt jelenti, hogy fogalmunk sem volt róla: az utat tíz éve javítják."

"Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit, de sietnünk kell – tette hozzá. – A repülő két óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy legyünk. Éppen elegendő az időnk a felesleges csomagokat a hotelben felejteni, ha sietünk. Van fölösleges is, nemde?" – Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit én cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket, és a három lábú állványokat, amelyeket fényképészünk, Alain le Garsmeur, aki velem utazott a repülőn, éppen betuszkolt a minibuszba.

"Erről jut eszeme, – mondta -, hogy valószínűleg nem engedélyezik majd felvételek kivitelét az országból."

Bénultan szálltam be a minibuszba. Párizstól idáig 13 órát töltöttem repülőgépen, nullára redukálva ezáltal tájékozódóképességem; zuhany, borotválkozás, jó kis éjszakai alvás, esetleg másnap reggeli kellemes ébredés után finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van Madagaszkár: ezekre számítottam. Próbáltam összeszedni magam és megkapaszkodni. Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én, a sci-fi parodista, ott tartózkodom. Pislogtam a trópusi nap vakító fényében, és azon tűnődtem, mit is vár el tőlem Mark. Sietett és lefizetett egy portást, hogy ne hozza utánunk a csomagjainkat, alaposan elmagyarázta a sofőrnek az utat, és fokozatosan rendet rakott a körülöttünk uralkodó káoszban.

Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt maki. Két órán belül utazás a dzsungelbe. Kétségbeesetten próbáltam értelmesen, intelligensen beszélni.

"Ööö, gondolod, most rögtön látni fogjuk azt az állatot?" – kérdeztem Markot, mikor bemászott, és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott.

"A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még esélyünk sincs – világosított fel -, ezért jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek – tette hozzá, amint lassan kerülgetve a gödröket beértünk a városba – Madagaszkárban."

Antananarivót tananariv-nek ejtették, és az évszázad nagyobb részében ez volt a jellemző. Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a múlt század végén (a gyarmatosítás valószínűleg túlzottan is enyhe kifejezés arra, amit véghezvittek), elveszítették türelmüket a különös malagázi szokásoktól, amiért azok nem átallották az első és utolsó betűket lenyelni.

Elhatározták hát racionális, gall módon, hogy ha már ilyen módon ejtik ki, hát az átkozott jól jön nekik is. Még mindig jobb, mintha az angolok foglalták volna el a területet, és azt mondanák nekik:

"Mostantól a Leichester-t Lesternek kell kiejteni" – és kiöltenék rájuk a nyelvüket. Igen megerőltető lenne, ha így kellene kiejteni, és bizonyosan nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem. Amint sikerült lerázniuk a francia uralmat 1960-ban, visszaállították a régi kiejtést és csak a konyhát, meg a bürokráciát tartották meg.

Különösnek találtam ezen felül, hogy valaha olyasvalaki voltam, mint egy garas nélküli stoppos, aki telefonfülkékben és mezőkön éjszakázik, most pedig a kiadók drága világkörüli útra küldenek, olyan hotelszobába, ahol több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat. Valójában közvetlenül az amerikai kiadótól érkeztem, amelynek nagyon tetszett az ötlet, így az első elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell majd éjszakáznom, pókokkal fertőzött kunyhókban egy dzsungel közepén, különleges fájdalmak között. Az agybénító, American Expess-es hetek úgy olvadtak le rólam, mint sár a zuhanyzóban, és lehetőségem nyílt hátradőlni, majd élvezni a csodálatos, békés, csúnya kényelmetlenséget.

Mondhatom, Mark ezt a szépséget nem ismerte fel, és eleinte inkább aggodalmaskodón mutogatott a föld felé.

– Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek matracok... uh, söpörjünk neked kis helyet? És én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted, ez óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy képtelenek voltunk hazudni. Az aye-aye éjjeli állat, napközben nincs látogatási ideje. Az a kevés aye-aye, amely az 1985-ös tudomány állása szerint létezett, megtalálható volt (ám gyakrabban nem volt megtalálható) egy kis, idillikus, esőerdővel borított szigeten, amit történetesen Nosy Mangabé névvel illettek, Madagaszkár észak-keleti partján, ahová is húsz évvel azelőtt költöztették be őket. Ez volt számukra az utolsó menedék a földön, és a szigetet senki sem látogathatta a kormány engedélye nélkül, melyet Marknak kellett beszereznie. És ez a hely ott volt, ahol a kunyhónk állt, és a kunyhónk ott volt, ahol éjszakáról éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk magunk a zuhogó esőben az esőerdőn, kicsiny, zseblámpáinkkal (a nagy, erősebb fényt adó verziók, amelyeket a repülőgépen hoztuk, a "fölösleges" poggyászokkal egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), míg rá nem leltünk egy aye-ayére.

