− Tet­szett hal­la­ni a gyil­kos­ság­ról? − kér­dez­te Ber­tel, a cse­léd­lány, ami­kor ked­den reg­gel Bet­ti­né­nek a fé­sül­kö­dés­ben se­gí­tett.

– Mi­fé­le gyil­kos­ság­ról? − kér­dez­te Bet­tine kü­lö­nö­sebb kí­ván­csi­ság nél­kül.

Ber­tel el­mond­ta, ami az új­ság­ban állt, amely ha­bár még far­sang volt, ezen a reg­ge­len újra meg­je­lent.

Szom­bat este − állt az eb­ben az év­ben kü­lön­le­ge­sen jól si­ke­rült far­sang­hét­fői fel­vo­nu­lás­ról szó­ló, a lap leg­na­gyobb ré­szét be­töl­tő, vas­tag be­tűs cí­mek­kel el­lá­tott és gaz­da­gon il­luszt­rált tu­dó­sí­tá­sok mel­lett egy kis hí­recs­ké­ben − egy vá­ro­sunk egyik leg­te­kin­té­lye­sebb ez­re­dé­nek egyen­ru­há­já­ba öl­tö­zött fér­fit (akit nem ne­vez­tek meg), ami­kor a dóm­ban gyón­ni ké­szült, is­me­ret­len tet­tes egy olasz tőr­rel le­szúr­ta.

– Ez min­den? − kér­dez­te Je­an­ma­rie bo­rot­va­hab­bal fe­dett kép­pel, ki­lép­ve szom­szé­dos öl­tö­ző­szo­bá­já­ból.

A hír­lap utol­só ol­da­lán, mond­ta Ber­tel, ott áll még a bűn­ügyi rend­őr­ség kü­lön hir­det­mé­nye a gyil­kos fegy­ver és a hoz­zá tar­to­zó el­tűnt hü­vely le­írá­sa, hosszú­sá­ga, szé­les­sé­ge és így to­vább, ezen­kí­vül egy fel­hí­vás, hogy min­den gya­nús sze­mély­ről, akit a kér­dé­ses idő­ben a dóm kö­ze­lé­ben lát­tak, je­lent­se­nek hi­telt ér­dem­lő ada­to­kat, ki­vált, ha is­me­ret­len ola­szok­ról van szó. Az új­ság a sza­lon­ban van, és ő sem­mi mást nem tud, mond­ta Ber­tel, de köz­ben ar­cá­val mé­lyen Bet­tine fölé ha­jolt, és örült, hogy a fi­a­tal­úr min­den meg­jegy­zés nél­kül vissza­tért bo­rot­vál­ko­zó tük­ré­hez. Ber­tel­lel ugyan­is már ko­rán reg­gel bi­zal­ma­san kö­zöl­te a hírt Wal­luf ke­rü­let egyik se­géd­csend­őre, aki tud­ta, hogy a lány­nak kü­lö­nös örö­me te­lik a szen­zá­ci­ós tör­té­ne­tek­ben és iz­gal­mas ese­mé­nyek­ben, és ez­zel akart a ked­vé­ben jár­ni − mert már hosszabb ide­je ud­va­rolt neki, ha­bár ed­dig nem ért célt. Ber­tel a maga ré­szé­ről, anél­kül hogy ab­ban a pil­la­nat­ban va­la­mi kü­lö­nö­sebb­re gon­dolt vol­na, nem tud­ta meg­áll­ni, hogy a fi­a­tal csend­őr­nek ne me­sél­jen a szi­cí­li­ai ro­kon vá­rat­lan lá­to­ga­tá­sá­ról, és ar­ról, ami csak a be­szél­ge­tés köz­ben ju­tott újra eszé­be, hogy szom­bat este, vá­rat­lan meg­ér­ke­zé­se­kor mi­lyen kü­lö­nö­sen vi­sel­ke­dett.

A fi­a­tal­em­ber erre rop­pant fon­tos­ko­dó­an elő­rán­tot­ta no­te­szét, meg­kér­dez­te a ven­dég ne­vét, és ki­je­len­tet­te, hogy ezt azon­nal je­len­te­nie kell fe­let­tes ha­tó­sá­gá­nak. Az­u­tán azon­nal el­ment, biz­to­sít­va Ber­telt, hogy tüs­tént tu­dó­sít­ja a gyil­kos­ság rész­le­te­i­ről, mi­helyt va­la­mi újat meg­tud.

„Csak fel akar vág­ni” − mond­ta ma­gá­ban Ber­tel, és nem gon­dolt töb­bé a do­log­ra. Most azon­ban, lát­va a test­vé­re­ket, akik olyan gyor­san és olyan ben­ső­sé­ge­sen össze­ba­rát­koz­tak olasz uno­ka­test­vé­rük­kel, és em­lé­kez­ve Vi­o­la sá­padt, szen­ve­dő ar­cá­ra, ami­kor az előbb az ágyá­hoz vit­te a reg­ge­lit, mar­dos­ni kezd­te a lel­ki­is­me­ret. Mi­ért is járt el olyan hir­te­len a szá­ja! Ta­lán bu­ta­sá­got csi­nált, amit a fi­a­tal­úr soha nem fog meg­bo­csá­ta­ni neki… Ag­gód­va les­te az aj­tó­csen­gőt, ál­lan­dó­an arra vár­va, hogy egyen­ru­hás csend­őrö­ket − vagy még in­kább tit­kos­rend­őrö­ket (csör­gő bi­lin­csek­kel és re­vol­ve­rek­kel, így kép­zel­te) − lát meg­je­len­ni; de egész nap nem jött más, mint a pos­tás, a szo­kott szál­lí­tók, a var­ró­nő és a mo­so­ga­tás­ra oda­ren­delt Bäum­ler­né − mi­vel a sza­kács­nő­nek az­nap ki­me­nő­je volt. Csak az volt kü­lö­nös, hogy ke­vés­sel ebéd után a wal­lu­fi ke­rü­le­ti elöl­já­ró te­le­fo­nált, és fel­szó­lí­tot­ta Bäum­ler­nét, hogy sür­gő­sen ke­res­se fel. Je­an­ma­rie kí­sér­te el, mi­vel Pan­ez­za nem volt ott­hon.

Kora este könnyű csa­lá­di va­cso­rát ké­szí­tet­tek, amely­re csak Kat­ha­ri­na Be­kkert hív­ták meg, hoz­zá­tar­to­zói vagy vő­le­gény­je­lölt­je nél­kül, mert ma éj­jel tart­ják meg a kar­ne­vál be­fe­je­zé­se­ként a nagy, nép­sze­rű „pa­lo­ta­bált”, egy óri­á­si, ál­ar­cos tánc­mu­lat­sá­got a vá­ro­si pa­lo­ta épü­le­té­nek − ame­lyet a far­sang­vég ide­jén csak „bo­lond­pa­lo­tá­nak” ne­vez­tek − va­la­mennyi he­lyi­sé­gé­ben. Ez a mu­lat­ság a né­pes­ség min­den osz­tá­lya és ré­te­ge, a tár­sa­da­lom csú­csán ál­lók szá­má­ra épp­úgy, mint al­kal­ma­zot­ta­ik­nak és cse­lé­de­ik­nek az év ese­mé­nyét je­len­tet­te.

Ré­gen meg­be­szél­ték már, hogy Kat­ha­ri­na a „pa­lo­ta­bál”-ra ba­rát­nő­jé­vel, Bet­ti­né­vel együtt megy el − ez volt az első al­ka­lom, hogy far­san­géjt her­ceg­női sze­re­pé­nek és a sok meg­eről­te­tő nyil­vá­nos fel­lé­pés­nek ter­he nél­kül, ma­gán­sze­mély­ként él­vez­ze, és ugyan­úgy szó­ra­koz­zék, mint a töb­bi­ek.

Kat­ha­ri­na Pan­ez­zá­val jött, mind­ket­ten még dísz­ru­há­juk­ban, a dél­utá­ni „far­san­gi me­net”-ről, a nagy kor­zó­ról, ahol utol­já­ra rep­re­zen­tál­tak mint her­ceg és her­ceg­nő, s egy ele­gáns gu­mi­ke­re­kű két­fo­ga­tú­ban hát­ra­dől­ve, mi­mó­za- és ibo­lya­csok­ro­kat, na­ran­csot és man­da­rint do­bál­tak a tö­meg közé, − hogy az­tán egy rö­vid, de igen ün­ne­pé­lyes ce­re­mó­ni­á­val hi­va­ta­luk­tól vissza­lép­je­nek, és azt a jo­gar és egyéb jel­vé­nyek vissza­adá­sá­val a bo­lond ti­zen­egyek nagy­ta­ná­csá­nak a kö­vet­ke­ző évi vá­lasz­tás­ra ren­del­ke­zés­re bo­csás­sák.

A va­cso­rá­nál nyo­mott han­gu­lat ural­ko­dott, a pezs­gő mos­eli bor el­le­né­re, amely­nek Pan­ez­za a szo­kott­nál de­re­ka­sab­ban lá­tott neki.

Kat­ha­ri­na fá­radt­nak lát­szott, Clo­til­de asszony meg nem érez­te jól ma­gát, amin sen­ki sem cso­dál­ko­zott, mert oda­kinn déli szél fújt, to­jás­sal el­ke­vert vö­rös bort szol­gál­ta­tott föl ma­gá­nak, és min­den po­hár­csen­dü­lés­re vagy tányér­zör­gés­re fáj­dal­ma­san össze­rez­zent. Csak Bet­tine volt szo­kat­la­nul fék­te­len és vi­dám, jó ked­vét csak ne­he­zen tar­tot­ta vissza, amíg any­ja je­len volt − újra és újra el kel­lett nyom­nia egy-egy vi­ho­gást vagy ne­ve­tést, idő­ről idő­re fü­lé­be sú­gott va­la­mit a mel­let­te ülő Kat­ha­ri­ná­nak vagy akár Ber­tel­nek, aki a tá­la­kat hord­ta kö­rül. Alig­hogy Clo­til­de asszony asz­talt bon­tott, és vissza­vo­nult fej­fá­jás el­le­ni és al­ta­tó­tab­let­tá­i­hoz, Bet­tine ké­zen fog­ta a két má­sik lányt, Kat­ha­ri­nát és Vi­o­lát, ma­gá­val von­szol­ta őket, ki a szo­bá­ból és fel a lép­cső­kön a var­ró­szo­bák­ba, ahol a báli ru­hák ki vol­tak ké­szít­ve.

– Mi leli Bet­ti­nét? − kér­dez­te Pan­ez­za, aki ko­nyak és szi­var mel­lett oda­lenn ma­radt Je­an­ma­rie-val.

– Nem tu­dom − fe­lel­te Je­an­ma­rie min­den ér­dek­lő­dés nél­kül −, bi­zo­nyá­ra ki­ta­lált va­la­mi bo­lond­sá­got a bál­ra.

– Nos − mond­ta Pan­ez­za −, ak­kor las­san­ként ne­künk is ké­szü­lőd­nünk kell. Leg­szí­ve­seb­ben − tet­te hoz­zá egy el­nyo­mott ásí­tás­sal − itt­hon ma­rad­nék.

– Mért nem ma­radsz? − kér­dez­te Je­an­ma­rie.

– Ugyan − mond­ta Pan­ez­za mint­egy ön­ma­gá­ra mér­ge­sen −, az em­ber ne hagy­ja el ma­gát.

– Meg kell még mon­da­nom ne­ked − mond­ta Je­an­ma­rie −, hogy ki­ad­ták Fer­di­nand Bäum­ler holt­tes­tét. Ma dél­után a wal­lu­fi ke­rü­le­ti hi­va­tal ide­ho­zat­ta, én kí­sér­tem el Bäum­ler­nét, és a te­me­tő ha­lot­tas ká­pol­ná­já­ban fel­ra­va­ta­loz­ták. Mint­hogy nem vol­tál itt­hon, a te­me­tés­sel kap­cso­lat­ban min­den szük­sé­ges in­téz­ke­dést meg­tet­tem, a pap­pal is be­szél­tem, hol­nap dél­után te­me­tik tel­jes csend­ben. Ter­mé­sze­te­sen ren­del­tem egy ko­szo­rút is, a sza­lag­ra egy­sze­rű­en „Pan­ez­za csa­lád”-ot nyo­mat­tam. Vagy vol­na va­la­mi kü­lö­nö­sebb kí­ván­sá­god?

– Mi­ért vol­na kü­lö­nö­sebb kí­ván­sá­gom? − kér­dez­te Pan­ez­za, anél­kül hogy rá­né­zett vol­na.

– Ma­gam sem tu­dom − fe­lelt Je­an­ma­rie − csak úgy kér­dez­tem.

– Kö­szö­nöm − mond­ta Pan­ez­za rö­vi­den.

– Kis­sé gyá­szos be­ve­ze­tő­je egy ál­ar­cos­bál­nak − mor­mog­ta az­tán, és ivott még egy po­hár­ral.

– Hal­lot­tál va­la­mi újat a vizs­gá­lat ál­lá­sá­ról? − kér­dez­te, Je­an­ma­rie kö­zöm­bös han­gon.

– Nem − vá­la­szol­ta Pan­ez­za, és hir­te­len a fia sze­mé­be né­zett −, de kö­te­les­sé­gem­nek tar­tot­tam, hogy Merz­be­cher bűn­ügyi ta­ná­csost Vi­o­la lá­to­ga­tá­sá­ról tu­dó­sít­sam. Nem mint­ha azt hin­ném, hogy va­la­mi köze le­het a do­log­hoz, ez per­sze os­to­ba­ság, de mi­vel nyil­vá­nos fel­hí­vást ad­tak ki, hogy min­den nem­rég be­uta­zott olasz je­lent­kez­zék, egy­sze­rű­en így tar­tot­tam kor­rekt­nek.

Je­an­ma­rie bé­ní­tó hi­de­get ér­zett a re­kesz­iz­ma tá­ján.

– Vé­gül is − mond­ta ugyan­azon a kö­zöm­bös han­gon − hol­nap reg­ge­lig még rá­ért vol­na.

– Na igen − fe­lelt Pan­ez­za −, de ép­pen fel­hív­tam, hogy a dol­gok me­ne­te fe­lől ér­dek­lőd­jem. És így ma­gá­tól adó­dott. Azt mond­ta, hogy nem tud még sem­mi kö­ze­leb­bit, de Clemenst sza­ba­don szán­dé­koz­nak bo­csá­ta­ni. −Ak­kor − mond­ta Je­an­ma­rie nagy erő­fe­szí­tés­sel, hogy hang­ján ural­kod­jék − bi­zo­nyá­ra más nyom­ra buk­kan­tak.

– Le­het­sé­ges − szólt Pan­ez­za szó­ra­ko­zot­tan −, vagy pe­dig va­la­mi­lyen mó­don meg­szi­lár­dult az ali­bi­je a kér­dé­ses idő­pont­ra vo­nat­ko­zó­an. Dr. Merz­be­cher azt mond­ta, rö­vi­de­sen meg­tud­juk.

Je­an­ma­rie nem vá­la­szolt, egy pil­la­nat­ra még meg­áll­tak egy­más­sal szem­ben, mind­egyi­kü­ket a sa­ját gon­do­la­ta­ik kí­noz­ták. Az­tán mind a ket­ten föl­men­tek, in­kább olyan­for­mán, mint­ha te­me­tés­re kel­le­ne át­öl­töz­ni­ük, nem pe­dig ál­ar­cos­bál­ra.

Eköz­ben oda­fenn, a fi­a­tal höl­gyek öl­tö­ző­szo­bá­já­ban, igen élénk volt a han­gu­lat. Bet­tine iz­ga­tott vi­ho­gá­sa és fe­cse­gé­se tom­pít­va hal­lat­szott át az aj­tó­kon, el­ve­gyül­ve a sü­ket­né­ma var­ró­nő el­ra­gad­ta­tott, re­kedt ká­ro­gá­sa­i­val. Oly­kor Ber­tel friss le­ány­hang­já­nak uj­jon­gó ne­ve­té­se hang­zott föl − mert ma, éle­té­ben elő­ször, ő is az úri kis­asszo­nyok­kal együtt me­he­tett a bál­ba. Bet­ti­né­nek azon­ban a va­cso­rá­nál hir­te­len öt­le­te tá­madt, ho­gyan le­het­ne en­nek a tánc­mu­lat­ság­nak − ha már részt vesz ben­ne az em­ber − kü­lön­le­ge­sen el­ké­pesz­tő és mó­kás szí­ne­ze­tet adni − ta­lán hal­lott már va­la­mi ha­son­lót ré­geb­bi báli tör­té­ne­tek­ből. Mert azok az ese­mé­nyek, kis ro­mán­cok és ka­lan­dok, ame­lyek köz­ben le­ját­szód­tak, az ál­cá­zá­sok, ug­ra­tá­sok, bo­lon­dí­tá­sok és köl­csö­nös rá­sze­dé­sek ad­ták en­nek az egész mas­ka­ra­bál­nak a sa­vát-bor­sát, és min­den­ki arra tö­re­ke­dett, hogy le­he­tő­leg úgy ken­dőz­ze el ma­gát, hogy még a leg­kö­ze­leb­bi is­me­rő­sei és hoz­zá­tar­to­zói se is­mer­jék fel, vagy má­sok­kal té­vesszék össze. Éve­kig jár­ták az­tán az anek­do­ták kü­lö­nö­sen si­ke­rült meg­té­vesz­té­sek­ről, tré­fák­ról, si­ke­rek­ről, be­ug­rá­sok­ról vagy fel­sü­lé­sek­ről, ame­lyek egy-egy ilyen báli éj­sza­kán meg­es­tek, olyas­mik, mint ami­kor egy há­zas­em­ber nem is­mer­te fel sa­ját fe­le­sé­gét, ám az fel­is­mer­te őt, és a férj mint a bo­lond ve­tet­te ma­gát a fe­le­sé­ge után, s ab­ban a hi­szem­ben, hogy ide­gen asszonyt hó­dí­tott meg, ma­gát más­nak ki­ad­va, még tit­kos ta­lál­kát is meg­be­szélt vele, hogy az­tán, mi­kor az ál­ar­co­kat le­vet­ték, az asszony di­a­dal­ma­san ki­ne­ves­se, ki­gú­nyol­ja, meg­bün­tes­se, és vé­gül meg­ke­gyel­mez­zen neki − vagy ha­son­ló ese­tek­ről szám­ta­lan vál­to­zat­ban. Ezek­nek az egész vá­rost meg­moz­ga­tó ál­ar­cos ün­nep­sé­gek­nek paj­zán­sá­ga és va­rá­zsa ép­pen az volt, hogy nem te­kin­tet­ték ot­rom­ba al­ka­lom­nak ero­ti­kus bi­zal­mas­ko­dá­sok­ra, ha­nem for­ga­ta­gos ál­ru­hás já­ték­nak, rög­tön­zött, al­kal­mi, nagy­vo­na­lú ko­mé­di­á­nak, sok­ol­da­lú­an fel­cse­rélt sze­re­pek­kel, amely­ben min­den­ki­nek, leg­jobb te­het­sé­ge sze­rint szív­vel-lé­lek­kel részt kel­lett ven­nie.

