A könyvet egy Apple Macintosh II gépbôl és egy Apple Laserwriter II NTX nyomtatóból álló rendszeren írtam és szerkesztettem. A szövegszerkesztô program az Ashton Tate FullWrite Professional-e volt. A végleges nyomdai utómunkálatokat a londoni The Last Word végezte.

Óriási köszönetet szeretnék mondani csodálatos szerkesztômnek, Sue Freestone-nak. Az ô segítsége, kritikája, bíztatása, lelkesedése és szenvicsei minden határon túl segítségemre voltak. Ezenkívül köszönettel és bocsánatkéréssel tartozom Sophie-nak, James-nek és Vivian-nek, amiért a munka utolsó heteiben oly keveset láthattak.

1. fejezet

Nehezen lehet a véletlen mûve, hogy egyetlen földi nyelvben sincs olyasféle kifejezés, hogy "olyan szép, mint egy repülôtér".
A repülôterek csúnyák. Néhányuk nagyon csúnya. Egy részük pedig a rondaság olyan fokán áll, hogy annak létrejötte csak célirányú erôfeszítések feltételezésével magyarázható meg. Ráadásul ezen otrombaság még növekedik, ha végignézünk a reptereket dugig töltô fáradt, haragos emberfiákon, akik éppen most fedezték fel, hogy csomagjaik Murmanszkban landoltak (éppenséggel a murmanszki reptér az egyetlen kivétel eme csalhatatlan törvény alól).
Az építészek sajnos, mindent egybevéve, még rá is kontráznak erre. Megtalálják a módját, hogy a fáradtság és idegesség jeleit ötvözzék különbözô idegszaggató színekkel, hogy értelmetlenné tegyék akár azt is, hogy megkülönböztethessük az utazót a csomagjától vagy a családjától; vagy hogy összezavarják a gyanútlan turistát olyan nyilakkal, melyek általában különbözô ablakok, távoli poggyászkocsik vagy éppenséggel az éjjeli égbolt Kis Göncölének aktuális pozciója felé mutatnak, vagy éppen az éppen mûködôk a vízvezetékhálózat pontjait leplezzék le, míg az üzemen kívüliek rejtsék el a check-in pultokat.


A derengô fény és a zaj óceánjának közepén ott állt Kate Schechter, és kételkedett.
Londonból Heathrow-ba tartó útját teljes egészében azzal töltötte, hogy a kétségei gyötörték. Nem volt babonás, sem pedig vallásos; egyszerûen csak olyasvalaki, aki egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Norvégiába kell repülnie. S egyre inkább úgy érezte, hogy Isten, ha létezik egyáltalán, szintén nem akarja, hogy Norvégiába repüljön; vagy legalábbis bármilyen isten-szerûség, aki azzal is szívesen eltököl, hogy az M4-es, amin eleddig jött, forgalmát irányítja. Az összes zrí a jegyekkel, amíg talált egy szomszédot, hogy az gondját viselje a macskájának, aztán amíg a macskát sikerült felhajtani, beázás, az elhányódott levéltárca, az idôjárás, a szomszéd hirtelen halála, a macska terhessége- ez mind-mind az istenségek összehangolt akciójának tûnt.
Még a taxisofôr is (amikor mégis véletlenül talált egy taxit) megkérdezte, hogy "Norvégia? Minek kell magának odamennie?", és amikor nem válaszolt azonnal, "Sarki fények", ill. "Fjordok!"-kal erôsítette meg magát, s mivel a lány meglehetôsen kételkedô képpel, kicsit összeszorított ajkakkal bámult egy sort, kibökte: "Tudom, valami alak akarja kivonszolni. Azt mondom, küldje el a francba. Menjen Tenerifébe!".
Ez jó ötletnek tûnt.
Tenerife.
Aztán egy futó másodercig még az otthonára is merészelt gondolni.
Aztán csak bámult ki üresen az ablakon, ki a közlekedôk mérges sokaságára, és arra gondolt, hogy ha odakint ilyen hideg és pocsék az idô, akkor vajon mi vár rá Norvégiában.
Vagy otthon. Otthon ugyanolyan jéghideg lehet most, mint Norvégiában. Jégtorlaszok, a talajból kitörô gejzírekkel pettyezve, belecsapva a fagyott levegôbe, és a Hatodik Sugárút jéghegy-falai között eltûnve.


Ha Kate élettörténetére egy futó pillantást vetünk, az elmúlt harminc éve alapján New York-inak hihetnôk. Mindazonáltal magában a városban alig lakott, eddigi életének jelentôs szakasza általában meglehetôsen távol zajlott New York-tól. Los Angeles, San Francisco, Európa, némi ôrült mászkálás Dél-Afrika utcáin öt évvel ezelôtt, amikor elvesztette az éppen elvett férjét, Luke-ot, egy New York-i taxis balesetben.
Tetszett neki a gondolat, hogy mégiscsak New York az otthona, s honvágyat is érzett- bár amikor nem volt otthon, igazság szerint az életébôl az egyetlen hiányzó dolog a pizza volt. Nemcsak valami régimódi pizza, hanem olyasféle, amit kihoznak az ember lakására, ha telefonon megkérjük ôket. Ez utóbbi volt számára az egyetlen igazi pizza. Az olyan, ahol ki kell ottonról mozdulni, és egy vendéglôben ülve a vörös szalvétát kell bámulni, még nem igazi pizza, akármennyi extra szardellát és pepperónit is raktak rá.
London volt mégiscsak az a város, ahol legjobban szeretett lakni, természetesen ha nem vesszük számításba a pizza-problémát, ami egyenesen az ôrületbe kergette.
Miért nem képes senki sem a pizzát házhoz vinni? Miért nem képes senki sem megérteni, hogy egy pizza alapvetô természetéhez tartozik, hogy forró kartondobozban az ember lakására vigyék ki? Amit egyszerûen fel kell vágni, és a zsírpapírban levô pizzát, szépen feldarabolva, összehajtogatva, a TV elôtt bekapni? Mi volt az az alapvetô gubanc ezeknél az ostoba, beképzelt, rest angoloknál, hogy még ezt a mégoly egyszerû alaptörvényt sem voltak képesek megérteni?
Egyedül ez volt az a frusztáció, amit nem tudott az angoloknak megbocsájtani, és cserébe leglább havonta egyszer, amikor a dolog különösen lehangolta, felhívott egy pizzasütôt, megrendelte a legnagyobb, legpazarabb pizzát, ami csak le tudott szóban írni -pl.pizza, egy extra pizzával a tetején-, és végül, szép finoman, megkérte ôket, hogy hozzák ki.
-Mit csináljunk?
-Hozzák ki. Máris adom a címem...
-Nem értem. Nem jön be, és nem szedi fel?
-Nem. Nem hozzák ki? A címem...
-Hát... Ilyet nem csinálunk, asszonyom.
-Mit nem csinálnak?
-Hát.. nem visszük ki...
-NEM HOZZÁK KI? Jól HALLOM?
Minden egyes párbeszéd sokszor pllanatok alatt ilyen ocsmány szleng-és sárdobálásba torkollott, amik után általában lecsillapodott dühvel, de még mindig remegô térdekkel állt fel. Persze a következô reggelen már sokkal, sokkal jobban érezte magát.
Minden más szempontból egy igen finom lelkû emberrel találkozhattunk, amilyen találkozásra sokan oly hiába várnak.


De a mai nap alaposan megviselte az idegeit.
Szörnyû dugó volt az országúton, és a távoli, villogó kék fények tudatosították Kate-tel, hogy bizony az úton, jóval elôttük, baleset történt. Egyre dühösebb lett, és az ellenkezô irányú ablakon bámult kifelé, ahogy lassan másztak elôre.
Ráadásul a sofôr is dühös volt már, amikor végre megszabadulhatott a lánytól: nem volt aprója Kate-nek, ami nagymérvû, roszkedvû szûk nadrágzseb-végigtúrást jelentett számára, amíg véletlenül tényleg talált visszajárót.


Ekkorra az idôjárás már erôsen zivataros volt, és ráadásul Kate, ahogy ott állt a reptér központjában, a tömegben, az istennek sem találta meg az oslói járat pultját.
Egy pillanatig nagyon nyugodtan próbált állni, nyugisan és mélyen lélegezve, és próbált nem gondolni Jean-Philippe-re.
Jean-Philippe, ahogy a taxisofôr is jól tippelte, volt az ok, amiért tulajdonképp felkerekedett Oslóba; de ugyanakkor szintúgy ô volt azon ok, amiért arról is meg volt gyôzôdve, hgy Norvégia egyáltalán nem az a hely, ahova mennie kéne. Egyébként is, ha rágondolt, Kate-et elfogta a vacillálás, s így, mindent összevetve, úgy döntött, hogy legjobb lesz nem rágondolnia, csak mindenképp elmenni Norvégiába, mintha ennek így kellene történnie, így lenne megírva. Ennek ellenére, Kate lett volna a legjobban megdöbbenve, ha tényleg rátalál abban a szállóban, aminek a nevét Jean még anno ráírta arra a kártyára, amit a kézitáskájának az oldalzsebébe gyûrt be.
A valóságban erôsen csodálkozott volna, ha egyáltalán tényleg összefut Jean-nal. Sokkal biztosabb volt abban, hogy talál majd egy üzenetet a férfitôl, hogy váratlanul kiküldték Guatemalába, Szöulba vagy Tenerife-be, és majd megpróbálja onan felhívni.
Jean-Philipe volt a leginkább a kellô helyszínen hiányzó férfi, akivel Kate valaha is találkozott. Ebben volt minden betetôzése. Amióta Kate elvesztette Luke-ot a nagy, sárga Chevrolet-jével, eléggé megüresedett érzelmi élete függôvé vált a csak magukkal törôdô férfiak sorozatétól.


Mindezt megpróbálta magából kiüvölteni, és ráadásul még a szemét is becsukta egy másodpercre. Remélte, amikor újra kinyitja, meglát egy táblát maga elôtt, "Erre a norvég járat" felirattal, amit egyszerûen, lelkébôl minden egyéb mást (de fôleg a férfit) kirekesztve követhetett volna. Ahogy ezt átgondolta, mint a régebbi gondolatainak folytatása, feltételezhetôen megmutatták azt az utat, ahogy a vallások tulajdonképp kialakultak. És valószínû ez a magyarázata annak is, hogy a reptereken oly gyakran látjuk kószálni különbözô szekták tagjait, téríteni valók után ácsingózva. Tudják, hogy az emberek a reptereken a legsebezhetôbbek és a lehetô legzavarodottabbak, és így bármiyen útbaigaztást kitörô örömmel és hittel fogadnak.
Kate végül kinyitotta a szemeit, és természetesen hatalmasat csalódott. De aztán megmagyarázhatatlanul sárga trikókban pompázó németek hada vette körül, és a sorjázó tömegükön át mégiscsak megpillantotta a norvég pultot. Felkapta a ruhástáskáját a vállára, és elindult.


A sorban elôtte csupán egyetlen ember állt, és úgy nézett ki, bajban volt, vagy legalábbis épp bajt csinált.
Nagydarab férfi volt, igencsak jó húsbanlevô, és jó felépítésû -bár az jobb szó, hogy kitûnô-, de valahogy páratlanul nézett ki - olyan értelemben, amivel Kate nem sokat tudott kezdeni. Nem tudta volna megmondani, hogy mi a rendkívüli a férfiban, csak azt, hogy gondolatban rögtön kihúzta arról a listáról, akire az adott pillanatban gondolni akart. Visszagondolt arra a cikkre, amit az emberi agyról olvasott, amiben elmagyarázták, hogy az emberi agy CPU-ja csupán hét memóriarekeszt tartalmaz, ami azt jelentette, hogy ha egyszerre az emberi agyban hét dolog volt, akkor egy nyolcadikra gondolva, a hét tárgy valamelyikének sürgôsen távoznia kellett a memóriarekeszébôl.
Gyorsan arra gondolt, hogy vajon eléri-e az oslói járatot, hogy vajon csak ô tartja-e kifejezetten istencsapásnak az adott nap körülményeit; agyában felbukkant a reptéri személyzet is a sarmos mosolyával és a lélegzet-visszafojtott durvaságával; a reptéri adómentes üzletek képe is felbukkant lelki szemei elôtt, ahol a rendes, bolti árnál jóval olcsóbban lehetne vásárolni, de valahogy -rejtélyesen- mégsem lehet; hogy vajon igaza volt-e annak a cikknek, ami azt magyarázta, hogy a repterek elôbb-utóbb az útért még fizetni is fognak; hogy vajon az oldaltáskája kevésbé nyomná-e a másik vállát, és végül, minden ellenkezô irányú szándéka ellenére, a gondotai mégiscsak Jean-Philippe-re terelôdtek, aki legalább még hét alpontot jelentett volna a fenti típusú kérdésekbôl.