Ez meglepő volt. Megtaláltuk. Csak pár pillanatig láttuk, amint lassan leereszkedik egy faágba csimpaszkodva néhány lábnyira a fejünktől, és lenéz ránk az esőfüggöny mögül, olyasfajta békés bárgyúsággal, mintha nagy hirtelen nem tudna minket besorolni az emlékképei közé, és ebben a nyomasztó időjárás is gátolta szegényt.

Hogy miért lehetett ez?

Mert – ahogyan azt később felismertem -, majom módjára meredtem egy makira. New Yorkból Párizsba, majd Párizsból Antananarivóba egy B747-essel, majd Diégo-Suarezbe egy régi, propelleres géppel repültünk, majd elhajtottunk a Maroantsetra kikötőbe egy talán még öregebb járgánnyal, áthajóztunk Nosy Mangabéba egy olyan rozoga hajóval, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egy víz sodorta farönktől, majd begyalogoltunk az örök éjszaka ősi esőerdejébe, és így, mintegy időutazással érintettünk minden olyan időzónát, ahol jó nagyot rúgtunk a lemurokba. Előttünk pedig az utolsó példányok egyike lógott, és békés bárgyúsággal nézett ránk.

A következő napon Mark és én a kunyhó küszöbén ültünk, és a korai napfény megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a cikkhez, amit a Observernek írok majd az expedícióról. Részletesen elmagyarázta nekem a lemurok történelmét. Madagaszkár majommentes óvóhely volt az afrikai anyaföldtől elszigetelten, és most Nosy Mangabé töltötte be a majommentes óvóhely szerepét a madagaszkári anyaföldtől elszigetelten. A menedék egyre kisebb helyre szorult vissza, és a majmok már ideis betették a lábukat, és a küszöbön üldögélve megjegyzéseket tesznek. – A különbség – kezdte Mark – az, hogy az első majommentes óvodát az esélyegyenlőség állította fel. A másodikat a majmok.

– Akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy intelligenciánk növekedésével nem csak erőnk gyarapodott, de az erőhasználat következményeinek megértésére is lehetőségünk nyílott. Képességgel látott el arra nézve, hogy hogyan rendezzük be környezetünket, de ha kell, magunkat is.

– Álljunk meg egy szóra! – szólt Mark -, álljunk meg egy szóra! Huszonegy faja létezik jelenleg a lemuroroknak Madagaszkáron, s közülük az aye-aye-t tartják a legritkábbnak, ami azt jelenti, hogy közelsége a kihaláshoz a fent említett fajon belül meggyőző. Valamikor több, mint negyven válfaja létezett. Ennek közel a fele már túllépte a határt. És ezek csak a lemurok. Valójában minden, a madagaszkári esőerdőben élő faj sehol másutt nem fordul meg, sem elő, és már csak tíz százalékuk vállalta el ezt az évet. És ez csak Madagaszkár. Jártál te már valaha az afrikai kontinensen?

– Nem.

– Egyik faj a másik után radírozódik le. Kevesebb, mint húsz északi rinocérosz maradt, és kétségbeesett küzdelem folyik, hogy megvédjék őket a vadorzóktól. Zairében lapulnak. És a hegyi gorillák szintén – ők a legközelebbi élő rokonaink, de nekik szinte már lehetőséget sem hagytunk, hogy megérhessék ezt az évszázadot. De valami hasonló folyik a többi területen is. Ismered a kakapót?

– A mit?

– A kakapót. Ez a világ legnagyobb, legkövérebb és legkevésbé repülőképes papagája. Új-Zélandon őshonos. A legkülönösebb madár, amit ismerek, és talán olyan híres lesz majd egyszer, ha kihal, mint a dodó.

– Hány van még belőlük?

– Negyven, és rohamosan fogynak. Ismered a Yangce folyó delfinét?

– Nem én.

– A komodói sárkányt? A rodriguezi gyümölcsevő denevért?

– Álljunk meg egy szóra, álljunk meg egy szóra! – mondtam. Bementem a kunyhóba, körbekutakodtam a hangyák közt a majmok egyik legértékesebb találmánya után. Összetevőit tekintve egy csomó gallyból állt, péppé aprítva, laposra döngölve, összefogva valamivel, ami előzőleg egy tehént fogott össze. Megfogtam odakint a Filofaxomat és átlapoztam, miközben a nap beáramlott a mögöttem álló fákon át, amelyeken gyűrűs makik örültek egymásnak.

– Nos – mondtam ismét elfoglalva helyemet a küszöbön -, épp most gyűlt össze egy pár regényre való ötletem, de, ööö, ti mit csináltok 1988-ban?