Az urak per­sze, akik nem szí­ve­sen já­rat­ták le ma­gu­kat, s nem akar­tak ne­vet­sé­ges­sé vál­ni höl­gye­ik sze­mé­ben, min­den mó­don igye­kez­tek a höl­gyek mély­sé­ge­sen tit­kolt jel­me­ze­it ki­für­kész­ni − eset­leg a ko­mor­nak vagy var­ró­nők meg­vesz­te­ge­té­se út­ján, vagy pe­dig si­ke­rült ne­kik va­la­hogy egy pil­lan­tást vet­ni­ük a til­tott öl­tö­ző­kam­rá­ba. Így Kat­ha­ri­na pon­to­san tud­ta, hogy to­la­ko­dó ül­nö­ke egy fé­nyes öt­már­kást ál­do­zott arra, hogy a lány var­ró­nő­jé­től meg­kap­ja jel­me­zé­nek le­írá­sát és anya­gá­nak min­tá­ját; Je­an­ma­rie is nyil­ván sej­tet­te, hogy Vi­o­la mit fog vi­sel­ni − és erre épült Bet­tine ter­ve. Szer­te­len vi­dám­sá­gát, amely­től ar­cán vö­rös fol­tok tü­zel­tek, ha­ma­ro­san át­vet­te a töb­bi lány, mi­köz­ben mez­te­len kar­ral és vál­lal, fe­hér ing­ben, fű­ző­ben és rep­ke­dő al­só­szok­nyács­ká­ban se­gí­tet­tek egy­más­nak a jel­me­zek fel­pró­bá­lá­sá­ban, fel­öl­té­sé­ben, be­gom­bo­lá­sá­ban és meg­tű­zé­sé­ben. Még Vi­o­la arca is for­ró volt, ajka mo­soly­gós. Csak Kat­ha­ri­na ment ki né­hány perc­re va­la­mi ürüggyel. De az­u­tán őszin­te öröm­mel vett részt a köl­csö­nös ru­ha­cse­ré­ben. Vi­o­la és Ber­tel kö­zött ez nem volt ne­héz, mi­vel alak­juk csak­nem egy­for­ma volt. Ám Kat­ha­ri­na és Bet­tine ugyan egy­for­ma ma­gas volt, de Bet­tine hu­szon­há­rom éves kora el­le­né­re még lá­nyo­san so­vány és kis keb­lű, míg Kat­ha­ri­na ti­zen­ki­lenc éve­sen már asszo­nyo­san érett és göm­bö­lyű volt, úgy­hogy a var­ró­nő­nek az egyik jel­mezt itt is, ott is ki kel­lett bő­ví­te­nie, a má­si­kat pe­dig puha fe­hér­ne­mű­da­ra­bok­kal és vat­tá­val ki­pár­náz­ta. Vi­o­la szá­má­ra − aki­nek poggyá­sza még min­dig nem ér­ke­zett meg, fel­te­he­tő­en el­akadt va­la­me­lyik ha­tá­ron fe­ke­te-vö­rös Pi­e­ret­te-jel­mezt ké­szí­tet­tek ki, amely­ben azon­ban most Ber­tel ug­rán­do­zott, Vi­o­la pe­dig a rö­vid szok­nyás, ing­vál­las, tar­ka fol­tok­kal dí­szí­tett ci­gány­lány-jel­mez­be öl­tö­zött, ame­lyet tu­laj­don­kép­pen Ber­tel­nek kel­lett vol­na vi­sel­nie. Ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en az ál­ar­co­kat és fej­dí­sze­ket is meg­fe­le­lő­en ki­cse­rél­ték, és mint­hogy Vi­o­lá­nak is, Ber­tel­nek is sö­tét és kis­sé gön­dör haja volt, si­ke­rült a fü­lük mel­lé csak­nem egy­for­ma csi­gá­kat bo­do­rí­ta­ni.

Bet­tine és Kat­ha­ri­na vi­szont se­lyem­be, da­maszt­ba és csip­ké­be öl­tö­zött, elő­ke­lő ro­ko­kó hölgy­nek, csak a szí­ne­ket cse­rél­ték fel, a ró­zsa­színt kék­kel, to­váb­bá az el­len­té­tes szí­nű ál­ar­co­kat, ha­ju­kat pe­dig szé­les, boly­hos, hosszú für­tű pa­ró­kák alá. rej­tet­ték.

Bő­ven volt idő, mert az iga­zi mu­lat­ság csak a késő esti órák­ban kez­dő­dött, ami­kor min­den he­lyi­ség zsú­fo­lá­sig meg­telt, és már maga a ke­res­gé­lés is; ami­kor va­la­kit meg akar­tak ta­lál­ni, iz­gal­mas zűr­za­vart kel­tett − és Bet­tine rész­le­te­sen elő­ad­ta a töb­bi lány­nak, ho­gyan kép­ze­li Kat­ha­ri­na „ül­nök”-ének ug­ra­tá­sát és meg­gyöt­ré­sét. Vi­o­lá­nak ez­alatt a si­mu­lé­kony Ber­tel meg­mu­tat­ta a he­lyi tán­cok lé­pé­se­it, mert rhe­inlän­dert, for­gó ke­rin­gőt, hopp­ga­lop­pot az ott­ho­ni tár­sa­ság­ban nem ta­nult.

Mint ál­ta­lá­ban, az urak, Pan­ez­za és Je­an­ma­rie in­dul­tak előbb bér­ko­csin,, amely az­u­tán vissza­si­e­tett, hogy a min­dig kis­sé ké­sőbb meg­je­le­nő höl­gye­ket el­vi­gye. Pan­ez­za egész es­té­re ki­bé­rel­te a ko­csit, hogy se neki, se a lá­nyok­nak ne kell­jen a túl­zsú­folt ru­ha­tár­ban to­lon­ga­ni­uk: a ka­bá­to­kat és sá­la­kat a so­főr­re bíz­hat­ták, mi­után pon­to­san meg­be­szél­ték, hogy hol fog vá­ra­koz­ni. Haj­na­li egy órá­tól, az ál­ar­cok le­ve­té­se után, ké­szen­lét­ben áll a vissza­út­ra.

Ő is, Je­an­ma­rie is egy­sze­rű, fe­hér, pom­po­nos Pi­errot-jel­mez­be öl­töz­tek, szé­les uj­ja­sze­géllyel, kü­lön­bö­ző szí­nű do­mi­nó­kö­peny­be bur­ko­lóz­va, ál­ar­cuk szí­ne is ez­zel volt össze­han­gol­va. Csak ami­kor Pan­ez­za a ka­bát­zse­bé­ben ko­to­rá­szott, hogy a so­főr­nek bor­ra­va­lót ad­jon, ta­lált ben­ne egy cé­du­lát Kat­ha­ri­na kéz­írá­sá­val, amely­ben né­hány szó­val ér­te­sí­tet­te a jel­mez­cse­ré­ről. Az ijedt­ség utó­lag fu­tott át a tag­ja­in. Mi tör­tént vol­na, ha a lá­nyát össze­té­vesz­ti Kat­ha­ri­ná­val − akit ma ta­lán utol­já­ra fog a kar­ja­i­ban tar­ta­ni, ha csak tánc köz­ben is és tö­meg­ben. Ko­mo­lyan, mély­sé­ges meg­in­dult­ság­gal gyűr­te össze a cé­du­lát, hogy el­dob­ja, az­tán újra ki­si­mí­tot­ta, és mint egy amu­let­tet ru­há­ja alá rej­tet­te − ez­alatt Je­an­ma­rie-t, aki­nek sem­mit sem szólt, a be­özön­lő tö­meg­ben szem elől té­vesz­tet­te.

Köz­ben a ko­csi vissza­tért a bir­tok­ra, és fel­vet­te a lá­nyo­kat. Jel­me­ze­ik fö­lött me­leg es­té­lyi ka­bát­ba vagy. bun­dá­ba bur­ko­lóz­tak, és ne­vet­ve, fe­cseg­ve szo­rul­tak össze. Hogy a fő­utat el­ér­jék, vé­gig kel­lett men­ni­ük a fa­lu­szé­li, gö­rön­gyös ko­csi­úton és a kis­sé kij­jebb, egy ma­gas­la­ton álló temp­lom s a kö­rü­löt­te el­te­rü­lő te­me­tő mel­lett, amely­nek régi, om­la­do­zó fa­lá­hoz egy kis ká­pol­na épült a ha­lot­tak fel­ra­va­ta­lo­zá­sá­ra és be­szen­te­lé­sé­re. Ber­tel, aki­nek száz sze­me volt, meg­le­pőd­ve vet­te ész­re, hogy a ha­lot­tas­há­zi­kó­ban vi­lá­gos­ság van, ami eb­ben az órá­ban egész szo­kat­lan volt… Ha ha­lott lett vol­na a fa­lu­ban, ar­ról tud­nia kel­lett vol­na. Mi­alatt a ko­csi, mint­hogy itt a ke­rék­nyo­mok kü­lö­nö­sen mé­lyek vol­tak, las­san ka­nya­ro­dott, a fel­lob­ba­nó gyer­tya­fény­től meg­vi­lá­gí­tott, ki­csiny ká­pol­ná­ból egy for­mát­lan, sö­tét alak lé­pett ki, és vad, re­kedt át­ko­zó­dás kö­ze­pet­te hir­te­len ki­nyúj­tot­ta két fe­nye­ge­tő, ka­rom­sze­rű ke­zét a lá­nyok felé. Vi­o­la fel­si­kol­tott, és Bet­ti­né­be ka­pasz­ko­dott, a ve­ze­tő han­go­san szit­ko­zó­dott, mert a kor­mány ki­csú­szott a ke­zé­ből.

– Bäum­ler­né − mond­ta meg­üt­köz­ve Ber­tel −, ugyan mit csi­nál itt most?

Mert ar­ról, hogy Fer­di­nand vissza­tért, és hogy ha­za­hoz­ták a holt­tes­tét, ő sem tu­dott még sem­mit, mi­vel wal­lu­fi se­géd­csend­őre a nap hát­ra­le­vő ré­szé­ben nyil­ván szol­gá­lat­ban volt.

Bet­tine le­eresz­tet­te a ko­csi ab­la­kát, és be­en­ged­te a le­ve­gőt − a szél meg­élén­kült, a fel­hők el­osz­lot­tak, az ég nyug­ta­la­nul re­me­gő csil­la­gok­tól szik­rá­zott. Va­la­mi­vel az­előtt, hogy a fő­utat el­ér­ték vol­na, a fény­szó­rók su­ga­rá­ban egy a falu felé bal­la­gó fér­fi­alak lát­szott, de rög­tön le­tért az út­ról, és a fák ár­nyé­ká­ba hú­zó­dott. Ber­tel­nek úgy tet­szett, mint­ha ka­to­nai egyen­ru­hát vi­selt vol­na. De most a ve­ze­tő gázt adott a sima raj­nai úton, és a sö­tét fo­lyó­ban csak­ha­mar fel­tűnt a ki­vi­lá­gí­tott bo­lond­pa­lo­ta va­kí­tó vissz­fé­nye.

Ami­kor Clemen­set es­te­fe­lé sza­ba­don bo­csá­tot­ták a vizs­gá­la­ti fog­ság­ból, és egyen­ru­há­ját vissza­ad­ták, azt is kö­zöl­ték vele, hogy Fer­di­nand holt­tes­tét köz­ben Ni­e­der-Kedd­rich­be vit­ték. A bűn­ügyi ta­ná­csos sze­mé­lye­sen adta át neki egy sár­ga bo­rí­ték­ban azt az ira­tot, amely el­bo­csá­tá­sát iga­zol­ta, mert meg­szün­tet­ték el­le­ne a vizs­gá­la­tot − ezt a pa­pírt az­tán vissza­tér­te­kor le kell ad­nia a ka­szár­nyá­ban. Vissza­kap­ta a hol­mi­ját is, zsold­köny­vét, sza­bad­sá­gos le­ve­lét, némi ap­ró­pénzt egy ócs­ka bőr­zacs­kó­ban, va­la­mint a két ara­nyat, ame­lyet Rosa elő­ző nap, ami­kor a vizs­gá­la­tot be­fe­jez­ték, le­tét­be he­lye­zett szá­má­ra. A bűn­ügyi ta­ná­csos né­hány ba­rát­sá­gos és bá­to­rí­tó szó kí­sé­re­té­ben ke­zet fo­gott vele, de ő alig fog­ta fel a sza­vak ér­tel­mét, mert egyen­ru­há­já­nak zub­bo­nyán meg­pil­lan­tot­ta a kis lyu­kat, nem volt sok­kal na­gyobb, mint egy zseb­kés­től szár­ma­zó be­met­szés, szé­le­i­hez ke­vés­ke fe­ke­tés vér ta­padt. A test­vé­re vére. Mi­köz­ben út­ját egye­ne­sen ha­za­fe­lé vet­te − mert sza­bad­sá­ga más­nap reg­gel ha­tig tar­tott − át­fu­tott az agyán, hogy any­já­tól var­ró­szer­szá­mot kell kap­nia, vagy meg­ké­ri, hogy ő tün­tes­se el azt a kis lyu­kat a zub­bo­nyán. Hogy az egyen­ru­ha köl­csön­adá­sá­ért, no meg egyéb ok­ból is ka­to­nai bün­te­tés vár még rá, azt tud­ta jól, de nem gon­dolt rá. Sem­mi­re sem tu­dott gon­dol­ni. Azért is alig ér­zett meg­könnyeb­bü­lést, hogy már nem gya­nú­sít­ják a bűn­tett el­kö­ve­té­sé­vel, ezt egész sú­lyá­ban so­ha­sem fog­ta fel. Hi­szen nem ő tet­te. Csak hogy Fer­di­nand, aki újra vissza­tért az élet­be és őhoz­zá, csak­ugyan ha­lott, csu­pán ezt érez­te, mint va­la­mi kö­vet a mel­lé­ben és mint égő fáj­dal­mat a sze­me mö­gött.

Csak ami­kor a sá­padt, resz­ke­tő fényt meg­pil­lan­tot­ta a te­me­tő­ká­pol­na rá­csos ab­la­ka mö­gött, vált vi­lá­gos­sá szá­má­ra, hogy hi­szen Fer­di­nand ott van fel­ra­va­ta­loz­va, és nyil­ván az any­ját is ott ta­lál­ja. Egy ide­ig áll­do­gált a ha­lot­tas­há­zi­kó mál­la­do­zó lép­cső­jén, a csu­kott ajtó előtt. Tel­jes csend volt, de neki úgy rém­lett, mint­ha be­lül­ről halk mor­mo­gást hal­la­na. Le­vet­te sap­ká­ját, az éj­sza­kai szél hű­vö­sen si­mo­gat­ta hom­lo­kát, az­tán ke­resz­tet ve­tett, és me­rev uj­jak­kal le­nyom­ta a ki­lin­cset. Bäum­ler­né hát­tal az aj­tó­nak, egy nyi­tott ko­por­só előtt tér­delt. Hogy ki fe­küdt ben­ne, azt Clemens nem lát­hat­ta. A ko­por­só ke­reszt­ben állt a kis mel­lék­ol­tár előtt. Két ol­da­lán és az ol­tá­ron jobb­ra-bal­ra két-két nagy vi­asz­gyer­tya égett. Kü­lön­ben csak a kis pi­ros olaj­lám­pás vi­lá­gí­tott, amely a mennye­zet­ről füg­gött alá. Ahogy ki­nyílt az ajtó, a lég­vo­nat csak­nem el­fúj­ta a gyer­tyák egye­nes, vé­kony láng­ját, úgy­hogy Clemens gyor­san be­húz­ta az aj­tót maga után. Bäum­ler­né nem moz­dult, nem for­dult meg, már nem is dünnyö­gött, ta­lán ak­kor hagy­ta abba, ami­kor Clemens be­lé­pett. De hir­te­len, anél­kül hogy hát­ra­né­zett vol­na, anél­kül hogy a fiát meg­lát­ta és fel­is­mer­te vol­na, erős, ke­mény han­gon meg­szó­lalt:

– Ta­ka­rodj in­nen!

Clemens szin­te meg­me­re­ved­ve állt, ke­zét ön­kén­te­le­nül is össze­kul­csol­ta. Nem lé­leg­zett, így múlt el egy örök­ké tar­tó perc.

– Ta­ka­rodj in­nen! − szólt a hang is­mét, vi­lá­go­san és kö­nyör­te­le­nül.

– Anyám − sut­tog­ta Clemens, és fel­vil­lant ben­ne a re­mény, hogy hi­szen any­ja nem is tud­ja, ki lé­pett be, ta­lán más­nak véli, go­nosz szel­lem­nek vagy az ör­dög­nek …

– Én va­gyok az, Clemens − mond­ta az­tán, meg­ré­mül­ve sa­ját sza­vai csen­gé­sé­től.

Nem ka­pott vá­laszt, a tér­de­lő alak nem moz­dult. Erre las­san, láb­ujj­he­gyen né­hány lé­pés­sel kö­ze­lebb me­rész­ke­dett. De a hang, vissza­ker­get­te.

– Kain − szó­lalt meg a met­sző hang −, hol van a test­vé­red, Ábel?

És az asszony hir­te­len hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, és fia ar­cá­ba me­redt, for­ró, szá­raz, vö­rös, ka­ri­kás szem­mel, amely go­no­szul, fé­lel­me­te­sen, sőt ké­je­sen vil­lo­gott.

– Ta­ka­rodj in­nen! − fúj­ta­tott az asszony, s az ajka köz­ben ned­ves lett, mint­ha le­köp­te vol­na a fiát.

Clemens le­szeg­te a fe­jét. Eszé­be se ju­tott, hogy vé­de­kez­zék, el­lent­mond­jon, fel­há­bo­rod­jon. Ehe­lyett üres szí­ve és gyá­mol­ta­lan lel­ke meg­telt a bűn és a meg­ér­de­melt bün­te­tés egy­re nyo­masz­tóbb ér­zé­sé­vel.

Eset­le­nül ko­to­rá­szott a nad­rág­zse­bé­ben, elő­vet­te a két ara­nyat, az­tán egy lé­pés­sel kö­ze­lebb ment, és nyi­tott te­nye­rét any­ja felé nyúj­tot­ta.

– A te­me­tés­re − da­dog­ta os­to­bán. Erre Bäum­ler­né föl­emel­te gőz­től és szap­pa­nos víz­től da­gadt, sár­ga ke­zét, és ke­mény uj­jak­kal a fiú ke­zé­re vá­gott. Tisz­ta csen­gés­sel hul­lott a föld­re a két arany.

– Jú­dás − szi­sze­gett a hang −, Jú­dás! Tartsd meg a vér­dí­ja­dat.

Ek­kor Bäum­ler­né újra a nyi­tott ko­por­só felé for­dult, feje las­san rázu­hant, akár egy le­vá­ló fal­da­rab.

Clemens le­ha­jolt, és föl­vet­te az ara­nya­kat, alá­za­tos moz­du­lat­tal, mint ami­kor az em­ber föl­emel va­la­mit, amit el­tört. Az­u­tán ki­ment, és óva­to­san be­csuk­ta az aj­tót.

Las­sú, szé­les, ne­héz lo­vas­lép­tek­kel lép­ke­dett le­fe­lé a sö­tét ut­cán a Raj­na felé. De mint­ha sú­lyo­san meg­ra­kott mál­hás­ló lett vol­na, úgy nyom­ta a há­tát a meg­fog­ha­tat­lan bűn.

Nem óvta meg az öccsét, ez járt a fe­jé­ben ke­ser­ve­sen. Kész­sé­ges volt hoz­zá egész éle­té­ben, gyen­ge és gyá­va, mint va­la­mi bál­vány­imá­dó, úgy né­zett fel rá, a fi­a­ta­labb­ra, mint egy is­ten­ség­re, még ha az rosszat cse­le­ke­dett is, és mind­vé­gig szót fo­ga­dott neki, de nem óvta meg a vég­ze­té­től. Sze­ret­te őt. Most el­ker­get­ték a sír­já­tól − hová?

A part­ról hal­lot­ta a fo­lya­mi súr­ló­dó zú­gá­sát és mo­raj­lá­sát, a halk bugy­bo­ré­ko­lást és cso­bo­gást, ahogy a hul­lá­mok a fü­ves töl­tést és a fűz­fa­bok­rok gyö­kér­cso­mó­it alá­mos­ták. Meg­állt, csiz­má­ja or­rá­val hoz­zá­ért egy ne­héz Nő­höz, amely az út ár­ká­ban fe­küdt, s a lá­bá­val ide-oda moz­gat­ta.

„Ez­zel a nya­kam­ban − dünnyög­te maga elé − nem buk­kan­nék töb­bé fel. Egyik ha­lott, úgy jár­ja, gyak­ran maga után húz­za a má­si­kat.”

Le­ha­jolt, hogy föl­emel­je a kö­vet, és de­rék­szí­já­val ma­gá­ra erő­sít­se.

Ek­kor azon­ban meg­érez­te a két hű­vös arany­pénzt, ame­lye­ket, anél­kül hogy tu­da­tá­ban lett vol­na, még a ke­zé­ben tar­tott úgy, ahogy a ha­lot­tas­ház po­ros pad­ló­já­ról fel­szed­te. Ezt csak nem vi­he­ti ma­gá­val, fu­tott át raj­ta − ennyi pénzt.

A már fé­lig föl­emelt kö­vet vissza­dob­ta az iszap­ba.

Az­u­tán el­in­dult, fel­fe­lé a fo­lyó men­tén, csak ment, egy­re gyor­sab­ban, a vá­ros irá­nyá­ban, nem tud­ta még, hogy cél­ja van, nem gon­dolt még sem­mi­re, de olyas­mi volt ez, mint a hal ösz­tö­ne, amely ál­lan­dó, tu­dat­ta­lan vo­nu­lás­ban a mély, meg­sem­mi­sí­tő vi­zek­ből a se­kély pa­ta­kok­ba tart, hogy ik­rá­ját és éle­tét meg­óv­ja, olyan volt ez, mint ami­kor az éhe­ző fal­ka üget­ve me­ne­kül a hó­vi­ha­rok elől, nem ér­zett, nem akart sem­mit, de haj­tot­ta va­la­mi, mint­ha ta­va­szi vi­har ker­get­né a me­ne­kü­lés öle és ba­ráz­dái felé úgy, ahogy az előbb az any­já­hoz és a ha­lott­hoz haj­szol­ta.