Az utolsó figyelmeztetés az oslói gép utasai számára volt az, ami visszairányította a figyelmét az elôtte folyó párbeszédre.
A hatalmas férfi azon háborodott fel, hogy nem foglaltak neki helyet az elsô osztályon. Pár pillanat múlva kiderült, hogy ez amiatt van, hogy nincs elsôosztályú jegye.
Kate érzelmei egyre dühödtebbek lettek, és azon vette észre magát, hogy már halkan morog.
Most derült az is ki, hogy a férfinak egyáltalán semmilyen jegye nincs, és ezentúl a mérgesedô hangú vita olyan témák körül csapongott, mint a recepciós kisasszony fizikai megjelenése, személyes talentumai, a felmenôirôl egy kis elmélkedés, pár spekuláció arról, hogy a jövô mit tartogat az ô és a cége számára. Végül azzal a kellemes lehetôség villanyozta fel a vitapartnereket, hogy mi van, ha a férfinél mégiscsak van legalább egy kreditkártya.
Nem volt.
További párbeszéd következett a csekkártyákról, hogy azt a légitársaság miért nem fogadja el.
Kete egy hosszú, lassú, vésztjósló pillantást vetett az órájára.
-Bocsássanak meg -szakította félbe a vitát- sokáig csinálják még? Pillanatokon belül indul az oslói járat!
-Most éppen ezzel az úriemberrel foglalkozom -válaszolta a recepcióslány- Egy másodperc, és jövök.
Kate bólintott, és engedékenyen engedte, hogy az említett másodperc elteljen.
-A járatom pont az a reülô, ami éppen indulóban van -mondta azután.- Van egy válltáskám, megvan a jegyem, a helyfoglalást is elintéztem már, és csak fél percig fog tartani. Utálok bármit is félbeszakítani, de még jobban utálnám, hogyha emiatt a nyomorult fél perc miatt szalasztanám el a járatomat! Ez harminc MOSTANI másoderc, és nem harminc BÁRMIKORI, ami egy egész éjjelre itt tartana bennünket!
A recepciós lány teljesen Kate felé fordította tûzpiros ajkait, de még mielôtt megszólalhatott volna, a nagydarab, szôke figura körülnézett, és az arckifejezése valahogy meghiúsította a párbeszédet.
-Én szintúgy -mérgelôdött a férfi lassú, északi nyelvjárással- Olslóba szeretnék repülni.
Kate ránézett. A férfi kirívott az egész reptérrôl, vagy, másként fogalmazva, hozzá képest a többi utas és személyzet volt különös.
-Hát -mondta Kate- nagyon úgy néz ki, hogy egyikünk sem éri el a járatot, ha így haladunk tovább. El lehetne röviden intézni? Mi a probléma?
A pultkisasszony rámosolygott a jellegzetes halott-mosollyal, és azt mondta:
-A légitársaság nem fogadhat el csekket, ez meg van írva a szabályzatunkban.
-Akkor én intézkedem -mondta Kate, lecsapva a pultra a saját kreditkártyáját.- Írja az úriember jegyének árát le a számlámról, és ô majd nekem csekkel fizet.
-Rendben? -bólintott a férfira, aki lassú meglepetéssel nézett rá. A szemei nagyok és kékek voltak, és azt a benyomást keltették, hogy annak idején számtalan gleccsert láttak. Különösen arrogánsak és ugyanakkor zavarosak voltak.
-Jó? -kérdezte élénken Kate. -A nevem Kate Schetchter. Két C, két H, két E és még egy T, egy R és egy S. Remélhetôleg a bankban nem fognak túl sokat akadékoskodni ezzel a megoldással. Sosem állnak a helyzet magaslatán.
A férfi nagyon lassan meghajtotta a fejét Kate felé köszönésképpen. Megköszönte a szívességet, és még magyarázott valamit norvégul, ami lepergett Kate-rôl. Elmondta, hogy már jó ideje ez az elsô pozitív tapasztalata, és hogy Kate egy igazán rendes lány; megint pár norvég szó; majd végül, hogy örökre lekötelezte.
Legvégül hozzátette, hogy tulajdonképp csekk-könyve sincs.
-Rendben! -mondta Kate, aki elhatározta, hogy semmiképp nem térítheti el semmi a céljától. Kihalászott a kézitáskájából egy apírdarabot, a pultról felszedett egy tollat, ráfirkált valamit a cédulára, és odatolta a férfinak.
-A címem, -magyarázta- küldje majd el a pénzt. Még akkor is, ha a prémkabátját kell zaciba vágnia emiatt! Mindenképp küldje el! O.K.? Kockázatos vállalkozásba kezdek, hogy látatlanban megbízom magában!
A férfi felszedte a papírt, nagyon lassan végigolvasta, majd gondosan öszehajtogatta, végül berakta a kabátzsebébe. Még egyszer a lány felé bólintott.
Kate hirtelen észrevette, hogy a recepcióslány a tollra vár, hogy a kreditkártya-nyomtatványt kitölthesse. Dühösen visszaadta, átnyújtotta a kreditkártyáját, és jeges mosolyt erôltetett magára.
A reptér Tannoy hangládái bejelentették, hogy indul az oslói gép.
-Láthatnám az útleveleiket?-kérdezte a recepcióslány, kerülve a sietséget.
Kate átadta a sajátját, de a férfinak útlevele sem volt.
-Micsoda? -dühöngött Kate. Közben a légikisasszony minden külsô érzékelését leállította, és mereven bámuta pultjának az egyik véletlenszerû pontját, arra várva, hogy valaki más lépjen elsônek. Nem rá tartozott ez az egész hercehurca.
A férfi még egyszer haragosan elismételte, hogy nincs útlevele. Üvöltött, és közben az öklével verte a pultot, olyan erôsen, hogy az kissé még be is horpadt.
Kate felszedte a jegyét, az útlevelét és a kreditkártyáját, és visszaemelte a táskáját a vállára.
-Ez az a pont, ahol kiszállok -közölte, és elment. Úgy érezte, minden lehetséges lépést megtett, amit csak egy emberi lény képes megtenni, hogy elérje a gépét, de még ez sem volt elég. Egy táviratot kell küldenie Jean-Philippe-nek, hogy nem tud ott lenni, és ez valószínûleg a férfi üzenetével egyidôben érkezne, amiben szintúgy azt jelenti be, hogy ô sem tud jönni.
Addig is, kimehetne egy kicsit felfrissülni és lehûlni. Elindult egy újságosstandot keresni, valamint egy csésze kávét, de hiába követte a tájékoztató táblákat, semmit sem lelt. Csakúgy, mint a mûködôképes telefonok esetén: abból sem talált egyet sem, és elhatározta, inkább hagyja a fenébe az egészet. Gyerünk kifelé -mondta magának-, keressünk egy taxit, és hajtassunk haza.
Átvágott a központi csarnok tömegén, és már majdnem kiért az épületbôl, amikor visszapillantott az oslói járat pultjára, és pont látta, ahogy az felrobban, és a mennyezeten át távozik, narancssárga lángnyelvek kíséretében.


Ahogy a törmelék alatt feküdt, fájó testtel, sötétségben, fojtogató porban, végtagjainak reagálását próbálgatva, legalábbis azzal igyekezett könnyíteni a helyzetén, hogy arra próbált gondolni, azért nem is gondolta volna annakelôtte, hogy ez egy rosszul sikerült nap. Eközben veszítette el az eszméletét.

2.fejezet

A köznép bûnbakot követelt.
Elôször az IRA-t, majd a PLO-t és a Gázmûveket. Még a Brit Nukleáris Mûveket is bajba igyekeztek keverni, s így egy közleménnyel kellett mielôbb elôrukkolniuk, hogy a helyzettel minden tökéletesen rendben van, hogy egy az egymillióhoz az esély az ilyesféle robbanásra, és semmiféle rádióaktív szivárgás nincs a térségben, olyannyira, hogy a katasztrófa helyszíne remek lenne egy kis családi piknikre; végül aztán elismerték, hogy semmi közük az egészhez.
A robbanásra semmiféle épeszû magyarázatot nem lehetett találni.
Úgy tûnt, hogy teljesen spontánmód történt, és kizárólag a saját akaratából. Magyarázatok születtek a témában, de gyakorlatilag mindegyik szimpla, agyonrágott állításokat pufogtatott, legfeljebb csak a szóhasználatában térve el a többi elmélettôl, hasonlóan azokhoz a teóriákhoz, amelyek az egészet "fém-kifáradással" magyarázták. Valójában különösképp kevés magyarázat született arra, hogy hogy a csudában tud a fa, a fém, a mûanyag és a kavicsbeton robbanó eleggyé válni, amely aztán "az idôben nemlineáris láncreakcióval" robbant fel.
Egy kezdô miniszter nagyon frappánsan fogalmazta meg az összes tanulságot a következô éjjel a televízióban, ami aztán a pályafutásának egészét végigkísértette: a recepciósasztal egyszerûen "totál megelégelte azt, hogy ott legyen, ahol volt".
Mint a legtöbb hatalmas tragédia esetén, az áldozatok számának becslésében is óriási különbségek voltak. Negyvenhét halottról és nyolcvankilenc súlyos sérültrôl indultak, aztán ez a szám felemelkedett hatvanháromra, ill. százharmincra; a dolog betetôzése a 117 halott feltételezése volt, amíg csak el nem kezdtek fogyni a számjegyek. Végül kiderült, hogy mindazok, akiket számításba lehetett vanni, azokat számításba is vették- és közöttük egyetlen halott sem volt. Egypár embert ugyan kórházba kellett szállítani különbözô vágásokkal, horzsolásokkal és különbözô fokú traumatikus sokkokkal, de ennyi volt minden, lévén, hogy senki sem tudott olyan eltûnt személyt mondani, akit ne találtak volna meg -élve.
Ez egy másik megmagyarázhatatlan oldala volt az egész robbanásnak. Annak ereje akkora volt, hogy a Kettes Terminál bejáratának nagy részét leomlasztotta, és mégis: akik az épület belsejében voltak, azok vagy kifejezetten szerencsésen estek el, vagy úgy menekültek meg, hogy az egyik leomló kôdarab megvédte ôket a többitôl; vagy éppenséggel a csomagjuk fogta fel a robbanás erejét. Ami azt illeti, nagyon kevés bôrönd maradt egészben. A Parlamentben ebben a témában elhangzott egy-két kérdés, de nem túlságosan érdekesek.


Ez pár nappal azelôtt volt, hogy Kate Schechter ezen dolgot, ill. bármi egyebet is is észlelni tudott volna a környezô világból.
Az idejét csendesen eltöltötte a saját, belsô világjában, ahol a kabincsomagtartók tele voltak a régi emlékeivel, amik között nagy kíváncsisággal, ill. néhanapján zavarodottsággal kutakodott. Pontosítva a dolgot, a poggyásztartóknak kb. csak a fele volt tele élénk, friss, gyakran kényelmetlen és fájdalmas emlékével; a másik 90 százalék pingvinekkel volt tele, ami eléggé meglepte Kate-et.
Amíg felismerte, hogy álmodik, észben tartotta azt is, hogy most éppen a tudatalatti énjét fedezi fel. Hallott ugyan már arról, hogy az emberek agyi teljesítôképességüknek csak úgy a tizedét használják fel, de az nem volt egészen tiszta a számára, hogy a maradék kilenctized részen miért éppen pingvineknek kellett tanyázniuk.


Hamarosan a pingvinek, az emlékek és a csomagtartók fokozatosan elmosódtak, hogy minden fehérré és víztükrön át nézett-szerûvé váljon; aztán a látvány olyanra váltott, mint a falak és a remegô képek, végül olyan fehér falakra, amik már nem remegtek, illetve inkább olyan falakba tûnt át, amik sokkalta inkább voltak zöld-sárgák, mint fehérek, és végül a látvány egy kis szobára csúszott össze, benne Kate-tel.


A szobában félhomály volt. Az éjjeliszekrény lámpája ugyan égett, de csökkentett teljesítménnyel. Ezenkívül még az utcai nátriumlámpák fénye is utat talált a szobába a szürke függönyök résein át, hogy aztán a falakra sormintákat rajzoljon.


Homályosan észlelte a saját, árnyalakokkal borított testét, ahogy a színtelen, takaros takaró alatt fekszik. Egy pillanatig rémülten nézte, mielôtt próbaképpen egy részét is megmozdította volna. Aztán kipróbálta a jobb kezét, ami megfelelôen reagált. Egy kis merevség és fájdalom, de az ujjai rendesen válaszoltak, és a hosszaikkal, vastagságukkal, valamint a helyes irányba való behajlíthatóságukkal kapcsolatban sem lehetett oka panaszra.
Egy rövid ideig pánikba esett, amikor elôször nem találta a bal karját, de aztán arra is rálelt, ahogy a hasán keresztülnyújtózott; a pánikért cserébe finoman és egyénien megkorholta.
Egy, talán kettô másodpercnyi megfeszített koncetrálásába tellett, míg, az eléggé zavaró elôjeleket követve észrevette, hogy egy tût kötöttek a karjára. Ez eléggé rohadtul érintette.
A tûbôl egy vékony, áttetszô, az utcalámpák fényében sárgán csillogó csô kígyózott egy takaros csörlôn át egy kis plasztik-üvegcsébe, ami egy nagy fémállványról lógott alá. Nagy rakás rossz elôérzet támadt rá a szerkezet kapcsán, de aztán, ahogy közelebbrôl megbámulta a folyadékpalackot, jól látta a Dextro-só feliratát. Lecsillapította magát, és egy pár másodpercig nyugodtan feküdt a további felfedezései elôtt.
A mellkasa sértetlennek tûnt. Kicsit meghorzsolódott és egyébként is érzékeny volt, de semmiféle helyi, szúró fájdalmat nem érzett, ami azt jelentette volna, hogy valamije eltörött. A csípôje és a comjai kicsit fájtak és merevek is voltak, de azokon sem látszott komolyabb zúzódásnak nyoma. Elengedte a jobb, majd a bal lábának izmait. Eléggé meglepôdött azon, hogy a bokája sem törött le.
Tehát, mondta magának, teljesen jól volt. S akkor meg mi a csodát keresett itt, egy ilyen ronda, fertôzô-színekkel teli kórházban?
Nyugtalanul felült, hogy aztán mégiscsak azonnal visszahanyatoljon az ágyra, hogy még egy szórakoztató percet töltsön a pingvinjeivel.
A következô alkalommal, ahogy körülnézett, immáron sokkal jobban vigyázott magára, csendesen feküdt, kissé émelyítôen érezve magát.
Felvillanyozva kutatott a memóriájában egy kis ideig, hogy tulajdonképpen mi is történhetett. Sötét volt, és az emlékei beteges, hiányos, zsíros hullámokként törtek rá, mint amilyen az Északi-tenger. Rögös csomók ugráltak ki a vízbôl, és hamarosan felépítettek egy hatalmas repteret. A reptér kesernyésen nézett ki, és eléggé fájt az agyában már a puszta látványa is, és mindenek közepén, migrénként szaggatva, ott volt az éles fény örvénylô özönvize.
Hirtelen világossá lett számára, hogy a Heathow-i reptér Kettes Termináljának közönségét egy meteor kapta telibe. A fényben árnyalakként pedig egy prémkabátos hatalmas ember állt, aki minden bizonnyal telibe kapta a meteoritot, és aki ezáltal pillanatok alatt atomfelhôvé lett, hogy az aztán oda szálljék, ahova akar. Ez a gondolat mély és kellemetlen borzongást okozott a nô számára. A férfi ugyan dühítô és arrogáns volt, de valamiféle páratlan módon a nônek valahogy mégiscsak tetszett. Valami nemesi volt abban a perverz ügyefogyottságában. Vagy legalábbis -gondolta a nô-, szerette az ötletet, hogy az ilyen minden határon túl levô impotencia nemes volt, mert éppen ugyanúgy hatott a nô számára, mint amikor ô küszködött a pizza-kézbesítésért egy idegen, ellenséges és pizzát-nem-kihordó világon. A nemesi viselkedés egy ok volt arra, hogy érdemes volt felhajtást csinálni az élet elkerülhetetlen eseményei ellen is; de volt több ok is.
Hirtelen magyányosság- és félelemhullámot érzett, de aztán az gyorsan lehanyatlott, és utána sokkal összeszedettebbnek, pihentebbnek érezte magát, és rájött, hogy ki kell mennie az illemhelyre.
Az órája szerint éppen elmúlt három, minden más szerint pedig éjnek ideje volt. Ki kellene hívnia egy ápolót, hogy tudassa a világgal, hogy feléledt...
Volt egy kis ablak a szobája és a folyosó között, amin át kilátott a sötét folyosóra, ahol egy tolókocsi és egy nagy, fekete, üres oxigénpalack állt. Minden nagyon csöndes volt odakint.
Ahogy körülnézett a kis szobában, egy fehérre mázolt furnérlemez-faliszekrényt látott, a sarokban pedig csôvázú acél-és-mûanyag székek virrasztottak. Egy fehér furnér-éjjeliszekrény is az ágyához tartozott, amin egy tál volt, egyetlen darab banánnal. Az ágy másik oldalán volt az infúziós állványa. Az ágy mellett, éppen elérhetôen, egy fémkonzol volt a falba ültetve, jópár nyomógombbal, tekerôvel és egy fejhallgatóval, s az ágy fejrészére pedig egy vezetéket terkertek, ami egy nmyomógombban végzôdött, amit ugyan megtapogatott, de végül meg nem nyomott.
Elég jól érezte magát. Képes volt egyedül eligazodni odakint.
Lassan, egy kicsit szédülve, feltámaszkodott a könyökeire, és kihúzta a lábait a takaró alól, letévén a földre, ami azoknak eléggé hûvös volt. Szinte azonnal meg tudta volna mondani, hogy nem kéne ezt csinálnia, ugyanis a lábának minden része egy sor üzenetet küldözgetett vissza arról, hogy a padló minden egyes kis molekulája, amit a talpai érinettek, hogy is érzôdött, és ez különös és nyugtalanító dolog volt, amivel még sosem találkozott. Mindamellett már az ágy szélén ült, és megpróbálta a talpával elfogadtatni a földet, mint olyat, amihez úgyis hozzá kell szokniuk pillanatok alatt.
A kórháziak egy hatalmas, zsákszerû, csíkos valamibe öltöztették. Nem csak olyan egyszerûen-zsákszerû volt a hálóhacukája, hanem amikor tüzetesebben megvizsgálta, kiderült, hogy valóban zsák. Egy pamutzsák, ízléstelen kék és fehér csíkokkal. Hátoldalt nyitódott, és rögvest beengedte az éjszakai csípôs levegôt. A felületesen kiképzett kabátujjak a karjainak felénél lötyögtek.
A fényben megvizsgálta a karjait, megdörzsölte és megcsípte, fôként a kötés körül, ami az infúziót rögzítette. Normális esetben karjainak izomzata rugalmas volt, bôre pedig erôs és rugalmas. Ma este mégis úgy látszott, mintha egy csirke bôre volna. Röviden simított egyet mindkét kezén a másikkal, majd felnézett, akarattal telten.


Kinyúlt, és megfogta az infúziós állványt, s mivel az kevésbé ingott, mint ô, fel tudta arra használni, hogy lábra segítse magát. Ott állt, magas, vékony figurája remegett, majd pár másodperc múlva félkarnyira állt az állványtól, úgy, ahogy egy pásztor fogja a pásztorbotot.
Nem jutott el Norvégiába, de legalább állt.
Az állvány négy, külön-külön is fonákként viselkedô kerekecskén gördült; a kerekek úgy viselkedtek, mint négy, a nagyáruházban visítozó gyerek, de ennek ellenére Kate képes volt arra, hogy maga elôtt tolja az egész állványt az ajtó felé. A járás megnövelte a szédülését, de ugyancsak megnövelte azon elhatározását is, hogy ne adja fel. Elérte az ajtót, kinyitotta, és kitolva maga elôtt a kiskocsit, kinézett a folyosóra.
A balján a folyosó hajóablakokkal díszített lengôajtókban végzôdött, amikrôl úgy nézett ki, hogy egy nagyobb terembe vezetnek, egy közös kórterembe talán. A jobbján sok kisebb ajtó nyílt a folyosóról, ahogy az továbbhaladt egy rövidebb szakaszon, amíg élesenm el nem kanyarodott. Talán az egyik ajtó a WC-be vezet... A többi? Azokat is megnézhetné, ha már a WC-t kutatja...
Az elsô kettô sima faliszkerény volt. A harmadik egy kicsit nagyobb volt, és egy szék is volt benne, és így valószínûleg szobának számítottt, mivel a legtöbb ember nem szeret faliszekrényekben üldögélni, még a nôvérek sem, akiknek ráadásul egy csomó olyan dolgot kell csinálniok, ami sok embernek megfeküdné a gyomrát. Volt még odabent pár süteményféle, sok-sok félig kiszáradt kávéscsésze, és egy koros kávéfôzô, mind egy kis asztalon, zordan álldogálva egy Evening Standard mögött.
Kate felszedte a sötét, dohos újságot, és megpróbálta összeszedni hiányzó napjainak történéseit. Mindazonáltal kótyagos állapotában elég nehezen tudott olvasni, és az is lekonyította, hogy a papírok eléggé összeragadtak; de össze tudott gyûjteni annyi információt, amiibôl kiderült, hogy senki sem tudta megmondani, mi történhetett. Úgy tûnt, hogy senki sem sérült meg különösképpen, de még nem találták meg az egyik légitársaság egyik alkalmazottját. Az esetet már ekkor isteni eredetûnek aposztrofálták.
'Jó magyarázat, Isten'-gondolta Kate. Letette az újság maradványait, és betette maga mögött az ajtót.
A következô ajtó, amit kipróbált, egy, a magáéhoz hasonló kicsiny kórterembe nyílt. Itt is volt az éjjeliszekrényen egy banán.
Az ágyon jól látszott, hogy vannak rajta. Gyorsan behúzta az ajtót, de annyira nem sebesen, hogy szerencsétlen módon valami páratlan dolog fel ne hívta volna magára a figyelmét. Bár észrevette, nem tudta volna rögtön megmondani, mi az. Ott állt a félig nyitott ajtó mögött, bámulva a padlót, tudván, hogy nem lenne szabad újra felnéznie, de azt is tudva, hogy pedig fel fog.
Gondosan újra kinyitotta az ajtót.
A szoba erôsen sötét volt és csípôs levegôjû. Ez a hûvösség nem jelentett számára túl sok jó elôérzetet. Belehallgatott a csöndbe. Kétségkívül csönd volt, ami szintúgy nem jelentett túl sok jót. Ez nem az életerôs mély alvás csöndje volt, hanem csupán a távoli forgalomé.
Egy jó ideig hezitált, ahogy az árnyalakja ott lebegett az ajtóban, nézelôdve és hallgatózva. Meglepte az ágy vendégének természetes mérete, és az, hogy bármilyen hideg is volt, egyetlen vékony plédnél többet nem terítettek rá.
Az ágy mellett volt egy csôlábú mûanyag szék, amit eléggé túlterheltek egy hatalmas és dögnehéz prémkabáttal, és Kate arra gondolt, hogy a kabátot sokkal inkább kellene az ágyra és annak fázó lakójára teríteni.
Végül, olyan lágyan és vigyázva, ahogy csak tudott járni, bement a szobába és megkerülte az ágyat. Ott állt, és lefelé nézett a nagy, skandináv ember arcára. Bár hideg volt, és a szemei zártak voltak, a szemöldökei kicsit fel voltak húzva, mintha valami aggasztotta volna. Ez, mint a szinte végtelen szomorúság, taszított egyet Kate-en. Az életben a férfinak olyan volt a közelsége, mint akit hatalmas, némileg rejtélyes, nehézségek vesznek körül, és a megjelenés, amit a férfi szinte azonnal megtalált ezen élet mögött, éppen úgy bosszantották, mint ahogy pocsék volt róluk elmélkedni.
Megdöbbentette a lányt, hogy a férfi ilyen sértetlennek tûnt. A bôrén semmi feltûnô nem volt. Rüszkös volt és életerôs- vagy legalábis életerôs volt egészen mostanáig. A tüzetesebb vizsgálat azért kis ráncok kuszaságát tárta fel, ami azt jelentette, hogy idôssebb volt a kezdetben feltételezettnél, azaz a harmincas évei közepénél. Akár még a negyvenes évei végén is lehetett ilyen fitt és egészséges.
Az ajtó mellett, a falnak háttal, egy nem várt dolgot látott Kate. Egy hatalmas Coca-Cola automatát. Nem úgy nézett ki, mintha tényleg szántszándékkal ide tervezték volna be: még csak be sem kötötték a hálózatba, és volt is rajta egy kis táblácska, arról tájékoztatva, hogy a gép idôlegesen nem üzemel. Úgy látszott, hogy valaki egyszerûen csak figyelmetlenségbôl itt felejtette, hogy aztán most fûhöz-fához kapdosson, hogy melyik szobában is hagyta el. A hatalmas piros-fehér csíkos elôlap üvegesen bámult bele a félárnyékba, és nem magyarázta el magát. Az egyetlen dolog, amin át a gép kommunikált a külvilággal, az a pénzbedobó nyílás volt, ahova mindenféle típusú aprót be lehetett dobálni, és a dobozok végállomása, ahova mindenféle itóka bekerülhetett, ha éppen mûködött a szerkezet.
Aztán még egy pörölykalapácsot is látott Kate, ami a falnak támasztottak, és úgyszintén eléggé rendkívüli dolognak tûnt.
Gyengeség kezdett erôt venni Kate-en, a szoba enyhén megfordult körülötte, és volt valami kis nyugtalan susogás az agyának csomagtartóin.
Ezután vette észre, hogy ez a halk zaj nem csupán az ô fantáziálása volt. Jól észrevehetô zaj volt a szobában: nehéz, csapkodó, kaparó zaj, tompított hangú remegés. A zaj úgy halkult és erôsödött, mint a szél, de Kate kábításból éppen felépült és bizonytalan állapotában elôször nem tudta volna pontosan megmondani, honnan is jön a zaj. Végül pillantása a függönyökre esett. Úgy nézett rá, mint a felhúzott szemüldökû részeg, aki azt próbálja megfejteni, miért is táncol az ajtó.
A hang a függönyök mögül jött. Bizonytalanul odalépdelt Kate, és félrehúzta. Egy hatalmas sas, a szárnyain körökkel zörgette és ütötte az üveget a másik oldalon, bámult a nagy zöld szemeivel és vadul csípkedte az ablakot.
Kate hátratántorodott, és ki próbálta magát menekíteni a szobából. A folyosó végén a lengôajtók feltárultak, és két emnber jött be rajtuk. Kezek fonták körbe, ahogy Kate reménytelenül belekapaszkodott az infúziós állványba, és lassan a padló felé kezdett ájulni.
Eszméletlen volt, amikor gondosan lefektették a szobájában. Még mindig nem volt magánál, amikor egy fél óra múlva egy meghökkentôen alacsony figura egy zavaróan hosszú orvosi köpenyben érkezett, a magas férfit eltolta a tolókocsiján, és pár perc múlva visszatéírt a Coca-Cola gépéért.
Kate pár óra múlva ébredt fel, ahogy a télies nap keresztülfurakodott az ablakon. A nap nagyon csöndesnek és átlagosnak ígérkezett, de Kate még mindig reszketett.
3. fejezet