A Raj­na híd­ján meg­állt, be­le­bá­mult a vá­ro­si pa­lo­ta su­gár­zó fény­ára­da­tá­ba, ahon­nan zene és uj­jon­gás hal­lat­szott.

„Hová is me­gyek? − kér­dez­te ma­gá­tól hir­te­len. − Igen, a pénz mi­att − gon­dol­ko­zott han­go­san. − Vissza kell kap­nia.”

El­ke­rül­te a dó­mot, a Raj­na men­ti úton ma­radt, amíg a régi fa­to­rony­hoz nem ért. On­nan be­for­dult a gyen­gén meg­vi­lá­gí­tott Sch­los­ser­gas­sé­be, és las­san kö­ze­le­dett a Kap­pel­hof­hoz.

Meg­le­he­tő­sen csend volt itt ezen az es­tén, a vége felé kö­ze­le­dő far­san­géj min­den vi­gas­ság­ra vá­gyó éle­tet a vá­ros kö­ze­pé­be és han­gos szó­ra­ko­zó­he­lye­i­re szip­pan­tott be.

Clemens meg­állt egy mel­lék­ut­ca ár­nyé­ká­ban, ahon­nan a pi­ros lám­pás, nagy szá­mok­kal el­lá­tott há­zak so­rát és a ti­zen­né­gyes szá­mú ház be­já­ra­tát is lát­hat­ta.

Mint min­dig, ha­tá­ro­zat­lan fi­a­tal­em­be­rek né­hány cso­port­ja kó­szált az ut­cá­kon, mó­káz­va meg­áll­tak, va­la­hány­szor itt-ott ki­nyílt egy ab­lak, és egy mez­te­len kar fe­lé­jük in­tett, vagy az aj­tók kém­le­lő rá­csán ke­resz­tül, ame­lyek mö­gött az öreg ka­pus­nők ül­tek, sut­to­gó biz­ta­tás hal­lat­szott, az­tán némi té­to­vá­zás után újra el­tűn­tek. Mint min­dig, időn­ként egy-egy fér­fi­alak tűnt fel si­e­tős lép­tek­kel, fel­haj­tott ka­bát­gal­lér­ral, mé­lyen a hom­lo­ká­ba hú­zott ka­lap­pal, és mint­ha va­la­mi meg­ren­de­lést kel­le­ne el­in­téz­nie, oda­lé­pett va­la­me­lyik ka­pu­hoz,, és gyor­san el­tűnt mö­göt­te. Mint min­dig, né­hány ka­masz is ott leb­zselt hall­ga­ta­gon, ri­ad­tan meg­la­pul­tak a mel­lék­ut­cák­ban, ha a két unat­ko­zó rend­őr elő­cso­szo­gott a sar­kon, majd ami­kor a rend­őrök el­tűn­tek, újra elő­buk­kan­tak, akár az éj­je­li ró­kák, és fe­ke­te ka­ri­kás sze­mük­kel úgy bá­mul­tak a be­zárt ab­la­kok­ra, mint­ha el­tün­tet­het­nék ró­luk a füg­gönyt.

Az egyik fic­kó bo­ká­ig érő nad­rág­ban és ten­ge­rész­ka­bát­ban so­ká­ig áll­do­gált Clemens mel­lett a mel­lék­ut­cá­ban, és egy ki­aludt ci­ga­ret­ta­csik­ket szí­vo­ga­tott. Vé­gül is Clemens, aki egyen­ru­há­já­ban nem me­he­tett át, és Ma­dame Gut­ti­er bi­ro­dal­má­ba se me­rész­ked­he­tett, meg­szó­lí­tot­ta. Öt­ven pfen­ni­get adott, és még egy tel­jes már­kát ígért neki, ha el­in­té­zi ügyét, fe­je­del­mi ju­ta­lom volt ez a fi­ú­nak. Clemens a két ara­nyat zseb­ken­dő­jé­be gön­gyöl­te, és abba a nagy, sár­ga bo­rí­ték­ba dug­ta, amely­ben el­bo­csá­tá­si pa­pír­ját át­ad­ták neki, az­u­tán a bo­rí­té­kot le­ra­gasz­tot­ta, és meg­bíz­ta a kül­dön­cöt, hogy ki­zá­ró­lag sze­mé­lye­sen ad­hat­ja át Rosa kis­asszony­nak a 14-es szá­mú ház­ban, még ha vár­nia kell is rá. Rosa pe­dig írja rá a ne­vét a bo­rí­ték­ra, és küld­je vissza, így ő, Clemens tud­ni fog­ja, hogy a lány a kül­de­ményt rend­ben meg­kap­ta, a kül­dönc nem sik­kasz­tot­ta el. Hogy mi van a bo­rí­ték­ban és a zseb­ken­dő­ben el­rejt­ve, azt ter­mé­sze­te­sen nem árul­ta el. Mond­ja csak azt, hogy a dra­go­nyos kül­di.

A fiú ha­mar vissza­jött. Vissza­hoz­ta az üres bo­rí­té­kot, sem­mi sem volt rá­ír­va. De a lány azt üzen­te, vár­jon.

– Mire? − kér­dez­te Clemens meg­za­va­rod­va.

– Ter­mé­sze­te­sen őrá − mond­ta a fiú kí­ván­csi vi­gyor­ral −, majd maga jön.

Clemens oda­ad­ta a már­kát, anél­kül hogy a fi­ú­ra né­zett vol­na, az­tán bel­jebb lé­pett az ár­nyék­ba, és várt. Nem tud­ta, med­dig, ta­lán fél órát, ta­lán ke­ve­seb­bet, ta­lán töb­bet. Úgy érez­te, mint­ha örök­től fog­va így állt vol­na, ép­pen így, ezen az ut­ca­sar­kon, mint­ha mind­ez egy­szer már meg­tör­tént vol­na, vagy mint­ha örök­ké így ma­rad­na, és csen­des, hi­deg szé­dü­lést ér­zett, anél­kül hogy félt, vagy gyen­ge lett vol­na, in­kább, mint­ha ál­mod­na.

Az­tán ki­nyílt a 14-es szá­mú ház ka­pu­ja, és Rosa lé­pett ki raj­ta, ugyan­ab­ban a ru­há­ban, mint amely­ben hét­főn reg­gel a bí­ró­sá­gon volt, de a ke­zé­ben szal­ma­fo­na­tú, bőr­fo­gan­tyús, zá­ras ko­sa­rat tar­tott. A ka­put va­la­ki han­go­san be­csap­ta mö­göt­te. Nem for­dult vissza − csak ku­tat­va né­zett át a két ki­ága­zó mel­lék­ut­ca felé, mi­vel nyil­ván nem tud­ta pon­to­san, hol áll a fiú, Clemens pe­dig kis­sé ki­lé­pett az ár­nyék­ból, de a lám­pa­fény­be nem lé­pett be.

Rosa gyor­san át­ment az út­tes­ten, és a ko­sa­rat át­tet­te jobb ke­zé­ből a bal ke­zé­be. Vé­kony gyap­júk­esz­tyűt vi­selt, Clemens­nek vissza­ad­ták fe­hér cér­na­kesz­tyű­jét a ki­tö­mött mu­ta­tó­uj­jal, és ke­zük meg­ta­lál­ta és meg­fog­ta egy­mást, anél­kül hogy kesz­tyű­jü­ket le­húz­ták vol­na. Szót­la­nul in­dul­tak el, Rosa ve­zet­te a fiút, és ez is úgy rém­lett Clemens­nek, mint­ha örök­től fog­va így lett vol­na, vagy így ren­del­te­tett, és örök­ké így lesz. Egy ke­reszt­ut­cá­ban a lány egy ház­hoz irá­nyí­tot­ta, ame­lyik­nek üveg­cé­gé­rén a „Ho­tel” fel­irat volt lát­ha­tó. A föld­szin­ten egy ven­dég­lő le­he­tett, mert za­va­ros lár­ma és ének hal­lat­szott ki. A be­já­rat fölé egy nagy, fer­de hor­gonyt pin­gál­tak, alat­ta ez állt: „Ven­dég­lő a hor­gony­hoz, az egész vi­lág von­ta­tó­ha­jó-ka­pi­tá­nya­i­nak ta­lál­ko­zó­he­lye.”

A lány meg­ke­rül­te Clemens­szel a há­zat, a na­gyon szűk, sö­tét zsák­ut­cács­ká­ban va­la­mi hát­só be­já­rat­nak kel­lett len­nie. Csak itt állt meg, Clemens ar­cá­ba né­zett, és hát­ra­ve­tet­te fe­jét. Clemens erre szá­jon csó­kol­ta.

– Nem me­gyek töb­bé vissza − mond­ta az­tán a lány a fiú vál­lá­ra tá­masz­kod­va −, nem kény­sze­rít­het. A szo­bá­mat egész hó­nap­ra ki­fi­zet­tem, és más­sal nem tar­to­zom neki.

Clemens nem szólt, csak bó­lin­tott.

– Ma­radj itt − sut­tog­ta a lány −, mind­járt ér­ted jö­vök.

Az­tán el­tűnt a sö­tét, kes­keny hát­só be­já­ra­ton ke­resz­tül.

Az ajtó újra ki­nyílt, a fo­lyo­són most gáz­láng égett, Rosa egye­dül volt, kul­csot tar­tott a ke­zé­ben, föl­ve­zet­te a fiút egy kes­keny fa­lép­csőn.

A szo­bá­ban is gáz­láng égett, hal­kan szi­sze­gett és éne­kelt. A fal mel­lett kes­keny ágy állt, a sa­rok­ban mos­dó­áll­vány, az egyet­len ab­lak bi­zo­nyá­ra az ut­cá­ra nyílt.

A lány le­tet­te a ko­sa­rát, ka­bát­ját az aj­tón levő kam­pó­ra akasz­tot­ta, oda­akasz­tot­ta sap­ká­ját is, az­tán egy­más mel­lé ül­tek, az ágy szé­lé­re, nem ér­tek egy­más­hoz, most meg sem csó­kol­ták egy­mást Egy idő múl­va azon­ban Rosa, mi­köz­ben ne­vén szó­lon­gat­ta Clemenst, las­san­ként előbb a maga kesz­tyű­jét húz­ta le, az­tán a fi­ú­ét, egy­foly­tá­ban si­mo­gat­ta a fiú jobb ke­zét, vé­gül aj­ká­val na­gyon gyen­gé­den meg­érin­tet­te nyo­mo­rék uj­ját. Clemens nem húz­ta vissza a ke­zét, szí­vét jól­eső­en könnyű­nek érez­te.

És min­den eről­kö­dés vagy gon­dol­ko­dás nél­kül, mint­ha szin­te már min­dent tud­ná­nak egy­más­ról, las­san el­kezd­tek min­den­fé­lé­ről be­szél­get­ni, ar­ról, ami éle­tük­ben a leg­ké­zen­fek­vőbb és a leg­fon­to­sabb, és ami gon­do­la­ta­ik­ból az aj­kuk­ra kí­ván­ko­zott.

Is­me­ri itt a gazd­asszonyt, mond­ta a lány, tisz­tes­sé­ges nő, gyak­ran ebé­delt a fo­ga­dó­já­ban. Ő sze­rez majd neki most is mun­kát, előbb ta­lán egy mo­so­dá­ban, mert far­sang után sok a mos­ni­va­ló, ké­sőbb eset­leg egy bolt­ban. Már rég­óta sze­ret­ne el­ke­rül­ni on­nan. Van egy kis meg­ta­ka­rí­tott pén­ze, és most még Clemens­től is ka­pott, eb­ből bé­rel­het egy kis szo­bát, ahol a fiú min­dig meg­lá­to­gat­hat­ja, ami­kor sza­bad­sá­got kap.

A sza­bad­ság­ból, mond­ta Clemens, mos­ta­ná­ban nem lesz sem­mi, in­kább a kör­mé­re kop­pin­ta­nak. Hi­szen bi­zo­nyo­san meg­bün­te­tik az egyen­ru­ha mi­att.

Ne ve­gye a szí­vé­re, mond­ta a lány, hisz már a har­ma­dik évét töl­ti a ka­to­na­ság­nál, ha­ma­ro­san túl lesz raj­ta.

– Igen − fe­lel­te Clemens −, hús­vét kö­rül. − De most nyil­ván őr­ve­ze­tő lett vol­na, és arra is gon­dolt már, hogy benn­ma­rad al­tiszt­ként.

– De­hogy, de­hogy − mond­ta a lány élén­ken − a had­se­reg­ben, hisz az sem­mi, nem iga­zi szak­ma és nem jövő, hisz te a fű­rész­nél vol­tál, és ki­is­me­red ma­gad a gé­pek kö­zött, egy olyan em­ber, mint te − mond­ta −, vi­he­ti va­la­mi­re!

– Igen − vá­la­szolt Clemens meg­győ­ző­dés­sel −, vi­he­tem is! − és eb­ben a pil­la­nat­ban tud­ta, hogy vi­he­ti va­la­mi­re. − Egy olyan em­ber, mint te − ezt mond­ta Rosa −, sok­ra vi­he­ti, csak a lány tart­son ki mel­let­te. − Clemens nem mond­ta ezt, de Rosa érez­te, hogy a fi­ú­nak szük­sé­ge van rá, és őrá még soha sen­ki­nek nem volt szük­sé­ge.

– Sze­ren­csém volt − szó­lalt meg a lány csön­de­sen −, és min­dig na­gyon vi­gyáz­tam is, so­ha­sem vol­tam be­teg, és most túl va­gyok raj­ta.

Mé­lyet lé­leg­zett, és azt gon­dol­ta ma­gá­ban, még­is­csak el­megy egy­szer a dok­tor­hoz, hogy bi­zo­nyos le­gyen ben­ne, hogy le­het gye­re­ke. De a tes­te tud­ta, hogy min­den rend­ben van. Há­lás bi­za­lom­mal si­mo­gat­ta a fiú szé­les vál­lát, mint egy ha­tal­mas, szi­lár­dan emel­ke­dő és a nap­tól át­for­ró­so­dott, mo­há­val, páf­ránnyal és mo­gyo­ró­bo­kor­ral fe­dett szik­la­töm­böt, ame­lyen ki­pi­hen­he­ti ma­gát, és amely alatt vé­del­met ke­res­het. Eköz­ben meg­érez­te a kis lyu­kat a zub­bony kel­mé­jé­ben, és rög­tön tud­ta, mi az.

– Gye­re − mond­ta −, rend­be ho­zom. Vesd csak le.

Ki­nyi­tot­ta a ko­sa­rát, var­ró­esz­közt vett elő, meg egy kis üve­get is folt­tisz­tí­tó­val.

Is­mét mel­let­te ült, az ágy szé­lén, mint oda­ha­za a ke­men­ce­p­adon, meg­tisz­tí­tot­ta és be­stop­pol­ta a kis lyu­kat, ahogy le­he­tett.

– Ezt az­tán mű­stop­po­ló­hoz kell vin­ni − mond­ta −, kár len­ne a szö­ve­tért. De ne menj úgy oda, hogy mind­járt meg­lás­sák.

A fiú bó­lin­tott, néz­te a lány für­ge ke­ze­it, mo­soly­gott.

– Tu­dod − mond­ta −, már a Raj­ná­nak akar­tam men­ni.

– Ugyan, te − vi­ho­gott a lány −, hi­szen az ned­ves … − De az­tán rög­tön újra el­ko­mo­lyo­dott. − Egy­szer én is akar­tam − foly­tat­ta −, azt hi­szem, majd­nem min­den­ki­vel meg­esik ez. De az em­ber se­gít­sen ma­gán…

Clemens le­ha­jolt a lány ke­zé­re, ame­lyet az most, a mun­ka be­fe­jez­té­vel az ölé­ben nyug­ta­tott, és hom­lo­ká­val be­le­si­mult.

– Rög­tön meg­sze­ret­te­lek − hal­lot­ta a lány hang­ját −, ami­kor be­jöt­tél, és annyi­ra szo­rí­tott a ci­pőd.

Clemens fel­egye­ne­se­dett. − Az nem az én ci­pőm volt − mond­ta.

– Nem − fe­lel­te Rosa rész­vét­tel, és meg­si­mo­gat­ta a fiú ke­zét. − Kel­lek ne­ked? − kér­dez­te hir­te­len, kö­ze­lebb si­mul­va hoz­zá.

– Igen − mond­ta Clemens, és erő­sen ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta a lányt.

– És ha va­la­ki meg­tud­ja ké­sőbb, és gya­láz­ko­dik, hogy hon­nan való a fe­le­sé­ged? − kér­dez­te Rosa gond­ter­hel­ten.

– Ak­kor kap egyet a fe­jé­re − fe­lel­te Clemens nyu­god­tan, és a lány örült, hogy a fiú ilyen jó és ilyen erős.

A szo­bá­ban nem volt kály­ha, de a fű­tött sön­tés le­he­tett alat­ta, mert Clemens olyan me­leg­nek érez­te, mint­ha nyár lett vol­na, ha­bár ing­ujj­ban ült. Olyan könnyű­nek, olyan jól érez­te ma­gát, hogy ásí­ta­nia kel­lett.

– Fá­radt vagy − mond­ta Rosa gyön­gé­den −, mi­kor kell men­ned?

– Fél hat­kor benn kell len­nem − vá­la­szolt Clemens −, leg­szí­ve­seb­ben éb­ren ma­rad­nék.

– Ugyan de­hogy − mond­ta a lány − alud­nod kell. − Az­tán az aj­tó­hoz sza­ladt. − Mind­járt vissza­jö­vök − sut­tog­ta, és Clemens hal­lot­ta, amint a re­cse­gő lép­cső­kön le­ug­rál.

Ami­kor vissza­tért, egy han­go­san és bi­za­lom­ger­jesz­tő­en ke­tye­gő, nagy, kony­hai éb­resz­tő­óra volt a ke­zé­ben.

A fiú még az ágyon ült, Rosa elé­be állt, és aj­ká­val meg­érin­tet­te az ar­cát.

Az­u­tán el­lé­pett, és el­ol­tot­ta a gáz­lán­got. Az ab­lak vé­kony kar­ton­füg­gö­nyén át azon­ban be­szű­rő­dött még némi de­ren­gő fény, nyil­ván az ut­cai lám­pá­ból, amely a ház fa­lán füg­gött.

Né­mán vet­kőz­tek, kü­lön-kü­lön.

– Fe­küdj csak le − sut­tog­ta a lány. Clemens a ta­ka­ró alatt egé­szen a fal­hoz szo­rult, lát­ta Ro­sát mez­te­le­nül az ágy előtt áll­ni, vi­lá­go­sab­ban és tisz­táb­ban, mint az előbb tel­jes fény­nél. A lány sze­me fény­lő bar­na és ke­rek volt, szá­ja szé­les és puha, haja gesz­te­nye­vö­rö­sen hul­lá­mos, bőre pe­dig na­gyon vi­lá­gos, kis­sé szep­lős. Két mel­le két sze­líd, fe­hér ha­lom, vi­lá­gos­bar­na hold­ud­va­rok­kal és sö­tét bim­bók­kal.

Egy ide­ig csend­ben fe­küd­tek egy­más mel­lett, szin­te nem is érint­ve egy­mást.

Egy ze­ne­gép oda­lenn a „Ten­ge­rész­sors”-ot nye­ke­reg­te, ré­szeg han­gok si­ral­ma­san nyá­vog­ták a „Lo­re­ley”-t. De ők csak a sa­ját lé­leg­ze­tü­ket hal­lot­ták.

Vé­gül a lány két kar­ját a fiú feje köré fon­ta, Clemens meg­érez­te Rosa bő­ré­nek me­le­gét, min­den fé­lénk­sé­gük el­pá­rol­gott, át­ölel­ték egy­mást, eggyé vál­tak, mély, fel­sza­ba­dult só­ha­jok kö­zött meg­aján­dé­koz­ták egy­mást a test és a lé­lek ki­elé­gü­lé­sé­vel, az­tán Ro­sá­ból hir­te­len ki­ál­tás tört ki, majd sze­mét el­árasz­tot­ta a meg­vál­tó könnyek özö­ne.

Az­u­tán el­alud­tak, a fiú fe­jét a lány két mel­le közé haj­tot­ta, Rosa még szen­der­gé­sé­ben is fog­ta Clemens ke­zét.