Ugyanaz a nap késôbb egy észak-londoni ház felsô ablakán tört be, és rásütött egy férfi békésen alvó figurájára.
A szoba, amiben feküdt, nagy volt, lerongyolódott és nem sok hasznot szerzett a napfény hirtelen betörésébôl.
A napsugár lassan mászott át az ágynemûk felett, mintha azon idegeskedne, hogy vajon mit talál közöttük; lelopódzott az ágy szélén, eléggé meglepett utat rótt le néhány tárgy érintésével, amikkel a padlón találkozott; nyugtalanul játszogatott néhány porgolyóval, röviden megvilágította a sarokban levô gyümölcskosarat, és eltûnt.
Ez volt a Nap leghosszabb vendégszereplése, amit ebben a szobában ejtett meg, és ez körülbelül egy óráig tartott, mely idôszak alatt szinte egyáltalán nem mozdult az alvó figura.
Tizenegykor a telefon megcsörrent, és bár az alvó nem válaszolt, még mindig több történt, mint a reggel 7 elôtt 25 perccel, a 7 elôtt 20 perccel, és a 7 elôtt 10 perccel bejövô hívás után, amik után hosszú és jelentôségteljes csöndbe burkolódzott a szoba, amit csak a szirénák üvöltése szakított meg egy közeli utcában úgy kilenc körül; negyed tízkor a nagy, tizennyolcadik századbeli dupla-klaviatúrás csemballó behozatala, illetve valamivel 10 után a törvényszéki végrehajtók csemballó-elvitele. Ez nem volt szokatlan eseménysor: az errefelé érdekelt emberek hozzászoktak, hogy a kulcsot a lábtörlô alatt találják meg, és az ágyban fekvô ember is hozzászokott, hogy átaludja a jövés-menést. Nem mondhatnánk azt, hogy az igazak álmát aludja, amíg nem azt értjük alatta, hogy 'csak úgy aluszik', ugyanis ez az alvás pontosan olyasvalakié volt, aki nem sokat teketóriázott, amikor éjjel az ágyba mászott és leoltotta a villanyt.
A szoba nem volt túlságosan lélekemelô. XIV. Lajos, hogy egy nevet hozzunk fel kiragadott példaként, valószínû nem találta volna elég naposnak, és elégtelenül kevésnek a tükrök számát. Valószínû azt kívánta volna valakitôl, hogy szedje össze a zoknikat, a lemezeket tüntesse el, és talán az egész helyet égesse porig.
Michelangelónak valószínû nem tetszettek volna az arányai, amelyek nem voltak sem nem emelkedettek, s nem mutattak semmilyen mértékû belsô harmóniát vagy szimmetriát, annak kivételével, hogy a szoba szinte minden része egyenlô mértékben kivette részét a kávéscsészék, cipôk és dugig telt szemeteskosarak áradatából.
A falakat szinte pontosan olyan zöld színre festették, ami miatt Raffaello Sanzio inkább saját maga leharapta volna a kezét csuklóból, mint hogy használja; és Herkules, ha látta volna a szobát, valószínûleg egy hatalmas, irányított vízözönnel tért volna vissza egy félórácska múltán.
Mindent egybevetve, a szoba nyomott volt, és úgy nézett ki, az is marad, amíg csak Mr. Svlad, vagy "Dirk", Gently, né Cjelli tulajdonában marad.