Az ál­ar­cok le­ve­té­sé­nek órá­ja vá­rat­la­nul kö­szön­tött be − mert ele­in­te min­den bál olyan, mint­ha a vég­te­len­be nyúl­na, az­tán vá­rat­la­nul össze­zsu­go­ro­dik, és a vége felé szá­guld­va ro­han elő­re.

A bo­lon­dok szí­ne­i­vel dí­szí­tett, nagy fa­li­óra mu­ta­tói, ame­lyek előbb alig akar­tak elő­re­moz­dul­ni, ker­get­ték egy­mást. Mint­ha csak az idő kor­bá­csol­ná, egy­re vi­ha­ro­sab­bá lett a tán­cok ira­ma, a jel­me­zek ro­ha­nó sür­gé­se és össze­vissza to­lon­gá­sa, a pá­rok ker­ge­tő­zé­se, in­csel­ke­dé­se, for­go­ló­dá­sa, össze­ka­ro­lá­sa és len­dü­le­te − és az el­fo­gott de­ne­vé­rek fé­le­lem-ki­ál­tá­sa­i­hoz ha­son­ló to­rok­han­gok vagy csi­po­gó fej­han­gok, aho­gyan az em­be­rek az ál­ar­cok mö­gött meg­pró­bál­ták hang­ju­kat el­vál­toz­tat­ni, egy­re gyor­sab­ban és egy­re ri­kol­tób­ban si­ví­tot­tak vé­gig a ter­men.

Je­an­ma­rie fü­lé­ben ez a vi­sí­to­zás és csi­po­gás, amely min­den­fe­lől át­ha­tolt a ze­nén, elő­ször úgy hang­zott, mint fül­si­ke­tí­tő lár­ma egy eg­zo­ti­kus ma­dár­ház­ban, ké­sőbb egy­re in­kább ha­son­lí­tott a kör­tán­cot járó kí­sér­te­tek ijesz­tő vi­ho­gá­sá­ra, kí­sér­te­te­ké­re, ame­lyek a sa­ját sír­ju­kon tán­col­nak: mint­ha olyan tor­kok­ból jön­né­nek, ame­lyek hang­sza­lag­jai rég ki­szá­rad­tak, olyan áll­kap­csok és ínyek kö­zül, ame­lyek­nek nyel­vét föl­fal­ta a rot­ha­dás.

Még min­dig egye­dül, a tán­col­ni vá­gyó női mas­ka­rá­kat ke­rül­get­ve bo­lyon­gott az ug­rán­do­zó, to­po­gó, cso­szo­gó lá­bak, meg­dup­lá­zó­dott há­tak, csí­pők és vál­lak for­ró, tar­ka ka­var­gá­sán ke­resz­tül − egyet­len jel­mezt ke­re­sett és ku­ta­tott: a fe­ke­te-vö­rös, tüll­fáty­las és tej­fe­hér ál­ar­cos Pi­e­ret­te-et, vö­rös és fe­ke­te ha­ris­nyá­ban, fe­ke­te és vö­rös se­lyem­ci­pő­ben.

Az este lát­ta a jel­mezt elő­ké­szít­ve, és pon­to­san meg­je­gyez­te hogy mi­lyen − de mint­hogy a soha fél­be nem sza­ka­dó tánc, ame­lyet több egy­mást fel­vál­tó ze­ne­kar kí­sért, kü­lön­bö­ző he­lyi­sé­gek­ben hul­lám­zott, és sok volt a ha­son­ló jel­mez, a sze­ren­csé­től vagy a vé­let­len­től füg­gött, hogy egy bi­zo­nyos sze­mélyt fel le­hes­sen lel­ni kö­zöt­tük.

Egy­szer­re csak egy le­ve­li­bé­ká­nak öl­tö­zött és béka mód­já­ra ug­rán­do­zó tán­cos kar­ja­i­ban vél­te őt fel­fe­dez­ni, a fér­fi­nak csí­pő­jé­ig szo­ro­san rá­ta­pa­dó, vi­lá­gos­zöld nad­rág­ja szin­te mez­te­len és sze­mér­met­len ha­tást kel­tett − és Je­an­ma­rie úgy érez­te, mint­ha a lány, aki őt ál­ar­ca és csep­pet sem fel­tű­nő jel­me­ze mö­gött tu­laj­don­kép­pen alig-alig is­mer­het­te föl, fe­lé­je nyo­mul­ná, és meg­pró­bál­na cset­lő bot­ló bé­ká­já­tól meg­sza­ba­dul­ni.

Két­ség­be­esett igye­ke­zet­tel, mint egy kín­zó álom­ban, foly­ton sze­me elől té­veszt­ve ül­döz­te a lányt, és csak­ugyan úgy lát­szott, hogy a fe­ke­te-vö­rös mas­ka­ra, aki köz­ben jó né­hány­szor vál­to­gat­ta tán­co­sát, és vé­gül egye­dül ma­radt, mint­ha ját­sza­na vele: oly­kor szin­te kéz­zel­fog­ha­tó­an meg­kö­ze­lí­ti, majd in­csel­ked­ve vagy pe­dig lop­va ve­zet­ve őt, el­fut elő­le.

Ami­kor tel­je­sen ki­ful­lad­va át­nyo­ma­ko­dott az egyik nyi­tott szár­nyas aj­tón, amely mö­gött a lány ép­pen egyik te­rem­ből a má­sik­ba sik­lott, hir­te­len mel­let­te állt, mint­ha az aj­tó­ke­ret mö­gött le­sel­ke­dett vol­na rá. Azon­nal el­kap­ta a lányt − és mi­köz­ben tánc­lé­pés­ben igye­ke­zett őt egy csen­des sa­rok­ba kor­má­nyoz­ni, szí­vét a ma­gá­én érez­te do­bog­ni − a tej­szí­nű ál­arc­ban, a szűk, mű­szem­pil­lák­kal ár­nyé­kolt szem­nyí­lá­sok mö­gött for­ró, éj­kék szik­rá­zást lá­tott.

Is­mersz? − súg­ta a lány fü­lé­be, és ijed­ten vet­te ész­re, hogy maga is a ka­bó­cák ma­gas, csi­po­gó hang­ján be­szélt… A mas­ka­ra bó­lin­tott, és kar­ja­it szo­ro­sabb­ra fon­ta a fiú ol­da­lán. Meg tudsz-e ér­te­ni, akar­ta kér­dez­ni, de rá­jött, hogy a zene, a tán­co­lók be­szél­ge­té­se, és a han­gok rop­pant za­já­ban csak füs­ti fecs­kék vagy csó­kák mód­já­ra ki­ál­toz­va ér­tet­het­nék meg ma­gu­kat.

Most egy ol­dal­fo­lyo­só kö­ze­lé­be ke­rül­tek, amely­ben ugyan szin­tén vé­ges-vé­gig jel­me­ze­sek tán­col­tak, de amely­ben né­hány ma­gas, osz­lo­pok­ba fog­lalt ab­lak­fül­ke volt. Va­la­me­lyik ilyen fül­ké­ből, bi­zo­nyá­ra egy erő­sza­kos csók után ép­pen han­go­san vi­sít­va me­ne­kült ki egy ter­me­tes, ezüst­zöld le­pel­be bur­kolt raj­nai sel­lő, akit egy boly­hos Al­be­rich kö­ve­tett vad fa­unug­rá­sok­kal. Je­an­ma­rie tán­cos­nő­jé­vel gyor­san be­nyo­mult a sza­bad­dá lett és már­is he­ve­sen ost­rom­lott fal­mé­lye­dés­be, mi­előtt egy má­sik pár el­fog­lal­hat­ta vol­na, és kar­ja­it a lány nya­ka köré fon­ta, mint ami­kor a sze­rel­mes fiú meg akar­ja csó­kol­ni a kis­lányt. De nem gon­dolt ilyes­mi­re, mind­össze le­he­tő­sé­get ke­re­sett, hogy be­szél­hes­sen vele, mert a Pan­ez­zá­val foly­ta­tott esti be­szél­ge­tés óta szin­te érez­te a lányt fe­nye­ge­tő baj, ve­szély sza­gát vagy ízét, mint egy még fel nem fe­de­zett, ser­ce­gő tűz pa­rázs­ló, égett sza­gát a fal­ge­ren­dá­zat mö­gött… Se­be­sen − és mint­hogy han­gos­nak is kel­lett len­nie, és mi­vel újabb jel­me­ze­sek is za­var­ták őket, ola­szul − el­kez­dett a lel­ké­re be­szél­ni, min­dent el­mon­dott, amit tu­dott, vagy tud­ni vélt, be­szélt me­ne­kü­lés­ről vagy el­rej­tő­zés­ről, pénzt, se­gít­sé­get, kí­sé­re­tet aján­lott föl neki… A lány azon­ban csu­pán a fe­jét ráz­ta, hogy sö­tét haj tin­csei csak úgy rep­des­tek − Je­an­ma­rie-nak úgy rém­lett, mint­ha ál­ar­ca alól halk, gyen­géd ne­ve­tést hal­la­na −, és ak­kor meg­tör­tént va­la­mi, amit so­ha­sem várt vol­na, ami­re ti­tok­ban ta­lán vá­gyott; de eb­ben a pil­la­nat­ban még csak nem is kí­vánt.

A lány hir­te­len annyi­ra vissza­tol­ta ál­lá­ról az ál­ar­cát, hogy ajka sza­bad­dá vált, má­sik ke­zé­vel gyor­san fel­leb­ben­tet­te a se­lyem­le­ber­nye­get, amely a fiú ar­cá­nak alsó ré­szét el­fed­te − és szá­ját rö­vi­den, for­rón, he­ve­sen a fi­ú­é­ra ta­pasz­tot­ta. Je­an­ma­rie egy má­sod­per­cig érez­te a lány nyel­ve he­gyé­nek ned­ves ful­lánk­ját, fo­ga­i­nak nyo­má­sát és élét, le­he­le­té­nek szí­vó ere­jét − az­tán a lány nyak­szirt­jé­nek egyet­len rán­dí­tá­sá­val is­mét le­zár­ta ál­ar­cát, bal kar­já­val kö­rül­fog­ta a fiút a tánc­hoz, mi­köz­ben jobb ke­zé­nek uj­jai szo­ro­san be­le­ka­pasz­kod­tak az övé­i­be.

Je­an­ma­rie meg­for­gat­ta a lányt, el­ká­bul­va, le­nyű­göz­ve, el­ra­gad­tat­va sze­rel­mé­nek ha­tal­má­tól – mind e fé­le­lem, ag­go­da­lom, amely még az imént ben­ne égett, mint­ha el­szállt vagy a mély­be süllyedt vol­na −, érez­te a lány keb­lét a könnyű kel­mén át, érez­te hón­al­já­nak gyen­géd il­la­tát, az iz­ga­tott nő­i­ség il­lat­pá­rá­ját − mint aho­gyan már a vá­sár­té­ren, ami­kor a sát­rak ut­cá­in át von­szol­ta, sej­te­ni vél­te −, az ő il­la­ta volt ez, az ő éle­té­nek le­he­le­te, az ő csu­pasz keze, az ő nyá­jas, bó­dí­tó lé­nye, ame­lyet előt­te meg­nyi­tott, oda­aján­dé­ko­zott, fel­tárt, töb­bé nem ön­ma­gá­ba zár­va, mint­ha egy lát­ha­tat­lan ak­vá­ri­um­ban tar­taná fog­va, ha­nem szé­le­sen és sza­ba­don ki­tár­va − szá­má­ra ki­tár­va, vá­rat­lan vá­lasz­ként bá­tor­ta­lan hí­vá­sá­ra.

– Sze­retsz? − sut­tog­ta bele ér­tel­met­le­nül, ter­mé­sze­tes hang­ján a lány ál­ar­cá­nak kes­keny ajak­ré­sé­be, és a lány szo­ro­sabb­ra fog­ta őt, s tánc köz­ben ha­lán­té­ká­val a vál­lá­hoz si­mult.

– Vi­o­la! − ki­ál­tot­ta a fiú han­go­san, és úgy érez­te, mint­ha a lány át­vál­to­zott vol­na, a va­rázs­lat le­fosz­lott vol­na, mint­ha meg­sza­ba­dult vol­na az igé­zet­től, ő pe­dig a her­ceg vol­na, a me­se­be­li lo­vag, aki át­tört a tüs­kés sö­vé­nyen, meg­öl­te a sár­kányt, el­ker­get­te a dé­mont… Vad, fé­kez­he­tet­len büsz­ke­ség fog­ta el, az ön­ér­zet és biz­ton­ság má­mo­ra és olyan élet­öröm, ami­lyent if­jú­sá­ga még nem is­mert − mert va­ló­já­ban ő maga vál­to­zott meg, ő bújt ki a gu­bó­ból, mint­ha egy bur­kon tört vol­na át. Töb­bé már nem ri­ad­tan meg­kín­zott, ide­ges nyug­ta­lan­ság­tól re­me­gő, be­te­ges ag­go­dal­mak­kal meg­ter­helt ár­nyék volt amely a bál­ter­mek­ben kí­sér­tett, ha­nem apja fia, élet­től duz­za­dó, fi­a­tal fér­fi, sze­re­tő, tu­laj­do­nát meg­ra­ga­dó, könnyű szí­vű, könnyű ke­dé­lyű ga­val­lér, és a lányt át­ka­rol­va és át­ölel­ve tar­tot­ta, a vágy­nak olyan ere­jé­vel, amely a sze­re­lem min­den ké­jét elő­re érez­te, és ma­gá­ba fog­lal­ta.

A nagy­te­rem­ben egy ak­ko­ra me­ga­fo­non át, mint egy há­rom­ár­bo­cos hajó ka­pi­tá­nyáé, a nagy zá­ró­ke­rin­gőt je­len­tet­ték be, amely­re a höl­gyek vá­laszt­hat­ták meg tán­co­sa­i­kat, és amely ki­töl­töt­te az utol­só ne­gyed­órát az ál­ar­cok ál­ta­lá­nos le­vé­te­lé­ig. Ugyan­ak­kor a vá­ros ope­rett-te­nor­ja, aki a ze­ne­kar mel­lett he­lyez­ke­dett el, ola­jos hang­ján rá­zen­dí­tett a „Víg öz­vegy” köz­is­mert slá­ge­ré­nak ref­rén­jé­re:

– „Szee-re-ss!”

Pan­ez­za a ze­ne­kar kö­ze­lé­ben a do­bo­gó­ra ve­ze­tő lép­cső­re állt,, és vá­ra­ko­zó­an für­kész­te a jel­me­zek nyüzs­gé­sét. Kat­ha­ri­ná­val több íz­ben be­szélt seb­té­ben el­su­han­va és rö­vid tánc­for­du­la­tok köz­ben, de min­den futó ta­lál­ko­zás után, ta­lán ag­go­da­lom­ból és fé­lénk­ség­ből meg azért is, hogy ne kelt­se­nek fel­tű­nést, újra meg újra el­vál­tak egy­más­tól. Ám Kat­ha­ri­na tud­ta, hogy az „utol­só hölgy­vá­lasz”-kor hol ta­lál­ja meg, és Pan­ez­za most meg is lát­ta őt, amint lá­nyá­nak ró­zsa­szín jel­me­zé­ben a zá­ró­tánc­hoz fel­ál­ló pá­rok kö­zött fe­lé­je siet, s in­te­get­ve fel­emel­te kar­ját.

A lány fe­det­len al­só­kar­ját Pan­ez­za vál­lá­ra tet­te, és ke­ze­it össze­kul­csol­ta a fér­fi nya­kán, az pe­dig szo­ro­san meg­ra­gad­ta Kat­ha­ri­na csí­pő­jét. A zene han­go­sabb és for­róbb lett, mert most min­den ze­ne­kar, va­la­mennyi te­rem­ben ugyan­ab­ban a ke­rin­gő­dal­lam­ban egye­sült, a gom­bó­cos ope­rett-te­nort túl­har­sog­ta az ének­lő tö­meg, s a hir­te­len el­sö­té­tült, csu­pán szí­nes fény­szó­rók­kal meg­vi­lá­gí­tott ter­mek­ben min­de­nütt rá­zen­dí­tet­tek:

– Szee-re-ss!” − mi­köz­ben a csi­po­gó kí­sér­tet­han­gok, mint­hogy már nem kel­lett el­vál­toz­tat­ni ma­gu­kat, el­né­mul­tak.

Ha Pan­ez­za ké­sőbb vissza­gon­dolt en­nek a tánc­nak per­ce­i­re, em­lé­ke­i­ben „ti­sza­vi­rág­tánc”-nak ne­vez­te, és úgy is érez­te, mint­ha ez után a tánc után meg­halt vol­na − tán­cos­nő­je azon­ban nyil­ván to­vább élt még, egy bi­zo­nyos cél­ból, ame­lyet faj­fenn­tar­tás­nak hív­nak, és amely az ő, Pan­ez­za szá­má­ra rop­pant fö­lös­le­ges­nek lát­szott, ha egy­szer ő maga nem volt ré­sze­se. Most azon­ban mind­ket­tő­jük­nek úgy tet­szett, mint­ha ez­zel a tánc­cal és ez után a tánc után nem­csak éle­tük, ha­nem az egész vi­lág is meg­szűn­ne, mind­az­zal együtt, amit ben­ne va­la­ha is sze­ret­tek, meg­sej­tet­tek vagy meg­érez­ték. Köz­ben egyet­len szót sem szól­tak, még csak meg sem szó­lí­tot­ták egy­mást, mind­össze oly­kor annyi­ra szo­ro­san kö­ze­lí­tet­ték egy­más­hoz az ar­cu­kat, hogy ha­lán­té­kuk egy pil­la­nat­ra össze­ért, és fáj­dal­ma­san egy­más­ra pré­se­lő­dött, majd fe­jü­ket újra hát­ra­ve­tet­ték, hogy ál­ar­cuk nyí­lá­sán át egy­más sze­mé­be néz­het­tek. Kat­ha­ri­na ál­ar­ca a szem és a száj kö­rül be­lül­ről át­ned­ve­se­dett, Pan­ez­za nem tud­ta, hogy könnyek­től-e vagy csak le­he­le­té­nek me­le­gé­től. De mi­nél to­vább tán­col­tak − és nem érez­ték az idő mú­lá­sát −, an­nál könnyeb­bé, szár­nya­lób­bá, le­be­gőb­bé vált tag­ja­ik moz­gá­sa és rej­tett ér­zé­se­ik. Olyan volt ez, mint­ha a kö­zös rit­mus, a föl-le hul­lám­zó for­gás és az éde­sen ör­vény­lő szé­dü­let ki­ol­ta­na min­den gon­do­la­tot, vagy meg­sem­mi­sí­te­né ha­tal­mát, a fáj­da­lo­mét, a bú­csú­ét, a vá­lá­sét is és nem ma­rad­na más, mint a meg­fog­ha­tat­lan, a lét min­den ter­hé­től meg­sza­ba­dult könnyed­ség. Aka­rat­la­nul, mint­ha áram­lat so­dor­ta vol­na őket, nagy kör­ben a te­rem fő­be­já­ra­tá­hoz kö­ze­led­tek, és hang nél­kül, moz­du­lat nél­kül, de ugyan­ak­kor ha­bo­zás nél­kül el­vál­tak egy­más­tól. Pan­ez­za ki­tárt kar­ral ott­ma­radt, Kat­ha­ri­na pe­dig ki­si­e­tett, vissza sem for­dult.

A fér­fi eb­ben a pil­la­nat­ban sem­mit sem ér­zett, szí­ve is nyu­god­tan do­bo­gott. Ilyen könnyen − csak ezt érez­te és cso­dál­koz­va csó­vál­ta a fe­jét −, ilyen könnyen és ilyen gyor­san, így van ez, így élünk, így ha­lunk meg, és úgy érez­te, mint­ha még min­dig tán­col­na vele, és a tánc so­ha­sem érne vé­get.

Csak las­sacs­kán vet­te ész­re, hogy egye­dül áll ugyan­azon a he­lyen, ki­nyúj­tott kar­ral, mint va­la­mi vak − csak las­san­ként kezd­te újra lát­ni, mi megy vég­be kö­rü­löt­te: itt vol­tak a bo­hó­cok, a ba­jaz­zók, a bo­lon­dok, a fa­u­nok, a tün­dé­rek, a nim­fák, a baccháns­nők, itt volt teli uj­jon­gás­sal és só­ha­jok­kal a far­san­gi éj­sza­ka vége, utol­só ka­var­gá­sa és ha­lál­ki­ál­tá­sa …

És ahogy las­san vissza­ta­lált a je­len­be, ha­son­ló­an ah­hoz, mint­ha ki­nyílt vol­na a sze­me, mind­járt egy alak öt­lött sze­mé­be, mely azon­nal fel­éb­resz­tet­te és meg­ri­asz­tot­ta.

Egye­dül, össze­font uj­jak­kal, de mint­ha kar­ját egy lát­ha­tat­lan tán­cos­ra ten­né, rin­ga­tó­dzott va­la­mi kü­lö­nös, meg­szál­lott, álom­it­tas ki­fe­je­zés­sel, a te­rem fa­lá­nak kö­ze­lé­ben to­va­su­han­va… Pan­ez­za is­mer­te ezt a ci­gány­ru­hács­kát − lá­nya, Bet­tine vi­sel­te egy év­vel ez­előtt egy „ron­gyos­bál”-ként ren­de­zett házi mu­lat­sá­gon, és most egy kis át­ala­kí­tás­sal Ber­tel­nek aján­dé­koz­ták … „Ber­tel − gon­dol­ta −, hogy­hogy nincs tán­co­sa?”

Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban eszé­be ju­tott a lá­nyok jel­mez­cse­ré­je − és tud­ta; hogy ez nem Ber­tel, nem le­het az: most el­le­be­gett egy ol­dal­osz­lop kö­rül, ki­ke­rül­ve egy fér­fi­jel­mezt, amely el akar­ta őt kap­ni, is­mét ki­tár­ta kar­ját lát­ha­tat­lan tán­co­sa felé, mel­le fö­lött ke­reszt­be tett ke­zé­vel a szí­vé­re von­ta, las­san for­gott vele, és nya­ká­nak tar­tá­sá­ban, csí­pő­jé­nek gyen­gé­den haj­lon­gó moz­gá­sá­ban volt va­la­mi el­ra­gad­ta­tott oda­adás, meg­ha­tó és bor­zon­ga­tó − mint­ha kép­ze­le­tet és va­ló­sá­got egy­más­sal tel­je­sen át­itat­va, egy­ide­jű­leg „la­ko­dal­mat” és „ha­lált” ját­sza­na − egyik lé­lek fel­ol­dó­dá­sát a má­sik­ban, és a lé­lek me­ne­kü­lé­sét az el­ha­gyott, el­fe­lej­tett test­ből − az örök­ké­va­ló­ság kö­dé­ben való el­tű­nést.

Pan­ez­za ijedt­sé­get ér­zett, ha­son­lót ah­hoz, mint ami­kor egy­szer el kel­lett tá­vo­lí­ta­ni fa­lu­já­ból, egy asszonyt, mert meg­őrült. Csak­nem fut­va kö­vet­te a lányt, meg­előz­te, szem­be­for­dult vele − és ami­kor az ki akar­ta ke­rül­ni, el­áll­ta út­ját, és úgy emel­te fel ál­ar­cát, hogy a lány­nak sa­ját maszk­ja szem­nyí­lá­sán át meg kel­lett lát­nia az ar­cát.

– Vi­o­la? − szólt kér­dő­en, és ki­nyúj­tot­ta fe­lé­je kar­ját.

Ek­kor a lány rá­dőlt, mint­ha vég­re tá­masz­ra lelt vol­na, és ahogy Pan­ez­za tar­tot­ta, ő is fél­re­tol­ta ál­ar­cát ha­lál­sá­padt ar­cá­ból, kö­nyör­gő sze­mek­kel né­zett rá.

– Kér­lek − mond­ta, és aj­kai csak­nem hang­ta­la­nul for­mál­ták azt a szót, ame­lyet Je­an­ma­rie, a fiú na­pok óta várt, amely­re hasz­ta­la­nul vá­gya­ko­zott −, se­gíts raj­tam!

A lo­va­gi­as­ság, a fér­fi­úi kö­te­les­ség és az atyai se­gí­tő­kész­ség me­leg ér­zé­se áram­lott vé­gig Pan­ez­zán, és eb­ben a pil­la­nat­ban maga is − anél­kül hogy ész­re­vet­te vol­na − vissza­tért az élet­be.

Nyu­god­tan, szót­la­nul, erős kéz­zel ki­ve­zet­te a lányt a te­rem­ből, le a szé­les fel­já­ra­ti lép­csőn, ki a nagy tér­re, amely most csak­nem üres volt, mert min­den­ki, aki kí­ván­csi­an les­ke­lő­dött, a be­já­ra­tok­hoz to­lon­gott, hogy le­he­tő­leg el­kap­jon egy pil­la­na­tot ab­ból, ami­kor az óra üté­sé­re le­ve­tik az ál­ar­co­kat.

Érez­te, hogy fut át a re­me­gés a lány tes­tén.

– Gye­re − mond­ta −, a ko­csi már itt lesz, ott meg­ta­lál­juk a ka­bá­tun­kat.

Se­lyem do­mi­nó­ját gon­do­san a vál­lá­ra ve­tet­te, s a lányt a fa­sor sar­ká­ra ve­zet­te.

A ma­gas, csu­kott autó, meg­nyug­ta­tó­an, mint egy me­ne­dék­ház az er­dő­ben, ma­gá­nyo­san állt a meg­be­szélt he­lyen. Kü­lön­ben csak egy- és két­fo­ga­tú csé­zák vá­ra­koz­tak, és a lo­vak ki­gő­zöl­gé­se, régi bő­rök kel­le­mes sza­ga volt érez­he­tő.

A so­főr nyi­tott száj­jal aludt a kor­mány mö­gött. A Raj­na híd­ja fe­lől egy ké­sői vil­la­mos csön­ge­tett, a dóm to­rony­órá­ja ko­mo­lyan és nyu­gal­ma­san éj­félt kez­dett ütni.

Ami­kor Pan­ez­za fel­emel­te a ke­zét, hogy be­ko­pog­jon az autó ab­lak­üve­gén, meg­pil­lan­tott egy szür­ke ala­kot, aki a kö­zel­ben egy pla­tán­nak tá­masz­ko­dott. Most ki­vált a fa ár­nyé­ká­ból, egy fér­fi volt, hosszú ka­bát­ban és szé­les ka­ri­má­jú pu­ha­ka­lap­ban, kö­szönt és oda­lé­pett.

– Á, ön az! − mond­ta Pan­ez­za, nem annyi­ra ijed­ten, mint in­kább meg­könnyeb­bül­ten, ami­kor fel­is­mer­te Merz­be­chert. A bűn­ügyi ta­ná­csos Pan­ez­za fü­lé­hez ha­jol­va né­hány szót sut­to­gott.

Pan­ez­za Vi­o­lá­hoz for­dult, aki kö­zöm­bö­sen ka­pasz­ko­dott a kar­já­ba.

– Ez az úr − mond­ta − arra kér, hogy kö­vesd a bí­ró­ság­ra, né­hány kér­dés­re kell vá­la­szol­nod … Légy nyu­godt − tet­te hoz­zá egy pil­lan­tást vet­ve Merz­be­cher­re −, ve­led ma­ra­dok!

Merz­be­cher bó­lin­tott, és ke­zét nyúj­tot­ta Vi­o­lá­nak, mi­alatt Pan­ez­za a köz­ben fel­éb­redt so­főr­nek halk uta­sí­tást adott, és el­kér­te tőle Vi­o­la és a sa­ját ka­bát­ját.

Az­tán el­in­dul­tak a Rhe­inst­rassén, az urak jobb és bal­ol­da­lon, Vi­o­la a kö­zé­pen ment, Pan­ez­za kar­ján, nyu­godt, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel, mint­ha ez az út lett vol­na uta­zá­sá­nak cél­ja.

A ti­zen­ket­te­dik óra­ütés után benn a te­rem­ben el­halt a ke­rin­gő­dal­lam, és va­la­mennyi ze­ne­kar egy­szer­re és ün­ne­pé­lyes len­dü­let­tel eb­ben az év­ben utol­já­ra − a bo­lond­pa­lo­ta in­du­ló­ját kezd­te ját­sza­ni.

A tán­cos­pá­rok tö­me­ge meg­la­zult, de ké­zen fog­va vagy kart a kar­ba ölt­ve ma­rad­tak, és ön­ként ren­de­ző­dő po­lo­naise-t al­kot­tak, amely min­den ol­dal­ról a nagy pó­di­um felé moz­gott, ahol az ál­ar­cok le­ve­té­sé­nek és ezt kö­ve­tő­en a leg­si­ke­rül­tebb jel­mez dí­ja­zá­sá­nak kel­lett meg­tör­tén­nie. So­kan, a tán­to­rít­ha­tat­la­nok, az in­du­ló iz­ga­tó hang­ja­i­ra a meg­vál­toz­ta­tott zá­ró­so­ro­kat éne­kel­ték:

„Riz­zam­baa − Riz­zam­baa − Mind­járt újra far­sang van!”

Imitt-amott fel­hang­zott már egy-egy jel­me­zes pár vagy cso­port har­so­gó ne­ve­té­se, meg­le­pett si­val­ko­dá­sa, csi­cser­gé­se és fe­cse­gé­se, akik fel­fed­ték egy­más­nak ki­lé­tü­ket. Egy még ál­ar­cos po­lo­naise-kí­gyó kö­ze­pén, mint egy sze­rel­mes­pár, ott lép­delt Bet­tine, Kat­ha­ri­na vi­lá­gos­kék jel­me­zé­ben meg Kat­ha­ri­na ül­nö­ke, aki Lo­heng­rin­ként je­lent meg, és egy ki­tö­mött li­bát hú­zott maga után ku­ty­apó­rá­zon. Bet­tine ezen az es­tén meg­ta­lál­ta szá­mí­tá­sát, va­ló­szí­nű­leg sok­kal in­kább, mint a leg­töb­ben − tré­fás öt­le­te tö­ké­le­te­sen ki­fi­ze­tő­dött.

A kö­vér­kés, ké­nyel­met­len pán­cél­já­ban iz­za­dó, li­bá­já­ban bot­la­do­zó vagy a pó­ráz­ba be­le­ga­ba­lyo­dó ül­nö­köt egész idő alatt láz­ban tar­tot­ta és bo­lon­dí­tot­ta − ug­rat­ta, kö­rül­hí­ze­leg­te, más jel­me­zek­kel való, vad tánc­cal fél­té­kennyé tet­te, maga után csa­lo­gat­ta, vagy fa­kép­nél hagy­ta, és őrült ke­res­gé­lé­sé­ben gyö­nyör­kö­dött, jól meg­fon­tolt go­rom­ba­sá­go­kat vá­gott oda neki, az­tán megint a sze­rel­mes arát ját­szot­ta, nya­ká­ba ve­tet­te ma­gát, és vé­gül, a zá­ró­ke­rin­gő­nél az oda­adás só­ha­ja­i­val, gyen­géd kézszo­rí­tá­sok­kal, só­vár­gó be­cé­zé­sek­kel egé­szen ki­hoz­ta a sod­rá­ból, hogy csa­ló­dá­sá­nak pil­la­na­tá­ban, ame­lyet rop­pant ko­mi­kus­nak kép­zelt, a vég­ső ha­tást érje el. A fér­fi va­ló­ban egy csep­pet sem gya­ní­tot­ta, hogy or­rá­nál fog­va ve­ze­tik, eh­hez min­den ér­te­lem­ben túl­sá­go­san el volt ká­bul­va, és most győ­zel­mes kedv­vel ope­ra­éne­ke­si pó­zá­ba vág­ta ma­gát − ezt ta­lál­ja ki szel­le­mes vég­ső csat­ta­nó­nak −, és ha­mis han­gon a hír­hedt „en­gem­so­ha­ne­kér­dezz”-t har­sog­ta, mi­köz­ben bronzszí­nű pa­pír­ból ké­szült, fé­lig már meg­pu­hult si­sak­ros­té­lyát fel­tol­ta. Ami­kor pe­dig tá­tott száj­jal − Bet­tine hi­deg, gú­nyos sze­me­i­be, rész­vét­len ne­ve­tés­től el­torzult, kis­sé már he­gye­sen vén­kis­asszo­nyos ar­cá­ba bá­mult − és ugyan­ak­kor vi­lá­gos­sá vált szá­má­ra, hogy Kat­ha­ri­ná­nak ma­gá­nak is a ször­nyű tré­fa ré­sze­sé­nek kel­lett len­nie, hogy részt kel­lett ven­nie az össze­es­kü­vés­ben, hogy egész este egye­dül, kín­zó­já­ra hagy­ta, és most sem je­le­nik meg vi­gasz­ta­lá­sá­ra, ha­nem el­tűnt −, ak­kor hir­te­len tud­ta már, hogy nincs re­mény, hogy min­den el­ve­szett, hogy so­ha­sem lesz az övé, és a tor­kát szo­rí­tó zo­ko­gást han­gos, uga­tó ne­ve­tés­be foj­tot­ta.

Ez­alatt Je­an­ma­rie és fe­ke­te-vö­rös Pi­e­ret­te­je, gyen­gé­den össze­si­mul­va, tá­vol a nagy for­ga­tag­tól meg­ta­lál­ta ugyan­azt az ab­lak­mé­lye­dést, ahol a lány elő­ször meg­csó­kol­ta őt, és − sze­rel­mes uj­jak­kal si­mo­gat­va egy­más ha­ját − köl­csö­nö­sen le­vet­ték egy­más ál­ar­cát. Je­an­ma­rie fé­lig még le­hunyt szem­mel a lány szá­ját ke­res­ve, a leg­szebb ar­cot lát­ta maga előtt, amint iz­ga­lom­tól ki­pi­rul­va, sö­tét szem­pil­lá­it le­süt­ve, aj­kát só­vár­gó sze­re­lem­mel ki­nyi­tot­ta − és el­tar­tott egy ide­ig, amíg fel­fog­ta, hogy ez nem az az arc, amely­re csók­já­val só­vár­gott. Fe­jét na­gyon las­san von­ta el a lá­nyé­tól − za­vart, ál­má­ból még nem egé­szen fel­ser­kent te­kin­tet­tel, és csak­ugyan úgy tet­szett, hogy az álom egy­ál­ta­lán nem ért vé­get, hogy szí­vé­ben még to­vább ál­mo­dik, ál­mát nem akar­ja ab­ba­hagy­ni, vagy hogy az álom csak meg­hát­rált, hogy egy má­sik álom vált­sa fel, hogy egy má­sik ke­re­ked­jen fö­lé­be … Vál­to­zat­la­nul át­ölel­ve tar­tot­ta a lányt, és érez­te, mély­sé­ges, de nem csa­ló­dott ta­nács­ta­lan­sá­gá­ban, hogy még min­dig sze­rel­mes − ugyan­olyan sze­rel­mes abba a lány­ba, akit most kar­ja­i­ban tart, mint abba a má­sik­ba, aki­vel az imént még tán­colt −, mert szá­má­ra, aki kö­rül for­gott a te­rem, mint tánc köz­ben, ez két kü­lön­bö­ző lény volt, s csak las­san­ként foly­tak össze egyet­len, fel­is­mer­he­tő sze­méllyé …

– Te vagy, Ber­tel! − szólt meg­döb­bent han­gon, és egy­ál­ta­lán nem volt tu­da­tá­ban, hogy te­ge­zi a lányt, ön­kén­te­le­nül sza­ladt így ki a szá­ján.

A lány, sze­mét még min­dig le­süt­ve, most elő­re­tol­ta szá­ját, mint­ha ön­ma­ga kész­tet­né duz­zo­gás­ra, meg­bán­va csí­nyét, vagy mint­ha a fi­ú­ra ha­ra­gud­na − de ar­cán és sze­mén, ame­lyet most fé­lig fel­nyi­tott, a sze­rel­mes di­a­dal mo­so­lya ját­szott. Tud­ta, hogy a fiú meg fog­ja csó­kol­ni, és Je­an­ma­rie meg­csó­kol­ta.

A fi­a­tal fér­fi ek­kor hir­te­len fel­ri­adt.

– Hol van Vi­o­la? − kér­dez­te, és nem volt vi­lá­gos, hogy a lány­tól vagy ön­ma­gá­tól kér­de­zi-e. − Gye­re! − mond­ta nyer­sen. Ké­zen fog­ta Ber­telt, hogy Bet­tine, apja, Vi­o­la ke­re­sé­sé­re in­dul­jon …

Nem be­szélt a lánnyal, mi­alatt gyor­san ke­resz­tül­tör­tek a még min­dig zsú­folt ter­men, ahol most szá­mos pezs­gős­üveg dur­rant − maga sem tud­ta, mire gon­dol −, és a sze­re­lem még­sem hagy­ta el ér­zé­ke­it és ér­zé­se­it, ame­lyek meg­íz­lel­ték a bol­dog­sá­got, ha csak a bo­lon­dok bol­dog­sá­gát is, ha csak meg­ját­szott, ki­csalt, szín­lelt bol­dog­ság volt is, de még­is­csak − bol­dog­ság.

Ami­kor az au­tó­hoz ér­tek − mi­után Je­an­ma­rie a te­rem­ben csak Bet­ti­nét ta­lál­ta meg, de sem az ap­ját, sem Vi­o­lát nem lel­te −, a so­főr át­ad­ta az üze­ne­tet, hogy Pan­ez­za úr a sig­no­ri­ná­val és egy bi­zo­nyos dr. Merz­be­cher­rel még el­ment va­la­ho­vá. So­ká­ig tart­hat, a test­vé­rek nyu­god­tan hajt­sa­nak haza, és ha Pan­ez­za úr­nak még szük­sé­ge lesz a ko­csi­ra, fel­hív­ja a pá­lya­ud­va­ri ta­xi­ál­lo­mást.

– Biz­to­san el­men­tek Woc­ker­hez a szín­há­zi ká­vé­ház­ba − mond­ta Bet­tine mit sem sejt­ve −, ott most kor­hely­le­vest és sört mér­nek, ne men­jünk mi is oda?

– Nem − fe­lel­te Je­an­ma­rie, mi­köz­ben Ber­tel ti­tok­ban meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét −, reg­gel ko­rán szol­gá­lat­ba kell men­nem, most ha­za­visz­lek ben­ne­te­ket.

Ter­mé­sze­te­sen tud­ta, mit je­lent az üze­net, de kü­lö­nös mó­don ez nem érin­tet­te és nem ijesz­tet­te meg annyi­ra, mint hit­te vol­na. Fur­csán érez­te ma­gát: za­var­tan, kis­sé bűn­tu­da­to­san, de nem két­ség­be­es­ve. Ag­gó­dott Vi­o­lá­ért, mint­ha a test­vé­re lett vol­na − ta­lán sö­té­tebb, szo­ron­góbb ér­zés­sel −, de már nem a sa­ját sor­sa for­gott koc­kán, ahogy ezt még né­hány órá­val előbb érez­te vol­na. A lány sá­padt, szen­ve­dő ar­cá­ra gon­dolt, és össze­szo­rult a szí­ve. Az­tán a két lány kö­zött a ko­csi szé­les hát­só ülé­sén ülve meg­érez­te maga mel­lett Ber­telt − és szin­te szé­gyell­te ma­gát, de Ber­tel tér­dé­nek a rá­juk te­rí­tett prém­ta­ka­ró alat­ti gyen­géd nyo­má­sa fel­iz­gat­ta, és to­vább­ra is bol­dog­gá tet­te.

– Hagyd már vég­re abba! − för­medt rá hú­gá­ra, aki még min­dig azon vi­ho­gott, ho­gyan si­ke­rült az ül­nö­köt meg­tré­fál­nia.

Bet­tine sér­tő­döt­ten el­hall­ga­tott.

– Ugyan hova le­he­tett Kat­ha­ri­na? − kér­dez­te egy idő múl­va − nem lát­tam.

– Fá­radt le­he­tett − fe­lel­te Je­an­ma­rie − ezek után a na­pok után.

– Én is fá­radt va­gyok − mond­ta Bet­tine sze­szé­lye­sen, mint va­la­mi el­ké­nyez­te­tett, da­cos gye­rek egy túl­sá­go­san szép ün­nep­ség után.

Né­mán haj­tot­tak to­vább a ma­gá­nyos Raj­na-par­ti úton. Ber­tel is bűn­tu­da­tot ér­zett − de nem túl­sá­go­san. Hisz nem az ő öt­le­te volt, ha­nem Bet­ti­néé −, és alap­já­ban véve bí­zott női von­ze­re­jé­ben és va­rá­zsá­ban, mert érez­te, hogy en­nek Je­an­ma­rie most sem tud el­len­áll­ni.