Végre Gently megmozdult.
Az paplanok és a takarók szorosan a feje köré voltak felhúzva, de valahol az ágy középtáján egy kéz emelkedett ki lassan az ágynemû közül, és az ujjai saját életre kelvén, végigtipegtek a padlón. Megszokásuk miatt kellemesen félrelöktek egy üvegnyi rendkívül kellemetlen valamit, ami már Szent Mihály napja [szept. 29.] óta ott tanyázott, és nagynehezen rátaláltak egy még félig tele levô csomag Gauloise-re, meg egy doboz gyufára. Az ujjak kiráztak egy gyûrött, fehér csövecskét a csomagból, megragadták, csakúgy, mint a doboz gyufát, és aztán elkezdtek utat keresni visszafelé az ágynemû között a fejrész felé, ugyanúgy, mint ahogy egy mágus ösztökéli a zsebkendôjét, amibôl egy csapat galambot kíván elôvarázsolni.
A cigi végül is bekerült a lyukba, és meg is gyújtatott. Egy ideig úgy látszott, hogy maga az ágy szívja, nagy, emelkedô szippantásokkal. Jó sokáig köhögött, hangosan és reszketve, és végül elkezdett jóval szimmetrikusabb ritmusban lélegezni, s Dirk Gently ezen az úton tért magához.
Egy ideig csak ott feküdt, óriási méretû aggodalmat és bûntudatot érezve valami miatt, ami a vállát nyomta. Azt kívánta, bárcsak elfeledkezhetne róla, és ez azonnal sikerült is. Kiemelkedett az ágyból, és pár perc múltán már lefelé blattyogott.
A levelek az ajtó szônyegén csak a szokásos dolgokat tartalmazták: egy mérges hangú levél, amely azzal fenyegette, hogy elszedik az American Express kártyáját, egy reklám, mely arra bíztatta, hogy váltson American Express kártyát, és pár számla a leginkább hisztérikus és valóságtól elrugaszkodott fajtából. Nem volt képes elképzelni, mi a csudának küldözgetik ôket még mindig. A postázás díja a feladó számára eleve ablakon kidobott pénz volt. Megrázta fejét meglepetésében, ahogy a világ rosszindulatú inkompetenciájára gondolt, eldobta a leveleket, belépett a konyhába, és megközelítette a hûtôt, rendkívül nagy elôvigyázatossággal.
A sarokban állt.
A konyha nagy volt, és mély félárnyékban rejtôzött, amitôl nem szabadult meg, amikor feloltotta a villanyt; csak sárgább lett. Dirk leguggolt a fridzsider elôtt, és az ajtó szélét gondosan megvizsgálta. Megtalálta, amit keresett. Valójában még többet is talált.
Az ajtó földhöz közeli részén, a keskeny szigetelô gumiréteg mellett, ami elszigetelte egy szürke szigetelôszalaggal az ajtót a hûtô fô testétôl, feküdt egy emberi hajszál. Megdermedt nyállal ragasztották oda. Ez volt, amit várt. Három nappal ezelôtt ragasztotta fel oda sajátkezûleg, és jópár esetben ellenôrizte már azóta. Csak azt nem képzelte el, hogy talál egy második hajszálat is.
Felhúzta a szemöldökét rémületében. Egy MÁSODIK hajszál?
Szintén a szigetelôrétegen át volt ragasztva, csak ez pont a hûtô felsô szélénél, és nem ô rakta oda.. Közelrôl megbámulta, és olyan sokáig is elment, hogy egyenesen kinyissa az ablakok zsánereit, hogy még egy kis plusz fényt engedjen be a helyszínre.
A napfény befurakodott a szobába, mint egy nagy csapat rendôr, és körülnézett odabent egy nagy rakás mi-ez-itt felkiáltással, ami érthetô is volt, hisz a konyha nem épp esztétikus elrendezésû volt, csakúgy, mint a hálószoba.
Mint a klegtöbb szoba Dirk házában, ez is nagy volt, homályos, és nagymértékben szétzüllesztett. Mindenki pucolás irányába tett erôfeszítésein kifogott; úgy lökte félre az ilyen irányú próbálkozásokat, mint azokat a kiszáradt legyeket, amik az ablak alatt tornyosultak kis halomba, egy halom üres pizzásdoboz tetején.
A fény megmutatta a második hajszálat teljes valójában: ôsz volt a gyökerénél, és fényes metálnarancssárgára volt festve. Dirk felhúzta a szemöldökét, és nagyon mélyen gondolkozni kezdett. Nem kellett túl sokáig és túl keménmyen gondolkodnia a célból, hogy rájöjjön, ki is az a személy, akihez a hajszál tartozott anno: kizárólag egyetlen személy volt, aki bejárogatott a konyhába -akinek a feje úgy nézett ki, mintha az lett volna a metáloxidokat mindenféle ipari szennyvízbôl kiválasztó elektrolízis egyik fô végcélja- de azt még erôsen meg kellett gondolnia Dirknek, hogy milyen új kérdéseket vet fel ezen felfedezés, hogy a nô beragasztotta a hajszálát a fridzsider ajtajára.
Ez azt jelentette, hogy a csöndesen vívott háború, ami Dirk és a takarítónô között zajlott, immár eszkalálódott egy új, és sokkal rémítôbb szintre. Ahogy Dirk számolta, immár három hónapja nem nyitották ki a hûtô ajtaját, és mindkettejük zordan elhatározta, hogy nem ô lesz az elsô, aki azt kinyitja. A hûtô ezentúl nem csupán állt a konyha sarkában, hanem inkább settenkedett.
Dirk elég tisztán visszemlékezett arra a napra, amikor elkezdett settenkedni. Körülbelül egy héttel ezelôtt volt, amikor Dirk egy szimpla fortélyt akart bevetni Elena -így hívták az öreg denevért, kiejtésében az angol 'cleaner'-hez hasonlítva, ami egy olyan irónia volt, amit Dirk újabban már nem nagyon pufogtatott- ellen, hogy az végre kegyeskedjék kinyitni a hûtô ajtaját. A trükköt ügyesen kivédte Elena, és az egész csaknem rettenetesen csapott vissza Dirk-re.
Dirk azt a stratégiát használta fel, hogy elment a helyi miniboltba, hogy vegyen pár élelmiszert. Semmi különöset: egy kis tej, pár tojás, egy kevés szalonna, egy vagy két táblányi csokisodó, és egy negyedkilós vaj. Aztán ezeket otthagyta, ártatlanul, a hûtô tetején, mintha csak azt mondaná, hogy "Oh, ha lenne egy kis idôd, igazán bedobhatnád ôket..."
Amikor este hazatért, dobogó szívvel vette észre, hogy a cuccok nem voltak már a hûtô tetején. Eltûntek! Nem csupán arrébbrakták ôket vagy át egy polcra, hanem sehol sem voltak láthatóak! A nônek mindenképp kapitulálnia kellett, és elrakta ôket. A hûtôbe. S ha már egyszer kinyitotta, akkor ki is kellett takarítania. Életében elôször megtelt a szíve melegséggel és hálával a nô iránt, és már éppen -hatalmas megkönnyebbüléssel és diadalmenetben- szélesre akarta tárni a hûtô ajtatját, amikor a nyolcadik érzéke azt súgta neki (ahogy Dirk a múltkor számolta, összesen tizenegy hátsó érzéke volt), hogy legyen nagyon, nagyon óvatos, és elôször is, gondolja át, hogy Elena hova is rakhatta a kipucolt hûtô tartalmát.
Egy megnevezhetetlen kétség marcangolta a belsejét, ahogy hang nélkül elindult a mosogató melleti szemétkosár felé. Visszatartott lélegzettel nyitotta ki a vödröt, és benézett.
Odabent, befészkelôdve a friss, fekete szemétkosár-bélelô papírba, terültek el a tojásai, a sonkája, a sodói, és a negyedkilós vaja. Két kiöblített tejesüveg állt szép sorban a mosogató mellett, amibe felktételezhetôen az elôbb távozott a tartalmuk.
Kidobta, kiöntötte.
Elena, inkább, mint hogy kinyissa a hûtô ajtaját, kidobta a férfi élelmét a szemétbe.
Körülnézett a zord, zömök, fehér monolitként álló hûtô körül, és pontosan ez volt az a pillanat, hogy minden kételkedés nélkül észrevette, hogy a hûtôgépe komolyan ólálkodni kezdett.
Készített magának egy erôs kávét, és leült, kicsit remegve. Bár nem nézett közvetlenül rá a mosogatóra, tudat alatt érzélkelte, hogy ott van a két üres tejesüveg, és az agyának pár elfoglalt része szintén riadóztatta emiatt.
A következô nap egészét azzal töltötte, hogy a kérdésen rágódjék. Szükségtelenül paranoiás lett. Biztosan Elena véletlen vagy figyelmetlen botlása lehetett az ügy. Valószínûleg épp azon kotlott ôrülten Elena, hogy a fia hörghurutjával, nyûgösségével vagy homoszexualitásával mi a jelenlegi ábra, a lényeg az, hogy bármin is gondolkodott, nem nagyon figyelt fel arra, hohgy mit is dob ki. Olasz volt Elena, és valószínûleg oda-nem-figyelve tévesztette össze a táplálékot a szeméttel.
De ez a dolog a hajjal mindent meggváltozatott. Minden lehetséges kétséget kizárva tisztázta, hogy a nô tudta, hogy mit csinál. Semmiképp nem akarata a nô addig kinyitni a hûtôt, amíg azt a férfi meg nem teszi, és a férfi sem akart addig kezdeményezni, amíg a nô nem lép elsônek.
Nyilvánvaló, hogy Elena nem vette észre a férfi hajszálát, különben talán a leghatásosabb módszere az lett volna, hogy kihúzzza azt, ami megtévszetette volna Dirk-et, abból a szempontból, hogy azt higgye, a nô kinyitotta az ajtót. Dirk meggondolta, mi lenne, hogyha ugyanezt ô csinálná meg a nôvel, de aztán rájött, hogy valahogy az egész nem mûködne, és mindketten egy olyan, eszeveszetten szûkülô spirálba kerülnének a hûtô-nem-kinyitás felvállalása terén, ami mindkettejüket az ôrületbe vagy kárhozatba kergetné.
Dirk azon gondolkodott, mi lenne, ha felbérelne valakit, hogy nyissa ki a hûtôt.
Nem. Nem volt Dirk anbban a pozícióban, hogy bárkit is bármire felbérelhessen. Még abban a helyzetben sem volt, hogy Elena-nak kifizesse az utolsó három hét bérét. Az egyetlen ok, ami miatt Dirk nem kérte, hogy tûnjön el az életébôl, az az volt, hogy valaki elbocsájtása megfellebbezhetetlenül azt is jelenti, hogy rendesen kifizessük, és még ebben a helyzetben sem volt a férfi. A titkárnôje is szabad akaratából lépett le, hogy aztán valami felettébb kifogásolható munkát keressen az utazási üzlet terén. Dirk megpróbálta lehordani és megszégyeníteni a lányt azért, mert annak monoton pénzigényei-
-A fizetés RENDSZERESSÉGE -javította ki a lány, nyugodtan.
-voltak, amiket az örömmel végzett munka fölé helyezett.
A lány majdnem megkérdezte, ho "MICSODA fölé?", de az adott pillanatban inkább belátta, hogy ha meghallgatná a férfi válaszát, az bizonyára arra kényszerítené, hogy visszavágjon Dirk-nek. Ez most elôször fordult elô vele, hogy a menekvés egyetlen lehetôsége az volt, hogy nem bonyolódott bele a párbeszédbe. Mivel ekkor egyszerûen nem válaszolt a lány, ezért szabad keze is volt az elmenetelben. Megpróbálta. Hirtelen szabadságot érzett. El is ment. Egy hét után, hasonló hangulatban, hozzáment egy Smith nevû reptéri kabin-stewardhoz.
Dirk akkor felrúgta a lány asztalát, de mivel aztán az nem jött vissza, sajátkezûleg kellett hogy újra felállítsa.

A detektívüzlet manapság annyira volt pezsgô, mint egy kripta. Úgy látszott, hpogy senki sem akar felderíttetni semmit. Dirk újabban, hogy valahogy azért kijöjjön, tenyérjóslást vállalt egy fogadóban csütörtök esténként, de nem nagypon tetszett neki a dolog. Ellenállhatott volna a dolognak - a gyûlöletes, nyomorult megalázás, amit az egész jelentett, eleinte megviselte, de aztán elég jól hozzászokott, és eléggé anonim módon üldögélhetett a sátrában a kocsmakert hátsó részén. Ki tudta volna bírni, ha nem olyan rémesen, kegyetlenül jó a dologban. Sokszor önkínzásba torkollott az egész. Minden lehetôséget megpróbált, hogy könnyítsen, hogy hazudjon, hogy szándékosan és cinikusan hülyeségeket mondjon, de bármilyen baromságot is volt képes összehordani, a végén mindig a jó oldalt találta meg, s úgy végezte, hogy igaza volt.
A legrosszabb pillanatai akkor voltak, amikor egy Oxfordshire-i szerencsétlen nô látogatta meg. Dirk éppen tréfás kedvében volt, és azt mondta, hogy jó lenne, ha szemmel tartaná a férjét, aki, játszadozva a házasság kötelékével, eléggé szeles típusúnak látszik. Aztán az derült ki, hogy a férje a valóságban egy vadászrepülô piltája volt, és hogy a gépe pont egy fél hónapja veszett el az Északi-tenger felett egy gyakorlaton.
Dirket ez eléggé összezavarta, és értelem nélkül hízelegni kezdett a nônek. Biztos benne -mondta-, hogy a férje ereje teljében vissza fog térni, ha eljön arra az idô, és minden nagyon szép lesz, és mindennel meg lesznek elégedve. Erre a nô azt mondta, hogy a világrekord, amit élve eltöltöttek az Északi-tengerben, az egy óránál is kisebb volt, és mivel a két hét alatt senmmi nyomára nem bukkantak a férjének, elég irreálisnak tûnik az a feltételezés, hogy bármi más lehet, mint holtmerev, és hogy majd megpróbál hozzászokni a gondolathoz, és köszöni szépen. Ezt már elég élesen mondta.
Dirk ekkorra elvesztette a dolgok alakításának képességét, és fecsegni kezdett.
Azt mondta, hogy nagyon tisztán megvannak a nô tenyerén annak a jelei, hogy nagyon hamar kap majd egy hatalmas összegû pénzt, nem a férje elvesztése miatti vígasztalásul, hanem hogy csak legalább érezze azt, hogy a férfi jó helyekre távozott odafent a felhôk között, a legbolyhosabb, legfehérebb felhôcskén tölti napjait, és nagyon pofásan néz ki az új szárnyaival, és hogy ô maga, Dirk, rettentôen szégyenli magát a rémisztô halandzsájáért, s a nô által szolgáltatott információk eléggé a meglepetés erejével hatottak rá. Addig is, kér egy kis teát, vodkát vagy egy kis levest?
A nô habozott. Azt mondta, Dirk sátrába csak véletlenül keveredett be, amikoris a vécét kereste, és hogy mi volt az a dolog a pénzzel?
-Teljes zagyvaság -magyarázta Dirk. Elég komoly nehézségei voltak, és nem tudta, hohgy milyen hangon folytassa. -Csak aközben ötlöttem ki, miközben elôrehaladtam a beszédben -mondta.- Kérem engedje meg, hogy felajnáljam a legmélyebbrôl jövô bocsánatkérésemet, hogy olyan otrombán törtem be az Ön magánéleti fájdalmába, és hogy kidobjam Önt, ööööö.... elirányítsam Önt... hát, az adott körülmények között csak az illemhelyet tudom ajánlani, ami a sátron kívül, balra található.
Dirket felettébb lehangolta ez a találkozás, de méginkább, teljesen megdöbbentette az, hogy pár nap múlva hírét vette, hogy pontosan az elkövetkezô reggelen a szerencsétlen asszony megtudta, hogy 250 000 fontot nyert a prémiumsorsoláson. Dirk ekkor jópár órát töltött a háza tetején, rázta az öklét az egekre, és üvöltötte: "ÁLLJ!", amígcsak egy szomszéd be nem telefonált a rendôrségre, hogy nem tud aludni. A rendôrök nagy erôkkel és szirénázva jöttek ki, és a többi szomszédot is felébresztették.