Je­an­ma­rie a ker­ti kapu előtt ki­fi­zet­te a so­főrt, ne­hogy az au­tó­val a ka­vi­csos úton be­hajt­va fel­éb­ressze any­ját, és a ház aj­ta­já­ban el­bú­csú­zott Bet­ti­né­tól, aki még min­dig duz­zo­gott, le­han­golt volt, és fej­fá­jás­ról pa­nasz­ko­dott. Ber­tel el­kí­sér­te Bet­ti­nét há­ló­szo­bá­já­ba, hogy jel­me­zé­nek le­ve­té­sé­ben és éj­sza­kai fé­sül­kö­dé­sé­ben se­gít­sen neki.

Je­an­ma­rie ez­u­tán a lak­osz­tá­lyá­ba ment, gyor­san le­ve­tet­te jel­me­zét, meg­mo­sa­ko­dott, és mi­vel na­gyon ko­rán szol­gá­lat­ba kel­lett men­nie, föl­vet­te egyen­ru­há­ját. Csak csiz­má­it tar­tot­ta ke­zé­ben, mert a sar­kan­tyúk csö­röm­pöl­tek vol­na − meg­szok­ták, hogy éj­jel hang­ta­la­nul jár­ja­nak a ház­ban, az aj­tók sa­rok­va­sai is ola­joz­va vol­tak, te­kin­tet­tel Clo­til­de asszony ide­ges ál­mat­lan­sá­gá­ra, noha a va­ló­ság­ban ak­kor sem hal­lott meg soha sem­mit, ha egy bú­tor fel­bo­rult.

Így zaj­ta­la­nul ment le a szé­les lép­csőn, majd ki, a kert­be. Hal­kan meg­ke­rül­te a há­zat, fel­né­zett. Bet­tine szo­bá­já­ban már sö­tét volt. De oda­fönn, Ber­tel szo­bá­já­ban égett a lám­pa. Egye­dül volt oda­fönn − a sza­kács­nő­nek, aki­nek szü­lei fa­lun lak­tak, más­na­pig ki­me­nő­je volt. Je­an­ma­rie-nak volt kul­csa a kony­hai be­já­rat­hoz is, ahon­nan a hát­só lép­cső fel­ve­ze­tett a cse­léd­szo­bák­ba. Ber­tel ab­la­kán meg­moz­dult a füg­göny. Je­an­ma­rie tud­ta, hogy a lány rá vár − vá­ra­koz­va kém­lel le­fe­lé az ab­la­ká­nak fé­nyé­től meg­vi­lá­gí­tott ker­ti útra. A fiú a ma­gas gesz­te­nye­fák alatt bor­zong­va állt a sö­tét­ben. Meg­pró­bál­ta fel­idéz­ni ma­gá­ban Vi­o­la ké­pét − de már nem tud­ta pon­to­san el­kép­zel­ni. Min­den vo­ná­sát, lé­nyé­nek min­den rész­le­tét em­lé­ke­ze­té­be tud­ta idéz­ni, de az egész, a va­ló­sá­gos ké­pet már nem. Ber­telt vi­szont ele­ven va­ló­sá­gá­ban lát­ta, amint rá­gon­dolt. Vál­lát vo­no­gat­ta, fe­jét csó­vál­ta.

Nem, most nem fog fel­oson­ni a lép­csőn. Res­tell­ni va­ló­nak, kí­nos­nak, íz­lés­te­len­nek érez­te. Nem most. Nem ezen a lép­csőn, csíz­má­val a ke­zé­ben … Va­la­mi vissza­tar­tot­ta, és ez nem­csak az el­len­ér­zés és ag­go­da­lom volt Vi­o­la mi­att… Nem gon­dolt rá tu­da­to­san, de leg­be­lül bel­érez­gett, hogy va­la­mi­kor bi­zo­nyá­ra apja osont föl ezen a lép­csőn, ke­zé­ben ci­pő­jé­vel, óva­to­san, hogy egyet­len lép­cső­fok se reccsen­jen meg − ak­kor, ami­kor azt tet­te, amit Je­an­ma­rie min­dig is sej­tett.

Há­tá­val egy gesz­te­nye­fa tör­zsé­nek tá­masz­kod­va, be­bújt a csiz­má­já­ba. Az­u­tán las­san el­bal­la­gott a még té­li­es pá­zsit puha gye­pén, a fák ár­nyé­ká­ban a park ka­pu­já­hoz, és a Raj­na felé in­dult. Fél óra múl­va in­dul az úgy­ne­ve­zett haj­na­li já­rat, az éj­sza­ka hát­ra­le­vő ré­szét el­tölt­he­ti ab­ban a kis gar­zon­la­kás­ban, amely­ben szol­gá­la­ti ide­je alatt a vá­ros­ban la­kott. „Ott meg­lá­to­gat­hat, ami­kor ki­me­nő­je van” − gon­dol­ta, és egy pil­lan­tást ve­tett a ki­vi­lá­gí­tott ab­lak­ra. Oda­fenn Ber­tel kör­me­it tü­rel­met­len­sé­gé­ben és iz­gal­má­ban apró mell­bim­bó­i­ba váj­ta, ame­lyek pi­ro­sak vol­tak és ke­mé­nyek, mint ősszel a csip­ke­bo­gyó.

Je­an­ma­rie mint­ha köd­ben járt vol­na, ho­lott az idő egé­szen de­rült volt, a le­ve­gő tisz­ta és friss, az égen szik­ráz­tak a csil­la­gok.

Az úgy­ne­ve­zett „sze­re­lem”-nek − vagy an­nak az eg­zal­tált kép­zet­nek, ame­lyet ma­gá­nak be­lő­le al­ko­tott − ké­tes vol­ta át­jár­ta és fel­bom­lasz­tot­ta tu­da­tát, mint egy oldó sav.

Azt hit­te, sze­re­ti Vi­o­lát, ha­lá­lo­san sze­re­ti, és egy lány­nak − akit ed­dig alig ta­lált arra ér­de­mes­nek, hogy meg­néz­ze − me­leg ér­zé­ki­sé­ge ele­gen­dő volt, hogy gond­ját-ba­ját bol­dog­ság­gá, bá­na­tát büsz­ke­ség­gé vál­toz­tas­sa … De mi hát ak­kor „a sze­re­lem”, ha meg­té­veszt­he­tő, ha egy cse­re, egy tánc, egy jel­mez ré­vén meg­érik az el­ha­lás­ra és az el­mú­lás­ra? Ilyen tö­ré­keny, ilyen mú­lan­dó a sze­re­lem, ha nem ta­lál vi­szon­zás­ra? Vagy lé­te­zik egy más­faj­ta sze­re­lem is − ami iga­zán erő­sebb a ha­lál­nál?

Hir­te­len álom­kép lep­te meg, amely­nek mind­eh­hez sem­mi köze sem volt. Szep­tem­ber volt, a fá­kon sűrű lomb, né­me­lyi­ken már sár­ga le­ve­lek, sok-sok lo­vas kö­ze­le­dett fe­lé­je, szür­ke ala­kok, kö­zü­lük az egyik ő maga − a sa­ját arca, a zab­lán a sa­ját keze, egy­re kö­ze­lebb, egy­re vi­lá­go­sab­ban. Az­tán fe­hér pára száll a ma­gas­ba, és ő már nincs ott.

Nincs már ott − mond­ta han­go­san maga elé. Nincs már ott? Nem volt ké­pes fel­fog­ni az ér­tel­mét, és az­tán rög­tön el­fe­lej­tet­te az egé­szet.

A ha­lot­tas­ká­pol­na ab­la­ká­ban, amely előtt el­ha­ladt, gyer­tya­láng re­me­gett. Eszé­be ju­tott, hogy Fer­di­nan­dot ma te­me­tik. „Fer­di­nan­dot − vil­lant át a fe­jén − vagy Je­an­ma­rie-t… mit szá­mít a név.”

Oda­lé­pett, be­né­zett a ho­má­lyos, ólom­ke­re­tes ab­la­kon.

Bäum­ler­né ott ku­por­gott az ol­tár­lép­csőn, há­tát a nyi­tott ko­por­só­nak tá­maszt­va, úgy ült, mint aki­nek a tu­laj­do­nát kell őriz­nie. Kar­ját ke­reszt­be fon­ta, Je­an­ma­rie nem lát­hat­ta, nyit­va van-e a sze­me, al­szik-e, vagy éb­ren vir­raszt.

Der­med­ten, rop­pant fáj­da­lom­ba kö­vül­ten ült ott az asszony − az ir­ga­lom nél­kü­li sze­re­tet, az igaz­ta­lan ha­rag, az el­ta­szí­tott­ság­nak és az el­ta­szí­tot­tak szen­ve­dé­sé­nek ke­mény szob­ra­ként.

A tör­vény­szék épü­le­té­nek kör­nyé­kén az ut­cák csak­nem ki­hal­tak vol­tak, a lép­tek kong­tak, a vége felé kö­ze­le­dő far­san­géj lár­má­ja csak tá­vol­ról és za­va­ro­san szű­rő­dött ide a vá­ros­ból. Egyen­ru­hás por­tás állt az ol­dal­be­já­rat­nál, és aj­tót nyi­tott ne­kik − ugyan­az az ajtó volt, ame­lyen Pan­ez­za hét­főn ti­zen­egy­kor kar­ne­vál­her­ceg­nek öl­töz­ve ki­si­e­tett. Szá­má­ra az­óta egész örök­ké­va­ló­ság telt el. Most fel­haj­tot­ta té­li­ka­bát­ja gal­lér­ját, ami­kor vé­gig­ha­lad­tak a hosszú, hi­deg fo­lyo­són.

Ugyan­ab­ba a he­lyi­ség­be lép­tek, amely­ben elő­ző nap a vizs­gá­la­tot foly­tat­ták, csak ez most kü­lö­nös mó­don meg­vál­to­zott, csu­pa­szabb és ko­pá­rabb lett, azon­kí­vül − amit nap­pal a sok em­ber je­len­lé­te foly­tán ke­vés­bé le­he­tett ész­re­ven­ni − friss má­zo­lás vagy me­sze­lés sza­ga ér­ző­dött. Vi­o­la is szo­ro­sab­ban bur­ko­ló­zott ka­bát­já­ba, amely tel­je­sen el­ta­kar­ta jel­me­zét, de még min­dig csen­des meg­fon­tolt­ság­gal lép­ke­dett Pan­ez­za kar­ján, arca ki­fe­je­zés­te­len volt.

A por­tás már moz­gás­ba hoz­ta a hul­la­kam­rá­ba ve­ze­tő ne­héz ket­tős ajtó hang­ta­lan szer­ke­ze­tét, majd meg­gyúj­tot­ta oda­benn a lám­pát, és a ke­mény, kré­ta­szí­nű fény­szó­ró a ra­va­ta­lo­zó asz­tal­ra ve­tő­dött, ame­lyen teg­nap Fer­di­nand fe­küdt.

Mi­után a por­tás el­ment, Merz­be­cher in­tett, hogy lép­je­nek kö­ze­lebb − az­tán óva­to­san el­tá­vo­lí­tot­ta a te­rí­tőt ar­ról az alak­ról, amely Fer­di­nand he­lyét el­fog­lal­ta.

Ki­csiny alak volt, ki­csi, szé­les és tes­tes, nem ma­ga­sabb, mint egy át­la­gos ter­me­tű ti­zen­két és ti­zen­négy év kö­zöt­ti fiú, de erő­tel­jes vég­ta­gok­kal, ame­lyek kö­zül kü­lö­nö­sen kar­já­nak hossza és ha­tal­mas izom­za­ta volt fel­tű­nő. Mell­ka­sát és tes­tét még most is fe­hér ken­dők ta­kar­ták, de kar­ja és láb­szá­ra mez­te­len volt, és vas­tag szőr­zet bo­rí­tot­ta őket, amely egé­szen a keze fe­jé­ig ter­jedt. Keze dur­va volt és kér­ges, rö­vid, he­gyes uj­jak­kal, in­kább ál­la­ti man­csok­nak lát­szot­tak, de egy­kor ta­lán na­gyon für­gék és moz­gé­ko­nyak vol­tak − most me­re­ven pi­hen­tek, mint egy ki­múlt ku­tya mell­ső lá­bai. Feje mé­lyen ült nya­kán, erős vál­la kö­zött, szá­ja kis­sé nyit­va, úgy­hogy nagy szem­fo­gai ki­lát­szot­tak, és va­la­mi­kép­pen de­for­mált­nak tűnt, mint­ha össze­nőtt vol­na az ál­lá­val, nyil­ván ez az, amit far­kas­to­rok­nak ne­vez­nek. Amennyi az ar­cá­ból a hom­lo­ká­ba mé­lyen be­le­hul­ló, sö­tét, bor­zas haja alatt lát­szott, an­nak lágy, gyer­me­kes for­má­ja volt. Gyer­mek­arc volt ez − szőr­te­len; kis, töm­pe or­ral és ke­rek or­cák­kal. Vas­tag szem­öl­dö­ke alatt egy­más­tól tá­vol ülő sze­me le volt zár­va, lágy pil­lái le­huny­va, mint­ha alud­na, füle apró és fe­hér, sűrű haja ápolt volt, és lát­szott, hogy nem­rég nyír­ták meg.

– Is­me­ri? − kér­dez­te Merz­be­cher hal­kan.

Vi­o­la bó­lin­tott. Aj­kát szo­ro­san egy­más­ra pré­sel­te, lát­szott, hogy könnye­i­vel küzd, ám sze­me nagy, sö­tét és szá­raz ma­radt.

Vég­te­le­nül sze­re­tet­tel­jes, gyen­géd moz­du­lat­tal ha­jolt a néma alak­hoz, mint fi­a­tal anya alvó gyer­me­ke fölé − et­től Pan­ez­za fé­lős bor­za­dályt ér­zett −, és el­kezd­te si­mo­gat­ni az ar­cát − le­zárt sze­mé­től az or­cá­kon át le­fe­lé, az­tán vissza, elő­re­ál­ló, csőr­sze­rű szá­ján és bor­zas ha­ján ke­resz­tül.

– Lol­fo − mond­ta alig hall­ha­tó­an, az­u­tán is­mét össze­szo­rí­tot­ta aj­kát. Csak egy idő múl­tán szed­te össze ma­gát, hagy­ta abba a si­mo­ga­tást, és nyug­tat­ta ke­zét a le­zárt sze­men. − Bár ki tud­ná nyit­ni a sze­mét − szó­lalt meg hir­te­len −, szép sze­me volt. − Merz­be­cher­re né­zett. − Mi tör­tént vele? − kér­dez­te.

– Ma dél­után − mond­ta Merz­be­cher nyu­godt, tár­gyi­la­gos mo­do­rá­ban − hol­tan szál­lí­tot­ták be ide, mi­után ci­va­ko­dás köz­ben egy kés­szú­rás­sal meg­öl­ték a zal­ba­chi műút mel­lett, az olasz mun­ká­sok vá­ros­szé­li ba­rakk­jai kö­ze­lé­ben. A mun­ká­sok ki­je­len­tet­ték, hogy nem is­me­rik, nyil­ván­va­ló­an a vá­ros­ban csat­la­ko­zott hoz­zá­juk, úgy lát­szik, tré­fá­ból le­itat­ták, az­tán az egyik olasz­nak, aki ug­rat­ta, vagy ta­lán bán­tal­maz­ta is, a tor­ká­nak esett. An­nak az em­ber­nek csak­ugyan se­bek van­nak a nya­kán, és ön­vé­de­lem­re hi­vat­ko­zik. A fiú zse­bé­ben − mond­ta fé­lig Pan­ez­za felé for­dul­va − meg­ta­lál­ták an­nak a tőr­nek a hü­ve­lyét, amellyel szom­ba­ton a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték, a raj­ta levő ujj­le­nyo­ma­tok pon­to­san egyez­nek a fegy­ver mar­ko­la­tán lé­vők­kel, vagy­is az újabb ál­do­za­té­i­val, to­váb­bá bi­zo­nyos sze­mé­lyek az adott idő­ben lát­ták a dóm be­já­ra­tá­nál. Alig két­sé­ges te­hát, hogy ő a gyil­kos.

Egy pil­la­nat­ra csend volt, Vi­o­la ar­cá­ra za­vart, ké­tel­ke­dő ki­fe­je­zés ült ki, amely las­san­ként a ször­nyű bi­zo­nyos­ság­nak adott he­lyet.

– Kit… gyil­kolt meg? − kér­dez­te hal­kan.

– Egy tőr­rel − fe­lel­te Merz­be­cher −, amely­nek mar­ko­la­tá­ba egy M betű volt be­le­vés­ve, szom­bat este le­szúrt egy fér­fit, aki, fel­te­vé­sünk sze­rint, Je­an­ma­rie de Pan­ez­zá­nak adta ki ma­gát.

Vi­o­la a tor­ká­hoz ka­pott − és az­tán olyan hang tört ki be­lő­le, amely­ről nem le­he­tett tud­ni, hogy sí­rás, ne­ve­tés vagy erő­szak­kal el­nyo­mott ki­ál­tás-e, és össze­esett.

A szom­szé­dos vizs­gá­la­ti he­lyi­ség­ben most már nem a fes­ték sza­gát le­he­tett érez­ni, ha­nem az erős ká­vé­ét, ame­lyet Merz­be­cher egy spi­ri­tusz­fő­zőn ké­szít­te­tett, és egy rég be­vált há­zi­sze­rét, a „kar­me­li­ta­víz”-ét, ame­lyet az éj­je­li ügye­le­tes pa­ti­ká­ból ho­zat­tak, és amellyel Vi­o­la ha­lán­té­kát és pul­zu­sát be­dör­zsöl­ték.

Az éj­je­li por­tás a vizs­gá­la­ti fog­lyok egyik cel­lá­já­ból egy mat­ra­cos priccset hur­colt be, Vi­o­la ezen ki­nyúj­tóz­va las­san­ként megint ma­gá­hoz tért. Csak egy ál­ló­lám­pa égett az asz­ta­lon, Merz­be­cher ki­kap­csol­ta a va­kí­tó mennye­ze­ti vi­lá­gí­tást. A két úr do­hány­zott, és szót­la­nul vár­ta, amíg Vi­o­la ká­vé­ját kor­tyol­gat­va job­ban lesz.

– Tud­ni kí­ván­ja − mond­ta Vi­o­la egy idő után Merz­be­cher­nek −, ki volt Lol­fo … − Mély, ha­rangzú­gás­hoz ha­son­ló hang­ja nyu­godt és szi­lárd volt.

– Ta­lál­tunk a zse­bé­ben egy iga­zol­ványt mond­ta Merz­be­cher −, amely sze­rint Lu­dol­fo Fer­ra­ri, fa­mun­kás a Mo­ral­to-bir­to­kon, szü­le­tett Ir­mi­ni fa­lucs­ká­ban, Pa­ler­mo kör­ze­té­ben.

– Ez igaz − vá­la­szolt a lány −, en­nek ke­resz­tel­ték. Az öcsém volt − El­hall­ga­tott, fél­re­tol­ta a ká­vés­csé­szé­jét, mint­egy a tá­vol­ba né­zett.

Pan­ez­za elő­re­ha­jolt, ke­zét ke­reszt­be rak­ta a tér­dén. Az­u­tán Vi­o­la be­szél­ni kez­dett, egyen­le­tes, csak­nem kö­zöm­bös hang­súllyal.

– Ná­lunk a leg­több rang­be­li vagy va­gyo­nos úr­nak − kezd­te − vá­ro­si pa­laz­zó­ju­kon kí­vül, ahol er­köl­csö­sen és unal­ma­san fo­lyik az élet, ki­sebb vagy na­gyobb vi­dé­ki háza van a ten­ger­par­ton, vagy va­dá­szat cél­já­ra a he­gyek­ben, ahol csa­lád­juk nél­kül, dol­guk­tól füg­gő­en né­hány he­tet vagy hó­na­pot szok­tak éven­te el­töl­te­ni, hogy ha­son­ló kö­rül­mé­nyek kö­zött élő ba­rá­ta­ik­kal vagy szom­szé­dos föld­bir­to­ko­sok­kal olyan élet­mó­dot foly­tas­sa­nak, ame­lyet szó­ra­koz­ta­tó­nak és kel­le­mes­nek tar­ta­nak. A vi­dé­ki szó­ra­ko­zá­sok, ame­lyek­kel az időt el­mú­lat­ták, fő­kép­pen csi­nos pa­raszt- vagy ha­lász­lány­kák vagy ép­pen ház­be­li fi­a­tal cse­léd­lá­nyok el­csá­bí­tá­sá­ból áll­tak. A bér­lők vagy tiszt­tar­tók eb­ben se­gít­sé­gé­re vol­tak ura­ik­nak, ke­zük­re jár­tak a zsák­mány fel­ku­ta­tá­sá­ban, be­csa­lo­ga­tá­sá­ban vagy be­te­re­lé­sé­ben, mi­köz­ben al­kal­mi­lag ne­kik is ölük­be hul­lott va­la­mi; és per­sze ezek az alá­ren­del­tek, akik ma­guk is ala­csony szár­ma­zá­sú­ak vol­tak, job­ban uras­kod­tak, mint maga az úr, már­mint nem az elő­ke­lő­sé­get, ha­nem a pa­ran­csol­ga­tást il­le­tő­en. Lol­fo any­ja is egy ilyen úri sze­szély ál­do­za­ta le­he­tett.