Ma, ezen a reggelen, Dirk ott állt a konyhájában, és búsan bámulta a hûtôgépét. Az a magáról elfeledkezô tudatalatti forrongás, amire általában hagyatkozott, hogy átvezesse a napján, már a kezdet kezdetén eltûnt belôle, amikor észrevette, mi is a helyzet a hûtôvel. Az akarata ott ült bebörtönözve, és a lánc egyetlenegy hajszál volt.
Amire nagy szüksége volt -gondolta-, az egy ügyfél. Kérlek, Isten -folytatta-, ha valahol vagy egyáltalán, bármilyen isten, hajts fel nekem egy ügyfelet. Csak egy nagyon egyszerû klienst, minél szimplább, annál jobb. Naív és gazdag. Mint az az alak tegnap. Feltette az ujjait az asztalra.
A probléma az volt, hogy minél naívabb volt a megbízó, Dirk annál inkább összeütközött a jobbik énjével, ami állandóan elôjött és megzavarta ôt a legalkalmatlanabb pillanatokban. Dirk állandóan megfenyegette ezen jobbik énjét, hogy leteperi a földre, és összeszorítja a torkát; de általában az egész úgy végzôdött, hogy az énjének jobbik részét úgy állította be, mint bûntudatos és önmarcangoló, amilyen alakban aztán már könnyen körön kívülre dobhatta.
Naív és gazdag. Legalább annyira, hogy Dirk kifizethessen néhány, esetleg minden jelentôsebb és hatalmas összegû számlát.
Cigarettára gyújtott. A füstgomolyag felfelé gomolygott, és a mennyezet alatt elterült.
Mint az a figura tegnap...
Szünetet tartott.
Az alak tegnap...
Az egész világ visszafogta a lélegzetét.
Halkan és gyengéden rátelepedett az a gondolat, hogy valami, valahol szörnyû. Valami szörnyen rossz esett meg.
Szerencsétlenség érzete lógott csendesen a levegôben, ami csak arra várt, hogy észrevegye. A térdei összeverôdtek.
Amire szüksége volt, az egy megbízó. Úgy gondolt rá, mint a megszokás tárgyára. Ez volt az a dolog, amire mindig gondolt ilyenkor reggelenként. Amit viszont elfelejtett, hogy most tényleg volt egy ügyfele.
Vadul rábámult az órájára. Majdnem 11:30. Megrázta a fejét, hogy eltüntesse a berregést, ami a két füle között csöngött fel, aztán egy hisztérikus ugrást tett a kalapjáért és a nagydarab bôrkabátjáért, ami az ajtó mögött lógott.
Tizenöt másodperc múlva elhagyta a házát, bár öt órát késve, de amúgy gyorsan haladva.
4. fejezet

Egy vagy két perc múltán még Dirk megállt, hogy végiggondolja a lehetô legjobb stratégiát.
Jobb, ha az ember NEM kifulladva érkezik meg öt óra késéssel, hanem ugyan öt óra és pár extra perc késéssel, de gyôzedelmesen és nyugodtan.
-Hála Istennek, hogy nem értem ide túl korán! -volna egy jó bevezetô mondat, ahogy belépne, de ennek kéne folytatásának is lennie, de azt már Dirk nem tudta elképzelni, hogy mi is legyen az.
Talán valamivel elôbb érkezhetne meg, ha visszamenne, felszedné a kocsiját, de aztán eszébe jutott még egyszer, hogy egyrészt kicsi a távolság, másrészt bôdületes hajlammal rendelekezett arra, hogy eltévedjen vezetés közben. Ez fôként a Zen-típusú navigációjának volt betudható, ami összvissz abból állt, hogy keresett egy olyan kocsit, amelyrôl látszott, hogy tudta, hová megy; és aztán követte. Az eredmények többször voltak meglepôek, mint eredményesek, de úgy érezte, megéri a módszer annak a pár esetnek a kedvéért, amikor egyszerre volt eredményes és meglepô is.
Mindamellett abban sem volt igazán biztos, hogy a kocsija egyáltalán mûködik-e.
Egy régebbi Jaguár volt, abban a nagyon különleges idôszakban gyártották, amikor a kocsiknak sokkal gyakrabban kellett leállniunk egy szerviz kedvéért, mint üzemanyagért, és állandóan többhónapos pihenôt igényeltek a használati alkalmak között. S természetesen ráadásul Dirknek, egyébként is, most hogy jobban belegondolt, egy csepp üzemanyaga sem volt, és pénze sem, hogy feltöltesse.
Így elvetette ezt a terméketlen gondolatmenetet.
Megállt, hogy vegyen egy újságot, amíg végiggondolja az eseményeket. Az újságos órája 11:35-öt mutatott. Franc, franc, franc. Játszott a gondolattal, hogy egyszerûen ejti az esetet. Csak odébbáll és elfelejti. Eszik valamit ebédre. Az egész ügy tele volt nehézégekkel, akármilyen szempontból. Vagy legalábbis volt benne egy különösen komoly nehézség, ahogy végignézte. Az egész ügy ugyanis kompletten és teljesen nonszensz volt. Dirk kliense minden bizonnyal ütôdött, és Dirk nem is vállalta volna el az egészet, egy különleges momentum kivételével:
Napi háromszáz font, plusz kiadások.
A megbízója ezzel egyetértett, így, ebben a fomában. És amikor Dirk belekezdett a szokásos szövegbe a hatás kedvéért, hogy a nyomozói metodikái, beleértve minden dolgok alapvetô összefüggéseinek feltárását, gyakran vezetnek olyan kiadásokra, ami a mûveletlen, tájékozatlan elmék számára valahogy azt jelentené, hogy nincs az ügyük jó kezekben; a kliens egyszerûen elhárította a magyarázkodást, mint csekélységet. Dirk nagyon szerette az ilyesmit az ügyfeleiben.
Az egyetlen dolog, amit ügyfele makacsul hangoztatott ebben a szinte emberfeletti igyekezetben az ügyek felgöngyölítésére, az az volt, hogy Dirknek ott kellett lennie, mindenképp ott kellett lennie, mûködôképes és tenni tudó állapotban, hiba és a legkisebb hibázási elôjel nélkül, hat harmicklor, reggel. Ha törik, ha szakad.
Ami azt illeti, nem ártana megnézni, mi a ráció ebben a hat harmincban. Ez a hat-harminc tisztán egy abszurd idôpont, és ô, mármint a kliens, biztos nem gondolta komolyan. A civilizált dél elôtt 6 perc harminc másodperc volt szinte biztosan az az idôpont, amit a megrendelô a fejében tartott, és ha be akart gurulni, Dirknek nem volt más lehetôsége, minthogy elôszedjen pár komoly gyilkossági statisztikát. Senkit sem öltek meg ebéd elôtt. De tényleg senkit. Az emberek egyszerûen nem képesek rá. Elôször is, kell egy jó kis ebéd, hogy a vércukor- és vérszomj-szintünk megemelkedjék. Ezeket Dirk számokkal is tudta bizonyítani.
Vajon Anstey (a kilensének neve Anstley volt, egy páratlan, hirtelen figura a harmincas éeveinek közepén, gülüszemekkel, vékony sárga nyakkendôvel, és a Lupton Road egyik legnagyobb házával; Dirknek nem nagyon tetszett a képe, és azt gonolta, pont úgy néz ki, mint aki épp lenyelt egy halat), tudta vajon, hogy az összes ismert bûnelkövetô 67 százaléka, akinek az esetét kivizsgálták, májat és szalonnát ebédelt? És hogy másik 22 sazázalék pedig vagy fûrészes garnélarák, vagy egy omlett valamelyikét kapta be? Ez az elkövetôknek összesen 89 százaléka elég nagy átütô erôvel hatott. És ahogy tovább számoltunk a salátaevôkkel, a pulyka- és a sonkaszendvics-elropogtatókkal, és aztán megnéznénk azon emberek számát, akik úgy szándékoznak ilyen akciót elkövetni, hogy elôlôzôleg nem ebédeltek, akkor igencsak betévednénk az elhanyagolható számok birodalmába, és csaknem érintenénk a fantáziáét.
Kettô-harminc után, de még inkább közel a háromhoz, kezdett az ember a maga ura lenni. De komolyan. Még a jó napokon is. Még akkor is, amikor nem kapunk halálos fenyegetéseket különös, gigantikus mértetû emberektôl, zöld szemmel; nos, még ez esetben is sólyomként kell néznünk az embereket a ebédidô elmúltával. Az igazán veszélyes óra délután négy után következett, amikor az utak megteltek írók és ügynökök kifosztott táskáival, ôrültmód taxik elé ugorva. Ezek voltak azok az idôk, amik komolyan próbára tették az emberi idegrendszert. Reggel hat-harminc? Felejtsük el.
Akárcsak Dirk.
Dirk ezen megoldással megfelelôen feszesen és magabiztosan lépett ki az újságostól a csípôs fagyba, és ellépkedett.
-Á, hát úgy vélem, hogy esetleg fizetni akart az újságért, nemde, Mr. Dirk? -kérdezte az újságos, diszkréten utána ügetve.
-Hát, Bates, -mondta Dirk gôgösen- maga és az elvárásai. Mindig elvárja ezt, mindig magának akarja azt. Lehetne Önnek egy kis higgadtságot javasolnom? Az az élet, ami meg van terhelve mindenféle elvárással, az egy nehéz élet. A gyümölcse sírás, gyász és lehangoltság. Tanulja meg az élet nyugtató pillanatait élvezni!
-Azt hiszem, 20 penny lesz, uram. -mondta nyugodtan Bates.
-Elmondom, mit tennék az Ön helyében, Bates. Van magánál egy toll? Golyóstoll megteszi.
Bates elôszedett egyet valamely belsô zsebébôl, és átnyújtotta Dirk-nek, aki letépte az újság azon sarkát, amin az ára volt, és a cetlire aláírta azt, hogy "IOU". Átnyújtotta a papírdarabot Bates-nek.
-Akkor rakjam a többi közé, Uram?
-Rakja oda, ahova csak akarja, kedves Bates, de a legjobb talán az lenne, ha sehova sem rakná. És most, drága uram, viszlát.
-Úgy várom, hogy esetleg úgyszintén vissza akarja majd adni a tollamat is, Mr. Dirk.
-Amikor az idôk kedvezôek az ilyen tranzakciókra, kedves Bates-em, -mondta Dirk- megbízhat benne. Ami a mostani pillanatot illeti, magasabb célok elszólítják. Nyugalom, Bates, nyugalom. Bates, kérem, engedje, hogy elmenjen.
Egy utolsó kedvetlen vállrántás után a kis ember visszasétált a boltjába.
-Remélem, hogy még találkozunk, Mr. Dirk. -fordult hátra a vállai felett, lelkesedés nélkül.
Dirk hálával telten meghajtotta a fejét a visszavonuló férfi felé, aztán továbbsietett, ott nyitva ki az újságot, ahol mindig is szokta: a horoszkóprovatnál.
-Szinte minden, amit ma elhatározol, rosszul sül el-olvasta a modortalan fröcskölôdést.
Összecsapta az újságot. Egy pillanatig sem tudott volna azonosulni azzal a gondolattal, hogy a hatalmas, forgó csillagzatok, fényévek távolában, tudnak valamit az elkövetkezô napunkról, ha a végkimenetelét még magunk sem ismerjük. Egyszerûen úgy kellett történnie, hogy "A Nagy Zaganza", aki Dirk egy régi barátja volt, egyszerûen csak tudta, mikor van Dirk születésnapja, és mindig ugyanezt az egy sort írta le aznap, csak azért, hogy felizgassa Dirk-et. Az újságeladások emiatt kb. 12-edrésszel csökkentek, amióta az ismerôse vette át a horoszkóprovat irányítását, és csak Dirk és A Nagy Zaganza tudta, hogy miért.
Begyorsított, a maradék oldalakon áttörekedte magát. Mint általában, semmi érdekesség. Egy csomó dolog Janice Smith keresésérôl, aki még mindig nem került elô a Heathrow-i reptér romjai alól, és talán véglegesen és visszavonhatatlanul elpárolgott. Leközölték a legutóbbi fényképet róla, ami hat éves korában készült, copfosan, hintázás közben. Az apját, Mr. Jim Pearce-t idézték, ahogy elmondta, hogy eléggé hasonlít a kép, de mostanra már egy csomót nôtt és általában a fénykép fókusza is jobb lehetne.
Dirk sebesen a hóna alá csapta az újságot, és továbbmenvén, egy sokkal érdekesebb témára gondolt.
Háromszáz font naponként. Plusz a kiadások.
Érdekelte, milyen sokáig várhatja Mr. Anstey-tôl, hogy furcsa és csalóka képzelôdéseiben élénken éljen a fenyegetés, hogy meg kell halnia egy hét láb magas, szôrös-hajas lénytôl, hatalmas zöld szemekkel és kürtökkel, aki megrögzötten lengetett mindenféle tárgyakat feléje: valamiféle szerzôdést, valamilyen különös nyelven írva és vérrel lepecsételve; és egy valamilyen kaszát.
A másik megemlítendô körülmény, hogy ezt a lényt Mr. Anstey-n kívül még nem láttta más, és mégis: Anstey elutasította azt az elképzelést, hogy ez délibáb lehetett, tiszta érzékcsalódás.
Három nap? Négy? Dirk nem hitte, hogy egy egész hetet sikerül kibliccelnie pléhpofával; de ugyanakkor arra is gondolt, hogy valami nagyszabású ötletre van szüksége a saját problémájának orvoslására. És talán érdemes lenne egy új hûtô tételét tenni az érintôleges megvásárolandó állóeszköz-listájának aljára. Ez egy jó lépés lenne. Az, hogy kidobja a régi hûtôjét, mindenképpen része kell legyen a kapcsolatoknak minden dolgok között a világon.
Fütyülni kezdett, amikor arra a gondolatra jutott, hogy igazán felbérelhetne valakit, hogy elszállítsa a hûtôt; befordult a Lipton Road-ra, és nagyon elcsodálkozott azon, hogy egy nagy rakás rendôrautó volt ott. Meg a mentôk. Nem tetszett neki, hogy ott vannak. Nem nézett ki túl bíztatóan. Nem tudtak a lelkében meglenni az új hûtôszekrény víziója mellett.
5. fejezet

Dirk ismerte a Lupton Road-ot. Széles, háromsávos utca volt, hatalmas késô-viktoriánus korabeli teraszokkal, amik magasan és életerôsen meredtek az utcára, és nem szerették a rendôrautók látványát. Megsértôdtek, ha túl sokan tûntek fel egy rakáson, pláne pedig akkor, amikor még villogtak is. Az utca lakói leginkább azt szerették, ha egyetlen rendôrautó járôrözött az úton, vidám és erôsnek tûnô külsôvel- ez az ingatlanárakat is hihetetlen, robosztus szinten tartotta. De most ebben a a pillanatban a rendôrautók villogtak a maguk ujjperec-fehérítô kék fényeikkel, és kilökték a sápadtságunkat nemcsak azokra a téglákra, melyekre rávetôdött a fényük, hanem azokra az értékekre is, amiket ezek a téglák megtestesítettek.
Nyugtalan arcok bámultak ki a szomszédos ablakokból, és mindannyiukat idegesítette a kék villogás.
Hárman voltak, három rendôrautó állt keresztben az úton, s ez a mód felülmúlta a normál parkolást. Ez azt kürtölte szét a világnak, hogy a törvény épp most néz a körmére a dolgoknak, és mindenki, akinek normális, jó és vidám dolga van a Lupton Road környékén, az menjen a búsba.
Dirk begyorsított, izzadtság tûszúrásait érezte a hatalmas bôrkabátja alatt. Egy rendôr tûnt fel elôtte, kitárt karokkal, mint egy stoptábla, de Dirk elszelelt mellette egy rakás szónoklattal az orra alatt, amire a rendôr nagyhirtelen nem tudott illô választ kitalálni, annyira leesett az álla. Dirk a ház felé száguldott.
Az ajtóban egy másik rendôr állította meg, és Dirk már azon volt, hogy megmutasson neki egy rég lejárt Marks és Spencer hitelkártyát, csuklójának egy ügyes pöccintésével, amit esténként gyakorolt odahaza a tükör elôtt, ha épp nem volt jobb dolga, amikor a rendôr megszólalt:
-Helló, a maga neve ugye Gently?
Óvatosan rábiccentett, és egy halk morgást engedett ki magából, ami ugyanúgy lehetett "igen", mint "nem", a körülményektôl függôen.
-Csak azért, mert a Fônök látni akarja magát.
-Muszáj?
-Felismertem magát az ô leírásából -mondta egy kis tetszelgéssel a rendôr, tetôtôl talpig végigmérve.
-Valójában -folytatta a rendôr- úgy használta egész idô alatt a maga nevét, hogy azt sokan támadónak fognák fel. Még Big Bob, A Keresô-t is kiküldte egy kocsival, hogy keresse meg magát. Meg tudom azt már most állapítani, hogy nem ô talált magára, mivel elég jól áll a lábán. Egy rahedli ember, akiket Bob állít elô, bizonytalan léptekkel kerül elébünk. Épp annyira, hogy eléggé jól álljon a lábán a kérdéseink megválaszolására, de semmi egyéb. Jobban tenné, ha bemenne... Inkább Ön, mint én...-tette hozzá csöndesen.
Dirk felnézett a házra. A fenyôfa-redônyök minden ablakon zártak voltak. Bár minden más szempontból a ház jól karbantartottnak látszott, jól ápoltan a maga jól kimutatható gazdagságában, a lezárt redônyök közvetíteni látszottak holmi hirtelen pusztítás hírét.
Különös módon, úgy tûnt, hogy zene hangjai szárnyalnak elô az alsó szintrôl, vagy inkább egy szimpla, összefüggéstelen, a távolról puffogó verstöredéké, amit újra meg újra elismételt. Úgy hangzott, mintha a tû megakadt volna a lemez egyik barázdájában, és Dirk csodálkozott egyet, hogy miért nem kapcsolja ki valaki a lemezjátszót, vagy legalábbis böki oldalba, hogy az továbbjátszhassa a lemezt. A szám nagyon távolról ismerôsnek tetszett, és Dirk rájött, hogy a rádióban hallotta mostanában, bár még mindig nem tudta hová helyezni. A verstöredék így hangzott:

"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..." és így tovább.
-Le kell majd mennie a pincébe -mondta a rendôr egykedvûen, mintha az volna a legutolsó dolog, amit valaki az jobb énjében akarna csinálni.
Dirk röviden rábólintott, és felsietett a fôajtóhoz, ami félig nyitva állt. Megrázta a fejét, és a vállait kicsit összevonta, hogy megpróbálja leállítani elméjének nyugtalanságát.
Bement.
A hall jólétrôl besszélt. A padlók csíkosak voltak, erôs poliuretán bedolgozással, a falak fehérek, görög szônyegekkel díszítve, drágákkal. Dirk lelkileg felkészült arra, hogy találgasson (ámbátor kifizetni azt nem akarta), miket tartogat még a ház: ki tudja, milyen mély titkokat, 500 Brit Távközlési RT részvényt, és az összes Bob Dylan-lemezt egészen a Blood on the Tracks-ig?
Egy másik rendôr állt a falnál. Szörnyen fiatalnak látszott, és falt támasztotta. A földet bámulta, és a sisakját a hasához nyomta. Az arca sápadt és fénylô volt. Üresen Dirkre nézett, és gyengén a lefelé menô lépcsôk felé biccentett.
A lépcsôkön feljött az ismétlôdô szöveg:
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
Dirk a dühtôl remegett, ami benne úszott, hogy valamin aztán kitöltse a mérgét és végül megfojtsa. Azt kívánta, bárcsak melegen és tüzesen elutasíthatna bármilyen olyan vádat, hogy bármihez is köze van itt, de amíg valaki nem állított ilyent, addig nem is tudta megcáfolni.
-Mióta van itt? -kérdezte Dirk.
A fiatal rendôrnek össze kellett elôbb szednie magát, hogy válaszolhasson.
-Körülbelül fél órája érkeztünk -válaszolta halkan.- Pokoli reggel. Rohangálás ide-oda.
-Ne beszéljen nekem itt rohangálásról -mondta Dirk, tejesen értelmetlenül. Elindult lefelé a lépcsôn.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A lépcsô alján kezdôdött egy szûk folyosó. Ennek a fô ajtaja kegyetlenül szét volt törve, és a sarokvasain fityegett. Egy hatalmas szobába nyílt. Dirk már éppen be akart lépni, amikor egy alak került elô odabentrôl, és elállta az útját.
-Nem tetszik, hogy maga belekeveredett azz ügybe -mondta a figura -Nagyon nem tetszik. Mondja meg, mit keres itt, és akkor tudni fogom, mit is utálok annyira.
Dirk belebámult a jól ápolt, vékony arcba, és meglepôdött.
-Gilks? -kérdezte.
-Ne álljon itt mint egy megkergült hogyishívják... mik azok a dolgok, amik nem viaszból vannak? Sokkal rosszabbak, mint a viasz. Nagy, bálnazsír-típusú dolgok. Tengeri tehenek. Ne álljon itt nekem úgy, mint egy megrémísztett dugong... Mi a francnak -Gilks bemutatott maga mögé a szobába- ... mi a csodának van annak az ... embernek odabent egy olyan pénzzel teli borítéka, amin a maga neve és címe szerepel?
-Mennyi pé... -kezdte Dirk. -.. Megkérdezhetném, hogy a csudában kerül maga ide, Gilks? Mi a csudát csinál olyan távol a Fen-síkságtól [mocsaras síkság K-Angliában]? Csodálkozom, hogy elég párás a levegô itt magának.
-Háromszáz font. -modnta Gilks.- Miért?
-Talán megengedhetné, hogy beszéljek a kliensemmel -mondta Dirk.
-A kliense, mi? -mondta zordan Gilks.- Igen. Rendben. Miért is nem beszél vele. Érdekelne, hogy mit is akar neki mondani. -mereven hátrébbállt, és betrerelte Dirket a szobába.
Dirk összeszedte a gondolatait, és nyugodt, összeszedett lekinyugalommal lépett be a szobába, ami nyugodtsága összvissz úgy egy másodpercig tartott.
A kliensének nagyobb része csöndesen ült a Hi-Fi bnerendezése elôtt egy komfortos székben. A fotelt az optimális hallgatási pozícióba állították: kb. kétszer olyan távol a hangszóróktól, mint a hangszórók távolsága, ami általános felfogás szerint ideális volt a sztereó térhatás eléréséhez.
Eléggé alkalmi cselekvés lehetett az illetôtôl, ahogy ott ült nyugodtan, keresztbe vetett lábbal, és a széke mögött egy félig megivott kávéval, hogy elszomorító módon a feje a lemezjátszó korongján forgott, ami a lejátszókart állandóan viasszatologatta ugyanabba az egy szem barázdába. Ahogy a fej forgott, úgy tûnt, hogy minden 1.8 (vagy valami hasonló) másodpercben szemrehányó pillantást lövell Dirk felé, mintha azt mondaná: -Látja, mik történnek, hogyha nem tûnik fel akkor, amikor kérem magát- aztán továbbsöpör a falakon, körbe, körbe, körbe, majd vissza elôre, még több kárhoztatással.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A szoba egy kicsit táncolt Dirk körül, és ezért támasztékként a falnak dôlt.
-Volt valami különleges szolgálat, amit beígért a kliensének? -kérdezte Gilks mögötte, nagyon halkan.
-Ó, ööö... csak egy kis dolog... -mondta Dirk gyengén.- Semmi olyasmi, ami bármi itt történt eseménnyel kapcsolatban lenne.. Nem, ô... ööö... nem említette semmiféle ilyen aspektusát az ügynek...Hát... látom, hogy maga elfoglalt, asszem a legjobb lenne, ha begyûjteném a tiszteletdíjamat és lelépnék... Azt mondta, hogy nekem hagyta itt?
Ahogy ezt modta, Dirk nehézkesen leült egy kicsi fenyôfa- székre, ami mögötte állt, és sikeresen el is törte.
Gilks talprahúzta, és megtámasztotta a falnak döntve. Rövid idôre kiment a szobából, majd amikor viszajött, egy kis kancsó vizet és poharat hozott egy tálcán. Teletöltötte a poharat, Dirkhöz vitte, és ráöntötte.
-Jobb?
-Nem -köpködött Dirk- nem lehetne legalább a lemezjátszót kikapcsolni?
-Az a törvényszékiek dolga. Addig nem érinthetünk semmit, míg az okostojások meg nem vizitálják. Talán épp most érkeztek. Menjen ki a kis udvarra és levegôzzön egy kicsit. Fogja át jó erôsen a korlátot, és töltse ki rajta az energiáját. Nekem most nincs sok idôm. És próbáljon kevésbé zöldnek látszani, rendben? Ez nem a maga színe!
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
Gliks sarkon fordult, fáradtnak és dühösnek látszott, és már azon volt, hogyg felmegy a lépcsôn az újonnan jöttek fogadására, akik hangját már jól lehetett hallani odafentrôl, de aztán mégis megállt és bámulni kezdte a lemezjátszó súlyos korongján nyugisan forgó fejet pár másodpercig.
-Tudja -modta végül- hogy az ilyen okoskodó, feltûnési viszketegségben szenvedô öngyilkosok tényleg lefárasztanak. Csak azért csinálják, hogy dühítsenek.
-ÖNGYILKOSOK? -kérdezte Dirk.
Gilks végigbámult rajta.
-Az ablakok le voltak rácsozva hárm centiméteres rudakkal -mondta.- Az ajtók belülrôl bezárva, úgy, hogy a kulcs is a zárban volt, és az ajtóra bentrôl egy nagy rakás bútor rátolva. A kisudvarra nézô franciaablakok szintén lezárva a belsôzárakkal. Semmiféle alagútnak, szellôzônek nyoma. Ha ez egy gyilkosság volt, akkor a gyilkosnak fenemód jó munkát kellett ahhoz végeznie, hogy megkeresse a kivezetô utat. Még az összes ablak gitt-je is régi, és legalább már egyszer átfestett!
Nem. Senki sem ment ki a szobából, s senki sem tört be, kivéve bennünket, de abban fenemód biztos vagyok, hogy nem mi követtük el a gyilkosságot.
Nincs idôm elpiszmogni ezzel az esettel. Mindenképpen öngyilkosság, csak éppen elég nehéz és faramuci módon követték el. Fél lélekkel csinálom csak a halotkémkedést a rendôrségnek- tiszta idôpocsékolás. Tudja mit? -mondta, rápillantva az órájára- Adok tíz percet. Ha valami igazán meggyôzô magyarázattal áll elô, hogy hogy csinálta, amit aztán bele tudok rakni a jegyzôkönyvembe, megengedem, hogy megtartsa a borítékát, mínusz húsz százalék kompenzáció számomra az emocionális elhasználódásomért, hogy nem basztam egy hatalmasat a pofájába.