Aka­rat­la­nul múlt idő­ben be­szélt, mint­ha egy tör­té­ne­tet me­sél­ne a rég­múlt idők­ből, ami­hez neki ma­gá­nak sem­mi köze.

– A lá­nyo­kat az­tán, ha az urak már meg­elé­gel­ték őket, vagy ha va­la­me­lyi­kük te­her­be esett, tisz­tes­sé­ge­sen kár­ta­la­ní­tot­ták, gon­dos­kod­tak a te­her­be eset­tek há­zas­sá­gá­ról, és el­lát­ták őket ke­len­gyé­vel, nyil­ván ol­csón bér­be ad­tak ne­kik egy da­rab­ka föl­det is, hogy biz­to­sít­sák pa­rasz­ti jö­vő­jü­ket, és a gyer­me­két, aki­vel az­tán nem tö­rőd­tek töb­bé.

Oly­kor azon­ban a kis­em­be­rek­ben is nagy büsz­ke­ség la­kik, meg­ve­tés, sőt ér­ze­lem is, ez a lány ta­lán ra­gasz­ko­dott apám­hoz… Min­den­eset­re ma­kacs­ko­dott, ami­kor kár­ta­la­ní­tá­sá­ra ke­rült vol­na sor, vo­na­ko­dott a szá­má­ra ki­sze­melt con­ta­di­nó­hoz férj­hez men­ni vagy pénzt el­fo­gad­ni, és több íz­ben meg­je­lent az ura­sá­gi bir­to­kon, hogy kö­ve­tel­jen va­la­mit, ami­hez úgy vél­te, joga van, fel­té­te­lez­he­tő­en sze­rel­met, ami pe­dig nem jog kér­dé­se.

Ál­lí­tó­lag egy kü­lö­nö­sen bru­tá­lis tiszt­tar­tó, én nem is­mer­tem már őt, mert az­tán rö­vi­de­sen el­bo­csá­tot­ták, apám tá­vol­lé­té­ben a ha­tal­mas vad ku­tyák­kal, ame­lye­ket ott ket­rec­ben tar­tot­tak, ki­ker­get­tet­te az ud­var­ból. Ak­kor már erő­sen elő­re­ha­la­dott ál­la­pot­ban volt, s a ku­tyák le­tép­ték ru­há­ját a tes­té­ről, és bő­rét ronggyá szag­gat­ták. Az­tán egy bar­lang­ban szült, és be­le­halt. A gyer­me­ket élve ta­lál­ták meg, olyan for­má­ja volt, mint egy kis ku­tyá­nak.

Vi­o­la el­hall­ga­tott egy ki­csit, egy pil­lan­tást ve­tett a hul­la­kam­ra zárt aj­ta­já­ra.

– Mond­tam már − foly­tat­ta −, hogy szép sze­me volt, nagy és sö­tét­kék, olyan sze­me, mint ne­kem − mond­ta hi­ú­ság vagy rös­tel­ke­dés nél­kül −, csak az is­mer­het­te vol­na fel, hogy test­vé­rek va­gyunk, aki akar­ta vol­na. Én ma­gam ezt az egész tör­té­ne­tet egy öreg szol­gá­ló­tól hal­lot­tam, aki gyer­mek­ko­ra óta kinn élt fa­lu­si bir­to­kun­kon, és aki ha­lá­los ágyán bi­zal­ma­san el­mond­ta ne­kem, ha­bár még ma­gam is gyer­mek vol­tam. Ma­gá­hoz vet­te a kis nyo­mo­ré­kot, akit elő­ször va­la­mi­fé­le in­té­zet­be akar­tak adni, és ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy meg­tart­sa a cse­lé­dud­var­ban, és mint sa­ját gyer­me­két föl­ne­vel­je. Meg­ke­resz­tel­tet­te, de is­ko­lá­ba vagy hit­ok­ta­tás­ra nem jár­ha­tott. Be­szél­ni alig tu­dott, tu­laj­don­kép­pen csak bi­zo­nyos han­go­kat tu­dott ki­ej­te­ni, de min­dent meg­ér­tett, el­ső­sor­ban en­gem − a lány sze­me ek­kor hir­te­len könnyes lett −, és én is min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sát ér­tet­tem.

Vi­o­la hall­ga­tott, amíg a sze­me szá­raz nem lett, és hang­ja meg­nyu­go­dott.

– Kora gyer­mek­sé­gem­től fog­va − foly­tat­ta − ra­jong­tam a fa­lu­si éle­tért, ir­tóz­tam vá­ro­si házunk nagy kő­csar­no­ka­i­tól, ame­lye­ket min­dig ko­mor­nak és nyir­kos­nak érez­tem, és mint­hogy egyet­len gye­rek és örö­kös­nő vol­tam, meg­ha­jol­tak aka­ra­tom előtt, és a csa­lá­di élet egy­re in­kább a bir­to­kon folyt. És kez­det­től fog­va sze­ret­tem a ki­csi, ná­lam csak ke­vés­sel fi­a­ta­labb Lol­fót, ele­in­te úgy, ahogy az em­ber egy ál­la­tot, egy ku­tyát vagy egy macs­kát sze­ret, egy bi­zal­mas, já­ték­ra min­dig haj­lan­dó és min­den ked­ves­sé­gért el­mond­ha­tat­la­nul há­lás te­remt­ményt, több örö­mem telt ben­ne, hogy vele, aki nem tu­dott be­szél­ni, va­la­mi­fé­le ma­gam ki­eszel­te fan­tá­zi­a­já­té­ko­kat játsszam, vagy min­den­fé­lét el­kö­ves­sek, a pa­tak­ban ha­lásszak, fára másszak, az is­tál­lók­ban kó­bo­rol­jak, mint hogy a szom­széd bir­to­ko­sok jól­ne­velt, ve­lem egy­ko­rú gye­re­ke­i­vel unat­koz­zam. Nem­csak az alak­ja ha­son­lí­tott a ku­tyá­é­hoz, ha­nem a szi­ma­ta is, meg­ta­lál­ta az el­ve­szett tár­gya­kat, ame­lye­ket má­sok a leg­gon­do­sabb ke­re­sés­sel sem lel­tek meg … em­be­re­ket is − tet­te hoz­zá tit­kolt bor­zon­gás­sal. − És csal­ha­tat­lan ér­zé­ke volt a jó és rossz iránt. Idő­vel hoz­zá­szok­tak, hogy min­dig kö­rü­löt­tem lás­sák, sőt ki­sebb uta­zá­sok­ra és ki­rán­du­lá­sok­ra is ma­gam­mal vit­tem, mint va­la­mi szo­ba­inast, bár­mennyi­re bor­zad­tak is tőle az ide­ge­nek. Szá­mom­ra ő több volt en­nél. Úgy sze­re­tett, mint sen­ki más a vi­lá­gon. Ami­óta az öreg­asszony, aki föl­ne­vel­te, meg­halt, én vol­tam min­de­ne, vé­del­me, me­nek­vé­se, az irá­nyí­tó kéz és a ren­de­ző aka­rat, ha pe­dig nem vol­tam ott­hon, az er­dő­ben dol­go­zott, mert félt a szü­le­im­től, akik nem szí­ve­sen tűr­ték meg a ház­ban, ha­bár tud­ták, hogy ár­tal­mat­lan. Csak ha ki­gú­nyol­ták és igaz­ság­ta­la­nul bán­tak vele, vagy akár meg is érin­tet­ték, vál­to­zott ár­tal­mat­lan­sá­ga pil­la­na­tok alatt a fel­in­ge­relt ál­lat fé­kez­he­tet­len, esz­te­len vad­sá­gá­vá.

Ami­kor Je­an­ma­rie, per­sze az ál-Je­an­ma­rie meg­je­lent ná­lunk, Lol­fo kez­det­től fog­va gyű­löl­te, bi­zal­mat­lan volt irán­ta. Min­dent meg­ér­zett, he­lye­sen érez­te meg, hogy csa­ló, és az kez­det­től fog­va félt tőle. Lol­fó­nál ez ta­lán fél­té­keny­ség is volt az ide­gen fér­fi­ra, én ugyan­is vi­ha­ros el­ra­gad­ta­tás­sal üd­vö­zöl­tem őt, ami­kor elő­ször buk­kant fel ná­lunk, és tört olasz­ság­gal fe­lő­lem meg a szü­le­im fe­lől ér­dek­lő­dött, én azon­nal fel­is­mer­tem, és azon a né­ven szó­lí­tot­tam, amely szá­mom­ra az övé volt, mi­előtt még maga ki­mond­ta vol­na: Je­an­ma­rie-nak.

Em­lék­szel − mond­ta Pan­ez­za felé for­dul­va −, hogy négy­éves kis­lány­ként egy nya­rat ná­la­tok töl­töt­tem a bir­to­kon, ami­kor a szü­le­im kül­föld­re utaz­tak. Ak­ko­ri­ban na­pon­ta együtt ját­szot­tunk, két vagy há­rom kö­rül­be­lül egy­ko­rú fiú volt ott, Bet­tine min­dig in­kább a ház­ban tar­tóz­ko­dott, mi azon­ban a kert­ben, a sző­lők­ben, az er­dő­ben tom­bol­tunk, va­la­hány­szor ki­en­ged­tek ben­nün­ket; és ezek kö­zül a fiúk kö­zül csak őrá em­lé­kez­tem, ő volt szá­mom­ra a ro­kon, a fi­a­tal­úr, ő volt Je­an­ma­rie, és en­gem már ak­kor, ami­kor alig múlt öt­éves, mint nőt csó­kolt és érin­tett meg, ami en­gem meg­ré­mí­tett és el­ká­bí­tott, ha­bár csak ké­sőbb ér­tet­tem meg … Ahogy most előt­tem állt, le­bar­nul­va, su­dá­ran, és, ahogy mond­ta, egy vi­lág kö­rü­li uta­zás köz­ben, nem volt két­sé­ges szá­mom­ra, hogy ő Je­an­ma­rie: az iga­zit so­ha­sem is­mer­tem vol­na fel, el­fe­lej­tet­tem.

Ta­lán én tet­tem Je­an­ma­rie-vá, ha­bár már erre a név­re nyom­ta­tott név­je­gyek­kel ál­lí­tott be házunk­ba, s ez őt, em­lé­ke­im­mel együtt, ki­elé­gí­tő­en iga­zol­ta szü­le­im sze­mé­ben, ta­lán őt is a gyer­mek­kor­ból szár­ma­zó, ho­má­lyos em­lék vagy vá­gya­ko­zás űzte oda, ta­lán csak kö­zön­sé­ges csa­lás, szá­mí­tás, nye­re­ség­vágy vagy a go­nosz­ság örö­me, nem tu­dom. Csak azt tu­dom, hogy tö­ké­le­te­sen a ha­tá­sa alá ke­rül­tem, mint ahogy bi­zo­nyá­ra már gyer­mek­ko­rom­ban is.

Nem szo­kott hoz­zá, hogy a ma­gunk­faj­ta tár­sa­ság­ban mo­zog­jon, kü­lön­bö­ző kis fa­ux­pas-kat kö­ve­tett el, de azt hit­ték, hogy ép­pen ez ben­ne a „né­met”, és olyan le­nyű­gö­ző­en és le­fegy­ver­ző­en, olyan szem­te­le­nül és egy­ügyű­en sze­re­tet­re mél­tó tu­dott len­ni, kü­lö­nö­sen a höl­gyek iránt, hogy szí­ve­sen lát­ták ven­dé­gül, ki­vált, mi­vel fo­lyé­ko­nyan be­szélt fran­ci­á­ul és nap­ról nap­ra job­ban ola­szul. Én pe­dig őrá vár­tam. Ő volt az első sze­re­lem, az első fér­fi az éle­tem­ben.

Az én szen­ve­dé­lyem­mel együtt nőtt Lol­fo gyű­lö­le­te el­le­ne, azt hi­szem, egy­szer meg­ütöt­te Lol­fót, ami­kor éj­sza­ka el akar­ta áll­ni a szo­bám­ba ve­ze­tő utat; egy má­sik al­ka­lom­mal Lol­fo meg­le­sett ben­nün­ket, ami­kor a nagy kert el­du­gott pa­vi­lon­já­ban az övé let­tem, és nyil­ván az volt a be­nyo­má­sa, hogy erő­sza­kos­ko­dott ve­lem, ami­ről per­sze szó sem volt.

(„Ha­bár − gon­dol­ta Pan­ez­za, mi­alatt Vi­o­la egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott − min­den sze­rel­mi cse­le­ke­det­ben, min­den oda­adás­ban, min­den bir­tok­ba vé­tel­ben van va­la­mi erő­szak …“)

– Annyi­ra esz­te­len vol­tam sze­rel­mem­ben − foly­tat­ta Vi­o­la −, hogy fel­ál­doz­tam vol­na Lol­fót, és ami­kor ész­re­vet­tem, hogy sze­re­tőm ve­szély­ben érzi ma­gát, és éj­sza­ka nem mer egye­dül ki­men­ni a ház­ból, oda­ad­tam neki azt a kis pisz­tolyt, ame­lyet meg­le­he­tő­sen vad he­gye­ink közt ma­gam­mal szok­tam vin­ni ma­gá­nyos sé­tá­im­ra. Nem azért ad­tam oda, hogy meg­öl­je Lol­fót, ha az meg­tá­mad­ná, meg­mond­tam neki, mennyi­re ra­gasz­ko­dom hoz­zá, ha­nem hogy szük­ség ese­tén sakk­ban tart­sa; mert Lol­fo na­gyon jól tud­ta, mit je­lent a töl­tött fegy­ver, ha rá­irá­nyít­ják. És Lol­fo, mint­ha sej­tett vol­na va­la­mit, vagy csak az én ked­ve­mért, et­től kezd­ve tá­vol tar­tot­ta ma­gát tőle.

Ezek­ben a na­pok­ban, feb­ru­ár volt már, a kör­nyé­ken min­den év­ben meg­ren­de­zik a nagy fo­ga­dá­so­kat és bá­lo­kat, és egy ilyen es­tély­re be­fo­lyá­sos ro­ko­na­im­hoz ma­gam­mal vit­tem őt, akit vő­le­gé­nyem­nek te­kin­tet­tem, és aki va­do­na­túj poggyá­szá­ban va­do­na­túj es­té­lyi öl­tö­zé­ket ho­zott ma­gá­val. Mi­előtt el­jegy­zé­sünk nyil­vá­nos­ság­ra ke­rül, és mi­előtt szü­le­im vég­le­ges be­le­egye­zé­sét ki­kér­ném, itt-ott be akar­tam őt ve­zet­ni a tár­sa­ság­ba, ő maga is össze­ba­rát­ko­zott né­hány jobb kör­ből való fi­a­tal úri­em­ber­rel, és ki akar­tam szé­pí­te­ni ma­gam a szá­má­ra, min­den csil­lo­gás­sal és ra­gyo­gás­sal, amit csak nyújt­hat­tam neki. Ezért erre az es­té­re köl­csön­kér­tem anyám­tól a nagy csa­lá­di ék­szert, amely­ben gyé­mán­tok­ba fog­lalt ru­bi­nok­ból van a mo­nog­ra­munk, és amely­ről tud­tam, hogy az es­kü­vő után az enyém lesz.

Az es­tély­ről ha­za­tér­ve egye­dül vol­tunk a zárt ko­csi­ban, hir­te­len nagy iz­ga­lom­ban be­val­lot­ta ne­kem, hogy a vá­ros­ban, aho­va több­ször be­lá­to­ga­tott egye­dül, más fi­a­tal urak­kal ját­szott, és ren­ge­te­get vesz­tett, bi­zo­nyá­ra csak azért, mert ilyen sze­ren­cse lett az osz­tály­ré­sze a sze­re­lem­ben, mond­ta, és köz­ben a vál­la­mat és a ke­ze­met csó­kol­gat­ta, nagy összeg­ről van szó, amely­re más­nap reg­gel ese­dé­kes adós­ság­le­ve­let kel­lett ki­ál­lí­ta­nia, amely össze­get azon­ban csak rész­le­tes le­vél­ben kér­het ha­zul­ról; de itt vége, itt már le­he­tet­len­né vá­lik, ha be­csü­let­be­li adós­sá­gát ki nem fi­ze­ti pon­to­san, ezt ve­lem sem te­he­ti meg, és meg­kért, csak­nem sír­va, hogy en­ged­jem át neki né­hány nap­ra az ék­szert, hogy el­zá­lo­go­sít­sa, és az­tán, ha át­utal­ták neki a pénzt, újra ki­vált­has­sa … Oda­ad­tam az ék­szert … De első íz­ben érez­tem vele szem­ben bi­zal­mat­lan­sá­got, sőt rosszab­bat, va­la­mi ir­tó­zást, és ezen az éj­sza­kán be­zár­tam előt­te az aj­tó­mat Nyo­mo­rú­sá­go­san érez­tem ma­gam. Hir­te­len rá­döb­ben­tem, hogy gye­re­kem lesz.

Mire más­nap na­gyon ké­sőn és még igen gyen­gél­ked­ve le­men­tem, el­tűnt. Az­az­hogy ko­rán reg­gel hi­va­ta­lo­san el­bú­csú­zott szü­le­im­től, az­zal a me­sé­vel, hogy táv­ira­tot ka­pott, hogy az any­ja hal­dok­lik. En­gem, mond­ta, már a bál után ér­te­sí­tett, és nem akar újra za­var­ni. Seb­bel-lob­bal el­uta­zott, hogy el­ér­je az első vo­na­tot, és ma­gá­val vit­te az üd­vöz­le­te­ket, sőt egy le­ve­let is szü­le­im­től az övé­i­hez.

Még most sem volt sej­tel­mem róla, hogy va­ló­já­ban csa­ló, és nem az, aki­nek ki­ad­ta ma­gát. Még min­dig, egé­szen a há­za­tok­ba való meg­ér­ke­zé­sem pil­la­na­tá­ig Je­an­ma­rie volt a szá­mom­ra, csak azt hit­tem, hogy gör­be uta­kon jár, rossz útra tért, és in­kább azért kö­vet­tem, hogy meg­ment­sem, hogy se­gít­sek raj­ta, hogy az ék­szer­ügyet va­la­hogy el­si­mít­sam, mi­előtt ki­pat­tan, és meg­óv­jam őt a kö­vet­kez­mé­nyek­től, nem pe­dig hol­mi bosszú­vágy­ból, amit egy­ál­ta­lán nem is érez­tem… De iga­zán csak azt akar­tam, hogy vissza­kap­jam őt. Mert sze­ret­tem, en­nek az éj­sza­ká­nak em­lé­kei el­le­né­re is, vál­to­zat­lan szen­ve­déllyel, és ő volt le­en­dő gyer­me­kem apja.

Kö­ze­le­dett a hét vége, és azt mond­tam, hogy egy ba­rát­nőm­nél aka­rom el­töl­te­ni a ten­ger­nél, ami­ben sem­mi szo­kat­lan nem volt, és csak azt cso­ma­gol­tam be, ami­re egy ilyen ki­rán­du­lá­son szük­ség van. Az üres ék­szer­do­bozt anyám je­len­lé­té­ben, aki nem tar­tot­ta szük­sé­ges­nek, hogy a tar­tal­mát el­len­őriz­ze, vissza­tet­tem a ka­zet­tá­ba, amely­ben ér­té­kes dol­ga­it őrzi: így biz­tos le­het­tem, hogy egye­lő­re nem ve­szik ész­re, hogy el­vet­tem.