Dirk egy kis ideig gondolkozott, vajon megemlítse-e a kliensének látogatását, amikor arról gyôzködte, hogy a semmibôl felbukkant egy hatalmas, erôszakos, zöldszemû, prémkabátos küklopsz, bömbölve mindenféle megegyezésekrôl és kötelezettségekrôl, és egy hatalmas, három lábnyi, csillogó pengéjû kaszát lóbált. De aztán meggondolta magát, és mindent összevetve, inkább nem szólt a dologról.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A legvégén magában forrongott, magát átkozta. Amiatt nem okolhatta magát, hogy a kliensét megölték, mert ez túlságosan nagy megterhelés lett volna a számára. De most, hogy Gilks porig alázta, és mivel túl bizonytalannak és feldúltnak érezte magát, nem akart visszavágni, inkább önnönmagát korholta.
Hirtelen sarkonfordult, el a kínzójától, és kiment az udvarra, hogy egyedül lehessen az önmarcangolásával.


Az udvar kicsi volt, kikövezett, nyugatra nézô, a hátulja eléggé lefogta a fényt. A ház magas fala vágta le az egyik oldalt, a másikon pedig egy gyárépület-szerûség terpeszkedett.
Az udvar közepén, ki tudja, milyen racionális megfontolások alapján, egy kô napóra volt. Ha egyáltalán valami fény esett rá, akkor mindig pontosan tudta az ember, hogy Greenwichi idô szerint dél környéke lehet. Ha már fény nem volt, hát inkább madarak üldögéltek a kövön. Pár növény duzzogott a cserepeiben.
Dirk beleütött egy cigarettát a szájába, és erôszakosan, végének jókora részét meggyújtotta.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."-még mindig ez zsémbelt a ház belsejébôl.
Takaros kertfalak határolták az udvart két oldalról, a kertek felôl. A bal felôli mérete ugyanakkora volt, mint a sajáté, a jobbra levô egy kicsit továbbment, abból sokat profitálva, hogy a gyárfal pont ott a sarkon ért véget. Mindenhol a jólápoltság levegôje érzôdött. Semmi nagyzolás, semmi csicsásság, csak az, hogy minden rendben volt, és az épületek fenntartása nem okozott gondot a tulajdonosainak. A jobbra levô házon egyébként látszott, hogy a tégláit mostanában festették újra, és új ablaküvegekkel is dicsekedhetett.
Dirk vett egy nagy levegôt, és felnézett a szürke és ködös égboltra, hátha van azon valami látnivaló. Egyetlen sötét folt úszott a fellegek alatt. Dirk nézte egy darabig, és örült annak, hogy a gondolatait másra tudta irányítani, nem kellett feltétlenül az odabent történt rémségekre gondolnia. Bizonytalanul ugyan tisztában volt a benti jövés-menéssel, hallotta, ahogy mérôszalagoznak, úgy érezte, hogy pár fotót is elkattintanak, és hogy végül szigorú fej-eltávolító akciók kezdtôdnek.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne sze-"
Végre valaki felszedte a fejet, s elhalgattatta az ismétlôdô nyekergést, és most lágy hangon egy távoli televízió hangja szállt feléje a délutáni levegôben.
Dirk, egyébként, elég komoly problémákkal küszködött, hogy mindezt befogadja. Eléggé tartott attól, hogy egymás utáni belsô ütéseket kell majd kiállnia, amik a bûntudat támadásai lesznek. Ez nem csupán a szokásos, huszadik századi háttér-bûntudatérzés lesz, ami már amiatt is van, hogy az embernek pont ebben a században kell élnie, és amivel Dirknek mindeddig elég jól sikerült megbirkóznia. Ez annak a kemény bûntudata volt, hogy "ez a spéci szörnyûség kifejezetten és csakis az én hibám". Minden normális agymûködés nem engedte volna ki az ketercébôl ezt a hatalmas, ide-oda csapongó ingát. BUMM megint itt van BAMM, BUMM megint és megint, BUMM, BUMM, BUMM.
Próbált visszaemlékezni bármiféle spéci részletre, hogy mit is mondott (BUMM, BUMM) kései vendége (BUMM, BUMM) akkor este neki (BUMM, BUMM), de ez gyakorlatilag lehetetlen (BUMM, BUMM) amíg csak ez a belsô dörömbölés szóhoz juthat (BUMM). Azt mondta az ürge akkor (BUMM), hogy (Dirk vett egy mély lélegzetet) (BUMM) üldözte egy (BUMM) nagy, (BUMM) szôrös, zöldszemû szörny, egy kaszával felfegyverezve.
BUMM!
Dirk magában mosolygott ezen a dolgon.
BIMM,BUMM,BIMM,BUMM,BIMM,BUMM!
És azt gonolta: "Mekkora egy lökött fráter!"
BIMM,BIMM,BIMM,BIMM,BUMM!
Egy kasza (BUMM) és egy szerzôdés (BUMM).
Nem tudta, még a leghaloványabb sejtelme sem volt róla, hogy a szerzôdés lényege mi volt.
"Hát persze," -gondolta Dirk (BUMM).
De volt egy halovány érzése, hogyt valamit talán kéne tennie egy paradicsommal. Volt egy kissé bonyolult sztori hozzáfûzve ehhez az egészhez (BIMM, BIMM, BIMM).
Dirk ennél a pontnál komolyan bólintott egyet (BUMM), és egy megnyugtató rajzocskát kivitelezett (BUMM) abba a jegyzetfüzetébe, amit az asztalánál tart (BUMM), abból a kifejezett célból, hogy beleírhasson ilyesféle dolgokat (BUMM, BUMM, BUMM). Büszke volt ekkor magára, hogy visszaemlékezett arra a dologra, amit akkor rajzolt le a jegyzettömbjébe: egy dobozt, rajta "Paradicsomok" felirattal.
BUMM, BUMM, BUMM, BUMM!
Mr. Anstey azt mondta a paradicsomokról, hogy bôvebben elmagyarázza majd a témát, hogyha másnap reggel Dirk megérkezik, hogy elvégezze a feladatát.
És Dirk megígérte (BUMM), könnyedén (BUMM) odavetve (BUMM), a kezének könmnyed mozdulatával (BUMM,BUMM,BUMM), hogy ott lesz hat harmimnckor (BUMM), mivel a szerzôdés (BUMM) reggel hét órakor jár le.
Dirk visszaemlékezett arra a másik bejegyzésére a jegyzetében, hogy "A Paradicsom-szerzôdés reggel hétkor jár le" (WH...)
Nem tudta tovább kiállni ezt a lüktetést. Nincs alapja szídni magát azért, ami történt. De mégiscsak képes a szítkozódásra. Persze hogy képes rá. Csinálja is. Ez, minden szempontból, az ô hibája volt (BUMM). Csak az volt az egész értelme, hogy nem folytathatja az önmarcangolást azért, ami történt, inkább gondoljon világos fejjel arra, hogy konkrétan mi is történhetett. Talán a legszerencsésebb, ha ezt az egész mindenséget a gyökerektôl kezdve (BUMM) kiássa, és ha ezt képes lesz megtenni, akkor talán megszabadíthatja magát ettôl a belsô lüktetéstôl is.
Hatalmas düh-hullám vett erôt rajta, ahogy szemügyre vette áldatlan helyzetét és életének összegabalyodott szorongásait. Gyûlölte ezt a takaros udvart. Utálta ezt a napóra-szerûséget, pfujolta azokat az aprólékosan lefestett ablakokat, minden ocsmányul ékes tetôt. Az egészet inkább a festésre kívánta kenni, és nem magára, azokra a felháborítóan tiszta udvari kövekre, az igazán undorító és förtelmes, takarosan újrafestett téglákra.
-Bocsásson meg...
-Mi? -sarkon perdült, ahogy váratlanul betört privát átkozódásába egy csöndes, tisztelettudó hang.
-Maga valamilyen kapcsolatban van...? -a nô a kezével mutatta, hogy a szomszédságában mi történik: a vérfagyasztóságot, az alagsorban történteket, a rendôrautók túlságosan nagy számát. A csuklóján egy vörös karkötôt viselt, ami színben passzolt a szemüvegkeretének színéhez. A jobb oldali házból hajolt ki, és onnan nézett át a kerten. Valamiféle kissé aggódó ellenszenv illata lengte körül.
Dirk belefagyott szóval bámulta. A nô negyven-valamenmnyinek látszott, csinos volt, azonnal látszó és elvéthetetlen jellegzetességgel, ami rögtön beharangozta.
Felkavartan sóhajtott.
-Tudom, valószínûleg az egész szörnyû, meg minden, -mondta- de nem tudja véletlenül, hogy sokáig tart még? Mi csak azért hívtuk ki a rendôrséget, mert annak az átkozott lemeznek a hangja már felkergetett bennünket a falra. Az egész egy kicsit...
A nô elhallgatott, és Dirk arra a következtetésre jutott, hogy ez az egész a nô hibája kell hogy legyen. Talán, ahogy a férfi elképzelte, mindenért ôt lehetne felelôssé tenni, amíg csak Dirk utána nem jár a dolgoknak. Megérdemelte a nô, mégha csak a karkötôje miatt is.
Egy szó nélkül hátat fordított a nônek, és dühösen visszament a házba, ahol belefogott egy nehéz, de eredményesnek ígérkezô dologba.
-Gilks! -mondta.- A maga okoskodó öngyilkos teóriája... Tetszik. Mûködik is nálam. És azt hiszem, tudom, hogy ennek az okos szörnynek hogy sikerült elkövetnie. Hozzon tollat. Hozzon papírt.
Gesztikulálva leült a nagy tölgyfa-asztalhoz, ami elfoglalta a szoba közepének tekintélyes részét, és gyorsan lerajzolt egy szkeccset arról, hogy milyen sorrendben, mik történtek; ebben benne volt egy sor háztartási vagy konyhai eszköz, egy ingó, felfüggesztett lámpa, egy kis nagyon precíz idôzítése az eseményeknek, és az egész azon a megállapításon alapult, hogy a lemezjátszó japán gyártmányú.
-Ez majd kielégíti a törvényszéki haverjait -mondta elevenen Gilksnek.
A törvémnyszékiek rápillantottak, felfogták a fô pontjait, és tetszett nekik. Szimplák voltak, megfellebbezhetetlenek, és természetesen teljesen természetszerûek, fôleg ha egy olyan halottkémrôl volt szó, aki inkább kedvelte a Marbella-i nyaralását.
-Ami azt illeti -mondta Dirk hirtelen-, talán érdekli mnagukat az a gondolat, hogy az elhalálozott valamiféle ördögi egyezményt kötött egy bizonyos természetfeletti ügynökséggel, amelyik most jogosan kéri a pénzét?
A törvényszékiek egymásra pillogtak, és megrázták a fejüket. Mindannyiuk érezte, hogy a délelôtt erôsen elmúlóban van már, és hogy az ilyen típusú szöveg csak szükségtelen komplikációkat hozna be az ügybe, amit pedig máshogy még ebéd elôtt le lehetne rendezni.
Dirk megelégedeten sójhajtott, leszámolta a maga részét a pénzbôl, és végül egy, a bíráknak címzett búcsúbiccentéssel elindult felfelé.
Ahogy elérte a hallt, világossá lett számára, hogy a napközbeni televízió lágy hangjai, amelyeket a kertbôl hallott még az elôbb, még az elôbb elnyomatott az egyetlen barázdát állandóan lejátszó lemezjátszó által.
Eléggé meglepôen érte az, hogy a hangok tulajdonképpen valahonnan a ház felsô részébôl jöttek. Egy gyors körbepillantással megyôzôdött róla, hogy senki sem látja, és gyorsan felállt a felfelé vezetô lépcsô elsô lépcsôfokára, és meglepetten bámult felfelé.