Ez csak né­hány nap­pal ez­előtt tör­tént, és mint már mond­tam, a szü­le­im szá­má­ra sem­mi szo­kat­lan nem volt ab­ban, hogy egy hét vé­gé­re vagy hosszabb idő­re is el­men­jek a ba­rát­nőm­höz, aki­nek szü­lői há­zá­ban biz­ton­ság­ban vol­tam, úgy­hogy nem kel­lett kér­de­zős­kö­dés­től vagy ku­ta­tás­tól tar­ta­nom. Lol­fót is ma­gam­mal vit­tem, ezt több­ször meg­tet­tem már ilyen lá­to­ga­tá­sok al­kal­má­val, az ő vé­del­mé­ben szü­le­im a leg­el­ha­gya­tot­tabb he­gyi ös­vé­nye­ken is biz­ton­ság­ban tud­tak. Nem­csak azért vit­tem ma­gam­mal, hogy uta­zá­so­mat el­lep­lez­zem, nem akar­tam egye­dül len­ni, meg­ha­tá­ro­zat­lan fé­lel­met érez­tem mind­at­tól, ami kö­vet­ke­zik, ma­gá­tól az uta­zás­tól is, és nem akar­tam őt egye­dül ott­hagy­ni, mi­at­ta is ag­gód­tam, in­do­ko­lat­lan, meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ag­go­da­lom­mal, mint­ha nem lát­nám töb­bé vi­szont, ha egye­dül utaz­nék … És mint­hogy a pisz­to­lyom már nem volt meg, ma­gam­hoz vet­tem a tőrt, ame­lyet más csa­lá­di erek­lyék­kel együtt egy szek­rény­ben őriz­tek, mert egy ilyen hosszú uta­zá­son, ami­lyent még so­ha­sem tet­tem, egye­dül, bi­zony­ta­lan­ság­ban érez­tem ma­gam, fő­képp, mi­vel ha­jó­ról vo­nat­ra kel­lett át­száll­ni, meg hogy ke­resz­tül kel­lett men­nünk a ki­kö­tő­ne­gye­den, meg azért is, mert késő este in­dul­tunk, ugyan­an­nak a nap­nak es­té­jén, ame­lyen az, akit Je­an­ma­rie-nek tar­tot­tam, el­tűnt. A tőr túl hosszú volt a ké­zi­tás­kám­ban, ezért oda­ad­tam Lol­fó­nak, ő el­rej­tet­te öl­tö­zé­ké­ben, hi­szen ha ve­szély­be ke­rül­tünk vol­na, úgy­is neki kel­lett vol­na en­gem meg­vé­de­nie.

Így utaz­tunk ide, pi­he­nő nél­kül. Nem tud­tam, hogy az, akit ke­re­sek, csak­ugyan ide tart-e, az any­ja be­teg­sé­gé­ről szó­ló me­sét nem hit­tem el, de sej­tel­mem sem volt, hogy hol ke­res­sem má­sutt, és az volt a szán­dé­kom, hogy rád bí­zom ma­gam, az ap­já­ra.

– Az it­te­ni pá­lya­ud­va­ron − fe­jez­te be tör­té­ne­tét fá­radt han­gon − a kis tu­da­ko­zó­ab­lak­hoz men­tem, jobb­ra elöl, az ut­cá­ra nyí­ló fő­be­já­rat mel­lett, hogy meg­kér­dez­zem, ho­gyan ju­tok ki leg­könnyeb­ben Ni­e­der-Kedd­rich­be. Szom­bat dél­után öt kö­rül volt. Ek­kor Lol­fo, aki mel­let­tem állt, és az uta­zó­tás­ká­mat tar­tot­ta, hir­te­len szi­ma­tot fo­gott, nem tu­dom más­képp ér­zé­kel­tet­ni, csak ez­zel a va­dász­ki­fe­je­zés­sel, egész idő alatt, rö­vid­del meg­ér­ke­zé­sünk előtt és a vo­nat­ból való ki­szál­lás­kor már kü­lö­nös, szi­ma­to­ló nyug­ta­lan­sá­got árult el; most azt a han­got hal­lat­ta, ame­lyet jól is­mer­tem, ha va­la­mi­re vagy va­la­ki­re rá­buk­kant, az­tán egy má­si­kat, ame­lyet nem is­mer­tem, amely­től meg­der­medt a vé­rem, az ug­rás­ra kész ra­ga­do­zó vad mor­gó, ve­szett hang­ját.

Ugyan­eb­ben a pil­la­nat­ban le­ej­tet­te a tás­ká­mat, és ki­ro­hant az utca for­ga­ta­gá­ba. A pá­lya­ud­var előt­ti tér eb­ben az órá­ban fe­ke­tél­lett az em­be­rek­től, és én azon­nal szem elől vesz­tet­tem. Vi­lá­gos volt szá­mom­ra, hogy fel­fe­dez­te a ke­re­sett fér­fit, ma­gam sem­mit sem lát­tam be­lő­le, ta­lán le­kés­te va­la­hol a csat­la­ko­zást, és ugyan­az­zal a vo­nat­tal ve­lünk együtt ér­ke­zett meg, vagy ta­lán vé­let­le­nül ment arra. Ha­lá­los fé­le­lem­ben meg­pró­bál­tam Lol­fót vissza­füttyen­te­ni, volt egy bi­zo­nyos fütty­jel, amellyel min­dig és min­den­hol ma­gam­hoz tud­tam hív­ni, de nyil­ván nem hal­lot­ta, és én nem bír­tam kö­vet­ni, mert eb­ben a pil­la­nat­ban a té­ren és az ut­cán egy ze­ne­kar mö­gött fé­lig jel­mez­be öl­tö­zött, ének­lő fér­fi­ak me­ne­te vo­nult fel.

– A bo­lond újon­cok − bó­lin­tott Merz­be­cher.

Vi­o­la hall­ga­tott. Nem volt több mon­da­ni­va­ló­ja.

– Tud­ta Lol­fo − kér­dez­te Merz­be­cher egy idő múl­va −, hogy az ál-Je­an­ma­rie el­hagy­ta önt?

Vi­o­la bi­zony­ta­la­nul vál­lat vont. − Min­dent tu­dott − sut­tog­ta az­tán.

– És így − mond­ta Merz­be­cher maga elé − a nyo­má­ban ma­radt, és hála an­nak a kü­lö­nös szi­mat­nak, az ál­ru­ha sem té­vesz­tet­te meg, ami­kor egyen­ru­há­ban jött ki a ven­dég­lő­ből. Hogy az­tán az ül­dö­zött ha­lál­fé­lel­mé­ben me­ne­kült-e a temp­lom ős­ré­gi vé­del­mé­be, vagy va­la­mi más űzte hir­te­len a dóm­ba, amely­nek kü­szö­bén el­ér­te a sor­sa, azt soha nem fog­juk meg­tud­ni.

Be­csuk­ta a kis fü­ze­tet, amely­be az el­be­szé­lés alatt né­hány jegy­ze­tet ké­szí­tett.

– Sem­mi in­do­kát nem lá­tom − szólt Pan­ez­zá­hoz −, hogy az ifjú höl­gyet itt tart­suk. Nem fo­rog fenn a fél­re­ve­ze­tés vagy szö­kés ve­szé­lye, hi­szen ön tö­rőd­ni fog vele, és nincs alap a le­tar­tóz­ta­tá­sá­ra, mert tet­tes­ként nem jö­het szó­ba.

Az egyet­len kér­dés, ame­lyet a bí­ró­ság­nak még tisz­táz­nia kell, hogy nem áll-e fenn a fel­buj­tás té­nye, amit azon­ban két­sé­ges­nek tart, és nyil­ván alig­ha bi­zo­nyít­ha­tó. Vi­o­la köz­ben ta­ná­csot kér­het egy jo­gász­tól.

Vi­o­lá­ra né­zett, akit lát­ha­tó­lag más gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­tak.

– Meg volt ke­resz­tel­ve − mond­ta hir­te­len, és vi­lá­gos volt, hogy Lol­fó­ról be­szél −, el le­het-e te­met­ni mint ke­resz­tényt, úgy gon­do­lom, mint egy em­bert? …

– Azt hi­szem − vá­la­szol­ta Pan­ez­za −, be­szé­lek a pap­pal. Oda­kinn Ní­e­der-Kedd­rich­ben fog­juk el­te­met­ni, Fer­di­nand mel­lett.

– Fer­di­nand − mond­ta Vi­o­la szó­ra­ko­zot­tan, és ma­gá­ba fe­lejt­kez­ve −, ki az?

Az ég már szür­kült, a Raj­na fe­lől hű­vös haj­na­li szel­lő fúj­do­gált, ami­kor Pan­ez­za las­san ke­resz­tül­ve­zet­te Vi­o­lát a vá­ro­son. A lány fá­zott, Pan­ez­za a kar­ját és ka­bát­já­nak egyik szár­nyát a vál­lá­ra tet­te.

Mint kí­sér­te­t­ala­kok sur­ran­tak el a há­zak kö­zött az utol­só jel­me­ze­sek, imitt-amott ma­gá­nyos ré­sze­gek bo­tor­kál­tak, ma­guk­ban be­szél­ve vagy dünnyög­ve − dé­mo­ni­kus éj­sza­kai ván­do­rok. Egyik ház ka­pu­já­ban egy fér­fi pró­bált egy han­go­san zo­ko­gó lányt vi­gasz­tal­ni.

Pan­ez­za feje ku­sza volt és fá­radt, gon­do­la­tai még­is élén­ken fog­lal­koz­tak Vi­o­lá­val − aki hall­ga­ta­gon tar­tott vele lé­pést − és an­nak jö­ven­dő éle­té­vek.

– Tud­nod kell − mond­ta egy idő múl­va, és meg­állt −, hogy min­dig gon­dos­kod­ni fo­gok ró­lad, ha szük­sé­ged van rá, tő­lem min­den se­gít­sé­get és tá­mo­ga­tást meg­kapsz, min­dig ott­hon­ra ta­lálsz ná­lunk, ak­kor is, ha már nem le­szel egye­dül.

Ké­zen fog­ta a lányt, és mert Vi­o­la keze hi­deg volt, két me­leg, erős fér­fi­ke­ze közé vet­te.

– Azt hi­szem − mond­ta las­san −, ha a fiam min­dent meg­tud, meg­ké­ri a ke­zed, hogy a gye­rek­nek ne­vet ad­jon, azt a ne­vet, ame­lyet neki szán­tál… Azt hi­szem − tet­te hoz­zá ha­boz­va −, ked­vel té­ged.

Vi­o­la meg­szo­rí­tot­ta Pan­ez­za ke­zét, mi­köz­ben szo­mo­rú mo­sollyal ráz­ta a fe­jét.

– Nem − mond­ta −, ez túl könnyű vol­na… és túl ne­héz.

To­vább­men­tek né­hány lé­pést.

– Nem va­gyok ár­tat­lan − szó­lalt meg hir­te­len Vi­o­la, mint­egy vá­la­szol­va Pan­ez­za gon­do­la­ta­i­ra −, nem mond­tam el min­dent. Nem mond­tam el a leg­vég­sőt.

Pan­ez­za hall­ga­tott. Tud­ta, hogy neki most nem mond­hat töb­bet. Hogy a lány szá­má­ra már csak egy má­sik, egy em­ber­fö­löt­ti meg­hall­gat­ta­tás lé­te­zik.

– Gye­re − mond­ta, hir­te­len su­gal­lat­ra, és el­ka­nya­ro­dott a Rhe­inst­rassé­ról, ame­lyen a haj­na­li já­rat­hoz akar­tak men­ni.

Zegzu­gos ut­cá­kon és csen­des, ti­tok­za­tos te­re­ken ke­resz­tül, kis er­ké­lyek, ne­mes hom­lok­za­tok és né­mán be­zár­kó­zott, kő­bol­to­za­tos temp­lom­aj­tók mel­lett a dóm­hoz irá­nyí­tot­ta lép­te­i­ket.

Ak­ko­ri­ban ugyan­is né­hány Raj­na men­ti vá­ros­ban meg­volt még az a régi szo­kás, ame­lyet „far­san­géji gyó­nás”-nak ne­vez­tek − ame­lyet azon­ban csak a dóm­ban hall­gat­tak meg, más plé­bá­nia-temp­lo­mok­ban nem. Ez nyil­ván al­kal­mat nyúj­tott olya­nok­nak, akik ezek­ben a na­pok­ban túl­sá­go­san va­dul tom­bol­tak, hogy azon­nal könnyít­se­nek lel­ki­is­me­re­tü­kön, hogy meg­tisz­tul­ja­nak, mi­előtt a min­den­na­pok más­fé­le gon­dok­kal ter­he­lik meg. Tu­laj­don­kép­pen „ham­va­zó szer­dai gyó­nás”-nak ne­vez­het­ték vol­na, mert en­nek a nap­nak kora haj­na­li órá­i­ban tar­tot­ták, de a „far­san­géji gyó­nás” név meg­ma­radt, mert kö­vet­ke­ze­tes bo­lon­dok szá­má­ra az egész kedd éj­sza­ka vi­lá­gos reg­ge­lig még a far­san­géj­hez tar­to­zott, amely csak ak­kor ért vé­get, ami­kor a haj­na­li mise után a hí­vők hom­lo­ká­ra raj­zol­ták az első ha­mu­ke­resz­te­ket − a kez­dő­dő nagy­böjt je­lét.

Ami­kor Hen­ri­ci ka­no­nok a Li­ebf­ra­u­en­platz fe­lől be­lé­pett az ol­dal­be­já­rón − ez ama bi­zo­nyos szom­bat óta min­dig egy kis bor­zon­gás­sal járt −, hogy a gyón­ta­tó­szé­ké­hez men­jen, he­ve­sen össze­rez­zent. A két ajtó kö­zött, a fali lám­pa ho­má­lyos fé­nyé­ben, fe­ke­tén, mint egy ár­nyék, be­bur­ko­ló­zott alak állt. Mint­ha őrá várt vol­na. Kö­ze­lebb lép­ve fel­is­mer­te, hogy asszony, aki bő ka­bá­tot vi­selt − nyil­ván a jel­me­ze fö­lött.

– Vi­o­la Mo­ral­to va­gyok − mond­ta −, Pan­ez­za úr uno­ka­hú­ga, az a kí­ván­sá­gom és ké­ré­sem, hogy val­lo­mást te­hes­sek ön­nek.

Hen­ri­ci né­mán be­ve­zet­te a lányt a még tel­je­sen üres, csak né­hány vi­asz­gyer­tyá­tól meg­vi­lá­gí­tott temp­lom­ba, és sut­tog­va fel­szó­lí­tot­ta, hogy imád­ság­gal száll­jon ma­gá­ba, amíg ő a sek­res­tyé­ben fel­öl­ti karin­gét és stó­lá­ját.

Ami­kor Hen­ri­ci vissza­tért, a lány már ott tér­delt a gyón­ta­tó­szé­ke előtt − ott, ahon­nan szom­ba­ton a ha­lot­tat ki­emel­ték.

– Be­szél­het − mond­ta hal­kan a lány iz­ga­tott lé­leg­zé­se hal­la­tán − az anya­nyel­vén, ha ez ön­nek könnyebb­ség. Sok évig Pa­ler­mó­ban ad­tam elő az Egy­ház­tör­té­ne­ti In­té­zet­ben, és az ön neve nem is­me­ret­len előt­tem. Rö­vi­deb­ben, mint aho­gyan elő­ző­leg a bí­ró­sá­gon, Vi­o­la váz­la­to­san el­mond­ta tör­té­ne­tét, amely­nek össze­füg­gé­se­it Hen­ri­ci is­mer­te vagy sej­tet­te, és cél­zá­sok­ból meg­ér­tet­te. Az­u­tán azon­ban ki­tört a lány­ból, mint egy vér­öm­lés, for­ró sza­vak­kal, ame­lyek­nek hang­ját nem tud­ta már meg­vá­lasz­ta­ni, és alig bír­ta meg­za­bo­láz­ni, a leg­vég­ső, őszin­te val­lo­más.

– Nem öl­tem meg őt − hal­lot­ta hang­já­nak meg­tört, ki­égett csen­gé­sét a pap −, de akar­tam! Újra meg akar­tam őt kap­ni… őt akar­tam … a vi­lág min­den szű­zi és sze­mér­met­len gon­do­la­tá­val, min­den szent és vét­kes vá­gyá­val… őt akar­tam … hol­tan vagy élve, és ha már nem kap­hat­tam meg … in­kább hol­tan! Nem tud­tam, hogy meg­tör­tént… ám még­is az én aka­ra­tom­ból és az én bű­nöm ál­tal tör­tént. Mert sze­ret­tem őt… sze­ret­tem őt ha­lá­los, gyil­kos sze­re­lem­mel… sem­mit, sem tud­tam a sze­re­lem­ről, most tu­dom, hogy ret­te­ne­tes, hogy ke­gyet­len erő. És nem ter­hel­tem-e ma­gam két lé­lek bű­né­vel, a gyil­ko­sé­val és a meg­gyil­kol­té­val, akik mind­ket­ten meg­vál­tás és ke­gye­lem nél­kül tá­voz­tak eb­ből a vi­lág­ból?

– Vall­hat­ja-e is­te­ne előtt − kér­dez­te Hen­ri­ci −, hogy a tet­tes­nek nem adott pa­ran­csot, uta­sí­tást a gyil­kos­ság­ra?

– Egyet­len szó­val sem − mond­ta Vi­o­la −, egyet­len hang­gal sem. De… gon­dol­tam.

„Gon­dol­ta − fu­tott át Hen­ri­ci agyán, mi­alatt meg­kí­sé­rel­te, hogy hite sza­va­i­val biz­ta­tást és vi­gaszt nyújt­son. − Gon­dol­ta − a gon­do­lat − min­den bűn gyö­ke­re …. Nem ak­kor vesz­tet­ték el ár­tat­lan­sá­gu­kat, ami­kor fel­is­mer­ték, hogy mez­te­le­nek − mert az ár­tat­lan­ság min­den­ben, az em­be­ri ter­mé­szet­ben is meg­van −, ha­nem ami­kor olya­nok akar­tak len­ni, mint az Is­ten. És a sze­rel­mes, szen­ve­dé­lyé­be esve nem akar-e olyan len­ni, mint az Is­ten − ami­dőn a má­sik éle­tet tel­je­sen bir­to­kol­ni akar­ja, meg­tar­ta­ni, el­ven­ni ma­gá­nak − és soha töb­bé nem akar­ja sza­ba­don en­ged­ni és örök­ké a ma­gá­é­nak akar­ja, mint­ha az örök­ké­va­ló­ság ha­tal­mát és kul­csát kap­ta vol­na meg?”

– Hi­tünk pa­ran­csa­i­hoz és tör­vé­nye­i­hez kell tar­ta­nunk ma­gun­kat − mond­ta a lány­nak, aki most moz­du­lat­la­nul, lé­leg­ze­tét vissza­fojt­va fi­gyelt −, de sen­ki sem is­me­ri az ir­ga­lom ha­tá­ra­it.

Min­den ha­lál, a meg nem vál­tot­té is, az ál­do­za­ti ha­lál bé­lye­gét vi­se­li, ma­gán. Ők ket­ten, aki­kért most szen­vedsz, ta­lán ér­ted hal­tak meg, a te lel­ke­dért és a gye­re­ked lel­ké­ért.

Menj el bűn­te­le­nül, és hor­doz­zad éle­te­det.

Föl­leb­ben­tet­te a füg­gönyt, ami­kor a lány el­hagy­ta a gyón­ta­tó­szé­ket. Lát­ta, amint le­haj­tott fő­vel, de könnye­debb lép­tek­kel el­in­dul, és ki­lép a temp­lom­ból. Lá­tott egy ide­gen fér­fit, aki be­lé­pett, tér­det haj­tott, az­tán le­te­le­pe­dett a gyón­ta­tó­szék kö­ze­lé­ben, hogy ma­gá­ba száll­jon.

A va­ló­ság­ban sem­mit sem lá­tott mind­eb­ből. Min­dent el­ta­kart a dra­go­nyos fér­fi alak­ja, aho­gyan szom­bat este, tes­té­ben már a ha­lál­lal a szé­kes­egy­ház­ba lé­pett. Lát­ta, ahogy gyors, pec­kes lép­tek­kel, mint va­la­mi rö­vid lé­pé­sek­kel üge­tő ló, fe­lé­je siet − lát­ta őt sö­tét vér­pa­tak­kal a szá­ján a kő­szar­ko­fá­gon − lát­ta őt ki­csi­re zsu­go­ro­dott arc­cal a bí­ró­ság ha­lot­tas asz­ta­lán − lát­ta őt mez­te­len gyer­mek­ként a vi­lág­ra jön­ni, mez­te­len holt­test­ként a ko­por­só­ban.

– Bű­nös va­gyok, atyám − mond­ta ak­kor, és Hen­ri­ci­nek úgy tet­szett, hogy ez­zel leg­vég­ső és leg­tit­ko­sabb gon­do­la­tát mond­ta ki, és tel­je­sen őrá bíz­ta ma­gát, ma­gát és min­den test­vé­rét.